Megőrülök, ahogy várok a fejleményekre,
így addig sétáltam, míg meg nem láttam
a fehéren növő magyalbokrot a fa alatt,

sárgállottak a fürtjei, leveleinek meghajlott
csoportja, akár egy kifehéredett korall,
egy sápadt agancs, szinte már középkori ereklye,

ami világra jön az erdő komor félhomályában.
Miután a gyermek nem lett még megetetve,
visszatérek a magyalbokorhoz, amely

védtelen a napfénytől és képtelen azt
eréllyé kovácsolni. Megtarthatja fehérségét,
talán sose fogja tudni használni tüskéit,

habár, idővel, mikor koronává lesz,
emberek jönnek, hogy szemtanúi legyenek,
miként emelkedik fel egy jámbor lélek.

Nagypál István fordítása

 

 

 „My life closed twice before its close” 

Zárás előtt kétszer zárták életem –
Hátra van még annyit tudni
A Halhatatlanság felfedi-e
Miképp lesz a harmadik

Oly óriás, felfogni oly képtelen
Mi megesett már kétszer is
Annak ki Mennytől csak válni ismer
Bár nyerne pokoltól szintennyit.

 

 

„I felt a Funeral, in my Brain”

Agyamban temetés zajgott
És a Gyászosok ide-oda
Léptek, szüntelen – léptek – míg úgy nem tűnt
Átszakad az értelem –

Mire mind leült végre
A Szertartás, mint a Dob –
Tam-tamozni – lódult míg hittem
Elmém belebénul rögvest –

És hallom emelni a Ládát
És csikorognak kasul Lelkemen
Szintúgy Ólomcipőkben, újra,
Aztán az Űr – zengni kezd,

A Menny mintha Harang lenne,
És a Lét semmi más csak Fül,
És Én a Némasággal fura Versenyben
Roncs, itten, egyedül –

És az Észben egy Palló átszakadt,
És zuhantam és zuhantam –
És buktomban Világokba akadtam
És Szűntem tudni – általuk – [1]

 

 „There’s a certain Slant of light”

Ahogy fénysugár ferdül
Télvízi délutánon –
És Tömege alágyűr
Mint Hang a Templomorgonából –

Égi Bántás, ekként sújt le ránk –
Sehol se látszik semmi heg,
Ám benn ott a változás –
Ebben áll az Értelem –

Erről Senki nem okíthat – Senkit –
Kilátástalanság Plombája –
Uralkodó mérte kín
Mit a Légből nekünk hullat –

Hallgatózik a Táj mire leér –
Az Árnyak – sóhajuk fojtják –
S mire elmegy: akár a Messzeség
Holtak orcáján –

 

 I died for Beauty – but was scarce

A Szépért haltam, s alig
Adtak át a sírhalomnak,
Mikor Azt, ki Igazért halt
Fektetik szomszédomba.

Lágyan kérdi ’Hogyan vesztem Én’?
’A Szépért’, válaszoltam.
’S az Igazért Én – Nem más, egy e kettő;
Fivérek vagyunk’, felelte Ő.

Ekként, Rokonként jöttünk össze,
Társalogva Szobáink közt.
Míg ajkaink a moha lepte,
És egészen eltakarta – nevünk.

Villányi G. András fordításai

 

[1] And finished knowing -then – — vagy: Végre tudtam/értettem akkor/általuk

 

Tűzvész tarolta táj.
…………….Napraforgók – fekete üszöksereg
…………….szemem mélyébe döfve fenékig.
…………….Pokolbéli forróságtól vályoggá
…………….sült, ízeire repedezett föld.
…………….Függőleges csőrök, sugarak zabálta
…………….éretlen magok – fölszemezgetve.
…………….Könyörülj, karvaly, kegyetlen Nap!
…………….Iszonyatos napraforgó krematórium
…………….füstöl sötét hajnaloktól fehérré fakult zenitig.

Napraforgók, hipnózisban bambuló,
…………….tegnap még tündöklő Naphódolók,
…………….ma – eleven parázs.
…………….Hamvadó feketeséggel
…………….ragyog a parázs a szürkeségben.
…………….Szerelmes szemetek kiszúrva,
…………….fekete töviskoszorú fejeteken
…………….a Nap fekete főkötője alatt.
…………….Becsapott titeket a vak hit,
…………….megcsalt titeket a rózsás Hajnal.

