Címke: műfordítás

Meghan O’Rourke: Két nővér

Álljon itt néhány feltételezett magzatkori

emlék az elveszett ikerről…
(Hayton)

 

I.

 

Egyik kezem a másik alatt, így alszom el,

hívni se kell a szellőt, már jön, már itt van,

a napok feloldódnak, akár a só a vízben.

 

Egyes egyedül alszom el, kényelmetlenül,

majd minden kőteremen átjárok, de

mégsem jövök a világra időben. Valójában,

 

fel kell gyűrniük az ingujjukat, hogy elérjenek

hozzám, hüvelykujjal, aztán a kezükkel.

Megadja magát a hártya, szabad utat adva.

 

Hagyom, hogy a csontjaim elnyúlhassanak,

kicsúszom egy nálam csúszósabb felületen.

Mert itt már semmire sincs szükségem.

 

 

II. Az elvesztett nővér

 

Amikor itt hagytál, egy világ

jött el értem. Az eső,

 

a reggel, az idő, melyek

vég nélkül itt maradnak.

 

Az ablakok zárva, akár az öltések.

Megnőnek a körmök, nincs mit piszkálni.

 

A közös anya-sátrunk nedvessé

válik körülöttem és rám tapad.         

 

Ahogy elhagytál,

itt maradtam, remegve!

 

Akár egy hangszer, amivel

hosszú ideje nem játszottak.

 

A napfény máj-sárga

ujjacskái érintettek meg.

 

 

III.

 

Újra és újra felkeltem majd elaludtam.

De még mindig nem éreztem a füst szagát.

Milyen nővér lehet az, aki megtartja

magának a magzatkor emlékeit?

 

 

IV. Az elvesztett nővér

 

Látom ám, mire gondolsz, ezen a sivár képernyőn,

amit te szürkeállománynak hívsz. Miközben beúszik

egy sötét kép – kötélhágcsók feszülnek a zöldfenyőkre.

Avagy más evilági dolgok – ceruzák, csorbult vázában.

Aztán gondolatnyi csend, majd élénk kitörések –

és beleolvad a hosszú távú memóriánkba.

 

Az emlékezet, a tied, ez a képernyő –

melyre oly könnyű rávésni az emlékeket.

És oly könnyen ki is törölhetjük őket.

Bár nem lehet mind a tied; mennyire keveset tudsz

az életről. 1982-őt írunk, január, kedd,

az atya a szakadó hóban áll, a kutyus még

új volt, miközben szájából kiáll a szivarvég.

 

Érted? Nem emlékszel élénken és pontosan,

megzavar a tér csupaszsága,

és ez a csupaszság, ez az a kép, amely

kiakaszt és falhoz állít, látod már? Úgyhogy

semmiképp se gondold azt, hogy a másik feled vagyok.

 

V.

 

Kislányként, együtt anyámmal, a Penn állomásra mentünk. Az emberek

egymásnak nyomták túltömött táskáikat. A teret a sósperec élesztős illata

lengte be, akárcsak időváltozáskor, sőt porond állításkor a cirkuszsátor

alatt. Anyám elhaladt egy álldogáló kéregető koldus mellett, anyám

fekete haja fel-le lebeg, és hamis leopárdbőr kabátja megperdül önnön

maga körül.

 

Már tudtam a víz alatt úszni. Meglepő gyorsasággal tudtam bemutatót

tartani – becsuktam a szemem és máris az első vagon jéghideg fémrúdját

fogtam, akár egy élő kacs, ami rám talál, és nem enged el. Ahogy vissza-

néztünk a koromfekete vonatablakon keresztül, látva, ahonnan jöttünk,

megláttam egy madarat, sólyom volt, amint felugrik egy férfi kezéről és

keresztülsuhan az állomáson, féktelenül, amíg a vonat lelassít miattam

a pályáján.

 

A sötétben már csak arra várunk, hogy kiérjünk az állomásról. A lég

kondi nem működött, a sötétség beborította a kupét, és kedvesen el-

takarta előlünk utazóládáinkat. Pintyőke voltam egy tölgy ágán, amely

sose beszélt, becsvágy nélkül, még énekelni se, apró csőre zárva maradt,

ágról ágra szökken, és aki látta már a napot és egészen bezsongott tőle.

