A magyar irodalom férfiirodalom. Nem a társadalmi szerepek, a költői életrajzok vagy a nemi szervek aránya alapján. A hagyomány kiiktathatatlanul azt diktálja, hogy újra és újra apáink történetét mondjuk el, hősökről, harcról, háborúról, bekebelezésről, írásról, győztesekről és vesztesekről, némákról és szónokokról beszéljünk. A fogalmak megvalósulásának konkrét és elvont értelmében is. Nem a férfiközpontú kánon a legmeghatározóbb, a legégetőbb kérdés, hanem mélyebb struktúráról van itt szó, a testünkbe, a nyelvünkbe, a kultúránkba ivódott képekről. Az üres papír és az azt megtöltő hang igézete. A kard és a hüvely. A porba írt, a természet testén ejtett vonal: a teremtés aktusa. Egy mesterséges protézis az anyaméh hiányára – ez a harc, a bekebelezés, az írott szó uralma.

Mindennek ősatyja Homérosz, a nagy görög eposzszerző, az Európai kultúra „nemzője”, és ebből egyenesen következik: az irodalomtanítás alfája, az első mérföldkő a befogadók kultúrára „nevelésében”. Ha mindezt elfogadjuk és számot vetünk a Homérosz-kultusz minden velejárójával több, mint meglepő jelenség, hogy a homéroszi eposzok lefordítása kapcsán nem ismerünk új, nagy magyar küzdelmeket, győzelmet még annál inkább sem. A fordítás, az átírás, az intertextus és a bizonyos szempontból ide sorolható paródia pedig pont annak az irodalmi eszköze volna, amely a kultúránk fentebb említett alapretorikáját adja: a tiszteletadás, a legyőzés, a közvetítés általi magáévá tétel, a porba húzott vonal, amit mindig csak a megadott, öröklött módon lehet megteremteni. Lehet-e versenyezni a nagyokkal? Ha lehet, ha nem Rejtő Jenő mindenesetre harcba száll Homérosszal, de egy percig sem veszi komolyan önmagát. És ami a legfontosabb: Homéroszt sem.

A Rejtő-életmű napjainkig a magyar irodalom egy olyan nehezen értelmezhető eleme, ami talán képes volt annak ellenébe fordulni, melyből született és merített. A homéroszi eposzhagyományról explicit módon Az előretolt helyőrség című regény adhat számot, de az életmű és annak megítélése többről is „beszél”. Kultúránk, irodalomunk, szemléletünk ferde tükre ez, mellyel bizonyos korok freudi értelemben nem voltak képesek szembenézni, míg mások újra és újra előveszik, nevetnek, majd sírnak önmagukon.

Az előretolt helyőrség a szent irodalom, a szenti hősi irodalom, a szent hősi-férfiirodalom paródiája. Rejtőnél – ahogy minden más is – a szakralitás mindig kettős: a holtak társasága kínos (!), az emberi élet értékei, az arc, a személyiség, a nyelv, a család, a haza, a becsület elsiklanak, de nem értéktelenednek el. Más szóval minden, amiről a konvencionális kultúra azt, mondja jó arra Rejtő visszakérdez: De kinek? Vagy talán pontosabb kérdés volna a „Milyen formában?” A Rejtő regények sosem önmaguk tárgyán nevetnek: a beszédmódjuk azt mutatja meg, hogy nem az általuk mutatott sokszor nyelvtelen bennszülöttek, gazfickók az árvák, a tudatlanok, az önmaguk rabjai, hanem a regényvilágot szervező tekintet, mechanika bukik le. Annak végén pedig mindig egy valaki áll: az olvasó maga. Ugyanígy jár el a Rejtő-nyelv, amikor a szöveg szentsége felé, az eredethez nyúl. Az előretolt helyőrség pedig módszeresen aknázza ki mindezt. Odafordul a hőskultusz, a vigyáz-állásos magyar irodalom, a prófétaköltő toposza felé és lerántja róla azt a leplet, melynek lehullása mindannyiunknak fáj: az üres pátosz vagy tragédiavárás lesz a legnagyobb tragédiánk mindvégig. A hőskultusz kifigurázása, így egy teljes irodalmi öntudat kritikai kinevettetése, mely által a Rejtő-szöveg a hagyományaink, az irodalmunk és a kultúránk bevésett és sokszor már „nevetséges” ismétléssé vált pozíciót forgatja ki, és mutat rá ezáltal az abszurditásukra. Újra Freuddal élve: a kísérteties ott lakozik minden bevett értelmezői pozíciónkba.

Nézzük meg mindezt közelebbről! Hümér, a költő pofátlanul viseli magán a kultúránk alfájának, Homérosznak az eltorzított nevét. Hümér nem főszereplő. Mintegy kísérőköltő szerepét tölti be a regényhős Galamb mellett. De milyen hőst kísér ez a homéroszi karakter? Galamb a tengerésziskolát végzett fiatal férfi, a sivatagban azért küzd, hogy minél előbb, minél szabályosabb, meghatározott módon meghaljon. Viszont Galamb önfeláldozó „hős”. Életének vagy jobban mondva halálának tétje családjának fennmaradása. Kérdéses, hogy mindez bátorrá, vakmerővé vagy ostobává teszi őt. Az élet iránti közöny újra és újra elmozdítja az önmagát feláldozni kész karakter hősiességét. Galamb nem fél a szellemektől, nem fél a haláltól. De sem az elmúlás, sem a paranormális jelenségek, sem a túlvilág nem „izgatja”. Képes mindezekkel csupán együtt élni. A körülményekkel való együttélés pedig Homérosz bármennyire is isteni hatalmak által irányított világában sem konvencionális. A hős sosem együtt él: belehal vagy megvált (esetleg a kettőt együtt), középút nincsen. Ez az a fajta határhúzás, ami tipikusan a tolvajutakon közlekedő Rejtő-nyelv áldozatává válik. Galamb közönyös hajóskadét a sivatagban. Egy tenger nélküli, kaland nélküli, hősiesség nélküli Odüsszeusz. Mit is jelent itt a hajó? Vagy inkább a hajótlanság? A tenger, a tengerész élet mindig a világ viszonylagosságával, szeszélyeivel való együttélés. Ismerünk a magyar irodalomban egy másik hajótlan hajóst is, Füst Milán Störr kapitányát. Galamb és Störr a toposz két véglete: míg Störr a regény végéig küzd a világ és a nyelv rendszerezése, leszögezése iránti vágyával, Galamb a viszonylagosság igenlését választja. Störr a teremtés, a világ rendjébe való beleszólás majdnem prototipikus hőse.  Azért majdnem csak az, mert a hős ilyen formájú illúziója már az ő esetében is széthullóban van, a teremtés maga kielégíthetetlen vágy nála.  Störr tehát a bizonyos vonal meghúzásért folytatott harc résztvevője, a protézis nála a nyelv, az elnyomó nyelv, mellyel újra és újra megkísérli a világ átszervezését. Galamb viszont az ő ellentéte: esetében egy az illúzió utáni állapotot látunk. A teremtésre való görcsös, emberi hajlam szorongásán sétál át. De, ha mindezt elfogadjuk ki is Hümér, a kísérőköltő? Milyen eposzt, milyen hőskölteményt, mit is énekel meg? Milyen is az a költői szerep, ami egy olyan hős által jön létre, mint Galamb? Válaszúthoz érkezünk. Az egyik oldalon a homéroszi hagyomány, a félig megbomlott störri törekvés mintájára a költő mindig eposzíró, az ő szemszögéből a világ pedig stabil, tragikummal, hősiességgel, önfeláldozással teli. És talán a legfontosabb, narratívája van. A másik oldalon pedig ott áll a rejtői tekintet, Hümér, kísérőköltőnek a perspektívája, melyben a világ viszonylagosságában, instabilitásában, önműködésében, komikusságában és kicsinyességében teljes, melynek mindannyian, ha nem is teremtői, de alkotóelemei vagyunk.

Károlyi Mihály és felesége azokat a nyugati emigráns társutasokat reprezentálja, akik szovjet útjukról kifejezetten propagandacéllal tették közzé a bolsevik rendszert pozitív színben feltüntető beszámolójukat. Lucien Vogel, a párizsi Vu magazin főszerkesztője 1931-ben kérte fel Károlyit arra, hogy kísérje el a Szovjetunióba, majd a látottak alapján segítsen neki a lap számára összeállítani egy orosz különszámot.[1] Károlyi gróf ragaszkodott ahhoz, hogy az útra felesége is elkísérhesse.

Károlyi Mihály és neje, Andrássy Katinka ekkor az emigránsok életét élik Párizsban, ahol bekapcsolódnak a társutas szalonok világába, szoros kapcsolatba kerülve a kommunista mozgalommal. Maguk is társutasok lesznek, és aktív segítséget nyújtanak a szovjet propagandagépezetnek. Andrássy Katinka 1933-ban rövid időre Németországban is megfordul, hogy teljesítse Willi Münzenberg, az akkor még Sztálinhoz hű propagandaügynöktől kapott feladatot: kalandos és nem éppen veszélytelen körülmények között ő csempészi ki Berlinből azokat a dokumentumokat, amelyek lehetővé tették az SA rémtetteinek leleplezésére szolgáló Barna Könyv[2] párizsi kiadását. Cambridge-ben és Londonban pedig, szintén Münzenberg megbízásából, baloldali érzelmű professzoroktól és diákoktól gyűjt pénzt annak az ellentárgyalásnak[3] a megrendezéséhez, amely arra volt hivatott, hogy a Reichstag felgyújtásával vádolt három bolgár Komintern-vezető (Dimitrov és társai) ártatlanságát bizonyítsa.[4]

A Károlyi-házaspár rendszeresen írt cikkeket kora igen befolyásos divatdiktátora, Lucien Vogel által Párizsban elindított Vu magazin számára, amely – amellett, hogy többek között az innovatív képszerkesztés szempontjából a francia újságírás újító törekvéseit képviselte – a sztálini Szovjetunió szócsöve lett. Vogel fényűző vidéki rezidenciáján erotikus fűtöttségéről is híres nemzetközi szalont működtetett, amely nyitva állt vezető sztálinista értelmiségiek, divatos baloldaliak, kalandorok és kémek előtt egyaránt. Károlyiék is gyakorta megfordultak itt. A magazin szervezésében és felkérésére 1931-ben, a nagy gazdasági válság és a szovjet kollektivizálás idején hathetes körutazást tettek a Szovjetunióban. Ennek keretében a szovjet fővárosban részt vettek Bernard Shaw 75. születésnapján, látogatást tettek Gorkiban Lenin özvegyénél és nővéreinél, elutaztak Leningrádba, Sztálingrádba, majd a Fekete-tengerhez, Grúziába. Az Intourist szervezésében meglátogatták az előre kiválasztott mintaintézményeket, gyárakat, iskolákat, kolhozokat. A látottakról a Vu magazin lapjain lelkes tudósítások keretében számoltak be. A Lucien Vogel boldog munkásarcokat megörökítő fotóival gazdagon illusztrált különszámban Károlyiné – Comtesse (!) Michel Károlyi név alatt – négy, míg Károlyi egy, ám annál terjedelmesebb írással jelentkezett.