***

…………….Napszúrás a szerelem,
…………….napszúrás a halál
…………….e hevülő Délen.
…………….Mint kő a porba,
…………….meghasadt szívvel,
…………….dallal teli a légtoronyból
…………….lezuhansz, én madaram.
…………….Veres kis sugár
…………….csordul csőrödből – jaj!
…………….Elapadó hangodban
…………….utolsót rezdül a rekkenet.
…………….S csönddé csitul majd minden.
…………….De amíg leheleted
…………….pókhálószálon még
…………….hálózik el, sirasd meg,
…………….sirasd el, hörögd ki
…………….a füstölgő gyehennát!

Napraforgók, tikkadat zsarátján
…………….transzban pörgő tűztáncolók.
…………….Lelkesültségtől magatok gyújtva föl
…………….lobogón hisztek még mindig?
…………….Kiégett szemfényetek
…………….kimérákra mered még mindig?
…………….A föld és az ég közötti
…………….keresztvallatáson
…………….vérig széthűlve hallgattok.

Napraforgók, hódítók pusztította oltár
…………….ó ikonjainak gyűrött,
…………….szenes képeit kuporgatók, ti.
…………….A horizont kapuján túl, emelkedők,
…………….forrószentek kemencéjében enyészők,
…………….Napkelte gyújtós nyalábja,
…………….hőség-dicsfényű eretnekek.
…………….Hátat a Napnak nem mutattatok.
…………….Szemetekre kötést nem raktatok.

***

…………….Égett szag,
…………….mely emlékké válik,
…………….és emlék, mely
…………….holnapi fény lesz,
…………….mielőtt megvirradna.

…………….Társaim a földben!
…………….Tüzet gyújtottatok,
…………….s hamuvá lettetek –
…………….meleg még bennem.
…………….Szavaim – a tűz árnyéka.

…………….Szikradarazsak röpködtek
…………….a szemem előtt.
…………….Álomban nyújtott szerelmet
…………….élni ítéltetett, én.
…………….Éjfélig – még láng.

…………….Reggelre – elhamvadottan.

***

Napraforgók, habozás nélkül, sietség nélkül,
…………….bármi feltételt kikötve,
…………….roncsolt sorstól sem félve,
…………….békét és mértéket szeretők.
…………….Mezítláb a tarló rozsdás szögein,
…………….egy a sorból ki nem állt,
…………….egy az eskűjét meg nem szegte,
…………….egy azt el nem átkozta.
…………….Együtt a tűzbe vetettétek magatok,
…………….gyökértől a végtelenig szerelmesek.
…………….A szerelem ölt meg titeket?

Napraforgók, verőfények borsával szórt
…………….nyilalló égési sebek,
…………….arcra borulva életembe törtök.
…………….Belétek ültetem egész
…………….fájdalomripacsos bőröm.
…………….Lobbanó sörénnyel perzsel érintése
…………….a szárító szélnek – hőség szítójának.

…………….Ameddig a szem ellát –
…………….fülledtség sivár haldokláson.
…………….A hevülés e misztériumától
…………….csak szívem virágzik szokatlanul.

***

…………….A feledés hideg folyamába
…………….szeretném fojtani ezt a tüzet.
…………….Kiszáradtak a vizek mind.
…………….Egy szivárdul már csak
…………….álmok zugos padmalyában.
…………….Árnyasokban megálljál, kék Duna!

…………….Véres hulllámaidon
…………….napraforgó-vízbefúltak úsznak
…………….arccal az égnek.
…………….Mennyi víz folyt el máig
…………….az idő lomha medrében.
…………….A vér nem válik vízzé.

…………….Hunyjon ki a fájdalom
…………….az emlék mélyebb fájdalmában.
…………….Aludjon ki a mai maga
…………….a még mélyebb holnapiban,
…………….a még mélyebb majdaniban.
…………….Fájdalom így fájdalmat kioltson,
…………….míg élő víz folyván folyik.

…………….Csak te ki ne hunyjál, Szerelem!

Napraforgók a tűz agóniájában.
…………….A legmagasabb piedesztál égboltjáról
…………….vérző lángnyelvekkel
…………….bronzfejű bálványotok fényeskedik,
…………….vakít, s lövell lihegő lávát.
…………….Ti pedig, csüggedt álmodozók,
…………….az istenítés jámbor igájában,
…………….az illúziók káprázatában,
…………….az elragadtatott elhivatottságban,
…………….önnön leforrázott felindulásotokban,
…………….áldással fogadtátok a véget.

