Az ’50-es, ’60-as évek magyarországi atmoszférája értelemszerűen szolgálhat szinte kimeríthetetlen alapanyagként egy regény megírásakor. Van valami megragadhatatlan, hátborzongatóan jellegzetes azokban a színekben, melyekben feltűnnek előttünk a diktatórikus keretek közé szorított élet megjelenítésekor a nem ritkán szinte teljesen ellehetetlenített emberi sorsok, kapcsolatok. Csaplár Vilmos ehhez mérten tesz le egy rendívül erőteljes regényt az olvasó elé. Az Edd meg a barátodat! című írás az említett időszakból ragadja meg és fűzi össze három fiatal történetét. Csiliz Lajos, Gajz András és Hódy Klára életének részleteibe már a gyermekkoruktól kezdve betekintést nyerünk – mindhárman merőben más közegből származnak, és merőben más jellemmel bírnak. Láthatjuk azt, hogyan nőnek fel, próbálnak boldogulni és hogyan ismerik meg egymást, illetve lesznek hatással egymás érzéseire, cselekedeteire. A két férfi egyaránt kötődik érzelmileg Klárához, a nő pedig Andráshoz, ám végül kénytelen lesz akarata ellenére beleegyeznie a Lalival való házasságba. A szöveg arra fekteti a hangsúlyt, hogy érezzük: javarészt a fennálló rendszernek köszönhetik, hogy hatással vannak egymás életére, illetve hogy a regény minden szereplőjét a történelem sodrásában lévő elemként lássuk. Megfigyelhetjük, hogy a regény részletesen mutatja be a három főszereplő életének egyes szegmenseit, a narratíva jól összerakott játéka pedig a több szálon futó történetet szép ívben juttatja el az egyre gyorsabban váltakozó, így megfelelő feszültséget keltő cselekményszálak összejátszásához és végső találkozásához.
A regény bővelkedik a kommunista időszak jellemzőit, hangulatát az olvasó elé táró részletekben, néhol pedig az egész egyszerűen ismertetőnek tűnő leírásokban. Utóbbiak például az ’56-os események testközeli részletezése, az úttörővasút pontos jellemzése, az egyházi iskolák helyzetét statisztikaszerűen bemutató rész, vagy akár egyik főszereplőnk, Lali hosszasan taglalt üzleti fogásai, megtörni látszanak a narratívát, így az olvasást is. „1840-től nevezték Új-Pestnek, fejlődésében meghatározó szerepe volt a terület birtokosának, Károlyi Sándor grófnak” (184.) vagy „A motorkocsi és mellékkocsijai 80 kilométer per óra sebességgel való közlekedésre voltak alkalmasak, azonban a megengedett nagyobb sebességük 80 kilométer per óra lett úttörővasútként” (113.) Bár néha nem ok nélkül érezzük, hogy a regény elveszik a részletekben, fontos leszögezni, hogy ezek mindig bizonyos funkcióval ellátva kerülnek a szövegbe. Gondolhatunk itt a nagyon szépen végigvitt jellemábrázolásra, a történelmi, társadalmi helyzettel való hatáskeltésre (a diktatúra fojtogató légköre, a háború brutalitása stb.), illetve a szereplők cselekedeteire, amelyek a lehető legszorosabban összefüggenek a környezetükkel – hiszen a történetben mintha többnyire minden szereplő csak sodródna az árral: itt meg kell jegyezni, hogy ez a politikum kérdését tekintve szignifikáns szempont. Egy olyan rendszert látunk, ahol az élet minden színterét uralják az irányító, bekebelező, vagy éppenséggel kirekesztő és megsemmisítő hatalmi folyamatok. Van, aki sikeresebb (például a karrierjét építgető Lali), míg mások nem járnak szerencsével (például a tanulmányai alatt veszélyes ügyekbe keveredő András).
A jellemábrázolás kapcsán szúr szemet rögtön az első rész, ahol Lali kisgyermekként küzd a székeléssel. „A hígja jött és csak az első két löket talált bele az edénybe.” (12.) Ez a rész meglehetősen problémás: akár egy Nádason edzett olvasó is megdöbbenve pillanthat fel a könyvből és tarthatja túl explicitnek, oda nem illőnek, illetve öncélúnak az epizódot. A több oldalon át tartó leírás nincs összhangban a szöveg egészével. Később feltűnik, hogy a felütés idegennek hat a regény egészéhez képest, még akkor is, ha a kisfiú jellemére jól reflektálna az alapprobléma: többek között úgy, hogy a várt (vagy nem várt) ürülék problematikája előrevetíti Lali későbbiekben kibontakozó hozzáállását például az anyagi javakhoz, amely markáns – mondhatni egyik legmeghatározóbb – tulajdonsága lesz, vagy akár az emberi kapcsolataihoz. Természetesen a Rákosi-korszak alapos kritikájaként is értelmezhető a kisfiú kényszeres, a szülei által nagymértékben szabályozott, uralt viszonya ezzel a természetes és kikerülhetetlen biológiai szükséglettel, tehát nyilvánvalóan erőteljes szimbolikával bír. A taglalt rész mégsem tűnik átgondoltnak a regény koherenciája szempontjából, hiszen egész egyszerűen nyelvezetével, aprólékosságával elveti a sulykot.
Kétségtelen, hogy a bizonyos szempontból ugyancsak határokat ostromló szexuális együttlétek tapasztalatainak megjelenítései szintén rendkívül explicitek, sokszor pedig egyenesen pornográf jellegűek, ennek ellenére ezek indokolatlannak, zavarónak már nem nevezhetőek. Az ilyen részek érthető párhuzamban állnak az emberi élet jellegzetes dinamikájával, legyen szó itt a gyermekek saját testükkel való ismerkedésétől a kamaszkori tapasztalatszerzésen át a házaséletben felmerülő társas problémákig. Például: „Lali erőlködött, közben arra gondolt, szerencsére ebben a testrészében nincs, csont, különben már eltört volna. (169.) Ez a dinamika más szinten is érvényesül, hiszen a szereplőket fokozatosan teszik próbára a másokkal kialakított kapcsolatok, az érvényesülés fiatal felnőttként, és szippantja be őket a fennálló rendszer. A regény rengeteg mellékszállal dolgozik, és ahol lehet, részletesen megismerjük a szereplők sorsait, ami segít életszerű, mozgalmas és hiteles képet rajzolni a regény által megjelenített világból, legyen szó a főhősök családtagjainak személyes tragédiáiról, barátaikról vagy ellenségeikről. Összességében gondosan kialakított cselekménnyel van dolgunk, amelyben tehát megfér az ’50-es évekből ismert magyar politikai rendszer megidézése, kritikája és általánosabb emberi problémák is. A kérdés az, hogy akar-e ennél több lenni a regény?
Érdemes szólni a már említett, először egymás mellett haladó, majd az András halála körüli kérdések felé közeledve egyre gyorsabban váltakozó három cselekményszálról. A brutálisra sikerült jelenetet, amelyben Lali, attól tartva, hogy felesége, Klára születendő gyermekének valójában András az apja, a férfi megtalált holttestéből kivág egy darabot annak érdekében, hogy később egy vérmintával összevethesse, egy még megdöbbentőbb követi zárásként. Lali a hűtőszekrénybe rejtett húsdarab kapcsán eljátszik a gondolattal, hogy a szarvas helyett azt süti és eszi meg. „Hamar kiolvad, könnyebben puhul, gondolta. Talán. Vékonyabbaknak tűnnek a rostjai.” (407.) Ebben az utolsó jelenetben csúcsosodik ki a regény: a legyőzött vetélytárs (akinek egykor a barátságára vágyott) egyszerű hússá, testté, prédává aljasul. Tehát az erősebb megeszi a gyöngét. Ennek fanyar felhangot kölcsönöz, hogy hagyományos értelemben párharcnak nem voltunk tanúi (amikor pedig igen, egy tiszta küzdelemben rendre András szerepelt jobban). Ez is – mint a megannyi hatalmi helyzetre való utalás a történetben – egy végtelenül kegyetlen rendszer képét rajzolja meg, bizonyos tekintetben kissé didaktikusan is: végül az általában ellenszenves, szánalmas, másokat kihasználó Csiliz Lajos részesül előnyben, a tehetséges, megnyerő és segítőkész Gajz András pedig minden erőfeszítése ellenére alulmarad, nem is beszélve Kláriról, aki gyermekkorától fogva megaláztatásokat és a legkülönfélébb traumatikus sorscsapásokat kell hogy átéljen.
Az Edd meg a barátodat! olvasásakor érezhető, hogy a szöveg nem kíván többet adni annál, amit egyébként kétségkívül jól hoz, viszont csalódhat az olvasó, ha sokkal többet, vagy mást vár annak kapcsán, hogy mit is lehet megmutatni a hátteret képező tematika és a regény emberi sorsokon alapuló szálainak ötvözésekor. A rendszer egymás ellen fordítja az embereket, ellehetetlenít, bezár, megfojt: világos üzenet, egy hatásos, izgalmas cselekmény kíséretében. Az említett didaktikusság viszont erősíti azt a tanító jelleg-érzetet, ami zavarhatja a közönséget, emellett hiányérzetet is érzünk a regény elolvasása után, hiszen a tematikának köszönhetően minden bizonnyal számtalan lehetőséget rejtő szöveg egyszerűen mégsem hoz újat. Ez azért sajnálatos, mert a szerelmi szálak és az élettörténetek izgalmas bemutatása jó alappillérek lehetnének: így viszont mindez egyszerűen kevés. Hiába a részletes kép a három főszereplő megpróbáltatásairól, érzéseiről és a korszak kegyetlenségeiről, végül a diktatúra jellegzetességeinek újabb, eredetibb perspektívából történő reprezentálása nem sikerül. Átgondolt felépítésének, olvasmányosságának és több jól megírt epizódjának köszönhetően a szöveg, mint emberi jellemekkel és emberi jellemek felett álló rendszerekkel történő hatásos szembesítés és játék, működik – ennél többet nyújtani viszont aligha képes.
Csaplár Vilmos: Edd meg a barátodat!, Kalligram Könyvkiadó, Budapest – Pozsony, 2013.
Ezzel a három szóval olyan játékot is játszhatnánk, hogy összekeverjük őket, mint a römit, és várjuk, hogy milyen esélyt kapunk az osztásnál. Vagy valamiképpen egymásra másoljuk, beleírjuk őket egymásba, hogy érintsék egymást, egymáshoz érintjük őket: szenvedéshűség, hűségszeretet, szeretetszenvedés, stb.
De nem csak az a cél, hogy új fogalmakhoz jussunk, amikor át akarjuk törni a nyelv által körénk rakott falat. Hanem azért akarjuk áttörni ezeket a nyelvi korlátokat, mert egy irányvételben bízunk, elközelítésben, s e szó, ha bibliai kontextusára gondolunk („Térjetek meg, mert elközelgett…”), jelzi azt is, hogy amiről szó van, annak tétje nem kevesebb, mint – kissé erőszakos kifejezéssel – utat törni a jövő felé.
Ez az erőszakosság, úgy tűnik, nem véletlenszerű vagy esetleges. Utat törni, ez – még ha az útépítés látszólag egyértelműen konstruktív civilizatórikus tevékenységre is utal – pontos kifejezés itt, mivel az építéssel együtt tartalmazza a rombolás, a destrukció, a törni-zúzni mozzanatát.
Gondoljuk meg: már az rendelkezik bizonyos kérlelhetetlenséggel, hogy a jövőt nem várjuk, azaz nem engedjük önmagától, önmaga erejéből jönni, érkezni, ami egyfajta alázatot, szenvtelenséget, vagy akár közönyt is implikálhatna, hanem határozottan előrenyúlunk feléje vagy érte. Úgy is mondhatjuk talán, hogy birtokolni akarjuk, meg akarjuk kaparintani, magunknak akarjuk azt, ami még nincs itt, ami még nem a miénk, azaz a jövőt.
Fogalmazhatnánk, persze, óvatosabban is, mondjuk úgy, hogy hinni a jövőben, pontosabban úgy, hogy meg akarunk tanulni hinni a jövőben, de ez csak elfedné azt, hogy itt az erőszak, óvatosabban mondva egy döntés, a kérlelhetetlenség radikális lehetősége forog fenn.
