Címke: műfordítás

Nyugalom

Nem olyan nagyon régen egy beszélgetés közben ismét szóba került az őszinteség. Őszinte az, aki nyíltan elmondja, ami a szívén van, nem mérlegeli az egyes szavai beláthatatlan következményeit. Ismét rájöttem, hogy mennyire nem vagyok őszinte. És ismét rájöttem, hogy mennyire jó lenne őszinte lenni. Az igazi őszinteség voltaképpen nem is más ugyanis, mint szélsőséges, lenyűgöző bátorság.
Ezer okot lehetne mondani, hogy az ember miért nem azt mondja ki, amit gondol. Nem akar valakit megbántani; nem akarja, hogy szavai miatt felelősségre vonják; nem akar szénné égni mások előtt; nem akarja elvéteni a helyzet kényes egyensúlyát, amelybe belekerült. Mindez azonban mind-mind gyávaság. Valójában úgy kellene beszélnünk mindig, mint aki tudja, hogy nincs második esélye.
Most őszinte leszek: a nyáron valamikor megpróbáltam lefordítani magyarra egy spanyol verset, Emilio Prados egyik 11 soros költeményét. Kosztolányi Dezső spanyol műfordításai között találtam meg a szöveget, két magyarítással együtt, Kosztolányiéval, illetve Imecs Béláéval. Egyik fordítás sem tetszett igazán, az eredeti szöveg viszont nagyon, ezért elkezdtem forgatni magamban a szavakat, és addig nem bírtam lenyugodni (igen, még az ágyamból is kikeltem, az éj közepén, hogy egy papírcetlire gyorsan lejegyezzem a szavaimat), amíg el nem készült egy harmadik változat. Nem tudtam, mit kezdjek a szöveggel, így hát úgy döntöttem, idehozom a blogomra, és megosztom a nagyvilággal. Csakhogy az történt, hogy pár nap múlva máris rájöttem, az én fordításom sem jó, és egy rossz szöveget már nem akartam idemásolni, égetni magamat. (Így voltam, azt hiszem, titkon, azzal a közel ezer versemmel is, amit életem során írtam: túlnyomó többségüket még soha senki sem olvasta rajtam kívül; nagyon féltem a letaglózó kritikáktól.) Úgy éreztem, lenne olvasóm, aki nem értené, hogy nem reklámozni akarnék egy szöveget, hanem gondolkodásra hívni ott, ahol három-négy szöveg összetalálkozik, és ahol a szikrából egyszer csak egy soha nem látott valami pattan elő; valami, ami talán nem szép, vagy nem jó, közvetlen haszna pedig pláne nincs, viszont érdekes.
Most, mintegy két hónap után jutottam el oda, hogy ez a szempont már ne érdekeljen. Úgy látszik, tizenegy sor esetében két hónap a gyávaság legyőzésének szintideje nálam. Hány évig kellene élnem, hogy legyen bátorságom elmondani azt a tizenegymillió dolgot, amit most még nem merek? Ez talán matekfeladványnak is elmenne, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy itt nem egy egyenesen arányos függvényről van szó; aki egyszer elkezd beszélni, az folyamatosan válik egyre szókimondóbbá, így a görbe egy hiperbolához jobban hasonlítana.

De félre az őszinteségről szóló elmélkedéssel; lássuk a verset.

Mint említettem, Emilio Prados a szerző. Spanyol költő volt, 1899-től 1962-ig élt, az úgynevezett “’27-es generáció” tagja volt, mely olyan kiválóságokat adott a spanyol irodalomnak és kultúrának, mint Federico García Lorca, Rafael Alberti, Luis Buñuel vagy Salvador Dalí. A vers címe Calma [Nyugalom], és egy 1932-ben megjelent antológiából ismerhette meg Kosztolányi, aki 1935-ben fordította le. Imecs Béla fordítása 1941-ben jelent meg. Azóta, tudtommal, nem született újabb magyar fordítás róla.
Az eredeti szöveg így szól:

Cielo gris.
Suelo rojo.
De un olivo a otro
vuela el tordo.

En la tarde hay un sapo
de ceniza y oro.

Suelo gris.
Cielo rojo…

– Quedó la luna enredada
en el olivar.
Quedó la luna olvidada -.