Napraforgók – pernyekoronával, gyökeretek pernye.
…………….Semmi kincséért a világnak,
…………….senki árnyékdús palotaudvaráért
…………….keresett kevély keservetek
…………….oda nem adnátok.
…………….Ti, heves hívek, soha nem tanultok
…………….magatok mardosó kárából,
…………….piszkavasra tűzött tányérfejek.

…………….Napraforgók vagytok s maradtok
…………….most és mindörökkön.
…………….Homlokán mindegyiktek
…………….megjelölve, a hit vértanújának
…………….véres bélyegét hordozza.

***

…………….Szúrós kaktuszok bezzeg volnátok,
…………….hogyan-hogy – valahogy megmaradnátok
…………….a bevehetetlen sündisznó bőrben.
…………….S csöppen-csöppjéig a lelkét
…………….kiadó honi föld nedveit
…………….keményen mind kiszívnátok.

***

Napraforgók, napszúrt szegények.
…………….Aratás delén – szerelmi
…………….tűzhalál áldozati ajándoka.
…………….Tűzijáték nélkül. Fanfárok nélkül.
…………….Apoteózis pazar póza nélkül.
…………….Minden sóhaj – csírába fullasztva.
…………….Gyengéd oltalom gyúló oszlopa.
…………….Talány s talán oly közeli csillagképetek.
…………….Tudok aratást – áldozati máglyát.
…………….Tudok cséplést – légi látomást.
…………….Tudok sámánt – tűzbe dobott tücsköt.

***

…………….Egyszer csak a vészes fojtottságban
…………….messzehangzó roppanás –
…………….akárha kihasadna a föld
…………….a némaságban.

***

Caflat, hogy caflat a ragadozó aszály,
…………….poros a szoknyája, tűzszaggatta.
…………….Hétszer hétszer hét éves toprongyos
…………….boszorka még a gyerekkoromból
…………….kénkövet s tüzet szór
…………….omlásokba, romlásokba,
…………….füleli, hogy leheli lelkét ki
…………….marka alatt végelgyengülten a föld.
…………….Szénnel vont szemhatártól
…………….jövő körvonaláig terülő
…………….végelenyésző sivatag…

***

…………….Lánytól a füstig
…………….oly rövid az út,
…………….mint vágytól hervadásig.

…………….Tűz és jég taszításánál
…………….erősebb lehet
…………….két tűz taszítása.

…………….Kerestem a szemed, szerelem,
…………….hogy beléfulladjam,
…………….akár lángba muslinca.

***

Napraforgók, gyógyíthatatlan gyermetegek,
…………….heves fejetek földig hajtjátok a forróságban.
…………….Vajon hamut szórtok a fejetekre,
…………….avagy búcsúhajbókban a sajgó
…………….ugarsalakot csókoljátok
…………….fétisetek lába nyomában?
…………….Fekete szemmel túrtatok a Napkaptárba,
…………….hogy a sugárraj úgy zsong és csíp?
…………….Szárazföldi hajótöröttek a hatalmasságban,
…………….a nyár egyik partjától másik partjáig.
…………….Hol van a Szelídek szigete, hol a tiétek?
…………….Tovamerült-e Utópia topa szigete?

***

…………….Valahol a pusztaságban
…………….egy magányos napraforgó ott
…………….a tarlón feledve,
…………….a napszálltát lesve,
…………….magáról oly megfeledkezett,
…………….hogy gyermek rajzolta
…………….szakasztott Nap lett,
…………….szarkák szemezgették,
…………….ragyavert vigyorgó,
…………….mosolya – sírógrimasz.
…………….Mért könyörült meg rajtad a szárazság?

…………….Tücsök se vigasztalt,
…………….száraz, esőtlen mennydörgéssel
…………….repülőtől se háborgatott,
…………….én bohó tányéros társam.
…………….A legátkosabb sors –
…………….hogy félig eleven, félig szenesen
…………….utolsóként a tieid közül
…………….kusza sorban emlékezzed:
…………….a virágzás holnapra volt,
…………….tegnapra lesz az érettség,
…………….ma pedig soha.

***

Napraforgók, végére ér, kurtul a kanóc.
…………….Olvadnak a koromkönny-gyertyák.
…………….Áhitattal ámulva egyre,
…………….repesőn szomjazva egyre
…………….istenségetek irgalmatlan simogatását,
…………….arcotok – szemkráterébe szegezett
…………….kicsi napoknak fekete maszkja.
…………….A hőség katlanában, mint bűnös lelkek,
…………….szurokban főnötök nem elég nektek?
…………….Hozsannát zengtek még mindig a Napnak?

