Címke: műfordítás

Charles Bukowski: Barátok a sötétségben

 

  

 

még emlékszem az éhezésre egy

 

kis szobában egy idegen városban

 

tompa árnyékok, klasszikus zenét

 

hallgatok

 

fiatal voltam annyira fiatal fájt mintha bent egy kés

 

dobogna

 

mert nem volt választás kivéve hogy elbújjak addig ameddig

 

lehet –

 

nem önsajnálatból hanem féltem a nyomorék képességemtől:

 

megpróbálni kapcsolódni.

 

 

 

a régi zeneszerzők – Mozart, Bach, Beethoven,

 

Brahms voltak csak, akik beszéltek hozzám és

 

ők halottak voltak.

 

 

 

végül, éhezve és megverve, ki kellett mennem

 

az utcára, hogy meginterjúvoljanak alacsony fizetésű és

 

monoton

 

munkákra

 

idegen emberek asztalok mögött

 

emberek szemek nélkül emberek arcok nélkül

 

akik elvennék az időmet

 

összezúznák

 

lehugyoznák.

 

 

 

most a szerkesztőknek az olvasóknak a kritikusoknak

 

dolgozom

 

 

 

de még mindig együtt lóg és velem iszik

 

Mozart, Bach, Brahms és a nagy

 

Bee (*)

 

néhány haver

 

néhány ember

 

néha mindnyájunknak annyi kell hogy képesek legyünk egyedül folytatni

 

ez a halál aki

 

kopog a falakon

 

amik bezárnak ide.

 

 

 

 

 

                                      Farkas Kristóf Liliom fordítása

 

Federico Garcia Lorca: Hat galego költemény – Botár Attila fordításai, Tóth Gergő tanulmánya

  

HAT GALEGO KÖLTEMÉNY

 

Seis poemas galegos  (1935)

 

 

 MADRIGÁL SANTIAGO VÁROSÁNAK

 

Esik Santiagóban,

hullnak, szerelmem,

égből fehér kaméliák

napnál fényesebben.

 

Esik Santiagóban

éjszaka zuhog, s a

füvek és álmok ezüstje

a holdat bevonja.

 

Nézd a hajléktalan esőt

siránkozik kő- s üvegnek.

Az elveszett szélben nézd csak

árnyát s hamvát tengerednek.

 

Tengerednek árnya, hamva,

Santiago, napnál is messzebb.

Holnapunk vize elapadt,

remeg, a szívemben reszket.

 

 

 

 

 

KÖRMENETI ÉNEK CSÓNAKOS MIASSZONYUNKHOZ

 

Hej, örvendj, zarándok,

a kis Szűzanyát hogy

csónakába’ látod.

 

Érkezőben a kicsiny Szűz,

tiszta ezüst feje éke,

négy okkersárga ökör van

fogatolva szekerébe.

 

A hegyről kristály-galambok

idáig hoztak esőket

A köd halottai holtak

árnyékukkal  ködbe nőttek.

 

Tehenek jámbor szemében

édes arcod ott felejtsed,

köntösödön virág nyisson,

szirmai szemfödeleknek!

 

Pirkad Galicia hegyén

Galicia hegyfokáról.

s a Szűz csak áll kapujában,

tenger és ház között ámul.

 

Hej örvendj, zarándok,

a kis Szűzanyát hogy

csónakába’ látod!

 

 

 

 

  

A BOLTOS FIÚ DALOCSKÁJA

 

 

Buenos Airesen végig

zeng a Río de la Platán

az északi szél dudája,

hideg, szürke nyál az ajkán.

Csóró Ramón de Sismundi!

Az Esmerelda utcán, ott,

te söprögeted a boltot:

polc- s dobozok mocskát, porát.

Galego-föld hány szülötte

ténfereg itt utcaszerte

álmodozva zöldbe mélyedt

völgyről, mit pampa szegélyzett.

Csóró Ramón de Sismundi!

Hallotta, hogy a víz csacsog

fölrémlett a hold hét ökre

amint a füvet legelte,

s futott ő a víz partjára,

jut a Río de la Pláta

fűzeit s csöndes lovait

fésülgető áradatig.

Kint a parton nem hallotta

gondterhelt zaját a víznek,

szárnyas szavát a dudának

betakarták virág-díszek.

Csóró Ramón de Sismundit,

hol víz ér össze a parttal,

az elfogyó délutánban

befogadta rőt iszapfal.

 

 

 

 

FOLYÓBA  FÚLT  FIÚ NOCTURNÓJA

 

 

Talpaltunk csöndesülve, hol gázlóvá apadt,

a vízbefúlt legénykét még egyszer látni csak.

 

Lábaltuk nesztelen a szelek öbleit,

mielőtt elsodorná az ár a tengerig.

 

Kicsiny sebesült lelke kiáltott sajogva,

körül fenyőtűk és javas-füveknek fodra.

 

A holdból aláhullt vízpászma teregette

liliomok fényét a csupasz hegyekre.

 

Árnyékból bontogat hideg és fáradt

ajkára a szél fonnyadt kaméliákat.

 

Gyertek a rétről, hegyről, társak, rőt hajúak,

a vízbefúlt  legénykét még egyszer látni csak!

 

Gyertek, csúcs és völgy kiket kétes néppé vegyít,

mielőtt elsodorná az ár a tengerig!

 

Testét a tenger fedik hófehér leplek,

hol a víz vén ökrei jönnek-mennek.

 

Ó, a Sil-menti fák, micsoda dalba fogtak!

s zöld csörrenés a hold, kis érintése dobnak!

 

Gyertek, társak, rohanvást, hamar, mindegyik!

Viszi alá az ár immár a tengerig.

 

  

 

 

A HALOTT ROSALIA CASTRO BÖLCSŐDALA

 

Ébredj, szólok kedvesemre,

a kakasok is a napot keltik egyre!

Kedveseim biztatom serkenésre,

szél bőg  elveszetten, mint egy tehénke!

 

Eke ekéhez érkezik

Santiagótól Betlehemig.

 

Betlehemtől Santiagóig

csónakban angyal álmodik.

A csónak ezüst, könnyű, szállhat,

s véle Galicia: mennyi bánat.

 

Fekszik Galicia elhever

búsan gondűző füveivel.

Fű lepte ágy takargat,

sötét forrását rejti hajadnak.

Hajad  vizekre kiröppen

felhők galambfészkére éppen.

 

Ébredj, szólok kedvesemre,

a kakasok a napot keltik egyre!

Kedveseim biztatom serkenésre,

szél bőg elveszetten, mint egy tehénke!

 

 

 

 

 

 

HOLD-TÁNC  SANTIAGO FÖLÖTT 

 

Nézd, hátasán sápadt lovag!

Nézd testét, a meggyötörtet!

 

A hold, nem más, csak a hold!

A holtak birtokán csörtet.

 

Tört tagjain feketülnek

árnyék-szörnyek s falka-szörnyek.

 

Anya: a hold járja, táncol

a hold, s a sírlankák nőnek.

 

Kő-deresére ki pillant

kapujából álom-képnek?

 

Pára-zománc szemembe ha

ki néz: mélyére a ködnek.

 

A hold, egyedül, nem más

keríti sírral a földet.

 

Hagyj ágyamon aranyával

virágnak, ha  halál szöktet!

 

Anya: a hold a halmokon

ropja, holtaké e szöglet.

 

Lányom, jaj, fehér páraként

hív az ég, csal egyre följebb!

 

Nem a levegőég foszlat

holddal járják halmok, völgyek

 

Mi zúdul? milyen ökör bőg?

panaszosan mért pörölnek?

 

Anya: a tánc és a hold az:

cinteremben ejtőzőknek.

 

 

 

Ugye a hold? Ugye, a hold?

Rá rekettyés szirmot pörget,

s koronázva, lejtve járja

a hold a sírkerti földet.

 

 

(Botár Attila fordításai)

 

 

 

 

Kétnyelvűség és kultúraközöttiség a modern költészetben:

Federico García Lorca hat galego verse

 

 

 

 

 

Mit is jelent a kétnyelvűség és a kultúraközöttiség? Kétnyelvűség alatt azt értjük, mikor egy bizonyos személy két különálló nyelvet beszél anyanyelvi szinten. Ennek persze több fajtája lehet, és sokan vitatják is az abszolút kétnyelvűség létezését, viszont Federico García Lorca esetében ez fel sem merülhet. A költő nem beszélte a galego nyelvet anyanyelvi szinten, esetleg csak egy „konyhanyelvi” tudással rendelkezett. Ennek ellenére megpróbálkozott versírással ezen, az akkor még dialektusnak tekintett, észak-spanyolországi, galego nyelven.

