Paprika és pörpatvar.

 

Néhány percig Évike csak állt-állt a ház előtt, azon tünődve, mit tegyen. Egyszerre valami egyenruhás inas rohant az erdőből a ház felé. (Azért gondolta Évike inasnak, mert egyenruhában volt, egyébiránt az arcáról ítélve, inkább halnak nézte volna.) Az inas erősen kopogott az ajtón bütykös ujjával. Erre egy másik egyenruhás inas, akinek kerek arca volt s dülledt szeme, mint a békának, kinyitotta a kaput. Mind a két inas rizsporozott, bodorított hajat viselt. Évikét fúrdalta a kíváncsiság, mi lehet itt s egy kicsit előrelopakodott az erdőből, hogy hallgatózzék.

A Hal-inas óriási borítékot húzott ki a hóna alól, csaknem akkorát, mint ő maga, átnyujtotta a másik inasnak és ünnepélyesen így szólt: „Ő Felsége, a Király arra kérte a Hercegnőt, kegyeskedjék elfáradni Hozzá tenniszezni”. A Béka-inas épp ily ünnepélyesen ismételte a meghívást, csupán a szavakat cserélte föl egy kissé. „A Hercegnőt arra kéreti a Király Ő Felsége, tenniszezni kegyeskedjék elfáradni Hozzá”.

Erre mind a ketten hajbókoltak, úgy, hogy göndör fürtjeik egymásba habarodtak s összeborzolódtak.

Évike nagyot kacagott ezen. Vissza is futott az erdőbe, hogy meg ne hallják. Mire ismét kikukkanthatott, a Hal-inas már elment, a Béka-inas pedig künn üldögélt a ház előtt a földön s bambán bámult fölfelé az égre.

Évike félénken a kapuhoz sompolygott és kopogtatott.

– Hiába kopogtat – mondta a Béka-inas. – Két okból. Először azért, mert én is kívül vagyok a kapun, akárcsak maga, másodszor pedig azért, mert odabenn olyan éktelen lármát csapnak, hogy ezt nem hallja meg emberfia.

Belülről csakugyan pokoli zenebona hallatszott. Folyton üvöltöttek, tüsszögtek, törtek-zúztak, mintha minden pillanatban egy-egy cserépedényt, vagy csuprot vágtak volna földhöz.

– Kérem szépen, – kérdezte Évike – hogy juthatnék be?

– Akkor még lenne valami értelme a kopogtatásnak, – folytatta a Béka-inas, nem is hederítve Évike kérdésére – ha kettőnk közt volna a kapu. Ha maga benn volna, akkor kopogtathatna és én kiengedném.

A Béka-inas, amint beszélt, egyre fölbámult az égre.

Évike ezt nagyon zokon vette tőle.

– De talán nem is tehet róla – mentegette Évike. – A szeme majdnem fönn van a fejebúbján. No, de azért válaszolhatna a kérdésemre. – Hogy juthatnék be? – ismételte hangosan.

– Nekem itt kell rostokolnom holnap reggelig – mondta a Béka-inas.

Ebben a pillanatban a ház kapuja kinyílt s egy jókora tál röpült a Béka-inas feje elé, az orrát meg is horzsolta, aztán egy fa mögött izzé-porrá zúzódott.

– Vagy esetleg holnaputánig – tette hozzá a Béka-inas, mintha semmi se történt volna, a szeme se rebbent.

– Hogy juthatnék be? – kérdezte Évike újból, még hangosabban.

– Az első kérdés, – fontoskodott a Béka-inas – hogy egyáltalán bejuthat-e.

Természetesen ez volt az első kérdés. Évikét azonban a Béka-inas modora sértette.

– Rettenetes, – mormogta – mennyire fontoskodnak ezek az állatok. Valósággal megbolondítják az embert.

A Béka-inas erre megismételte előbbi kijelentését.

– Nékem itt kell rostokolnom holnap reggelig, esetleg holnaputánig is.

– Szóval mit tegyek? – kérdezte Évike.

– Amit akar – felelte a Béka-inas és fütyürészett.

– Ez hülye – mormogta Évike kétségbeesve. Kár vele szóbaállni.

Azzal kinyitotta a kaput és belépett. A kapun át egy nagy konyhába jutott mely telisteli volt füsttel. A Hercegnő háromlábú széken ült a konyha közepén s egy pólyást dajkált. A szakácsné a tűzhely fölé hajolt s roppant rézkondérban paprikást kavargatott.

– Ezt ugyancsak megpaprikázták – gondolta Évike, amíg körötte jobbra-balra tüsszögtek.

A hangulat kétségtelenül paprikás volt. Maga a Hercegnő is tüsszentett olykor-olykor, a pólyás pedig hol bőgött, hol tüsszögött. Csak a szakácsné nem tüsszögött a konyhában, meg a kutya. Az a tűzhely mellett ült és szakadatlanul vigyorgott.

– Kérem, tessék megmondani, – érdeklődött Évike egy kicsit félénken, mert nem tudta bizonyosan, illik-e neki először megszólalnia – miért vigyorog úgy ez a kutya?

– Azért, mert Fakutya – felelte a Hercegnő. – Semmi másért. Disznó.

Ez az eset pont annyira magán hordozza a komédia, mint a tragédia tipikus ismérveit. Az ügy megoldása egy férfiú épp elméjébe, nekem jó pár csepp vérembe, valamint egy másik férfiú szabadságába került. Mégis úgy vélem, az egészben volt valami komédiára jellemző. Nos, ennek az elbírálását mégis az olvasóra bíznám.

Nagyon jól emlékszem az eset pontos idejére, hiszen ugyanabban a hónapban történt, mikor Holmes visszautasította a szolgálatai miatt előterjesztett lovaggá ütését, melynek pontos körülményeire talán majd máskor részletesebben is kitérek. Csak említés szintjén hivatkozom a fenti eseményre, hiszen társként és bizalmasként különösen fontos a diszkrécióm. Azonban, ismétlem, pontosan emiatt tudom az eset pontos időpontját, amely 1902. június végén történt, röviddel a Második búr háború lezárta után. Holmes jó pár napot töltött akkoriban az ágyában, mint ahogy az szokásává vált időről időre, de azon a reggelen egy hosszúkás nyomtatott papírossal a kezében, és szórakozott csillogással a szemeiben lépett elő a szobájából.

– Úgy néz ki, pénz áll a házhoz, Watson barátom. – mondta Holmes – Hallotta már valaha a Garrideb nevet?

Elismertem, hogy még nem.

– Nos, ha találni tudna egy Garridebet, minden bizonnyal megérné a fáradalmakat.

– Miért?

– Ó, ez egy hosszú történet, és nem kevésbé különös. Úgy hiszem, hogy az összes eddigi, az emberiség bűneinek feltárására tett vizsgálódásaink mellett is egyedülálló esettel van most dolgunk. A történet kulcsfigurája alighanem hamarosan megérkezik hozzánk, hogy információkkal bonyolítsa az ügyünket, amíg azonban megérkezik, nem is szeretném önt beavatni a konkrétumokba. Addig is, van egy nevünk, amiről többet akarunk tudni.

A telefonkönyv éppen előttem hevert az asztalon, és el is kezdtem lapozgatni, habár éreztem, a küldetésem reménytelen mivoltát. Legnagyobb megdöbbenésemre mégis megtaláltam ezt a furcsa nevet, pontosan ott, ahol lennie kellett. Győzedelmesen felkiáltottam.

– Parancsoljon, Holmes! Itt van!

– Garrideb, N. – olvasta – , Little Ryder Street, W, 136. Sajnálom, de ki kell hogy ábrándítsam, kedves Watsonom. Ez az a férfi, aki a levelet küldte nekem. Látja, itt a név a boríték tetején. Egy másik Garridebre vadászunk.

Ekkor belépett Mrs. Hudson, egy tálcával, amin egy kis kártya díszelgett. Elvettem és futva rápillantottam.

– De hiszen itt is van! – kiáltottam meglepetésemben – Ezek már különböző kezdőbetűk! John Garrideb, jogi tanácsadó, Egyesült Államok, Kansas, Moorville.

Holmes elmosolyodott, ahogy a kártyára nézett.

– Attól tartok ismét csak zsákutcába futott, Watson. – mondta Holmes – Ennek az úriembernek a szerepével is tisztában vagyok a mi kis históriánkban, habár, be kell valljam, nem számítottam ma reggel a látogatására. Ugyanakkor úgy vélem, pozícióját tekintve értékes információval szolgálhat a számomra.

Egy pillanat múlva már bent is termett a szobában. John Garrideb, a jogi tanácsadó, alacsony, ám erőteljes férfi volt, frissen borotvált, kerek arccal, mely oly sok amerikaira jellemző. Összhatás tekintetében kissé pufóknak és gyermekdednek találtam, széles mosolyával az arcán fiatal férfiú benyomását keltette. A szemei mégis különösnek tűntek. Ritka, hogy egy emberi fejen ilyen erős, belső életet sugárzó szempárt láthattam, melyek ennyire ragyogóak, ennyire éberek és fogékonyak lettek volna a gondolatok folytonos váltakozásaira. Az akcentusa kétségkívül amerikai volt, bár nem kísérte semmilyen kirívó beszédjellemző.

– Mr. Holmes? – kérdezte, és közben kettőnket fürkészett – Ó, igen! Ha szabad így fogalmaznom, uram, nem is képzelhettem volna el különbnek! Úgy vélem, már megkapta a névrokonom, Mr. Nathan Garrideb által küldött levelet, nem igaz?

– Kérem, foglaljon helyet! – mondta Sherlock Holmes – Úgy gyanítom, van mit megbeszélnünk. – majd felvette az asztalon heverő papírost – Ön nyilvánvalóan az a Mr. John Garrideb, akit ez a dokumentum is megemlít. Ennek ellenére meg kell, hogy kérdezzem: ön már egy ideje itt él, Angliában, igaz?

– Ezt meg miből gondolja, Mr. Holmes?

Különös gyanakvást véltem felvillanni azokban a kifejező szemekben.

– Az egész öltözéke… olyan angolos!

Mr. Garrideb nevetést erőltetett magára.

– Olvastam már a varázslatos képességeiről, Mr. Holmes, de soha sem gondoltam volna, hogy egyszer én leszek a céltáblájuk! Mégis, honnan jött erre rá?