***

…………….A Nap pedig maga lobog csak, lobog
…………….zarándoklatában egy távoli, még emésztőbb,
…………….perzselőbb Óriás Naphoz
…………….az egyetemes Napraforgórium
…………….galaktikus máglyái között.

***

Napraforgók, a fanatizmus eufóriájában,
…………….a mítosz mágiájában
…………….magatok fáklyának szánt áldozatok
…………….Jaj, ez a tűz örök jegyet
…………….mart az emlékezet ölébe.
…………….A tarlók rőt sörtéin
…………….fuldokló, aszott csönd terjeng,
…………….mint családi tűzhely
…………….hamumartalékán tespedő füst.

Isten ostora az istenítésre.

Isteni szikra a szeretetre.

Napraforgók, parázslázból dermedt vágyak.
…………….Napraforgók, hamvadt borzongások.
…………….Napraforgók, szemek vak vetése.
…………….Napraforgók, arany iránytűk a mezőn.
…………….Kinevetni ha vetemedem bennetek,
…………….szempillámat könnyek égetik.
…………….Siratni ha kezdelek bennetek,
…………….ajkamon himnusz rebeg föl.
…………….Annyi esztendő…

(1985)

Szondi György fordítása

A bolgár irodalom száz éve született nagyasszonyáról olvas el Szondi György esszéjét.

http://www.naputonline.hu/2022/05/07/szazeves-lenne-blaga-dimitrova-i/

 

Jönnek még nehezebb napok.
A visszavont híváshoz igazított, záloggal halasztott idő
moccan a láthatáron.
Nemsoká fel kell kötnöd sarudat
és vissza kell űznöd a kutyákat a lápvidéki tanyára.
Mert a halak belei
kihűltek a szélben.
Szegényesen parázslik a csillagfürtök ordas fénye.
Tekinteted nyomoz a ködben:
a visszamondott szavak óráira osztott, haladékot nyert idő
moccan a láthatáron.
Odaát szeretőd a homokba süllyed,
ő emelkedik lobogó hajához,
ő vág a szavába,
ő parancsol neki hallgatást,
ő látja halandónak
és búcsúra hajlandónak
minden ölelés után.
Körül se nézz.
Csak kösd fel sarudat.
Űzd vissza a kutyákat.
Vesd a halakat a tengerbe.
Oltsd ki a csillagfürtöket!
Nehezebb napok jönnek.

András Orsolya fordítása

My Life had stood – a Loaded Gun –

Toporgott Életem – töltött Mordály –
Szobazugban – míg egy Napon
Jártába’ a Gazda – észrevett –
S felkapott, hogy elvigyen –

És most Királyi Erdőn bolygunk –
És most Együtt űzünk Szarvasünőt –
És bármikor, ha Helyette szólok
Hegyek felelnek rögtön –

És derülök hogyne, meghitt fényem
Felizzik a Völgyön –
Akár egy Vezúv arca
Ha gyönyörét lövelleni hagyja –

Ha eljön az est – jól telt Napunk után –
Gazdám Fejét őrzöm –
Jobban jár ezzel Ő, mintha –
Osztozna – Lágy Párnán, pelyhen –

Ellenségének – gyilkos ellene
Moccanni se képes aztán –
Sárga Tekintetet, ha ráemelek –
Vagy bök a határozott hüvelyk – [1]

Bár Nála hosszabban – tart életem
Neki jár – nálam – a hosszabb
Hisz hatalmamban csak ölni áll
S túl – e hatalmon a meghalás –

[1] On whom I lay a Yellow Eye -/Or an emphatic Thumb – Felteszem E.D. aligha gondolta, hogy a fegyver elsütő billentyűjét hüvelykujjal húzzák meg. Mivel így félreértés lenne, a római vae victis jelre, a lefelé bökő hüvelykujjra utalhatott.

 

 

„Because I could not stop for Death”

Halálnak leállni képtelen –
Így szívéllyel Ő állt meg nekem –
Kívülünk Fogatában senki:
Halhatatlanság és ketten mi.

