Címke: kritika / tudomány

Bejegyzések

Lego-értelmiség

Amikor először meghallottam az esszékötet címét, szinte azonnal – és remélem, hozzám hasonlóan sok más, a kilencvenes években felnőtt olvasónak is –, a Lego kalózos szériájának remek felhúzhatós ágyúja jelent meg a szemeim előtt, amint a fedélzetről lezuhanván repkedő kockákat hagy maga után, miközben az ezt figyelő kalózkapitány arcán eluralkodik a teátrális rémület: ha borítótervező lennék egy menő kiadónál, biztosan nem nyugszom, míg egy ilyet ki nem harcolhatok. Ha más miatt nem is, de mivel a 81 éves Poszler György legújabb esszéit tartalmazó kötetét végig jellemzi a hatalom és a hatalom játékszereinek viszonyában való elmélyülés igénye, talán nem lett volna teljesen infantilis választás ez a részemről. És ha már szóba hoztam saját generációmat, mindenképp tisztázni szeretném, hogy nem csak az jellemez minket, hogy fokozottabb nosztalgiával fordulunk gyerekkorunk világa felé (hiszen az egybe esett a harmadik köztársaság gyerekkorával, valamint az együgyű, ám feledhetetlen eurodance-slágerek örök nyár/elveszett paradicsom hangulatával is), hanem tapasztalataim szerint az is, hogy bátortalanok vagyunk, ha komolyabb, politikai-társadalmi kérdések terén kell nyilatkoznunk, sokkal bizonytalanabbak, mint mondjuk azok, akik a hetvenes-nyolcvanas években töltötték el tízes-húszas éveiket.

 

Emiatt most én is meglehetős félszegséggel vágok neki Az elszabadult hajóágyú bemutatásának. És hogy fenntartsam az olvasók figyelmét, a recenzióm talán legkritikusabb mondatát már itt, a legelején ellövöm: a vékony, négy esszéből álló, puhakötésű kis füzetke megjelenésének nem sok apropóját látom, éppenséggel lehetett volna várni, míg egy vastagabb válogatásra való írás összegyűlik. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy felesleges lett volna őket kötetté szervezni, hiszen egy jó írás inkább jelenjen meg kétszer-háromszor, mint egyszer sem, és bizony a négy esszé – most pedig spoilerezni fogok a türelmetlenebb olvasók kedvéért –, mindegyike nagyon jó írás, remekül olvashatóak, és alapvető fontosságú problémákat vetnek fel.

 

Az első, eredetileg 2010 májusában – amikor is, nyugodtan kijelenthető, hogy új korszak kezdődött a magyar ideológiai politizálás történetében -, megjelent, Az irodalmárok rémuralma – a világítótorony heroizmusa című írás kulcsmondata a rendszerváltás mámorára vonatkozik: „a politika irodalma és művészete mellett megkérdőjeleződött az irodalom és a művészet politikája is”. 1989 után aztán két reakció tudott erőre kapni, és mindkettő a maga módján bizonyult károsnak: először is, a konzervatív ideológiai hagyomány minden ’45 előtti, mérgező elemével éledt újjá, másrészt a diktatúrák évtizedei által gombafonálszerűen átmérgezett irodalom egyfajta önmagáért-valóság illúziójában próbált új erőre kapni. Poszler György szerint mindkettő veszélyes, az ideális valami olyasmi házasság lenne, melyben a „tetszhalott baloldal” és a társadalmi dimenzióit visszanyerő irodalom tud egyesülni, és tud illyési értelemben nemzeti lenni. A nyolc pontba rendezett írás (a címe Lorenz után akár „a politizáló értelmiség nyolc halálos bűne” is lehetett volna) utolsó szakasza tartalmazza azonban talán a legprovokatívabb gondolatot: ugyancsak kártékony a századfordulós Monarchia aranykorába visszavágyni, hiszen a ’14 és ’18 utáni tömegkatasztrófák épp ebből a hamis aranycsillogásból lángoltak fel: „ám megtanulhattuk volna, azóta: a baljós végpontot hittük boldog kiindulópontnak. Ami után hajdan sem az egyensúlyon nyugvó béke következett, de az egyensúlytalanságba kivetett békétlenség. És két iszonyú „kísérlet” próbálta ezt orvosolni. Osztályindulatok alapján a bolsevizmus. Faji gyűlöletek alapján a nácizmus.” A legérdekesebb momentum ebben az, hogy míg a szerző itt a k.u.k.-világ kárhoztatásával, addig a máig töretlen népszerűségű Monarchia-nosztalgia ábrándos képviselői annak felmagasztalásával jutnak el arra a következtetésre, hogy a közép-európai országoknak egy saját léptékükre és adottságaikra szabott ideológia kell. Csak éppen Poszler ezt valahol a társadalmi szolidaritás értelmiségi hagyományában, a Monarchia-hívők pedig a középkor multikulturális, nemzet-előtti államfogalmában találják meg.

