Néha lóháton, néha gyalog, autóval vagy motorbiciklin, esetleg tankkal – az ezredtől messzire elkóborolva –, de van, hogy fentről is, helikopterrel. Ha a legátfogóbb képet nézzük most, és a legtávolabbra tekintünk vissza, akkor el kell mondanunk, mégis inkább gyalog jöttek legtöbbször. Ilyen értelemben a mi esetünk reprezentatív, mi több, tökéletessége egy példázatéval vetekedhet. Két férfi érkezik gyalog egy faluba, és mindig faluba, soha nem városba. Ha két férfi egy városba érkezik, akkor egyértelműen több férfi jön velük, és sokkal több felszerelést hoznak magukkal, gyakorlatias szempontokból – ezt nem nehéz belátni. De ha két férfi érkezik egy faluba, minden eszközük saját két, sötét vagy világos kezük, a többi attól függ, noha általában ezekben a kezekben lesz valamilyen fajta penge. Dárda, kard, tőr, machete, bicska, kés, vagy csak egy néhány rozsdás borotva. Néha pisztoly. Ez mindig attól függött, és továbbra is attól függ. Bizonyossággal csak annyit mondhatunk el, hogy mikor ez a két férfi megérkezett a faluba, mi azonnal kiszúrtuk őket, már a látóhatáron, ahol a szomszéd faluba vezető országút találkozik a lemenő nappal. És megértettük, mit jelent, hogy éppen ilyenkor jönnek. Hogy ezzel mire céloznak. A naplemente történelmi szempontból mindig megfelelő időpont volt a két férfi számára, minden korban, mivel naplementekor még mindig mi vagyunk együtt: a nők csak éppen most érkeztek vissza a sivatagból, a mezőről és az istállóból, a városi irodaházakból, a havas hegyekből, a gyerekek a porban játszanak a csirkék között vagy a föléjük tornyosuló tömbház közös udvarán, a fiúk a kesufák árnyékában elnyúlva keresnek menedéket a kínzó hőség elől – hacsak nem egy jóval hidegebb országban vannak, ahol a vasúti híd alatt gyülekeznek – és persze, talán ez a legfontosabb: a tizenéves lányok kint állnak a kunyhók vagy házak előtt, farmernadrágot vagy szárit vagy fejkendőt vagy lycrás miniszoknyát viselnek, takarítanak vagy főznek, vagy húst darálnak, vagy üzeneteket írnak a telefonjukról. Attól függ. Az erős férfiak pedig még nem jöttek vissza, bárhol is voltak egész nap.
Az éjszakának is megvannak az előnyei, és tagadhatatlan, hogy a két férfi érkezett már az éjszaka közepén, szőrén ülve meg a lovat, vagy mezítláb, vagy összekapaszkodva egy Suzuki márkájú robogón, vagy egy állami tulajdonban álló dzsip tetején ülve, és így hasznot húzva a rajtaütés hatásából. A sötétségnek viszont hátrányai is vannak, és mert a két férfi mindig faluba, nem pedig városba érkezik, ha éjszaka jönnek, általában teljes sötétség fogadja őket, mindegy, hogy a világon hol vannak éppen, és hosszú történetük milyen fejezeténél tartanak. És ilyen sötétben nem lehet tudni, hogy éppen kinek a bokáját ragadták meg: egy öreg néniét, egy asszonyét, vagy egy elpiruló fiatal lányét.