– A kabátjának a szabása, különösen a váll résznél, valamint a csizmájának az orra – ugyan, ki kételkedne ezek után?

– Nocsak, nocsak, nem gondoltam volna, hogy ennyire nyilvánvaló a britségem. Az üzleti ügyeim miatt vagyok itt már egy jó ideje, és mint látja, az öltözékem majdhogynem teljesen londoni! Mindazonáltal, úgy vélem az ideje meglehetősen drága, és én sem azért akartam találkozni magával, hogy a zoknim szabásáról beszélgessünk. Mit szólna, ha rátérnénk arra a papírra, amit a kezében tart?

Holmes viselkedése felizgatta a látogatónkat, akinek a pufók arca egyre barátságtalanabb kifejezést öltött.

– Türelem, Mr. Garrideb, türelem! – csillapítgatta barátom – dr. Watson a legbizonyosabb megmondója annak, hogy ezek a lényegtelennek tűnő kitéréseim gyakorta oroszlánrészét teszik ki az ügyeim felgöngyölítésének. De hogy lehet az, hogy Mr. Nathan Garrideb nem tartott magával?

– Egyáltalán miért vonta bele magát ebbe az egészbe? – kérdezte a látogatónk, hirtelen haragra lobbanva – Mi az Isten nyila köze van önnek ehhez? Az egész két úriember hivatalos üzleti ügyeként indult, erre az egyiküknek mindenképpen be kellett vonnia egy detektívet is! Találkoztam vele, pont ma reggel, és elmondta, micsoda kis piszkos játszmát űzött a hátam mögött, és látja, itt vagyok. Bár be kell valljam, kissé feszélyez a dolog.

– Semmiféle játszmáról nincs itt szó, Mr. Garrideb. Egyszerűen lelkesedésből keresett meg az említett úriember, márpedig egy olyan cél érdekében, mely mindkettőjük számára elsőrendű. Tudta, hogy mennyire értek az információszerzéshez, és ebből következik, hogy természetesnek gondolta a bevonásomat.

A látogatónk arca fokozatosan megenyhült.

Nos, így már más a helyzet. – mondta Mr. Garrideb. – Mikor találkoztam vele reggel és elárulta, hogy felbérelt egy detektívet, azonnal elkértem a címét, és jöttem, amint tudtam. Nem szeretném, hogy a rendőrség olyasmibe üsse az orrát, ami teljes mértékben személyes természetű. Amennyiben azonban önnek szándékában áll segítségünkre lenni az emberünk felkutatásában, semmi okát nem látom annak, hogy ne bízzak a szaktudásában.

– Nos, akkor ezt máris tisztáztuk. – mondta Holmes. – És most, uram, mivel itt méltóztatik lenni, az lesz a legjobb, ha a saját szavaival meséli el az ügyét. A barátom még semmit nem tud a pontos részletekről.

Mr. Garrideb barátságtalan tekintettel mért végig.

– Mindenképpen tudnia kell? – kérdezte.

– Általában együtt dolgozunk.

– Ebben az esetben semmi okom titkolózni. Olyan röviden mondom el a tényeket, amilyen röviden csak tudom. Ha Kansas-ből származnának, fölösleges lenne elmesélnem önöknek, hogy ki volt a nagy Alexander Hamilton Garrideb. Ingatlanüzletből tett szert jelentős pénzre, aztán gabonatőzsdébe fektetett be Chicagoban, de végül az egész összegen földeket vásárolt az Arkansas folyó mentén, nyugatra Fort Dodge-tól, méghozzá annyit, hogy Anglia bármely megyéje beleférhetne. Legeltető földek, erdőségek, és szántóföldek, és bányászvidékek, akkora mennyiségű birtok, mely gazdaggá teszi a tulajdonosát.

Másrészről pedig, se kutyája, se macskája nem volt az öregnek, vagy ha volt is, én nem hallottam róluk. Mégis valahogyan tovább szerette volna örökíteni a nevével együtt a tulajdonát is. Így hozott össze minket a sors. Topeka közelében dolgoztam egy bíróságon, mikor megkeresett az öreg, és teljesen el volt ragadtatva, hogy talált még valakit, akivel a nevén osztozik. Ez volt a vesszőparipája, hogy olyan embereket találjon a világban, akik maguk is a Garrideb nevet viselik. „Keresned kell nekem még egyet!”, mondta, mire én azt feleltem, hogy elfoglalt ember vagyok és nincs időm Garridebek után kutatni a világban. „Nem hát, de mégis ezt fogod tenni, mert gazdag ember leszel, ha követed az utasításaimat!” Azt hittem viccel, de aztán hamar rájöttem, hogy minden szava szóról szóra igaz.

A mondottak után egy évvel elhalálozott, de hátrahagyott egy végrendeletet. A legkülönösebb végrendelet volt, amit valaha Kansas állam területén alkottak. A földjeit három részre osztotta, és nekem szánta az egyiket, amennyiben találok két másik Garridebet, akik osztoznak velem a hagyatékon. Öt millió dollárt érnek készpénzben a birtokok, de egy vasat sem kaphatunk addig, míg meg nem jelenünk mindhárman.

Hatalmas kockázatot vállaltam azzal, hogy felhagytam a praktizálással, és elindultam Garridebeket hajkurászni. Az Egyesült Államokban egyet sem találtam, pedig igen alaposan vizsgálódtam. Aztán megpróbáltam az anyaországban. Találtam is egyet a londoni telefonkönyvben. Két napja kerestem fel és elmeséltem neki az egész ügyet, töviről-hegyire. De ő is ugyanolyan magányos férfi, mint jómagam, néhány női rokontól eltekintve, egyáltalán nincsenek családtagjai. A végrendelet három felnőtt férfit ír elő. Mint látja, még mindig van egy megüresedett poszt, és amennyiben ön segít ezt betölteni, szíves örömest kifizetjük a munkájáért kért összeget.

– No, Watson? – mosolyodott el Holmes – Hát nem megmondtam, hogy igen különös ügyről van szó? Gondolom, uram, már nyílván feladott egy hirdetést a helyi lapokban az ügyét illetően.

– Természetesen, Mr. Holmes, de válasz sajnos nem érkezett.

– Ezt nevezem! Egyre biztosabb vagyok az ügy különlegességében! Mindenképpen foglalkozni fogok vele a szabadidőmben. Mindemellett, nagyon érdekes, hogy ön épp Topenka városából származik. Régebben volt ott egy barátom – sajnálatos módon azóta már elhunyt – a jó öreg dr. Lysander Starr, akit 1890-ben polgármesternek is megválasztottak.

– A jó öreg dr. Starr! – ismételte a látogatónk – a nevét még mindig nagy becsben őrzik. No, Mr. Holmes, azt hiszem minden, amit tehetünk, hogy továbbítjuk önnek az információinkat. Előreláthatólag egy-két napon belül értesítem a fejleményekről – és ezzel az ígérettel meg is hajolt az amerikai, majd távozott.

Holmes meggyújtotta a pipáját, és egy ideig különös mosollyal az arcán ücsörgött.

– Na? – kérdeztem végül.

– Csak eltűnődtem, Watson – csak eltűnődtem…

– Mégis min?

Holmes kivette a pipát a szájából.

– Azon tűnődtem, Watson, hogy vajon mi vihet rá egy férfit, hogy ilyen nevetséges hazugságokkal traktáljon minket! Majdnem meg is kérdeztem tőle – néha-néha legjobb a kíméletlen, nyílt támadás – de végül úgy döntöttem, hagyom neki, hadd higgye azt, hogy bolondot csinált belőlünk. Itt van ez a férfi, a kabátján összerongyolódott könyökkel és a nadrágja csak úgy virít a legalább egy évi aktív használattól, és az állítása szerint mégis igazi amerikai, aki nem régiben érkezett Londonba. Egyáltalán nem voltak hirdetmények az apróhirdetések között. Tudja, hogy minden reggel elolvasom őket. A legjobb módszeremnek tartom, hiszen már sok-sok madárka fennakadt az ilyen keresztkérdéseimen, és úgy néz ki, hogy most egy igencsak kövéret fogtunk ki! Nem ismerek én semmilyen dr. Lysander Starr-t Topeka városából. Ott üssük a vasat, Watson, ahol meleg! Azt hiszem, a barátunk mégis csak amerikai, habár az akcentusát már elpuhította a Londonban töltött idő. Vajon mik lehetnek a szándékai, és vajon milyen motivációk húzódnak meg az egészen abszurd rokonkeresés mögött? Az ügy megérdemli a figyelmünket, hiszen közönségessége ellenére ez a férfi meglehetősen összetett és agyafúrt. Most már csak arra kell rájönnünk, hogy az ügy másik érintettje is egy követ fúj-e vele. Hívja fel, Watson!

Így is tettem, mire egy vékony, remegő hangot hallottam meg a vonal túlsó végéről.

– Igen, igen, én vagyok Nathan Garrideb. Mr. Holmes is ott van? Szeretnék vele szót váltani, ha lehetséges.

A barátom erre elvette a kagylót, és én végighallgattam a szokásos, egyoldalú dialógust.

– Igen, járt itt. Megértem, hogy maga igazából nem is ismeri… Mióta is? … Mindössze két napja! … Igen, igen, természetesen már vannak ötleteim. Estefelé esetleg otthon lesz? És számíthatok arra, hogy a névrokon nem lesz ott? … Nagyszerű, akkor odamegyünk, azt hiszem, van mit megbeszélnünk … Igen, dr. Watson is velem lesz … Úgy vettem ki a leveléből, hogy nem nagyon jár el otthonról … Nos, ha minden igaz, hat körül ott leszünk! Nem kell, hogy az amerikai ügyvéd is tudjon róla … Nagyszerű! Viszontlátásra!

Szürkület szállt a gyönyörű tavaszi tájra, és még a Little Ryder Street is, mely az Edgware Road egyik mellékutcája, s a nyilvános bitófától egy kőhajításnyira található, arannyal bevont látványt nyújtott, ahogy a lenyugvó Nap utolsó sugaraival megvilágította. A ház, melyhez tartottunk egy hatalmas, régies stílusú, kora György-kori építmény volt. A sík téglahalmazokat csak a két földszinti ablakmélyedés törte meg. Ezen a földszinten lakott a megbízónk is, akinek a hatalmas szobájába, ahol a napjait töltötte, könnyedén be lehetett látni a két ablakon keresztül. Holmes rámutatott a rézből készült névtáblára, mely a ház falán díszelgett.