 

A második esszé (Hol vagy, Mario?, amely eredetileg a tavalyi kalligramos Mi a magyar most? esszéválogatás-kötetben jelent meg) súlyos állításokkal egészíti ki az előző alaptanulságait. Míg az első írás témája a hatalom és az értelmiség volt, addig ezé a hatalom és az értelem alattiság, melynek vizsgálatához a szerző Thomas Mann Mario és a varázslójának elemzésén át jut el. A tanulságok kijózanítóan félelmetesek: a tömegbódulathoz egyrészt olyan vezér kell, akit a tömeg elfogad felsőbb képességek birtokosaként, másrészt olyan emberek, akiknek figyelmét könnyű rabul ejteni különféle manipulációs technikákkal, melyek érvényre juttatásához nem kell más, minthogy az alanyok kizökkenthetőek legyenek a saját egójuk kontrollja alól. Cipollának senki sem fogta le a kezét, ismétli meg Poszler György többször is, félelmetes retorikai erőt kölcsönözve a szövegnek, ami ezért remekül tudna felolvasva is érvényesülni, mondjuk egy komoly rádióműsorban (nem hittem, hogy valaha ilyet mondok irodalmi elemzésről): hiába, a hang rendelkezik a legszuggesztívebb erővel minden érzéki tapasztalat közül, és ezért a Cipolla-show elemzése is cipollai módon tudna a legintenzívebben hatni. Úgy gondolom, én sem fogtam volna le a mágus kezét, pedig azt az esszé szerzője már jóval Mario megalázása előtt szükségesnek tartotta volna: én a könnyen elbódíthatóak közé tartozom, korunk tv-Cipollája, Keith Barry műsorát is delejes csodálattal szoktam bámulni, és egy Mickey Bricks-féle svindlermester számára is egyszerű ügy lenne az átverésem. Ha egyszer elindult a show, gondolom én, senki sem fogja bölcs belátásból leállítani, az csupán önmagát számolhatja fel, valahogy úgy, ahogy a gyalázat áldozatául esett Mario lőtte le kis pisztolyával a varázslót.

 

Az elemzés legfontosabb pontja számomra azonban ez: „Mann – láttuk már – a kor orgiasztikus-bachikus tömegvarázslatának a neonacionalizmussal kötött szövetségében látja a tradicionális európai kultúra egyik fő veszedelmét.” Nincs védőháló, a civilizáció, csillogjon éppen a látszatfejlődés bármely magaslatán is épp, bármikor újra az őskori közösségek mágikus-kollektív logikájának világába hullhat vissza, mert ha összekeveredik zoé és biosz, vagyis biológiai és társadalmi élet, akkor a politikai vezető, vagyis az írott törvények ura egyben a természet törvényeinek uraként jelenhet meg, és küldhet milliókat húsdarálóba, ahogy egy rendelet szövegét radírozza át. Nem hiába tér ki ezután Poszler György arra, mint méltatta Mann Freudot 1936-ban, mint az ösztönök felett győzedelmeskedő kultúra feltáróját.  Maga Freud egyébként abban a dologban valóban optimista volt a jövőnket illetően, hogy az ész győzelme az emberiség fölött szerinte be fog következni valamikor a távoli jövőben, de talán nem a nagyon távoli jövőben.

