Nincs végpont, nincs igazi feltámadás, paradicsom, tavasz, örömünnep. Nincs mitikus kezdet, visszafordított idő, testet-lelket megújító szabadság. A kezdet és a vég Pilinszky költészetéből is oly ismerős „ünnepélye”. Ennek a hiánya különösen látványos egy hangsúlyosan vallásos kötetkompozíció esetében.
Nem a tehertől való szabadulás, hanem a teher, a „kínlódás” villantja fel az emberi létezés (jobb szeretem az „élet” szót) szakrális dimenzióját. A mindennapok, a gyötrelmek, a megaláztatások, ahogy naponta „ásogatunk”, utazunk a metró alagútjában. Beleássuk magunkat a mindennapok rettenetébe, saját sorsunk útvesztőjébe, a legközönségesebb emberi valóság, a szenvedés labirintusába.
A liturgikus „örök idő”, a soha el nem múló krisztusi szenvedéstörténet fogja keretbe a kötetet. De a ciklikus ismétlődéseken túl felsejlik az idő előre haladó mozgása, az egyéni életút és a családtörténet. Ám Benkő Ildikó tragikumra hajló költői kedélye korántsem operál mindig a végzet és az örökös állandóság fogalmával. A kiemelkedően szép görgeteg című vers egy elviselhetetlenül traumatizált családtörténetet tár fel, elhagyott, tönkretett, érzelmileg megcsonkított gyerekek ismétlődő tragédiáit, az átkok és bűnök nemzedékről nemzedékre visszatérő rendszerét, amelytől a túlélők mégiscsak képesek – önfeláldozásuk révén – a saját gyerekeiket megszabadítani. Hogy testemmel felfogjam e görgeteget, mondja a költői én. A női test más versekben is szakrális és (egyben komikusan mindennapi) funkciót kap. Gyerekeihez írt szép anyaversében a költői én, az „agyonstrapált anya” magát anyaföldhöz hasonlítja: Imhol, földetek vagyok. / Ahol nem repedt, oda lépjetek.
Enélkül a pompás, groteszk humor nélkül szinte elképzelhetetlen a Benkő-univerzum. Ez a hang ellenpontozza a kötet szakrális kereteit. A krisztusi szenvedéstörténetet.

Fekete-fehér-igen-nem. Azt mondják, a versírásra az emberek többségét meg lehet tanítani. A szavak összefűzésének vannak racionálisan kiismerhető szabályai. De érdemes-e bárkit megtanítani verset írni sors nélkül? És egyáltalán hol lehet az emberi sorsot „kitanulni”? Márpedig ilyenféle hitel nélkül a legügyesebb költői szöveg is olyan gyorsan kifárad, megöregszik, elhalványodik, mintha fordítás lenne, melyet csak az örökös korszerűsítés-átdolgozás tart életben. A hitelességet lehetetlen tanítani.
Benkő Ildikó verseskötete nagyon sok irodalmi utalást, versformát hömpölyget, rendez újra, és könnyen értelmezhető a zsoltárköltészet, a metafizikus költők, a minimalista hagyomány, de akár a kortárs magyar líra felől is, hisz gátlástalanul operál a Borbély Szilárd-i, Nagy László-i, Shakespeare-i József Attila-i vershagyománnyal. Ám ezeknek az utalásoknak, az át- és visszarendezéseknek a tétje és személyessége megkérdőjelezhetetlen. Ne húzd ki magadat: a szeget / mely összetart eget és földet, írja remek kétsorosában.
De a „ne húzd ki magad” nemcsak azt jelenti, hogy maradj a helyeden, tartsd össze az eget és a földet, hanem, hogy szépítés nélkül vállald a megaláztatást és a görnyedtséget. Tulajdonképp ez is imitatio Christi, a könyörtelen, feltétel nélküli személyesség parancsa egy egyre narcisztikusabb világban.
Az utalások, intertextusok nagyon a helyükön vannak ebben a költészetben, ebben az igen tudatos, teológiailag-nyelvileg átgondolt kötetkompozícióban. A versmondatok szavakra-betűkre bontásának szükségességéről viszont nem győzött meg a költő. Mintha ezek a széttördelések az aláhúzás, a kihangosítás funkcióját látnák el, nem pedig az abszurdba hajló, a fiatal Tandorit idéző játékosság kifejezői. A Benkő Ildikó-féle fanyarságnak és könyörtelen, szinte megalkuvás nélküli személyességnek nem ezek az adekvát eszközei. Sokszínű, fanyarul humoros-tragikus költészet ez, de szinte soha nem könnyed. A versírás, az én világteremtésének tétje ebben a költészetben megkérdőjelezhetetlen.
És nem is tudom, szükség van-e rá. Benkő Ildikó egyik legnagyobb erénye az epigrammatikus tömörítésre, a szédítően gyors tempóváltásokra, a poentírozásra való képesség. (Mint a Nem kéne fázni c. versben: …futok, / kész vagyok, / némán megyek / jó kutya, / átadom a helyem.)

A fekete-fehér-igen-nem játékban a nyelv legfontosabb szavait tilos kimondani. Aki igent mond, veszít, aki nemet mond, ugyanígy. De lehet olyan erővel bármiről (szerelemről, munkáról, lélekölő mindennapokról) beszélni, hogy a szavainkon mindig átragyog az igen és a nem, az élet és a halál visszavonhatatlan méltósága.

Benkő Ildikó: Báránytánc.
Cédrus Művészeti Alapítvány, Budapest, 2019.