Az Au Pays des Secrets (A titkok országában) címmel megjelenő lapszám alaphangját és célkitűzését is Károlyiné Megérkezés (L’Arrivée) című bevezető írása[5] adja meg. A szöveg egy, a szerzővel közvetlenül a kiutazást megelőzően folytatott, minden bizonnyal kitalált párbeszéddel indul. Ebből derül ki, hogy Károlyiné a Szovjetunióba készül, abból a célból, hogy elfogultság és előítéletek nélkül valós képet rajzoljon az országról. A barátok ugyanakkor arról győzködik, hogy ez eleve lehetetlen, és erre több érvet is felsorakoztatnak. Ezek között szerepel, hogy a szovjetek a látogatónak nem mutatják meg a valóságot, csak az előre kiszemelt mintaintézményeket, a nép nyomorúságos életét viszont elrejtik a szeme elől. A külföldi senkivel nem beszélhet szabadon, a szállodai szobában rejtett mikrofonnal minden megnyilvánulását felveszik, így Andrássy Katinkáék is egyszer majd csak azon veszik észre magukat, hogy Szibériába deportálják őket. A munkásokat példátlan módon kizsigerelik, 14-15 órát dolgoznak naponta, rossz fizetést kapnak és fegyveresek kísérik őket a gyárba, amelynek bejáratát is géppuskások őrzik. Ugyanakkor létrejött egy új uralkodó osztály, amely luxusban él. A komisszárok feleségei drága ékszereket hordanak, a régi hercegi palotákban laknak, pezsgőznek, dőzsölnek. A vallást nem lehet gyakorolni, a történelmi emlékeket és épületeket lerombolják, az Ermitázs műkincseit pedig kiárusítják. Családi élet nincs, a nők a férfiak zsákmánya: Oroszországban nincs olyan tízéves kislány, aki szűz lenne, és aki ne kapott volna el valamilyen nemi betegséget. Egyszóval a bolsevik országban a barbárság, káosz és az erkölcsi romlottság uralkodik. A szovjet állapotok rettenetes voltát ecsetelő megjegyzések után a párbeszéd végén kiderül – a kritikát mintegy hiteltelenítendő -, hogy mindez egy olyan ember szájából hangzik el, aki az új rendszer egyértelmű kárvallottja: családja ugyanis a cári időkben gyárakat birtokolt Szentpétervárott, Bakuban pedig olajkútjai voltak.

Kétség nem férhet hozzá, hogy a teljes különszám a bevezető párbeszédben megfogalmazottak, a szovjet viszonyokról elterjedt, kifejezetten negatív vélemények cáfolatának szándékát szolgálja. Károlyiné első, Vörös térről szóló beszámolójában máris hangsúlyozza, hogy a szovjetek nem félnek a múlt emlékeitől és szimbólumaitól, érintetlenül hagyták a Kreml tornyain csillogó birodalmi sasokat. Lelkesen tudósít arról is, hogy az ország minden pontjáról özönlenek a látogatók, hogy leróják kegyeletüket az orosz nép nagy felszabadítója előtt. Károlyiné megjegyzi, hogy sehol nem látja a beszélgetőpartnerek által beígért fegyveres GPU-sokat. Az utca (La rue) címmel külön beszámolót[6] szentel a szovjet divatnak, kiemelve a cipőviselési szokásokat is, amit a szöveghez mellékelt, mosolygós munkásokat és lábbeliket megörökítő fotókon szemügyre is vehet az olvasó. Katinka megállapítása szerint a szovjet emberek nem követik a divatot, egyszerűen, ízlésesen öltözködnek, kedvelik a világos színeket, ruházatuk mindig tiszta. Ez különösen annak fényében értékelendő, hogy a szövet nagyon drága, évente mindössze hat méternyi anyagot és két pár cipőt szabad vásárolniuk.

Károlyiné másik, Az élet Oroszországban 1931-ben (La vie en Russie en 1931) című cikkében[7] megállapítja, hogy a Szovjetunióban minden a munka körül forog. Az üzemek megállás nélkül dolgoznak, az üzletek éjszaka is nyitva tartanak, akár hajnali 2-kor is lehet hajat vágatni. A munkásosztály presztízse olyan nagy a Szovjetunióban, hogy mindenki munkás szeretne lenni. Károlyiné beszámolójában szó nincs tehát a munkások kizsigereléséről, ellenkezőleg, jól megfizetik őket és pihenésükről is nagyvonalúan gondoskodnak. A szellemi munkások (mérnökök) is egyre jobb fizetést kapnak. A szerző lelkesen állapítja meg, hogy a Szovjetunióban megvalósul a bibliai idézet: elsőkből lesznek az utolsók. Mindezt a cikkhez kapcsolódó fotók illusztrálják, amelyeken boldogságtól sugárzó munkások, illetve kiváló életkörülményeket biztosító munkásklubok, paloták pazar termeiben berendezett munkáséttermek láthatók. Károlyiné hosszasan méltatja a kultúrparkokat, a lakásviszonyokat és a fiatalok, illetve a gyermekek fejlődését szolgáló intézményeket, a sportolási lehetőségeket, az új, korszerű nevelési elveket, módszereket. A szerző mindennek alapján úgy látja, hogy a szovjet állam olyan viszonyokat teremt a nép számára, amelyről az korábban álmodni sem mert volna. Hangsúlyozza ugyanakkor, hogy nem találkozott azzal az új uralkodó osztállyal, amiről Nyugaton annyit beszélnek: A bolsevik vezetők és feleségeik szerényen élnek. Egyébként is, aki (illegálisan) sok pénzt gyűjt, meggazdagszik ugyan, ám pénzét semmire sem tudja elkölteni. Károlyiné írását azzal a gondolattal zárja, hogy az ország a sok nehézség dacára is óriási eredményeket ért el, és nagy jövő előtt áll.

Andrássy Katinka negyedik, Oktatás (nevelés) Oroszországban (L’Instruction en Russie) című írásában[8] statisztikai adatokkal, számokkal igyekszik alátámasztani az oktatás kitűntetett szerepét, valamint a szovjeteknek a tudatlanság és az analfabetizmus felszámolása érdekében tett heroikus erőfeszítését. Részletesen bemutatja az iskolatípusokat, a felnőttoktatási rendszert, majd beszámol arról is, hogy a francia delegáció által felkeresett iskola nemcsak makulátlanul tiszta, de nagyszerűen felszerelt is volt. Itt is dicséri az új, modern oktatási metódusokat.

Károlyi Mihály mindössze egy, ám annál terjedelmesebb cikket írt a Vu magazin különkiadása számára Az 1928-as nagy mezőgazdasági forradalom címmel (La grande Révolution terrienne de 1928)[9]. A szerző mintha a feleségénél kevésbé érzelmes, tudományosabb attitűdre törekedne: egy hosszabb, a sajátos orosz fejlődésről szóló történeti bevezetővel indít. Ebből vezeti le, hogy szerinte a kollektivizálás történelmi szükségszerűség. Egyetért a bolsevikokkal abban, hogy a kulákok ellenállását le kellett törni és deportálásuk is elkerülhetetlen volt. Statisztikákkal, térképekkel, fotókkal igyekszik alátámasztani, hogy a szovhozok Oroszországban technikailag a legjobban felszereltek és hogy az orosz falu átalakulása a legjobb úton halad. A termelékenység nő, a mezőgazdasági munkások jól fizetettek, jobban étkeznek, a nők emancipációja, ahogy a gyermekek legmodernebb módszerek szerinti nevelése is figyelemre méltó. Károlyi konklúziója feleségéhez hasonlóan pozitív: az országban elképesztő kísérlet folyik, amit lehet szeretni, vagy ellenezni, de nem lehet letagadni történelmi jelentőségét. Nem volt ugyanis még arra példa, hogy egy ilyen hatalmas és elmaradott országban ilyen méretekben bevezették volna az irányított gazdaságot. Károlyi megállapítja: a kollektív gazdálkodás a széles tömegek támogatását élvezi(!), és a parasztok is egyre inkább belátják ennek előnyeit. A kollektív gazdálkodás eredményes és lassan összekapcsolódik a még meglehetősen rossz állapotban lévő közlekedési infrastruktúra fejlesztésével is. Fontos hangsúlyoznunk, hogy a kollektivizálást kísérő éhezésről, embertelenségről, gyilkosságokról a szerző nem ejt szót. Jászi Oszkárhoz írt levelében (1931. december 19.) egyébiránt káprázatosnak írja le a Szovjetunióban tapasztaltakat, jóllehet, kénytelen megállapítani, hogy „A rezsim persze brutális; a hiány persze még nagy, sok szép műkincset tönkretettek, az utca képe elvesztette színességét, sőt szürke; persze az áldozat, amit az egész népességgel hozattak, óriási.”[10]

A házaspár cikkei mellett a különszámban az érdeklődők hasonlóan lelkes írásokat olvashattak egyebek mellett az ötéves terv eredményeiről, a szovjet nagyvárosokról és a kultúráról, valamint egy interjút, amelyet Vogel Alekszej Tolsztojjal készített. A beszámolókat gazdag fotóanyag illusztrálja: számos felvételen (több oldalon keresztül) mosolygós, elégedett munkásokat és munkásnőket láthatunk. Ezek voltak azok a fotók, amelyeknek hitelességével kapcsolatban Márai Sándor a Mit látott a „Vu”? című írásában kétségének adott hangot.[11] A különszám igazi propagandakiadvány, kritika nélküli lelkes beszámoló a látottakról. A leírtakat a gazdag fotóillusztráció, statisztikai adatok, számok, diagramok is igyekeznek hitelesíteni.

A jóval később összeállított és megjelentetett visszaemlékezésében egyébként mind Károlyi, mind pedig felesége kitér a szovjet útiélményekre. Ezeket az oldalakat legalább két szempontból tanulságos áttanulmányozni. Egyrészt olyan megjegyzések, kritikai észrevételek, aggodalomra okot adó történések is bekerültek a két memoárba, amelyek természetesen nem szerepelnek a Vu magazinban közzétett beszámolókban. Figyelemreméltó ugyanakkor az az időbeli horizont is, amelyből a házaspár visszapillant az utazásra: memoárjaikat már a nagy perek, a kivégzések, a második világháború és Kelet-Közép-Európa szovjetizálásának ismeretében fogalmazzák meg, így joggal tehető fel a kérdés, hogy utólag miként ítélik meg az akkor látottakat.