– Már jó pár éves lehet, Watson – jegyezte meg az elszíneződött felületet nézve. – Legalább azt már tudjuk, hogy ez az igazi neve, ezt érdemes megjegyeznünk.

A házban egy közös lépcsőt pillantottunk meg, és az előteremben több név is fel volt festve, néhány irodákat, másik lakásokat jelölt. Nem annyira önálló lakások gyűjteményének tűnt, inkább a kor bohém legénylakásaira emlékeztetett. Az ügyfelünk nyitott nekünk ajtót, és bocsánatot is kért a bejárónő miatt, akinek négykor lejárt a munkaideje. Mr. Nathan Garrideb nagyon magas, nyakigláb, görnyedt hátú férfiú volt, sovány és kopasz, hatvanvalahány év körüli. Az arca hullaszerűnek tetszett, pontosan olyan hullaszerűnek, mint a holttesteké, akik már soha életükben nem járnak el sehova. Hatalmas, kerek szemüvegével és kecskeszakállával, valamint a görnyedt tartásával, olyan benyomást keltett, mintha örökké kíváncsian kémlelt volna. Az összbenyomása azonban mégis barátságosnak, bár kissé különcnek tetszett.

A szoba pontosan olyan különös volt, mint a lakója. Kisebbfajta múzeumra emlékeztetett. Tágas volt és egyben zsúfolt is, mindenhol szekrényeket láttam, és mind tele volt geológiai és anatómiai látványosságokkal. A szoba egyik felében gombostűre szúrt pillangók és molylepkék sorakoztak. A középen lévő asztal tele volt mindenféle szövet- és kőtörmelékekkel, míg mellettük egy hatalmas mikroszkóp díszelgett, akár valami fúvós hangszer. Ahogy körülnéztem, meglepett a férfi érdeklődési körének sokszínűsége. Míg az egyik dobozban régi érméket találtam, egy másikban pattintott kőszerszámokat. A központi asztal mögötti szekrényben őskori fosszíliák díszelegtek. Felette gipszből készült koponyák, olyan nevekkel, mint Neandervölgyi, Cro-magnoni, Heidelbergi. Nyilvánvaló volt, hogy mennyi mindennek volt a tudósa. Ahogyan most előttünk állt, a jobb kezében lévő szarvasbőrrel egy érmét törölgetett.

– Szirakúzai, az aranykorukból –, magyarázta, és magasra emelte az érmét –, persze az utolsó időszakukra a társadalmuk teljesen elkorcsosult. Mégis a fénykorukban szerintem seniálisak voltak, habár néhányan jobban szeretik az alexandriai tanításokat. Foglaljon helyet, Mr. Holmes. Kérem, engedje meg, hogy arrébb tegyem ezeket a csontokat. És maga, uram – dr. Watson, ha nem tévedek. Ha volna olyan kedves, és odébb tenné azt a japán vázát. Ha körülnéznek, az életem gyönyörűségeit láthatják. Az orvosom azt ajánlotta, hogy ne nagyon hagyjam el a házat. De miért is tenném, ha ennyi érdekes dolog vesz körül? Biztosíthatom róla önöket, hogy csak annak a szekrénynek a precíz katalogizálása jó három hónapomba kerülne!

Holmes érdeklődve nézett körül.

– De vajon tényleg soha nem hagyja el a házat? – kérdezte.

– Néhanapján kocsival meglátogatom a Sotheby’s és Christie’s aukciós házakat, de egyébiránt igencsak ritkán hagyom el a szobámat. Elég gyenge már a szervezetem, és a kutatásaim is nagyon kimerítőek. De képzelheti, Mr. Holmes, micsoda óriás – kellemes, de óriási – sokk ért, mikor tudomásomra jutott ez a páratlan szerencse. Már csak egy Garridebre van szükség a végrendelet teljesítéséhez, és biztos vagyok benne, hogy találunk egyet! Nekem volt ugyan egy bátyám, de mostanra már elhunyt, a nőrokonok pedig, sajnos, nem számítanak. De lennie kell még egynek valahol a Földön! Úgy hallottam, hogy már jó pár különös esetet megoldott, ezért is üzentem magának. Persze az amerikai üzletembernek is igaza van, és kikérhettem volna előbb az ő véleményét az döntésről, de csak a jó ügy érdekében cselekedtem.

– Valóban bölcsen cselekedett – mondta Holmes, – de csakugyan ennyire szüksége van arra az amerikai földbirtokra?

– Természetesen nem, uram. Semmilyen szín alatt nem hagynám itt a gyűjteményemet. De ez az úriember biztosított engem arról, hogy kivásárol a birtokomból, amint kézhez kaptuk az örökségünket. Az egész öt millió dollárt ér! Csak jelenleg több tucatnyi mintapéldány van az aukciós házaknál, melyek hiánypótlóak lennének a gyűjteményemben, olyanok, melyeket jelenleg nem engedhetek meg magamnak. Képzelje el, mi mindent megvehetnék öt millió dollárból! Hiszen magjaiban már most is megvan az anyagom egy múzeum létrehozásához. Én lehetnék a korunk Hans Sloane-je!

A szemei csak úgy csillogtak a szemüvegén keresztül. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy Mr. Nathan Garridebb sem időt, sem fáradtságot nem kímélne, hogy megtalálja a névrokont.

– Csakis azért jöttem most el, hogy megismerjem. Nem akarom zavarni az elfoglaltságában – mondta Holmes – De jobban szeretek személyes kapcsolatba kerülni az ügyfeleimmel. Van néhány dolog, amit muszáj megkérdeznem, annak ellenére, hogy levelében már röviden összefoglalta a történteket, és az amerikai úriember is segített kiegészíteni a hiányzó részeket. A telefonon mondta, hogy eddig a hétig, nem is tudott a létezéséről.

– Így igaz. A múlt kedden telefonált először.

– Mesélt önnek a mai találkánkról?

– Igen, rögtön ide jött utána. Rendkívül dühös volt.

– Miért is volt dühös?

– Szerintem úgy gondolta, hogy folt esett a becsületén. Habár mikor visszatért, már elég jó kedélyű volt.

– Tett valamilyen javaslatot, a következő lépést illetően?

– Nem, uram, nem tett.

– Kért valaha pénzt öntől?

– Nem, uram, soha!

– Nem tudja, hogy mik a tervei?

– Nem, kivéve, amit már mondtam korábban.

– Mesélt neki a telefonos konzultációnkról?

– Igen, uram, elmeséltem neki.

Holmes elgondolkozott. Láttam rajta, hogy zavarba jött.

– Van különösen értékes darab a gyűjteményében?

– Nem, uram. Szegény vagyok, mint a templom egere. A gyűjteményem ugyan kitűnő, de nem különösebben értékes.

– Egyáltalán nem kell tartania betörőktől?

– A legkevésbé sem.

– Mióta is lakik itt?

– Lassan már öt éve.

Holmes keresztkérdéseit türelmetlen kopogás zavarta meg a bejárat felől. Nem sokkal azután, hogy házigazdánk ajtót nyitott, az amerikai ügyvéd viharzott be izgatottan a szobába.

– Megtaláltam! – kiáltotta egy papírdarabot rázva a kezében – Reméltem, hogy még itt találom önöket! Mr. Nathan Garrideb, gratulálok! Uram, ön gazdag ember! Az ügy ezzel be is fejeződött, méghozzá a lehető legjobban! Önnek pedig, Mr. Holmes, hagy fejezzem ki legmélyebb sajnálatomat, amiért fölöslegesen zargattuk.

Majd átadta a papírt az ügyfelünknek, aki csak állt, és a megjelölt hirdetést bámulta. Holmes és én pedig mögé álltunk, és a háta mögül olvastuk:

HOWARD GARRIDEB

Mezögazdasági gépészmérnök

Kévekötők, aratógépek, gőz- és kézi ekék, fúrók, lószerszámok, parasztszekerek, homokfutók és egyéb szerszámok

Artézi kutak felkutatását vállalom.

Aston, Apply Grosvenor Épületegyüttes

– Ragyogó! – zihálta a házigazdánk – Így meg is van a harmadik emberünk!

– Elkezdtem kutatni Birminghamben – mondta az amerikai – ,és az egyik közvetítőm nemrég küldte nekem ezt a hirdetést a helyi lapból. Most viszont nyomban lépnünk kell! Írtam ennek az úriembernek, hogy holnap délután négykor ön fel fogja keresni az irodájában.

– Azt akarja, hogy találkozzam vele?

– Ön mit gondol, Mr. Holmes? Nem gondolja, hogy így lenne a legbölcsebb? Itt vagyok én, egy amerikai látogató, a tündérmesémmel. Miért is hinné el, amit én mondok? De maga igazi brit, és az emberünk minden bizonnyal könnyebben szót ért magával, mint velem. Szívesen elkísérném, ha mégis feltétlen szükségét érezné, de még rengeteg dolgot elő kell készítenem holnap. Természetesen, ha valami probléma adódna, csak hívjon, mindenképp ott leszek.

– De hiszen, már évek óta nem indultam ilyen hosszú utazásra.

– Ugyan, hisz ez semmiség, Mr. Garrideb. Már utána is néztem a csatlakozásoknak. Ha tizenkettőkor elindul, kettő után egy kicsivel már ott is lehet, majd ugyanaznap estére már haza is érhet. Csak annyit kell tennie, hogy találkozik ezzel a férfival, elmagyarázza neki a történteket, majd bizonyítékot szerez a létezéséről. Magasságos egek! – fűzte hozzá hevesen – ha végiggondoljuk, hogy én képes voltam Amerika kellős közepéről idáig utazni, ez a legkevesebb, hogy pontot tehessünk az ügy végére.

– Valóban – mondta Holmes. – Amit ez az úriember itt mond, teljes mértékben jogos.

Mr. Nathan Garrideb szomorkásan megvonta a vállát.

– Nos, ha ön úgy véli, hogy mennem kéne – mondta, – akkor nem látom okát, miért ne tennék eleget a kérésének, annál is inkább, mivel igazán sokkal tartozom önnek, amiért ismét reménnyel telivé tette az életemet!