 

A harmadik esszének, mely egyben a kötet címadója is, központi témája az önveszélyes agresszió, azaz az elszabadult hajóágyú toposza (az angol loose cannon magyar megfelelőjénél egy fokkal talán köznyelvibb fordulatnak számít), valamint alapvetően Victor Hugo kései, Kilencvenhárom című regényének elemzése, melyet ’48 és a kommün tapasztalatai után írt az 1793-ban fellángoló Vendée-i lázadásról, és arról a skizofrén vérontásról, melyben az uraikat védő elnyomottak harcoltak a terrorba fordult szabadság hosszú szárú nadrágosaival. Hogy mi lehet korunk hajóágyúja, az a nyolcvanadik születésnapjakor készített interjúban is foglalkoztatta Poszler Györgyöt, de egy másik, a kötet megjelenésekor adott, szintén nagyon érdekes interjújában azt is elárulja, hogy már egyetemista korában lenyűgözte a regény jelenete az elszabaduló vasszerkezetről (magam sajnos nem olvastam a Kilencvenhármat, illetlenségnek tartanám ezt eltitkolni, ellenben kézenfekvő felemlegetnem a párhuzamot a prérifarkas és a gyalogkakukk állandó küzdelmét bemutató rajzfilmsorozattal). Az első két esszé tanulságainak sorába is jól beleillő konklúzió pedig: éljen a köztársaság, de csak abban az esetben, ha ez fanatizmusmentesen, valódi köztársasági szellemben tud megvalósulni, ugyanis a köztársaság védelme bármely eszközzel, na az már a legkevésbé sem demokratikus tett.

 

A negyedik esszé (A hataloméhes bűvészkisinas végveszedelme) jó érzékkel lett a kötet végére választva, ugyanis erősen kapcsolódik mindegyik korábbihoz, egyszerre kap teret az értelmiség rémuralmának, a sötét erőkkel való játszadozásnak és az önpusztító folyamatoknak a témája. Az írás Goethe versének elemzésével kezdődik, de kitér a szerző Lukianosz egy történetére, a Kommunista kiáltványra és az Ezeregyéjszaka híres Szezám tárulj-meséjére is: a közös pont ugyanaz, a kontroll elvesztésének, az alkotó uralma alól kikerült technika elszabadulásának fenyegetése. Ám Poszler György – és ez adja meg igazán az elemzés erejét – a szokásos okfejtéseknél eggyel tovább megy: Goethe kisinasának tettét ugyan kijavítja a mester, ám az boszorkánymester; Lukianosznál az immár megállíthatatlan seprűt az a Pankrátész változtatja vissza, aki félelmetes módon krokodilokkal cimborál; az Ezeregyéjszaka történetében pedig végül a rablók tesznek igazságot, ám az csak rablóigazság, és ezért „meg kell kísérelni először a kisinasok hazugságra épült rendjét kiiktatni. Másodszor a boszorkánymesterek alvilági cimboraságait érvényteleníteni.” Pokoli nehéz imperatívusz ez, ám minden bizonnyal tényleg csakis egy olyan társadalom tud életképes lenni, amely erős önvédelmi rendszert tud kiépíteni az ideologikusság, a sötét manipuláció, és a rövid távú technikák önpusztítása ellen, valódi köztársaságként: reméljük, a jövőben eljutunk ebbe az utópiába, és nem a nagyon távoli jövőben.

 

Ezzel a talán túl magasztosra is sikeredett gondolattal azonban nem fejezhetem be a recenzióm, mert úgy érzem, kissé felül kell vizsgálnom a bevezetőben tett állításomat, miszerint nem sok apropóját látom a füzet megjelenésének. Ezt a kitételt inkább ilyen formában való megjelenésre módosítanám, hiszen talán kevesebb emberhez jut így el, mint ahányan a folyóiratokban olvashatták. Ellenben annak, hogy ezeket Poszler György megírta, nagyon is sok apropója van, ugyanis óriási szükség van ilyen igényes, és egységteremtő írások megszületésére. Ez az egység pedig az irodalom, a filozófia, a társadalomtudomány és a politika kérdésföltevése között teremtődik meg, persze az így létrejövő, egyszerre leíró és egyszerre kritikus esszényelvezetnek a szerző élettapasztalata és olvasottsága adja meg a súlyát. De talán az ilyen, gondolkodni tanító írások fogják az én bizonytalan és gyermekies generációmnak megadni a megfelelő Lego-kockákat ahhoz, hogy egy tevékeny értelmiségi élet keretében felépíthessük saját magunk, és Magyarország felnőttkorát.