Feltehetjük a kérdést, hogy miért alkot valaki irodalmi műveket olyan nyelven, melyet nem is ismer annyira? (A középkor nem tételezett magától értetődő viszonyt az anyanyelv és a lírai megszólalás között, és nemcsak a latin nyelven alkotó költők, hanem a trubadúrok sem.) Ám az irodalomtörténet a romantika kora után is számos ilyen esetet számon tart. Talán mert a lírikus olyan jelentéstartalmakat kíván az olvasó elé tárni, ami más, az anyanyelvétől eltérő hangot igényel. Ez a költői eljárás, a kultúraközöttiség érdekes keveredéseket eredményez, és egyfajta kapocsként működhet két vagy több nép és annak hagyományai között.

Minden nyelv más és más rendszer alapján működik, így fejezhet ki exluzív, csak az adott népre jellemző jelentéstartalmakat. Federico García Lorca talán ezt a galego népben és kultúrában rejlő sajátságot akarta megjeleníteni 1932 és 1934 között született verseiben. A galego versciklus 1935-ben került először kiadásra a Seis poemas galegos (Hat galego vers) címen, a „Nós” kiadó gondozásában Galiciában.

 

Valamilyen külső inspirációt a galego versek keletkezése kapcsán is felfedezhetünk. Federico García Lorca tanulmányai során irodalom- és művészetelmélet tanárának vezetésével több ízben is bejárta a régi spanyol irodalom emblematikus helyeit. 1916-ban Tanára Galiciát választotta annak jelentős középkori irodalmi öröksége miatt. Ez volt García Lorca első útja az észak-spanyolországi tartományba, amely rögtön meg is ragadta a képzeletét.

Ezután került szorosabb kapcsolatba a galego kultúrával; a galego irodalomban a tájékozódást barátja, Juan Ramón Jiménez könyvajánlói, a galego zene területén pedig két – a madridi Residecia de Estudiantes-ben a költővel együtt tanuló folklorista – segítették. Eduardo Martínez Torner asztúriai és Xesús Bal y Gay galego népzenekutatók számos Galiciában gyűjtött zeneművet mutattak meg a granadai írónak. Mivel Lorca zenei kvalitásokkal is rendelkezett, így zongorakoncertjein előadott repertoárjába is felvette ezeket a népdalokat. Sőt 1929-es, New York-i koncertjén is előadta ezeket.

Vajon a galego örökséget a Föld túlsó oldalára is eljuttató García Lorca tudatosan vállalt kulturális nagyköveti feladatokat?

Ugyan a költő soha nem tett olyen kijelentést, mellyel ezt az állítást alátámasztotta volna, de jó barátja Eduardo Blanco Amor, a Seis poemas galegos (Hat galego vers) első kiadásának előszavában ezt nyilvánvalónak tekinti. Az előszóból az is kiolvasható, hogy García Lorca nagyságától és népszerűségétől valamiféle fellendülést várnak egész Galicia számára. Gyakorlatilag a költő nevével próbálták népszerűsíteni a galego kultúrát, és nagyobb tekintélyt szerezni saját nemzetüknek. Az időzítés nem véletlen: ebben az időszakban éled fel az Ibériai-félszigeten élő kis nemzetek öntudata, és kezdik meg autonóm-törekvéseiket, így García Lorca neve hivatkozási pont volt, hogy a galegóknak is megvan a helyük a félsziget nemzetközileg elismert népei között. (Ez a törekvés a polgárháborúval, Lorca halálával és Franco diktatúrájával derékba tört, ám a zsarnok halála után újjáéledt.)

Persze ez a hatalmas érdeklődés, melyet Lorca a galegók felé mutatott, nem csak az 1916-os útnak köszönhető. A költő öt alkalommal járt a galegók között. 1932-ben háromszor járt Galiciában: a tartomány egyetemein előadássorozatot tartott, irodalmi konferenciákon vett részt, a La Barraca egyetemi vándorszínházával egész Galiciát bejárta. Ebben az évben ismerkedett össze a lugói értelmiségi élet vezéralakjaival, Álvaro Cunqueiróval, Ángel Floxéval, Francisco Lamas-szal és Luís Manteigával. Lamas és Manteiga segített a legelső galego vers, a Madrigal â cibdá de Santiago (Madrigál Santiago városához) lefordításában, mely aztán 1932-ben a Yunque című galego folyóiratban jelent meg.

1932 után García Lorca már nem tért vissza a szorosan vett galego nemzeti területre, hiszen utolsó galego útja Argentínába vezetett. Színházát és irodalmát népszerűsítendő 1934-ben Buenos Airesbe és Montevideóba utazott, ahol is az emigrált galego közösség fogadta. Az emigránsok között teljesen más arcát is megismerte a galegóknak.

Lorcát ugyan 1936-ban kivégezték, de a galego művei 1935-ben megjelentek a „Nós” kiadó gondozásában.

 

A kötet maga hat különálló költeményt tartalmaz, amely elkülönülő egység Federico García Lorca életművében. De vajon tényleg elkülönülő egység-e?

Lorca szenvedélyes érdeklődése a vidék, a hagyományok és az autentikus népi motívumok iránt nyilvánvalóan tükröződik témaválasztásában, versformáiban és szókészletében – egész lírai és drámai életművében. Az 1928-as Romancero gitano (Cigány románcok) c. kötetben García Lorca a középkori románcokat öltözteti új köntösbe. A forma a régi, szinte tökéletességig fejlesztve, a téma hagyományos: a halál és a szerelem, viszont a nyelvezet, a költői képek és a főszereplők teljesen egyediek és kifejezetten Lorcára jellemzők. Különös, hogy egy középkori lírai hagyomány segítségével éppen egy kirekesztett csoportot emel be az irodalmi ábrázolásba.

Ahogy a Romancero gitano, úgy a Seis poemas galegos is középkori vershagyományokat értelmez újra, a cantiga de amigo-t és a cantiga de amort.  A költemények nyelve a középkori hispán félsziget lírájának hagyományos nyelve, a galego, annak is egy dialektális változata. A forma szinte mindenütt a középkori mintához igazodik és a téma is sokszor – de nem minden esetben – a középkori hagyományt követi. Ám a költemények főszereplői galego kisemberek, akik olyan kirekesztett réteget képeztek abban az időben, mint a cigányság. Igaz őket inkább vidékies, elmaradott jellegük miatt nem becsülték meg. Nemcsak térbeli, időbeli (történelmi), hanem társadalmi távolságot is megteremtenek.

Két fő motívum vonul végig a hat költeményen. A legfontosabb összekötő elem a víz. Minden egyes versben megjelenik a víz valamely formája: eső, folyó, tenger, köd vagy könny. A másik ilyen kulcsmotívum a vízzel is összefonódó nosztagikus-melankolikus hangulat,  amelyet a galegók szerint csak az általuk érzett morriña érzésének tudunk be. Ez a fajta nosztalgia érzet a víz által megerősödik, melyek kombinációja egy érdekes, kissé sejtelmes, álomszerű környezetet teremt. Ez persze nem meglepő, hisz Lorca hasonlatai és szimbólumrendszere szintén ebben a világban született és nyer igazi értelmet. A víz folytonos jelenléte sokszor nem is fizikai valóságra, hanem az érzések „emlékezetére” utal. Így a kötet legelső versében, a Madrigal â cibdá de Santiago (Madrigál Santiago városához) című költeményben: „Agoa de mañán anterga / trema no meu corazón(Régmúlt tegnap vize remeg szívemben). Ebben a strófában talán egy régi sérelmére utal a lírai én.

És minden vízzel kapcsolatos motívumnak más és más jelentését fedezzük fel. A köd érdekesen keveredik a Lorca által kedvelt virágmotívumokkal, mint például a kaméliával. Ez arra enged következtetni, hogy ez valamiféle sűrű és ragyogó köd, inkább irreálisan álomszerű, mint valóságos, így arra szolgál, hogy sajátos atmoszférát és varázslatos valóságot teremtsen.

A régi spanyol irodalomban természetesen meghatározó szerepet játszik a folyó és a tenger. Garcia Lorca a galego nyelvű költeményeiben Jorge Manrique értelmezését veszi át. A középkori költő a Coplas por la muerte de su padre (Versek apja halálára) című művében a tengert és a folyót egyedi jelentéstartalmakkal tölti meg: a folyóvíz az élet útja, amely megállíthatatlanul folyik a tenger, azaz a halál felé. Nem interpretálhatjuk ezt másként a Lorca-versekben sem, hiszen ezt a képet jeleníti meg a Noiturnio do adoescente morto (Halott kamasz éjszakája), ahol egy fiatal fiú holttestét sodorja a víz a tenger felé.

A halál konstans eleme Federico García Lorca minden művének. A hat galego vers különlegessége, hogy szembeállítja a holtak és az élők világát. Találkozhatunk halott fiatallal, Rosalía de Castro szellemével vagy magával a halállal is a hold képében. A túlvilági lények minden esetben valamilyen kapcsolatban állnak egy élő személlyel, aki vagy a lírai én vagy a vers főszereplője.