Lassan hajtott – hajszát nem ismert
Elnapoltam magam is rég
Vesződést vagy semmittevést
Hálából e tapintatér’ –

Iskolafertályon Gyerekzsivaj
Kicsengettek már szünetre,
Bámész Veteménytől tova,
A Nyugvó Naptól messze el –

Vagy – hátra Ő hagyott Minket –
Vacogó Harmat lep, oly Hűs –
Hisz Fátyolnyi a Köpenyem –
És Gallérom – is semmi Tüll –

Megálltunk egy Lak előtt
Púpnyi bújt ki épp a Földből –
Tetője aligha látszott –
Párkánya se – a Rögtől –

Innét – múló Századok – mégis
Kurtábbak, mint egyetlen Nap,
A Lovak Arca – rögvest véltem látni
Már az Öröklétnek tart – 

 

„I heard a Fly buzz – when I died”

Hallottam Légy zümmög – haldokoltam –
A Szoba Halkja olyan volt
Mint Halkja a Légnek –
Egy Vihar Hullámai közt –

Köröskörbe szikkadt – dörgölt Szemek –
Az alvadt Lélegzet összegyűlt
A végső Jelenésre – midőn Őfelsége
–  E szobában – mutatkozik

Kacatjaimról rendelkeztem – Tova
Részemmel, ami bármit ér –
És épp akkor
Odaszállt s közbeszólt a Légy

Kék – tétován botló zümmögéssel –
A fény – s közöttem –
Akkorra az Ablakokat homály szőtte – már
Látni se láthattam –

 

A fordító, Villányi G. András reflexiója:

Emily Dickinson (1830-1896) nézetem szerint a költőgéniusz legmagasabb rendjének képviselője, aki szemben „parlagibb” nagymesterekkel talán soha nem akad fenn a nyelvi hálókon, nemcsak szörföl hullámain, hanem ívét, sebességét és általában tulajdonságait kedve szerint alakítja. Verselése jórészt a protestáns templomi himnusz mértékét követné[1], ha nem hágná át a szabályokat általánosságban.

Költészete a kognitív folyamat fáradhatatlan ítéletmentes monitorozása! Mintha valóban kripto-buddhistaként működne ismeretelméleti gondolatait szemlélve. Kóanokat fogalmaz. Nem tudja, amit tud s ezáltal ért mindent, amit nem. Hibátlan meditáció termékei a szövegek. Nyelvi „a-koncepciója” kilép akár az alapvető grammatikai, szintaktikai szabályok kereteiből.  A keleti-parti patrícius művelt elit jómódjában, belső emigrációban, üvegházban kertészkedve, de jó barátok és szeretett rokonok körében konstruálta életet s írt csaknem kétezer verset.   

Villányi G. András

 

——————————–

[1] „Míg a himnusz hangsúlyt és szótagot egyaránt számoló metrumban íródott, és általában nyolc szótagból állt (vagyis a verslábak kétszótagúak voltak), addig a ballada (ütem)hangsúlyos verselésben íródott, négyhangsúlyos sorokban, amelyekbena hangsúlytalan szótagok száma kötetlen. A leggyakoribb az úgynevezett közönséges mérték (common meter), amelyben a sorok hol négy, hol három hangsúllyal rendelkeznek. A közönséges himnuszstrófában változnak a nyolc- és a hatszótagú jambikus sorok (ez a 8–6–8–6 szótagú strófa).” (In: Bollobás Enikő: Vendégünk a végtelenből – Emily Dickinson költészete, Balassi Kiadó 2015.)

 

 

„… veszeeeeek!” – megesik olykor, hogy ez a kiáltás átjárja a tágas sötét padlásteret, s bennünket izgalomba hoz a remény. Meglehet valamelyikünknek szerencséje lesz, s újra napvilágot látunk. Valamelyikünk: a festett vastáblás ágy, dermedt mutatóival a vekker, a kuka rádiókészülék – öreg, elfelejtett tárgyak, amilyen magam is vagyok, a hajdanvolt újság.
Sok évvel ezelőtt egy járási kisvárosban jelentem meg. Most Szófiában élek, Velev ügyvédnél. Egész évfolyamom ott sorakozik katonásan a padláson, egymás mellett a lapszámok az alacsony polcon a bádogibrik, az időben mattá vált üvegek s a rézágygombok között.
Mielőtt elhagyta volna e siralomvölgyet, Velev ügyvéd gyakran fölkapaszkodott ide s olvasgatott engem. Annyi minden volt a lapjaimon. Például ilyen-olyan hírdetések:

 

                 SZTOILOV PETAR KAPITÁNYnak
nem álland módjában fogadni
születésnapján!

 

  Jó egészségnek örvendő, jó karban lévő, pazardzsiki birtokkal rendelkező és jó társadalmi helyzetben lévő, szelíd jellemű, jószívű 42 ÉVES ÖZVEGYEMBER keresi 32-40 éves egészséges, jó karban lévő, gyermektelen, jószívű, nemeslelkű, saját házzal rendelkező, szerény és jó háziasszony ismeretségét – hogy a kisvárosban együtt éljenek.