Károlyi Mihály a Hit illúziók nélkül[12] címmel először angolul 1956-ban, majd magyarul 1977-ben közzétett memoárjában Egy kontinens születése címmel külön fejezetet szentel szovjetunióbeli élményeinek. A szerző beszámolóját azzal indítja, hogy 1931-ben erősen bízott abban, hogy a Szovjetunió egy igazságosabb, boldogabb, működőképesebb világot ígér, mint a nyugati. (Arról nem ír, hogy ezt a hitét később megtartotta-e, vagy sem.) Amit látott, összességében biztatónak tűnt számára. Figyelemre méltó, hogy a határátlépést oly sok utazóval ellentétben kellemes élményként őrzi meg, ami nyilván nem véletlen, hiszen a francia delegáció a bolsevik kormányzat vendégeként érkezett, ezért kiemelt figyelemben, különleges bánásmódban részesült. A szerzőnek tetszik a női emancipáció (akkor szülnek a nők, amikor akarnak), ahogy szimpatikusak a fiatal bűnözők átnevelését szolgáló intézmények is, még ha kevés is van belőlük.[13] Érthetőnek tartja, hogy nem Moszkva nyomornegyedeit mutatják be a vendéglátók, és örvendetesnek látja, hogy a múzeumok kiállításaiban muzsikok gyönyörködnek, amivel kapcsolatban fel sem merül benne a kétely, hogy minden valószínűség szerint egykori muzsikokról, csoportokban odaszállított kolhoztagokról lehetett szó. További pozitívumként említi, hogy az írókat a Szovjetunióban nem zsákmányolják ki. Példásnak látja a nemzetiségi politikát, és örömmel nyugtázza, hogy az országban szerinte nincs militarizmus. Károlyi szemtanúja annak is, hogy az egykori uralkodó osztály tagjai a piacon árulják régi kincseiket, ahogy azonban ehhez sem, úgy az egyik beszélgetésben szóba kerülő erőltetett iparosításhoz, a kulákok elleni erőszakos fellépéshez sem fűz kommentárt. Minden jel szerint a Vu magazinban megfogalmazott történelmi szükségszerűségről szóló meggyőződésén a memoár megírásakor sem változtatott. Így – ebben a szövegrészben – homályban marad a korábbi felfogása és a memoár írása idején már manifesztálódott illúzióvesztése közötti ellentmondás.

Az emlékiratban az aggodalomra okot szolgáltató élmények is teret kapnak. A szerző megfigyelése szerint a legnagyobb becsülete a Szovjetunióban az olasz fasiszta üzletembereknek van. Mélyen megdöbbenti, amikor az egyik előkelő leningrádi szállodában szemtanúja lesz annak, amint a szovjetek pazar bankettet adnak egy olasz fasiszta üzletember delegáció tiszteletére. Az ünnepségen hol a fasiszta Olaszország himnuszát, a Giovinezzá-t, hol az internacionálét húzza a zenekar, az asztalra kihelyezett fagylalthegyet pedig két kicsi, egy vörös és egy fasiszta zászló díszíti. A pincér bizáncias gesztussal kísért elmondása szerint minderre szükség van, a Szovjetunió ugyanis nagy üzletet kötött az olaszokkal. A külföldieknek fenntartott Metropol szálló fényűzése, a görnyedező pincérek, a bárban a kuncsaftokra váró luxusprostituáltak szintúgy feszélyezik Károlyit.[14] Ám mindezek ellenére utólag is meg van győződve arról, hogy ez a kommunizmus fénykora, heroikus korszaka volt.

Károlyi kiemelt vendégként feleségével együtt részt vett G. B. Shaw születésnapján, amelyről mindketten részletesen beszámolnak. Felkeresték Krupszkaját, Lenin özvegyét és Lenin lánytestvéreit Gorkiban, Károlyi beszélgetett Buharinnal is, akinek későbbi kivégzését megjegyzi ugyan, kommentárt azonban ehhez sem fűz. Grúziai látogatása során pedig a vidék romantikus szépsége mellett említést tesz a mensevikekkel szembeni kegyetlen leszámolásról, tisztogatásokról is.

Összegzésként megállapítható, hogy Károlyi úgy látta, a Szovjetunióban számos bosszantó, lehangoló tapasztalatra lehet szert tenni, de mindegyikkel szembeállítható egy-egy nagyszerű dolog. A késő vonatok, elkallódó poggyászok, nem működő vízcsapok, a gusztustalan húsok mellett ott van Dnyeprosztroj, a hatalmas villamoserőmű, vagy a pompás kórházak és szanatóriumok. Igaz, hogy az utcákon csavargó, elvadult, otthontalan gyermekeket lehet látni, akik kutya módjára marakodtak az ételhulladékokért, másfelől azonban a szovjetek csodálatos gyermekotthonokat és táborokat hoztak létre, ahol a legmodernebb nevelési módszereket vezették be. Érdekes ugyanakkor, hogy Károlyi nem hallgatja el, hogy grúziai idegenvezetőjük például gyermekét nem íratta be abba az intézménybe, amit a francia delegációnak lelkesen dicsért. Csak zárójelesen jegyezzük meg, hogy Károlyi 1933-ban ismételten ellátogatott a Szovjetunióba. Második útjáról riportot nem tett közzé, de feleségéhez írt leveléből tudható, hogy meglehetősen elégedett volt a látottakkal. Bár kiutazása a mintegy hatmilliós áldozattal járó ukrán éhínség éveire esett, Leningrádban nyomát sem látta élelmiszer szükségnek[15], az élelmiszerkérdést megoldottnak ítélte és elfogadta azt a szovjet érvelést, hogy az 1932-es „termési zavarok” a tervszerű szabotázsakciók következményei voltak. Úgy vélte, „Moszkva külsőleg is vetekedni fog bármely világvárossal. Még négy-öt év – és az egész vonalon nyert ügye lesz a Szovjet államnak.”[16] Visszaemlékezéseiben árnyaltabb képet fest ugyan szovjetunióbeli élményeiről, bizonyos negatívumoknak is helyet adva, ugyanakkor nem tagadja meg a Vu magazinban megfogalmazottakat. Károlyi a kommunista mozgalommal az 1936-38-as moszkvai perek,[17] valamint a Hitler-Sztálin paktum hatására szakít, ám ő is a hallgatást választja, kiábrándultságának nyíltan nem ad hangot, sőt továbbra is hisz a szovjet rendszer megjavíthatóságában. A politikai cikkcakkok következő momentuma, hogy 1941-ben már a demokrácia élharcosa szerepébe helyezkedik, olyan politikusként írva le önmagát, mint aki a tervgazdaságot támogatja, de sohasem volt a proletárdiktatúra híve(!)[18]. A második világháborút követően ugyanakkor elfogadja a Rákosiék által felajánlott párizsi nagyköveti posztot.

Hogy festett ugyanez az 1931-es utazás Andrássy Katinka utólagos értelmezésében? Tekintettel arra, hogy Károlyi külön fejezetben számolt be a szovjet látogatásról, Károlyiné az 1969-ben megjelentetett Együtt a száműzetésben[19] című memoárjában lényegesen rövidebben, ugyanakkor felszínesebben ír útiélményeiről. Ezzel együtt is akad bőven átfedés a két visszaemlékezés között: G. B. Shaw születésnapi ünnepsége például szó szerint megegyezik a két szövegben.

Beszámolója elején Károlyiné is megindokolja, miért volt számukra fontos ez az utazás: „Tizennégy éven át volt szemünkben a Szovjetunió a szocializmus otthona, és sikere létfontosságú volt számunkra.”[20] Kifejti, hogy férjével együtt, mint olyan sokan mások, a reménység földjeként tekintett a Szovjetunióra, meg voltak győződve arról, hogy a kapitalizmus teljes csődbe viszi Európát szellemi és anyagi értelemben egyaránt. Hangsúlyozza azt is, hogy akkor a sztálini rezsim törvénytelenségeiről, kegyetlenkedéseiről még igen keveset lehetett tudni.

Károlyiné férjével ellentétben inkább a találkozókra, a társasági eseményekre helyezi a hangsúlyt. Említést tesz az egyik bolsevik vezetővel, Rikovval és feleségével a Kremlben folytatott beszélgetésről. Katinka a memoárja egészére jellemző fordulattal Rikovot „őszinte, kedves emberként” mutatja be. Hozzáteszi, hogy később Sztálin kivégeztette, megjegyzést azonban ehhez a tényhez nem fűz. Miként férje, ő is kiemeli, hogy a magyar emigráció vezetője, Kun Béla barátságtalanul, ellenségesen viselkedett Moszkvában Károlyival szemben. Ennek okát, férjéhez hasonlóan ő is a féltékenységgel magyarázza, jelesül azzal, hogy a Tanácsköztársaság vezetője haragudott amiatt a híresztelés miatt, hogy Károlyi átadta volna a kommunistáknak a hatalmat, ez ugyanis „csökkentette Kun nimbuszát”.

Memoárjában a szerző azokról a kellemetlenségekről és „furcsaságokról” is beszámol, amelyekről a Vu magazinnak írt cikkeiben természetesen nem tett említést. Rosszallóan jegyzi meg például, hogy a francia delegáció Szovjetunió iránti lelkesedésén sokat rontott a rendszertelen étkezés és a postai szolgáltatás bizonytalansága. A szovjet nők annyit dicsért helyzetét sem látja felhőtlennek: megállapítja, hogy az emancipáció néha csak papíron létezik. Az abortusszal kapcsolatos eljárást, miszerint a beavatkozást az orvosok kötelesek végrehajtani, ha a nő ragaszkodik hozzá, helyesnek tartja. Megemlíti továbbá, hogy a Szovjetunióban betiltották a prostitúciót, jóllehet férje, legalábbis a Hit illúziók nélkül szerint a Metropol szállóban ennek épp az ellenkezőjét tapasztalta. A prostitúció sikeres felszámolásában mintha azonban Károlyiné is kételkedne: Az egykori prostituáltak otthonában látottak ugyanis szinte szatírába illenek. A lányok kötögetnek, hímezgetnek, horgolgatnak, és minden kérdésre rendre azt válaszolják: „Építjük a szocializmust!”[21] (Mintha Makk Károly 1977-ben készült Egy erkölcsös éjszaka című filmalkotásának emblematikus jelenetét látnánk.)