 

 

VI. Az elvesztett nővér

 

A magnólia fák árnyéka alatt fekve keltettél fel,

arcod ismeretlen volt, akár a pihenő madaraké,

 

vizet nyújtottál nekem, megittam, majd bánat nélkül

rám néztél, ahogy ott a búzatáblában feküdtem,

 

két lábra állítottál, aztán kéz a kézben el-

sétáltál velem a rengeteg széléig és azt mondtad:

 

„A napsugár lassan áthatol a házamon

keresztül, akár a fénycsóva a festményen –

 

átjöhetsz hozzám megnézni, persze, ha

szeretnéd.” De nem tudtam belépni.

 

VII.

 

Kicsi, szemtelen húgocskám,

a mai nap magával ragadott

Sandy Hooknál az árapály—

a legtávolabbi homokos öbölig

vitt, halak civakodtak lábamnál,

a fürgébbik megszökött az

alga rágta hálón keresztül, míg

a másik kettő egy pillanatig, mintha

egymást fűzte volna a felkavart homokban,

akár tű és véna, egész családias,

megjön a dagály, míg a csonthold hánykódik.

 

VIII. Az elvesztett nővér

 

Igazán nagy gyerek volt, nagyon éretlen,

nagyon játékos, nagyon fáradékony, makulátlan.

Én csupán árnyéka voltam a fának, amit

senki se lát, egy darab jég a jégár közepén.

Nevetett, amikor a tenger zavaros lett.

Árnyék voltam a fán, egy jégszilánk

olvadó gallyon, amire senki se figyel.

 

Életében az idő véletlenszerűen múlik.

Pelyhekben esik a hó, újra a hótakaróra,

egy öreg tanya falainak sarkaiban úgy

gyűlik a por, akár az egerek télvíz idején.

Túl korai hóként jöttem meg,

melyet a jéggé fagyott talaj elkapott

és igazán beteggé tett.

 

Nagypál István fordítása

Edward Lear: Hűvös homárok messzi hegyre hágnak…

Hűvös homárok messzi hegyre hágnak,
de lent már hűvösebb uborka sarjad,
s babérja hűvösebb az érckarajnak
únt bánatán a méla piruláknak.
Midőn dús nektár lanyha csöppje árad
a démonok s az ember serlegébe,
ott leskel akkor majd a halk egérke,
a szende tyúk, s a sün, e bolyhos állat.
Ám megmarad, mi zord futamba szője,
mely csüggeteg megül, s enyész borongva,
s a nap hulltán hullatja el naponta
borsózöld hangzatát távol mezőkre.
S hol fondor rozmár gyűl találkozóra –
ilyen ilyen az élet –
hol friss bölénynép gyűl találkozóra,
ott édesebb a méz, sósabb a sóska,
útját a százlábú ütemre rója,
szappan veszését sírják bús bölények,
rajban szökellnek zord rozmári népek,
s a zsenge pikszis int a tűnt reménynek.

(Havasi Attila)

Charles Bukowski: Barátok a sötétségben

 

  

 

még emlékszem az éhezésre egy

 

kis szobában egy idegen városban

 

tompa árnyékok, klasszikus zenét

 

hallgatok

 

fiatal voltam annyira fiatal fájt mintha bent egy kés

 

dobogna

 

mert nem volt választás kivéve hogy elbújjak addig ameddig

 

lehet –

 

nem önsajnálatból hanem féltem a nyomorék képességemtől:

 

megpróbálni kapcsolódni.

 

 

 

a régi zeneszerzők – Mozart, Bach, Beethoven,

 

Brahms voltak csak, akik beszéltek hozzám és

 

ők halottak voltak.

 

 

 

végül, éhezve és megverve, ki kellett mennem

 

az utcára, hogy meginterjúvoljanak alacsony fizetésű és

 

monoton

 

munkákra

 

idegen emberek asztalok mögött

 

emberek szemek nélkül emberek arcok nélkül

 

akik elvennék az időmet

 

összezúznák

 

lehugyoznák.

 

 

 

most a szerkesztőknek az olvasóknak a kritikusoknak

 

dolgozom

 

 

 

de még mindig együtt lóg és velem iszik

 

Mozart, Bach, Brahms és a nagy

 

Bee (*)

 

néhány haver

 

néhány ember

 

néha mindnyájunknak annyi kell hogy képesek legyünk egyedül folytatni

 

ez a halál aki

 

kopog a falakon

 

amik bezárnak ide.

 

 

 

 

 

                                      Farkas Kristóf Liliom fordítása