Vad éjszaka- vad éjszaka
Ha lehetnénk együtt
Vad éjszaka lehetne
A fényűzésünk!
Mit sem érnek- a szelek
Egy szívnek a révnél
Nincs haszon az iránytűnél
És a térképnél!
Evezünk az Édenben
Ó a Tenger!
Talán kikötünk ma éjjel
Éppen te benned!
Csapó Panna fordítása
TE VAGY A HANG (Du bist die Stimme)
Légy jóságos hozzám
Idegen
szeretlek téged
kit nem ismerek
Te vagy a hang,
amely elszédít
Hallottalak beszélni
heverve a zöld bársonyon
te moha-lélegzet
te szerencse harangja
és a halhatatlan bánaté
AZ ANGYAL – BENNED (Der Engel in dir)
A benned lévő angyal
örömét leli
fényedben
megkönnyezi borúdat
Szárnyaiból zúgnak
a szeretet szavai
versek dédelgetések
őrzi az
utadat
Tereld lépteid
angyal-irányba
KÖZÖS (Gemeinsam)
Ne feledjétek
Barátaim
közösen utazunk
hegyeket mászunk meg
málnát szedünk
hagyjuk, hadd hordozzon
négy égtáj szele bennünket
Ne feledjétek
ez a mi
közös világunk
az oszthatatlan
ó a megosztott
amely hagy minket kibontakozni
amely bennünket elpusztít
ez a szétszakadó
osztatlan Föld
amelyen mi
közösen utazunk
Enesey Diána fordításai
Illusztráció:
Paul Klee: Ohne Titel
Ahogy születnek a versek ezerszám, te
rájössz, hogy nagyon
keveset alkottál.
Pedig írhatnál az esőről, a napfényről,
a forgalomról, az éjszakákról, és a napokról…
…az évekről, az arcokról.
Könnyebb elhagyni ezeket, mint élni,
és gépelni még egy sort, úgy, ahogy
egy férfi zongorázik a rádióban.
A legjobb írókról azt mondták,
keveset írtak,
és a legrosszabbakról meg,
hogy túl sokat.
Márkus László fordítása
A légybolygón
nem jó az embernek,
mert amit mi a léggyel teszünk,
ott a légy teszi velünk.
Mézes szalagokon
csapdába esik az ember,
vagy édes sörökben
fulladásig kapálódzunk.
Egy dologban azonban
a légy az ember előtt jár,
nem sütnek minket kenyérbe,
és nem isznak meg véletlenül.
Csapó Panna fordítása
Öt év múlt el; öt nyár, hosszúságával
öt hosszú télnek! és megint hallom
hömpölygőn hegyi forrásukból e vizeket
útjukon a vidéken puhán hümmögni. Megint
szemembe tolulnak e meredek, fennkölt szirtek:
a vad, kietlen tájban még elhagyatottabb
gondolatot idéznek, s összeadják
a tájképet az égbolt csendjével.
Eljött a nap, ismét megpihenhetek
az árnyas juhar alatt, hogy foltokban
a kerteket szemléljem, gyümölcsösök nyalábját
az évszak éretlen terméseivel;
minden zöld, s fények uszályába vész
csalitban, ligetben. Megint látom
e cserjéket, épphogy cserjesorok apró vonásait,
a játékosan szétszaladt fácskákat; pásztortanyákat
ajtajukig zölden; felszálló füstkoszorúk
a némaságban fenn a fák közt,
mint csavargók bizonytalan jelzései
a lakatlan berek mélyén,
vagy remetebarlangé, hol tüze mellett
egymagában a Remete üldögél.
……..Szépséges formák,
hosszas távollét alatt sem váltak ollyá,
mint világtalannak a tájkép;
de üres szobákban gyakran, és zajában
kis vagy nagy városnak nekik tudtam
ernyedt órákban az édes érzést
éreztem véremben, éreztem szívemben,
sőt elmém tisztább lényegéig ért
gyógyító halkan; feledt örömök érzete is,
mik nem apró és közönséges nyomot
hagynak a jóember élete legjaván:
apró, nevenincs, elfeledt tetteit
jóságnak s szeretetnek. Hiszem,
adós vagyok más kincsért nem kevésbé,
még fentebb fokról: az áldott kedvért,
melyben a titok terhe – mi magába
zárja elnehezült fáradságos súlyát e
teljes, felfoghatatlan világnak –
könnyűvé válik: a derűs és áldott kedvért,
mellyel vonzalmunk lágyan vezet,
amíg lélekzete e testi váznak,
sőt kerengése ez embervérnek
mintha megtorpanna, álomba ringva –
élő lélekké válunk a testben.