Nagy teret szentel a szerző a Bernard Shaw 75. születésnapja alkalmából az egykori Nemesi Klubban adott estély leírásának. (Ezt a részt emeli át szó szerint Károlyi a saját visszaemlékezésébe.) A fényes társasági eseményen a brit drámaíró felszínes csevegést folytat gyermeknevelésről és a közelgő háború lehetőségéről, az angolok intelligenciájáról, amelyet ironikus, fölényeskedő anekdotázgatásai, „Tudják miért beszélek én annyit: Azért, hogy ne kelljen meghallgatnom, amit mások mondanak” -típusú bon mot-jai kísérnek.[22] A hallgatóságnak persze mindez tetszik: mindenki ott nyüzsög, hízelkedik az író körül. Károlyiné annak a beszélgetésnek is fül- és szemtanúja lesz, amelyben Lady Astor, Shaw kísérője, impresszáriója esedezve kér segítséget Litvinovhoz fordulva egyik nőismerősének férje érdekében, akit nem sokkal azelőtt a GPU tartóztatott le. A szerző az esetet leírja ugyan, de kommentárt nem fűz hozzá. Az estélyt köszöntőbeszéd, majd Shaw szavai zárják. Károlyiné elragadtatással írja le, hogy a brit drámaíró a meghatottságtól, a „szovjet népből áradó szellem hatása alatt” félreteszi ironikus stílusát, komoly hangon fejti ki, hogy „Anglia szégyellheti magát, hogy nem ő jár elől a kommunizmushoz vezető úton.”[23] Majd hozzáteszi, hogy a Szovjetuniónak, a kommunizmusnak köszönhetően a civilizáció megmenthető. Bár a beszámoló alapján Shaw nem kelt kifejezetten rokonszenves benyomást, Károlyiné Márai Sándorral ellentétben egyáltalán nem kételkedik a brit író szavainak, gesztusainak, a Szovjetunió iránti rajongásának őszinteségében. A születésnapi partiról nyugati sajtóhírekből tájékozódó Márai A tovaris címmel megjelentetett vitriolos hangételű írásában viszont Shawt komolytalan, köpönyegforgató, mélyen képmutató és nem utolsósorban korlátolt figurának írja le.[24] Katinka az estély leírását azzal zárja  – ezúttal is minden kommentár nélkül -, hogy az ünnepségen részt vevő bolsevikok java részét később kivégezték.

Végezetül még egy figyelemre méltó megjegyzését olvashatunk Károlyiné memoárjában: a házaspár nem vállalja, hogy Tolsztoj fiának panaszkodó levelét Romain Rolland-nak továbbítsák, arra való hivatkozással, hogy Károlyiék a francia delegáció tagjaként a szovjet kormány vendégszeretetét élvezték.

A Károlyi-házaspár Vu magazinos beszámolója tipikus nyugati értelmiségi társutas gesztus. A különszám célja az volt, hogy vonzó képet fessen a szovjet valóságról és egyben eloszlassa a negatív híresztelések, szóbeszédek nyomán támadt kételyeket. Nyilván ezt kívánták a szovjetek is, ezt elősegítendő állították össze a franciaországi delegáció programját. Az utazók a látottak közül csak a pozitívumokról tudósítottak, maximálisan eleget téve az elvárásoknak. Ezzel beszámolójuk a nyugati társutas jelentések, útirajzok (Romain Rolland, Lion Feuchtwanger…) sorát gyarapították. Jóval később megjelenő visszaemlékezéseikből kiderül, hogy az út során kellemetlen, elbizonytalanodásra okot adó élményekben is volt részük, ám ezeket nem találták olyan súlyúnak, hogy eredeti beszámolójukat megtagadják, baloldali elköteleződésüket, a Szovjetunióval kapcsolatos viszonyukat nyilvánosan megváltoztassák.

[1] A Vu magazin 1931-es szovjet témájú különszáma Au pays des secrets (A titkok országában) címmel jelent meg. Vu. No 192.1931, Párizs, 2539-2632.

[2] A Barna Könyv, illetve barna könyvek propagandakiadványok voltak, amelyekben Münzenbergék a hitleri Németország rémtetteit gyűjtötték össze és leginkább az SA lejáratására szolgáltak. A cél többek között annak bizonyítása volt, hogy a Reichstag felgyújtása mögött az Ernst Röhm vezette szervezet állt.

[3] A Londonban megrendezett ellenper a Willi Münzenberg és Otto Katz által irányított antifasiszta kampány kiemelt része volt, amelyet a valóságos lipcsei per ellensúlyozására szerveztek meg. Dimitrovot és társait végül Lipcsében is felmentették. Ezt követően számolt le Hitler az SA-val az úgynevezett Hosszú kések éjszakáján 1934-ben.

[4] Andrássy Katinka visszaemlékezései tükrében kirajzolódó politikai arcképéről lásd Hammeredéin Judit Grófnő a hídon. Károlyi Mihályné és a baloldaliság című írását. In: Uő: A márki és az orosz bárka. i.m. 147-156.

[5] Vu. i.m. 2539-2541.

[6] Vu. i.m. 2541-2547.

[7] Vu. i.m. 2555-2560.

[8] Vu. i.m. 2589-2090.

[9] Vu. i.m. 2564-2569.

[10] Károlyi Mihály levelezése IV. 1930-1944. Szerk. Hajdú Tibor és Litván György, Napvilág Kiadó, Budapest, 2015. 86.

[11] Márai Sándor: Mit látott a „Vu?” Újság, 1931. dec.18. 287.sz.

[12] Károlyi Mihály: Hit illúziók nélkül. Budapest, Magvető és Szépirodalmi Könyvkiadó, II. kiadás, 1977. A szovjet útról szóló rész címe: Egy kontinens születése. 306-334. Károlyi emlékirata elsőként Angliában jelent meg 1956-ban.

[13] Nem világos, hogy Károlyinak tudomása volt-e arról, hogy ez is Cseka fogantatású, fenntartású intézményhálózat volt.

[14] A moszkvai National Hotelban látott prostituáltakról 1933-as szovjet látogatása során már keresetlenül fogalmaz: „Ennyire még a nyugati államok mai kurvái sincsenek már kifestve. Az ebédlő, a pincérek, a virág, lámpaernyők, ezek a melles házi cocotte-ok, akik May Westre hasonlítanak, kész settinget képeznének egy háború előtti filmnek. Így képzeli a kleine Moritz és a szegény proli a bűnös gazdagok millieu-jét. A Víg Özvegy vagy talán még a Fledermaus keretjei ezek. Kaviár, pezsgő, hajlongó aranysujtásos portás, valóban undok épp ebben az országban.” Károlyi levele feleségéhez, 1933. december 17. Károlyi Mihály levelezése IV. 1930-1944. Napvilág Kiadó, Budapest, 2015. 267-68.

[15] Károlyi feleségéhez írt levele 1933. december 17-én. Károlyi Mihály levelezése IV. i.m. 268-269.

[16] Károlyi feleségéhez írt levele 1933. december 19-én. Károlyi Mihály levelezése IV. i.m. 269.

[17] Romain Rolland-hoz (1937. február 4-én) írt levelében dühösen fakad ki a moszkvai perek hírére. Károlyi Mihály levelezése IV. i.m. 330. De ezt teszi Sinkó Ervinnel folytatott beszélgetés során is, Sztálin és Hitler között egyenesen párhuzamot vonva. Sinkó Ervin: Egy regény regénye. Moszkvai naplójegyzetek 1935-37. Fórum Könyvkiadó, 1985. 569. Memoárjában a következőképpen indokolja, miért a hallgatást választotta: „Gyötrelmes fájdalommal értettem meg, hogy semmit sem lehet tenni. Spanyolországnak és Európának szüksége van a Szovjetunió segítségére. Károlyi Mihály: Hit illúziók nélkül. i.m. 345. Ugyanitt később azt írja: „[…] a tisztogatási perek, most pedig a megnemtámadási egyezmény végképp meggyőztek arról, milyen helyesen tettem, amikor nem léptem be a pártba, hiszen volt idő, amikor nagyon közel álltam ehhez a lépéshez.” Károlyi Mihály: Hit illúziók nélkül. i.m. 353.

[18] Károlyi 1941 októberében írt nyílt levele Jászi Oszkárhoz. Károlyi Mihály levelezése IV. i.m. 490-491.

[19] Károlyi Mihályné, Andrássy Katinka: Együtt a száműzetésben. Európa, Budapest, 1978. 178-191.

[20] Károlyi Mihályné, Andrássy Katinka: Együtt a száműzetésben. i.m. 179.

[21] Uo: 184.

[22] Károlyi Mihályné, Andrássy Katinka: Együtt a száműzetésben. 185.

[23] Károlyi Mihályné, Andrássy Katinka: Együtt a száműzetésben. 188.

[24] Márai Sándor: A tovaris. Újság, 1931. június 29. 170. sz.

Bodrogi Csongor szubjektív lapajánlója: 

Áprilisi ajánlómhoz öt lapszámból gyűjtöttem össze a tíz írást, melyet különös figyelemmel ajánlok elolvasásra. Az ESŐ tavaszi száma majd pár hét múlva jelenik meg, és a következő ajánló anyagába kerül bele. Ahogyan az eddigi hónapokban, ezúttal is igyekeztem minél több műfajú szöveget fölvenni a listára.

A TIZEDIK: Csobánka Zsuzsa Emese: Hagyaték [Alföld]

Ez a megrázó vers azzal a leíró mondattal indít, hogy „Álmomban megörököltem a kutyátokat.” Hogy azonban álomleírásról van szó, azt a kevésbé figyelmes olvasó hamar elfelejti, a versanyag ezután ugyanis egyre valóságosabbá és plasztikusabbá válik. A megörökölt kutya lassú haldoklása, és a haldokló kutya melletti részvétteli virrasztás válik a szöveg tárgyává. A záró versszak már az elengedésről szól, egyben pedig ki is tágul a jelentés. Mert talán nem is csak a kutyáról van szó, hanem a „szerelmetekről” is; azokéról, akiknek a vers címeződik.

A KILENCEDIK: Ádám Péter Villon-fordításai [Látó]

Francois Villon az egyetemes költészet egyik klasszikusa; mindig esemény, ha újra megszólalhat magyarul. Ádám Péter kísérlete (kapcsolódva ezzel az utóbbi pár évtized néhány fordítói kísérletéhez, gondolva elsősorban Nádasdy Ádám Dante-fordítására) a formai hűség elvetésére épül a pontosabb, könnyebben és tisztábban érthető jelentés kibontakoztatása érdekében. Kétségtelen, hogy az új szövegek hozzátesznek ahhoz az élményhez, amit Szabó Lőrinc és Mészöly Dezső míves Villon-fordításai adtak. Nyersebben, maibban, lazábban szólnak, jobban megérzékeltetik, hogy a francia szerző a társadalom legalsó rétegéből érkezett a költészeti kánonba. A szövegeket alapos jegyzetanyag kíséri, valamint olvashatunk egy rövid bevezető tanulmányt is, amelyben elveit tisztázza a fordító.