Tehát nem hagyni a jövőt magától jönni, hanem határozottan feléje fordulni, akarni őt, hívni, sőt nem riadva vissza a destrukciótól törni az utat feléje, tervezni, szervezni, szervezkedni, másokat is meggyőzni, agitálni, döntést hozni és cselekedni. Mindez ellentmondani látszik a kontempláció, a várakozás, az időre való ráhagyatkozás, az időtöltés, az időzés, a lenni hagyás, a szemlélődés, a tolerancia, a „virágozzék minden virág” stb. népszerű bölcsességeinek. S ami tehát ezekkel szemben állni látszik, egyként nevezhető utópikus beállítódásnak, de messianizmusnak is.
Megváltani a világot, jobbá tenni vagy megváltoztatni, ha az egészet nem is, legalább egy darabkáját, vagy legalább megváltani magunkat, megváltani magunkban a világot, erről nem akarni lemondani, még akkor sem, ha mondhatják mások, hogy a világ már meg van váltva, vagy hogy az ilyesmi eleve lehetetlenség. Nem lemondani, nem engedni át másnak, a véletlennek, a bizonytalan jövőnek a megváltás lehetőségét, nem hárítani el magunktól ezt a felelősséget, ha felelősen lehet egyáltalán akarni ilyesmit.
Nem várni tovább, elég volt!
Ez lázadás, mégpedig olyan lázadás, melynek hatása, ereje, s így a vele kapcsolatban lehetséges felelősség hatóköre is túlnyúlik a saját lehetőségeimen, túlcsap rajtam, sőt éppenséggel a saját végességemmel, korlátozottságommal szembeni lázadásról van szó, mikor a bármikor esedékes halálom, létezésem esetlegessége és korlátai ellenére török utat a jövő felé, egy olyan jövő felé, mely számomra korántsem belátható és nem biztos, hogy részesülni fogok belőle.
Vagyis az utat törni a jövő felé ügye sohasem lehet csak a saját ügyem, rögtön a másikra is gondolnom kell, aki viselni fogja megváltásom terhét vagy élvezni fogja örömét. S mintha így egy másik lény révén saját végességemen túl mégis részesülhetnék a jövőből, egy olyan időből, mikor már nem is leszek, mikor nem lesz számomra idő.
Igen, mintha éppen erről a politikai-teológiai kiazmusról lenne itt szó, a saját végességem legyőzéséről egy jövendő másikért és egy másik jövendőért, de nem csak érte és benne magamért, hanem vele együtt is, vele, aki esetleg még nem is létezik.
Megváltani a világot, azaz elköteleződni és létrehívni itt és most, forradalmi elhatározással azt, ami mindig csak ezután jön el, amiről mindenképpen le fogok maradni, hisz nem élhetek örökké. S éppen ezért lázadok fel, most, követelem a megváltást, elvégre nem élek örökké. Abban hinni, sőt részesülni, ami még nincs, de jön vagy lesz, és elvetni, elfordulni, megtagadni azt, ami most van, ami csak van, a meglévőt.
A lázadás paradoxonai: megváltani (magamban) a világot, elköteleződni az elérhetetlenért, részesülni abban, amiből végességem által ki vagyok zárva, a kevesebbet vagy a legkisebbet – vagyis azt, ami csak lesz, mivel (még) nincsen – venni többnek, a hiányzóban bízni, nem abban, ami megvan. Lázadás a kevesebb-mint-létért, az ő érdekében, aki én is vagyok, vagy az övé vagyok, vagy ő az enyém, részesülni benne, túl az időn: megváltás, időn túli szerelem.
De hát nem a szenvedésről, a hűségről és a szeretetről akartunk beszélni? De igen, arról.
A szenvedésről, amit az erőszak passzív oldalának is tekinthetünk, passiónak, ha tetszik. Igazából a szenvedés felől látható be az erőszak valamifajta elkerülhetetlensége, s az, hogy szenvedés nélkül nem lehetséges a megváltás. És mégsem lenne helyes, ha a szenvedést egyértelműen az erőszak passzív oldalának vennénk, mintha az nélkülözne minden (ön)tudatosságot, nélkülözné a cselekvés mozzanatát és főként nélkülözné a felelősséget. Lehet passzívan és felelőtlenül, tehetetlenül és önkéntelenül is szenvedni, de itt nem erről van szó, hanem a szenvedés megismeréséről, a passióról, mely tudott és akart, de legalábbis elfogadott/elvállalt szenvedés.
Senki nem válhat azzá, akivé lenni akar, ha nem tapasztalja meg a szenvedést, ha nem szenved meg érte így vagy úgy. Voltaképpen a születést kellene a szenvedés prototípusának tekinteni, a születés elszenvedését mint valakivé válást. Ilyen értelemben nincs olyan élőlény a földön, aki ne szenvedett volna, tehát a szenvedést nyugodtan vehetjük egyetemesnek, vehetjük a létezés egyik legfontosabb ismérvének.
Aki él, az szenved is, s aki nem szenvedett soha, aki nem ismerte meg a szenvedést, az talán nem is tarthatja magát igazán létezőnek, hiszen a szenvedésben tanuljuk meg elkerülhetetlenül, visszavonhatatlanul azt, hogy létezünk. Aki nem érzett soha éhséget, nem volt beteg, nem érezte úgy, hogy veszélyben van a teste és az élete, nem szorongott, nem volt halálfélelme, nem szenvedett valamiben hiányt, nem kellett lemondania bizonyos vágyai teljesüléséről, az nem ismerheti a szükségszerűséget sem. Élhet szenvedés nélkül, de nem értheti meg soha, hogy a világ törvényei rá magára vonatkoznak, hogy ő világra jött és létezik. Saját létezését illúziónak fogja tapasztalni anélkül, hogy esélye lenne ennek az illuzórikusságnak a legyőzésére.
Ami elkeserítő és felháborító, az nem a szenvedés önmagában, hanem az értelmetlen szenvedés. A szenvedés értelemnélküliségét és az értelmetlen szenvedést van lehetőségünk megszüntetni, ha a szenvedést magát nem is. Mert ami a fájdalomban elviselhetetlen, az annak értelemnélkülisége, mely visszarántja a tudatot és a testet a létezés puszta és sivár szükségszerűségébe, ahonnan nincsen kivezető út. A szenvedést nem lehet véglegesen megszüntetni, valamiképpen azonban fölébe lehet kerekedni, mégpedig magát a szenvedést használva fel.
A jézusi történetben a szenvedés megkerülhetetlenségéről, kötelező érvényűségéről van szó, ugyanakkor a szenvedésen való valamifajta túljutásról, megváltásról, föltámadásról. A világot megváltani a szenvedéstől, de magában a szenvedésben.
A megváltás tehát nem szenvedésnélküliség, hanem éppenséggel a világ minden szenvedésének összegyűjtése és egyetemességének kihirdetése. Semmi sem brutálisabb és megkerülhetetlenebb a megváltástörténetben, mint a megvert és keresztre feszített test képe, a corpus, a világ megkínzott, megölt teste. De ugyanolyan botrányos az az üzenet is, hogy ez a megvert és megölt test magának a szenvedő világtestnek, tehát magának a szenvedésnek a megölését, a halálon – ami, ne felejtsük el, számunkra maga az élet, a világ – aratott győzelmet akarja jelenteni.
Biztos, hogy nem könnyű egy ilyen ígéretben hinni, egy ilyen ígéretre hallgatni, de az legalább látható, hogy a szenvedésre való megnyílás magában hordozza az élet és a halál között fenntartott konvencionális szembenállás lerombolását, az élet és a halál közti határvonal elmosódását.
A szenvedésben van valami, ami hasonlít a halálra, miközben általa tapasztaljuk meg a legélesebben azt, hogy vagyunk. Minden szenvedés, még egy fogfájás, egy csalódás, egy kisebb veszteség, vagy egy másik lény szenvedésének tudatosítása is részvétel a világ egyetemes szenvedésében, egyfajta néma figyelmeztető jelzés arra vonatkozóan, hogy hol is, kik is vagyunk és milyen világban. A szenvedés iskolája, a megnyílás a szenvedésre, a szenvedés megismerése ennek a jelzésnek a fölfogása.
Tehát értelmet találni benne, vagy értelmet vinni a szenvedésbe! Olyasmi ez, mintha valaminek az elszenvedését performansszá alakítanánk, az átalakulás, a valamivé levés, azaz a születés performanszává. És ez a performansz kétségtelenül nem lehetséges az utópia mozzanata nélkül, ahogyan a keresztre feszítés performansza, az erőszak önmaga általi legyőzése sem múlt, hanem jövő, ha elfogadjuk, hogy csak az a hagyomány ér valamit, csak az a hagyomány radikális, ami nem valami letudott, hanem még előttünk áll, s nem pedig már mögöttünk.
Értelmet vinni a szenvedésbe? Nem a mártírok mazochizmusa ez, mely ellen minden tagunk tiltakozik? Akárhogy is van, a szenvedés immanenciáján, a föld alatti szárnyak verdesésén csak az utópia segíthet, egy másik jövő reménye.
És mi a helyzet a hűséggel?
Ne felejtsük el, hogy az utat törni a jövő felé ügye, ha felvállaljuk, követelni fogja annak a tagadását, ami van, továbbá egyfajta erőszakot. És azt se, hogy odaállni egy ügy mellé, irányba állni, dönteni valami vagy valaki mellett mindig azt is jelenti, hogy hűtlenek vagyunk egy csomó mindenhez, ami nem tartozik az ügyhöz, vagy éppen ellentétes vele.
Valakit választani, ez egyben hűtlenség mindazokkal szemben, akiket nem választunk, pedig éppen úgy talán őket is választhatnánk. Fennáll itt egyfajta egyoldalúság, egyoldalú elköteleződés veszélye, amit korrigálni és kritizálni kell (önkritika), ha nem akarunk fanatikussá válni. Fönn kell tartanunk a lehetőséget, hogy nem csak egy irányba lehetünk hűségesek, hogy tulajdonképpen azért állunk irányba, hogy másokhoz is, minél több másikhoz lehessünk hűségesek, mintegy titokban és kimondatlanul.
Az ellene és az érte egyidejűségéről van szó, az ellenség érdekéről vagy szempontjáról, és itt túl egyszerűnek tűnik kimondani, hogy az ellenség szeretetéről. Tegyünk inkább egy kitérőt.
Konspiráció valaki/valami ellen: végső soron a másik halálának akarása ez, pusztító politikai gyűlölet, hiszen a mi ügyünk győzelmében, győzelmének jogosságában feltétlenül hinnünk kell és vállalnunk kell a gyűlölet kockázatát, hogy ne váljunk az ellenség cinkosává. Ugyanakkor konspiráció érte: azaz a pusztító politikai gyűlölet, éppen jogosságának megőrzése érdekében, mégis magába kell fogadja az ellenség iránti hűséget is. Sehol sem fontosabb az erőszak másik oldala, a szenvedés és a belőle nyert tudás, mint itt. Vagyis az, hogy ha már az erőszakot és a szenvedést egyfajta szükségszerűségnek tekintjük, akkor legalább a szenvedő oldalra állni, s ha ez nem lehetséges, ha szükségszerűen okozói is vagyunk a szenvedésnek, mi erőszaktevők, akkor látni, ismerni, okozóként is részesülni a másik szenvedésében és az értelmetlen szenvedést a szenvedés fölé kerekedés lehetőségével egészíteni ki.
Elismerni az okozott szenvedést, de nem csak elismerni, hanem átélni, valamiképpen átvállalni azt, erre gondolunk, amikor a hűséget emlegetjük.
Ha az ellenség érdeke nem is lehet a mi érdekünk, s ezért gyűlölnünk kell őt, nehogy a cinkosává váljunk, azért még nem kell cinikusnak lennünk, mert maradhatunk hűségesek a szenvedéséhez, ismerhetjük és viselhetjük az ellenség szenvedését, legalább részben viselhetjük, s úgy, mint a magunkét. Ha az ügy partikuláris is, a szenvedés egyetemességének fölismerése megóvhat az egyoldalúságtól.
Többirányú hűség, mely nem (meg)csalás vagy kémkedés, nem az ellenféllel való cinkosság – vajon lehetséges ez? Márpedig ha utat akarunk törni a jövőbe, a másik jövőjébe és egy jövendő másikhoz, ennek is lehetségesnek kell lennie, még akkor is, ha azt kockáztatjuk, hogy ezzel egy másik szemében, vagy éppenséggel annak a szemében, akihez szintén hűségesek akarunk lenni, ellenséggé válhatunk.