                   DOHÁNYOSOK!

      Keressék a községháza melletti árudában
az Alekszandar Nevszki jubileumi cigarettát!

                       FONTOS!
KORCSMÁROSOK FIGYELMÉBE!

    Közlöm tisztelt kuncsaftjaimmal, hogy kis és nagy mennyiségben 36 fokosnál erősebb KARABUNARI SZŐLŐPÁLINKÁT hoztam forgalomba – 90 sztotinka foka. Az érdeklődést tanusítók keressék A.D. Carvenkovot – ul. Han Krum 3.

                   ITALKERESKEDŐK,
EL NE SZALASSZÁK AZ ALKALMAT!

 

  Előfordult, hogy Velev ügyvéd akkorát nevetett rajtam, hogy a könnye is kicsordult. Kinyitotta a tetőablak fedelét, hogy jöjjön be fény, s miután gondosan letörölte, odatelepedett a komód  peremére. Föltette csontkeretes szemüvegét, mely szerfölött jól illett ferde orrához. Mikor Velev még gyerek volt, egy siheder összetörte a palánkon az orrát.  Emlékszem az esetre, mert az algimnázium direktora feddő írást tett közzé lapjaimon. No, az orra azóta csámpás.
Én sokszor olvastam és aztán újra meg újra magam, ezért amikor Velev ügyvéd engem lapozott, unalmas volt követnem a sorokat, inkább hát az ábrázatát vettem szemügyre. Nagy, pirospozsgás, szeplővel szórt arca volt, mely hol felélénkült, hol pedig megdermedt, és mintha csak az érzéseit figyelte volna, amelyek barna szemét a még eleven emlék fényével barázdálták. És most – Velev ügyvéd kinyitotta a 14. számot, július, XVI. évfolyamom. Ott hozták le azt a védőbeszédét, amelyet egy a városunkban annak idején nagy port felvert ügyben mondott. A helyi iszákos, zajos, piszkos kovács megerőszakolta a tejesasszonyt. Gavrilnak hívták, a tejesasszony fehér- és tisztabőrű, magaskeblű nő volt. Amikor reggelente öntötte bele a tejet a kapuk előtti edényekbe, keze dalolt a tisztaságtól. Az évek alatt rétegesen megkérgesült, lóverejtéktől cserepes szögletes ujjaival Gavril megragadta egy májusi estén, midőn az asszony lovacskáján háza előtt haladt el éppen. Betapasztotta a száját, behajtotta a lovat az udvarába, s ott a meleg és gőzölgő tejjel teli kannák között a szekéren gyömöszölte, közben arcára szorította a nagy merítőcsanakot, amellyel a tejet osztotta a porták előtt széjjel. A merítő széle felvérezte az arcát. Puffadt, örökre múlhatatlan bélyeget láttak körben éktelenkedni a népek a bírósági teremben – kerek, azelőtt mindig mosolygós arcán.
Ha gondolják, felolvashatok egy igen rövid, ám felettébb lényeges részt Velev ügyvéd védőbeszédéből:
„… Bíró urak, Önök tógát viselnek. Önök a jogot viselik. Azt mondanám, Önök maga a jog! Bűntény esete forog fenn. Eddig az enyhítő körülményekről beszéltem.  Most másról is szólnék. Az ügy világos és egyszerű. Az esetnek van tanúja, akinek a vallomás kétségbevonhatatlan – Vacskov úr maradéktalanul feddhetetlen s valamennyiünk tisztelete övezi. Gavril Sztoev, a vádlott teljességgel beismerte bűnösségét, és mélységen bánja cselekedetét. Össze van törve, máig nem képes elhinni, hogy e szörnyű tettet elkövette. A sértett, Sztanka Teneva itt áll szemük előtt, s látják arcán a balvégzetű sebhelyet, mely töviskoszorúként övezi megszenvedett arcát. Gavril Sztoev visszaélt Sztanka Teneva testi ártatlanságával. Sokszor bevárta háza előtt, hogy elmondja neki, gyakran igen bárdolatlan szavakkal, mi a vágya. És akkor azon a májusi estén, elvakulva a ledöntött rakijáktól, vadállati szenvedélytől hajtva, eszement állapotban a vádlott nem tudott válogatni az eszközökben és a hely kiválasztásában, és megszegte a törvényt – ott, a kordén, a nagy fehér kannák között a keze ügyébe kerülő merítőedénnyel. Szomszédja – az ugyancsak özvegy Vacskov úr, zajt hall Gavril udvarában és úgy dönt, átmegy hozzá. Mintegy hogy együtt  űzzék el a magányosságukat, legalább egy-két órára.