A NYOLCADIK: Patak Márta: Svájci sapka, reverenda (novella) [Székelyföld]

A novella egy felnőtt nő visszaemlékezése a gyerekkorára, amely egy kertvárosi házban telt. A gyermekeket két ember rémisztgette igazán: a szomszéd Böske néni, valamint a reverendás pap, akik a cseperedő kölyköket bűnösségükkel szembesítették. De vajon mi volt a gyerekek bűne? Erről csak homályba vesző részleteket tudunk meg, valami történt fiúk és lányok között a farakás mögött; de nem is az a lényeges, hogy konkrétan mi történt. Sokkal inkább az a kifejlődő bűntudat-élmény, amely az elbeszélőt felnőtt koráig végigkíséri.

A HETEDIK: Kukorelly Endre: 2-hidroxipropánsav [Kalligram]

A Kalligram áprilisi száma a kiadó és folyóirat egyik jeles szerzőjének, Kukorelly Endrének a születésnapját ünnepli. Németh Gábor esszéje mellett olvashatunk pár hamisítatlan Kukorelly-verset is. A szövegek közül expresszív költői ereje folytán a 2-hidroxipropánsavot emelem ki. A vers a bűz, bűzlés, bűzölgés problémáját járja körül, nyilvánvalóan társadalmi kontextusba helyezve, amit egyfajta gondolatritmusként sulykol olvasójába: „Az utcán élők bűzlenek.” „A hajléktalanok bűzlenek.” „A szegények büdösek.” A szegények, a hajléktalanok, az utcán élők számára nincs meg a vízben (a tengerben) való megtisztulás lehetősége; a versszöveg nem egyfajta óceáni életérzésbe torkollik, hanem mintha elzárnák a vízcsapot: dadogásban, hiányos mondatokban, ritmustalan disszonanciában végződik.

A HATODIK: Hansági Ágnes: Mit jelent ma Jókait olvasni? [Tiszatáj]

Az utóbbi hetekben, hónapokban fölhorgadó Jókai-vitához a szerző műveinek egyik legjobb ismerőse is hozzászólt. A Tiszatáj diákmellékletében megjelenő írás nem annyira tanulmány, mint inkább afféle vitairat. Hansági Ágnes lelkesen és meggyőzően érvel amellett, hogy Jókai szövegei kifejezetten modernek, izgalmasak, összetettek, magas irodalmi értékűek. Mi hát az oka annak, hogy a mai diákolvasók számára olyan nehezen megközelíthető ez az író? Hansági Ágnes izgalmas válaszokat ad erre a kérdésre; az esszé vagy vitairat feltétlenül ajánlandó minden középiskolai magyartanárnak vagy egyáltalán mindazoknak, akik Jókai találkozását a XXI. századdal jobban meg szeretnék érteni.

AZ ÖTÖDIK: Borsodi L. László: Amennyi látszik (vers) [Székelyföld]

A vers mottója: Hódolat Babits Mihálynak. Aki valamelyest ismeri a nagy nyugatos költő életművét, azonnal tudja, melyik Babits-szövegre asszociáljon: a Zsoltár férfihangra című versre, amelyik így indít: „Tudod hogy érted történnek mindenek – mit busulsz? / A csillagok örök forgása néked forog / és hozzád szól, rád tartozik, érted van minden dolog / a te bünös lelkedért.” A Babits-vers zárlatában olvasható: „Mert ne gondold, hogy annyi vagy, amennyi látszol magadnak”. Ez az a pont, amelyikbe Borsodi L. szövege beleakaszkodik, és azt mondja el, mi az, amennyi látszik. A szöveg több, mint puszta versjáték vagy a tisztelet kifejeződése; a „mindennek én vagyok az oka” látszólagos önkritikáját fordítja maga ellen, és mutatja meg, hogy az énnek sokkal kórosabb túlbecsülésén alapul, mint amit a Babits-szöveg sejtetne.

A NEGYEDIK: Beszélgetés az Alföld-díjasokkal [Alföld]

Az idei évi Alföld-díjasok közül hárommal beszélgetett el Herczeg Ákos, három egymástól nagyon különböző, de nagyon markáns hangon megszólaló egyéniséggel. Egyikük Nádasdy Ádám, aki igen sokféle műfajban és műveltségi területen aktivizálta magát, de mintha mindig elsősorban a nyelv határai érdekelnék. A másik Gerevich András, aki hosszú éveket élt külföldön, és tapasztalatait Magyarországra hozva kamatoztatta nem csekély lírikusi tehetségét. A harmadik pedig Balogh Gergő, aki irodalomelméleti és kritikusi munkásságával hívta föl magára – már igen fiatalon – az irodalom iránt érdeklődő emberek figyelmét. A beszélgetések azért is érdekesek, mert olyan személyes mozzanatokra világítanak rá, amelyek a szerzők írásaiból értelemszerűen nem vagy nem úgy derülhettek ki.

A HARMADIK: Jász Attila: Az utolsó koncert előtt (vers) [Tiszatáj]

Jász Attila költeménye egy fiatalon, mellrákban elhunyt énekesnőnek, Lhasa de Selának állít emléket. Alkalmi vers tehát; de az alkalmi versek közül is vannak, amelyek működnek, és vannak, amelyeken érződik, hogy az alkalom fontosabb, mint maga a szöveg. Hogy Jász Attila szövege miért működik, azt nehéz lenne egyszerűen és tömören megfogalmazni. Talán a metafora miatt, amely a melltartó hiányát, a mellrákot és az alatta dobogó szívet hozza finom összefüggésbe egymással? Vagy azért, mert a szöveg a végére kísérteties, metafizikai dimenzióba lép, amikor kiderül, hogy az énekesnő utolsó koncertjén már nem is ő, nem is az ő teste énekelt?

A MÁSODIK: Márton László: Változatok tehetségre (esszé) [Kalligram]

Márton László esszéje négy nagyon különböző alkatú és sorsú emberről szól, akiket voltaképpen csak egyetlen valami köt össze: volt egy területe az életnek, amelyben az átlagosnál jóval tehetségesebbek voltak, és ezt a tehetséget a maguk módján ki is bontakoztatták. A szöveg eredetileg bevezetőnek készült egy fényképésznek, Balla Árpádnak az életművét összegző, bemutató kötetéhez. Az ő sorsán elgondolkodva jutott eszébe Mártonnak három másik, kissé hasonló sors, három másik történet. A tehetség útjai a jelek szerint kifürkészhetetlenek, nagyon sokfélék, és mintha mindenkinél más ritmusban találna utat a benn mocorgó kincs. Az esszé önkéntelenül arra készteti az olvasót, hogy saját tálentumáról merengjen el.

AZ ELSŐ: Rékai Anett: A versmondólány (novella) [Látó]

Laza diáknyelvi regisztereket mozgósítva számol be ez a szöveg arról, ahogyan egy tehetségesnek vélt diáklány kezéből fokozatosan kicsúszik élete fonala. A novella az „egyébként” szóval kezdődik, érzékeltetve, hogy ami történik és történt, az mindig mellékes – ahhoz képest, ami nem történt, bár megtörténhetett volna. A „szivacsagyú” kislánnyal szülei és tanítói elhitetik, hogy nagy színésznő lesz, ám miként az lenni szokott, a beteljesülés útja nem ilyen sima és egyenes. Az első kudarcok után megindul a kortársi zaklatás, majd megkezdődik a pszichológusi segítség igénybevétele, mindez azonban csak tovább mélyíti az árkot a „normális tömeg” és a „versmondólány” között. Manapság, amikor olyan könnyen visszaélnek az „erőszak” vagy a „zaklatás” fogalmával, különösen elgondolkodtató Rékai Anett novellája, amely ezeket az ember-ember közti viszonyokat sokkal finomabban ábrázolja, mint a közéleti, politikai diskurzusok szokták.

Az Új Hang rovat anyagából ezúttal is három darabot emelek ki. Bagó Tünde: A gyász című novellája a meghalt nagymama temetésének másnapján játszódik, és az élet továbbhaladásáról szól; az életéről, amelynek a kegyetlenség éppúgy része, mint a jóízű falatozás. Hegyi Zoltán Imre: Ballada a bűnevésről különösképpen a nyelvi leleményeivel emelkedik ki a szövegek közül, ahogyan a metaforáknak és hasonló alakú szavaknak új jelentéseket ad, miközben megmondja, miért más belebokszolni egyszer a világ képébe, mint folyton nyelni a megaláztatásokat. Feltizi-Veress András: Az ellenségem bátyja című rövid írása kaleidoszkópszerű arckép egy emberről, aki akárki lehetne, de mégse akárki, mert az egyre mélyebbre hatoló ismeretek és az egyre több eltelt idő az ellenségemet (aki az ellenségem bátyja volt) a legjobb barátommá teszik.

(A friss irodalmi lapokra itt tudsz előfizetni: www.szofa.eu)

Kép: Jacek Yerka

Divat az újrafordítás. Új fordításban olvassuk Shakespeare-t, Dantét, Camus-t, Dosztojevszkijt, Tolsztojt. Mostantól pedig Miltont is. De olvassuk-e Miltont egyáltalán? A Visszanyert paradicsomot fordítója, Péti Miklós lábjegyzetekkel teszi érthetővé és élvezetessé.

A Visszanyert paradicsom olvasását nem a villamoson kell elkezdeni. Három szöveg – eredeti angol, magyar prózafordítás és jegyzetek – szimultán olvasásából könnyű kizökkenni, főleg az elején. Ha viszont rászánjuk az időt és a figyelmet, ha megszokjuk ezt az újfajta befogadásmódot, sokkal többet ad, mint szokásos BKV-olvasmányaink.

Gondolnád például, hogy Milton gyakorlatilag fanfictiont írt a 17. században, csak nem a Harry Potterből, hanem a Bibliából? Vagy hogy ki mindenkit hívtak még Istenfiának Jézuson kívül? Az embereket még csak-csak, de a bukott angyalokat is? Mi van, ha ők is kísérletek voltak a megváltásra? Mi van, ha nem az első Istenfia járt sikerrel? Ha nem vigyázol, előbb utóbb te is azon kapod magad, hogy boldog-boldogtalannak az alternatív üdvtörténetet elemzed.

Nekem legalábbis ez volt az első benyomásom a Visszanyert paradicsomról. Az élmény elgondolkodtatott, miért is leszek izgatott, ha a rövid eposzról beszélek, és miért pörög az agyam napokig egy elejtett félmondaton a lábjegyzetekből. Aztán beugrott: az egyetemen éreztem utoljára hasonlót, egy-egy jól sikerült szeminárium után, amikor az előadó olyan kérdéseket hagyott bennem, melyeket nemhogy nem tudtam, nem is igazán akartam megválaszolni. Volt valami szakrális ebben az értetlenségben. Talán a mű szentsége, melyet megfejteni nem, legfeljebb csodálni lehetett.