És akkor is, ha ez a többirányú hűség azt a veszélyt rejti magában, hogy szövetségesek nélkül maradunk, amennyiben mások összetévesztik a többirányú hűség követelményét valamifajta szerződéssel, megegyezéssel. Elvégre nem pusztán bizonyos aktuális ügyekhez, hanem a jövőhöz kell hűségesnek lennünk.
Végül is az ellenség szeretete nem egy fennkölt erkölcsi parancsolat, hanem a gyűlölet és a szeretet egyidejűsége, paradoxon, mely a másik legyőzésének politikai tervébe beleírja az önmagunk legyőzésének teológiai követelését. Egyik csak a másik által lehetséges. Csak az ellenfél szeretete ér valamit, de ez csak akkor rendelkezik valódi téttel, ha fölfogjuk, hogy bárki lehet az ellenségünk, minden másik potenciális ellenség, és mégis, éppen a másikban, a másik idejében, vagy jövőjében, vagy szenvedésében reméljük saját megváltásunkat.
Voltaképpen már itt elbizonytalanodik az ellenség és a barát közti határ, s emiatt újrafogalmazásra szorulnának az ezekre épülő politikai-etikai minták.
Megközelíthetjük mindezt a közösség problémája felől is. Ha abból indulunk ki, hogy nem létezik magától értetődő közösség vagy a közösség magától értetődősége, az együvé tartozás tudata, amiből, mint egy alapból kiindulva gondolhatnánk el a társadalmi létezést, akkor a hűség, a minél több másik felé irányuló hűség maga is utópia. A közösség vágya része ennek az utópiának, mely utat akar törni a jövő felé.
De ha a másikkal vállalt közösség nem magától értetődő, nem adódik magától, ha a másiktól és bizonyos értelemben magától a világtól is elidegenülten élünk, akkor föl kell őt keresni, meg kell őt győzni, agitálni kell és minden lehetetlensége ellenére bízni kell benne, mégpedig a saját érdekünkben. Ez az a pont, amikor föl kell függesztenünk a másikra vonatkozó ítélkezést, még ha jogos is, azért hogy a másikat lehetőségeiben, jövőjében még annál is többnek láthassuk, amennyinek ő magát tudja.
A másik, minden másik az, aki én is lehetnék. De ez csak dialektika, nem hűség és nem közösség. Ezekhez ugyanis le kell rombolódnia az én és a másik közti különbségnek, anélkül, hogy e szembenállás helyére valamifajta eleve adott közösség eszményét, egy másik különbséget állítanánk. Egy olyan közösségre kellene tudnunk gondolni, amelyben nem konstitutív a kizárás. Mely, ha az ellenséget gyűlöletét ismeri és gyakorolja is, mégsem az ellenségből táplálkozik, mégsem falja fel az ellenséget.
Fölébe kerekedik, de nem uralkodik, inkább csak túljut rajta, miként a szenvedésen a megváltás utópiája vagy performansza. És úgy jut túl rajta, hogy visszatér önmagához, de már egy másik önmagához, akit megosztottnak vagy megváltottnak is mondhatunk. Önmagán belül fedezi föl a másikat, minél több másikat, s így önmagához hű, amikor irányukba hűséget tanúsít.
A hűség tehát mindig többes, önmagamhoz és a (több) másikhoz egyszerre, de ez nem is-is, hanem egyik a másikban: a másikhoz való hűségben lenni hű magamhoz és a magamhoz való hűségben lenni hű a másikhoz, és a másikhoz úgy lenni hűséges, hogy közben a harmadikhoz és a negyedikhez is hűséges legyek. Egyszerre, egyidejűleg sok másikhoz, azaz hűséges lenni a tömeghez. És a megalkuvás nélküli pusztító gyűlöletben is hűségesnek maradni a másik jövőjéhez.
És vajon a szeretet? Le lehet-e fordítani ezt a szót? Lehetne talán a szeretet az, ami legyőzi a szenvedést a szenvedésben. Az az utópikus vagy inkább atópikus lehetőség, hogy végességemen túl, s túl a szenvedésen, végül is egy magamon túli magamban, egy lehetetlen jövőben is létezzem, hogy jelenem maga ez a jövő legyen. Ő hívja ki azt az elköteleződést, hogy utat törjek a jövőbe, hogy elviseljem a szenvedést, és végül is ő az ígéret megígértje.
Talán a szeretetet fordíthatjuk egyenlőségnek, az egyesítés radikális lehetőségének: így a jelen és a jövő, a van és a lesz, a létező és a nem létező, az illúzió és a lét, az én és a másik, az ellenség és a barát, az elmélet és a gyakorlat oppozícióinak eltörlése lenne.
És a szeretet a törés-zúzás, föl(d)indulás, a jelen szívében kitört, lángra kapott forradalom, új időszámítás, szenvedés és megváltás, érdemen felüli jutalom, a felszabadulás követelése. Utat törni a jövőbe és legyőzni a halált, lázadás most, az időn túli érkezik.
2.
(utópia)
Mindez szép és jó. De vajon miért kellene elhinnünk, hogy a megváltásnak ez az utópiája, ez a jelenbe írt (most még inkább csak írandó) jövendő valóban reális, racionális, bizonyos értelemben kötelező érvényű, vagy, hogy egy freudi fordulattal éljünk, nem pusztán egy illúzió jövője? Mi az, ami kikényszeríti az utópia akarását?
Ha erre nem tudunk válaszolni, a döntés vagy a fordulat, amiről beszéltünk, könnyen tűnhet önkényesnek vagy szubjektívnek, könnyen tűnhet ez az egész puszta költészetnek, amit tisztelünk és megbecsülünk, de eszünkbe nem jutna, hogy magunkra vonatkoztassuk, hogy komolyan vegyük, hiszen ki lenne olyan naiv vagy „elszállt”, hogy a költészetet politikai programnak fogja föl. Hisz nem vagyunk már túl ezen?
Költészet és politika (és teológia és filozófia) divatos téma lehet, össze lehet kapcsolni őket. De hogy összekapcsolásukban valami mélyebb azonosságot, sőt a jövőre vonatkozó hívást vagy parancsot lássunk, ehhez, azt érezzük, le kell mondanunk egy másik – bizonyos értelemben modernista – utópiáról: a szakterületek különválasztásáról, s egy olyan társiasság vagy társadalom reményéről, ahol a kompetenciák és tudásterületek mechanikus elkülönítése és ugyancsak mechanikus összekapcsolódása mintegy automatikusan garantálja a köteléket, a racionális munkamegosztást a szakterületek vagy éppen az társadalmi osztályok között. Mivel ebben a racionalitásban nem tételezhetünk föl olyan individuális (pl. vezéri), állami (pl. alkotmányosan garantált), gazdasági (pl. önmagát reguláló/racionalizáló piaci logika) vagy társadalmi (pl. nemzeti vagy osztály-jellegű) szubjektumot, aki minden területre univerzális rálátással bír, illetve amelynek az érdeke univerzális, tehát akinek az érdekét kizárólagosnak, közösnek és a többi fölé rendelhetőnek lehetne tekinteni, ezt a munkamegosztást vagy rációt mechanikusnak, véletlenszerűnek, esetlegesnek és uralhatatlannak kell tekintenünk.
Ez az uralhatatlan vagy mechanikus ráció végül is individuális, állami, gazdasági és osztályjellegű önkényt fog eredményezni és már eredményezett, hiszen nincsen olyan instancia, akinek a tekintélyét, relativitására, partikularitására hivatkozva ne lehetne kétségbe vonni, s rögtön egy másiknak az érdekével helyettesíteni. Az egyetemesség hiánya így vezet el a korlátlan önkény lehetőségéhez.
Ezt a problémát csak részben oldja meg az individuum autonómiájának követelése, hiszen ideális esetben valóban reménykedhetünk abban, hogy a szabad, önmagának törvényt adó individuum felelősen, azaz másokra és az egyetemesség eszményére való tekintettel fog döntést hozni és cselekedni, ugyanakkor tudva vagy öntudatlanul a saját érdekét elsődlegesebbnek tartva mindig tetszeleghet a „jó zsarnok” szerepében is, megint mint a szerelemben:
„Hogy rettenetes, elhiszem,
de így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen
öngyilkosság, vagy majdnem az.
Mit bánom én, hogy a modernek,
vagy a törvény mit követelnek;
bent maga ura, aki rab
volt odakint,
és nem tudok örülni, csak
a magam törvénye szerint.”
Így az individualitás követelése utat nyithat a „jó önkény” illuzórikus uralmának, amennyiben nem számolunk azzal, hogy egy én csak mint önmaga másikja, individualitása koherenciájának disszociációja, megbomlása révén alapozhatja meg jogosan magát, ami így egyben önmaga megkérdőjeleződése is. Azaz az individualitás csak annyiban lehet igazságos, amennyiben – s ez megint paradoxon – nem megalapozott, vagy mondhatjuk megint így: nem megalapozott, hanem jövőszerű, utópikus.
Ez a mozzanat, a „nem megalapozott, és mégis…” szituációja nem más, mint a „Térjetek meg, mert elközelgett…” vagy az „utat törni a jövő felé” parancs egy újabb változata. Megmutat azonban mást is, nevezetesen azt, hogy az utópia kérdése, a jövendő most akarása egyben a ráció és a hit kereszteződésében merül föl, ahol belátjuk, hogy valamit nem lehet, és mégis, vagy éppen ezért…
És még mindig nem találtunk választ arra, hogy hogyan jutottunk ide, hogy mi az a jelen vagy múlt, ami előírja számunkra az ezekkel a paradoxonokkal való szembesülést, s hogy miért éppen ez az utópikus válasz kerül itt elő. Miért lenne kényszerítő vagy szükségszerű ez a „mégis” és ez az „éppen ezért…”, illetve miért ne maradhatna minden továbbra is a régiben? Miért a jövő és miért az utópia politikája? Miért adnánk föl a rációt a hitért, ha egyáltalán a ráció föladásáról van itt szó?
Kétségtelen, hogy az erre a kérdésre adott válaszhoz a jelent kell fölmérnünk, azt, ami most van, de ez egész egyszerűen lehetetlennek látszik. A különféle társadalom- és más tudományok, s az ezek különféle szakágai által felhalmozott, birtokolt, termelt tudás, illetve a különféle társadalmi osztályok (vagy „politikailag korrektebb” megfogalmazásban: szociális rétegek), kisebbségek, etnikumok, individuumok, identitások politikai és egzisztenciális igényei, s ezek tudása nem összefoglalható, nem beszélve az igények tudatosulásának eltérő mértékéről vagy a különféle személyes preferenciákról. Létezhet-e akkor olyan jövő, mely mindenki számára kötelező? Mi kényszeríthet a jövőre vonatkozó döntésre, ha azt sem tudjuk megmondani, hogy mi a jelen helyzet?
Ha összefoglalni nem is tudjuk és akarjuk ezeket a tudásokat és igényeket, azért egy-két megjegyzést tehetünk, s ítéljenek majd mások. Ha a jövőt akarni, követelni kell és erőszakkal hívni, utat törni feléje, az csak azért lehet, mert most a jövő hiányában szenvedünk, hogy bizonyos értelemben csődhelyzet állt be. Persze nem arról van szó, hogy különféle személyes, szakmai, politikai vagy szociális szinteken ne lehetnének vagy ne lennének köztünk optimisták, hogy ne lennének jelenleg is forgalomban különféle tervek, ígéretek, remények, utópiák.
Itt valami másról kell szó legyen, mert mindezen remények ellenére is érezzük, hogy a jövő mégis kilátástalan.
Mintha éppen arról lenne szó, hogy olyan mértékben birtokoljuk a saját jövőnket, a saját személyes és társadalmi jövőnket, olyan mértékben ismerni véljük, hogy már racionálisan látjuk előre az esélyeket és az esélytelenségeket – gondoljunk csak a mindig népszerű filmes utópiákra, vagy éppen a tudományosan kiszámítható, modellezhető jövőre –, hogy ebben a tudásban már kiüresedik a jövő, jelentéktelenné vagy éppen a rendszer részévé válik.