 

Poszler György, Az elszabadult hajóágyú, Magvető, Budapest, 2011.

Bejegyzések

„kóstoló a mások életéből” (Bestseller és kritika VI.)

A Corvina Kiadó 2012-es nyári újdonsága egy regénysorozat kiadása, amelynek keretében más szerzők művei mellett Bókay János történeteivel is találkozhat az olvasó. Mindez különösnek mondható, mert olyan kötetekről van szó, amelyeket a két világháború között írtak, és közel 60 évig nem kerültek az olvasóközönség horizontjába. Kúnos László, a kiadó vezetője hangsúlyozta a sorozatot reklámozó interjúban, hogy „könnyű nyári olvasmányokról” beszélhetünk, amelyek elsősorban szórakoztató jellegűek, ugyanakkor olyan színvonalas művek, melyek időszerűek és alkalmasak az újrakiadásra.

 

A Julika, a fiúk barátja című regény elsőként 1936-ban jelent meg, de ma is különös olvasat kialakítására késztet. Tekintettel a borító képre, és valamelyest a címre is, egy női közönséget megcélzó, vidám, ugyanakkor szívet facsaró történetre számítunk. Előfeltevésünket azonban nyugodtan félretehetjük, hiszen már a cím kettősséget mutat. Bár hívogatja a romantikus lektűr regényeket kedvelő olvasót, ugyanakkor valami másféle szemléletre utal, amely elválasztja a sablonszerű történetektől. Mindezt a szöveg sokrétűsége is bizonyítja. Nem törekszik giccses és feltűnő eseményszálak felvonultatására, vagy korszakalkotó bölcsesség kimondására. Éppen ellenkezőleg. Julika, a vénlány automatikussá vált hétköznapjaiban van valami a századelő regényeinek összetettségéből. Szó sincs nehézsorsú leány talpra állásáról, romantikus ömlengésről, vagy szerelemről – kivéve a beteges rajongást a család férfitagjai iránt. Ahogyan a fülszövegben is olvasható, ebben az esetben inkább „szellemes és egyben megindító” eseménysorról van szó. Érdemes tehát azokat a karaktereket, aktusokat, vezérfonalakat kiemelni, amelyek értékelhető történetalkotási gesztust mutatnak. Mindez pedig a címszereplő alakja köré csoportosuló csomópontokban ragadható meg leginkább.

 

Mohácsi Jenő a Nyugat 1936-ban megjelent 7. számában „kitűnő jellemtanulmány”-nak nevezte a Bókay-regényt. Ezt alátámasztva elmondható, hogy Julika központi szerepe és egyben jelleme furcsa, érdekes körülmények között bontakozik ki. Szinte cselédszerepben mozog saját húga családjának házában. A fonák oldal azonban abban érhető tetten, hogy a címszereplő élvezi a szerep minden mozzanatát. Ő a ház valóságos „feje”, irányítója, nála összpontosul minden hatalom, ami a házvezetés dolgát illeti – persze mindez nevetséges formába öntve. Julika lány korában szerelmes volt húga jelenlegi férjébe, és ez a rajongó szeretet a család legkisebb fiújába, testvére gyermekébe plántálódott át, akinek nevelőanyja, barátja, cinkostársa lehet. Bókay ügyesen aknázza ki az ebből nyert előnyöket, felhasználva a gúny és az irónia alakzatait. Julika olykor esetlen, olykor határozatlan, sőt szerencsétlen alakja a humor forrása, azonban ennek hátterében egy magára maradó vénlány történetének tragédiája húzódik meg. A szereplők közül Béla, a család orvosa az egyedüli, aki megérteni és egyben összegezni próbálja Julika valódi élettörténetét: „Az öreg Béla újságot olvasott. Most felnézett az újságjából. Csendesen mondta: Nem lehetett könnyű szegénynek. Miért, maga talán sajnálja? Mindenkit sajnálok, aki magára marad.” (247.) Ennél konkrétabban és világosabban nem jelenik meg a vénlány históriája, mégis közvetve ott van a dialógusokban és a leírásokban. Talán ez a mozzanat, és vele együtt ennek érzékeny szemléltetése lendíti túl a szöveget a sablonszerű elbeszéléseken.