Azt mondanunk sem kell, hogy a férfiak egyike magas, jóképűnek nevezhető – persze közönséges értelemben –, sötét arcú, romlott, míg a másik férfi alacsonyabb, menyétképű és sunyi. Ez az alacsony, sunyi ember nekitámaszkodott a Coca-Colás reklámnak, ami a falu szélét jelző deszkapalánkra volt kiragasztva, és barátságos üdvözlésre emelte a kezét, mialatt társa egy pontra mutatott a botjával, aztán rágógumiját kiköpte a földre, és mosolygott. Ugyanígy egy lámpaoszlopnak is támaszkodhattak volna rágógumizás közben, és a borscs illata is lehetett volna a levegőben, de a mi falunkban nem főzünk borscsot – kuszkuszt eszünk és tengeri halat, és ilyen illat volt a levegőben, a sült halé, és ezt a szagot még ma is alig bírjuk elviselni, mert arra a napra emlékeztet, amikor a két férfi a faluba érkezett.
A magasabbik éppen barátságosan intett a kezével. Ekkor a főnök feleségének az unokatestvére – aki éppen átmenőben volt a szomszéd faluba vezető országúton – úgy érezte, nem tehet másként, mint hogy megálljon szemben a magas férfival, akinek machetéje büszkén megvillant a napfényben, és szintén megemelje a kezét, noha az egész karja reszketett, mialatt integetett.
A két férfi szeret így érkezni, többé-kevésbé barátságos üdvözléssel; ez talán emlékeztethet minket arra, hogy minden emberi lény, függetlenül attól, mit tesz, nagyon szereti, ha megkedvelik, akkor is, ha csak egy óra vagy még annyi sem telik el, mielőtt rettegni kezdenének tőle vagy gyűlölnék – jobban mondva szeretik, hogy az általuk keltett félelemnek kovászául szolgáljanak egyéb dolgok, mint a vágy vagy a kíváncsiság, akkor is, ha összességében a félelem teszi ki a legnagyobb részét annak, amit akarnak. Főznek nekik. Felajánljuk, hogy ennivalót készítünk nekik, különben követelni kezdik, attól függ. Van, hogy egy hóval borított, lepukkant tömbházban – ahol egy falu függőlegesen elrendezve éldegél –, a tizennegyedik emeleten a két férfi odafurakodik egy család kanapéjára, a tévéjük elé, és nézik a kormány hivatalos adását, az új kormányét, természetesen, amelyet csak nemrég szilárdítottak meg a puccs után, és a két férfi kiröhögi az új vezért, aki fel-alá masírozgat a felvonulási téren abban a hülye sapkában, és miközben nevetnek, átölelik a legnagyobb tévénéző lány vállát, állítólag elvtársiasan, de azért mégis elég szorosan, míg a lány sír. („Hát nem vagyunk barátok?”, kérdezi tőle a magas, sötét arcú férfi. „Azt hittem, mi itt mind barátok vagyunk!”)
Éppenséggel így is érkezhetnek, noha ide nem így érkeztek, nekünk nincs tévénk, itt nem szokott havazni, és mi soha nem laktunk emeleten. A hatás mégis ugyanaz: rettegő csend és feszült várakozás. Egy másik, fiatalabb lány hozta a tányérokat a két férfinak, vagy, ahogy a mi falunkban szokás, a nagy tálat. „Ez kurva jó!”, mondta a magas, jóképű, buta férfi, mocskos ujjaival a sült hal után nyúlt, az alacsony, sunyi, patkányképű férfi pedig azt mondta, „Hát anyán is főzött ilyet, hogy a Jóisten nyugtassa a rohadt öreg lelkét!” És amíg ettek, egy-egy lányt vettek az ölükbe, az öregasszonyok pedig az összetákolt falhoz lapultak, és sírtak.