– Akkor ebben meg is egyeztünk – mondta Holmes, – és remélem majd engem is tájékoztat, hogy mi lett az ügy kimenetele.

– Ebben biztos vagyok – mondta az amerikai, majd az óráját nézve hozzáfűzte. – Nos, nekem most mennem kell. Holnap felhívom, Mr. Nathan, és jó utat kívánok a birminghami utazáshoz! Ön is jön, Mr. Holmes? Nos, ez esetben, viszont látásra, uraim, és remélem, holnap jó hírekkel tér vissza!

Észrevettem, hogy barátom arca érezhetően kitisztult, amint az amerikai távozott a szobából, és a zavarodottság is eltűnt az ábrázatáról.

– Bárcsak végignézhetném a gyűjteményét, Mr. Garrideb. – mondta – Tudja, a szakmámban minden fajta tudás igen jól jön, és az ön szobája valóságos gyűjtőhelye ezeknek!

Az ügyfelünk elégedetten elmosolyodott, és a szemei valósággal felcsillantak a szemüvegén keresztül.

– Mindig is tudtam, uram, hogy maga rendkívül intelligens férfiú. – mondta. – Ha gondolja, és van még ideje, szívesen körülvezetném.

– Sajnos attól tartok, hogy nincs. De a kiállítási darabjai annyira jól rendezettek, hogy aligha lenne szükség az ön személyes bemutatására. Ha nem lenne gond, holnap szívesen végignézném a felbecsülhetetlen kincseit.

– Természetesen! Sőt, örömmel töltene el! A lakás, természetesen, zárva lesz, de Mrs. Saunders a földszinten négyig a rendelkezésére áll, és minden bizonnyal be tudja engedni a kulcsával.

– Ebben az esetben, holnap délután visszajövök. Ha volna olyan kedves, és szolna Mrs. Saundersnek… Megkérdezhetném még az ingatlanügynöke nevét?

Az ügyfelünk meglepődött a váratlan kérdés hallatán.

– Holloway és Steele, az Edgware Roadon, miért kérdezi?

– Magam is igazán szenvedélyes vagyok, mikor házakról van szó. – mondta Holmes felnevetve. – Épp azon gondolkoztam, hogy az öné Anna- vagy György-korabeli?

– György-korabeli, kétségkívül.

– Tényleg. De hiszen magam is gondolhattam volna. Legalább tisztáztuk a dolgot. Nos, viszont látásra, Mr. Garrideb, remélem sikerrel jár a birminghami utazásán!

Az ingatlanügynök egészen közel volt, de sajnos zárva találtuk, így egyenesen a Baker Street felé vettük az irányt. Vacsoráig Holmes fel se hozta a témát.

– A mi kis ügyünk a végéhez közeledik. – mondta – nem kételkedem benne, hogy már maga is megtalálta a titok nyitját.

– Szerintem az egésznek se füle, se farka!

– Én a fülét már tisztán látom, és holnapra a farka is előkerül. Semmi különöset nem vett észre az újsághirdetésben?

– Úgy láttam a „mezőgazdasági” szót rosszul írták le.

– Ó, szóval észrevette? Watson, maga napról-napra fejlődik! Valóban rossz angolossággal van írva, ugyanakkor amerikaiul kitűnő! A nyomdász nyílván már ezt a változatot kapta. Aztán ott vannak a homokfutók. Ez is a gyanúmat erősíti. Az artézi kutak pedig sokkal gyakoribbak Amerikában, mint Angliában. Egy tipikus amerikai apróhirdetés, de egy angol újságból. Mi lehet erre a magyarázat?

– Csakis arra gondolhatok, hogy az amerikai ügyvéd tetette az újságba. De hogy mi lehetett ezzel a célja, arról fogalmam sincs.

– Erre többféle magyarázat is kínálkozik. Egy azonban biztos: azt akarta, hogy ez a vén kövület Birminghambe utazzon. Világos, mint a nap. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy megkímélem a fölösleges vesződségtől, de aztán jobbnak láttam megtisztítani a terepet a nagy finálé előtt, így hagytam, hadd menjen. Holnap, Watson – , nos, holnap mindenre fény derül!

Holmes hamar kelt, majd korán elviharzott. Csak ebédidőre tért vissza, és észrevettem, hogy az arca a szokásosnál is komorabb.

– Sokkal súlyosabb az ügy, mint vártam, Watson – mondta. – Megérdemli, hogy beavassam a részletekbe, habár, tudom, ez sem tántoríthatja el, hogy kövessen a veszélybe. Ebben teljesen biztos vagyok, Watsonom, de most igazi veszélyről van szó, és tudnia kell róla.

– Nos, ez nem az első eset, hogy osztozunk a bajban, Holmes! És nagyon remélem, hogy nem is az utolsó! Most mi fenyeget minket?

– Nem mi, hanem ki. Sikerült kiderítenem, hogy ki is a mi kis jogi tanácsadónk, Mr. John Garrideb. Nem más, mint a „Gyilkos” Evans néven elhíresült gonosztevő és gyilkos.

– Attól tartok, ettől nem lettem bölcsebb.

– Nem is tartozik a szakmájához, hogy fejből tudja a Newgate Kalendáriumot. Ma meglátogattam Lestrade barátunkat a Scotland Yardnál. Kissé híján vannak ugyan a képzelőerőnek, de nagyon alaposak és megvannak a módszereik. Úgy éreztem, talán találunk valamit az amerikai barátunkról is az aktáikban, és meg is találtam a kis pufi arcát, egyenesen rám vigyorgott a Bűnözők Arcképgyűjteményéből. James Winter, alias Morecroft, alias Gyilkos Evans, olvastam a képe alatt. – Holmes előhúzott egy borítékot a zsebéből – Lejegyeztem néhány adatot a dossziéjából. Negyvenhat éves. Chicagóból származik. Három embert ölt meg az Államokban. Politikai kapcsolatai révén menekült meg a felelősségre vonás elől. 1893-ban jött Londonba. Lelőtt egy férfit valami kártyaügylet miatt az egyik éjszakai szórakozóhelyen, a Waterloo Roadon, 1895. januárjában. A férfi meghalt, ezzel le is leplezve a kis madarunk előéletét. A halott férfit később Rodger Prescottként azonosították, híres hamisító és érmeverő, Chicagóból. Gyilkos Evans-t 1901-ben szabadlábra helyezték. Azóta rendőrségi felügyelet alatt áll, de eddig becsületes életet folytatott. Nagyon veszélyes férfi, fegyvere is van, és nem fél használni. Ez a mi madárkánk, Watson – sportos madárka, ezt gondolom, maga is belátja.

– De mik a szándékai?

– Nos, lassan körvonalazódnak a részletek. Az ingatlanügynöknél is jártam. Az ügyfelünk, ahogy nekünk is állította, öt éve lakik ott. Előtte egy évig nem adták ki senkinek. Az előző bérlő egy Waldron nevezetű úriember volt. Erre az úriemberre nagyon jól emlékeztek az irodában. Nyom nélkül eltűnt, és azóta sem hallatott magáról. Magas, szakállas férfi, sötét vonásokkal. Na már most, Prescott, a férfi, akit Gyilkos Evans megölt, a Scotland Yard feljegyzései szerint magas, szakállas, sötétbőrű férfi volt. Munkahipotézisként, el is fogadhatjuk, hogy Prescott, az amerikai bűnöző, ugyanabban a szobában élt, ahol az ártatlan barátunk most épp a házi múzeumát működteti. Tehát, mint látja, megtaláltam az első láncszemet az ügyünkben, ami közelebb visz a megoldáshoz!

– És a következő láncszem?

– Nos, ami azt illeti, pont azért indulunk!

Elővett egy revolvert a fiókból, és átnyújtotta nekem.

– Én is magammal hozom a kedvencemet. Ha a vadnyugati barátocskánk hű próbálna lenni a becenevéhez, készen kell, hogy álljunk. Egy órát még sziesztázunk, Watson, de aztán ideje indulnunk a Ryder Streetre, madárvadászatra.

Négy óra körül járt, mikor megérkeztünk Nathan Garrideb különös lakásához. Mrs. Saunders, a cseléd, már éppen indult volna, de készségesen beengedett minket, majd Holmes megígérte, hogy mindent úgy hagyunk majd, ahogy itt találtuk. Nem sokkal azután, hogy a bejárati ajtó becsukódott, és láttuk a nő távolodó sziluettjét az ablakon keresztül, tudtuk, hogy egyedül maradtunk a ház alsó szintjén. Holmes villámgyorsan átvizsgálta a helyiséget. Találtunk egy szekrényt az egyik sötétebb sarokban, amely kissé távolabb volt a faltól, mint a többi. Végül e mögé kuporodtunk le, míg Holmes suttogva felvázolta a feltevését.

– Az volt a célja, hogy a békés kis barátunkat kicsalja a szobájából – ez teljesen világos, és, mivel a gyűjtő magától soha nem utazott sehová, valamilyen csellel rá kellett vennie. Az egész Garrideb-koholmánynak ez volt a célja. Be kell valljam, Watson, ördögien zseniális tervet eszelt ki a gazfickó, még akkor is, ha az előző bérlő személyéből fakadó buktató elkerülte a figyelmét. Az egész tervet figyelemreméltó ravaszsággal kivitelezte.

– De mi volt a célja?

– Nos, azért vagyunk itt, hogy ezt kitaláljuk. Semmi olyasmi nem lehet, ami az ügyfelünkhöz kapcsolódik, legalábbis én így vélem. Valami olyasmit keresünk, ami kapcsolatban van azzal a férfival, akit meggyilkolt, a férfit, aki talán bűntársa volt valami gaztettben. Valami bűnös titok lappang ebben a szobában. Én valahogy így értelmezem. Először arra gondoltam, hogy a barátunknak van valami a birtokában, ami értékesebb, mint azt gondolná, olyan értékes, ami felkeltette ennek az ördögi gazfickónak az érdeklődését. De a tény, miszerint Rodger Prescott gonosz emlékei is itt rejtőznek, ebben a szoba, valami sokkal mélyebb okot feltételez. Nos, Watson, a legjobb lesz, ha türelemmel várunk, és az időre bízzuk az ügy felgöngyölítését.