Nincs is más most, csak a teljes mértékben leigázott jövő, egy olyan hely, ahol senki nem vár ránk és magányosan bolyongva – ezen a bolygón vagy egy másikon – csak önmagunkkal vagy régi barátainkkal és régi ellenségeinkkel, saját kísérteteinkkel találkozhatunk.
Ugyanez a kilátástalanság mutatkozik meg a különféle restauratív társadalmi és politikai programok (másfajtáról szinte nem is lehet hallani) népszerűségében. Ezek a programok mindig a múltat akarják számunkra átélhetővé tenni, vagy egy szebb és gazdagabb, esetleg igazságosabb múlt ígéretét nyújtják, a múlt utópiáit, szemben a jelen kilátástalanságával, ami a jövő és a remény hervasztó hiányából fakad. De ezek a programok a jövőre nézve kérlelhetetlenül, azaz kilátástalanul racionálisak: jobb megélhetést, biztonságosabb gazdasági helyzetet, morális kiegyensúlyozottságot, s emellett/emögött végtelen unalmat, a kizsákmányolás status quojának zavartalan fenntartását és persze óhatatlanul a világ maguk képére formálását, a toleranciának nevezett puha és racionális erőszakot, az értelmetlen szenvedés tűrésének „bölcsességét”, s legjobb esetben a demokrácia és a jogrend mezébe bújtatott „jó zsarnok” vagy „jó zsarnokok” uralmát ígérik.
A múlt ígérete, a múlt mint megígért jövendő ezekben a programokban azonban egyvalamiről biztosan árulkodik: hogy már csak a halottakban bízunk, s bizonyos értelemben belenyugodtunk a halálunkba, talán már meg is haltunk. Mert egyáltalán nem biztos, hogy utópia nélkül tudunk egyáltalán létezni.
Jelen pillanatban úgy tűnik, hogy a technikai forradalom és a virtualizáció az egyetlen reális és racionális lehetőség, út a jövendő felé, mely kérlelhetetlenül át fogja alakítani ezt a jövő nélküli világot. Valóban olyasmiről van szó, melynek jövője még nem egészen belátható és fölmérhető. De azért föltehetjük a kérdést, hogy vajon a technika jövője a mijövőnk-e, s milyen értelemben az? Hiszen a technika jövője az emberi lényt (és nem csak őt) talán radikálisan átalakítja. S amennyiben így van, akkor a szenvedésre mint az élet valamifajta a priorijára és a technika jövőjére vonatkozó kérdést kell összekapcsoltan föltenni. Vajon az a fajta halál vagy halálon túliság, ahogyan saját jövő nélküli jelenünket tapasztaljuk, nem rokona-e már eleve valamilyen értelemben a virtualizált lét szenvedésnélküliségének, a szenvedés iránti tehetetlenségnek és közönynek?
Kétségtelenül igaz, hogy a technika igen hatékony lehetőségeket nyújthat a szenvedés leküzdésében, a társadalmi összefogásban, a tudás terjesztésében és megsokszorozásában, az identitás folyamatos újraképzésében, de ugyanúgy igaz lehet az is, hogy a virtualizált élet mint az embernek a technika forradalma által nyújtott létlehetőség, mint az ember virtuális létezése más, nem is kissé horrorisztikus értelemben is szenvedés nélküli, sőt szenvedés ellenes. Azt mondhatjuk, hogy itt, önmaga virtuális, technicizált jövőjében az ember úgy győzi le, úgy váltja meg magát a szenvedéstől és a haláltól, hogy telítkezve velük, egyszer csak érzéketlenné lesz mindkettővel szemben, egyfajta zombivá válik. Vagy talán finomabban fogalmazva, a valóságvesztettség és a testnélküliség álmába/illúziójába temetkezik.
Legalább ez a kétféle lehetőség egyszerre adott, s úgy tűnik, hogy nem egészen a technikán múlik az, hogy adott esetben melyik érvényesül, s hogy így ezek közül melyik is a mi jövőnk. Ami egyben azt is jelentheti, hogy a technika forradalma önmagában még nem az a forradalom, amit mi keresünk, nem feltétlenül azt a jövőt ígéri, ami felé utat akarunk törni.
A technika jövője ilyen lesz, vagy amolyan lesz, de azon belül az én személyes jövőm, az én személyes mostomba írt jövőm vajon micsoda? Miben is bízhatok? A technikát ez nem nagyon érdekli, erre nem ad választ, legföljebb opciókat kínál, ahogyan a tengert, a sziklákat, a csillagokat vagy a bolygókat sem érdekli az én személyes mostom jövője.
Nem is kell a zombi kísérteties látomásáig elmenni ahhoz, hogy észrevegyük, a technikán keresztüli elérhetőség tapasztalata, a kommunikációban való részvétel, egyszerre fordít oda a másikhoz és idegenít el saját magamtól, azaz szolgáltat ki egy idegen hatalomnak. Bizonyos értelemben már maga a beszéd vagy az írás tapasztalata is ilyen: korántsem könnyű leküzdeni azt az ellenállást, amit a rendelkezésre álló nyelv tanúsít azzal szemben, aki beszélni akar és amit mondani akar, s korántsem biztos, hogy valaha is véglegesen legyőzhető ez az ellenállás és hogy valóban eljutok oda, hogy azt mondjam, amit egészen pontosan mondani akarok, s hogy ezt más is annak értse.
Így már magában az írásban vagy a beszédben tapasztalom azt, hogy számtalan közhely, és számtalan másik, és számtalan zombi tör ellenem, akik nélkül ugyanakkor megszólalni sem tudnék, hiszen a nyelvet nem én egyedül találom fel.
De mégsem teljesen szükségszerű az, hogy ez az én nyelvem örökre elidegenült maradjon, hogy örökre csak a mások nyelvén tudjak megszólalni, vagy örökre csak a mások hangját hallják az enyémben, s hogy feloldódjam a nyelvemet valaha, és most, és majd beszélők virtuális zombiközösségében.
Itt ugyanarra a forradalomra, messianizmusra és irányba fordulásra van szükség, mint a lázadás esetén, valamifajta nyelven túli hívásra, a szó majdani beteljesülése iránti elköteleződésre, mely mintegy visszamenőlegesen (vagy inkább visszajövőlegesen) megszabja, hogy miként fogalmazom, miként pontosítom, miként írom újra, miként gondolom már eleve önkritkusan el a mondandómat, miként rendezem el és teszem egyedivé azt az utat, melyen a gondolataimban járok.
Mert nem hagyhatom, hogy azt, amit mondani akarok, csak a már mások vagy éppen a saját magam által már előbb elmondott/elgondolt szavak, művek, programok és nyelvek szabják meg, hiszen mi jogosultsága van akkor az én szavaimnak, ha csak a halottak nyelvén tudok megszólalni. És nem hagyhatom azt sem, hogy az én nyelvem olyannyira csak az enyém legyen, annyira titokzatosan saját, hogy senki más, még egy eljövendő olvasó se értse. Kell az, hogy az én nyelvem az eljövő nyelve legyen, azaz ne csak mondja, de egyszersmind rögtön megígérje, elközelítse a maga mondottját, anélkül, hogy ez az elközelítés egyenértékű lenne a megvalósítással, a jövő valóra váltásával, a jövő leigázásával vagy valamiféle diktátum kizárólagosságával.
A diktált szöveg valahonnan legbelülről szólal és szólít meg, annyira belülről, hogy már külső evidenciának tűnik. Rendelkezik a törvények tárgyiasságával, de egyszersmind felszabadító erejével is. Az ihlet végül is valami objektív, a szubjektivitás legbensőbb pereme/kívülje. Mintha az a „belső bőr” lenne, mely lehetővé teszi, hogy magunkat egy magunknál is belsőbb külvilág felől vetítsük ki. A diktátum ellenben puszta külső kényszer, önkényesség, elidegenült nyelv, mely megalvadt és a testünkre száradt, mint a vér vagy a hatalom, ezért érezzük magunkat mocskosnak, sőt bűnösnek tőle.
Tehát szükséges a technikai mellett egy annál alapvetőbb forradalom. De hol robbanhat ez ki, hol lángolhat ez föl? Hol lehetne helyet találni neki, ha már a jövőt is a technika hatalma alá vontuk? Egyelőre még csak elgondolhatónak sem látszik az a jövő, mely több annál, minthogy a saját privát utam, vagy néhányunk privatizált útja legyen, és más, mint a technika által előírt út a jövőbe.
Hol keressük ezt a jövőt? Hogyan lehetne a jelenen túllátni? A jövő jön, a jövő érkezik, nincsen még itt, de már kopogtat az ajtón, a küszöbön áll, kopogtat és kopogtat megint. Kapd föl a fejed az írásból, szakíts meg az olvasást, állj föl az internet elől és lépj az ajtóhoz, nyisd ki. Látni fogod, hogy nem áll ott senki, csak az üres ajtókeret. Akkor ülj le megint, talán megint hallani fogod a kopogtatást, de az ajtó mögött megint nem lesz senki. S amikor újra hallod a kopogtatást, akkor nyisd ki az ajtót és engedd be őt, mert talán már itt van, vagy itt volt, mielőtt még kopogtatott volna. Talán előbb érkezett, s te nem vetted észre, mert te magad vagy ő, vagyis az, aki leszel.
Lehet, hogy körülírhatatlanul egyszerű a jövő. De talán mégis pótolhatja az egyetemes hiányát, vagy éppen ugyanaz, mint – Kant nyelvén szólva – az egyetemes törvény: a jövőre való tekintettel adni törvényt magunknak, most. Cselekedj úgy, mintha te lennél a csillagos ég.
És mit kezdjünk akkor a szenvedéssel, a megváltással, a forradalommal és a többivel? Hisz ez itt csak alig egy pillanat, s aligha több, mint költészet. Szinte semmi. Hogyan lehet efelé utat törni? Érdemes-e? Ennyi erővel akár azt is beláthatnánk, s ez sem lenne egészen haszontalan okosság, hogy a jövő egyszerűen nem létezik. Nincsen miben bízni, senki sem hívott ide és senki sem vár. Majd a halál választ ad a kérdésekre.
És mégis, ebben a pillanatban, most itt, a halál nem létezik és a világ lángokban áll. Mert hogyan lehetne azzal a tudattal élni, hogy csak az lesz, ami már volt, s hogy mindent elemészt a szükségszerűség kérlelhetetlensége, az évszakok, az eső, a hó és a nap, a hatalom, az erőszak, a halál és a hit, a pénz és a nyelv, a szenvedés, a vezeklés, a tudás, a részletek, a szőrös kis képzetek, a hiány?
Mik ezek a szavak egyáltalán, amiket úgy dobál föl a nyelv, mint a tenger a valamikori hajótörések roncsait?
Számos kérdésre nem lesz már válasz. De csak ha elközelít a jövő, akkor lehet élő a múlt is. Ha megnyílik a jövő rengetege és fölszáll onnan a jövő madara, mely már a jövőből is kifelé tart. Csak ezért érdemes élni. És ezért nem lehet téged, Jövő, felejteni!
Takács Zsuzsa legutóbbi kötete, a Magvetőnél megjelent Tiltott nyelv (2013), négy, tematikusan jól elkülönülő ciklusból építkezik, azonban a tagolás ellenére mégsem húzhatunk merev határokat a nagyobb részek címeinél és nemcsak amiatt, mert a négy nagyobb egység egy-egy darabja tematikusan más ciklusba is beillene. Legyen szó az epikusabb nyelven megszólaló szerepversekről, a mesterekhez szóló intertextusokban gazdag darabokról vagy az elmúlás miatti megdöbbent, szűkszavú, tehetetlen, elhallgatás felé tendáló szövegekről, gyökerük egységes világlátásból, egyféle beszédmódból fakad. A gyász előérzete című egység a korábbi kötetek közül a Tárgyak könnyének (1994) és az Utószónak (1996) a tapasztalatait viszi tovább az epikusabb/elbeszélő jellegű szövegekhez képest letisztultabb, líraibb formában. A kötetre igen jellemző szerepversekben és a rövid, néha állapotrögzítő jellegű szövegekben az itt maradott, az itt hagyott egyén magányos, válaszokat nélkülözni kénytelen monológjai kapnak hangot. Belenyugvó, erőtlen keserűségük ellenére olyan szövegek ezek, amelyek számolnak egy természetfölötti, egy gondviselő jelenléttel, illetve többnyire bíznak egy földi szenvedés utáni jobb létben (Három vers Petri Györgynek – Meglepő lesz). Ahogyan korábban Bodor Béla fogalmazott Takács Zsuzsa költői világa kapcsán, az a Tiltott nyelv szövegeit illetően is helytálló: „Szellemi tere egy transzcendens létező által besugárzott, de számára kontrollál(hat)atlan szféra, melyben a fogalmi cselekvésnek, az önélet meghatározásának roppant szabadsága nyílik meg, méghozzá úgy, hogy ehhez sem ebben a világban, sem a felmutatott, de felfoghatatlan transzcendencia féltekéjén nem lehet tájékozódási pontokat, pláne eligazítást találni.” Érdekes az a gesztus, amivel a kötetcímekkel jól tagolható életművű szerzők közé sorolt Takács Zsuzsa korábbi verseskötetéhez, a 2004-es Üdvözlégy, utazás!– hoz fűzi az új kötetet, ugyanis a bevezető mottó az Üdvözlégy, utazás! –ban található A tiltott nyelv című versből származik és a címet is innen veszi.