Meglepő, hogy maga a halál vagy annak gondolata egyáltalában nem meghökkentő ezekben a versekben. A kamasz holtteste olyannyira természetes, hogy nem jut eszünkbe egy foszló holttest képe. Ez a jelenet kísértetiesen hasonlít egy festményen és más irodalmi műben is gyakran megörökített jelenetre, Ofélia vízbefulladására Shakespeare Hamletjéből. Ez ihlette meg John Everett Millais angol festőt, aki megfestette Ofelia című képét, amely egy békés, virágokkal övezett fiatal lány holttestét ábrázolja mindenféle bizarr vagy megbotránkoztató motívum nélkül. Ez a felfogás García Lorca barátjának, Álvaro Cunqueirónak, Merlin és családja című kötetének A mór tükre című novellájában épp ugyanígy jelent meg. García Lorca vízbe fojtott fiatalja is ugyanilyen hangulatot áraszt, így arra következtethetünk, hogy talán egymást ihlették meg galego kortársával, vagy mindketten az angol festő képéből merítettek ihletet.

A halál megszemélyesítése a Danza da lúa en Santiago (A Hold tánca Santiagóban) versben történik meg. Lorca kedvelt motívuma a hold, amely mindig valami rosszat, esetleg a halált hirdeti, ebben a versben pedig halált hozó fiatal férfiként jelenik meg, aki elcsábít egy családanyát. A jelenetben, mikoris az anya élet és halál között lebeg, a halál mellett az élet is megjelenik, méghozzá az anya lányának képében. A verset olvasva, ami párbeszédes formában íródott, felfedezni véltem egy magyar népzenével való hasonlóságot. A rossz feleség című magyar népdal szcénája kísértetiesen hasonlít erre a költeményre. Az anyának itt is választania kell a (a Rossz feleségben elég passzívan viselkedő) férfiszereplő és az őt kérlelő kislánya között. A magyar népdalban az anya nem a halállal, hanem magával az élet hedonista oldalával kíván azonosulni és a haldokló férjét tagadja meg. Érdekes kérdés, hogy a zenész García Lorca vajon ismerhette-e a magyar népdalt?

Ha már különböző intertextusokról beszélünk, akkor a legnyilvánvalóbb Lorca-versek rokonsága a galego-portugál középkori hagyománnyal van. Teljesen világos, hogy a költő ismerte és olvasta a régi irodalom nagyjait, így történhetett meg, hogy számos versében felfedezhetjük a Bölcs Alfonz cantigáira jellemző zeneies refréneket (Canzón de cuna pra Rosalía Castro, morta (Bölcsődal a halott Rosalía Castrónak)), Szűz Máriát, mint főszereplő (Romaxe de nosa Señora da Branca (A Fehér Szűz románca)) vagy a cantigas de amigora jellemző női alakokat (Canzón de cuna.. (Bölcsődal…)).

A Canzón de cuna (Bölcsődal…) több szempontból is érdekes darabja a kötetnek. Nyelvezete és témája szerint cantiga de amigo. A főszereplője Rosalía de Castro, a galego nyelv – úgymond – anyja, a legnagyobb XIX. századi galego költő, aki ebben a versben szinte egy szent szerepébe kerül. Emiatt és a keretes szerkezete miatt is, mely akár refrénként is szolgálhatna, Bölcs Alfonz Cantigas de Santa Maríajára ismerünk. Ennek a versnek az első sora egyfajta felszólítás, hogy újjászülessen a rexurdimento (galego újjáéledés) költőnője. Érdekes, hogy ugyanez a szerkezet és írásforma más spanyolajkú költő művében is megjelenik. Pablo Neruda chilei költő, Alturas de Machu Picchu (A Machu Picchu magasai) című verse szintén ezzel az ötlettel kezdődik, és felszólítja az ősi inkák szellemét, hogy személyében térjenek vissza az élők sorába. Egy újabb, rejtélyes intertextus…

García Lorca latin-amerikai útjának emlékét őrzi a Cántiga do neno da tenda (A boltos fiú dicséneke) című vers. Az egész vers telis tele van a nosztalgia és a morriña (mélabú) érzésével. Megjelenik az autentikus zene és a tánc, mint ahogy a gauchók esetében a tango (itt a muiñeira), a víz, mint válaszfal a haza és az ideiglenes otthon között. Az egyedüllét, a szomorúság és az idegenségérzése. Mindezt megerősíti a lírai én neve is, Sismundi, ami Calderón de la Barca La vida es sueño (Az élet álom) című darabjának főszereplőjére, Segismundóra hasonlít. Mindketten a társadalom peremén élnek és nem találják helyüket a nagyvilágban. Mindkettőjük identitása bizonytalan – miközben a „királyfi” és a „boltosfiú” sorsa ironikusan is utal egymásra.

 

A már korábban felvetett kérdésre visszautalva, miért galego nyelven írta meg García Lorca ezeket a verseket? Vajon megírhatta volna-e más nyelven? A versciklusban kifejeződő nosztalgikus szomorúság és „másság” segítségével García Lorcának sikerült az egész spanyol nyelvű irodalmat tükrözni, vagy inkább újratükrözni.

Nehéz helyzetben van a magyar fordító, hiszen neki egyetlen nyelven kell ezt a sok-sok kulturális tükröződést kifejezni és bemutatni. Botár Attilának – úgy véljük – sikerült.

 

(Tóth Gergő)

Paul Celan: Fehér és könnyű

Sarlódűnék, számolatlanul.

 

Szélárnyékban, ezerszer is: te.

Te és az a kar,

amivel meztelenül hozzád nőttem,

te elveszett.

 

A sugarak.

Rakásra fújnak minket lobogó jajgatásukban.

Hordjuk a látszat mázát, hurcoljuk a fájdalmat, viseljük a nevet.

 

Fehér,

ami nekünk rezdül,

és súlytalan

a csereberénk.

Fehér és könnyű:

hagyjad kóborolni.

 

Holdközeli messzeségek: akárcsak mi. Építenek.

Építik azt a szirtet, amin

ez a kószálás megtörik,

egyre csak

építenek:

fényhabbal, porzó hullámokkal.

 

Ami vándorol, a szikláról integet. Homlokainkkal

incseleg, a homlokokkal, amiket nekünk kölcsönöztek

a tükröződés akaratából.

 

Homlokzatok.

Velük gördülünk oda.

Homlokpart.

 

Alszol?

 

Aludj.

 

Tengermalom őröl

jégvilágosan,

senki nem hallja,

tengermalom őröl

szemünkben.

 

 

 

Eső elmosta csapások, hófödte nyomok fölött

a csend kis szemfényvesztő szentbeszéde.

Olyan, mintha hallanál,

mintha szeretnélek még.

 

 

Kristály

 

Ne az ajkamon keresd a szádat,

ne a kapu előtt az idegent,

ne a szemben a könnyet.

 

Hét éjjel fennebb talál vörösre a vörös,

hét szívvel mélyebben dobban a kéz a kapun,

hét rózsával később buzog fel a kút.

 

András Orsolya fordítása

 

 

Sérgio Sant’Anna: Értekezés a módszerről

Az illető, aki felvette őt minimálbérért, azt mondta, hogy hálát adhat, hisz a munkanélküliség egyre terjed. Olyasvalaki volt, aki előszeretettel használ efféle, szótárból vett szavakat, melyekről azt gondolta, méltóságot és ékesszólást kölcsönöznek beszédének, jóllehet elméje nem tudta kézzelfoghatóvá tenni ezeket az elvont főneveket. Hatalom és fontosság viszont olyan kiváltságok voltak, melyeket beosztásával együtt magára öltött, ahogy ott ült nyakkendőben szónokolva, miközben az előtte sorakozó emberek hallgatagon ácsorogtak, legfeljebb néhány szótagból álló választ mormoltak, mint „igen uram” vagy „nem uram”, ha valami rossz szokásról faggatta őket, például a részegeskedésről.

Ha hallgatósága kicsikét is műveltebb volna, részletesebben kitérne az ország gondjaira is, mely a nép elmaradottságának, a politikusok becstelenségének és hozzá nem értésének köszönhető, amit súlyosbít az állam túlzott mérete. Otthona biztonságában olyan okokra is rámutatna, mint az éghajlati adottságok, a hazájukból száműzöttek által végbevitt gyarmatosítás vagy a fajok keveredése.