Nyers fordításban, betartva a szakaszhatárokat, így:

Szürke ég.
Vörös föld.
Egyik olajfáról a másikra
röpül a rigó.

Az estében van egy varangyos béka
hamuból és aranyból.

Szürke föld.
Vörös ég…

A hold fogva maradt
az olajligetben.
A holdat ott felejtették.

Meg kell jegyeznem, hogy én természetesen nem ilyen sorrendben olvastam el a szövegeket. Először Kosztolányi fordítását olvastam el, és ekkor a vers még különösebben nem fogott meg. Aztán olvastam el Imecs Béláét, amely bizonyos tekintetben elmarad előbbi mögött, mégis abban volt az a mozzanat, amely megragadott, és amely miatt aztán elkezdett foglalkoztatni az eredeti is. Ez a mozzanat a vers zárása volt, amely Kosztolányinál kicsit sem drámai, sőt szinte banális; az eredetiben és Imecsnél azonban megdöbbentő. Ki felejtette ott a holdat, és hová akarta volna elvinni?
Nézzük most akkor a két fordítást. Először Kosztolányiét:

Nyugalom

Az égbolt szürke, szürke,
a föld vörös és rikitó.
Olajfa ágain repült le
most a rigó.

Hamuból és aranyból van a langyos
alkonyban egy varangyos.

A föld már szürke rég,
vörös az ég.

Halvány
hold bújik az olajfán
és eltűnik a  csöndbe lanyhán.

És Imecsét:

Szélcsend

Az ég szürke,
a föld vörös.
A rigó egyik olajfáról
a másikra röpdös.

Az este a varangy hamvas
aranyszínébe öltözött.

A föld szürke,
az ég vörös…

A hold megakadt s ottmaradt
az olajfaligetben.
Ott felejtették a holdat.

Végh Dániel hosszú tanulmányt írt Kosztolányi spanyol műfordításairól, amelyben összehasonlítja e két munkát is, és kiemeli, hogy Kosztolányi fordítása szándékoltan “színesebb” az eredetinél. Így kísérli meg visszaadni annak spanyol fül számára különösen szokatlan, hiányos, furcsa szerkezetét. Imecs fordítása viszont túl köznapi az eredetihez képest, ezért, hiába hűbb, kevésbé sikerült.
Talán mert nem vagyok spanyol, és így nem annyira érzem át a szavak színeit, számomra a szövegnek a filozofikussága megragadó, és azt Imecs jobban visszaadja; egyrészt az utolsó versszakkal, ami nála (szerintem) sokkal jobb; másrészt az “ég szürke – föld vörös” és fordítva alakzat meghagyásával, amely Kosztolányinál nem olyan föltűnően bukkan elő, kicsit szét van írva.
Pedig ez a szerkezet annyira bravúros, hogy szinte önálló versnek is beillene:

Cielo gris.
Suelo rojo.

Suelo gris.
Cielo rojo.

Előbb az ég szürke, és a föld piros, majd a föld szürke, és az ég piros.
Mit jelent ez? Hát azt, hogy kicserélődik ég és föld. Aki a földön volt, az égbe megy, aki az égben volt, az a földre jön. Akár keresztény létfilozófiát is jelenthet ez a pár szó, és milyen varázslatos, hogy ég és föld a spanyolban csak egyetlen félhangban tér el… Kosztolányi fordításában sajnos elvész számomra ez a filozofikus tartalom, mintha a fordító nem érezne rá.
Imecsé a maga prózaiságában közelebb áll hozzá, de egy-két aprósággal nála sem tudtam kibékülni. Úgy éreztem, hogy ezt a verset muszáj legalábbis megpróbálni újra lefordítani.

Így készült el a saját verzióm:

Nyugalom

Szürke az ég.
Vörös a föld lenn.
Olajágról olajágra
rigó röppen.

Hamvas-arany varangy ül lenn
az esti földben.