 

Központi szereppel bír Julika szobája is a regényben, hiszen az asszony tárgyi alakmásává válik: „Kis szoba volt, (…) de Julika nem cserélte volna el semmiféle luxusszobával. (…) valóságos hangközpont, ahová minden nesz, zaj, lárma pontosan befutott”. (19.) Az idézet újabb ismertetőjelet világít meg Julika karakteréből: a hallgatást/hallgatózást. A regény talán egyik legfontosabb érdeme ebből a hallgató-attribútumból adódik. Szépen és követhetően kiépített motívuma ez a szövegnek, amely valamennyi jelenetben újabb és újabb értelmet nyer. Már a regénykezdő mondatok is erről árulkodnak: „Az előszobaajtó előtt állt, és hallgatózott. A lépcsőházban alvó csendet fürkészte, mohón lesett minden kis neszt”. (5.)

 

Ezen túlmenően Julika önmegragadásában is óriási szerepet kapnak a hanghatások, annál is inkább, hiszen „fülében jobban bízott” mindennél. Világhoz való odatartozásának indexe ez a hallgatózó magatartás: „Hogy élvezte Julika az átszűrődő hangokat! Kapzsi gyönyörűséggel hallgatta őket”. (53.) Nem túlzás azt mondani, hogy Julika életét a lopott hangok, mások életének hanghatásai alkotják. Ebből következik a feszült figyelem, és ami még pontos, ötletes ábrázolást mutat alakjában: a gépiesség aspektusa. Rendszerszerű létmódjában automatikussá válik minden mozdulat – kissé hasonlóan Édes Anna mechanikus cselekedeteihez -, és éppen ezért nem véletlen a gép-metafora többszöri alkalmazása sem a vénkisasszony megjelenítésében: „Fürgén és puhán mozogtak a kezei, mint az olajozott gépek”. (283.)

 

A történet egészét figyelembe véve érezhető, hogy a cselekmény nincs túlzsúfolva. Mindez a regény erényének is tekinthető, ugyanakkor előfordul ebből kifolyólag, hogy olykor kisiklik a történet, és unalmassá válik. Erre példaként a funkciótlan, így eltérítő leírások, és ezzel összefüggésben a késleltetés aktusa szolgál, amely a történet elején kifejezetten zavaróan hat. Mindezt azonban a szórakoztató karakterek, illetve jól sikerült dialógusaik ellensúlyozzák.

 

A kötet összességében túlmutat a lektűr irodalom tipikusnak nevezhető szenvedélyes túlkapásain, s emiatt talán kérdéses és kétséges az említett kategória sorában említeni. Bókay regénye sokszor humoros és ötletes, amelyben főként a karakterek megjelenítése érdemel figyelmet. Julika alakjának sokrétűsége akár egy, a lektűrhöz illeszkedő olvasásmódot meghaladó, terjedelmesebb értelmező vizsgálatot is igényelne. A szerző tehát nemcsak témaválasztásában, de annak megjelenítésében is elhatárolja magát a szórakoztató irodalom népszerű képviselőitől.

 

Bókay János, Julika, a fiúk barátja, Corvina Kiadó, Budapest, 2012.

 

A recenzió a Bestseller és kritika című kritikai műhelybeszélgetés keretében készült, melynek célját a hazai populáris irodalom áttekintése, illetve a köré épülő diskurzus lehetőségeinek és határainak megvitatása képezte.