            A magánkezdeményezés megtestesítője volt, középvezetői beosztásban, aki úgy gondolta, hogy bár keveset keres, jók a kilátásai, hogy néhány fokkal feljebb kapaszkodjon, feltéve ha rendíthetetlen és makacsul keményszívű marad. Ráadásul a Pánamerikai nevet az ő szemében a nemzetköziség légköre lengte körül, noha az nem volt egyéb, mint egy alattomos érzés, mely valójában azt az embert is megfertőzte ott, a párkányon, a feliratos egyenruhában, mely számára valami kevéssé érthető dolgot jelentett, amit éppen ezért tisztelt, valami Brazíliában népszerű sporttal kapcsolatos dolgot. Kétségkívül valami magasztos dolgot, olyannyira, hogy kereken megtiltották nekik, hogy munkaidőn kívül hordják az egyenruhát, nehogy beszennyezzék a nevet azzal, hogy abban ülnek kocsmában, köztéri padokon vagy a park gyepén. Annak, hogy az éjszakát a két utóbb említett hely valamelyikén töltse, megvolt az az előnye, hogy ha nem megy haza, nem kell részt vennie mindabban, ami feleségével és három gyermekével otthon, az éléskamra előtt fogadná – ahogyan azt a néhány egymásra helyezett, teljesen üres ládát nevezték. Nem mintha ez járt volna a fejében, mialatt a párkány felé tartott, épp ellenkezőleg: amint kitette a lábát hazulról, megfeledkezett az otthoni problémákról. Tudta, hogy az asszonyok valóságos csodákra képesek, például tojást vagy lisztet kérni a szomszédasszonytól hozomra, de ha egy férfi ott lenne a közelben, az egész panaszáradat őrá zúdulna. Legalábbis ő így gondolta, amikor épp ilyesmin tűnődött. Ilyen félelmek egyébként csak mintegy látens módon szunnyadtak benne ott, a párkányon – valami jóleső hiányként – és nem is jutottak volna az eszébe a tőlük való szabadulás lehetőségével egyetemben, ha a lent álló emberek kórusban kiabálását nem értelmezi úgy, hogy leugrásra buzdítják.

            Nem mintha hajlandó lett volna engedni a felszólításnak, ez nyilvánvaló; csupán meghökkenve kissé, sőt talán elbűvölten ráébredt, hogy ez ésszerű lehetőség egy olyan ember számára, mint ő, aki bár nehézségekkel küzd, mégis ura minden egyes mozdulatának. Ez nem várt szabadsággal és megkönnyebbüléssel ajándékozta meg, hisz egy vékonyka hajszálnyira van tőle az emberi nem közös célja: megszabadulni a szenvedéstől.

            Jogosan vetődik fel a félelem kérdésköre. Vagyis hogy nem félt-e ott, a mélység fölött. Ám nem szabad elfelejteni, hozzá volt szokva, hogy veszélyes helyeken tartózkodjon. Másnak az ő helyében talán fájt volna, hogy a jelenlévőket mily kevéssé érdekli az élete. De amint azt láttuk, ő maga se igen törődött vele, hasonlóan egy sokadik mellékszereplőhöz, akit szinte észre se lehet venni a sokszólamú darabban. Ennélfogva annak a lehetősége se kristályosodott ki benne, hogy természetes és jogi személyekre támadva, fegyvert ragadva hívja ki a sorsot, habár, mint bárki másnál, ez az ő fejében is megfordult olykor-olykor… Továbbá ott voltak ebben a jelenetben azok, akik nézőközönségként a hírnév legalacsonyabb fokán álltak, valamint ő maga, aki, ha ez a reggel csupán egyike lenne azoknak a reggeleknek, amikor céltalanul bolyong, nos, akkor ő is elhelyezkedett volna a nézőtéren, hogy elüsse az időt, de csak csendben, mert cselekedeteiben mértéktartó és szerény volt. Akkor, ott nem érzett keserűséget, sőt tudta anélkül, hogy tudatosult volna benne, hogy az ilyen jelenetekben mindig vannak olyan szereplők, példának okáért asszonyok (néha már a gyertya is ott lapul a retiküljükben), akik kétségbeesve takarják el arcukat, miközben olyasféle drámai szólamok hagyják el ajkukat, mint „az Isten szerelmére, ne!” vagy valami ehhez hasonló, és olyanok is, akik kihívnák a rendőröket vagy a tűzoltókat, mint ahogy éppen ebben a pillanatban ért oda a tűzoltó-parancsnokság járműve. Tekintély- és törvénytisztelő ember volt, és ettől a tisztelettől, sőt talán félelemtől vezérelve azon nyomban felkászálódott, hogy újból nekilásson az ablakok pucolásának, amikor a várakozás csendjét egy lentről jövő kiáltás törte meg, ami aztán morajlásba csapott át, amint rájöttek, hogy csak egy munkáját végző ember az, még ha olyan veszélyes körülmények között is, ami kockázatról, tettrekészségről, szélsőséges érzelmekről, bátorságról tanúskodott. Ez a felzúdulás már tényleg fájt neki, hisz az iménti kiáltások hasonlatosak voltak a közönség légtornász iránti lelkesedéséhez, aki mintha hirtelen elvétette volna a mozdulatot. Kezében a kefe és a rongy, lába előtt a vödör, ismét megfordult a nézőtér felé, egy kis lépést tett előre, hogy tisztán hallja, ahogy azt kiabálják neki: „ugorj le”, ugorj le”.

 

Szelényi Zsolt fordítása

Radu Aldulescu: Jeruzsálem prófétái

Azon a húsvéton Gâtejei-ben jártam, Culae-val, bárányokért mentünk apádhoz, mondta Doru. Megkérdezte, hogy tudok-e valamit rólad… Aha, mondta Jeruzsálem. Száraz volt megint a gigája?

Nem, nem volt beteg Nojiţă, bár nem igazán volt elemében. Azt mondta, hogy a világ egyre jobban csúszik a rossz felé, hogy luciferi erők uralják… Közeledik az óra, amikor a vizek elválnak a szárazföldtől, Jeruzsálem-Jeruzsálem, örvendezz… Minél mélyebb szakadékba zuhan a világ, annál nagyobb lesz a dicsősége és hatalma annak, aki megváltani jön bennünket. Várjuk hát Őt, legyünk éberek, virrasszunk szüntelenül, mert senki nem tudja sem a napot, sem az órát… Jeruzsálem-Jeruzsálem, mit tettél velem… Nem aggódott különösebben a fiáért, pedig semmit sem tudott róla azóta, hogy Oprescuval elment, és Oprescu sem fordult meg azóta Ciopleni-ban. Jeruzsálem-Jeruzsálem – csak kíváncsi volt, mi van veled, hogy megy sorod… az anyád mintha jobban aggódott volna miattad, noha említette, hogy megszokta már, hogy hónapokra eltűnsz otthonról, de lám, most már két éve, hogy elmentél, és azóta nem látott… Megígértem nekik, hogy benézek Oprescu Bucureştii Noi-ban lévő műhelyébe, hogy kérdezősködjek felőled… És jártál Oprescu-nál, Doru bácsi? Vagy négyszer is volt arrafelé, de sem keresztaput, sem keresztanyut nem találta ott. Beszélt a cselédjeikkel, akiktől megtudta, hogy többnyire úton vannak, az üzleti ügyeiket intézni. Üzenetet hagyott Oprescu-nak, hogy Jeruzsálemről tudni szeretne valamit az apja, úgyhogy valamilyen úton-módon értesítse őt… Szeptember körül jártam arrafelé utoljára, akkor azt mondták, hogy a bolintin-i vágóhídjuknál vannak, ahol szintén építenek maguknak egy villát. Épp akkor vittem be Magdalena-t a szülészetre… Mennyit szenvedett még szegényke, amíg megszült… Ez szeptember 25-én volt – akkor született Mirel, és aztán már nem törődtem ezzel, megfeledkeztem apádról is, Oprescu-ról is, mire Jeruzsálem, hogy nagyon helyes, nekem sem hiányoztak soha, és most sem hiányoznak… Jobb, ha, ahogy mondtam már neked, ők nem is tudnak rólam… Azt hiszem, épp azon az őszön lehetett, amikor, mint mondod, Magdalena néném megszült – akkor fogott hozzá Edi, hogy megváltoztassa a munkakörünket…

Kezdetben lecsökkentette a napi normáinkat, és azt mondta, délre érjünk haza. Miután ettünk, két-három órát aludtunk, hogy estefelé erőre kapjunk… Este, les enfants de la patrie, sétálni indultak, Edi és Burhuşi diszkrét, de éber felügyelete alatt.

Megfürödve, parfümmel beszórva, elegáns ruháikban úgy néztek ki, mint valami kis hercegek, ahogy fel-alá sétáltak a Porte Dauphin környékén és az Avenue Foch járdáin, a platánok alatt, melyeknek leveleit az éjszakai nedves szellő lengette, és a járdán fölállított kávéházi asztalok körül. A sötétben, ahol a cégek színes reklámtáblái villóztak, és a bárok, diszkók felől zene áradt, a rövid szoknyás, meztelen hasú lányok mellett tűntek föl, akik séta közben csábító pillantásokkal szondázták a járdán nyüzsgő tömeget. A sovány, borotvált fiatalok és kamaszok, akik eleinte unottan, közönyösen suhantak el mellettük, most dühös pillantásokkal méregették őket. A srácok, eh, ugyanazzal foglalkoztak, mint ők. Céhtársak voltak, akiknek a klienseit elhappolták ezek az újonnan érkezett gyerekcsavargók.