Evés, ivás után – ha olyan faluban vannak, ahol nem tilos alkoholt fogyasztani – a két férfi egy kicsit körbesétál, hogy megnézze, ami megnézendő. Ez a rablás ideje. A két férfi mindig elrabol majd ezt-azt, habár valamilyen oknál fogva nem szeretik használni ezt a szót, és amíg a karórád, a cigarettád, a pénztárcád, a telefonod, a lányod után kapnak, ilyesmiket fog mondani főleg az alacsonyabbik: „Köszönjük ajándékát”, vagy „Értékeljük az áldozatot, amit ügyünk érdekében hoz”, de ezen a magasabbik elneveti magát, és ezzel tönkreteszi a tiszteletet parancsoló hangvételt és az emelkedett pillanatot, amit az alacsony férfi akart megteremteni. Egy adott ponton, ahogy házról házra járnak, és elveszik, amihez csak kedvük szottyan, egy bátor fiú előugrik majd az anyja szoknyája mögül, és le akarja gyűrni az alacsony, sunyi férfit. A mi falunkban ez a fiú egy tizennégy éves kölyök volt, akit mind Varangykirálynak neveztünk, mert négy-öt éves korában valaki megkérdezte tőle, hogy kinek van a legtöbb hatalma a faluban, mire ő rámutatott egy nagy, csúnya varangyra a kert végében, és azt mondta: „Neki, Varangykirálynak”, és mikor megkérdezték, miért, azt felelte: „Mert még édesapám is fél tőle!” Tizennégy évesen bátor volt, de persze meggondolatlan is, széles csípőjű édesanyjának éppen ezért jutott eszébe már idejében, hogy a szoknyája mögé rejtse, mintha még kisgyerek lenne. De létezik egy testi bátorság nevű valami, tartós, szívós, mi több, makacs, nagyon nehéz megmagyarázni, egy-egy kicsi zsebbe van elrejtve, itt, ott, amott, és annak ellenére, hogy általában teljesen haszontalan, olyasvalami, amit nem felejthetsz el egykönnyen, ha már láttad – mint egy gyönyörű arc vagy egy hatalmas hegylánc, valahogy lehatárolja saját magadba vetett reményeidet –, a magas, sötét arcú férfi talán éppen ezt érezhette meg, felemelte a csillogó machetét, és egy ugyanolyan könnyű, gördülékeny mozdulattal, ahogyan egy virág fejét tépjük le, elválasztotta a fiút az életétől.
Vérontás után, főleg, ha ilyen mennyiségű vérről van szó, elszabadul a pokol, vad, véres káosz kezd tombolni, amelyben azonnal feloldódnak a vendéglátás formái, az étel, a fenyegetés, minden. Ebben a pillanatban általában még többet isznak, és az a furcsa, hogy a faluban az idősebb férfiak – akik férfiak ugyan, de védtelenek – maguk is az üveg után nyúlnak, nagy kortyokban, sírva isznak, mert nemcsak ahhoz kell bátorság, hogy valaki véres káoszt teremtsen maga körül, hanem ahhoz is, hogy csak ott üljön mellette, és nézze. Bezzeg a nők! Milyen büszkék vagyunk utólag az asszonyainkra, akik egymásba karolva álltak a lányaink körül, amikor a magas, sötét arcú férfi feldühödött, és a földre köpött – „Mi ütött ezekbe a szajhákba? Nem várunk tovább. Még egy pillanat, és túl részeg leszek!” – az alacsony, sunyi férfi pedig felpofozta a főnök feleségének az unokatestvérét (a főnök felesége a szomszéd faluban volt a rokonainál) és fojtott, összeesküvő hangon beszélt a forradalom születendő gyermekeiről. Tudjuk, hogy a nők így álltak már az ősidőkben, kék tengerek fehér köves partján, később pedig