BENKŐ ILDIKÓ KÖLTEMÉNYEIBŐL

loptam

hatévesen
egy kiflit
egy falat ment le
a torkom elhalt
mikor megláttam
a másik oldalt
utoljára
hittem
hogy
uzsonna
jár nekem
aztán évtizedekig
gondoltam
hogy
csak két pofon jár
az embernek
már tudom
nem jár semmi
a két pofonban
túl sok
a szeretet

világtalan

ki keres talál
de nem mi kerestetik
az találtatik

görgeteg

nagymama csak
összezördült nagyapával
nagyapa csak fél évre duzzogni ment
nagymama csak elveszett volt kapaszkodott
vigaszba zuhant az elfojtott vulkán forró oldalán
nagyapa a magzatot vállalta titkolta útra kelt miatta
nagymama úgy őrizte kéje gyermekét mint egyetlenét
végtelen becézte érzékei minden örömét köré láncolta
elfelejtette ember volttal fölszerelni csábos volt a lány
anyám felnőtt csak csodálkozott az élet nem szolgálja
a testvéreket mint Józseféit titkon ette az idegenség
hogy ne kelljen látni elfoglaltak voltak kifizették
súlytalan volt sosem tudta meg születése terhét
úgy halt meg azt hitte testvérei megvetették
amíg lehetett féktelenül léháskodott
de akadályozta három óvatlanul
összehozott gyerek
egyet szeretett
jaj volt a testvéreknek
egyet dobott egyet élethosszig ölt
de még jajabb volt e második Józsefnek
anyu kényeztetése anyjáénál is halálosabb volt
s ha a pokolnak eddig nem volt elég földi gyökere
gyomosított  restség  kéjvágy  cserbenhagyás  árulás
kapzsiság  irigység  lopás  káröröm  hazugság  harag
hiúság becstelenség rosszindulat erőszak mocsok
mi ne szorongatna minket mint hús a csontokat
nincs olyan gyarlóság a nap alatt mert hat
ismétli önmagát mint a rákos sejtek
szeméremajak rákban halt meg
gépiesen ölt
ha megkínált kávéval
beleivott hogy vele haljak
nem sikerült neki mert azért küldtek
hogy testemmel fölfogjam e görgeteget
ne fertőzzön unokákat rámegy egy élet
de a gyerekek már nem tőle lusták
alig jött alig látták
hozzá meg
nem vittem őket
egy gyilkos fogadás után
most találkoztam a kitagadott
bátyámmal örült hogy megúszott
ennyi kínt ő csak nyomorgott
kétszer elvált de
eldobott létére mindene
a gyermeke

A “mindannyian testvérek vagyunk” gondolata különös összefüggésben kerül elő Pál Areioszpagoszi beszédében (Ap csel. 17:22-34). A nagy térítő művelt pogányok előtt, a görög kultúra fellegvárában prédikál, és itt hivatkozik egy görög költő tanúságára is.
Ez valami multikulti trükk lenne? Vagy utalás arra, hogy a Biblia mellett létezik (létezhet) egy egészen másfajta, ám éppígy univerzális kinyilatkoztatás – ez pedig talán épp a művészet? Hiszen furcsa a testvériségre való utalás egy olyan vallás szülöttének a szájából, ahol a testvérek örökké rivalizálnak és viszálykodnak. Ráadásul Pál egy olyan megváltó tanait hirdeti, aki a vérségi-családi kötelékeknél mindig is fontosabbnak tartotta a szellemieket.
Akkor mit is jelent a Bibliában a testvér? Mit akarhat Pál a „közös származás” hangsúlyozásával?
Azt hiszem, ezt nem is tudjuk meg. A felháborodott görögök – akiket egy cseppet sem hatnak meg Pál gesztusai és izgalmas gondolatfutamai – dühödten félbeszakítják a beszédet. A „testvéres” beszéd a nagy apostol, Görögország térítőjének talán legnagyobb kudarca.