Értették a dolgukat, szakértőkké váltak a szüleik irányítása mellett. Ez utóbbiak, úgy két hónap után, végleg fölmentették őket a koldulás és zsebtolvajlás alól, ezek a foglalatosságok egy pionírkorszak emlékeivé váltak, amelyhez nincs többé visszatérés. Nappal aludtak, éjjel kivonultak az utcára, hogy megsarcolják a párizsi pedofilokat… És ha belegondolsz, Jeruzsálem, hogy valamivel több mint egy éve még sóvárogtál az ilyenfajta szórakozás után, mely, lám, most rabsággá, nyomorúsággá és siralmas állapottá vált, amiből ugyan ki mentene meg téged? Epekedve és reménységgel telve gondolt barátjára, Frédéric márkira, valószínűleg ő volt az egyetlen, aki segíteni tudott volna rajta, másrészt érezte azt is, hogy közeledik párizsi tartózkodásának végnapja. Betöltötte a tizenötödik évét, egyre nehezebb lesz gyerekként viselkednie… Meg kell szabadulnia valamilyen módon a szüleitől, még mielőtt Edi úgy határozna, hogy nincs többé hasznára, és haza nem küldi. És e tekintetben is csak a márkiba vethette minden reményét… Első és utolsó találkozásuk óta több mint egy év telt el. Lehetetlen, hogy a márki ne tudott volna erről a helyről, de lám, sohasem bukkant fel erre…

Zsebre dugott kézzel, fütyörészve sétálgatott két lépéssel Robert mögött, közben Frédéric-re gondolt, és azon törte a fejét, hogyan tűnhetne el Edi és Burhuşi szeme elől, hogy elnézzen a Champs Elysées-en lévő villa tájékára… Először azt hitte, hogy egy autó ütötte el, ami fölszaladt a járdára. Valaki nekirepítette Robert-nak, amitől mindketten a földre buktak. Aki meglökte, egy olajbarna bőrű, rugalmas járású fiatalember volt, fehér nadrágban és bő, piros selyemingben, mely úgy lengedezett rajta, mint egy torreádorköpeny. A gyerekek ismerték, mint a rossz pénzt. Oda szédített már hozzájuk néhány klienst. Néha szitkozódott, és veréssel fenyegette őket, de még nem merészelt hozzájuk nyúlni. Most indulatosabbnak tűnt, mint valaha, mintha kivetkőzött volna önmagából. Abból, ahogy gesztikulált, és hessegette őket a kezével, mint a tyúkokat, azt lehetett hinni, hogy ivott vagy bedrogozott.

– Hazafelé, senkiházi csavargók! Eredjetek haza aludni! A gyerekek már alszanak ilyenkor! Takarodjatok vissza a mocskos hazátokba, ahonnét jöttetek! Ne rontsátok itt a levegőt!

Jeruzsálem fölállt, leverte magáról a port, és mintha mi sem történt volna, mosolyogva, könnyed léptekkel folytatta a sétáját. És ha elütötte volna egy autó, mondjuk, Frédéric BMW-je… Ebből az autóhadból, mely egész éjjel elhalad itt, az egyik lehetne akár a márki autója is… Nem volt kedve vitába szállni ezzel a hisztérikus buzival, aki egyszer még úgyis megkeserüli.

Az incidenst a szemközti járdáról is figyelték. Burhuşi elindult, hogy átkeljen az úton, de Edi visszarántotta a kezénél fogva. Hagyd csak, les enfants de la patrie lerendezik egyedül is. Figyeld már, a kicsi Robert hogy leüvölti a buzikurva fejét!

– Nekünk jössz, vaze? Te mocsok fartúró, azt akarod, hogy hívjam a rendőrséget, jelentselek föl, hogy gyerekekkel kötözködsz? Mi van már? Jó dolgodban megvesztél? Verekedni akarsz?

A piros inges fiatalember a fogát összeszorítva felgyorsította a lépteit, maga mögött hagyva Robert-et és Jeruzsálemet. Ezek a gyerekek elképesztően pimaszak. Veszélyes szajha pofájuk van… Kitelik tőlük, hogy meggyőzik, még meg is hatják a rendőröket. Azért lenne jó sietni, hogy megelőzze őket, hogy ő legyen az első, aki jelent. Most kibaszik velük, meg a futtatóikkal is. Hogy meresztik a szemüket, ni, ott a járdán, az a testes, görbe lábú szőke, aki úgy sántikál, mint egy pingvin, meg az a nagy hasú cigány, a sittes képével… Jöttmentek, mocskos bevándorlók, talán még francia tartózkodási engedélyük sincs…

Jó fogás lehetne a Bűnügyi Rendőrség számára, hogy ezek itt a világ szeme láttára pedofíliára csábítanak Párizs kellős közepén, ahol egyébként még a hogylétük felől sem érdeklődik senki. Ez itt nem Manila, Hong-Kong vagy Haiti… Lehet, hogy Párizsban hiány van gyerek prostikból, de azért ez még a szexualitás terén legliberálisabb párizsi körök számára is sok. Botrányos, szörnyű, ezek a gyerekek alig tizenkét-tizenhárom évesek… Látta, hogy úgy húsz méterrel előtte megáll egy fehér kisteherautó. Egy vastag combú lány, fekete nejlonharisnyában és bőr miniszoknyában, melyen át kidomborodott feszes, kerek feneke, váltott néhány szót a sofőrrel, majd tovább állt. A férfi átvette a helyét a teherautó ajtajában.

– Engem keresel, Juan?

A volánnál ülő negyvenes pasas, a szeme alatt óriási karikákkal, mogorván dünnyögte:

– Most nincs időm rád, Alain. Csak levegőzni jöttem ki egy kicsit.

Alain zavartan pislogott. Kétszer szolgálta már ki Juan-t, és biztosra vette, hogy a kapcsolatuk tartós lesz. Különös volt ez a mentegetőzés, ahogy elhárította őt. Nem állt volna meg épp itt, ha csak levegőzni akarna. Látszott a férfin, hogy kerüli, de miért éppen őt, akiben megbízhat, és aki nagyon is jól ismeri ezt a türelmi zónát, ha esetleg Juan valamire vagy valakire vágyna? Vajon mire vágyik? Még ki sem nyithatta a száját, amikor valaki megragadta az ingénél fogva, és erőszakkal félre rántotta. A karjával kellett köröznie, hogy visszanyerje az egyensúlyát, nem sok hiányzott hozzá, hogy orrát az utca kövezetébe verje: a szőke pingvin vette át a helyét a kisteherautó mellett, két méterrel arrébb pedig a cigány vigyorgott, és megrovón cuppogott a nyelvével, mintha atyaian dorgálná, legyen óvatos, hová lép, nehogy a nyakát törje. Edi udvariasan és szolgálatkészen néhány kérdést intézett Juan-hoz.

– Esténként többször láttam magát errefelé… Tudom, mit keres. Van valamim a maga számára. Füttyentett két rövidet, hogy Robert és Jeruzsálem megforduljanak. Amikor azok a fényszórók körébe értek, rájuk mutatott: ez a két gyerek, és még van egy, aki majd később jön… Válasszon egyet. Intett a másik kettőnek, hogy maradjanak a helyükön, két méterre a kisteherautótól, ő pedig bemászott Juan mellé, aki két másodpercnél tovább nem is habozott:

– Azt a kis kékszemű szőkét akarom.

– Az Öné. Mindössze ötezer frankjába kerül.

Mindössze ötezer frank… Juan szárazon nyelt egyet. Sokkal borsosabb, mint képzelte, de tudta, hogy nem lehet alkudozni. Ha visszautasítaná, errefelé soha többet nem mászkálhat gyerekek után, és nem valószínű, hogy Párizsban föl lehetne fedezni más helyet, ahol ilyenek is találhatók… Lehet, hogy egyszerűen ilyenek az árak, majd utánajár, egyelőre azonban nincs más választása… Megszámolta a pénzt, miközben Edi elmagyarázta neki, hogy merre menjen, és hol várjon a kisteherautóval – egy tekervényes útvonalat ajánlott, mely egy csendes és ebben az órában meglehetősen kihalt utcácskába vezetett. Megkérdezte tőle, van-e mobiltelefonja. Igen, volt neki, így aztán elkérte tőle a számát, és meghagyta neki a sajátját. Tartják a kapcsolatot, és körülbelül egy óra múlva ott találkoznak.