az elefántisten falvaiban, és sok más új és régi helyen. Mégis volt valami különösen megrendítő ebben a percben, az asszonyaink értelmetlen bátorságában, noha nem háríthatta el, hogy két férfi a faluba érkezzen, és a legrosszabbat tegye – soha nem akadályozhatták ezt meg, és nem is fogják –, és mégis volt egy pillanat, amikor a magas, sötét arcú férfi elbizonytalanodni, megrettenni látszott, mintha az a nő, aki éppen akkor szembeköpte, a saját édesanyja lett volna, de ez a pillanat hamar el is múlt, amikor az alacsony, sunyi férfi belerúgott a köpködő nő ágyékába, a nők gyűrűje megszakadt, és a véres káosznak már semmi nem állt tervezett útjában.
Másnap mindennek a történetét újramesélik, részleteiben, töredezetten, aszerint változtatva rajta, hogy ki kérdez: egy katona, egy férj, egy jegyzetfüzetes nő, egy halálosan kíváncsi látogató a szomszéd faluból, vagy a főnök felesége, aki visszajött a sógornőjétől. A legtöbben nagy hangsúlyt fektetnek bizonyos kérdésekre – „Kik voltak?”, „Kik voltak ezek a férfiak?”, „Mi volt a nevük?”, „Milyen nyelven beszéltek?”, „Milyen jegyek voltak az arcukon és a kezükön?” – de a mi falunkban nagyon szerencsések vagyunk, mert nincsenek gépies bürokratáink, helyettük csak a főnök felesége, aki szavakban és tettekben is inkább főnök, mint maga a főnök valaha is volt. Magas, csinos, értelmes és bátor. A ga haramata szélben hisz, ami hol forrón, hol hidegen fúj, attól függ, és amit mindenki belélegez – mert mást nem is lehet tenni, csak belélegezni –, csakhogy van, aki véres káoszt lélegez ki. Számára az ilyen emberekből nem lesz más, mint ga haramata, elveszítik saját magukat, a nevüket, az arcukat, és már nem mondhatják, hogy csak hozzák a forgószelet, mert ők maguk ez a szél. Ez persze egy metafora. De ő eszerint él. Egyenesen a lányokhoz ment, és arra kérte őket, hogy számoljanak be arról, ami történt, talált egyet, aki bátorságot merített a főnök feleségének együttérző szavaiból, és elmondta neki az egész történetet, aminek a vége volt a legfurcsább, mert az alacsony, sunyi ember azt hitte, szerelmes lett minden után, letette izzadt fejét ennek a lánynak a meztelen mellére, azt mondta neki, hogy ő is árva – de neki nehezebb, mert már sok éve árva, nem csupán néhány órája –, és hogy volt neve, volt élete, és nem csak egy szörnyeteg volt mindig, hanem valamikor egy fiú, aki szenvedett, ahogy minden férfi szenved, és rettenetes dolgokat látott, és most csak arra vágyik, hogy gyerekei legyenek ettől a falunkbeli lánytól, sok kisfia, erősek és szépek, és kislányok is, miért ne, kislányok is! És távol akar élni a falvaktól és a városoktól, azt akarja, hogy a gyerekei hadserege vegye körül és oltalmazza őt és a párját élete végéig. „Azt akarta, hogy megtudjam a nevét!”, mondta a lány, akit még mindig meghökkentett ez az ötlet. „A szégyentelen! Képes volt azt mondani, hogy nem akar úgy átmenni a falumon, a testemen, hogy senkit se érdekelje a neve. Nem hiszem, hogy ez az igazi neve, de az a név, amit mondott –”