És az idő nem is volt hálátlan szövetségesünk. Amint meghallottuk, hogy a bejárati ajtó kinyílt, majd becsukódott, közelebb kúsztunk a sötétben. Aztán egy kulcs éles, fémes hangja csörrent, és az amerikai már bent is volt a szobában. Lassan, óvatosan becsukta maga mögött az ajtót, majd élesen körülnézett, hogy minden biztonságos-e, ledobta a felöltőjét, majd olyan mozdulatokkal, mint aki pontosan tudja, mit keres, a középső asztalhoz sietett. Arrébb húzta az asztalt, felgöngyölte a négyzet alakú szőnyeget, amin pihent, majd amint arrébb tette, egy feszítővasat előhúzva élénken foglalatoskodni kezdett a padló felületén. Hallottuk, hogy a titkos csapóajtó enged, majd a négyzet alakú hely széltében kettényílt. Gyilkos Evans elővett egy doboz gyufát, meggyújtott egy gyertyát, majd eltűnt a szemünk elől.

Tisztán éreztem, hogy eljött a mi időnk. Holmes finoman megérintette a csuklómat, ezzel jelezve, hogy kövessem, és a csapóajtóhoz lopakodtunk. Óvatosan közeledtünk, mégis, az öreg padló megcsikordult annyira, hogy az amerikai barátunk csendhez szokott füleit azonnal riassza, aki aggódó tekintettel kémlelt ki a nyílásból. Az arcán iszonyú düh tükröződött, mikor megpillantott minket, mely fokozatosan bűnbánó viccsorrá változott, amint rájött, hogy két revolverrel néz farkasszemet.

– Nocsak, nocsak! – mondta hidegen, majd feltápászkodott a nyílásból. – Azt hiszem alulmaradtam magával szemben, Mr. Holmes. Gondolom átlátott a tervemen, és már az elejétől az orromnál fogva vezetett. Nos, uram, elismerem, legyőzött engem, és

ennél fogva…

Abban a pillanatban előrántott egy revolvert a mellényéből, és két lövést adott le vele. Hirtelen egy tompa, forró nyomást éreztem, mintha izzó vasat nyomtak volna a combomhoz. Aztán egy puffanást hallottam, és láttam, ahogy Holmes halántékon vágja Evans-t a pisztolyával. Szinte látomásszerűen volt, ahogy a férfi elterül a padlón, és a vér végigfolyik az arcán, míg Holmes lefegyverzi őt. Aztán a barátom inas karjait éreztem magam körül, ahogy az egyik székhez vezetett.

– Megsérült, Watson? Az Isten szerelmére, mondd, hogy jól vagy!

Megért egy lövést – pontosabban kettő lövést – , hogy megtudjam, micsoda hűség és szeretet lapul a mögött a rideg maszk mögött. A kemény, szúrós tekintete egy pillanatra meglágyult, és az erőteljes ajkai megremegtek. Ez volt az egyetlen olyan pillanat, amikor megláthattam, mekkora szív rejtőzik a zseniális elme árnyékában. Több évtizednyi hűséges, bár egyszerű szolgálatom ebben a pillanatban, ebben az önvallomásban csúcsosodott ki.

– Semmiség, Holmes. Egyszerű karcolás az egész.

Erre ő feltépte a nadrágom szárát a zsebkésével.

– Igaza van – mondta Holmes, és láttam rajta, hogy nagy súly esett le a válláról – , csak felületi karcolás.

A szeme azonban szikrákat hányt, amint a kábultan feltápászkodó foglyunkra pillantott.

– Istenre mondom, ez a maga szerencséje! Ha megölte volna Watsont, maga sem hagyja el élve ezt a szobát! Nos, uram, van valami, amit felhozhat a maga mentségére?

De semmit nem tudott felhozni, csak feküdt és vicsorgott. Holmes karjaiba kapaszkodtam, majd együtt lenéztünk a titkos pincébe, ami a csapóajtó alatt rejtőzött. Még mindig meg volt világítva a gyertyával, amit Evans vitt le a lövöldözés előtt. Hirtelen megpillantottunk egy hatalmas, rozsdás gépezetet, sok tekercs papírt, néhány üveget, és nem sokkal mellette, egy kis asztalkán, jó pár köteget.

– Egy nyomdagép, pontosabban egy pénzhamisító gépezet. – mondta Holmes.

– Pontosan, uram – mondta a foglyunk, majd bizonytalan léptekkel feltápászkodott és leült a székre. – London legnagyobb pénzhamisító gépezete! Prescott masinája, és az a kétezer köteg ott az asztalon, Prescott bankjegyei, egyenként száz fontos értékben. Szolgálják ki magukat, uraim! Kössünk üzletet, engem meg engedjenek szabadon!

Holmes felnevetett.

– Mi soha sem egyeznénk bele ilyesmibe, Mr. Evans. A mi országunkban nem talál kiskapukat. Maga lőtte le Prescottot, nem igaz?

– Igen, uram, és le is ültem az érte kapott öt évemet, pedig ő volt az, aki belém kötött. Öt évet… pedig emlékérmet kellett volna kapnom, akkorát, mint egy levesestál! Senki sem leplezhette volna le Prescottot az Angol Nemzeti Banknál, és ha én nem állítom meg, elárasztotta volna Londont a bankjegyeivel! Én voltam az egyetlen, aki tudott erről a helyiségről. Képzelheti, mennyire rá akartam tenni a kezemet! Képzelheti, mit éreztem, mikor itt találtam ezt a bolond bogárgyűjtő vénembert, az ostoba névtáblájával, és az örökös otthonücsörgésével! Mit tehettem volna? Talán bölcsebb lett volna, ha rögtön megszabadulok tőle. Könnyen ment volna, de látja, Mr. Holmes, milyen vajszívű férfi vagyok, nem kezdek én el lövöldözni, csak ha az ellenfelem is pisztolyt ragad. De mondja, Mr. Holmes, hol rontottam el? Soha sem használtam eddig ezt a trükköt, még csak nem is bántottam ezt a vén pojácát. Mégis, hogy fogott meg?

– Csak gyilkossági kísérletnek fogják elkönyvelni. – mondta Holmes. – De ez már nem a mi problémánk. Mi csak feladjuk magát, a következő lépés már a rendőrségen áll. Watson, hívja a Scotland Yardot! Már várják a hívásunkat.

Szóval így lepleződött le Gyilkos Evans és a három Garrideb rejtélye. Csak később hallottuk, hogy öreg barátunk soha nem heverte ki a sokkot, amit a meghiúsult álom okozott. Mikor a légből épített vára leomlott, maga alá temette őt is. Úgy tudom, hogy most a brixtoni szanatóriumban ápolják. Nagyon örültek a Scotland Yardnál, hogy Prescott gépezete előkerült, hiszen a férfi halála után szinte lehetetlen lett volna a nyomára bukkanni. Evans valóban nagy szolgálatot tett, hiszen a rend őrei válláról hatalmas terhet vett le a pénzhamisító gép előkerítésével. Biztos vagyok benne, hogy szívesen átadták volna neki a kért levesestál méretű emlékérmet, de a bíróság kevésbé fényesen ítélte meg a helyzetet, így a Gyilkos visszatért az árnyak közé, ahonnan előbukkant.

Fordította: Pádár András

 Szelíd közönnyel figyelem, hogy a világ, amelyben élek, olyan gyorsan beszél, hogy kénytelen a seggén venni a levegőt. Engem már nem kísértenek a szavak. Elhagyatott épület vagyok – mondjuk, egy kiürített és elfeledett csillagvizsgáló. Tört ablakaimon át befúj a világ, de semmi nyomot nem hagy.

  Nem számít már, hogy hisz-e nekem valaki. Az alábbiakat mindenki olvassa tetszése szerint. Vallomásként, imaként, hűvös kis meseként, nyafogásként. Jómagam olyasminek tekintem, amivel mint ember a lehető legközelebb kerültem az igazsághoz.

  Azért írom ezt, mert történt valami az életemben, ami tökéletesen megszabadított mindattól, amit érzéseknek hívnak.

  Nemigen létezhet sok olyan üzenet, ami célhoz ér abból a világegyetemből, amelyikben leledzem. Akiknek a szájából azt hallottam, hogy most aztán egyszer s mindenkorra fölülkerekedtek az érzelmeken, általában épp akkor fulladtak a csatornába. Vagy úton voltak a mennybe, felfúvódva, mint partra vetődött vízihullák, a túlzott önértékeléstől.

  Nem mondhatom, hogy feddhetetlen életet éltem volna. De attól az – 1929 március 20-ára virradó – éjszakától fogva az életem mindvégig csupa arany volt. Mindegy, milyen mélyre vájok benne. Attól az éjszakától fogva a szerelemhez, a vágyhoz, a féltékenységhez és a magányhoz való viszonyom más lett, mint a többieké. Attól az éjszakától fogva szabad vagyok.

  Mindabból, amit a világ érzéseknek hív, én csupán egyet ismerek el. Valami enyhe haragot, amit azért táplálok magamban, mert melenget. Sohasem értettem. Valami azt súgja, hogy most, ma éjjel fogom megérteni.

  Tükröket találok ki és készítek. Ezt csinálta az apám is, meg előtte az ő apja is. Belőlem mérnök lett, őbelőlük nem. De ez nem nekem köszönhető, hanem a fejlődésnek. Minden mesterség egyfajta tudatállapot – ez a róluk mondható legmélyebb igazság. Azok a változások, amelyeket haladásnak neveznek, ezt az állapotot nem érintik. Munkám lényegében nem különbözik apámétól vagy nagyapámétól.

  Hogy ez a helyzet, az rendjén is van. Nem mondhatunk vagy tehetünk semmit, amit ne mondtak vagy tettek volna már előttünk. Nemcsak akkor ismételjük magunkat és másokat, amikor beszélünk. A cselekedeteink is közhelyek.

  Ha mégis van értelme művésznek nevezni engem, annak nem az az oka, amit elértem, hanem amit csinálni szerettem volna.

  Arról álmodtam, hogy olyan tükröt készítek, amely a világot annak mutatja, ami a valóságban. Bizonyos módon ennek az álomnak köszönhetem, hogy megtisztultam. 