A fordító már az elején lebukik, kiderül, hogy korántsem tette félre a professzori sapkáját. Péti Miklós egyetemi kurzust tart a lábjegyzeteiben. Lássuk be, enélkül alig értenénk valamit a Visszanyert paradicsomból. Legyen bármilyen naprakész a sorozatokon pallérozott, állásinterjúkon csillogtatott angoltudásunk, a korabeli szöveget szinte lehetetlen megakadások nélkül, folyamatos irodalmi szövegként olvasni. Egyszerűen túl sok benne az ismeretlen, az idegen, a régi, ami minden második sorban kidob az olvasmányélményből. A magyar fordítással már eggyel könnyebb dolgunk van. A szavakat, mondatszerkezeteket megértjük, nincs előttünk nyelvi akadály. Beleütközünk viszont abba a cirka 350 évbe, ami köztünk és a mű között van. Mindenki tudja, hova fut ki a történet, nem feltétlen értjük, mi is ezen akkora nagy cucc. Csupán a fordítás olvasása már ébreszt bennünk pár izgalmas gondolatot, talán bele is bonyolódunk néhány cigarettafüstös vitába hasonszőrű bölcsészekkel, de ez az egy-két pont még nem lenne elég ahhoz, hogy azt mondjam, érdemes volt megvenni, elolvasni a kötetet. És itt jön a képbe Péti Miklós, a professzor.

Általában hajlamos vagyok átugrani a lábjegyzeteket, minél több van belőlük, annál rövidebb az oldalra jutó törzsszöveg, annál gyorsabban haladok, kész szerencse. A Visszanyert paradicsom olvasásakor azonban ez teljesen megfordult. A lábjegyzetek gyakran sokkal izgalmasabbak voltak, mint maga a szöveg. És nem azért, mert a tanár úr megfejtette bennük a mű titkait, hanem, mert rávezetett, hogy én fejtsem meg őket. Rámutatott a nyomokra, mint valami önzetlen Sherlock, de az összerakás sikerélményét átadta Watsonnak.

A legjobb példa erre, hogy Péti már a kezdetektől hangsúlyozza, mennyire igyekszik a Sátán elkerülni a saját megnevezését, illetve, hogy a szó jelentése héberül ellenség. A fordító jó rendező módjára építi a feszültséget, egészen addig, míg egyetlen egyszer, a mű tetőpontján Jézus nevén nem szólítja a kísértőt: „Takarodj előlem, […] örökké kárhozott Sátán!” Ekkor üt be az „aha-érzés”, ami elmaradna, ha Péti nem ágyazott volna meg neki. “A named thing is a tamed thing”, tartja az északi mitológia, amit megnevezel, azt megszelídíted, aminek tudod a nevét, azt uralod is. Számomra Jézus ezen a ponton nyerte meg a csatát, nem a templomtornyon.

Péti kiemelései nélkül talán elveszne az is, mennyire tanácstalan a kísértő Jézus kilétét illetően, mennyire nehezére esik megérteni istenemberi mivoltát. Nem éri fel, mégis miben más ez az Istenfia. Az olvasó lelki szemei előtt pedig ott van a küzdő Milton, aki erőn felül igyekszik felfogni, feldolgozni hitének szent titkait. Olyannyira, hogy eposzt ír belőlük.

Éppen ezért gondolom, hogy a Visszanyert paradicsom tulajdonképpen fanfiction. Az író megkeresi az üresen maradt részeket, kitölti, ha tetszik, kiszínezi azokat, de semmiképp sem hajlít az alapművön. Érzi, hogy az alig egy oldalnyi bibliai szöveg mögött egy sokkal nagyobb történet van, és vállalkozik rá, hogy világra hozza azt. Én a kilencvenes évek elején születtem, a generációmat a Harry Potter szoktatta rá az olvasásra, mi abból írtunk amatőr rajongói regényeket. A megelőző korosztály hasonló rajongásból szülte meg a Star Wars kiterjesztett univerzumát. A 17. század embere számára ez a világokat felforgató, álmatlan éjszakákat okozó irodalmi mű bizonyára a Biblia volt.

A Visszanyert paradicsom többi titkát nem leplezem le a potenciális olvasó előtt. Ehelyett beszéljünk arról, hogy teljesít a kötet mint műfordítás. A legszembetűnőbb különbség, hogy a fordító lemond a blank verse-ről, prózában írja újra a rövid eposzt. A drámai jambus hiányozni fog a Shakespeare-életmű szerelmeseinek, ám cserébe kapunk egy ígéretet: a lehető legpontosabb fordítást fogjuk olvasni. Mégsem egy polírozott nyersfordítás az eredmény, mert az emelkedett stílus és mondatszerkesztés megmarad. A formával ellentétben a hangulatot Péti nem áldozza fel a pontosság oltárán. Törekszik arra is, hogy a nyelvezet viszonylag közel maradjon a mai köznyelvhez, hogy legalább nyelvi nehézségek ne akadályozzák a befogadást, ha már három és félszáz év távolságát kell leküzdeni. Ez a kettő azonban – az emelkedett stílus megtartása és a közérthető nyelvezet – néha összeütközik. A negyedik ének egy pontján a “tedious talk”- ot Péti „unalmas szövegelés”-re fordítja. A jelentéssel nincs gond, de a költői mondatszerkezetek között kissé idegenül hat egy ennyire mai szó, talán előnyösebb lett volna egy kevésbé hétköznapi kifejezést választani. Unalmas szócséplés például?

Az egyszerűségre, érthetőségre való törekvés néha a költői elemekből is lecsíp egy darabkát, igaz, ilyenkor a lábjegyzetben mindig kiegészíti, mi egyebet jelent még az eredeti kifejezés, így az olvasó teljes képet kap. Ugyan én is jobban kedvelem, amikor a műfordító inkább elvesz, mint hozzáad, ha már választania kell, de néhány helyen szívesebben olvastam volna bonyolultabb, több jelentéssel bíró fordítást, főleg, ha a kötött forma sem kényszerít a szöveg megnyirbálására. Erre példa az első ének egyik sora, ahol Péti megjegyzi, hogy a “The way he came not having mark’d” félmondat kettős jelentéssel bír. Jézus vagy figyelte, merre ment – emellett döntött a fordító: „Odaútját nem jegyezte meg” -, vagy nem hagyott nyomot, tehát lebegett. Ebben az esetben érdekesebb lett volna, ha a fordítás megtartja az eredeti kétértelműséget – útján nem hagyott nyomot – és az olvasóra bízza, hogy kóborló, vagy transzcendensen lebegő megváltót képzel-e maga elé.

Meg kell azonban jegyezni, hogy a műfordításban a hibát mindig könnyebb észrevenni, mint a kiválót. Könnyű nagy magabiztossággal, hasraütésszerűen rávágni egy-egy kevésbé eltalált sorra, hogy így vagy úgy jobb lenne – ahogy feljebb én is tettem -, de a befogadói oldalról szinte felfoghatatlan az a mennyiségű kutatás, amit a fordító a munkájába tesz. Ő legalább húsz szempontot figyelembe vett minden egyes sor újraalkotásakor, míg én legfeljebb kettőt. A pontos és erős szóválasztás pedig nem zökkent ki a szövegből. Ha a fordító hűséges az eredeti műhöz, mintegy eltűnik a szöveg mögött, mi, olvasók hajlamosak vagyunk minden érdemet a szerzőnek tulajdonítani.

Tanulság: aki Milton művét a maga teljességében szeretné élvezni, az ne csalja el a jegyzeteket. Ezek a fordítással szorosan együtt dolgoznak, így kísérlik meg, amiről mind tudjuk, hogy lehetetlen: magyar nyelven megalkotni az angolul írt szöveget. Péti Miklós fordítása érdekes kísérlet arra, hogyan lehet a lehető legtöbbet átadni a Visszanyert paradicsomból annak tudatában, hogy a célnyelven a legegyszerűbb szó is mást jelent, máshogy hangzik, más asszociációkkal bír, és anélkül, hogy elvárná, az olvasó minimum doktora legyen az angol irodalomnak.

„Kevés a tömegben az értelmes, helyes ítélőképességű – márpedig kevés támogatótól nemigen származik dicsőség.” – mondja Jézus a harmadik énekben. Péti pedig kiemeli, Milton az Elveszett paradicsomot – bizonyára a Visszanyert paradicsomot is – a „keveseknek” írta. Ez 350 év alatt sem változott. Hiába az egyszerű nyelvezet, a magyarázó jegyzetek, nem lett könnyű olvasmány. A Visszanyert paradicsom kihívás, próbatétel, akárcsak a negyven nap böjt a pusztában. De ne felejtsük el, Jézust is az tette megváltóvá.

John Milton:  Visszanyert paradicsom,  Fordító:  Péti Miklós,   Jelenkor Kiadó,   2019.

(első megjelenés: https://revizoronline.com/hu/cikk/8877/john-milton-visszanyert-paradicsom-ketnyelvu-kiadas/)

„Ha ez a fű egyszer zöld volt, akkor majd megint zöldnek kell lennie!” – vigasztalja társait kezében egy a vastag hó alól előásott elszáradt fűcsomóval egy 1956-os magyar menekült, miután a busz megállt az átmeneti szállás előtt Hedmarkstoppenben, és a rajta utazó magyarok közül többen elsírták magukat a belső-norvégiai hópusztaság láttán. Forró Tamás könyvének 141. oldalán meséli el hosszabban ezt a történetet, ezzel is illusztrálandó az elsődleges kultúrsokkot, amely a Norvégia által befogadott magyarokat érte megérkezés után, ez pedig nem más, mint a norvég éghajlat és időjárás, különösen annak téli változata, amelyet a menekültek számára elérhető tájékoztatók próbáltak a Golf-áramlatból adódóan enyhe éghajlattá kozmetikázni.

Forró Tamás 2017-ben hunyt el Oslóban, tragikusan fiatalon, súlyos betegség következtében. Azonban ahogy Kovács katáng Ferenc is írja a könyv 2020-as előszavában: „Vigasz a tragédiában, hogy fiatal kora ellenére sikerült jelentős nyomot hagynia maga után. Diplomadolgozatában, néhány szakcikkében, műfordításaiban felvillantotta tehetségét, a jelen kötetben pedig hiánypótló ismereteket közvetít.” (A kezünkben tartott, „1956-os magyar menekültek Norvégiában” c. könyv első kiadása korlátozott példányban jelent meg, nem került kereskedelmi forgalmazásba, így sem kutatóhelyekre, sem könyvtárakba nem juthatott el. A második kiadás viszont, amelyet a Napút Kiadó 2021 elején jelentetett meg, már elérhető. Ezen utóbbi kiadás létrejötte nem kis részben Kovács katáng Ferenc érdeme, aki a mű szerkesztője és közreadója, és úgy általában a projektet menedzselte.)