Vörös az ég.
Szürke a föld lenn…

– Ahol az ág az éggel összeolvad
olajligetben,
ott felejtették, fönn, a holdat. –

Van a versnek egy olyan tulajdonsága, melyről eddig nem ejtettem szót, pedig lényeges: végighúzódik az eredeti szövegen egy olyan rímsor, amely szinte fülsértő monotonitást ad neki (rojo-tordo-sapo-oro-rojo), és amely az utolsó versszakban egy picit megváltozik, de ugyanolyan nőrímes, mélyhangzós, furcsa hatást kelt (enredada-olvidada). Az eredeti szöveget olvasva számomra ez a rímsor nagyon fontos, mert az egész szövegnek valami monoton, szinte-őszisanzonos, furcsa, lassú zenét ad. Ezt a rímsort valamilyen formában mindenképpen meg akartam tartani. (Kosztolányinál teljesen elvész; Imecsnél pedig megvan, de túl sok hímrím keveredik bele: vörös-röpdös-öltözött-vörös, majd: ottmaradt-holdat.) Nálam ebből a rímsorból egy ö-e, majd o-a rímsor lett. Az ö-e ugyan nem mélyhangzós, de elég szokatlan, és szerintem az ismételgetése hasonlóan monoton hatást kelt, mint az eredeti (föld lenn-röppen-ül lenn-földben-föld lenn). Mintha egy hatalmas elefánt a földet döngölné. Az olvad-holdat pedig még a mássalhangzóiban is idomul ehhez.
Érdekes kontraszt, hogy a sok nőrím helyett a vers pont egy elég éles hímrímmel, azaz nem is rímmel, csak egy jambusi sorvéggel nyit (Cielo gris.), ezt én is megtartottam (Szürke az ég.). Valami olyat sugall ez, hogy itt az elején még nem kerített mindent hatalmába ez a monoton mantra a sok nőrímmel. De csak idő (egy sor) kérdése.
És akkor nézzük a vers lényegét.
A vers lényege, mint már pedzettem, számomra az, hogy az ég és a föld kicserélődik, azaz inkább összeolvad; ami az égben volt, az földi lesz, ami földi volt, az égi lesz. Az égen rigó van, aki fürge; a földön varangy van, aki lomha. Az ég kivörösödik, a föld elszürkül. Mint a keresztény hitben, ahol az igazán igazi élet a mennyek országában, azaz odafönt található meg.
De mi történik a holddal? A holdat elfogták, a hold egy köztes helyen maradt. Az olajliget (eredetiben: olivar) hihetetlenül érdekes fogalom. Nem azt jelenti, hogy fönt van, a faágon, az olajfák ágán (mint a rigó, olajágról olajágra röppenve). Az olajliget az egész, a fönt is, meg a lent is. A hold ott maradt, ahol igazából már megszűnt a különbség a kettő között. Amikor azt írom, hogy az ág az éggel összeolvad, akkor persze olyat írok, ami az eredetiben így nincs kimondva. Ez csak az olivar szóból következik. Meg abból, hogy már minden megcserélődött. Az ég olyan, mint a föld, a föld, mint az ég, elmosódnak a határok; ha más nem, a monoton rímek elmosták őket.
De mégis van egy kis különbség: a hold nem jött le a földre, ott felejtették, és ide már nekem kell az, hogy fönn. Igaz, ez a fönn egy olyan világ föntje, ahol nincsen fönt és lent, de mégis: nincsen itt. A hold valahol ott van, ahol az ég-föld csereberéjének szabályai nem érvényesek. A hold kivétel.
Már a rímből is látszik a kivételes státusza, mert nem ismétli a föld lenn-röppen-ül lenn-földben-föld lenn monotóniáját. Csak hasonlít hozzá, de mégse egészen az.
És miért Nyugalom a cím? Azért, mert a szabadságunk (nyugalmunk) így teljes, így, ha tudjuk, hogy minden szabály alól vannak kivételek. A nyugalom nem más, mint a világ szerkezetének elfogadása. És a világ szerkezete nem (teljesen) szabályos.

Első megjelenés: https://pontilyen.blog.hu/2013/09/07/nyugalom

Paul Bowles költeményei II.

Kényes dal

Sokáig tartott a visszaút.
Fehér liliomok lobogtak a falak mellett.
A hamvas kék szőlőszemek
Úgy ragyogtak, mint az üvegcserepek.
Pontosan a kikötő felől fújt a szél
Megfésülte a hosszúra nőtt füvet.
Azt hiszem, a kikötőre gondoltunk
És rendben, hogy jól nézett ki a kék vízével
És a távolodó vitorlásokkal.

Még akkor is, ha szél hajszolta a hullámokat
És ingoványos talajon álltunk
Gondolataink az út körül jártak.