Az Emlékezésgyakorlat című ciklus a sorra felpróbált, váltogatott szerepeké, míg az utolsó, India című ciklus beszélője egyetlen verstől eltekintve egy központi alakként, Kalkuttai Boldog Terézként szólal meg. A Velence, kikötő, 1920 körül című, nem nevesített férfiportréja kivételével (bár itt is csak a megjelenített a férfi, nem a megszólaló) az Emlékezésgyakorlatban a női szólamok dominálnak, ha felismerhető a versben beszélő neme,akkor mindig női monológokról van szó. Szintén Bodor Béla említi, hogy Takács Zsuzsa-kötetek közül legnagyobb figyelmet kapott Viszonyok könnyét (1992) az „intelligens-érzékeny nőköltészet” kategóriájába skatulyázták be. Bármennyire is női hangok, nőalakok tűnnek föl ezekben a szövegek, alaptalan lenne rájuk húzni a Bodor által is negatív előjellel említett sematizáló kategóriát, hiszen messze túlmutatnak ezek a darabok a női lét tapasztalatainak valamiféle egyszerű felmutatásán, sőt, nem is igen tematizálnak csupán önmagukban ilyesmit. A „szólam neme” vagy az emlékezés útján ábrázolt neme mindig csak a megszólalás vagy az elbeszélés kontextusából derül ki, nem magában érdekes. Ha magányos női beszédet olvasunk ebben az egységben, lírai egyetemességükhöz, általánosságukhoz az alcím adja meg a fűszerezést, pl. Wally Neuzill Schieléhez, Camille Claude emlékére, mégpedig azzal, hogy „hangtalan hangot”, egy nem ismert lehetséges nézőpontot is megszólaltat, ilyen formában emlékezik rá. Más síkon az egyetemesség miatt természetesen nemcsak az alcímben kiemelt hangot szólaltatja meg.
Az Emlékezésgyakorlat szövegeiben nem egyszer a már elhunytak epikus történetei beszélődnek el, az életben maradott az újramondás révén emléket állít nekik, mint az M. emlékére című versben, amelyben hangsúlyos a megszólaló hang magánya, a Buchenwald – és Auschwitz–utalásokat tartalmazó kontextus alapján koncentrációs táborokban elhunyt szeretteitől való visszafordíthatatlan elhagyatottsága: „Egyedül maradtam negyvenötben negyven- / három évesen. Egyedül a fájdalomcsillapítókkal ,/ az érzéstelenítőkkel, a morfiummal. […] egyedül férjem, kis- / lányom, szüleim, le- és felmenő rokonaim nélkül” (M. emlékére). A versben megszólaló víziójában az elhunytak történetnélküliségüket, elfeledettségüket megelőzendő kérik az itt maradottat, hogy gondozza, tartsa életben emléküket, különben mintha nemcsak az élők, hanem ők maguk is elfelejtenék egykor volt földi létüket: „Mintha filmen látnánk, ami velünk történt. Ha te / nem idéznéd, nem tudnánk, kinek a története ez. / Szólíts máskor is. Kérj telefonhoz az irodában. Hallják a nevemet, emlékezzenek rá, hogy voltam” (10). A lírai elbeszélő női alak részéről ebben a szövegben jól megragadható a korábban már emlegetett transzcendens lény sejtése, érezhető a teremtménynek teremtőjével szembeni bizonyos „felelősségtudata”: „ Én el akartam dobni magamtól a világot, / de enyém-e a világ, hogy eldobhassam azt?” (11.) Ahogyan az M. emlékére holt alakjainak, úgy A vendég monológja című szövegben is a hamarosan bekövetkező biztos halállal számoló női monológnak is csak egyetlen elvárása van az itt maradottak felé, az emlékezés általi megőrzés: „Emlékezzenek rám, hiszen / jövőre én már nem leszek” (27). A négy versciklus előtt mintegy mottóként álló bevezető szövegrészlet, a Tiltott nyelvből vett idézet mintha ezeknek az emlékekben továbbélni kívánó árnyalakoknak a szólama is lenne, nem csupán egy számadó-számvető hangnemet sugalló kötetfelütés: „És akkor élhettünk volna úgy, / mint a fényérzékeny növények: / fölfelé törekedve. Élhettünk / volna úgy, mintha éltünk volna” (5.).
Mint említettem, a kötet bizonyos darabjai kapcsolódhatnának más ciklusokhoz is, mint amelyben szerepelnek, így Wally Neuzil Schieléhez címzett monológja és a Camille Claudel emlékére, az Egy beszélgetésre című vers a megszólított személye révén tematikusan már átvezet a Mesterek című ciklus szövegeire, ahol nem egyszer a cikluson belüli kisebb egységek, néhány szövegből álló verstömbök szólnak a megidézett példaképhez. Takács Zsuzsa interjúiban Adyt, Dosztojevszkijt is emlegeti azt illetően, hogy pályakezdésére kik voltak hatással. Egy vers idézi Adyt és négy Dosztojevszkijt, egészen pontosan a Bűn és bűnhődésre találunk egyértelmű intertextuális utalásokat. Nem teljesen egyértelmű azonban, hogy maradéktalanul csak az az értelmező, újraértelmező viszony folytatódik-e, amit az Üdvözlégy, utazás! című kötet kapcsán Rejtőzködő mesterek című sorozatában emleget Halmai Tamás. Három vers szól Petri Györgyhöz, hét Kálnoky László emlékére, tehát a személyesebb hangú magányos monológok címzettjei között felbukkannak kortársabb, közvetlenebb példaképek-elődök, közelebbi pályatársak is. A Mesterek című egységnek éppen azok az utalások adják meg az értelmét, szövegeket összekapcsoló erejét, amelyek az elhunyt kortársakat és magát az élő szerzőt is egy nagy, korokon átívelő folyamba illesztik bele: Tegnapi költők, akik még élnek, de / szorgos kezek nevüket a kivágásra/ ítélt fa törzsébe vésték”. Ennek a gondolatnak, a lírai énnek önmagát a költők–írók századokon átívelő folyamába illesztő gesztusa az egység utolsó szövege, a vers megírásakor tizenkét éve elhunyt Petrihez szóló Meglepő lesz című darab adja meg igazán az érvényét: „Meglepő lesz átlépni a múltba, amíg / a többiek élnek. Színúj és kiváltságos / egyszerre. (60).A Petrihez szóló első költemény, a Vágy egy antik kehelyre szövegében az Emlékezésgyakorlat többször felmerülő gondolatai köszönnek vissza: „A búcsúzás mikéntjébe lopni emlékemet” (58). Ebből a ciklusból a legérdekesebb verstömb a már említett A Négy vers F.M. Dosztojevszkij emlékére, amelya Bűn és bűnhődés egy-egy epizódjának parafrázisait, gondolati-erkölcsi lirizált átiratait tartalmazza.
A kötet leghomogénebb hangú, ám legnagyobb horderejű, elhallgatás felé hajló tragikumuk révén a leghatásosabb szövegeit A gyász előérzete című ciklusban találjuk. Tömör, szentenciózus, erős képiségre építkező versek ezek, melyeket minden ízében az elvesztéstől, pusztulástól való félelem hat át. A darabok szűkszavúan rögzítik a rezignált tehetetlenség fázisait, mégis ez a legélőbb, minden „emberitől” legáthatottabb ciklus a kötetben. A ciklus elejétől a vége felé haladva a versben beszélő rövid monologikus szövegei egyfajta naplózó, naplószerű állapotrögzítésekként kezelhetők, melyet a féltett személy betegségének előrehaladása, az idő könyörtelen telése lendít epizódról epizódra. Érzetek, rosszat sejtető hangulatok hatásos megragadása tartja össze, fűzi egybe ezeket a verseket. A gyász előérzetének első darabja erősen baljóslatú kötetnyitó szövegnek tűnik első olvasatra, de még spontán, ösztönösebb, emberi szorongást regisztrál, nem feltétlenül egy elmélyült rettegést: „félelem fogott el, hogy most haltál meg” (Fölriadtam). A félelem növekedésével, a visszafordíthatatlan felé való megállíthatatlan haladással azonban tömör „szövegezésük” ellenére is igen beszédes árnyalatok villannak fel az olvasó számára ezekből az epizodikusan megjelenített fokozatokból. Az Egy égszín zsámolyban egyfajta külső perspektívából tekint magára a beszélő, mintha a másikért való aggódásba leheletnyi önsajnálat is vegyülne: „Térdelek hát, és közben látom / magamat: Térdel szegény.” (68) A Legyen úgy lírai énje fáradt már a testi állapot romlásáról, az elmúlásról, a félelemről beszélni, csak ezeknek technikai értelemben észlelhető következményeiről szól: „a monitorra rossz paraméterek / rajzolódnak. Pálcikák folynak / kifelé, görbék laposodnak” (72). A Ha érintene bárki című szöveg vége felé pedig jajszavak helyett a megszólaló tekintete beszél, a látvány itatódik át a félelem balsejtelmű képiségével: „Egy ablakban gyerekfej nagyságú, / fekete muskátlik bólongatnak. Egy / öntözőkanna hullatja rájuk könnyeit” (74). A ciklus mottója, az Onkológiai Intézet faláról vett megrendítő Babits-idézet („Szenvedésre lettünk mi. / Szenvedni annyi, mint diadalt aratni. / Oh, hány éles vasnak kell rajtunk faragni, / míg méltók nem leszünk, hogy az Ég királya / beállítson majdan szobros csarnokába” (61), mely nagymértékben megalapozza a ciklus katartikus erejét, s amely az Egyszer csak című versben köszön vissza parafrazált változatban, a bekövetkezett elbeszélhetetlent kísérelve meg szűkszavúan elbeszélni: „Lesz majd sírás, rettegtem / előre, ha majd az Ég királya / beállít téged szobros csarnokába / -és lett” (75).
Az utolsó ciklus a már említett Kalkuttai Teréz anya alakja köré épül, többnyire az ő leveleit, imáját vagy Istenhez szóló monológjait olvashatjuk olyan kontextusban, amelyben kételyei, félelmei is hangot kapnak. A kötetben egyértelműen ebben az egységben körvonalazódik leginkább a transzcendens lény jelenléte, de ami izgalmassá teszi ezt a számomra a többihez mérten kevésbé erős verstömböt, az az, hogy nem egy statikus, hanem nagyon emberi dinamikusság, változékonyság hatja át a megszólaltatott-megjelenített Kalkuttai Teréz transzcendens lényhez való viszonyát. Ebben a ciklusban is szerepet kap a teremtménylét sebezhetőségének, kisszerűségének érzete és a hit, a kételyek ellenére egy észérvekkel szembeni biztos tudat a természetfölöttihez való tartozásról: „Kétségbeesés vett rajtam erőt. Nem tudtam, / szomjazó állat vagy emberi lény vagyok. / A Kísértő akkor felvitt a hegyre. Mutatta / Loreto csipketornyait, neked adok mindent, / ígérte. Néztem a mélyben kifordult szemmel alvó Kalkuttát, s tudtam, hogy maradok” (84).