Általánosságban elmondható, hogy a skandináv-magyar, és különösen a norvég-magyar kapcsolatok legújabb kori alakulásának momentumai korántsem annyira közismertek, amennyire ez a témakör egyébként megérdemelné, hogy foglalkozzunk vele. Ugyanis bőven van itt miről beszélni. A norvég-magyar kapcsolatok formálisan a 20. század elejére nyúlnak vissza, és a baráti kapcsolatoknak a diplomáciai csatornákon túl először formális keretet adó Norvég-Magyar Egyesületet (Norsk-Ungarsk Forening – NUFO) 1937-ben alapították. Igaz, az első húsz évben tevékenysége nem volt jelentős, azonban az 1956-os forradalom leverése után – amikor is Norvégia is úgy határozott, hogy fogad magyar menekülteket – szerepe fokozatosan felértékelődött, és ma is aránylag jelentős. (Vajon ha itt Budapesten megállítanánk száz véletlenszerűen kiválasztott járókelőt, hányan ismernék ezt a szervezetet?)

A könyv – bár megemlékezik annak az eseményekben játszott szerepéről – természetesen nem a NUFO történetét hivatott feldolgozni, hanem a forradalom időtartamának, leverésének, majd az azt követő pár évnek az eseményeit a Norvégiába érkező magyarokkal kapcsolatban, illetve norvég szemszögből is.

Teszi ezt mindenekelőtt példaértékű módszertani megalapozottsággal. Forró Tamás egyrészt a klasszikus kvalitatív módszertani készlet legjellegzetesebb elemeit használja, úgymint a levéltári anyagok kutatása, a sajtókutatás és a szakirodalmi anyagok feldolgozása. A könyv első részében sor kerül a vonatkozó – elsősorban nemzetközi jogi – definíciók tisztázására és a kapcsolódó intézményrendszer bemutatására, a történelmi háttér ismertetésére. Mindemellett számos statisztikai kimutatás is szerepel a könyvben, továbbá megjelenítésre kerülnek a norvég segítségnyújtás pénzügyi vetületei is, amely adatok maximális részletességgel számszerűsítik a könyv által vizsgált kérdések jelentős részét. Talán nem túlzás kijelenteni, hogy feltehetőleg a témában elérhető források teljes spektruma feldolgozásra került a könyv megírása során.

A kötet ugyanakkor rendkívül olvasmányos, kifejezetten izgalmas, sőt életszagú. Ebben nagy szerepe van néhány olyan látószög alkalmazásának, amelyek talán kevéssé szokásosak a történelemtudósok műveiben, ugyanakkor a téma által megkívánt komplex interdiszciplináris megközelítés, valamint érzékeny, empatikus attitűd miatt a menekültügyi kutatásokban akár bevettnek is tekinthetjük. Kiemelten gondolok itt a beilleszkedés konfliktusainak elemző feltárására és több szempontból való bemutatására, amely különösen izgalmas az iskolás korú gyermekek esetében. Hiszen a központi kérdés a menekültek tartós befogadása kapcsán a letelepítés és integráció, amely megadja számukra a lehetőséget, hogy a befogadó társadalom hasznos tagjaiként legyenek képesek folytatni életüket. Persze mindezt csak a menekültek traumáinak maximális és konstruktív figyelembe vétele mellett lehet sikeresen megvalósítani,  ez pedig mindig küzdelmes folyamat a befogadó államnak és a befogadottaknak is.

Forró Tamás részletekbe menően végigköveti a fenti folyamat első éveit, és nem csak a Norvégiában történteket, hanem a norvég államnak az Ausztriában, mint elsődleges fogadó és elosztó államban kifejtett segítő tevékenységét is. Mindezt pedig tovább fűszerezik az olyan érdekességek, mint a Dominikán és Ausztrián keresztül Norvégiába került magyar menekültek esetének ismertetése.

Összegezve a fentieket, elmondható, hogy valóban hiánypótló műről van szó. A néhai szerzőt önmagában a témaválasztásért dicséretet illeti, annak kidolgozása pedig valóban komoly szaktudásról és témaismeretről, elmélyült kutatásról és a témának a nagyközönséggel való megismertetése iránti elkötelezettségről tesz tanúbizonyságot.

[Forró Tamás: 1956-os magyar menekültek Norvégiában. Napkút Kiadó, Budapest, 2021, 224 o.]

Illusztráció: E. Munch: Melankólia

Az antik regények szerelmespárjai, egymást kereső családtagjai mindig a Mediterráneum jól ismert szigetei közt, Európában vagy Afrikában bolyonganak. Megszámlálhatatlan kaland vár rájuk, de eközben nem lépik át a racionálisan megtapasztalható világ határait. Bár a görög mitológia bővelkedik szörnyekben és keveréklényekben, ám az antik regények (Leukippé és Kleitophón, Apolloniosz története és közülük talán a leghíresebb, Héliodórosz Sorsüldözött szerelmesekje) nem mutatnak be kitalált országokat és fantasztikus lényeket. Hőseik soha nem tévednek át az „ismeretlenbe”.

De hol játszódnak vajon a középkor nagy elbeszélései, a lovagregények, melyek ma is a popkultúra kiapadhatatlan forrásául szolgálnak? Bármilyen tudatlan is volt egy középkori olvasó, talán ő is pontosan érezte, hogy Artúr király birodalma nem egészen úgy „valóságos”, mint a ténylegesen létező államalakulatok, mint Franciaország, Kasztília vagy Lengyelország akár – a lovagregények csodái, fantasztikus találkozásai csak egy költői tér-időben, egy mesevilágban lehetnek „valószerűek”.

A lovagregények világának ma már gyermetegnek ható (az európai folklórból oly ismerős) fantasztikumát viszont árnyalja az elbeszélések többségének lélektani realizmusa. A Szent Grált elnyerő, állandóan változó, súlyos lelki válságokat átélő, de a hibáiból mindig tanulni képes, vademberből udvari lovaggá, majd keresztény férfivá változó Perceval / Parzival a mi szemünkben sokkal „emberszerűbb”, mint az antik regények soha nem változó, a külvilágban mindig ellenséget gyanító, kicsit papírmasé-szerű szerelmespárjai.

A középkor legnagyobb szerelmes regénye, a Trisztán a mi fogalmaink szerint „mesés” elbeszélés (gondoljunk csak a bájitalra), lélektani realizmusa viszont már-már tabudöntő és egészen párját ritkító. A legkevésbé sem gyerekirodalom. Nemcsak a szexualitással kapcsolatos félelmeket járja körül, hanem érint olyan, a korban tabunak számító témákat is, mint függőség, önsorsrontás, homoszexualitás, öngyilkosság, depresszió, halálvágy. A lovagi elbeszéléseket szókimondó lélektani realizmusuk és csodás, mesés külsőségeik ma is (és a középkorban is) kitűnő young adult-irodalommá teszik – nem véletlen, hogy ma is nagyon sok fantasy ezekből táplálkozik. (A lovagregényekben – egy-két „bölcs” vagy „gonosz” öreget leszámítva – mindenki tizen- vagy huszonéves, gyerekszereplőik egyáltalán nincsenek, ami azt sejteti, hogy ezek a híres elbeszélések eredetileg is nagykamaszoknak szánt olvasmányok, mesés „életminták”, exemplumok lehettek.)

A lovagok csodás próbatételeinek színhelye az artúri mesevilág. Ebben a társadalmi térben, hatalmas erdőkkel övezett királyi udvarban álom és valóság, fantasztikum és realitás kibogozhatatlanul összekeveredik. A szakralitás állandóan ütközik a mindennapokkal. Kidolgozott társadalmi szokások és rituálék szerint élő, rettentő családi traumákat cipelő fatal férfiak pünkösdkor felpattannak a vacsoraasztal mellől, hogy a Szent Grál nyomába eredjenek.

               Ezekben az elbeszélésekben a valóságszintek nem válnak szét élesen. Az első nagy középkori regényíró, Chrétien de Troyes artúri kalandokat feldolgozó regényében, az Yvainben munkásnőkkel is találkozunk, akiknek a bérével adós marad a munkáltatójuk – és ez a bizonyos „kizsákmányoló” természetesen nem más, mint egy rettegett, emberevő óriás. A legfinomabban kidolgozott, keresztény szimbolikájú fejlődésregényekben is helyet kapnak a kor popkultúrájából ismerős mitikus szörnyek, mágikus állatok. A képzőművészeti alkotások (margináliák) tanúsága szerint akkoriban minden befogadónak egyértelmű lehetett a jelentésük.

         Mára ez az óriási popkultúra is elveszett, felszívódott. Azt még érteni véljük, hogy miért lehetett a kecske sátáni állat a középkorban (a középkori sátán nyilván örökölte az antik Pán közismert attribútumait) – de vajon miért tartották a nyulakat annyira veszedelmes és harcias lényeknek? Márpedig a lovagregényekben emberevő nyulak is harcolnak (páncélben, dárdával, kopjával), ahogy a margináliák is megörökítenek számos halálos kimenetelű „nyúl-párbajt”.

Bár a középkori, a lovagregényektől elválaszthatatlan mágikus mesevilág nem minden részlete tisztázott (vagy tisztázható), ez a kevés is lehetővé teszi, hogy a középkori gondolkodás sajátságaira következtessünk.

         A középkori popkultúrában békésen megfértek benne antik motívumok, hindu, arab kölcsönzések, germán és kelta folklórelemek. A morális, fizikai, esztétikai, lelki jelenségek egymás tükörképeiként léteztek: így aztán a házasságtörő szerelem szörnyszülötteket „eredményez”, minden erkölcsi bűn megbetegítheti az embert, egy fiatal lány pedig olyan szép lehet, hogy mindenki meggyógyul, aki rápillant… Úgy tűnik, a középkorban nem hittek elkülönülő fajokban, elképzelhetőnek tartották akár egy csiga és egy griffmadár „házasságát” is. A lények örökké fejlődnek, folyton folyvást egymásba alakulnak, mint látjuk ezt Hieronymus Bosch festményein, aki egyébként sokkal középkoribb festő, ha a képeit tanulmányozva néhány bestiáriumot (középkori, mesés „állatgyűjteményt”) is fellapozunk. A csodás keveréklények mindig újabb és újabb átváltozásokra képesek, szakadatlanul változnak, mintha a Teremtés hat napja nem lett volna elég arra, hogy Isten megteremtse a Mindenséget.

De kik is ezek a szörnyek?

Jeffrey Jeromy Cohen kutatásaiból is tudjuk[1], hogy ezek a középkori képzőművészetben vagy lovagregények mellékalakjaiként nyüzsgő szörnyek, a „másság” korabeli megtestesítői gyakran leigázott népek vagy őslakosok emléknyomai, valamiféle, a lovagi kultúrán kívüli történelmi emlékezet megtestesítői. A szörnyek „jelenléte” képes a lovagi elbeszélések, a kelta meseerdő időbeli és szemléleti kereteit kitágítani.