A fuvolák manapság túl sokat hallgatnak
A zenészek pedig hamisan játszanak.
A falak mellett lobogtak a fehér liliomok.

Itt vagyok

Nem bánom, ha itt vagyok
Csak mormogok magamban:
Ha nem jön senki és nem vesznek észre, az is rendben van

Nehéz elhinni, hogy itt bármit szabad
Gyere, hagyjuk veszni ezt a látszat szabadságot
Ezek a dolgok legyenek porszemek
Soha ne fájon a fejem miattuk
Hagyni kell, hogy idővel megérjenek
Mindez történjen lassan és gyengéden
Délben fújjon langyos szél a tető felett
A nagyváros álmosan merüljön el a napsütésben
Legyen mindenhol selymes tisztaság
Jöjjön, aminek jönnie kell
Mindig ezt éreztem


Dal

Rabszolgák lesztek egy kastélyban.
Minden csókhoz kerül kacagás.
Minden kalandhoz lesz tanítvány.
Szabadok vagyunk és hegyeket másszunk,
De minden utazás vége zuhanás lesz.
Régi mozaikképek kísértettek minket
És minden szilánkjuk után jött a zokogás
És minden szúrásra csend volt a válasz.
Minden szabadságunkért megfizettünk,
de minden nevetéshez jutott simogatás;
De minden szerelemhez járt egy mosoly.

Kakuk Tamás fordításai

 

Gerard Reve: Só

Szinte egyetlen boldog emlékem sincs: úgy tűnik, életem majd’ összes történése egy mélyen húzódó, félelmekből és bánatból szőtt árnyék alatt lapul; úgy tűnik, mindent átitat egy amennyire olthatatlan, éppolyan emésztő vágy; és minden mögött mindig ott tornyosul a Halál.
A kevés emlékkép közül, melyek képesek meghatni, egyetlen egy van a gyerekkoromból. Hét-, legfeljebb nyolc lehettem, mikor életemben először kaptam két galambot, pontosabban 35 cent darabáron megvehettem két jelentéktelen ronda korcsot, melyeket már kiállításra és versenyrepülésre sem találtak alkalmasaknak. A nagyapám – Doorbusch nagyapa, anyám apja, akitől az elmebajt örököltem – ácsolt egy falra akasztható galambdúcot, legyező alakú leszállóval a kiskapuja előtt. Azt tanácsolták, hogy az első tizennégy napra zárjam be a galambokat: miután megszokják, szabadon engedhetem őket, nem repülnek el. Tizennégy nap valószínűtlenül kevés időnek tűnik megszokni valamit, ezért a biztonság kedvéért, megdupláztam a napokat.
Négy hét után engedtem szabadon először a két galambot. Néhány percig a házak fölött köröztek, majd leszálltak az ereszcsatornánkra, és nem mozdultak onnan. Bárhogy igyekeztem, nem tértek vissza a dúcba. Esteledett. Fogtam a dúcot, leraktam a kertben a földre, hogy ‘jól lássák’, de nem történt semmi. Hogy észhez térjenek, göröngyökkel dobáltam a galambokat. Néhány szárnycsapással felemelkedtek, hogy a felső emelet egyik nyitott ablakában telepedjenek le. Azt Fontolgattam, hogy felmegyek a lépcsőn, hangtalanul becserkészem őket, és egyenként elkapom őket.
– Legegyszerűbb, ha először sót szórsz a farkukra – közölte egy szomszéd.
A konyhában vettem egy marékkal a sótartóból, felosontam a lépcsőn, hangtalanul, lábujjhegyen oda lépkedtem az ablakhoz, rászórtam a sót az egyik galamb farkára, és majdnem ugyanabban a pillanatban el is kaptam. Míg betettem a dúcba, a másik galamb felrepült, de aztán gondtalanul visszaszállt ugyanannak a nyitott ablaknak a párkányára. Ismét vettem egy marék sót, felosontam, rádobtam a sót a farkára, és azt is sikerült elkapnom.
Ez a történet semmihez sem kapcsolódik, ahogy életem szinte egyetlen története sem, ahogy az egész életem sem kapcsolódik vagy illeszkedik semmihez, kivéve a Halált. Soha nem éltem át semmi figyelemreméltót, de sok abszurd helyzetet igen, amik mindmáig  ugyanolyan abszurdként tűnnek fel számomra. Még egy emlékkép: egy ismerősünk rádiója meghibásodott, és szerelőt kellett hívnia. – Kapóra jön: egy füst alatt a gitárt is behangolhatja –, vélekedett a háziasszony. A szerelő megérkezett, megjavította a rádiót, és behangolta a gitárt.
A művészet, ahogy van, baromság.