  Az európai történelemben két tükör-felfogás ismert: az igazság és az álom. Ovidius írja: Nemeszisz úgy intézte, hogy amikor Narkisszosz megpillantotta a víztükörben az árnyalakot, tévedésből valóságos embernek vélte.

  A korinthusiakhoz írt első levélben a tükör töredékes, megosztott, tökéletlen képet mutatott.

  A középkor emblematikus szótáraiban a tükör a vanitas jelképe volt, a hiúságé, amely a hét halálos bűn egyike.

  H. C. Andersen és Lewis Carroll tükrei fenyegetőek, megbízhatatlanok. Offenbachnál Dapertutto úgy lopja el az emberek lelkét, hogy a tükörképüket lopja el.

  Ezek a tükrök mind hazugok. Akárcsak azok, amiket mi is ismerünk. Tudjuk, hogy a tükörben sosem látjuk olyannak magunkat, amilyenek vagyunk. Aszerint, hogy milyen a lelkiállapotunk, hol elárvultnak és meg nem értettnek látjuk magunkat, hol olyasvalakinek, akit az egész világ szeret, hol pedig állatnak, amely az emberi természet terhe alatt roskadozik. De sosem látjuk magunkat olyannak, amilyenek a valóságban vagyunk: sok-sok részigazság alkotta lénynek. Az emberek számára a tükör mindig egyfajta vászon, amelyre az egyensúly iránti vágyukat vetítik.

  A másik tükör, amit a történelem ismer, az álom. A Hófehérkében szereplő vakmerő tükör. Shakespeare tükre Hamlet színészekhez intézett szavai mögött, hogy a játék tartson “tükröt a természetnek”. Ez az álom volt az, amely a középkort arra késztette, hogy számtalan szöveggyűjteményét speculumnak nevezze, így biztosítva mindenkit, hogy kimerítő és megbízható művekről van szó. Keleten a történelmi Buddha, Sákjamuni tükre ez, ahogyan a költő Asvagósa a buddhizmus aranykorának kezdetén leírta:

Türelmes nyarakon gyorsan beérik az édesség a gyümölcsökben. Luarcában májusban már megpirul az eper, júniusban öklömnyi almák növekednek, és mikor a szél elkezdi visszafoglalni az utakat, a bokrok szedrektől feketéllnek.

     Aldorát az ilyen nyarak növesztették nagylánnyá. Tizenkét évesen már ágaskodott a melle, és úgy tűnt, akkor is táncol, ha csak engedelmesen lépeget a bátyjai után. Kilenc bátyja volt, a szüleit már korábban elvesztette. De hogyan lehet egy egész nyarat végignevetni?  Mikor a bátyjai, ezek az erős katonák sehol sem találnak maguknak feleséget.

     Luarcában a temetők túl közel épültek a kutakhoz. Gyakoriak a járványok, vagy talán a halottak mérgezik az élőket. Aldora lefogyott, minden nap hányt, pokoli görcsök kínozták. És gyereket várt. A kilenc testvér bízott benne, hogy Aldora visszaadja a lelkét a teremtőjének, hisz a járvány épp a gyerekeket nem kímélte. A fia születése után Aldora mégiscsak jobban lett. Hol a gyerekem kérdezgette a cselédeket. De a cselédek elfordították az arcukat, mintha Aldora valami szörnyű illetlenséget kérdezne. Eltelt egy nap, két nap, eltelt három nap. Aztán a dajkája megmutatta a hegyekben a kiszáradt kutat, ahova a testvérei beledobták a gyereket. Azért temették be  a kutat, magyarázta, hogy a gyerek ne találjon haza, és hogy ne mérgezhesse meg  az élőket.

     Lassan elmúlt a tél, és iyenkor boldog-boldogtalan táncol Luarcában. Jut hús mindenkinek, kezdődik a vadászat. Aldora bőre kisimult, az arca meg majd kicsattant a jó falatoktól, a betegség úgy hullt le róla, mint a kinőtt ruhája. Gyakran el is kísérte vadászni a bátyjait, és azt sem bánta, ha a zsákmányt a betemetett kútnál nyúzzák meg.

     Ha a gyerek akarja, majd úgyis megtalálja. De azért segített neki. Álmában minden éjjel a elmozdított egy-egy követ a kút fölül  puszta kezével. A legnagyobb titokban, hisz a tavasz a szerelem évszaka, nem a bosszúvágyé. Egy májusi napon egy gót nagyúr, Alarik jelentkezett Aldora kezéért. A kilenc testvér lelkesen igent mondott, és Aldora indulhatott is Zaragozába. Most már Büszke Aldorának hívták. Észak Hercegnőjének, a Hegyek Ajándékának.

    Aldora végigmulatta a lakodalom mind a kilenc éjszakáját. Gyónt, áldozott, táncolt, bókolt az új rokonoknak, és övére kötött kulcsokkal járta végig Alarik éléskamráit. Zaragoza gazdag város volt, a fennsíkon hírét sem hallották a járványoknak.

“Az olyan zárt rendszerben, amely nem jut energiához, a testek az egyre nagyobb rendezetlenség felé törekszenek.”

                     (A termodinamika második törvénye)

 

 

Mindenkinek, aki ellátogat a kanadai Ville de Québecbe, azonnal szembeötlik, milyen sajátos jelleget ad a városnak a fémek jelenléte. Bár a település csak néhány száz éves, kezdettől fogva igen tudatosan, a fémek változását figyelembe véve építkeztek itt, ami ritka azokban a világrészekben, amelyeket az európaiak a nagy felfedező utazások utáni időkben foglaltak el és népesítettek be. A Ville de Québec-i utcák házait az a fajta finom méltóság jellemzi, amely tudatos tervezés eredménye: tekintetbe vették, miként alakítja majd a fémeket lassan, de kérlelhetetlenül az idő, a levegő, az eső és a hó – ezt a méltóságot az egyedi ember nem érzékelheti, csak az egymást követő nemzedékek.

Az, ahogyan a rézveretes tetők zöldje megszínezte a város fényét, több ízben arra késztette Alette V.-t, hogy fölkerekedjen Ville de Québec felé, úgy tavasz vége tájt, amikor már enyhült a hideg és a jeges szél. A város patinás réz vagy bronz háztetői, szobrai, telefonkábelei és esővízcsatornái tompították az éles észak-amerikai fényt, és a kikötői negyedben a vaslemezek, vasúti sínek és régi fémbunkerek rozsdavörösen fénylettek, fehér homokbuckákkal a háttérben.

Alette V. otthonosan mozgott a legtöbb középnagy városban a világnak azon a részén, amelyet pontatlanul nyugatinak neveznek. Emberek, akik olyan városok lakói vagy látogatói voltak, mint Bordeaux, Bázel, Lübeck, Koppenhága, Adelaide, Québec vagy más ekkora, európai mintára épült városé, talán felfigyeltek egy nőre, aki fizetség fejében járókelők arcmását formázta meg. Ez volt Alette V.

Napközben Alette V. múzeumok környékén vagy nagyobb tereken tartózkodott, ahol tájékoztató táblácskáktól és gipszmodellektől körülvéve domborműveket és mellszobrokat készített, estefelé pedig azokat az arcokat, amelyeket napközben a pillantása leképezett, elvitte a mindig máshol lévő műhelyébe. Az arcmásra egy réteg gipszet rakott, kiolvasztotta a viaszt a formából, majd folyékony gipszmasszát töltött a helyére, aztán lefeküdt aludni vagy elment egy közeli kávéházba, harapni valamit. Másnap magával vitte a gipszöntvényeket, és a nap folyamán a tulajdonosaik elmentek értük.

Azok, akiknek Alette V. korai halála előtt sikerült szert tenniük egy ilyen öntvényre, tudják, milyen különös érzés, amikor az ember először látja, amint saját arca a könyvespolcról, az ablakkeretből vagy a kandallópárkányról a szobát szemléli. Van valami ijesztő ezekben a sietősen, de pontosan megformált fehér gipszarcmásokban, és előfordul, hogy a tulajdonos megkérdi magától: Vajon művész volt ez a kufár, aki így végigmért engem?

Alette V. habozott volna a válasszal. Művész, az nem volt. Ő a dolgok világába vezette az embereket.

Alette V.-t az évszakok késztették arra, hogy a városok között ingázzon. Egyensúlyt keresett, és olyan évszakokat, amikor elég meleg van, hogy a keze hajlékony legyen, és elég hűvös ahhoz, hogy ne olvadjon meg a viasz.

Alette V. szeretett járni-kelni ezekben az egyforma városokban. Elég jól ismerte a tereiket, rakodópartjaikat és kikötői negyedeiket, úgyhogy nem tartozott a bolygó tekintetű és tétova járású utazók közé, viszont kellőképpen idegen volt ahhoz, hogy – amikor a városlakók vagy a kereskedők fölismerték – mint idegent ismerjék föl, mint távoli ismerőst, akinek az arcára meglehetősen jól emlékeznek, de akinek a nevét rég elfelejtették.

Alette V. lakatlan padlásszobákban, üres raktárépületekben vagy bezárt üzletekben szokta elszállásolni magát, és magabiztosan mozgott a tárgyak között ezekben a helyiségekben, amelyek egyaránt szolgáltak lakásként és műhelyként. Nem tartott sokáig, míg fölfedezte egy-egy szoba anatómiáját. Néhány perc, és begyakorolta a mozdulatot, mely legyőzte egy ajtó ellenállását, épp a kellő erőt alkalmazta, hogy meglazítsa egy ablak zsanérjait, és tudta a fogást, amellyel megakadályozta, hogy a hibás ajtókilincs állandóan leessen. Edzett pillantása gyorsan meglelte a régesrég átfestett horgokat és szögeket, melyekre a ruháit akaszthatta, és rábukkant az alkalmas párkányokra vagy kiszögellésekre, ahova néhány szükséges holmiját helyezhette. Ritkán vállalkozott rá, hogy megjavítson valamit, és sosem érzett késztetést, hogy a helyiségekben bármit is megváltoztasson. Megelégedett azzal, hogy alkalmi berendezést gyűjtsön, és néhány nap múlva olyan könnyedén mozgott a dolgok között, hogy még a legtökéletlenebb bútorok is újra stabilnak látszottak. Gyorsan megszokta egy-egy szék billenő ülőkéjét vagy egy asztal különös egyensúlyi viszonyait, és sötétben vagy fényes nappal, ébren vagy félálomban e tárgyak között olyan mozdulatokkal tudott tájékozódni, amelyek igazodtak a tárgyak széléhez és súlypontjához – még csak hozzájuk sem kellett érnie, vagy szükségtelenül kimozdítania őket egyensúlyi helyzetükből.