Bejegyzések

Történelmi regénybe oltott lányregény? (Bestseller és kritika V.)

„Szabadon írok, mert ezt törvényemmé választottam. Szívem teljességéből írok, mert a szívre akarok munkálni.” – olvasható Fábián Janka honlapján Kármán József szavaival kifejezett hitvallása. Ennek a felfogásnak felel meg a Magyar Televízió Nappali című műsorában tavaly nyáron tett nyilatkozata is: igény van romantikus regényre, olyan típusú szórakoztató irodalomra, amelyet ő maga is művel. Az interjúból ugyan nem derül ki, hogy kiknek az igényét elégítik ki regényei, kit tart közelebbről olvasóközönségének az írónő, viszont azt megtudjuk, olyan szórakoztató irodalomként pozicionálja saját írásait, amelyek szórakoztató voltukon túl tanítanak is, a szövegek tanító „képességét” pedig szerzőjük az általa rajzolt történelmileg hiteles képben látja.

 

Legújabb, 2012-es regénye, a Lotti öröksége, mely immáron a hetedik az Ulpius-ház puhafedeles Fábián Janka-sorozatában, a következő kérdést vetheti fel az olvasóban: van-e törekvés egyáltalán konkrétabb közönség megcélzására? Természetesen valószínűsíthető, hogy elsősorban a női olvasók érdeklődésére számít a kötet, ezen belül azonban nehéz lenne körvonalazni, kikhez is szól az Ághfay-bárók lánysarjának viszontagságos, 18–19. században játszódó története. A szöveg populáris, szélesebb rétegeket célzó voltát, illetve a művelő-tanító jelleget húzza alá az archaikus szavak, történelmi alakok és irodalmi művek lábjegyzetelése. A majd ötszáz oldalnyi írást elolvasván igen szembetűnő a történelem szakot végzett írónő erőteljes törekvése a korhűségre, a kontextusba ágyazásra.

 

 A terjedelmes szöveg azonban műfaji jegyek tekintetében korántsem rajzol homogén képet. A sok párbeszéd, a jelenetszerű építkezés, a korabeli jellegzetességeket – talán a szókészletet kivéve – nem következetesen és nem nagymértékben magán viselő nyelvezet, egyértelműen a könnyen emészthető irodalom irányába mutat, a történelmi regény mellett a család-, a kaland- és a lélektani regény jegyeit produkálva.

 

Az olvasónak könnyen támadhat az a negatív benyomása, hogy a szöveg „túlcsordul” a történelemtől. Az alapos korba ágyazottság, a korabeli Pest-Buda akkurátus ábrázolása, az akkori lapok, írók, költők, politikusok, szabadkőműves páholyok szerepeltetése-említése és az Ághfay-, valamint a Pálóczy-család Martinovics-összeesküvéstől megpecsételődött sorsa megbillenti a szöveg egyensúlyát: előkészítik és kontextualizálják ugyan a címszereplő kislány kibontakozó történetét, de helyenként vontatottá is teszik a szöveget, hiszen a kilenc fejezetből mindössze az utolsó háromban kerül a cselekmény középpontjába a felcseperedő Lotti sorsa. Éppen ezen a fordulóponton, a Hochberg-kisasszonyok által vezetett tanintézet világának bemutatásával ölt némi lányregény-miliőt a szöveg, amikor is a kamaszkorú, családi köréből még csecsemőkorában kiszakadt Lotti szerelmes lesz Pálóczy Tóniba, a számára addig ismeretlen közeli rokonfiúba. A kalandregény jelleg ezt követően kerül előtérbe, az 1809-es győri csatától egészen a regény végéig férfiruhában orvossegédkedő Lotti körüli történéseknek köszönhetően, míg a lélektaniságot elsősorban az erősen Tímár Virgil alakját idéző Mártonfi Lőrinc mester vívódásai adják.