Ezt a rabló-pandúr játékot a központi sugárutak és az eldugott utcácskák közt Edi először Németországban kísérletezte ki. A nagy ijedelem után, amit a sajtó lármás botránykeltése okozott, és ami egészen idáig űzte, újabb elemeket illesztett bele, bonyolultabbá és egyszersmind tökéletesebbé tette. Rendkívül óvatosnak kell lenned, nehogy akkor bukj le, amikor a legkevésbé várod. Sosem tudhatod, hogy melyik bokorból ugrik elő a rendőrképű nyulacska, és sosem tudhatod, kivel van dolgod éppen… Kliensének fölragyogott a szeme:

– Ezek a gyerekek románok?

Edi a férfi felé fordította a fejét. Félig nyitott szájjal meredt rá. Az embere mélységesen elégedett volt az intuíciójával és szavainak hatásával. Edi rögtön el is hessegette magától a gondolatot, hogy egy románnal lenne dolga, aki, míg világ a világ, nem kotort volna elő a zsebéből ötezer frankot egy ilyesféle szórakozásért. A gyerekek iránt érdeklődők között még soha egyetlen román sem akadt, sem Németországban, sem itt, és álmában sem gondolta volna, hogy valaha is megeshet vele ilyen. Hát akkor?

– Megismerem őket az arcukról, nevetett Juan. Jártam Romániában. Tetszett nekem arrafelé. 

 

 

                                                        *

 

Szerette Romániát. Különösen a román gyerekeket szerette, akiknek oly nagy szükségük volt ruházatra, élelemre, egy otthon melegére, az atyai szeretet melegére… Kétségtelen, hogy őrá volt szükségük. Egy párizsi előváros egyik ruhaüzletének tulajdonosa, Juan, igazi nevén Samuel Laurent, két éven át egy humanitárius egyesület elnöke volt, mely szoros kapcsolatokat ápolt Romániával, ennek folytán a férfi már vagy tizenöt alkalommal járt az országban, hogy segélyeket osszon ki szűkölködő családoknak, illetve iskolák, kollégiumok, gyermekotthonok részére. Francia mértékkel nem lehetett gazdagnak tekinteni, de miután már otthonosan mozgott a bukaresti peremkerületekben, valamint a Moldva és Olténia falvait uraló mélyszegénység légkörében, magáévá tette egy igazi mecénás megjelenését és viselkedését, és nagyvonalúan járult hozzá ennek a minden ízében szokatlan világnak a túléléséhez, mely szüntelenül kész volt boldogító választ találni az ő vágyaira, érzéseire, rendkívül törékeny lelki alkatának megfelelően… A szegény, koszos, rongyos, nyolc-tíz éves kisfiúk, akik valamilyen csodálatos, ám éltető nedveiket erjedt szemétkupacokból fölszívó virágokra emlékeztettek, ott rajzottak a kamionok körül, melyekből farmerekkel, pólókkal, edzőcipőkkel, televíziókészülékkel, magnókkal és mindenféle játékokkal teli csomagokat rakodtak ki. Juant elrettentette, undorította, de épp annyira le is nyűgözte a szélsőségesen bizonytalan, Kelet-Európa más országaiban teljességgel ismeretlen körülmények közt kialakult életmódjuk és állapotuk. Mint India és Etiópia együttvéve, repülővel alig néhány órára az európai metropoliszoktól és a nyugati civilizációtól: a települések, az emberek különös megbélyegzettséget viseltek magukon, ami egész egyszerűen mellbevágó volt, és aminek láttán valamiféle transzba esett, és azt érzékelte, hogy mindez csak bűnös szenvedélyének hívását erősíti.

Az érzékeny alkatú és jó szemmel megáldott Juan szüntelenül fölfedezett és fölbecsült, megsaccolta az áraikat, ízlelgetett, lakmározott és gyönyörrel telt el, és, egyfajta önfenntartási ösztöntől hajtva, a behízelgő gyengédséget kényességgel és óvatossággal párosította. Nem voltak erőszakos hajlamai. Mindig úgy ismerte magát, és olyan is volt, mint aki a félénk, természetüknél fogva gyáva perverzek köréhez tartozik. Sosem feszítette a húrt, ráadásul itt, e minden elképzelhető mértéken fölül beteljesült és gyakorolt lehetőségek gyalázatos paradicsomában nem is volt rá semmi szükség. Lépten-nyomon olyan nyers természetességgel bíró gyerekekbe botlott, akiket a szexuális promiszkuitásáról hírhedt környezetük hajlamossá tett ezekre a dolgokra, vagy már meg is rontotta őket, ami előhívta a bennük rejlő állatiasságot, és idő előtt szétzúzta a szemérem gátjait.

Ezek a fürge, ügyes, kezes kis állatok, akik valami hihetetlen érzékiséget árasztottak, mintha egy pillanattal már azelőtt kitalálták volna a vágyait, hogy képzelete fölhevült és működésbe lépett volna. Ez a csaknem megszakítatlan üdvös állapot, melyet soha nem tapasztalt Romániába jövetele előtt, legfeljebb elvétve, egy-egy ritka kegyelmi pillanatban, és amit természetesen a kapcsolatok bősége és változatossága gerjesztett, drogszerű hatással volt rá, örökös készenlétben tartotta, és a megfigyelés, felfedezés élvezetére sarkallta. Mintha a második gyerekkorát élte volna, igen, ő maga is gyerek volt abban a világban, amit a felszabadulás anarchikus láza járt át, s ami mintha rágás nélkül mindent magába nyelt volna, és emésztés nélkül elégetett volna mindent, ami a Vasfüggönyön túlról érkezett – a különféle dolgokat, szokásokat, gondolatokat, mentalitásokat, melyek zűrzavaros beszédekben vegyülve össze kiélezték és eltorzították a valóságot, melytől egyébként összerándult a gyomra, és sugárban hányta az epét, az undor pedig eltompította és korlátozta felfogó képességét és tisztánlátását.  Akárhogy is, már nem fárasztotta magát azzal, hogy valami értelmet találjon ebben a káoszban, hogy a fejét törje valami ködös történelmen, mely bizonyára csorbította volna a tiszta élvezetet, az egyetlen dolgot, amely még itt tartotta. Inkább eufórikus hangulatban szemlélte az egészet, mintha kényelmesen hátra dőlt volna egy moziterem kipárnázott székében.

Egy abszurd, egyszersmind izgalmas jelenetekkel teli filmet látott, mely magától értetődően fölment mindenféle magyarázat alól. Ám mégsem volt csupán néző, és több volt, mint turista. Nagyobb körültekintést és figyelmet kellett volna fordítania a veszélyekre, még ha az ő bűnös szenvedélye ebben a világban semmivel sem tűnt jelentősebbnek egy üres beszédnél. Csakhogy lám, ez a beszéd, hogy pedofil, pedofília, miután a sajtó fölkapta, rendkívül kedveltté vált a közvélemény számára, és némi nagyvilági érdeklődésre is igényt tarthatott. Várható volt tehát, hogy a hatóságok rá fognak állni a témára, hogy szembesüljenek a szóbeli és nyomtatott beszédek által nyilvánosságra hozott, és különféle szenzációs kontextusokban tálalt valósággal. Szintén várható volt, és teljesen természetes, hogy a rendőrség érdeklődést mutasson az ide többé vagy kevésbé tisztes üzletek ügyében érkező nyugatiak iránt is, akik nyilván magukkal hozták a szeszélyeiket, gyengeségeiket, romlottságaikat, melyek mindenütt és mindenkor egyformák, de az idegenek legtöbbször olyan stílusban gyakorolják, mely ellentmondásba keveredik a helyi szokásokkal.

Az elejétől fogva megszimatolta, később a saját bőrén is megérezte a korrupcióra való hajlandóságot és a gyors meggazdagodás elvakult vágyát. A non-profit humanitárius egyesületek árnyékában valamennyien nyerészkedni akartak, a tanároktól és a kollégiumigazgatóktól kezdve, akik megvámolták a gyerekeknek szánt segélycsomagokat, hogy a családi butikokban és kereskedésekben értékesítsék, egészen a katonasági és rendőrségi tisztviselőkig, a parlamenti képviselőkig és miniszterekig, akik az árvaházak, gyermekotthonok építésére kapott adományokból kivont tőkével indítottak be üzleteket. Az érdekek harca volt ez, ahol senki nem kímélt senkit; az, akin úgy látszott, bejött a számítása, irigységet és bosszúvágyat keltett azokban, akiknek ugyan még nem jártak jól a lapjaik, ám arra természetesen már megvolt a lehetőségük, hogy keresztbe tegyenek a vetélytársaiknak. Egyébként az irigység és a bosszúállás mintha a helyi szokások közé tartozott volna, az őslakosok pedig hajlamosak voltak a szegénységüket álcázni velük, aurát kerekíteni belőlük a méltóságuk köré, mely utóbbit az élőhelyükként szolgáló szemétkupacoktól kölcsönözték. Egyfajta hazafiság volt ez, amiben már azok sem tudtak hinni, akik gyakorolták. Egy igazi vallás, melynek beteljesítéséért semmilyen kompromisszum nem volt elég nagy.