Szöllősi Mátyás egy nagy tömeg előtt elmondott beszéd (gyónás?) kudarcával végződő Simon Pétere számos ponton utal az Areioszpagoszi beszéd dilemmáira is.
Tényleg testvérek vagyunk? A cselekmény a migránsválság idején játszódik, a regénybeli főváros pályaudvarán lépni sem lehet a menekültektől. De Simon diakónust, a főhőst nemcsak a kiszolgáltatottságuk rázza meg, hanem a velük való kommunikáció nehézségei is. Ha tényleg testvérek vagyunk, akkor miért nem értjük könnyebben egymást? A másokkal való közösség lehetősége, reménye nemcsak a nyílt utcán kísérti meg Simont. Haldokló apja egy étteremben elárulja, hogy van egy házasságon kívüli kapcsolatból született fiútestvére, és átnyújtja a telefonszámát.
Simon szinte összeomlik: hányan is vagyunk tulajdonképpen? És kikhez vagy mikhez tartozunk? Egy elég homályos célú, lelkigyakorlatos(?) vidéki utazás után Simon a féltestvére nyomába ered, hosszan beszélget egy vak(?) nővel, majd belekeveredik a parlament előtt tüntető tömegbe, ahol is a vezérszónok kérésére nyilvános vallomást (gyónást?) tesz.
Titokzatos, nehezen rekonstruálható cselekmény. A regénybeli diakónus élete, „testvér-keresése” nemcsak a bibliai Péter, hanem a Saulból lett Pál életrajzára is emlékeztet (utazgatások, kudarcba fulladt beszédek, vakság etc…), a hasonlóság érzését az is fokozza, hogy Szöllősi írásmódja jobban hasonlít a Saulus, mint az Egy családregény vége szerzőjéhez. A bibliai utalások felismerését nehezíti a főhős túlontúl szétfolyó személyisége: nyoma sincs benne a bibliai Péter markánsan robosztus karakterének, a bibliai Pál fölényes és bölcs öniróniájának (micsoda arc! egy mozgássérült – nyilván hallgatói legnagyobb derültségére – olykor atlétaként szeret beszélni önmagáról.)
A regénybeli Simon borzalmas családi traumák árnyékában él, önmagát keresi, nemcsak a titokzatos testvérét, tétovázó és bizonytalan személyiség, és noha  a „testvér-keresése” mély bölcseleti kérdéseket is felvet, ő maga egyáltalán nem olyan lebilincselő és megszállottan vitatkozó gondolkodó, mint Dosztojevszkij hősei. De örökös totojázása, kényszeres bizonytalansága – ahogy szándékosan lassítani próbálja maga körül a dolgokat –, nemcsak érdekes, hanem valahogy méltóságteljes is. Ráadásul micsoda belső erő kell, hogy valaki nagy tömeg előtt kényszer és köntörfalazás nélkül bevalljon egy gyilkosságot!
A bibliai utalások miatt joggal vetődhet fel: vajon regényt vagy példázatot tartunk a kezünkben? Izgalmas kérdés, és az utolsó jelenetig nehezen tudunk dönteni. (Péter, a “testvér” zavarba ejtő kijelentése, hogy a főhőst csak „ő találta ki” – még nem mond ellent a regény példázat-jellegének: egymás álmai vagyunk, hiszen egymás nélkül nem létezhetnénk.) Ám a főhős aztán a parlament előtt drámaian beismeri, hogy merő együttérzésből ő gyilkolta meg a feleségét. Ez a fordulat szerintem nem is lóg ki a titokzatos utazásokkal, leleplezésekkel, váratlan találkozásokkal teli cselekményből, de egycsapásra megszünteti az elbeszélés példázat-jellegét.
Mi is a szenvedés, ha már puszta látványa ilyen elviselhetetlen kínokat okoz, ha ezt a kínt semmilyen szeretet és együttérzés nem képes csillapítani? Minek keres testvért az, aki képes  a legközelebbi hozzátartozóját megsemmisíteni? Létezik az együttérzésnek olyan foka, ahol a másik elpusztításától sem riadunk vissza? Ezek a kérdések már ki-vezetnek minket a Bibliából. A Szentírás sok mindent tabunak tekint (az emberben lakó gonosz kérdését is, hisz nincs olyan bibliai hős, aki képtelen lenne a bűnbánatra), a jóság és a gyilkolás kérdését, a szenvedés kibírhatatlan – mások számára is elviselhetetlen – intenzitásának  a problémáját is. Lehet annyira szeretni a másikat, hogy együttérzésből meg is gyilkolod? A Biblia szerint nem – vagy legalábbis ilyesmi nem vetődhet fel. A kereszténység útmutatásait követve megválaszolhatatlan erkölcsi dilemmák közt találhatod magad? Szöllősi Mátyás nagyszerű regényének tanúsága szerint igen.
A járt út a járatlanhoz is elvezethet.

És most térjünk vissza a beszéd, a nyilvános beszéd az Apostolok cselekedeteiben felvetett problémájához. Az őszintén multikulti Pál szinte mindent bevet az Areiopagoszon, amit ma a kommunikáció-kurzusokon tanítanak: közös nyelvet, közös horizontot, udvariasságot, gondosan felvezetett érveket, sziporkázó műveltséget. Az eredmény: kudarc. Simon Péternél senki sem lehet tétovább, teszetoszább és emberibb, ő minden mentség, köntörfalazás, óvatoskodás nélkül bevallja a bűnét. Természetesen Simon Péter is kudarcot vall. Mintha semmiféle emberi nyelven kifejezhető tétje nem volna az emberi életnek, hisz a másik megismerését épp a szavak nehezítik. Jellemző, hogy Simon igencsak hosszan társalog a bátyja lakásán található nővel, de az mindvégig nem derül ki, hogy a nő vak-e, és hogy pontosan milyen viszonyban van a testvérével.
Igen elgondolkodtató, hogy ez a remek regény a szerző novelláskötetét, a Váltóáramot záró Lefekvés előtt, ébredés után című elbeszélésének a folytatása. Talán nem is „folytatásnak” nevezhetjük, hanem merész kifordításnak. A novella, amely a szülők történetét, a megcsalást és a megbocsátást állítja fókuszba, egyáltalán nem tételezi a megértést lehetetlennek. A regény viszont egy sokkal nehezebb kérdéssel szembesít: az együttérzést és a szeretetet meg tudjuk-e egymásnak bocsátani? A bűn botrányát talán megértené és elviselné a tömeg – no de a szeretetét?
És nem a szeretet keltette elviselhetetlen kiszolgáltatottság és félelem lehetősége az, amely fenyegetővé, sőt veszedelmessé teszi, hogy a másikban (a tömegben, az idegenben, Péterben) a testvérünkre ismerjünk?
Kevés ilyen nyugtalanító regényt olvastam, mint Simon Péter vándorlásának a történetét.

Szöllősi Mátyás: Simon Péter.
Európa Kiadó. Budapest. 2018.

Könyvekben fogdosunk keretet a szavainknak. Miután a hangtávolságnál többet akartunk, messzebbre szólni, térben, időben… Ez a hallható tanítás egyik furcsa ösvénye: hogy láthatóvá tesszük. Papíron formált jelek tűrik a kedvünkért nyomdagépek robaját, a ragasztó nedvét, a préselést, valahol csupa erőszak, az összeolvasható jelek hordozója teremtésének hétköznapja… Pedig ünnep. Nemcsak kézbe venni a készet – a más készre növelt, szólni engedett szavait a megálmodott keretben. Elkészíteni is ünnep. Ha át akarod élni, mint a világot, ahogy mindent in illo tempore – hogy úgy legyen szent, mint bármi egy kert, egy élet, a világ teremtésének idejében, be kell lépned a tárgy születésébe. Hogy a léted világ teremtésének idejében lehessen – hogy amit teremtesz, világ lehessen. Hogy egyszerre lehess a teremtés gyönyörű, tiszta, időtlen állapotában s a telő lét állapotában.