 

A prológus előrevetített kis jelenete jól szerkesztett módon nyitja meg a történéseket, azonban az epilógus nélkül is működne a szöveg. Ez a pár oldalas szöveg sem varrja el ugyan teljesen a szálakat, de a romantikus regény mivoltot nem meghazudtolva, egy kötelezően idilli, szirupos jelenetben hagyja magyarázat nélkül Lotti és Pálóczy kapcsolatát.

 

A szöveg helyenkénti vontatottságát, túlzott kifejtettségét szerencsésen oldják a fejezetek közötti pár éves kihagyások, filmjelenetek benyomását keltő vágások, amelyek a nagyobb történelmi események mentén fűzik a viszonylag korlátozott számú szereplőt mozgató regénycselekményt. Szerkesztettséget tekintve nehezen kezelhetők azok a ritkán megjelenő, de a szöveg múltba helyezett jelenét megakasztó narrátori „kiszólások”, amelyek mintha az írói-olvasói közös jelenből adnának az értelmezést elősegítő kommentárt: „…csak akkor volt érdemes egy-egy kézirattal a nyomdába merészkedni, ha egy könyvárus hajlandónak mutatkozott azt később a boltjába befogadni. Vagy ha elegendő előzetes megrendelést, netán előleget is össze tudtak rá szedni.” Az átélt beszéd alkalmazása gyakran felbukkanó jellegzetessége a narrátori szövegnek, a párbeszédek azonban sok helyütt túlzottan kifejtettek, ettől nem élőbeszédszerűek. A szereplők nyelvezete nem nagyon különbözik a narrátori beszédmódtól, és egymáséitól sem, csupán a francia Maurice, a német Johann Kemmler és a nyelvjárásias jobbágy beszéde kap fonetikus jelöltséget.

 

Ötletes szövegszervező elemnek mondhatók az egy-egy szereplőnél felbukkanó, majd más szereplők sorsában végzetszerűen ismét felbukkanó visszatérő motívumok: Lotti ugyanúgy férfiruhában jár-kel, mint korábban a „könnyed műfajnak” megfelelően túlzottan is egyoldalúan romlott színésznőként ábrázolt anyja, Márton Lőrinc gutaütést kap, mint az általa meggyógyított Menyhért nagyapó, az epilógusban pedig a regény főszövegének kezdő képei köszönnek vissza, amikor Pálóczy Antal Sátán nevű lovára ülteti kis unokaöccsét.

 

Fábián Janka hetedik regénye a pontos korhűség igényével, a nagy történelmi regények miliőjét megidézve próbál utat vágni egy nívósabb magyar szórakoztató irodalom felé, azonban megállapítható, hogy az alapul felhasznált dús dokumentumanyag és a kalandos szüzsé ötletes panelei kiegyensúlyozottabb, tömörebb szerkesztést alkalmazva talán elementárisabb olvasói élményt nyújtanának a magyar bestseller-irodalom kedvelőinek.

 

Fábián Janka: Lotti öröksége, Ulpius-ház, 2012.

 

A recenzió a Bestseller és kritika című kritikai műhelybeszélgetés keretében készült, melynek célját a hazai populáris irodalom áttekintése, illetve a köré épülő diskurzus lehetőségeinek és határainak megvitatása képezte.

 

Bejegyzések

Emlékek nélkül, boldogan (Bestseller és kritika IV.)

A metró ablakaira ragasztott Ulpius-ház hirdetések rendkívüli gyorsasággal cserélődnek, újabb és újabb nevek és regényrészletek tűnnek fel, szinte havonta. Egyetlen név van, amely időről-időre visszaköszön ide s tova négy éve, egy szerző, aki rendületlenül ontja a friss könyveket, amelyeket, úgy tűnik, hatalmas olvasótábor fogad szívesen: Fejős Éva.

 

A szórakoztató irodalom, avagy bestseller műfajáról túl sokat nem tudó olvasónak is feltűnhet, Fejős Éva könyvei csak szaporodnak, népszerűségét pedig egyértelműen demonstrálja facebook oldalának tizenháromezer rajongója, amely igen jelentős szám. Összehasonlításképpen, Esterházy Péter oldalánál épphogy megközelíti a négyezret a lájkok száma. Vajon ez a különbség csak a szórakoztató irodalom jellegéből fakad? Miért mindig Fejős Éva, és miért vannak olyan magyar szakot végzett olvasók is, akik állítják: Fejős Éva könyvei jók? Új regényével nem csak a metró ablakára nézve találkoztam.