Szegő Márton fordítása

 

Gerard Reve (Amszterdam, 1923. december 14.– Zulte, 2006. április 8.) holland író és költő. A Grote Drie (Nagy Triász), a második világháború utáni legjelentősebb holland írók egyike, Harry Mulisch és Willem Frederik Hermans mellett.

Kép: Paul Klee

 

Heinz Strunk: A sarki pecsenyesütő

Anja a húszas évei elején kezdett el dolgozni a sarki pecsenyésnél, nem sokkal a válása után. Válása évekig tartott, és kimerítő volt. Ő és Marcel óvoda óta ismerték egymást, s ahogy Anja nagykorú lett összeházasodtak. Öt évre rá viszont megromlott kettejük között a viszony, talán korai volt még összeházasodni. Vajon minden másképp alakul, ha Anja megvalósítja gyerekkori álmát? Ezen sokat töprengett.
Marcelen kívül sosem volt mással, mindvégig hűséges volt hozzá, közben akadtak volna potenciális jelöltek, mivel Anja csodaszép volt. Ő lehetett volna a lány képes naptár első oldalán, de akár egyik vagy másik szépségverseny győztese is. Tényleg ő volt minden férfi álma, s nem akadt olyan, aki ne próbálkozott volna nála legalább egyszer. Annyira fiatal és elbűvölő volt, s ezek voltak a legfontosabb tulajdonságai.
Amikor Marcellal végleg szétmentek (házasságuk vége felé Marcel bántalmazta Anját, aminek csak akkor lett vége, amikor Marcel új párt talált magának) Anja bárkit választhatott volna. Most kiélhette volna magát, hiszen fiatal korában erre nem volt lehetősége vagy kereshetett volna egy megfelelő társat, de úgy gondolta, hogy nem szeretné magát elkötelezni egy férfi mellett. Eredetileg péknek tanult, így keresett egy pékséget, ahol munkát vállalt. Meg akarta mutatni, hogy a saját lábán is megáll, nyugalmat szeretett volna vinni az életébe. Munkába állása után néhány nappal allergiás asztmatünetek jelentkeztek nála. Lisztérzékenységet diagnosztizáltak, amely az évek alatt fejlődhetett ki, s nem volt rá gyógyszer. Hogyan tovább? Szülei feltétel nélkül támogatták, így visszakapta gyerekkori szobáját, úgyis csak átmeneti megoldás – gondolta magában.
Hétfőn már haza is költözött, csütörtökön pedig elment a tőle kétszáz méterre található sarki pecsenyéshez, amelyet két évvel ezelőtt a Bruhn hentesüzlet nyitott meg. Régóta nem evett már sem grillcsirkét, sem saslikot, sem pedig sültkolbászt, s most újra meg akarta ezeket ízlelni. Összefut az üzletvezetővel, elpanaszolja neki, hogy allergiás. Itt pattan ki az ötlet az üzletvezető fejéből: Wasilijt, az előző beosztottat most zavarta el, mert lusta, szemtelen, megbízhatatlan volt – na meg azért is, mert orosz volt. Mi lenne ha… tegezhetlek? – Igen, persze! – Dolgoznál nálam? Anja azt gondolja, hogy ez jól hangzik, igaz a munkaidő rugalmatlan, ennek ellenére nem fizetnek rosszul. Munka közben pedig annyit ehet, amennyit csak akar. Úgy is csak átmeneti, még nem találok jobbat, nem innen akarok nyugdíjba menni. Anja elfogadja az ajánlatot.
Szenzációszámba ment, hogy Anja a sarki pecsenyésnél dolgozik, az ember azt sem tudja, mire figyeljen. Hallottátok, hogy a sarki pecsenyésnél egy szexbomba dolgozik? Az szőke a szűk farmerban, testhez simuló blúzban. A feneke, a szája, a karcsú dereka, a mellei mind csupa kísértés. Az üzletnek soha nem látott forgalma van.
A néhány hétből hónapok lettek, majd évek. A munkahelyváltás valahogy sosem sikerül. Ha valaki rákérdez, hogy meddig akar a jelenlegi munkájában maradni, mindig azt válaszolja, hogy hamarosan abbahagyja, és egy másikat keres, hiszen ő nem ezt szeretné csinálni. Hogy mit szeretne csinálni, azt még ő sem tudja pontosan.
Négy év múlva Anja, még mindig csinosan néz ki, négyes vagy inkább olyan négyes alá osztályzatot kapna a külsejére. Viszont egész nap átjárja testét a zsíros, dohos szag, amely az üzletben terjeng, az olajban sistergő krumpli fülsüketítő zaja, a levegőben terjedő szorbinsav, benzolsav, tejsav, nátriumnitrit, ízfokozók és persze a zsírban sült ételek dunsztja, amelyek eltömítik Anja bőrének pólusait. Ha ez mind nem volna még elég, a vendégek ugratják, a főnök állandóan követelőzik, a munkaidő rugalmatlan, a lábaiban egyre jobban érzi a felfelé kúszó hideget, egyedül cipeli fel a mirelitárút a pincéből, ezek mind-mind megkeserítették az életét. Szenvedett a valódi szeretet és a természet hiányától. Világos volt számára, mire megy ki a játék: vagy ő vagy az üzlet.