Véletlen tanuként Vacskov úr először elnémul a szörnyű dolog láttán, majd kiáltozni kezd. Idegességében a vádlott akkor feldönti az egyik kannát, fedele annak messze repül, s a tej kezd onnan kifolyni fehéren és tisztán. Mintha csak így testesítené meg a sértett eredendő tévedését, hogy  csöndesen és jámboran lehet élni közöttünk – e kis járási városka lakói között.
Bíró urak, Önök mindent értenek! Kisvárosunk a jóformán megközelíthetetlen Balkán-hegység lábánál bújik meg. A Balkán-hegység akár egy hajó, szeli, hasítja keresztül honunk bőtermő mezeit. Hazánkon túl pedig a világ – kerek, forog, s a szent Nap körül írja köreit, amiként a zseniális Kopernikusz ezt először értette meg. A Nap egy mindenki számára. Első halványsárga sugaraival reggelente megcsiklandozta a vádlott orrlyukait, mikor az még gyerek volt. És valahogy még félálomban fogadta Gavril a Nap cirógatását, köszönetet mondott neki – miközben szívta be magába mélyen a pajta minden zugát átjáró szénaillatot, igen, mint mindannyian tudjuk, emlékszünk rá, ő is, apja és anyja ugyanúgy ott aludtak, a pajtában. S ugyanazon a hajnalon a város egy másik részén a Nap felébresztette Sztankát, az új napra, új örömökre, új gondokra ébresztette föl. Abban a fehér házban ott a sarkon, eperfa előtte, takaros macskakövek. Minden nap, amikor az ég derült és kék volt, a Nap mindannyiunkkal hasonlóképpen cselekedett. Napra nap – addig a szörnyű estig. És ha ott fenn valahol van Isten, azon az éjjelen ott lenn a Földön, az európai kontinensen, a Balkán-félszigeten, drága hazánkban, a mi kis városunkban, a helyi kovács udvarában, a tejesasszony kordéjában, Isten akkor nagyon csúnya képet látott. És én azt hiszem, megborzadt ettől. Bíró urak! Nemsokára Önök visszavonulnak, hogy védencem további emberi sorsáról döntésüket meghozzák. De én kérem Önöket, bíró urak, egyedül csak arra kérem Önöket, csupán csak arra, hogy határozásuk előtt képzeljék el egy pillanatra, hogy a Földön egyedül Gavril él akkor. Jusson eszükbe a geográfia, idézzék föl Szibéria végtelen tereit, a vad ázsiai sivatagokat, Amazonas őserdeit, Alaszkát és az afrikai szavannákat. S valahol ott, egy hegyen, a hegy egy zugában, egy terebélyes tölgyfa mellett – Gavril. És sehol a földkerekségen rajta kívül – senki! Egyes egyedül – ő! Hollófekete haja, bozontos szemöldöke, ló és vas szaga. Elkeserítő szegénysége és két kiskorú gyermeke. Gavril, a Nap, Alaszka és Afrika szavannái! Köszönöm, biró urak!”
Nem tudom, talán a vádlott teljes beismerése és őszinte megbánása, Velev ügyvéd okos beszéde, amelyben nem alakoskodott, nem vonta kétségbe a nyilvánvalót, tisztelettel és igazi együttérzéssel viseltetett a szenvedő fél iránt, anélkül hogy megkísérelt volna valami rendjén nem valót rábizonyítani;  nem tudom, de mindez, úgy látszik, meghatotta a bíróságot s az ítélet az ilyen esetekben lehetséges  legenyhébb volt. Gavrilt még aznap elszállították, de egy hét múlva jött a szörnyű hír a pazardzsiki börtönből – egy reggel, amikor még cellatársai aludtak, belefulladt a küblibe. Emlékszem, a rossz nyelvek elnémultak. Mindazok, akik támadták oldalaimon, most gondolkodóba estek. Sztoilov kapitányról, Sztanka távoli rokonáról, aki azelőtt nyilvánosan kijelentette, hogy megöli ezt a vadállatot, ezekben a napokban azt lehetett hallani, hogy jelentős mértékű karabunari pálinka elfogyasztása után nagyszámú hallgatóság előtt könnyes szemmel megbocsátott a megboldogultnak.