Gyönyörű makacsság kell hozzá, ebben a gépiesen tömegcikk korban, hogy valaki így, ünnepként élhessen és éltessen egy megjelenést – technikai értelemben is, elsőtől utolsó porcikájáig. Hegyi Botos Attila éli ezt a gyönyörű makacsságot. Papírra simogatta ezt a légből szőtt, fényből égetett könyvet, minden példányba maga kezével ragasztott aranypausz nyitó és zárólappal, rajta kézzel írt verssorok… s közte (a nyomda sokszorosító gesztusával se távolító) szintén kézzel írt közelségben a többi vers – hogy kert lehessen, hogy élet, hogy világ: hogy ennyit se távolítson rajta nyomtatás, hogy a tekinteted mintegy lélegző hullámokon vigyék, ne torpantsák túldíszű kalligráfiákkal az olvasás sodrát. Kézzel írt könyv. A címe: In illo tempore. Zugligetbe mediterrán lélegzetet csempésző ökológus, zenész, alkotóművész, filozófus-dalnok kér fel e kézzel írt könyvvel: éld át így az olvasást. Ahogy Eliade fogalmaz az Örök visszatérés mítosza lapjain: A rítus paradoxona révén minden felszentelt terület megegyezik a világ közepével, éppen úgy, ahogyan a rítus ideje egybeesik a „kezdet” mitikus idejével. A kozmogóniai cselekedet megismétlésével a konkrét idő, amelyben az építés lefolyik, kivetítődik a mitikus időbe, in illo tempore, azaz a világ kezdetének idejében történik. Egy épület valóságát, maradandóságát tehát nemcsak a profán tér transzcendenssé (világ köze­pévé) alakítása teszi lehetővé, hanem a konkrét idő mitikussá változtatása is. Minden egyes rí­tus nemcsak szent helyen (amely tehát lényegileg más, mint a profán tér), de szent időben is történik: a „hol volt, hol nem volt” (in illo tempore, ab origine) idejében, amikor az istenség, az ős vagy a hős először mutatta be a szertartást.

Ha házat, ha hazát, ha betűből szőttest raksz álomnak, legyél az ember, aki még nem tépte szentté és profánná világát. Nem tépte hétköznappá és ünnepnappá, a szentet a hetedik nap pihentető kényszerébe ejtve (hisz az Úr is akkor pihen – hiszen az ünnep pihenés). Legyél az ember, aki nem hiszi, van becsukott szemű istene (s e gondolat legvégén: nincs is istene), hanem éli a lélek nyílt távlatait, mindenbe belelélegezve az imát, az odaköszönést, teremtett a teremtőjének, az így alkot: egyszerre teremtve és teremtődését megidézve. In illo tempore – az akkorban, ami így mindig; így örökké. Ha házat rak, ha hazát, ha könyvet, így szentel meg minden teremtő gesztust. Nem lélek helyett, de lélekkel. Nem mintát tagadva, gyökeresen újat hajtva, soha nem kiejtett szó-tereket – a tudomásulvételével: kimondott igazainkból szövődő mítoszaink élettel telítésében érdekelt a kimondó. Ha házat, ha hazát, ha verset – tudja azt is: megidéz. Ha akarja, ha nem, idéz, feledésből hív elő annyiféleképpen mondottat a maga ízeivel: a maga szárnyaira sokszor hasított levegőt símogat. Onnan hívja a szavakat, nyíló égből a messzi szavakat – s nem az illúzióra büszke: először mondtam. S akinek beszél, az sem az éhből szőtt közös álmok többi rabja. Azt szeretné, hogy vele mondd, vele áldozz: neki.

Ez a költészet, mint összes, mélyen orfikus társa, oda beszél – az örök gesztusokba, a teremtésbe. Neki áldoz. Nézd a címadó verset: teremtést és létet egyszerre ünneplő himnusz. Azokkal szól, jelöltekkel s jeltelenekkel, akik ugyanígy az örökből – ugyanígy az örökbe érkeznek. Himnusz és ima, pillanatról pillanatra elfoszló, mégis, erősebb, mint a rakott kövek – nem kapaszkodik. Hagyja elfújni magát. Hiszen újra és újra abban az egyetlen, lélekkel töltött relációban – lélegzetvételben létezik, amelyik nem adja fel az igényt a teljesre. Innen, születésből és illanásból. Hegyi Botos Attila minden kötete átérzett, szemünk láttára versben megélt, teljes-igényű folyamat volt eddig is. Olyan organizmus, amely nem szégyelli a maga építettségét – olyan  látomás, amit a konkrét látvány egyszerre magába rejt és felmutat. Mélyen szakrális, és sokrétegű versvilág volt a rögnyi ég – áldozati énekek, a dionüsszoszi szertartás köré feléhelődő versekkel; s ebből az odaállásból nem engedett Az etruszk utas – a tengeri csikó éneke kettős, időket egymásra pillantó utazásában sem. Valahol értem, mindhárom kötet miért él a mediterránumban – hiszen egyszerre hallom ki a hagyomány-bölcső távlatos légkörét és az utánozhatatlan esésű fények alatt piruló szirmok megilletődését belőlük. Mert Attila a szememben tényleg délszaki ember. Siklós tehet róla? A szülőföld géniusza? Nem tudhatom – de nem tűnik választottnak ez a testi-lelki otthon-érzet. Nem tűnik választhatónak. Nagy ajándék: tengerpartot, nem szűnő hullámverés igézetét lopja körém, amikor a kötetét lapozom. Olyan nyíltságos horizontot, amit nem ernyőz, nem takar gondjainkból növelt épület vagy tereptárgy.