Az üzlet kemény ellenfélnek bizonyult. Lassan-lassan olyan hatással van rá, mintha kis dózisú, de rendszeres mérget szedne. Anja öt, hat év után már egyáltalán nem vonzó. A főnöke is elveszti az iránta érzett szexuális vonzalmat. Ennek Anja még örül is, de már nem fordultak meg annyian az üzletben. Egyre többször hibázik: a sültkrumplit vagy elsózza vagy sótlan, a bécsi szeletet és a grillcsirkét nem süti át eléggé, a saláta megerjed. Elfelejt megrendeléseket vagy összekeveri őket, a pénztárnál elszámolja magát, mindig leejt valamit a földre. Túl gyakran végzi ugyanazokat a mozdulatokat, így ezek kezdenek összekeveredni. Előfordulnak olyan napjai, ahol lábremegése annak ellenére sem tud csillapodni, hogy a kezével a térdeit leszorítja. Amíg szép és csinos volt, addig ezeket elnézték neki, de ezek az idők elmúltak.
A pecsenyesütőben a kemény élet nem volt semmilyen hatással a főnökére. Már a hatvanadik életévét tapossa, és kicsattanó egészségnek örvend. Olyan fitt, mint egy síoktató vagy egy túravezető, akár egy edző: egészséges, életerős, izmos. Mi lehet a titka?
Egyszercsak támad egy ötlete: megspórolja a takarítónő bérét, Anja majd átveszi a feladatkörét, mivel nagyon úgy néz ki végleg ezen a munkahelyen ragadt, akinek így nem marad más választása, este tíz után még ki kell takarítania az üzletet. Ő érkezik elsőként a munkába, és utolsóként távozik. A főnök elégedetten dől hátra, megengedheti magának, hogy szabadon járjon-keljen, ahogy kedve tartja. Biztosan nagy a felelőssége, hiszen gondoskodik a beszerzésről, vezeti a könyvelést, stratégiai, taktikai, és minden más döntést neki kell meghoznia. Anjának elmagyarázza, hogy a szabad piacgazdaságban az ötletek értékesek igazán. Ha nem tetszik a helyzet, nyiss egy saját pecsenyesütőt, Németország szabad ország, oda mész, ahova akarsz. Sok sikert, és minden jót kívánok! A főnök búgó hangja a szó szoros értelmében nyálas. Anja nem tud mit válaszolni. Gürcöl reggeltől estig, látástól vakulásig, heti hat napon át, napi tizenkét órában.
Anja az évek során nagyon megváltozott, korábbi szépségének nyoma sincs: haja darabokban lóg bele a forró olajba, arca ráncos, foltos, és merev. Könnyzacskói háromszorosára duzzadtak, bőre megduzzadt, és vörös foltok borítják. Lábai elvizesedtek, elhízott a sok egészségtelen ételtől. A főnök nem szeretné, ha a vendégek így látnák, ezért leveszi a kasszáról, és hátraküldi. Így egész nap grillezheti a húsokat, és sütheti a krumplit. Mindössze egy pici sarokra zsugorodott világában pokoli hőmérséklet uralkodik, amely gyakran a hatvan fokot is eléri. Amikor hátrafordul, hogy átadja a kisütött adagokat, főnöke megrémül. Anja megjelenése tovább romlott: vörös, remegő orrlyukak, megperzselődött szemöldökök, szempillái között szemfesték maradványok lógnak. A hüvelykujjait elhasználódott, koszos sebtapaszok borítják, körmei pedig sötétkék színben ékeskednek. Borzalmas látvány! Undorító. Ha már a látványtól a főnöke is megrémül a látványtól, akkor mit szóljanak a vendégek?
Már hátul a sütésnél sem vállalható a látványa. A vendégek is megláthatják. Most jól jönne valami ötlet. A főnök nem akarja elbocsátani hűséges alkalmazottját, aki húsz évet áldozott fel az életéből. Nem teheti csak úgy ki, mint annak idején Wasilijt vagy a többi semmirekellőt. A főnök vezetőként ember maradt, belül a lágy szívével, de elsősorban muszáj az üzletre gondolnia. Egy dolgot meg lehetne még próbálni: Anját lehetne lent a pincében még alkalmazni. Előkészítené az ételeket: a házi krumplisalátát porciózza, összekeverné a dresszinget, az árukat a polcokra tenné, elősütné a húsokat, tartósítaná a maradékot, és továbbra is takaríthatna zárás után, majd az árut a pultban feldíszíthetné paradicsomkarikákkal és petrezselyemzölddel.
A szülei megbetegednek, és otthonba kényszerülnek. Anja most már teljesen egyedül van a felújításra szoruló lakásban. Tudja nem sok ideje van hátra, mindennap vizsgálja magát a tükör előtt, s látja, hogy miután meghízott, most megfordul a folyamat, és kezd összezsugorodni. Olyan, mint egy összeszáradó földigiliszta a forró aszfalton. Alig fogyaszt folyadékot. Munkaideje alatt a kis ásványvizes palackjából csak néhány kortyot iszik. Bőre száraz, mint egy lepke szárnya. Teste minden része a szárazságtól kiállt.
Mióta beszélt utoljára egy másik emberrel? Három vagy akár négy hete? Nem hiányzik senkinek, s neki sincs szüksége senkire. Érzelemmentesen beletörődött sorsába.
A főnök elégedett, minden rendben megy, Anja jól teljesít az új feladatkörben, de már rég találkozott vele. Csak néha-néha látni megnyomorodott kezét a gumikesztyűben, mikor felnyújt valamit a pincéből. Minden ilyen alkalommal erős vizeletszag érezhető.
A főnök csak Anja hangjától retteg, a rekedt suttogástól, ami néha a pincéből hallatszik.