Eltemették Gavrilt, Vacskov úr pedig egy igen rendes árvaházba helyezte el a gyerekeit, a városbéliek  megsüvegelték nemes cselekedetét. Hogy, hogynem azonban, nem telt bele hónap, s baljós szóbeszéd kapott lábra, s ködfáyolként tekerőzött a kisváros utcáin végig, hogy még jobban elhomályosítsa az emberek amúgy is egyre kuszább érzéseit. Azt beszélték, hogy Vacskov követte el az egészet, aztán átvitte a kordét Gavril udvarába – az hullarészeg volt, semmit nem értett az egészből, s egyáltalán nem volt nehéz rábizonyítani a dolgot. A tejesasszony már akkor elájult, amikor Vacskov az arcára szorította a merítőedényt, úgyhogy amikor felélesztette a szomszédja udvarában, és dühösen szidalmazta, vádolta Gavrilt, a nő könnyen hihette, hogy a kovács a tettes. Meg hát, ugye, az rendszeresen incselkedett vele, amikor csak a kapuja mellett vitte el az útja. Ahogy keletkezett a fáma, el is múlt, a legtöbben nem is hitték, aztán az ember is halott – volt értelme hát a csontok között kutakodni?
Iiigen, szóval hát így. Annyi év telt el azóta! Egészen megöregedtem. Szerencse, hogy a lapjaimon itt-ott képeket közöltek a városról, nézegetem őket, emlékezem. Itt van a szerkesztőség is – ablakait gömbölyű vasrudak rácsozzák. Innét indultak a rikkancsok, hogy szertevigyék a városban. A községháza, abban az időben jó nagy épület, jószerivel háromszög alakú. Előtte a trafik, ahol örökké valami új cigarettemárkát árultak, a dohányosok állandóan ott tolongtak a járdán. Fölfelé a kis utca a Gesov fertály felé. Kis boltok, bozakifőzde, Sztefan péksége. Egy özvegyasszony gazdag háza – szinte kicsattant az egészségtől s a szépségtől az asszonyság. Mellesleg én voltam az oka színpompás esküvőjének – egy Pazardzsik környéki gazdag özvegy vette el. Pech, hogy nem sokkal a lakodalom után az ifjú férj eltűnt, s magával vitte érzéseit s az özvegyasszony pénzét.
Hol nem olvastak engem?!  Milyen ujjak nem lapozgatták oldalaim?! Ha megesett, hogy megharagudtak rám, eldobtak az utca közepén, s akkor felkapott a szél, bepiszkított mindenféle szeméttel, összegyűrt, felröpített a tetők fölé. Előfordult, hogy a város felett a medveárokig jutottam.
Leginkább a nők miatt vagyok szomorú. Nagyon szerettem, ha nők olvastak. Szerettem illatuk, szavaik, tekintetük. Milyen gyöngéden suhogtak ruhájukban! Amikor kristálytárgyakhoz értek, gyűrűik fényt bocsátottak belülre és csengtek. Ajkuk örökké sietős, remegő, rebegő volt. Talán azért olvastak engem olyan gyorsan és könnyen. Sztanka Teneva nem tudott olvasni. Olykor azonban belém tekerte a kannák fedelét. Csodálatosan betöltöttem a hézagokat, s óvtam a tejet, ki ne lötyögjön. Milyen gyönyörű keze volt! Jó, kicsit durva, de meleg, simogató és tiszta. Drága két keze!
Elment Velev ügyvéd is. Csodálkozom, miért olvasta oly sokszor azt a beszédét? Talán mert azzal indult szédületes sikere, mely a fővárosba repítette, egészen kora egyik legmegbecsültebb ügyvédjének pályájáig? Vagy talán ama pletyka miatt. Mintaszerű volt az a beszéd, de mégis csak bűnöst védett, ám ha Gavril nem volt az? Hitt Velev a pletykának? Vagy egyszerűen valahogy gyanút fogott? Milyen féreg rágta lelkét ennyi esztendő múltán?  Ki tudja? Velev soha nem szólta el magát előttem. Én pedig nemrég átnéztem azt a számot, amelyben közölték az algimnázium igazgatójának feddő cikkét. És hirtelen rájöttem – a siheder, aki Velev orrát betörte – Gavril volt.
Igen, Gavril volt.
Gavril, a Nap, Alaszka és Afrika szavannái!

 

Bolgárból fordította Szondi György