Takács Zsuzsa Tiltott nyelv című könyve nem csupán a felpróbált és következetesen végigvitt szerepversek, az egyéni hangok, magányos szólamok megszólaltatásának kötete. Nem is egy szokványos számadó versgyűjtemény. Átgondolt, következetesen végigvitt kötetkompozíció, az elmúlás-tematika más-más aspektusú, más-más nézőpontú megvalósításai az egyes versekben vagy nagyobb verstömbökben – ez jellemzi a Tiltott nyelvet. A szövegeket olvasva az lehet az olvasó benyomása, hogy a tét ezen versek kapcsán az el- vagy az újramondás, a szövegek monologikus jellege miatt a „kibeszélés” útján való felismerés. Az ehhez társuló költői eljárások egy lehetséges, egyébként nem vagy alig „hallott” hang epikus tartalommal való feltöltése, a megszólaló- megszólaltatott szájába „történetet adni” eljárása. A másik a kötet legjelentősebb, legkatartikusabb ciklusának, A gyász előérzetének a módszere, amely mégis szervesen illeszkedik a kötet kompozíciójába szűkszavú, lirizált formában, fokozatokban beszéli el a nehezen szavakba önthető félelmet, szövegei pedig a teljes csönd, az elhallgatás irányába mutatnak.
Takács Zsuzsa: Tiltott nyelv, Magvető, Budapest, 2013.
Ugyan nincs lehetőségem ellenőrizni, hogy a Kötter Tamás első kötetében ábrázolt világ valóságos korrajzként megállja-e a helyét, szerencsére a Rablóhalak címet viselő novellafüzér szempontjából ez teljesen mindegy is. A tudatos szerkesztés eredményeként kötetbe kerülő tizenhárom, a budapesti ügyvédi és üzleti élet bemutatására vállalkozó novella nagy része már felbukkant különböző folyóiratokban, azonban úgy vélem, hogy a kötetbe rendezés jót tett a szövegeknek. Míg külön-külön olvasva marginálisnak és olykor fennhéjazónak tűnhettek az írásokban megjelenő elbeszélői hangok, addig így olyan atmoszférát tudnak teremteni, amelyben az egyes szövegekben kérdésekként felmerülő problémák nem problémák többé, hanem ok-okozati összefüggéseiben ábrázolt leírásai egy szegregált és eddig nem látott világnak. Ez pedig olyan könyvet eredményez, amelynek megformáltsága tényleg mutat rokonságot a különböző ajánlókban és a fülszövegben is említett szerzők (pl. Bret Easton Ellis, Michel Houellebecq, Raymond Carver) írásmódjával, azonban ezek ötvözésénél és utánzásánál a szerző továbbment, legfőképpen azzal, hogy a már a felsorolt íróknál is meglévő tematikus elemeket, és az ezekhez kapcsolódó problémákat nagyon jól sikerült a „magyar valóságra” adaptálnia.
Ez nem csak abban mutatkozik meg, hogy a könyvet végigolvasva, lassan már álmomból felébresztve is el tudom sorolni Budapest ebben a körben menő éttermeit, úgy mint: Déryné, Baldaszti’s, Spoon Hajó, Klassz, Pomodoró, Kantin, Manna, Mini, T&G, Csalogány 26, vagy hogy megtudtam, a fiatal lányok körében a Porshe 911-essel rendelkező pasik a legkívánatosabbak. Ezeknek az elemeknek az újra és újra elhangzása szinte az összes férfi szereplő szájából – akik rendszerint a negyvenes éveik elején járó, jóképű, izmos, befolyásos, gazdag, önző emberek, akik bármit megkaphatnak – arra enged következtetni, hogy az ábrázolt világban megjelenő férfiak felcserélhetők, a nevük (Tamás, János, Péter, Sándor stb.) sem nagyon számít, csak és kizárólag a pozíciójuk. Így egy típust állít elénk a kötet: a munkájában sikeres, ám pozíciójából adódóan munka helyett befolyásos ügyfelekkel reggelikre, ebédekre, vacsorákra járkáló, minden buliban megjelenő, bármilyen lányt felszedő férfi alakját, aki egyébként mérhetetlenül magányos; gyakran unatkozik és ilyenkor csak bámul maga elé; valamint az emberi és szerelmi kapcsolataiban sem feltétlenül sikeres. Így ismerjük meg a feleségét megcsaló, ám anyagi érdekek miatt elhagyni nem tudó Jánost a Give me summer című novellában, aki aztán később mégis elváltan, egy volt barátnője által átverten köszön vissza a kötet címadó írásában. De például az ő ügyvédje, Tamás is többször felbukkan. Az első, A Mars című, szövegben megtudhatunk néhány dolgot a múltjáról, az ügyfeleiről, illetve az állandó semmittevésről, amit nagyon un, de a női nézőpontot érvényesítő, Isten halott című novellában arra is fény derül, hogy egy kellemesen eltöltött vacsora után hogyan kényszerítette orális szexre naiv beosztottját. Ezek az egyéni, csak a kötetet végigolvasva felsejlő történetek azonban nem változtatnak azon a benyomáson, hogy a karakterek egymással helyettesíthetők.
Kötter Tamás olyan alakokat írt nekünk, akik annak ellenére, hogy a pénzüknek és a hatalmuknak hála bármit megszerezhetnek, nagyon erőteljesen küzdenek a magány és a társtalanság ellen – hiába. A látszólagos problémamentesség rendkívül egysíkú helyzetkezelő és problémamegoldó mechanizmust generál ezekben az emberekben. Ez a férfiak nőkkel szemben tanúsított viselkedésére éppúgy jellemző, mint minden másra. Ennek legélesebb megnyilvánulásával a Minden gyanú felett című szövegben találkozhatunk, ahol az elvált, budai villájában egyedül élő férfi a bejárónőnek, Terikének a névnapjára virágot és pénzt ad, ugyanúgy, ahogy a hirdetésben (miszerint „Megbízható középkorú úriember Budapesten tanuló diáklányt támogatna, kölcsönös diszkréció mellett.”[131.]) talált lányokat is ezzel a gesztussal bocsátja útjukra, miután megunta őket. A diáklányokkal való kapcsolatában pedig ugyanazokat a dolgokat csinálja velük − és ezt az elbeszélő szinte ugyanazon mondatok, sőt olykor hosszabb részek ismétlésével is érzékelteti −, mint amit az immáron Svájcban élő lányával is csinált, amíg az diák volt. Például: „Ilyenkor kirándultunk, télen Olaszországban síeltünk, Bécsben vásároltunk, színházba vagy moziba mentünk. Nyáron a hétvégéket a balatoni nyaralómban töltöttük. Vitorláztunk.” (130.) De a kapcsolatok felszínességére a Szajónara című szövegben szép példa, hogy a Japánba áthelyezett vezetőnek a kollégái csak annyira fontosak, hogy a búcsúzáskor készült képek közül csak azokat tartja meg, amelyiken a csúnya gyakornoklányok és az asszisztense nem szerepelnek. A nemkívánatos embereket egy mozdulattal törli ki a memóriájából (ahogy a fényképezőgépéből is).
A kötet bemutatóján elhangzott, hogy a női olvasókat majd biztosan felháborítja, hogy a szövegekben a szerző a női szereplőket milyen rossz színben tünteti fel. És igaz, hogy a történetekben felbukkanó nőalakok motivációi a gazdagság, a pénz és a luxus háromságában kimerülnek, szerepüket tekintve pedig vagy megcsalt feleségek vagy elhanyagolt szeretők vagy kitartott fiatal diáklányok, a felvázolt világban nem éreztem ezt visszásnak. Főképp, hogy erőteljesen a már fentebb jellemzett férfitípus szemén keresztül látja őket az olvasó. Két novella (Arany Jaguár, Isten halott) van a kötetben, amelyeknek én-elbeszélője nő. Előbbiben egy titkárnőből magas beosztásúvá váló, ám a főnökének szeretőjeként a férfitól függő nő története tárul elénk. A majdhogynem unalmas szövegbe egy hatásvadász, ám a figyelem fenntartása érdekében elengedhetetlen, durva szexjelenet leírása is beékelődik. Ez azért lesz érdekes, mert a másik női szemszögből elmondott történet főszereplője pedig nemi erőszaknak esik áldozatul, igaz, nemcsak a nagymenő ügyvéd által, de a lány jogait elvileg védeni akaró Balázsnak „köszönhetően” is. Ez a két történet pedig megerősíti a már a többi írásból összeálló férfi képét: a könyv a bárkit eltiporni és bántani képes, a nőkre tárgyként tekintő, durva és erőszakos férfit prezentálja. Fontos, hogy a kötetben szereplő férfiak durvasága a hatalmuk és a hierarchiában elfoglalt helyük érzékeltetésére szolgál; azt nem lehet mondani, hogy nem képesek gyengédségre vagy hogy egy-egy nő (teste?) iránt érzett szerelmük ne keltene bennük érzelmeket. A többször visszatérő nőalakok közül talán a modell és fotós Anna tekinthető kivételnek, akinek valamilyen módon mindig sikerül ezt a férfitípust irányítania. A lányt bemutató leírás a Prága című novellában, amely egy női magazin hasonló jellegű cikkének átirata (sőt, stílusparódiája), a kötet egyik legjobban sikerült része. De a már említett, Isten halott című szövegben a történtek súlya és a megformáltság parodisztikus jellege közti differencia szintén kiemelendően jóra sikeredett.
Amíg a férfiak megszólalásaiban található ismétlődő passzusok az elbeszélésmód sajátosságaként, a tematizált világ monotonitásának érzékeltetéséül szolgálnak, addig a nők kinézetének leírásában (pl. hátrazselézett haj, feliratos topot viselt stb.) inkább a szerző prózanyelvének hiányosságai mutatkoznak meg. Persze, a megjelenített nőalakok egyformaságára is felhívhatja ez a figyelmet, ám ebben az esetben ezek az ismétlődő mondatok nem érik el a kívánt célt. Ugyanúgy, bár ezeknek a nőknek az intelligenciája a galambokéval vetekszik, kissé indokolatlannak tartom, hogy akárhányszor megszólalnak, azt az elbeszélő a „búgta” kifejezéssel kommentálja. A prózanyelv finomítása, és a szövegeken érezhető megkonstruáltság (amely a novellák nagyon hasonló felépítésében érhető tetten) feloldása még az író előtt álló feladatok közé tartozik. Ezek persze eltörpülnek amellett, amire már a bevezetőben is utaltam: miszerint Kötter Tamásnak a gazdagságot és az ezzel járó problémákat remekül sikerül a tipikusan magyar környezetben ábrázolnia. Ezek a megoldások – azon az elég egyértelmű tényen túl, hogy a cselekmények nagy része Budapesten játszódik – többféleképpen is jelen vannak. Például a kötetben egymás mellé kerülnek idézetek többek között Bret Easton Ellis, Hunter S. Thompson, J. R. R. Tolkien vagy Pál Ferenc tollából, és a popkultúra legváltozatosabb bugyraiból (Madonna, Heaven Street Seven, Akkezdet Phiai, Dopeman). Ennek egyik legreprezentánsabb példája, amikor Nietzsche kultikus mondata, miszerint Isten halott, válik egy novella címévé, majd rögtön alatta pedig mottóként ez áll: „A multi, hidd el, nem Jézuska, / Te rabszolga vagy, ő meg géppuska” (209.). Utóbbi – mondjuk nem feltétlenül a Nietzsche munkásságáért rajongók körében – a Magyarországon ismert Deniz Ha fájni kell, fájjon! című dalának szövegéből való.
A „magas” és „alacsony” kultúra ilyen szintű keveredése pedig – véleményem szerint – mindenképpen üdvözölendő. Nemcsak azért, mert a kettő között oly meghatározhatatlan határt még inkább elmossa, hanem mert ezáltal élővé és jelenlévővé teszi a szövegeket. És ami talán még ennél is fontosabb: egy percig sem akar álszent lenni. Ez a történetek során többször felbukkanó, valóságshow-szereplőkre tett utalásokból is kiolvasható. Mert az, hogy a felső tízezer (is) bevallottan ezeken szórakozik, nemcsak az igények silány voltát érzékelteti, de a „közös tudás” rámutat a hasonlóságokra a kötetben bemutatott világot nem ismerők és a csak ezt ismerők között. És még ha nekünk, magyaroknak, csak VV Éva és Pongó jutott Paris Hilton vagy Kim Kardashian helyett, ennek a nem elhanyagolható különbségnek az érzékeltetésére tett kísérlet (természetesen nem összevetésként, csak a saját helyzetünk bemutatásával), úgy vélem, a kötet egyik legnagyobb erénye. Rendkívül szórakoztató – és egyben keserédes – volt a kis magyar felső tízezer történeteit olvasni, és bár ennek a tematikának és írásmódnak a folytathatóságát kétségesnek tartom, azért ha abból indulok ki, hogy Bret Easton Ellis sem csak egy jó könyvet írt (csak hogy a Paris Hilton – VV Éva párhuzamot tovább fűzzem), még van remény. Kötter Tamás, ahogyan a Vonzás szabályaiból ő is idézte könyvének bemutatóján: egy olyan helyben reménykedett, amit még nem foglalt el senki. Ő most sikeresen elfoglalt egy ilyen helyet, innentől pedig csak rajta áll, hogy a későbbiekben mit fog kezdeni vele.
