Címke: műfordítás

A huncut virginál

 

William Shakespeare Szonettjei
Fazekas Sándor fordításában

8.
Zenét hallgatva bús hogyan maradhatsz?
Nem küzd a szép a széppel: élvezi.
Szeretni azt, amit jól nem fogadhatsz:
mért kell, mi szívedet feszélyezi?
Ha tiszta hangrend hű összhangja szól,
s jól egybekelve sérti meg füled,
azt jelzi lágyan, tőled szólna jól:
szép szólamod magány zavarja meg.
Figyeld: a húr és hű szomszédja hangja
hogyan pendül meg játszi rend szerint,
mint férj, a gyermek, s boldog édesanyja,
egy dallamívre énekelve mind.
…………..Szótlan daluk több, mégis egy marad;
…………..így énekel: „Magadban semmi vagy.”

 

128.
Gyakran zenélsz, zeném, s ha mozgatod,
dalolni kezd a jó fa-gépezet,
szép ujjaid ha lágyan ringatod,
húr-összhanggal fülem feszélyezed:
irigylem én a billentyűt, ha jár,
s finom tenyérhez érhet fesztelen;
szegény ajkam pont így aratna már,
s pirulva tűr: a tárgy de szemtelen!
Hogy így bizsergesd, átváltozna most,
s leváltaná a billentyűzetet,
gyors ujjaid futása dallamos:
a holt fa vígabb, mint ajkam lehet.
…………..Pimasz kérőid boldogok tehát:
…………..hadd jusson ujj nekik – nyújtsd csókra szád!

 

(Illusztráció: Johannes Vermeer: Lady at the Virginal with a Gentleman, ‘The Music Lesson’)

Wisława Szymborska: Múzeum

Tányérok, amelyekhez nem fűződik étvágy.
Jegygyűrűk, amik viszonzatlanul maradnak
legalább háromszáz évig.

Rajongó – merre van mátkája?
Kardok – de merre haragjuk?
És a lant sem ad hangot szürkületkor.

Ínség idején az örökkévalóság felhalmoz
tízezer évnyi ősrégi dolgot.
A berozsdállt teremőr édesen szendereg
bajuszát lógatva a vitrinnek dőlve.

Fémek, agyag, és madártollak
diadalmaskodnak csendesen az idő felett.
Csak néhány egyiptomi hajtű merészel kacarászni.

A korona túlélte viselője fejét.
A kéz alulmaradt a kesztyűkkel szemben.
A cipő jobb oldali párja győzött a láb felett.

Ami engem illett, élek, amint látod.
Harc a ruhámmal továbbra is tart.
Milyen akaratos egy darab!
Mintha túl akarna élni engem!                  

                   Nagypál István fordítása

willem_van_aelst_detail

Paul Bowles újabb költeményei

Szerelmes dal

Tücskök ciripelnek a fülekbe
Érdes csókok tapadnak az arcokra
A szeretők a tóhoz szöknek
A többi holt éjszaka
Vér áramlik az ajkakba
Körmök vájnak a szemekbe
Tudjuk, hogy mi lehetett volna
Amit látunk a szemünkkel
az leírható a szavakkal?

 

Prelűd és tánc

A magas fa sötét lombja alatt
ettem a krumplit
Szürke gém nézett rám a bokrok közül
Méhek szorgoskodtak a mezőn
Csend volt
A szél sem moccant
De a távoli égen feltűnt egy madár
Láttam a földhajlatokon át
Üvegtetős rétek felett
Platina erdők felett
Acéldombok felett
A kezdetektől figyeltem

Fehér lány sétált a platina erdőben
Lassú fehér dalok hagyták el ajkait
Lépkedett a fák között és énekelt
Ahol fehér az árnyéka az erdőnek
Ahol fehér a fa rajzolata
Ahol fehér a villanyvezeték zümmögése
Ahol fehér az ég a vízen
Ahol fehér időtlenség a nap
Láttam ahogy elveszik a fák között
De énekének dallama örökre ott lebeg

Kakuk Tamás fordítása

 

Illusztráció: Joan Miro

Francisco de Quevedo szonettjei

 

A végső árnyék, szememet lezárva…

A végső árnyék, szememet lezárva,
napot, világot tőlem elvehet,
s eloldozhatja izzó lelkemet,
melynek az a perc lesz vigasztalása,

de a túlparton sem huny majd ki lángja,
s emléke annak, ahol szenvedett:
átússza égve a hűvös vizet,
a zsarnok törvény hatalmát lerázza.

Lélek, mely istenben sem volt szabad,
vér, melyben oly heves tüzek lobogtak,
velő, mely táplált büszke lángokat:

a testnek int búcsút, nem a kínoknak;
salak lesz mind, de szenvedő salak,
por, de még porként is szeretni fognak.

 

Egy orr

Volt egy ember: egy orrhoz volt csatolva,
mely több volt, mint orr: győzedelmi zászló,
hatalmas fárosz, messzire sugárzó,
felettébb szőrös, óriás uborka,

szakállas kardhal, töprengő retorta,
szilaj elefánt, hanyattfekve párzó;
nazálisabb, mint Ovidius Naso,
rossz helyre tett gigantikus napóra;

vezérlő gálya a nagy Armadában,
orr, melyhez Egyiptom gúlái: morzsák,
az Orr Tizenkét Törzse egymagában;

orr-abszolútum, mit nem bír le kórság,
orrnagy, táborrnok az orrok hadában,
a Hatalom, a Dicsőség s az Orrság.

Havasi Attila fordításai

Illusztráció: Jules Roman – Francesco Penni: Tenture de Scipion: La Bataille de Zama (Louvre)

Charles Bukowski: Te iszol?

Elmosódott, partra vetődött, régi sárga irka
került újra kezembe.
Az ágyból írok,
mint legutóbb,
tavaly.
Meglátogatom az orvost.
Hétfőn.
“Igen, doktor úr, gyengék a lábaim,
szédül a fejem…
és fáj a hátam.”
“Iszol?” – kérdezi majd.
“Végzel elég
a testmozgást, szeded a
vitaminjaidat?”
Azt hiszem, csak beteg vagyok.
az élettől, ugyanazok a megavasodott, mégis
ingatag
körülmények.
Még a pályán is.
Nézem a lovakat, ahogy futnak
és olybá tűnik
értelmetlen ez az egész.
Korán távozom, miután megvettem a tiketteket a
a hátralévő futamokra.
“Elmész?” kérdezi a motelben
a recepciós.
“Igen, ez merő unalom.”
mondom neki.
“Ha szerinted unalmas.
odakint”, mondja nekem, “akkor vissza kell majd jönnöd,
mert neked itt a helyed.”
Tehát itt vagyok,
párnáimnak vetett háttal,
újra.
Csak egy öreg fickó,
egy megvénült író,
kopott, megsárgult
jegyzetfüzettel.
Valami jön…
sétafikálva a
a padlón
közelít
felém.
Ó, hiszen ez csak…
a macskám.
Valóban.
Ezúttal csak a macskám.

Márkus László fordítása