Tóth Attila fordítása

Julio Barco: A férfi, aki szerette a galambokat

Galambok, vigyétek az üzenetemet!
Terméketlenek a szelek.
Tisztítsátok meg a szárnyaitokkal
az én békémet.
Az én szenvedélyes módszerem a láz érzékelésére:
Szállj szembe a testemmel.
Éjszaka van és az alvás ideje.
A férfinak szárnyai voltak.
Kinyitom és becsukom a füzeteimet: képletek, műveletek alkímiája
Örömhöz vezető tételek.
Most, hogy a gépek között bolyongok,
tüzes szívem szereti
és hívja a galambokat.
Galambok, a tiétek a kulcs, a
villany, tiétek az
átlós szokás és entelechia, virágok,
a konvertáló gép és az anyag lökéshullámokban.
És nincs T.A. Edison, aki megcáfolná az én zsenialitásomat.
Az embereknek valamikor szárnyaik voltak.
Együtt mulattunk a felhők között, együtt voltunk
a mennyország lényege.
Két hideg vizes és egy meleg vizes forró zuhany.
Több mint 15 kilométer a teljes boldogságom.
És galambok, ezt soha nem felejtem el,
köztetek vagyok.
A tüzes soromat állítom össze,
és visszanyerem isteni szomjúságomat,
és a dalt a széltől örököltem. Sebesség.
Mondtam az Edison díjátadó ünnepségén
elhangzó beszédemben.
„Hosszú életű vagyok, és kreatív génjeim vannak.”

Csog Szidónia fordítása