Értelemszerű, hogy a himnuszokban nem kell a harsány aktuálist
keresned, a közélet frontátvonulását. A gondviselés mélyebb értelmében beszél, nem a gond viseléséről. Az is hullámverés – de műanyagszemetes lakhatatlanság; az illúziók ocsmány habját veri. Örök szégyenünk, hogy valóságnak hisszük – hogy képére formálnánk az igézetet. Annak, akit elveszített direkcióink indázó szavakkal szellembe kötözése izgat, nincs dolga az aktuálissal. Mint ahogy nincs dolga a személlyel, az énnel, az egóval – ha magára figyel, csak úgy az egészben. Nem befelé, nem kifelé – felfelé, a teremtődésbe néz, a végtelenbe gyűrt pontba, s magát is oda látja. Mert hiszen minden most történik, s valódi távlatot ez a most akkor nyer, ha ugyanazt jelenti a „most és először”, mint a „most és örökké”. Bölcsők dalain tűnődöm…

Szőlők karján nevelődő, erdő hullámzó, meleg áramain lebegő, gyanta kámforát emlékbe simító, fedetlen, érzéki hegy-arcot emlékben megülni hagyó, szobortorzó egészét látó, játszani lopva engedett pillanatok kavicsait zsebbe gyűjtő költészet ez. Hegyi Botos Attila a maga szellemiségének tükrözőiként Dantét, Hölderlint, Rilkét, Eliotot, Pessoát nevezi meg – én olykor odalátom mellé Pablo Nerudát is, a maga kócosabb látomásosságával. Végleteiben nem parnasszizmus, se pantheizmus – olykor Hamvas Béla szavai jutnak róla eszembe: …az etruszkok asszonyaik sírkövére virágot faragtak, se nevet, se mást, se kort, se rangot. Mit mond a sírkő? Aki itt fekszik, virág volt, élni tudta azt, amit a bölcsek csak gondolni… Attila ilyen viráglátó ember – aki költészete hajnalától szinte kizárólag erre a maradék nélkül fontosra figyel. Nagyságálmainktól töredezett kapcsolatra azzal, ami a maga öröklétét újra és újra a bomló szirom pillanatában fejezi ki – az újrafont kapcsolatra figyel a mindent áthatóval.

Van valami elemien organikus ebben a teremtésben, de ahogy a növény is faja szép törvényeit követve nő, törvényszerűen úgy látja a maga látványainak növekedésébe a mások látványait ez a teremtés. Belerétegződik a látomás, a megelőző nemzedékek figyelmet csiszoló észrevétele. A Cédrus látványa megidézi a birodalmakat, amiket e hosszú létű növény a maga növekedése közben emelkedni és omolni látott. A kő birodalmait, rakja ember, vagy a teremtés tektonikus akarata. Megidézi a sose látott, de legendában, mítoszban őrzött ős-múlt lélegzetét, Atlantiszt; sőt, megidézi az ős-kontinens szétválás előtti, egybefüggő, irdatlan nyugalmát. A Cédrus megidézi a róla szóló énekek gyönyörűség-dalait, az égbe szúródó vadlúddalig bezárólag – hiszen nemcsak mi énekelünk; sőt, akad, aki nálunk nagyobb ihlettel, áthatóbban. Megidézi a hozzá fűződő rítusokat, hagyományokat, az idő kámforozó balzsamfelhőit, amit az ember az árnyas hűsében időzve csak beleképzelt. S hogyne idézné meg a Cédrus a megragadó látomást, a vásznon: Csontváry Kosztka Tivadar látomását; talán a legszebb növény-testen átsugárzó világ- és önarcképet! Cédrus, illatozó kinyilatkoztatásban. Talán ez a leglényegesebb, hiszen ezért kerülhetett a zárlatba, mindent emelő lélegzetvételnek a végére: kinyilatkoztatás. A teremtés szakadatlan fenségének kinyilatkoztatása. Ha már himnuszt énekel a költő, így: kinyilatkoztatást ünnepelve tegye.

Lélegzetről lélegzetre – ez a kötet lapozható, szemezhetsz belőle, kóstolgathatod; a papír nem pironkodik, hagyja magát. De igazán akkor adakozik gyümölcsfa-mód, ha sorról sorra, oldalról oldalra engeded vezetni magad, ahogyan a magát szerkesztő költő óhaja – ahogy bevezet a kötetébe, mint egy misztériumba. Az egymásra rétegződő tartalmak mestere is a költő – egyetlen jól megválasztott jelzővel olykor kötetnyi tartalmakra utal. A világot egyetlen látomásnak, örök ismétlődés-mítoszok mankóinak segedelmével járhatóvá szervülő útnak látott nézetben elvesző olvasót csak azzal biztathatom: legyen kíváncsi. Lapozza fel Eliade könyveit, Guenont, keresse meg a világ mítoszi nézetének gyönyörű, látomásos együtt-látóit, Kerényit, Várkonyit, ismerkedjen evvel a szellemi birodalommal, ahol Hegyi Botos Attila elengedett kézzel járkál az égbe feszített verssorokon:

Hegyi Botos Attila: In illo tempore.
Cédrus Művészeti Alapítvány, Budapest, 2018.

