Az elmúlt több mint másfél évezredben senki sem írt evangéliumot. Vagy nem mertek ilyen címmel, vagy nem volt már rá igény. Az apokrifek korának is rég vége van sajnos, (legfeljebb a költészetben bukkant fel egy-két nem jelentéktelen alkotás ilyen megnevezéssel, ezekből P. Jánosé a legismertebb). Köztudott, A. Endre igen gyakran merített a Károli-féle anyagból, meg több klasszikusunk ill. mai szerző is, de külön evangéliumot egyikük  sem alkotott.

Péter, Fülöp, Tamás, Nikodémus, Pszeudo Máté és társaik után azonban most kézbe vehetjük Attila művét, amely, mint a szerző eddigi könyvei is, látszólag lírai versek formájában tudósít minket az Örömhír, talán jelen korunkra is vonatkozó üzenetéről. Fontos tehát, ne pusztán kézbe véve, (lábba, villamosutazás közben-re, pláne ne digitális izékre kimentve) szemezgessük ezt a kötetet, hanem fogadjuk elménkbe és szívünkbe, ahogy azt jelentőségének megfelelően illik.

Ahogy korábban HBA-ról már megjegyeztük, ebben a költészetben az „értelmezés gesztusainak” leghalványabb esete is súlyos tévedéseket vonna maga után, ezért lehetőleg kerülnénk az ilyen irányú próbálkozásokat, mivel e művel kapcsolatban sem vezethetnének sehová. Lásd: http://www.naputonline.hu/2019/06/21/boldogh-dezso-egy-ertekelhetetlen-konyvrol/

Noha az Evangéliumról már született egy kisajánló, ahol Hölderlin, Pessoa és Borges szellemei is belibbennek, de pusztán csak illusztrációkként, hogy aki nem ismeri Hegyi Botos Attilát, tájékozódhasson, bár valljuk be, ahogy a nagy elődöknek egymáshoz sincs szinte semmi közük, úgy lényegileg a szerzőhöz sem, mint ahogy a HBA-nak az általános mai magyar irodalmi közbeszédhez, ami persze önmagában a világon semmi negatívumot nem jelent.  (https://orszagut.com/szepirodalom/sarukat-levenni-2024)

Azon kevesek, akik írtak már HBA korábbi műveiről mind kiemelik a szakralitás keresését, vagy inkább jelenlétét, amely különféle formákban, ógörög, etruszk és hasonló díszletek közt, állandó fénnyel világít, mint egy örökkön fellobbanni kész áldozati tűzhely lángja.  Suhai Pál kiváló, szerényen „levélnek” nevezett tanulmányában mondja: „HBA a modern és posztmodern ilyen-olyan kalandjai után, a hangsúlyozott hétköznapiság vízválasztóján átkelve lép a költészet oltára elé. S hogy miért mondom? Magamat idézem: ‘Más ablak más tájra másképpen tekint le.’ A kontextus teljes kicserélődése után, még ha hasonló is kötetének világa a száz évvel ezelőtti költeményekéhez, más a húzása. Nem magától értetődő, sőt, a mai versek átlagával homlokegyenest ellenkező, azzal perben álló életszentség megnyilvánulása.” (Suhai Pál: in illo tempore – Levél Szondi Györgynek Hegyi Botos Attila verseskönyvéről)

Bár a „posztmodern ilyen-olyan kalandokon” lehetne vitatkozni, (noha a vita, vagy a perben állás teljesen idegen HBA értelmezésétől és pláne versvilágától), ez az életszentségre fókuszált lírai magatartás már önmagában megkülönbözteti a szerzőt, eddigi összes műveit tekintve, (talán az Egyedül a Nap, bizonyos korai hangütései kivételével), még azoktól a költőktől is, akik a szakralitás hangján szólalnak és szólaltak meg. „Soha nem mérgeztem írással  / az életet …”  – írja HBA a Könyv 187. oldalán. Ha így tett volna, nem az Evangélium készül el, hanem verses jegyzetek egy vaskos műhöz, amely akár az Evangélium címet is viselhetné, de az csak egy irodalmi kötet lenne a sok közül.

Életszentség és szakralitás… – valljuk be, álságos fogalmak, csak rossz, vagy látványoktól izgatott modern közérzetünket lepleznék újabb absztrakciókkal, egy olyan korban, amikor sem igazi misztikum, de még hegyeket mozgató vallásos hit sem létezik, az ember lassan akár poszt-humán senki is lehet világfelhőbe kapcsolt tudatával, a költészet egykori isteneiről pedig kiderül, hogy beteg halandók voltak, jobb esetben, ügyes szélhámosok. Ezért sem szabad írással mérgezni az életet, de mint aion-váltások idején mindig, szentkönyvet létrehozni, ha valóban szükség van effélére, mindenképpen szükséges.

Ilyenkor, korszakváltások esetén, az idő először pillanatokra visszafelé csordogál, hogy kicsiben megismétlődjön a teremtés csodája, de a legtöbben ezt nem veszik észre. Az igazi költőknek kell kimondania újra az első szavakat, hogy folytatódjon a világ, de olyan módon, hogy az olvasással mérgezett tudatú számára a teremtő ige könnyű keleti szellőfuvallat, vagy hajnalhasadás legyen. Ekkor, lehetséges, hogy meg fog torpanni önpusztító sürgetései közben az ember és visszaemlékezik eredetére.

Tudja, hogy volt idő, vagy inkább korszak, melynek részese lehetett, amikor még „Nem pergettek forró homokot az órák, / szél sem tornyozta piramisaik…” Még „lélegzetre gyúló csillagképeket” látott a barázdából szántott gyermek. Minden történés történet – előtti volt, az ébredések, a hosszú álmok, a kószálások feketéllő humuszon, vagy árvalányhajak higanytengerén…

Viszont ez a megtorpanás, bár nem tarthat hosszú ideig, befolyásolja hátralevő életét, mert a szél születő nyelvén beszél hozzá a hang, ha mégis felidézi.

A Örömhírt, amelyből részesült.
Aztán csak adja – fogadja ajándékait.
Bárhová vetődjön.

(Hegyi Botos Attila: Evangélium
Cédrus Művészeti Alapítvány. Bp. 2021.)

Illusztráció: Csontváry Kosztka Tivadar