Québecben hamarosan talált szállást: egy asztalosműhely fölötti padlást, nem messze a kikötőtől. Mihelyt megérkezett a városba, az utcákon vándorolt, megérintett egy falat, megfigyelte az utcák lejtését a kikötői negyed felé – a teste gyorsan megszokta az utcakövek dőlését, érezte az utcák hosszát, a mellékutcák fekvését.

Egy árnyékos helyen, nem messze egy kis művészutcától, ahol helyi és utazó rajzolók és kisiparosok árulták portékáikat, Alette V. közszemlére tette táblácskáit és gipszmodelljeit, barátságosan üdvözölte kollégáit a közeli utcában, valamint a vásárlókat, akik kifizették a szokásos előleget, és modellt álltak neki. Az emberi formákat nagy gonddal alakította viasszá, amit aztán este magával vitt a műhelyébe.

Amikor másnap reggel eltávolította a gipszet a frissen öntött arcmásokról, bizonyos rokonszenvvel szemlélte az emberi arcokat, amelyek láthatóvá váltak, és amikor vevői napközben örömmel, de enyhe ijedelemmel szemlélték saját arcmásukat, Alette V. valamiféle közösséget érzett az eleven és mozgó személyekkel, akik máskor mindig hidegen hagyták. Általában nem érdekelték az emberek, ám ezeknek az embereknek félelemmel vegyes örömében Alette V. olyasvalamit vélt felfedezni, amit már ismert, titkos vágyat a világ élettelen anyagának megközelítésére, de amikor pár perc múlva tovasétáltak a papírral bélelt barna zacskóba helyezett arcmással, Alette V. érdeklődése megszűnt, és ismét anyaga fölé hajolt, hogy újabb arcmás kerüljön ki a keze alól.

Az alatt a Ville de Québec-i tartózkodás alatt, amely az utolsó lett Alette V. életében, arcmásai változáson mentek át. Egy augusztusi napon árjelző táblácskáival, a viasszal és a figurákkal elment oda, ahol dolgozni szokott, és a fák árnyékában fölállította a táblácskákat és a gipszmodelleket. Ez a nap melegebb volt a szokásosnál. A nép vizet keresett meg hűvös kávéházakat, és már jócskán délután volt, amikor Alette V.-nél feltűnt az első kuncsaft, egy idős úr, aki a városban lakott.

A hűs árnyék ellenére, amely Alette V.-re, a viaszra, az idős úrra, a táblácskákra és a gipszmodellekre vetődött, a viasz megpuhult és alaktalanná vált a keze alatt. Próbálta néhányszor megmintázni az idős úr barázdált ábrázatát, ám a viasz kisimította a formákat, és ettől szinte fiatalossá torzult az arc. Alette V. elmagyarázta a helyzetet az idős úrnak, aki csak várt türelmesen, míg ő kísérletezgetett. Az úr elfogadta, hogy pillanatnyilag nem elégíthető ki a vágya, hogy megmintázzák háromdimenziós arcmását, de azt javasolta, hogy Alette V. este, amikor már hűvösebb a levegő, menjen el hozzá az anyagaival. Alette V. beleegyezett. Az úr átnyújtotta névjegykártyáját, és barátságosan elköszönt.

Alette V. a megbeszélt időben érkezett. A nappaliban lévő asztal mellett állva mintázta meg az arcmást, miközben az úr nyugodtan várakozva ült egy széken Alette V.-vel szemben. Amikor elkészült, átvette a szokásos előleget, s megígérte, hogy majd elhozza az arcmást, ha elkészült. Úgy egy hét múlva.

Hogy hirtelen miért lett szüksége őneki, aki általában másnapra szokta vállalni a mellszobrok és domborművek elkészítését, egy egész hétre, arra csak munka közben jött rá. Úgy gondolta, hogy ezt az idős québecit nem törékeny gipszből fogja megformálni. Ezt az embert a fémek, nem pedig a könnyű gipsz világába fogja bevezetni.  

Néhány nap múlva Alette V. beszerezte a bronzöntéshez szükséges felszerelést, és a kertben, az asztalosműhely oldalában berendezett egy kisebb fémöntödét. A hét legnagyobb részét az előkészületekre és a próbaöntésekre fordította, de a hét vége felé létrehozta – első alkalommal azóta, hogy az előző évben kitanulta az arckép-mintázás módszereit – az első fémöntvényt.

Már az előtt, hogy eltávolította volna az öntvényről az utolsó maradványokat, látta, hogy az idős úr fém arcmása tökéletesebb, mint bármelyik másik, amit valaha készített. A félkész művet fölvitte a lépcsőn a szobájába, néhány órán át kitartóan dolgozott a fémmel, aztán ahogy szemlélte a kemény bronzon a nyugodt, emberi vonásokat, valamiféle rokonságot kezdett érezni ezzel az emberrel, rokonságot, mely erősebb volt, mint a puszta közösség érzése a fehér gipszarcok nézésekor.

Aznap este becsomagolta az arcmást egy darab fehér vászonba, és aztán belecsavarta két barna papírzacskóba. Nagy vesződséggel lecipelte a nehéz csomagot a lépcsőn, elment vele az asztalosműhely előtt, ment végig az utcákon, elhaladt egy kikötői kávéház előtt, amelybe gyakran betért, majd tovább a házig, ahová az arcmást szállította.

Ekkorra már Alette V. rég elfelejtette, hogy kettejük között nem volt szó sem bronzról, sem más kemény anyagról, és hogy a megrendelés gipszarcmásra vonatkozott. Alette V. meg volt róla győződve, hogy ez az arcmás annak a vágynak a kifejeződése, amely az embert a dolgok világának legkeményebb területeire hajtja. Ez a vágy nemcsak az övé: leolvasta az idős úr nyugodt arcáról is. Alette V. számára a bronzarcmás maga volt a megállapodás, a szerződés.

A idős úr barátságosan és nagy várakozással fogadta. Kitárta az ajtót, és betessékelte az előszobába, ahonnan Alette V. a nappalin átvágva ahhoz az asztalhoz ment, ahol az arcmást készítette. Az úr követte, át akarta venni a csomagot, amit Alette V. letett az asztalra. A zaj, ami abban a pillanatban betöltötte a szobát, az a természetes zaj volt, amely akkor keletkezik, ha fém és fa ütődik egymásnak egy réteg fehér vásznon és két réteg barna papíron keresztül. A zaj átvándorolt egy kisebb helyiségbe is. Olyan zaj volt, amely nem lepte meg Alette V.-t, de amelytől az idős úr tagjai megmerevedtek, és a kelleténél egy másodperccel tovább állt mozdulatlanul.

Miután a zaj elhalt, az úr nem nézett Alette V.-re, hanem körbesétálta az asztalt, és a becsomagolt arcmást minden oldalról megszemlélte. Nem mutatta jelét, hogy szeretné kicsomagolni, nem kérdezett semmit. Ehelyett kissé kitekeredett karral hátranyúlt, ami elárulta hajlott korát, farzsebéből előszedte tárcáját és egy köteg papírpénzt nyújtott át Alette V.-nek.

Alette V., aki rögtön látta, hogy az összeg nagyobb, mint amiben megállapodtak, átvette a pénzt és sietősen búcsúzott. Az úrnak sem volt több mondanivalója, megköszönte Alette V. munkáját, kikísérte az ajtóhoz, s leplezett ijedelemmel és együttérzéssel nézte őt, mint egy beteget, őrültet vagy torzszülöttet, ismét megköszönte a munkát, majd gyorsan bezárta mögötte az ajtót.

Visszafelé menet elhaladt az előtt a kávéház előtt, ahol reggelente gyakran kávézott vagy a munkanap után harapott valamit. Ha az ember úgy kívánta, a meleg italokat vidékiesen szolgáltak fel, csésze helyett jókora ivóedényben. Alette V. előszeretettel figyelte a meleg cserélődését saját maga és a környezete között, és a kávéház nagy, színes fajansz ivóedényeit megfelelő méretűnek találta. Észrevette, hogy a fiatal pincérnő fürgén és rutinszerűen az egyik ilyen színes ivóedényt vette elő, amikor kávét rendelt, ahelyett hogy először érdeklődött volna, mi az óhaja.

A bizalmas viszony feszélyezte Alette V.-t. Amikor az emberek abban a városban, amelyikben éppen tartózkodott, kezdték kiismerni a szokásait, és elmaradtak az olyan jellegű kérdések, mint “une tasse ou un bol”, “large or small”, “black or white”, “cream or sugar”, “chaud ou froid”, vészesen közeledett az elutazásának ideje.

Miközben Alette V. a kávéját itta, feltűnés nélkül átszámolta a kapott bankjegyköteget. Nagy címletek voltak. A megbeszélt összeg sokszorosa, arra is elegendő, hogy fedezze a bronzot meg az újonnan beszerzett felszerelést. Este kicserélte a tájékoztató táblácskákat. Alette V. többé nem gipsz-, hanem bronzarcmásokat kínált.

Nem sok idő telt belé, hogy Alette V. rájöjjön: senki sem kívánja, hogy a saját bronz mása figyelje a polcról, az ablakkeretből vagy a kandallópárkányról. Az első napokban türelmesen várta a kuncsaftokat, de néhány napi hiábavaló várakozás után sikerült rávennie magát, hogy ismét egypár népszerű gipszportré elkészítésével próbálkozzon.

Lehetetlen terv volt. Most, amikor már megtörtént az áttérés a gipszről a fémre, nem volt visszaút. A kezei képtelenek voltak az előtte lévő arcvonásokat viaszban megformálni. Elég rövid idő alatt sikerült elképzelnie a bronzba öntött emberi vonásokat, és az egyik gipszarcmásnak így lett élethű szemrésze, de torz orra, egy másiknak túl vastag nyaka, és túl széles állrésze, az utolsó arcmás pedig, amelyet Alette V. megpróbált elkészíteni, olyan alaktalan lett, hogy végképp föladta, nem fogadott el több gipszarcmásra szóló megrendelést, várta a kuncsaftokat több mint egy hétig, míg aztán teljesen abbahagyta, és végül már ki se ment a helyére a táblácskákkal, a szerszámokkal és a viasszal.