Később még sokszor eltűnődött a románok jellembeli sajátosságain. Lehetséges, hogy épp a fentiekből következett a baj, jóllehet egyáltalán nem volt zsugori, és soha nem is fukarkodott… Vagy épp ellenkezőleg, talán szűkmarkúbbnak kellett volna lennie… Ki tudja? Akárhogy is vesszük, épp eleget hullatott le oldalvást, noha arra sosem ügyelt, hogy mindenkit teletömjön, ami egyébként is teljességgel lehetetlen lett volna. Sokan voltak és nagyon pénzsóvárak, oda voltak a cuccokért és a pénzért. Mást nem láttak, és semmi más nem érdekelte őket, és semmitől sem riadtak vissza, hogy elérjék a céljaikat. Amilyen mézesmázosan és alázatosan mosolyogtak a szemedbe, amilyen lekötelezettnek mutatták magukat, nem is gyanítottad volna, milyen vérszomjasan képesek hátba döfni, ha módjuk nyílik rá. Ilyenek voltak a felnőttek, a gyerekek pedig még rosszabbak… A nemzet jövője is arrafelé haladt, ugyanazon a lejtőn… Bárhogy is volt, végül belátta, hogy a történtekért elsősorban csakis magát okolhatja. Afrodiziákumos eufóriájában a gyermekringyókat illetően illúziókba ringatta magát, egy csepp atyai szeretettel és bizalommal fűszerezte az orgazmusok gyönyörét. Megbocsáthatatlan hiba, amiért kötelezően meg kell fizetned. Ha megadod magad a bűnös szenvedélynek, többé nem marad helye annak az önátadásnak, ami a szeretet és a bizalom alapja. Éberség, igen, örökösen szemmel kell tartanod a zsebedet és az ajtót, ezt ő mindig is tudta. Mégis megengedte magának, hogy megfeledkezzék róla, hogy figyelmen kívül hagyja, amiért aztán csúnyán meg is égette magát.

A partnerei közül ketten is együttműködtek a rendőrséggel egy razzia megszervezésében, és a televízió kamerái előtt azon melegében tetten is érték. Az elárult, följelentett Juan egy hallatlanul újszerű pornó jelenet főszereplőjeként tűnt föl, mely jelenetnek olyan cinéma verité mellékíze volt, hogy az nevetésre ingerelte volna bármelyik hasonló esetekre szakosodott nyugati televízió csatornát.

Nevetségessé tették a Nyugatot, és azzal együtt Juant is. A világ, amelybe beleszeretett, és amelyet oly hévvel figyelt, a saját perverz csapdáiba ejtette, és bemocskolta a bűzével. Végül is ki lehetett jelenteni, hogy ez a világ befogadta, attól a pillanattól fogva, hogy ujjal mutogatott rá, amikor meztelenül látta őt a televízióban, egy orgia kellős közepén, ártatlan gyerekek társaságában, micsoda szégyen…

Milyen szörnyűség! Micsoda alávalóság! Lám csak, miért jönnek hozzánk a franciák! Lám csak, miben sántikálnak. Mindeközben pedig náluk, odahaza, a szegény román bevándorlóra úgy tekintenek, mint egy barbár ázsiaira, aki azért jött, hogy szétverje és meggyalázza a sok évszázados erőfeszítéssel fölépített civilizációt és demokráciát, és eszerint is bánnak vele. Merci! Ők csomagot küldenek nekünk, mi pedig az anyjuk keservébe küldjük őket. Nincs nekünk szükségünk ilyesmire. Menjenek vissza az övéik közé. Törődjenek csak a saját gyerekeikkel, és neveljék őket, ahogy akarják, a szokásaiknak megfelelően, melyekről bizonyságot adtak.

Valóságos kálvária volt. Sosem történt még vele ehhez fogható. Az érzékenysége és a törékenysége nehéz megpróbáltatásnak lett kitéve. Nem sok hiányzott hozzá, hogy összeomoljon, vagy olyan betegségbe essen, amiből soha többé nem épül föl, talán egyenesen bele is hal. Lecsukták, vizsgálatot indítottak ellene, végül pedig kiutasították az országból… Fél éven át nyalogatta sebeit a ruhaüzletei oltalmába húzódva, a nagykorúságot épp hogy csak elérő, homoszexuális fiatalokkal vigasztalódva, noha többnyire inkább csak kesergett magában, hasztalanul sóvárogva az oly brutálisan véget érő lakoma után. Túlságosan égető volt a gyerekek iránti vágya, olyannyira, hogy némi idő múltán újra saját kezébe vette a sorsát, és lám, máris ott termett mellette a kísértés, mely már végleg elsüllyedni látszott az akaratlagos, bágyadt-keserű felejtés mélyére… Ha neki elvágták az útját a román gyerekekhez, akkor, lám, azok jöttek őutána egészen Párizs szívéig. Néhány este eljárt a Porte Dauphin környékére, látta őket, ujjongott magában, noha alig tudta elhinni, de, végül is, mégiscsak ők voltak azok, felismerte őket az arcukról, a tekintetükről, a járásukról, arról, ahogyan a kézfejükbe törölték az orrukat… Drága árat fizetett értük a szőke pasasnak, de ez az ötezer frank végül is semmi sem volt ahhoz képest, hogy korábban ugyanezért féléves önmegtartóztatással kellett fizetnie.

És ez a gyermek most itt ül mellette, a kisteherautóban, tíz perc múlva pedig már együtt lesznek otthon, ráadásul, a románul folyó párbeszéd nosztalgiát ébresztett benne, és, sajátos előleg gyanánt rendkívül erős erekciót is előidézett, olyan bátorságra sarkallva, melyre már nem is hitte képesnek magát. És ez a különös név, Jeruzsálem, ez is milyen izgató hatással bírt…

– Nem túl gyakori név ez nálatok. Azokat ott mind úgy hívták, hogy Gheorghiţă, Ionel, Vasilică…

– Apám hívott így, uram… Neki volt ez az őrültség a fejében. Az alkoholtól és a szent könyvektől, amik mindig az agyában kattogtak. Ő keresztelt bennünket olyan nevekre, amiket azokból a könyvekből vett. Van egy nővérem, akit Golgotá-nak hívnak, és egy fivérem, akit Pilátusnak…

Az a tény, hogy a pasi már járt Romániában, és elég jól törte a románt, semmit nem jelentett Jeruzsálem számára. Mégis mosolygott, mintha kellemesen meg volna lepve. Mímelte az érdeklődést. Ez az optimális munkastílus részét képezte nála, amit alig kellett tanulnia. Tehetsége volt hozzá, mondhatni a vérében volt. A megalázkodás, a szolgálatkészség, valamint az, hogy mindenre kapható volt, és mindenféle helyzethez képes volt alkalmazkodni, szinte magától formálódott ki benne. Könnyedén megjátszotta a gyönyört, az extázist, a naivitást, a szemérmességet vagy a szemérmetlenséget, a félelmet vagy a merészséget, bármi szóba jöhetett, amivel a kliens óhajainak eleget tehet.

Hogy hánnyal volt dolga? Száznál is többel… Az idő gyorsan repült, eltelt több mint két év; mintha csak tegnap lett volna, hogy Roberttel és Claudiu-val együtt elindultak Oprescu-tól, és most jön ez a dagadt, aki szórakoztatja, megkísérti a nem helyénvaló kérdéseivel, hogy fölidézze benne az emlékeit… Hát hány éves lenne? Jeruzsálem rendkívül magabiztosan azt felelte, hogy tíz. Hihetőnek bizonyult. Ez indította arra, hogy komolyan vegye azt a boldogító eshetőséget, hogy egy év múlva is képes lesz lóvá tenni a hódolóit, elhitetve velük, hogy tizenegy éves, és ki tudja, talán kihúzná így még azután is, hogy elmúlt húsz…

Az egyik kezében sörös dobozzal, a másikban szendviccsel Juan-t bámulta – ezekért az apró figyelmességekért hálásnak illett lennie. Nem sok kliens akadt, aki borravalószerű költségekre is hajlandó volt áldozni azon fölül, amit Edinek fizetett, és nem is feltétlenül fösvénységből, inkább bosszúságból, mert a többségük úgy érezte, szégyentelenül megkopasztották azzal az elképesztő ötezer frankos tarifával… Mégis elegen tolongtak, hogy fizessenek, lehetséges persze, hogy azért, mert Párizsban aligha lehetett találni mást, aki hasonló szolgáltatásokat nyújtott volna. A szüleik sokat kerestek rajtuk az elmúlt évben, sőt, egészen meggazdagodtak…

– Érdekes – szólt Juan. – Az apád… Neked vannak szüleid?

– Már hogy ne volnának, uram? Mindenkinek vannak. – Nevetett. – Miért, magának talán nincsenek?