(Illusztráció: Paul Klee: Temple Gardens)

Sándor Zoltán realizmusát nehéz pár szóval körülírni. Társadalomábrázolásának vannak groteszk és bizarr, szinte a kusturicás dévajságot is megidéző vonásai, sokszor már-már elviselhetetlenül naturalista és kíméletlen, miközben írásai metafizikai problémákat járnak körül. A vérbő realizmus mintha látszat lenne csupán. Sándor Zoltán elbeszélésének hősei többnyire a délvidéki társadalom számkivetettjei, emigránsok, bűnözők, parasztok, a háború után újra megkapaszkodni próbáló kispolgárok, de a nincstelenségük elsősorban metafizikai természetű. Hajlamaikkal, apátlanságukkal, elhagyatottságukkal függ össze.
Kafkának való vidék… Talán a címben szereplő „átváltozás” is erre utal.
A társadalmi és tárgyi környezet aprólékossága még láthatóbbá, még nyilvánvalóbbá, még szorongatóbbá teszi a bennünk bujkáló gonoszt vagy a hiányt, a nincset. A novelláskötet egyik legerősebb, Kifürkészhetetlen utakon című elbeszélésében szinte kínos részletességgel mutattatik be egy háború után „újrakezdeni” akaró kispolgári család: a nyúzott, csalódott feleség, a meglehetősen közömbös új férj, a flegmatikus kamaszgyerek. Ám az éjszaka közepén felbukkan a háborúban eltűnt, halottnak hitt férj, vet egy pillantást az alvó gyermekére, és feleségének megígéri, hogy ezentúl soha többé „nem zavarja meg” őket. A látogatást végigalvó gyermek közben az édesapja betoppanásáról álmodik. Egyszeri esemény lenne a látogatás? A cselekmény szintjén feltétlenül. Ám nemcsak a fiú álma rendezi át az elbeszélés időviszonyait. A már-már rituális családi vacsora, a feleség az új férjtől való húzódása, hogy erre a betoppanásra minden éjjel sor kerül, és a halottnak hitt férj minden alkalommal ugyanúgy fogadalmat tesz…, a gyermek  minden éjjel ugyanazt az álmot álmodja végig. Az idő folytathatóságában talán azok sem hisznek, akik ezt hirdetik. Úgy érezhetjük, ebben a világban minden nap, minden éjjel ugyanaz történik.
Sándor Zoltán egyik hatásos módszere, hogy rögeszmésen aprólékos, szinte mindent látó-halló elbeszélője épp a lényeget nem mutatja meg, és ily módon „kitéríti”  a medrükből a történeteit.  Nem tudjuk meg, pontosan hova és hogyan tűnt el ez a sok apa, hogy honnan jött az az „ismeretlen” a bácskai faluba (Az idegen), ahogy azt sem, milyen szörnyszülöttnek adott a parasztlány életet (a címadó A gonosz átváltozása). Talán nem is kell pontosan tudnunk – a mindennapok olyan borzalmasak, hogy végig biztosak vagyunk abba, valami „szörnyűség” mozgatja a történéseket.
De mi is a „gonosz” ezekben az elbeszélésekben? Semmiképpen sem valami kreatív, fausti-wolandi szenvedély, amely „mindig rosszra tör, de jót mível”. Inkább valami testi-lelki hiány, sértődöttség, traumatizáltság, bosszúvágy, „csonkaság”, amely utat nyit a fertőzésnek és a romlottságnak, amely az ismétlés kelepcéjébe zárja a szereplőket.
Sándor Zoltán párbeszédtechnikája külön figyelmet érdemel. A legtöbb hős – amolyan „keményfiúsan” – panelmondatokban beszél, mintha egy balkáni tévésorozat szereplőit utánoznák, sokáig még a szabad függő beszéd sem tár fel róluk semmi személyeset és érdemlegeset, aztán a valóság hirtelen kisiklik, láthatóvá (vagy majdnem láthatóvá) válik valamilyen sérülés vagy hiány, és megértjük, mi teszi ilyen merevvé és konvencionálissá a szereplőket.  Ezt a hiányt nem azonosíthatjuk pusztán a háborúval, sem a konkrét apa eltűnésével (bár nagyon sok novella járja körül az apa-témát), a csonkaságnak már a szerző Térdről a világ (2015) elbeszéléskötetében is metafizikai jelentése van.
Bizonyos tekintetben A gonosz átváltozása tekinthető ennek a 2015-ben megjelent elbeszéléskötet folytatásaként is. De itt sokkal nyilvánvalóbban kikristályosodni látszik egy új olyan novellatípus, amely a politikai és a családi történések sorát tudatosan a test és az üdvösség koordináta-rendszerén belül helyezi el, és a móriczi novella hagyományát a kafkai parabola felé igyekszik tágítani.
Sándor Zoltán örökös ismétlésbe zárt (kis)világai, párhuzamos univerzumai  a háború, a vérünkké vált, az eredendő bizonytalanságunkat is leleplező háború, a talán történelmi időhöz sem köthető kelet-közép-európai szorongás egyik legmegrendítőbb lenyomatai.

Sándor Zoltán: A gonosz átváltozása
Művészetek háza. Veszprém. 2018.

Illusztráció:
Francisco de Goya: A háború borzalmai

Harminckét éve vannak rémálmaink a levágott fülek miatt.
David Lynch zseniális Kék bársonyában Jeffrey, egy teljesen mindennapi tinédzser-hős elindul otthonról, és felvesz a földről unalmában egy levágott fület. Mit csináljon vele? A „fül” utáni nyomozás során feltárul a kispolgári rend és normalitás mögötti ijesztő valóság. A perverzió  és a zabolátlan őrület örvénye, amitől Jeffrey, a kiegyensúlyozott, kispolgári fiú megtanul rettegni.