Rendes körülmények között Alette V. a nyár elmúltával utazott volna tovább, és az őszt Dél-Európa valamelyik középnagy városában töltötte volna, ahol az abban az évszakban megrendezett konferenciák, találkozók, valamint az akadémiai élet révén sok kuncsaftra tett volna szert, majd pedig ment volna tovább a déli félteke városaiba, az ottani nyárba, ámde Alette V. ezúttal Québecben maradt.

Alette V. figyelte az őszi napot a zöld tetőkön, a szürke ólomtetőkről visszaverődő fényt, a rozsdabarna vasakat a kikötőben a tompa színek között. Elnézte a járókelőket, akik a kikötő melletti piacon franciakiflit, muffint és gyümölcsöt vettek. Vásároltak dolgokat, elfogyasztották őket, használták őket, vagy csak nézték, de őhozzá nem óhajtottak közeledni. Ezek a lények, akik szinte rajzottak a fehér gipsz körül, de rémülten visszahőköltek attól, hogy a kemény, sima bronzban lássák meg önmagukat, olybá tűntek számára, mintha egy másik fajhoz tartoznának, amelyhez csupán annyi köze van, mint az utcai galambokhoz és a gazdátlan kutyákhoz. Megszűnt a gyönge kapocs, amely a járókelőkhöz fűzte.

Alette V. lemondott az emberről. Senki sem azzal a titkos kívánsággal jött hozzá, hogy eljusson a dolgokhoz vagy a világ anyagához. Nem ez a kívánság okozta az arcmásai iránti nagy keresletet. Épp ellenkezőleg. Azt kívánták, hogy a fehér gipszbe a történelem szelleme és saját vonásaik együtt leheljenek lelket. A kandallópárkányokon és polcokon könnyű és világos anyagokban kívántak megjelenni, olyanokban, amelyek klasszikus műalkotásokra emlékeztették őket, és néhány dollárnyi, franknyi vagy márkányi fizetség ellenében mindegyikük örömest beillesztette magát egy ilyen képzeletbeli arcképcsarnokba – csak az kellett hozzá, hogy kellőképpen hiúak legyenek, és hogy legyen elég hely a bőröndjükben. Emberi vonásokat és a történelem szellemét kívánták, nem a világ anyagát.

Alette V. a város egyik rézpatinás szobra mellett haladt el. Egyszerű kémiai fogással fémarcmásait csábítóvá tehetné a járókelők számára, egy kis réznitrát a bronz felületén újjáteremtené a történelmi illúziót, és az arcmásokat díszként adhatná el tornácoszlopokhoz, kocsibehajtókhoz és elővárosi kertekbe. Csakhogy Alette V. a bronzarcmásait nem óhajtotta a történelem kémiájának gúnyájába bújtatni. Az emberek visszahőköltek a fémtől, és ő nem kívánt, mint valami méregkeverő, mézet kenni a serleg szélére, hogy enyhítse az ital keserű ízét.

A kikötői negyedben egy kisebb hidat ácsoltak. A puhafa benyomódott a szögektől, amelyeket gondosan bevertek a nedves deszkákba. A munkások barátságosan üdvözölték Alette V.-t, de ő nem válaszolt. Úgy érezte, kevesebb köze van az emberekhez, mint a deszkákhoz, amiken olyan fürgén, gyakorlott mozdulatokkal dolgoztak.

Alette V. nézte a vizet, ahogy a parti köveknek csapódik, meg a talpfákat a rozsdavörös vasúti sínek közt. Ő is a dolgokhoz tartozik, de voltaképpen micsoda? Fafajta, kőféleség vagy fém? A kérdés jelentőségét vesztette egy nagyobb kérdés súlya alatt: Mit csináljon a holttesttel? Hogyan oldható meg, hogy ne kelljen hátrahagynia holttestet, hogyan kerülhető el a tragédia, a rémisztő látvány?

Az egyetlen, ami Alette V.-t utolsó napjaiban foglalkoztatta, az saját végső, emberből dologgá való átváltozása volt. Hogyan vetkőzte le emberi vonásait? Hogyan kerülte el, hogy átváltozása emberinek tűnjön, hogy olyan jelleget öltsön, mintha egy szívfájdító és túlságosan is emberi cselekedet volna, rémisztő gesztus? Hogyan kerülte el, hogy egy testet, amelyben lezajlott a változás és a dolgok világának részévé vált, úgy tekintsenek, mint egy élettelen embert?

Alette V. a kikötőbeli kávéházban ült éppen, a nyitott ablak mellett, amikor rájött a megoldásra. Épp kihozták a kávét egy sötétsárga ivóedényben, amikor hűvös szél fújt be az ablakon. A meleg kávéról a helyiség belseje felé kergette a gőzt, néhány építészeti és design-magazin pedig, amely az ablak alatt hevert, csapkodni kezdett a szélben. Őszi szél, amely nem elég hűvös még, hogy az ablakot be kelljen csukni, de ahhoz elég hideg, hogy jelezze a közelgő fagyos éjszakákat, és hogy hűtő fuvallatot bocsásson a színes fajanszedényre és a még meleg innivalóra. A szél egy pillanat alatt elült. Eső előtti szél volt, odakint az utcán rögtön utána megeredt az eső, olyan szél, amely a Rivière St. Laurent-on cirkáló hajók vitorláit kidagasztja, mielőtt megfordítaná őket, hogy aztán csapkodjanak egy kicsit és elforduljanak az árboc körül, miközben fennáll a hirtelen borulás veszélye. Néhány hét múlva az esőt hó váltja majd fel.

Alette V. ezt értette a “sors” szón. A világ véletlenszerű betörését az ember érzékeibe. A sors nem valami titokban irányító kéz vagy pontos terv, hanem egyszerű mozgás, ami számtalan olyan beszámolóból felismerhető, amely az embernek a dolgok világába való bepillantásáról tudósít. A Newtonról szóló beszámolóból, aki egy alma váratlan leeséséből értette meg a nehézségi erő működését, vagy az Arkhimédészről szóló történetből, aki egyszer séta közben mélyen elgondolkodott a komplex testek térfogatáról, s épp akkor egy szirakuzai közfürdő előtt haladt el. Rövid ideig várt egy alacsony márványpadon, majd bement a férfiak csarnokába, és a gondolatait foglalkoztató probléma akkor oldódott meg, amikor teste egyszerűen belemerült a langyos vízbe. Így értette meg Alette V. a “sors” szót – egy lepottyanó alma, egy medencényi szabályozott hőmérsékletű víz, egy eső előtti hűvös fuvallat.

Emberi létében már nem sok tennivalója maradt hátra. Alette V. elintézte a szükséges formaságokat, úgy végrendelkezett, hogy halála után testét tudományos célra használják. Tanulmányozta azt a hosszú folyamatot, melynek során az emberi test időtálló anyaggá változik át – a formalinos balzsamozást, az egy hónapos, tartósító folyadékokban való tárolást, az azt követő, rendkívül alapos preparálást, valamint a tanintézetekben és múzeumokban való kiállítást. Az eljárás egyezett a kívánságaival. Kitöltött egy formanyomtatványt, és megerősítésképpen megkapta a másolatot.

Alette V. megvárta a telet. Amikor erős éjjeli fagyot jelentettek, egy fuvarozó cégtől kocsit rendelt különféle tárgyak hazaszállítására. Vásárolt egy üveg Moët & Chandon márkájú pezsgőt. Összeszedte a papírjait, és borítékba tette őket.

November volt. Este könnyű hó esett. Az éjszakák fagyot hoztak, de reggelente a hideg rendszerint meghátrált, és az elővárosi vízállásmérőkön a hó eső gyanánt volt leolvasható.

Alette V. leült a szoba egyik fala melletti asztalhoz, egy pohárba pezsgőt töltött, és az üveget az asztalra tette, pontosan arra a helyre, ahol az üveg megakadályozta, hogy az instabil asztal megbillenjen. Lassan ivott a pohárból, és valahányszor megtöltötte, az üveget mindig néhány centivel távolabb helyezte, követve az asztal súlypontváltozását. Levetkőzött, összehajtotta a ruháit, és egy székre tette. Nézte a széket, az asztalt, amelynél ült, a mintázáshoz használt szerszámait, a cipők sorát az egyik sarokban, az összehajtogatott ruhákkal teli polcot. Az ébresztőórát úgy állította be, hogy 7:42-kor csörögjön, és a padlóra tette, az ágy mellé. A borítékot látható, de nem túlságosan szembeötlő helyre tette az asztalon, benne volt az útlevele és a papír, hogy a testét bocsássák a tudomány szolgálatára.

Alette V.-nek nem volt szüksége felkavaró gesztusokra. Nyugodtan kinyitotta az ablakot. Lemeztelenített testén nem érezte a hideget. Figyelte a hideg hatását.

 Éjszaka volt. Alette V. testét a szoba legtávolabbi fala mentén álló alacsony ágyra helyezte. A hideg már átölelte, és félálomban várta, hogy áthatoljon a bőrén. Az alkoholtól kitárultak a pórusai, és hajnal felé a hideg áthatolt a felszínen. Egy pillanat múlva a testhőmérséklet lassan süllyedni kezdett, és amikor az ébresztőóra 7:42-kor megcsörrent, az ágyon lévő test egy volt a helyiségben lévő többi tárgy között.

Senkit sem fogad elborzasztó látvány, aki belép a szobába. Egy testet pillantanak meg a helyiség egyéb részletei közt, és bár valaki talán azt állítja majd, hogy halott embert talált, a hangja nem remeg a félelemtől. Mindenki tudja, hogy ha az “ember” szót használják a helyiség egyik fala mellett lévő tárgyra, csak azért teszik, mert nincs rá pontosabb kifejezés, megszokásból mondják. A télre tárt ablakú helyiségben néhány különböző méretű, színű és alakú tárgy van, és a hideg, amely árad be az ablakon, már rég elkezdte kiegyenlíteni a szoba tárgyai közti hőmérséklet-különbséget.

 

        

                                               SZAPPANOS GÁBOR fordítása