Hosszú perceken át időzni tíz-tizenöt soros szövegeknél. Megállni egy sornál, újrakezdeni az olvasást, újra, mert másként is olvasható, újra, mert nem adja könnyen magát, újra mert mégis ismerős. Valahogy így lehet olvasni Varga Mátyás új kötetét.
A hajnali 3 zárt kompozíciójú verseskötet, tömör, néhol igen szikár szövegei egymásra hangoltak, egymás sorait idézik, valahogy mégsem a kérdés-felelet kettőse, vagy egy történet két oldala jelenik meg, sokkal asszociatívabb, nyitottabb szövegek állnak egymással kapcsolatban. Ugyanakkor megemlítendő, hogy a szerző értelmezése szerint a kötet regényként is olvasható. A könyv ajánlása („in memoriam Carlo Gesualdo”) és ebből kiindulva a fülszöveg metanarratívája – amely Gesualdo Tenebrae című vokális művét, illetve életének azt a tragikus eseményét idézi, hogy tetten érte feleségét annak szeretőjével, majd mindkettőjüket meggyilkolta – ajánl egyfajta olvasási módot, amely azonban a verseket olvasva felülíródik, megkérdőjeleződik.
Mindemellett a Gesualdo-kontextus nem csak a fülszöveg miatt lesz fontos, hanem sokkal inkább a kötet szerkesztésével és a szövegekben megjelenő halál témával állítható párhuzamba. A könyv két nagyobb egységre tagolódik, az első egységben három kisebb alfejezet [feria quinta]; [feria sexta]; [sabbato sancto] (nagycsütörtök, nagypéntek, nagyszombat) található, míg a második egység a responsoria címet viseli. Ezáltal nem csak Gesualdo, hanem Krisztus szenvedéstörténete – és a keresztény hagyomány általában – szintén beleszövődik a kötetbe. Nem feledendő, hogy Gesualdo is a szenvedéstörténetről komponálja Tenebrae című vokális művét. A responsoria egység e vokális mű műfaját idézi fel, miként Varga Mátyás egy interjúban kifejti: „A Tenebrae című művet Gesauldo pár évvel a halála előtt komponálja, és lényegében a nagycsütörtök, nagypéntek, nagyszombat hajnali zsolozsmához írt responsorium-gyűjtemény. A responsorum pedig egyrészt egy nagyon kötött liturgikus műfaj, másrészt eléggé különös szerkezetű alkotás, hiszen kollázsszerűen helyez egymás mellé szentírási mondatokat, és ezek interakciójából új jelentés, vagy új jelentésárnyalat születhet.”
Az idézés és a kollázs-jelleg a hajnali 3-nak is szervezőereje lesz, hiszen a második egység a zeneművet megidéző technikával építi fel bonyolult szerkezetét. A responsoria versei ugyanis az előző nagyobb egység szövegeinek egy-egy sorával indítanak, s a megidézett verseket cím helyén is idézik, így lesznek a responsoria verscímei például: I/4; II/3; III/5, római számmal jelölve az első rész alegységeit. Ám a költemények végén már az első egység soron következő szövegéből is megidéződik egy-egy részlet. Példaként, a responsoria I/4 című szövege elején megismétlődik az első egység negyedik versének „inkább hallgatsz a visszaútról, / vagy hazudsz nekik valamit” sorai, majd az utolsó sorokban az első egységötödik versének „odakint már nincs / semmi, ami utadba állhat” sorai kapnak helyet.Ekképpen képez a responsoria láncolatot, szorosabbra fűzve a versek egymáshoz való viszonyát. Itt megemlékezhetünk a regényszerűség említéséről is, a lineáris olvasat lehetőségéről, illetve arról, hogy a lineáris olvasást megbonthatja, ha a responsoria verseit együtt olvassuk az első egységgel – a responsoria versei mindig két szöveg között állnak, azok közé ékelődve hoznak új nézőpontot.
Az új nézőpont azonban közel sem egynemű, talán nem is lehet megkülönböztetni egy jól lehatárolt nézőpontot, megszólaló hangok sokaságáról van inkább szó. Még akkor is, ha a szövegekben gyakran előfordul az én-te-ő hármassága, ami egyrészről mozgatja a Gesualdo történetet, másrészről a kötet elején idézett Seamus Heany verset (Seeing Things xii), amelyben a „Ma velem leszel a Paradicsomban.” sor, Krisztus és a két lator történetét citálja. Valamint a hajnali 3 kötetcím – azon túl, hogy a bencés regulában van meghatározott éjszakai zsolozsmázás – is utalhat ezen hármasságra, amellett, hogy az éjszaka egyszerre lehet a bűnelkövetés, a vívódás, a magány, vagy akár a virrasztás ideje. Bár a hármasság ezen utalásokon és motívumokon keresztül erősen jelenlévő, a kötetben megszólalóknak nincs körülhatárolható sziluettje, a három személy, vagy akár a mi, az ők nem rajzolhatóak meg, inkább pozíciók és viszonyok jelenítődnek meg hiányokkal, s a hiányok révén nyitottsággal.
A két nagyobb egység hangjai között azonban úgy tűnik, van különbség, a második rész ugyanis, mintha személyesebb nyelvvel bírna. Ez a személyesség leginkább abból fakad, hogy a responsoria inkább az én és a te viszonyát firtatja, mintha jobban reflektálna az én saját magára és a „mi”-re. („nyelvem folyton / az érdes felület-/ hez téved, míg-/ nem felsebzi / magát.” 56. o.; „amikor a madarakat / etettem, az ujjaimban / ráismertél apám kezére.” 60. o.) Nem nélkülözi ezt a reflexiót az első egység sem, de ott hangsúlyosabban beleíródik a távolabbi ő is, vagy általános alanyok, illetve inkább a megszólítások, mintsem a vallomásjellegű, énre vonatkoztatható szöveghelyek gyakoribbak. („szél elől a hajó oldalához/ lapulsz, és arra vágysz, hogy / valaki most így lefényképezzen” 13. o.; „mögötted egy nő ma-/ gában beszél.” 14. o.; „a férfiak végül elmozdul- / nak” 20. o.)
A cím nélküli szövegek versnyelve szikár, a hagyományos sorvégi rímeket hanyagolja, mégis van dallamuk. Egyrészt erőteljes enjambement-ok uralják a kötet egészét, másrészről a központozás és a tördelés töredékessége által is sajátos ritmus áll elő. Központozás és tördelés tekintetében fontos megemlíteni, hogy hiányoznak a mondat elejéről a nagybetűk, a pont és a vessző kap írásjelek közül nagyobb szerepet, a mondatok vége igen ritkán esik egybe a sorok végével, sőt nagyon gyakori a szavak elválasztása, szétszakítása két külön sorba. Ezen eljárásoknak köszönhető, hogy előállhatnak olyan magukban teljesen értelmetlen, kiszakíthatatlan sorok, mint „ban sok a meg-” (56.). Azonban éppen ezen nyelvi technikáknak köszönhetően lesznek a szövegek egyszerre zaklatottak és törékenyek, ez a széttöredezett textus az, amelyben a „horzsolás”, a „rothadás”, a „fásultság”; a „szorongás”, hallgatás, mozdulatlanság, az irgalom, az alázat hiánya pontosan körülírható és érzékelhető lesz.
Ugyanis a magány, a szeretetlenség és a halál kérdéskörei újból és újból visszatérnek, hol a gyilkosság nyomait eltüntetni törekvés helyzetében: „rongyokba csomagollak / inkább, vagy óriás nejlonzsák-// ba.”(30.), hol az élet-halál kettősében és a kegyetlenségben: „– akik még élnek, / távolról nézik vergődésedet. –” (37.), máskor az egyedüllét, vagy a bűntudat „ha egyáltalán nem mondanál / semmit, jobb volna.” (19.), „elérhetetlen voltál, mintha / folyton gyászolnál.”, „akkor hát mostantól majd / éber figyelemmel követed a / bútorok minden reccsenést.” (39.). Krisztus szenvedéstörténete, Júdás árulása és Gesualdo gyilkosságai a háttérben mozognak ugyan, de ennél sokkal hétköznapibb kegyetlenségekre ismerünk rá ezekben a sokszor igen szétszabdalt, mégis pontos és alaposan megformált szövegekben. Ez a ráismerés az én és te egymáshoz való félelmekkel, féltékenységgel, vagy éppen fásultsággal, meg nem értettséggel telített viszonyát jól reprezentáló nyelvnek köszönhető, amelyben saját esendőségünk köszön vissza. Elmozdulnak a szövegek a hiány vagy a hallgatás poétikája felé is, hiszen kimondatlan körülmények, tisztázatlan beszédhelyzetek és újabbnál újabb hangok jellemzik a hajnali 3-at. A responsoria ciklusnak köszönhetően azonban az ismétlésről sem feledkezhetünk meg, hiszen a korábbi szövegeket megidéző eljárások, ezen fenti tapasztalatok állandó visszatérést sugallják. Az ismétlés a kötet végén még hangsúlyosabbá válik, hiszen a kezdő vers utolsó sorait („kezdd a // halottakkal” – mondja furcsa, / idegen hangsúllyal.”) belecsempészi az utolsó szöveg zárlatába, ezáltal a kötet újrakezdhetőségét, körkörösségét erősítve.
Varga Mátyásról beszélve legtöbbször előkerül szerzetes mivolta, a vele készült interjúk, a róla írt kritikák legtöbbjében furcsa ellentmondásként merül fel, hogy bencésként ír a testiségről, vagy hogy a Krétakör szövegírójaként is működik. A kötetről beszélve azonban azt gondolom, hogy csak a megmozgatott hagyományok, a keresztény kultúra mély ismerete szempontjából lehet fontos ez az életrajzi adalék. Ugyanis elsősorban nem attól sorolható a katolikus költészet címke alá valamely mű, hogy azt szerzetes, vagy katolikus ember írja, valamint semmi rendkívülit nem kéne látnunk abban, ha szerzetesek művészi munkát is végeznek. Ebben az értelemben nincs katolikus és nem katolikus költészet, csak költészet létezik, s a hajnali 3, úgy vélem, kiemelkedő az utóbbi évek verstermése közül.
A csábításról való gondolkodás immár hatalmas filozófiai tradícióra építhet, amely könnyedén beláthatatlan terrénumokat ölelhet fel, amennyiben a csábítás vonzásteréhez számítjuk nem csupán az „érzéki zsenialitást”, a „kacérságot”, azaz a puszta testi vonzerőt vagy annak megfontolt irányítását, de a szerelem ez utóbbiaktól nem elválasztható, ám ezeken több irányban is túlmutató kérdéskörét. Gabriel Liiceanu, a kortárs román filozófia egyik központi gondolkodója, azonban ennél is tágabbra feszíti a kis könyve által befogni irányzott területet. Vagy legalábbis úgy tűnik. A csábításról címet viselő kötet ugyanis „a szellem” általi elcsábíttatás kérdéskörét beemelve látszólag kiszélesíti a tárgyalt problémák körét – ekként a csábítás-fogalom bevett értelmének szűkösségére mutatva rá –, ám valójában a szellemi felé való mozgásban az érzéki csábítástól való eltávolodás érhető tetten – a sokat emlegetett „hús partitúrája” üresen marad.