Közben szemünk – összhangjuk hatalmától
higgadtan és elemi hatalmával a gyönyörnek
– a dolgok életébe lát.
…………………………Bár legyen
csalfa e hit! – ám hányszor esett
sötétségben és formái közt,
örömtelen nappalnak mikor ingerlő, céltalan nyüzsgése,
láza e világnak szívverésemre nehezült –
hányszor fordultam lélekben feléd,
erdős Wye! Vándor, a fák közt,
hányszor fordult lelkem feléd!
Most félig kialudt derengésben, ám
megannyi halovány s ködlő ismeréssel,
szinte szomorkás zavarban
az elmekép újraéled:
míg itt álldogálok, nemcsak érzésével
a mostani örömnek, de jóleső gondolattal,
hogy e pillanat élte s tápláléka lesz majdan
eljövendő éveknek. Így bizakodom remélni
bár nem olyként ami voltam, mikor
először értem e hegyek közé; őzbakként
cikáztam szirtek és magányos erek felett –
bárhol, hová hívott a természet – immár férfiként
ki inkább menekszik, amitől retteg, semmint
vágyának tárgyát keresse. Mert egykor
(sihederi csiszolatlan örömeim napján
s elmúlt, gondtalan zsigeri tettein)
mindenem volt ez. Le nem festhetem,
mi akkor voltam. A bömbölő vízesés
szenvedélye kisért; magas szikla,
a hegyek mélyárnyú vadonja;
színeik és formájuk volt étvágyam;
oly érzelem, olyan szerelem,
melynek nem hiányzott messzi varázs,
mit gondolat alkot, sem oly izgalom,
mit nem a szem nyújt. Oda lett e korszak
– sajgó örömei mind kialudtak,
ahogy kimúlt kába mámora. Nem epedek
ilyenért már: se gyász, se sóhaj. Egyéb
készség jutott ily veszteségért – így hiszem –
bőséges elégtételül. Hisz megtanultam
más szemmel a természetet nézni,
mint szeles ifjúságom nyarán; sűrűn kihallani
a halk, szomorkás zenét, az emberét,
nem durvát, sem csikorgót, ám hatót,
hogy megtisztítson, legyőzzön. Borzongat
jelenléte annak, mi emelkedett
eszmék gyönyörével sajgat,
mélyen vegyült, fennkölt érzés:
nyugvó napok fényének hazája,
kerek tenger, élő levegő,
a kék égbolt s az emberi elme:
ajánlás és szellem, mely mindent
ösztökél, mi gondol s tárgyát a gondolónak –
a mindenséget járja át. Ekképpen máig
rétek s erdők imádója vagyok,
hegyeké, mindené mi elénk tárul
e zöld földön, szem és fül nagyszerű világáé –
mit félig maguk teremtve fognak fel,
élv felismerni a természet s érzékeim nyelvében
legtisztább eszméim horgonyát, dajkáját,
irányadóját, őrzőjét szívemnek, lelkemnek,
erkölcsi lényem egészének.
……………………Netán, ha nem
kaptam volna ily tanítást, inkább
szenvednék e derű hanyatlásától,
ám velem vagy te, partján
e pompás folyamnak; te legkedvesebb Barát,
drága, drága Barát; hangodban kihallom
régi szívem nyelvét, s olvasom
hajdani örömem lövellő fényeit
féktelen tekintetedben. Igen! Hadd lám
magamat benne, mi voltam volt egyszer,
Drága, drága Húg! Imám úgy szól:
tudom, nem árult el a Természet soha olyat,
kinek szíve érte dobban; előjoga néki,
hogy éltünk évein örömtől örömig
vezessen, hisz megvilágítja
elménket csenddel, szépséggel, táplálja
magas eszmével. Sem gonosz nyelvek,
se siető ítélet, önzés gúnyvigyora,
sem lélektelen köszöntés, sem
a sivár mindennapok
többé nem uralhatnak, nem zavarják
derült hitünk, hogy amit csak látunk:
áldott minden. Engedd hát a Holdat, hadd
fényesítse magányos sétád,
s engedd, hadd fújjon szabadon arcodba
a párás hegyi szél. Évek múltával,
mire e vad elragadtatások beérnek
józanabb örömmé, mire elméd
csodás formák birtoka lesz,
emlékezeted pedig lakhelye
sok édes hangnak s összhangnak, ó, akkor
ha sorod magány, szorongás, fájás vagy bú:
mily gyógyító gondolattal, gyengéd örömmel
emlékezel majd rám s e biztatásomra. Ha ott
leszek, hol szavad már nem hallik, se nyugtalan
szemed szállt szikráit nem látom – feleded-e,
hogy partján álldogáltunk e bűvös víznek
s én szerelmeseként jöttem a Természetnek,
fáradatlan e szolgálatban, ám forróbb szeretettel,
szentebb imádat mélyebb lelkesültségével?