Lackfi János Levágott fül című regényében a humor erősebb, mint a tragikum, a horror és a groteszk. Pedig a levágott fül megtalálása után a tizenhét éves magyar hős élete is gyökeresen megváltozik. Kényelmesen, szépen felépített világa, az ezredforduló annyi fiatal által irigyelt művalósága (anya-apa-tesó-hittan-dzsúdó) szép lassan összeomlik, kiderül, hogy ez az idill nem is akkora idill. A levágott fül megtalálása után a világ nem „folytatható”. Legalábbis nem a megszokott módon. A főhős a levágott fül birtokában olyasmit is meghall, amit korábban soha: elcsíp egy telefonbeszélgetést, amiből megtudja, apukája nem az, akinek mutatta magát. Egy díszletvilágban él.
A valóság egészen más, mint amilyennek a vasárnapi ebédlőasztalnál látszik. Kinek a szeme hiányzik, kinek az esze, kinek a szíve, kinek az otthona, kinek a becsülete… És a „levágott fül rejtélye” melyik kamaszfiút ne csábítana detektívesdire? Melyik kamaszfiú érzi, hogy a világ átalakításáért nem kell felelősséget vállalni? Hogy nem neki kell helyretolni azt… Hogy úgy jó minden, ahogy van…
Hát nem jó. A nyomozás során a biztonságos, polgári mindennapok mögött feltűnik egy romlottabb, nyomorultabb, sokszínűbb, drámaibb, csalódottabb és talán csábítóbb Magyarország. A svéd Kristina Ohlsson, az Üveggyerekekek szerzője már bebizonyította, hogy a populáris tinédzser-horror és a tinédzser-krimi is lehet társadalmilag mélyen elkötelezett, és megpiszkálhat az ifjúsági irodalomban korábban tabunak gondolt társadalmi kérdéseket. Engem Lackfi – nyelvileg jóval igényesebb és szórakoztatóbb – regényében a főhős életkora zavar leginkább: szerintem nem lehetséges, hogy tizenhét éves nagykamaszok a XXI. század elején, Budapesten ennyire zöldfülűek legyenek. (Habár… a fekete-fehér borítón egyetlen szín van, a zöld.)
A világban, ahol valamije mindenkinek hiányzik, Lili, a vak lány az egyik legcsodálatosabb, az ő esetében a szabadszájúság és makacssága az integritás, az egyéni autonómia különleges méltóságával párosul. De nyelvileg bámulatosan plasztikus az összes szereplő, de nem biztos, hogy ezek az áradó, jópofa monológok képesek ellensúlyozni a cselekmény vontatottságát. Túl sokáig (egy young adult-regényhez képest meglepően hosszú ideig) nem történek Lackfi regényében semmi. Pedig ez a regény aztán kemény morális dilemmákat is felvet: szabad-e jó cél érdekében bűnöket elkövetnünk? Amúgy ez az apakereső regény egyáltalán nem szájbarágós, a vége pedig (talán engedményül a korszellemnek, hiszen jól láthatóan a kortárs magyar irodalmat elöntötte a végítélet) egyfajta disztópiába hajlik.

Lackfi regénye – mint költészetének egy vonulata is – izgalmas kísérlet az ifjúsági nyelvben rejlő drámai lehetőségek kiaknázására. Szellemeskednek, jópofáskodnak a szereplők vég nélkül, aztán kiderül, hogy olyat mondtak vagy csak olyat gondoltak (vagy… a fülnél maradva, olyasmit hallottak) amitől a saját életük és a világ örökre megváltozik. A felnőttek már nem ugyanazok, mint korábban, vannak olyan traumák és sebek, melyeket nem gyógyulnak, a különböző társadalmi csoportok nyelve és nézőpontja nem összehangolható, és hiába vagyunk mi baromi okosak és szellemesek, nem mindenre tudunk választ adni. És persze nincs annyi fülünk, hogy mindenkit meghalljunk, és mindenkinek mindig igazságot szolgáltassunk.
Nincs mese, a kamaszkor véget ért: felnőttünk.

Lackfi János: Levágott fül
Helikon Kiadó. 2018.