De a mi főnökünk felesége hirtelen felállt, kilépett a szobából, ki az udvarra.

András Orsolya fordítása

Smith, Zadie: Two men arrive in a village. In: The New Yorker, 2016. június.

http://www.newyorker.com/magazine/2016/06/06/two-men-arrive-in-a-village-by-zadie-smith

Tele voltam aggodalommal 1 (I worried)

Sokat aggódtam. Terem-e majd a kert,
a folyó
jó irányba folyik-e, fordul-e a Föld,
ahogy tanították, s ha nem, én hogyan
oldjam meg?

Igazam volt, tévedtem, megbocsátanak,
tudok jobbat tenni?

Tudok-e majd valaha énekelni, még a veréb
is tud, de az én esetem, nos,
reménytelen.

Tompul a látásom, vagy csak képzelem,
reumás leszek,
szájzáras, demens?

Végül láttam: az aggódás semmire sem vezetett.
Feladtam. Fogtam hát öreg testemet,
és kimentem – bele a reggelbe,
énekelve.

Enesey Diána fordítása

Megbocsátani önmagunknak

Már legalább harminc éve nem láttam Hildát. Talán egy kicsit hiányzik, valahogy úgy, mint egy régi barát, akire bár nem gondolunk nap-nap után, mégis olykor titkon számítunk a találkozásra.  Ezt az ismerős helyek teszik velünk. Azon tűnődtem, hogy írok neki egy levelet, megkérdezném, milyen is az a bizonyos „normális élet”, amire mindig úgy vágyott, s hogy bevált-e az „épp elégnél többet sosem várhatunk” teóriája. Hátha. Aztán persze elmondanám, hogy semmiben sem volt igaza. Hogy nem is olyan fájdalmas egy teljes életet várakozva leélni, hogy nem a beteljesülésre várakozás hiábavaló, hanem a hamis beteljesülésekben élni. Azok ötszörösen viszik el az ember éveit. Azt persze sosem vallanám be, hogy mindig elbizonytalanított, hogy folyton aggódtam, sőt olykor egyenesen rettegtem, hogy igaza lesz, és sok-sok év múltán a pokolba kívánom az összes kilátástalan várakozást, és túl későn látom be az erre szánt évek feleslegességét. Attól féltem, hogy tényleg mindenről lekésve kapkodok majd, mint aki azt reméli, hogy eléri azt a vonatot, amelyik öt perc múlva indul a város másik végéből. Nem így lett. Ezeket a kétségeket már megbocsátottam önmagamnak, másnak fel sem róhattam. Önmagamon és önmagamban igazoltam, hogy a hiábavalóság leghalványabb árnyéka és a beteljesülés legmagasabb hegycsúcsa nélkül is le lehet élni egy életet. Mert a várakozás fárasztó szomorúságába a remény mindig behatol. Talán nincs is nagyobb boldogság a reménynél. Általa hagytam fel az aggódással is, igaz, semmit sem ígért, de benne lakozik minden bizonyosság: abban, amire irányul, amibe beleköltözik. Hildának sosem kellett reménykednie, ő a reményt mindig eldobta a kecsegtető valóságért. Azért remélem, nem bánta meg, neki is csak jutott egy apró szem boldogság, bár a valóságban mindig kevesebb van belőle. Megírnám neki. Megírnám, de nem értené meg, mert ezt megélni kell. Az egész életen át tartó várakozást senki sem érti, senki nem láthat túl a feleslegesség fátylán. Talán egy ember sem volna, aki beteljesültnek hív egy ilyen életet, én mégis állítom: van benne valami a beteljesülésből. Talán én magam vagyok, aki soha nem tudott huzamosabb ideig más lenni, mint aminek lennie kellett. Aki mindig azt szerette, akit igazán tudott. Akiben legyőzte a jövő a „most”-ot, a remény a valóságot. Aki most halvány mosollyal gondol mások tévképzeteire, mert megismerte a várakozással teli élet örömeit, és a reggeli madarak röptét követve lépdel, a várakozás ódáját énekelve.

1 Ekkehard Ortmann német fordítását vettem alapul a címadásnál, a szó szerinti fordítás helyett, egyrészt a tartalomra való tekintettel, másrészt úgy éreztem, hogy az „aggódtam” kifejezés kissé súlytalanná vált a túlzott hétköznapi használat miatt.

Meztelenkedem a ház falánál
reggel 8 órakor, szezámmagolajat kenegetve
a testemre, Jézusom, itt vagyok.
…erre?
Egykor sötét sikátorokban küzdöttem
a nevetéssel.
Ma már nem nevetek.
Olajjal spriccelem magam és tűnődöm,
hány évet szeretnék még?
Hány napot?
A vérem mocsokkal szennyezett,
és egy sötét angyal fészkelte magát agyamba.
A dolgok valamiből lesznek és…
…és semmivé válnak.
Kezdem megérteni a városok bukását…
…a városok és népek pusztulását.
Egy kis repülőgép száll el fölöttem.
Felsandítok, mintha lenne értelme
felfelé nézni.
Igaz, lassan az ég is elrohad:
Ez sem tart örökké, mint annyi minden.
Már nem sokáig létezünk.