– Hogy vannak-e veled itt szülők, így akartam mondani. Vagy Romániában vannak…

Románia, románia, románia… Ez a szó úgy visszhangzott Jeruzsálem fejében, mint valami virágnév. Margaréta, levendula, búzavirág… Tele volt velük a mező reggelente, amikor kiment a juhokkal, a harmattól nehéz fűben gázolva, mely még őrizte az éjszaka nedvességét és hidegét… A lába átázott a tornacipőn át, melynek a vászna később megkérgesedett, és elszíntelenedett az egyre égetőbb nap melegétől, ami déltájban a harmatot is fölszárította; a nyár végére pedig a cipővászon elvékonyodott és több helyen ki is lyukadt… De még akkor sem mondott le a tornacipőjéről, amikor akkora lyukak lettek rajta, hogy négy lábujját is ki tudta dugni. Nem szeretett mezítláb járni, jóllehet még sok idő volt addig, míg lehull a dér. Ebben is különbözött a többiektől, igen, nem viselte el, hogy meztelen talpa alatt érezze a földet. Még ha állatok közt is élt, illetve olyan emberek között, akik akarva-akaratlan átvették az állatok szokásait, ő különbnek érezte magát, és másképp akart élni. Épp ezért vetette a sors is olyan messzire azoktól a helyektől. Amikor először szökött el otthonról Bukarestbe, arra gondolt, lehetséges, hogy az övéi megkönnyebbülten föllélegeztek, hogy megszabadultak egy éhes szájtól. Ott, az Északi Pályaudvaron egy asszony, aki olykor alamizsnaként ételt osztogatott a gyerekeknek, hozott neki egy pár, szinte vadonatúj futócipőt, amely illett is a lábára. Amikor tél elején visszament Gâtejei-be lábbelivel a lábán, az anyja elsírta magát, az apja pedig megkérdezte, hogy talán szerzett valami pénzt ott, amerre járt…

– Az én szüleim, uram… Ahová megyek, ott vannak az én szüleim. Az emberek, akik szeretnek, és akikhez én is ragaszkodom… Most például maga az apám. Kedvelem magát, kaptam magától egy sört és egy szendvicset, így hát én magát annak tartom…

Juan túl jól ismerte a román gyerekeket, hogy azonnal meg ne hatódjék attól, ahogy ez a kis zsivány hízelgett neki. Amilyen ragadósak, épp oly perverzek és rosszindulatúak is, még ha mindig hajlandónak is mutatkoznak bárkinek megengedni, hogy örökbe fogadja, vagy semmiségért megvásárolja őket, egyébként pedig a szüleik sem különbek tőlük. Juan képtelen volt elfelejteni, mennyire megégette magát. Noha a félelem borzadálya, ami az első pillanatban rátört, alaptalannak bizonyult, mégsem tudott elnyomni magában egyfajta tartózkodást ezzel a gyerekkel szemben. Az a céda nemzet, az ország, ahonnan jött, az az arcátlanság és kitartás, amivel igyekezett a bőre alá bújni…

Bon, Ierusalim. Je ne suis ton père, qui… Nem én vagyok az apád, aki nemzett, és aki ezt a szép nevet adta neked…

Jeruzsálem fintorgott egyet, azzal a látható szándékkal, hogy megnevettesse Juan-t. Keserű fintora, mely mintegy mellékesen, de rendkívül pontosan tükrözte a helyzet groteszk voltát, melybe saját magát és kliensét is juttatta, egy igazi mosolyt fakasztott Juan arcán.

– Dehogynem, uram. Maga itt van velem. Az apám, aki nemzett, olyan, mintha nem is volna, ott, valahol nagyon messze… Én, csak magát…

Alors… Az apád, aki nemzett… Ő nem tett veled olyat, amit én akarok most veled csinálni.

Ezt olyan komor hangon mondta, amit Jeruzsálem sehogyan sem tartott a helyzethez illőnek. Mintha ki tudja, mit akarna vele tenni. Remélhetőleg, nem fogja megölni. Senki sem halt még bele egy kis lihegésbe, és aztán mi következne még, egy kis dugás és némi váladékcsorgás… Jeruzsálem nevetett, ezúttal nagy hahotákkal, hogy csak úgy rázkódott a kezében a sörös doboz. Nevetése lassan vigyorrá torzult, mely híven tükrözte a világot, amiben mozgott, az egész világot, igen…

– Amit maga akar csinálni… az egész világ azt akarja. Lehetséges, hogy az apám, ott messze, szintén akarta volna, ha nem kötötték volna le más dolgok… Ő lerészegedett, úgy viselkedett, mint ezer ördög, megvert, nem adott enni…

 

                                                                  *

 

A helyedben én nem varrnék annyi mindent apád nyakába, mondta Doru. Ugyan folyton alkohollal és bibliai tanításokkal töltekezett, mégis mindent megtett, amit tudott, ereje szerint, a gyerekeiért. Ha legalább annyit meg tudnánk tenni mi is a gyerekeinkért… Úgy élt, mint egy állat, Doru bácsi, és azt akarta volna, hogy én is úgy éljek, mire Doru, nem kellene vádolnod amiatt, ahogyan élt. Élt, szegény, ahogy tudott, és lehet, hogy jobban, mint mások, mint azok, akikről te mesélsz nekem… Ezzel azt akarom mondani, hogy Istennek jobban tetsző életet élt, és erre Jeruzsálem, lehetséges, hogy így volt, de amikor rájött a roham, Jeruzsálem-Jeruzsálem, mit tettél velem, amikor beteg vagy részeg volt, jól tudtam, hogy ez az ő nyavalyája: amit tettem vele, mindössze az volt, hogy nekem nem tetszett az ottani élet, csakhogy ő ezt nem tudta…

De tudta, mondta Doru. Néha az az érzésem, hogy többet tudott, mint mi… Tavaly, amikor legutóbb náluk voltam, hallottam, ahogy azt mondta, amit te az imént, hogy az idő röpül, rohan, azt mondta, egy idő óta mintha egyre gyorsabban telne, Jeruzsálem-Jeruzsálem, mikor is telt ilyen gyorsan? Tíz éve, hogy elmentél innen Oprescu-val, Culae-val és Doruval, kötélen vonszolva utánuk a bárányt az éj közepén, a dombokon és az erdőn át, és mintha csak tegnap lett volna… Azt mondta, hogy őrizkedjünk a világ kísértéseitől, és virrasszunk, mert a végidők közel vannak, ahogy a szent könyvekben is írva áll: Boldog, aki olvassa és meghallgatja a próféciák szavait, és megtartja a tanításukat. Mert közel az idő.

Szorul a hurok a nyakadon, Jeruzsálem, a világ telve romlottsággal és tévelygéssel. Az utolsó időkben sokan eltévelyednek, és lám, ezek azok az idők, mindaz, amit megéltünk, és amit élünk, Jeruzsálem, emlékezz majd erre, amikor magad körül mindenütt csak bűnöket és keserveket fogsz látni… Így van, Doru bácsi. A szüleink, Jeruzsálem, jól-rosszul, de lehet, hogy többet tettek értünk, mint amennyit mi lennénk képesek megtenni a gyerekeinkért, mire Jeruzsálem, nekem nincsenek gyerekeim, és nem is áll szándékomban, hogy legyenek, mert az eltévelyedésemet inkább megtartom magamnak, nem akarom tovább adni a gyerekeimnek, ahogyan az én szüleim tették… Jól teszed, mondta Doru, de bármennyire rossznak is tűnne az, amit a szüleink tettek… Nekem egy rakás szülőm van, Doru bácsi, ahogy mondtam neked. Az összes eltévelyedettnek, ahány csak van ezen a világon, valamennyinek a gyermeke voltam…

A szüleink, Jeruzsálem, ó, mennyire szerettem, mennyire szeretem… És a gyerekeink, akikért nem tudtunk, és nem tudunk tenni… Ne emészd magad hiába, Doru bácsi, mert ami megadatott számunkra, abból élünk, és csak azzal boldogulunk, persze, ahogy tudunk… A szülők, akik megadattak nekem, ilyen vagy olyan módon, mind kihasználtak, vagy úgy, ahogy az, akiről az imént beszéltem, Juan, vagy úgy, ahogy Edi, aki meggazdagodott belőlem. A te fivéred, Doru bácsi… Emlékezz majd Jeruzsálem, mindaz, amit megéltünk, és amit élünk… Ők csak ahhoz értettek, hogy hasznot húzzanak belőlem, az egyetlen, aki szeretett, az Frédéric márki volt… Hiszen azt mondtad, hogy csak miatta, és ha ő nem lett volna… Így mondtam, de mégis, ő volt az egyetlen… Ami pedig a többit illeti, mindenütt, ahová csak néztem, keserűséget és eltévelyedést láttam.

 

Kirilla Teréz fordítása