Saramago-nak nem szokása megmagyarázni, miért következik be egy „világvége”. Akár az Ibéria-félsziget pusztulása, mely „egyszercsak” leszakad Európától (Kőtutaj), vagy az emberi civilizációé, mikor is az emberek „hirtelen” – egyetlen ember kivételével – elvesztik a látásukat (Vakság). Bár a katasztrófát  villámcsapásként élik át a szereplők, lassan-lassan kiviláglik, hogy valamifajta összeomlás elkerülhetetlen volt.
Bene Zoltán regényében egy több évtizedes áramszünet löki vissza a történelem előtti (utáni?) időkbe az emberiséget. Bene Zoltán nem bízza a múltat a jelenre, vagyis a mi jelenidőnket a katasztrófa utáni időkre, hanem megmutatja, milyen politikai döntések, társadalmi-kulturális folyamatok siettették a “világvégét”. Az Áramszünet cselekménye két szálon fut: Kíra és Hunor realista aprólékossággal bemutatott bolyongása mellett előkerülnek Hunor az áramszünet előtt, a XXI. század elején  írt naplóbejegyzései ,eszmefuttatásai – a kortárs olvasó közelmúltja és jelene. (Az én életemben az Áramszünet tipográfiailag is elkülönülő, nehezen kisilabizálható naplóbejegyzéseinek „történelmi” jelentősége van: miközben csodálkoztam azon, hogy a jövő – legalábbis számomra – „olvashatóbb”, mint a jelen, először éreztem úgy, hogy talán szemüveget  kéne beszereznem. )
Az aprócska betűkkel nyűglődve eltöprengtem azon, egyáltalán szükség van-e erre a cselekményszálra? Bene Zoltán nyilván igazolni akarja, hogy a „világvége” nem véletlenszerű katasztrófa, másfelől Hunor útkeresése, házasságai, állásváltoztatásai mutatnak is némi párhuzamot az áramszünet utáni, egyre rémálomszerűbb bolyongással. Csak éppen ez áramszünet előtti években a szülőváros, Szeged, a katasztrófa utáni években Kíra tölti be a “biztos pont” szerepét. Hunor hajdani szegedi barátai is feltűnnek az apokalipszis látomásában, sokszor önmagukból is kifordulva, tulajdonképpen egyedül Hunor, a főszereplő az, aki mindvégig azonos marad önmagával.
A nyugati világvége-irodalomban kirajzolódik egy jellegzetes „túlélő-típus”, és ebbe Czeredi Hunor Gábor, a regény főhőse, a hajdani szegedi könyvkereskedő teljesen beleillik: töprengő, óvatos, konzervatív, de spirituálisan nyitott, kezdeményező, hajlandó nemcsak kompromisszumot kötni, hanem ésszerű kockázatot is vállalni, személyes kapcsolataihoz a végletekig ragaszkodik. De Hunor mégiscsak egy helyét nem találó, rosszkedvű, tartós párkapcsolatra képtelen, korosnak számító lúzer a „békebeli” Szegeden – hogy lesz hát belőle egy, a saját integritását sikerrel megőrző krónikás, szerencsés és rátermett túlélő az apokaliptikus felfordulásban? Engem jobban érdekeltek volna Hunor anyjához és húgához fűződő sikertelen kötődési kísérletei, mint Hunor bő lére eresztett politikai és társadalomfilozófiai értékelései, hiszen ezek jobban árnyalták volna integritásának későbbi megszilárdulását is. Vagy ez az olvasói elvárás is csak szemüveg dolga? A nőolvasók hagyományos elfogultsága? Nem hinném.
Hiszen Hunor magánéletét az a rettenetes világvége „igazítja helyre”, ahol a ragaszkodás, a gyász, a szerelem, bármiféle érzelmi kötődés, egyáltalán az individumként való létezés az erősek és kegyetlenek kiváltsága. A Szeged körüli pusztaságban, a pincék és tanyák közt szerveződő kommunákban a gyengék elvesznek, ha a másikhoz, a gyerekükhöz, a szerelmükhöz vagy a szüleikhez próbálnak ragaszkodni. Persze a mindenkori hatalomnak való önkéntes alárendelődés elkerülhetetlenné teszi, hogy az erősek zsákmányállatként tekintsenek a gyengékre, így a társainkat feláldozó gesztusokkal is csak ideig-óráig hosszabíthatjuk meg az életünket. Bene számos kommuna-típust, embertelen közösségszervező stratégiát bemutat (ez rokonítja a regényét a Vaksággal), míg a pokolról pokolra vándorló hősei el nem jutnak a „Menedékbe”, egy valóban élhető utópisztikus közösségbe.
A tanyáról tanyára, faluról falura való vándorlás – amúgy ezek a regény legmegrendítőbb, legerősebb oldalai – nemcsak a kezdeti közösségszervezés, a „farkasvilág” áldatlan viszonyait leplezi le. Bene Zoltán remek regényében, az Alföld, a Szeged környéki tanyavilág (amely amúgy is egy háborús pusztítást, a török háborút követően, az emberi tevékenység eredményeképp vált ilyen pusztasággá) is kimutatja a “foga fehérjét”. Mintha a menekülők ellen maga a természet is fellázadna, az Alföldre – ahol minden emberi mozgás könnyen látható, ahol sehová nem lehet elbújni, ahol pincékben, romos tanyákon rejtőznek az emberek – kíméletlen erővel csap le a forróság is, a hideg is. Az Új Közösség tagjaként bóklászó Hunor egy rettenetes napot tölt télen a szabadban, ebben a minden életet megbénító ürességben és pusztaságban, amikor is a hangok szinte megpendülnek a hidegben, és a repülő madarak is megdermednek, és holtan hullanak le – a magyar irodalom egyik legszebb „puszta télen”-ábrázolása ez.
De vajon a test nem lázad-e fel? A regénynek ez a szála egy szerelmespár vándorútjáról szól, de szexről szinte soha nem olvasunk, az élelem megszerzése központi fontosságú, de a hősök soha nem esznek egy jót, a vándorlásról szó részeket szinte végig meghatározzák az ürítkezéssel és emésztéssel kapcsolatos, nyomasztóan részletes leírások.
Hiszen a katasztrófa után minden “elszaródott”.  Márpedig aki fogyaszt, annak előbb-utóbb ürítenie kell. Az áramszünet után öklendezzük fel, ürítjük ki magunkból a korábbi rettenetes habzsolások-dőzsölések emlékeit.

Nem a test a „menedékünk” (melynek vándorlás közben is a foglyai vagyunk), még csak nem is a természet vagy a szerelem, hanem a mítosz – erre épül a Menedék, a megmaradt Magyarország egyetlen élhető közössége. Saramago-nak nem kell ilyesmin törni a fejét: a Vakságban menekülő kis emberi közösséget az orvos felesége, egy gyakorlatias és jószívű asszony fogja össze: a Mária-kultusz, ez a nagyon-portugál „ewige Weiblichkeit” még egy hangsúlyozottan nem vallásos regényben is megteremti a túlélés mitikus kereteit. (Természetesen az orvos felesége nem túlvilági lény, ámde ő az egyetlen látó a vakok között, ezért élhetnek túl az „övéi”.) Az Áramszünetben, ebben a szintén felkavaróan izgalmas regényben nem egyes emberi személyiségjegyek, nem a szexualitás villantja fel a túlélés mitikus perspektíváját, hanem a múlt kreatív újrafelfedezése. Nagyon jellemző, hogy Kírát mesélés közben éri utol a halál. A Menedékben megvalósuló Ramszesz-kultusz újrateremti a körkörös időt, a mítosz életelemét.

Bene Zoltán: Áramszünet.
Kortárs. Bp., 2018.

Illusztráció:  Zdzislaw Beksinski