Azt sem felejted majd, hogy kóborlás
és sokévnyi távollét után, e meredek erdők, gőgös sziklák
és e zöld pásztorvidék mily drága volt magáért s teérted.
Villányi G. András fordítása
In memoriam Ruttkay Kámán tanár úr:
A fordító ezt a műfordítást múlhatatlan hálával Ruttkay Kálmán (1922-2010) emlékének ajánlja, akivel privilégiumaként együtt olvashatta az eredetit az ELTE hajdani angoltanszékén.
[Téma nélkül.] Szoszei szerzetes
Zord őszi szélben[1]
hegyen a falevelek
elhagyják águk:
eszembe jut ilyenkor,
te vajon hogy érezhetsz?
(Régi és új dalok gyűjteménye, Szerelmes dalok negyedik kötete, 714.)
[Téma nélkül.] [Ismeretlen költő]
Ruhám ujjára
oly korán hull a zápor!
Talán azért van,
mert szívedet elérte
ősz hűvös ridegsége?
(Régi és új dalok gyűjteménye, Szerelmes dalok ötödik kötete, 763.)
Amikor bánatos volt. Ismeretlen költő
Mérhetetlen sok
gonddal teli lakomnál
nádak[2] közt az ősz
hírét hozó s elszálló
szellő kelti magányom!
(Dalok későbbi gyűjteménye, Őszi dalok első kötete, 220.)
Fittler Áron fordításai
Szoszei szerzetes (Szoszei hósi, 素性法師)
Az egyik legjelentősebb IX. századi vakaköltő, Hendzsó főszerzetes (szódzsó Hendzsó, 僧正遍昭) fia. Világi neve Josimine no Harutosi (良岑玄利). A X–XI. századi költő, Fudzsivara no Kintó (藤原公任) által kiemelt harimchat VII–X. századi költő, a harminchat költőóriás (szandzsúrokkaszen, 三十六歌仙) egyike. Uda császár (Uda tennó, 宇多天皇, uralk.: 887–897) kegyeltje volt, a költészeten kívül jeles kalligráfusként is ismert. Fiatalon buddhista szerzetesnek állt, előbb a kiotói Urin-templomban (Urin’in, 雲林院), majd a narai Rjóin-templomban (Rjóindzsi, 良因寺) tevékenykedett. Verseire jellemző az ötletességen alapuló játkékosság és a retorikai eszközök gyakori alkalmazása. Ez utóbbi itt közölt költeményében is tetten érhető. Hatvan verse császári rendeletre összeállított vakaantológiákba is bekerült.
[1] Az itt közölt három vers eredeti szövegében az azonos alakú „aki” (秋: ősz, 飽き: ráun valamire, valakire) szó segítségével kerülnek kifejezésre az évszak sajátos természeti jelenségei, illetve a lírai én bánata vagy – például jelen vers esetében – aggodalma amiatt, hogy kedvese elhagyja vagy elhagyta. A fordításokban ezt az emberi tulajdonságként is értelmezhető „zord”, illetve „hűvös ridegsége”, valamint az emberi cselekedetként is értelmezhető „elszálló (szellő)” szavakkal igyekeztünk visszaadni. Szoszei versében továbbá a 2–3. sor képe („hegyen a falevelek elhagyják águk”) ugyancsak utal az elhagyatásra.
[2] A Miscanthus sacchariflorus (japánul ogi, 荻) nevű fűféle, melyet a X–XIII. századi Japánban gyakran dísznövényként ültettek kertekbe vagy kerítések közelébe.
Borítókép: a narai Vakakusza-hegyen (a fordító felvétele)