         Maga az európai lovagság a muzulmánokat tartotta a legfőbb ellenségnek – egyáltalán nem túlzás azt állítani, hogy a nyugati kereszténység fiatalabb, mint a mohamedán vallás, hiszen a kora középkor végén, a mohamedán térhódítás ellenében született. Már az első nagy, európai eposz, a Roland-ének is a mórokkal vívott háborúnak állít emléket. Számtalan lovagregénynek van tragikus, muzulmán hőse – ők többnyire elátkozott, fekete páncélban hadakozó, a hölgyek szerelmére hiába áhítozó lovagok –, ahogy a groteszk rémalakok (sárkányok, szörnyszülettek) többsége mögött is egy-egy mohamedán „rejtőzik”.

        Tényleg fekete páncélban harcoltak a mohamedánok? Vagy emberevő óriásokként riogatták a szüzeket?

A középkor csak jelöli a másságot, de nem „ábrázolja”. Bármennyire érdekelne minket – legalábbis engem biztos érdekelne! – egy mohamedán fiatal integrációja egy középkori udvarban, az ő sajátos tapasztalatai Nyugat-Európáról, a regények nem sok információval szolgálnak. A középkor egyik legszebb szerelmi elbeszélésében, az Aucassin és Nicolette c. elragadó chantefable-ben (verses és prózai elemeket kombináló mesében) Nicolette egy keresztény családban nevelkedő „mór leány”, aki csak számos kaland, családi vita után mehet hozzá szerelméhez, Aucassin grófhoz. A „fényes arcú” Nicolette szőke, előkelően törékeny, ráadásul a bőre oly fehér, hogy éjszaka még az erdő is kivilágosodik tőle. Egy időre visszatér a szülőföldjére, de erről a „mór világról” sem tudunk meg sokat, apja cartagenai udvara pontosan a provanszál Garin gróf udvarának tükörképe[2]. Nicolette bemutatását ma semmiképp sem tartanánk egy arab tinilány realista ábrázolásának.

         De nem sokkal realistább Wolfram von Eschenbach híres Parzifaljának afrikai féltestvére, Feirefiz. Feirefiz apja egy nyugati lovag, anyja pedig egy „fekete” hercegnő – Feirefiz bőre tehát fekete-fehér kockás. Ez a szokatlan, bizarr külső (bár a mi elvárásaink szerint cseppet sem „realista”) mélyen kifejezi egy, a keresztény és muzulmán világ határán hányódó, törvénytelen születésű  fiú identitászavarát, elidegenedettségét és „hontalanságát”. De feltétlenül meg kell jegyeznünk, hogy megtérése után Feirefizből (még így, kockásan is!) a Grál lovagja lesz, ahogy természetesen Nicolette is megtalálja a boldogságot Aucassin oldalán.

         A középkori udvari kultúra mélyen hitt az integrációban és a szabad akaratban. Megingathatatlan meggyőződése volt, hogy nemcsak a szörnyek, az emberek is szabadon változhatnak.

         Még akkor is, ha a szexualitáshoz mégiscsak az idegenség vagy az állatiasság értékét társította. Számos nagy középkori família ősatyja egy ragadozómadár (a heraldikai jelképek erre utalnak), a legnevezetesebb ősanyák között találunk sellőt, szarvast, őzet stb. A portugál nemesi évkönyvek is megőrizték a dona pé de cabra, vagyis a kecskelábú asszony történetét. Ő nem egy ártatlan és jóságos állat (a kecske a középkor szemében ördögi lény), hanem egy szépséges boszorkány, aki férjétől, jövendő gyerekei apjától azt kéri, hogy ne vessen keresztet többé. Ám ennek a szerencsétlen, elsietett házasságnak a gyümölcse, a „kecskelábú asszonynak” a fia  mégiscsak jó keresztény lesz.[3] Hiszen az „állati szülők” arra is megtanítanak, hogyan bocsássunk meg a szüleinknek – és eközben hogy tartsunk távolságot tőlük, hiszen keresztényként elsősorban a saját tetteinkért vagyunk felelősek.

A középkor „nőideáljai” többnyire idegenek. Szépek és félelmetesek.

Az egzotikus messzeség megsokszorozza a vonzerejüket. Ez nemcsak a Cartagenában született Nicolette-re vagy az egyik legnagyobb trubadúr, Jaufre Rudel „amor de lonh”-ára (távoli szerelmére) igaz, hanem a középkor egyik legkedveltebb női szentjére, a kislánykora óta német nyelvterületen élő Árpád-házi Szent Erzsébetre is. A középkor legnépszerűbb szerelmes regényének hősnője, Izolda is messziről érkezett: egy ködös, messzi, „elérhetetlen” szigeten, Írországban látta meg a napvilágot. Szexuális vonzerejét, bámulatos szépségét nemcsak a varázsital, hanem az egzotikus „távolság” is ellenállhatatlanná teszi.

A Zöld szigetről származó Izoldával már meg is érkeztünk a tündérekhez. És mivel a legtöbb lovagregény a kelta-breton mondakört dolgozza fel, ezért nem is meglepő, hogy a kelta mesevilág nemcsak a nyugati magas irodalomban (gondoljunk csak a Szentivánéji álomra) terjedt el, hanem az európai mesekincsben is.

A mindennapi, könnyen megtapasztalható, racionális valóságot kiegészíti egy titokzatos, „tündéri” dimenzió. Ahogy a magányos várkastélyt körülöleli a természet, úgy a józan emberi világot is egy racionálisan kevéssé megfejthető, titokzatos birodalom. A vágyak, a halál vagy erdő „mélye”. A tündér-világot  a középkor nem a gyerekkor, az ártatlanság, hanem a szexualitás „idejével” kapcsolta össze – a lovagregényekben csakis serdülő fiúknak adatik meg, hogy találkozzanak a tündérekkel.

A tündérek világából gyakran nincs visszatérés. Az erdőben vagy patakparton elcsábított fiúk engednek a tündér csábításának, kilépnek a megszokott valóságból – hogy aztán soha ne lássák viszont az övéiket. A tündér „megkísérti” a kiválasztott lovagot, olyan gyümölccsel kínálja, ami után nem lesz éhes, nem lesz szomjas, és már nem képes földi táplálékot magához venni. A tündér-menyasszony az első találkozás után sokszor magára hagyja a kedvesét, aki számtalan veszélyt és megpróbáltatást vállalva megpróbálja felkutatni.

Mert a nők titokzatosak. Mert a nők kiszámíthatatlanok és érthetetlenek. Ráadásul „nem hagyják békén a férfiakat”. Elcsábítják, utána elveszejtik őket. Szinte minden lovagregény egy patriarchális világot tükröz – ami nem is csoda, hiszen a szerzőik férfiak, akik (legalábbis kezdetben) nemesi ifjakat próbálnak a helyes, „lovagi” viselkedésre felkészíteni. A tündérlányok valósága (a nők társadalma) csak egy vágyott és félt, soha nem egészen uralható, titokzatos ország, ami „elveszejti” a férfiakat. A lovagokkal szemben a tündérlányoknak nincs igazi múltja. A „semmiből” perdülnek elénk, hogy aztán egy patakparton „elragadják” a férfiakat.

A középkori tündér nemcsak megmutatja, hanem – a képzelet pompázatos szivárványszíneibe öltöztetve – el is rejti a történelemben élő nőket. A nővéreket, feleségeket, anyákat, nagymamákat. A tündér földöntúli szépsége ugyanolyan álruha, mint ellentéte (ellentéte?[4]) a boszorkány púpja, fekete ruhája, vasorra. A mesék vasorrú bábája, ez a másik „erdei lény” ugyanúgy elveszejteni akarja a hőst, miközben szinte évődik vele („szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál…”)

Tündérekkel szinte mindig csak királyfiak és kóbor lovagok találkoznak.

Vagy mégsem?

A magyar romantika egyik legeredetibb és talán egyik legigézetesebb alkotásában, Petőfi János vitézében egy parasztfiú jut el Tündérországba. Ezt a remek fantasy-t olvashatjuk egy középkori, Jean le chevalier-szerű történet kiforgatásának: János, a „vitéz” (chevalier) találkozik a vízparton a tündérlánnyal (Iluska, Tündér Ilona), akit számtalan kaland, bujdosás, kóborlás után (sárkányok és más fenevadak fölött aratott győzelem, Franciaország felszabadítása a muzulmánoktól) viszontlát Tündérországban. Iluskának nemcsak a neve és a szépsége „tündérszerű” és középkorias, hanem a nyugati középkor hagyományához kapcsolja a víz (patak, tó), a boszorkány mostoha, de még a sírjáról szakított a vándorló Jancsit az illatával tápláló rózsa is.

Bámulatos, hogy ennek a kamaszos műnek a kamasz szerzője mennyire visszatalál a „tündérség” középkori értelméhez. Tündérországban Jancsi kész a halálra, hiszen mikor bedobja a rózsát a tóba, „nem sok híja volt, hogy ő is ment utána…”. A boldogság birodalma (ahol Jancsi átéli a korábbi szerelmi egyesülésük előtti pillanatot, hiszen Iluska most is épp kikel a vízből, szinte a szeme láttára születik meg) nem valami gyerekes álomvilág, hanem az orgazmus örökkévalósága. Petőfi bizony nem kertel: „Ha a földi ember először lyányt ölel, / Ennek az álomnak gyönyöre tölti el.”

Útkeresés. Más(ik) Világ. Próbatétel.

Majd dicsőséges beteljesülés.

Csakhogy itt a dicsőség nem egy udvari lovagé, nem egy eltévedt királyfié, hanem egy helyét kereső (és nem találó) parasztfiúé.

Petőfi majdnem forradalmi módon kiforgatja a lovagi elbeszélések társadalmi viszonyait. És ennek a „kiforgatásnak” a nyomán érzékeljük milyen lázadóak lehettek a maguk korában az „eltévedt lovagokról” szóló középkori elbeszélések is.

Hiszen az igazi Tündérország nem véneknek vagy éppen gyerekeknek való vidék. Hanem a szerelem halálos valósága. Az itt a földön el nem érhető túlvilág.

[1] Monster Theory: Reading Culture. Minneapolis, University of Minnesota Press, 1996.  (Editor). Of Giants: Sex, Monsters, and the Middle Ages. Minneapolis, University of Minnesota Press, 1999., The Post-Colonial Middle Ages. New York: St. Martin’s, 2000.

[2] Aucassin és Nicolette. Ófrancia széphistória. Tóth Árpád fordítása. Gyoma. Kner. 1921.

[3] Minderről bővebben: Bánki Éva: Másság és kulturális idegenség tapasztalata a lovagi elbeszélésekben – In: http://ujnautilus.info/massag-es-kulturalis-idegenseg-tapasztalata-nyugat-europai-lovagi-elbeszelesekben

[4] Solymossy Sándor: A “vasorrú bába” és mitikus rokonai. Bp., Akadémiai Kiadó. 1991.