Liiceanu szellemes, érdekes és helyenként gondolatébresztő könyve jó értelemben értett filozófiai lektűr – amelynek ekként meg kell birkóznia olvasóközönségének sokrétegűségével, címének köszönhetően pedig a giccses borítóval –, amely egyszerre egyensúlyoz a csábítás sekélyes fenomenológiája, a helyenkénti aprólékos és igényes szövegértelmezések, valamint az európai civilizációnak – ehelyütt Platóntól nyomon kísért – szellem és hús oppozícióján alapuló történelmének közhelyes felskiccelése között. Röviden: az egyes fejezetek a szellem általi elcsábítás történeti lehetőségeire kérdeznek rá, meglehetősen elnagyoltan, ellentmondásoktól és zavaroktól sem mentesen.
A könyv nyitányaként szolgáló fenomenológiai vázlat középpontjában – Heidegger román fordítójától nem meglepően – egy etimológiai belátás áll: a latin seduco ige jelentései között megtalálni a „félrehúzni”, „távolabb helyezni” jelentéseket is, vagy később a „tévútra vinni”-t. Liiceanu definíciója ezek szerint alakul: a csábítás olyan aktust jelöl, mely „félre-von”, mégpedig egy, a csábító által megnyitott, és az örömelv által szervezett „külön világba” emel át. Az „elvarázsolt”, a „megszokottól eltérő” világba való „félre-vonás” ereje révén csábít a csábító, s ebben a világmegnyitásban áll a csábítás aktusának szubverzivitása (18.). A csábítás ekképpen a hatalom egyik formája, mely egyszerre rejti magában az elcsábított rossz és jó útra való áthelyezésének lehetőségét, a jóakarat megléte vagy hiánya szerint.
Ezeknél sokkal érdekesebb a Liiceanu által többször hangsúlyozott „a priori vágy”, „lesben álló kívánságaink sorozata”, lévén „[m]inden csábítás a várakozás és a vágy által előkészített talajra hull.” (12.) A fantazmák homályos közegében berendezkedve mintegy készen állunk arra, hogy elcsábítsanak, „minden csábító úgy lép életünkbe, hogy magával hozza egy meghatározatlan várakozás teljesülésének ígéretét.” (13.) Liiceanu példái pedig szépen alátámasztják e rövidre zárt fenomenológiát, egyszerre beszél szerelmesekről, szeretőkről vagy egyetemi tanárokról. Ezek a későbbi, kultúrtörténeti fejezetekben részletes illusztrációt is kapnak, helyenként egy esettanulmányban sűrítve össze az előbbieket.
De már e leírásban is takarásba kerül a csábítás érzéki vonása. Számomra ez a könyv egyik mulasztásának, később elhallgatott előföltevésének tűnt, míg explicitté tett állásfoglalássá nem vált a könyv Kierkegaard-t tárgyaló fejezetében, ahol a csábítást – Johanneshez kötve és Don Juantól elválasztva – mint cselekvést, (verbális) retorikát, cselvetést és megtervezettséget különíti el az „érzéki zsenialitástól”, a spontán, lehengerlő, őszinte érzékiségtől: a „csábító, mert lényegét tekintve értelmes (vagyis nem-érzéki), ellentéte Don Juannak.” (155.) A csábításnak ezen Kierkegaard-ra alapozott szűkebb meghatározása természetesen vitatható. Kierkegaard gondolatmenetének és érveinek rekonstrukciója ugyanis rejtve hagyja a kierkegaard-i gondolkodás és fogalomhasználat specifikusságait, s azoknak eredeti kontextusukon túli általánosításának problematikusságát. Amennyiben az „érzéki zsenialitás” képviselőjét a tudatos tervezés hiánya okán nem is tekinthetjük csábítónak, ez még nem zárja ki az érzékiséget en bloc, amint arra Liiceanu egyértelműen utal. Don Juan „nem használ szavakat. És ha nem használja, tulajdonképpen nem is csábító.” (155.) A csábító a moralitás és nem az esztétikum területén mozog. De vajon az érzéki ennyire egyszínű lenne? Tényleg híján lenne a testi a retorikának, a mozdulatok, a hangok, az érintések vagy az illatok koreografáltságának a csábítás célja érdekében? Szinte banális már a kérdés maga is.
És Liiceanu valóban elfelejti a húst. A kultúrtörténeti fejezetek adják ennek bizonyítékát. Mindegyikben egy nagy csábító áll a középpontban: az ifjakat a tiszta létezés világának távolába átcsalogató Szókratész; az „emberiség történelmének legnagyobb csábítója”, Jézus, aki a platonikus csábítás logikájának megfelelően von félre a szellem, az Isten oldalára; a trubadúrlíra fetisizált imádottja, a madonnává transzformált nő, kinek jelentősége abban állt, hogy alakjában megjelent a hús, de a csábítást mozgásba hozva zárójelbe is került. A hús győzelmét Liiceanu Don Juan előtt, a Dekameron kolostoraiban életre kelő férfi és női testekben látja bekövetkezni, a szellem fensőbbségét hirdető platóni-keresztény premissza tarthatatlanságát mutatva föl ezáltal. Ez utóbbi fejezet azonban áldozatául esik a kultúrtörténeti ív felvázolására való törekvésnek. Kevés szó esik a csábításról mint félrevonásról vagy világmegnyitásról, helyette a vágyak felszabadulása, a szexualitás természetességének boccacciói felismerése áll a középpontban, illetve a nő iránti vágyakozás vagy imádatkilépése a szoborrá merevítő udvari szerelem gyakorlatából.
A két princípium egyensúlyát Liiceanu Rómeó és Júlia történetében, valamint Martin Heidegger és Hannah Arendt kapcsolatában éri tetten. A csábítás fentebb ismertetett, a Kierkegaard-fejezetben megjelenő, a verbális stratégiára való redukciója már itt tisztán körvonalazódik. Rómeó és Heidegger egymás mellé kerülnek mint csábítók, akik „a szellem valóságos retorikai tobzódását” (68.) választják a szexuális kapcsolat létrejöttéért és fenntartásáért. Előbbi természetesen a költészet, utóbbi a fenomenológia diskurzusát választja, de Liiceanu interpretációja mindvégig e „szellemi partitúrát” tartja előtérben – Heidegger és Arendt levelezését, e kapcsolat szellemi párlatát elemezve –, háttérben hagyva a mellékesen említett „hús partitúráját”. Mellékessé válnak mind Rómeó kamasz vágyai, mind Heidegger „furfangos” csábítása, fiatal tanítványa gondos rejtegetése felesége, Elfriede asszony előtt, kapcsolatuk „a kezdet kezdetétől […] az egészséges szexuális vágyra” alapozottsága.
A Heidegger-Arendt levelezés kezdeti éveinek elemzése mindenekelőtt azért tarthat számot szélesebb érdeklődésre, mert a levelezés magyarul sajnos hozzáférhetetlen. Azonban óvatosan kell bánnunk Liiceanu olvasatával: erősen érezhető a mítoszteremtő szándék, mely nem meglepő a filozófiatörténet híres szeretői esetében (Kierkegaard és Regine Olsen, vagy ennek mintájára Lukács és Seidler Irma stb.). A szerelmi szál – és itt sem, ahogy a könyvben másutt sem, tisztázódik a szerelem pozíciója – az akadémiai környezet, s a két főszereplő rövid jellemzésével kezdődik, állandó tekintettel a levelek tartalmának a heideggeri filozófiába ágyazhatóságára (Arendt leveleinek legnagyobb része nem maradt fönn). A fölmerülő szempontok némelyike szellemes (a Rejtekutak összecsengése a csábítás-irodalomban megjelenő erdő-toposszal), némelyike éles megfigyelésen alapszik (a szerelem hiányzó heideggeri fenomenológiájának rekonstrukciója), de van, amelyik készpénznek veszi a levelezés csábító-retorikáját (Hannah-t Heidegger „kairoszi kísérőként” indítja el, nem csupán nőisége kibontakoztatásában, de – „hatalmas sorsretorika keretében” – önmaga lehetőségei megtalálása felé is), vagy amelyik inkább tanúskodik a Heidegger életébe Hannah alakjában belépő „nagy áldás” még nagyobbá tételének szándékáról (erre példa a kettejük közötti kapcsolatnak a Lét és idő megszületésének „érzelmi forrásaként”, az egzisztenciálontológiájához vezető „kegyelmi állapotként” való értelmezése).
Talán most érdemes röviden szólni Karácsonyi Zsolt fordításáról. A román eredetit nem áll módomban ismerni, azonban nem lennék meglepve, ha a könyv modorosságait – helyenként a heideggeri „költőiségig” való alászállást – nem a fordítás hibájának, hanem Liiceanu Heidegger-fordítói tevékenységének kellene felrónunk. Erre példa lehet maga a „félre-von” vagy az „el-csábító” írásmódja, valamint olyan helyek, mint: „mindannyian az élet tágas tájai felé tekintünk” (13.). Az egyetlen kifejezetten zavart okozó terminológiai probléma Octavio Paz „szenvedély geometriájának” rekonstrukciójában található, ahol a szexualitás és a szerelem melletti harmadik elemként az erotismo megfelelőjeként az „érzékiség” szerepel, és nem az adódó eroti(ci)zmus/ erotika terminus. Ennek köszönhetően helyenként homályossá vagy értelmetlenné válik a szöveg: „Az érzékiség a szexualitásnak emberi szinten történő megszelídítése. Szabályok, rítusok és tabuk alkotják, »becsatornázzák a nemi vágyat, ugyanakkor meg is védik a társadalmat annak túlcsordulásától«.” (60.) Az olyan apróságok, mint hogy a kiadásban nem található a fordítás alapjául szolgáló mű, már a szerkesztés számlájára írandó kínos igénytelenség.
A könyv legproblematikusabb fejezete azonban az utolsó, a „kultúra csábításáról” szóló, mely alapvetően helyezi át a kötet hangsúlyait és tétjeit: „lehetséges-e szellem általi csábítás az »itt«-ből való végleges távozás felvetése, egy egyértelmű transzcendencia ígérete nélkül?” (159.) – kérdezi Liiceanu. A könyv egyik végső, felszínes és érdektelen összegzése szerint „az európai ember mindig két szélsőség – az aszkétizmus és a kicsapongás – között ingadozott, ezért nem részesülhet olyan csábítási formában, mely a hús feláldozása nélkül teszi számára lehetővé a szellemmel való találkozást.” (173.) Ez alapján világos: a csábítás, mely Liiceanut érdekli, a szellem csábítása, az ember „félre-vonása” arra „az egyetlen oldalra, amelyen az […] a maga »emberségében« elhelyezkedhet.” (161.) És csupán a kultúra – a „szellemi fejlődés során átdolgozott anyag” (161.) – liiceanui értékorientált fogalma az, amely képes egyensúlyt tartani szellem és hús között, elfoglalva helyét a tárgyalt csábítás-paradigmák sorában. A „kultúra csábítása” ugyanis a szellem oldalára von félre, azonban az érzékit – a szellemi objektivációit – használja föl ennek érdekében. (Az, hogy Liiceanu felskiccelt kultúraelméletében alkotókra és nem-alkotókra osztja fel az embereket, valamint azokra a „másodlagos csábítókra”, a kulturális elit tagjaira, akik az „alapító források” – a megerőszakolt heideggeri terminológia ehelyütt az alkotók kasztjára utal – felé csábítják a többieket, most mindegy.)
Látható, a kezdeti csábítás-fenomenológia olyan ütőkártya, melynek logikája mindenre kiterjeszthető, s valódi tétje nem az interperszonális széptevés vagy kacérkodás kicsinyes ügyködése, hanem „a szellem” és „a hús” csatározása. A csábítás-paradigmák, melyek az előző fejezetekben előkerülnek, valójában „az európai csábítás útvonalát” adják ki, annak „irányváltását a két kifejezés” – a szellem és a hús – „egyike vagy másika felé” (171–172.). A kultúra mint csábítás önmagában provokatív és vitára ösztönző értelmezése, s felvázolt, nem kis mértékben elitista vagy nosztalgikus kultúraelmélete is igényt tarthatna a figyelemre, azonban e könyv kereteit a „szellem érzékiségét” tárgyaló fejezet egyszerűen szétfeszíti. Végképp háttérbe szorulnak a rövid, ám korántsem érdektelen csábítás-fenomenológia, valamint a korábbi fejezetekben megbúvó éles részletmegfigyelések, s előtérbe helyeződik a ma már romokban heverő oppozícióra építő közhelyes történeti hadakozása szellemnek és húsnak.
Gabriel Liiceanu: A csábításról, ford. Karácsonyi Zsolt, Orpheusz Kiadó, Budapest, 2013.