Márkus László fordítása

[Téma nélkül.]                                                           Ismeretlen költő

Ötödhót váró
citrusfa[1] virágának
illatát érzem.
Mintha régi kedvesem
ruhaillata volna!

(Régi és új dalok gyűjteménye, Nyári dalok, 139.)

[Téma nélkül.]                      az Anyacsászárnéi Hivatal vezetője, Sunzei lánya

Citrusfavirág
amerre illatozik,
elszenderedvén
álom is, lám, a régi
ruhaillatot ontja![2]

(Új „Régi és új dalok gyűjteménye”, Nyári dalok, 245.)

Amikor ötven verset ajánlott fel, „Felhővel azonosított szerelmi érzés” témában költötte.                         

az Anyacsászárnéi Hivatal vezetője, Sunzei lánya

Titokban égő
vágyam tüze felemészt.
Még a füstje[3] is
nyomtalanul eltűnő
felhő. Mily szomorú vég!

(Új „Régi és új dalok gyűjteménye”,
Szerelmes dalok második kötete, 1081.)

Fittler Áron fordításai

Sunzei lánya (Sunzei kjó no muszume, 俊成卿女)

1171 körül–1252 után

A 12–13. század jelentős költőnője. A vaka-költészet akkori vezető poétikusa, Fudzsivara no Sunzei (藤原俊成) unokája, azonban a Sunzei-házaspár fogadta örökbe, ezért Sunzei lányaként emlegették. Korabeli források szerint segített Sunzeinek a hetedik császári rendeletre összeállított vaka-antológia, az Ezer év dalainak gyűjteménye (Szenzai vakasú, 千載和歌集) összeállításában. Férje, Minamoto no Micsitomo (源通具) vaka-költőként ugyancsak kora központi alakja volt: a nyolcadik császári vaka-antológia, az Új „Régi és új dalok gyűjteménye” (Sinkokin vakasú, 新古今和歌集) egyik összeállítója. Sunzei lányának versei a 12. század végétől rendszeresen szerepeltek költői versenyeken, majd egy 1201-ben rendezett ilyen eseményen a korszak irodalmi életének irányítója, Gotoba visszavonult császár (Gotoba in, 後鳥羽院) is felfigyelt vakáira és a rendeletére összeállított Új „Régi és új dalok gyűjteményé”-nek egyik kiemelkedő költőnője lett. Később költői tehetsége révén a visszavonult császár udvarhölgyeként is tevékenykedett. Vakáinak jellegzetessége az aprólékos lélekábrázolás, melyet gyakran a korban népszerű retorikai eszközön, a korábbi korok költeményeinek idézésén (honkadori, 本歌取り) és regények jeleneteinek versbe öntésén (honszecudori, 本説取り) kerezetül valósított meg. Fenti „Titokban égő…” kezdetű vakája különösen elismert, ez alapján kortársaitól a Titokban égő Sósó (Sitamoe no Sósó, 下燃えの少将) becenevet kapta. (Sósó Sunzei lányának udvarhölgyneve volt.) 1213-ban buddhista szerzetesnőnek állt, de 1251-ig részt vett az udvar irodalmi életében.

Borítókép: Citrus tachibana (a fordító felvétele)

[1] A Citrus tachibana (japánul tacsibana, 橘) nevű illatos fehér virágú citrusféle (ld. a borítóképen). A holdnaptár szerinti negyedik-ötödik hónapban (nagyjából a Gergely-naptár szerinti május-június) nyílik, amely időszak a korabeli japán évszakfelosztás szerint nyarat jelentett, tehát a tacsibana a nyári vakák egyik jellegzetes tájeleme.

[2] Az itt közölt első vakát, az „Ötödhót váró…” kezdetű költeményt idézi a költőnő.

[3] Egyaránt utal a titkolt szerelem érzésével gyakran összekapcsolódó füstre és a (szerelmi bánat miatti) halál utáni hamvasztás füstjére.