 

A Karibi nyarat kézbe venni elsőre meglepő, a maga ötszáz oldalával tekintélyes hosszúságú könyv. A történet alapját egy legenda szolgáltatja, amelyet hitelesít a szerző azzal, hogy idéz a könyv elején egy amerikai cikkből(?), amely Carol Santos és a boldogságsziget létezését vitatja. Nem egyértelmű, mennyire beszélhetünk valós forrásról, mert sem a cikk szerzője, sem a lap nincs feltüntetve. Az idézet azonban elárulja, hogy Carol Santos a Karib-térség egyik szigetén élő gyógyító volt, aki énekléssel csillapította a szomorúságot, a fájdalmas emlékeket eltörölve.

 

Egy luxushajón gyűjti össze a szerző a szereplőit, nagyrészt magyarokat, akiknek különböző magánéleti problémáik vannak (a szerelem és párkapcsolati kérdések fokozottan hangsúlyosak), és némelyikük kifejezetten keresi a rejtélyes boldogságszigetet. Egy anya, aki egyedül neveli a fiát, és most fél évre otthon hagyta, hogy dolgozzon a hajón, és pénzt gyűjtsön, egy friss házaspár, akik a nászutat töltik itt, egy depressziós zongorista, aki egy szakítás elől menekül, egy orvos és a felesége, akiknek csak látszólag idilli a kapcsolatuk és egy újságírónő, akit szerkesztősége küldött. Végül Leonora, aki Carol Santos nyomdokába lép és a gyógyító, fájdalmas emlékeket megszüntető éneklés képességével rendelkezik. A regény igyekszik hétköznapi emberek, hétköznapi gondjait ábrázolni, csakhogy ez a törekvés inkább klisékbe fordul. A párkapcsolatok nehezek, a pénz kevés, a férfiak nem akarnak házasodni, megbízni egy „pasiban” nem könnyű, harmincvalahány évesen még semmiről nem maradtál le, a szülők hazudnak gyermekeiknek, és a szerelem a legnagyobb erő. Fejős Éva állítása szerint sok férfi is olvassa könyveit, de belátható, a célközönség mégiscsak a harmincvalahány éves női olvasótábor, ahogy ezt könyveinek borítója is visszaigazolja. A cingár, rajzolt női alakok függetlenséget sugároznak, divatosak, és mindig tartanak valahová, ahogy a könyvek címei visszajelzik ezt, ha csak a legutolsó kettőt, a Helló, Londont és Karácsony New Yorkbant említjük. Ilyen a Karibi nyár is, „Egy utazás, amely örökre megváltoztat…”, ahogy a hátoldalon olvasható, amely azt sugallja, hogy az út végén önmagad találhatod meg.

 

Fejős Éva a könyve elején leírt két oldalas köszönetnyilvánításban, de különböző interjúkban is előszeretettel hangoztatja, hogy nem gondolkodik előre, kitalál egy alaphelyzetet, aztán szereplőire bízza magát, akik továbbírják a történetet, és ő maga is gyakran meglepődik, hogyan is gördül tovább a cselekmény. Lélekben elrepülni, és új világokba kirándulni, ez a célja a könyveinek, állítja, de bevallottan nem átgondolt történettel és láthatóan nem gondozott szövegvilággal kétséges ennek sikere.

 

A szórakoztató irodalomtól való elvárások természetesen egészen mások, mint a magas irodalom kapcsán, ám bizonyos kritériumoknak a szöveg megkomponálása során itt is meg kell felelni. Dicséretére váljék a könyvnek, hogy több szálon igyekszik az eseményeket futtatni, hogy próbál más-más szereplők történetébe beavatni, és egy-két helyen késleltetni, kétértelműen fogalmazni. Utóbbira példa is említhető, Adél Botondjáról jó ideig azt hiheti az olvasó, hogy a nő szereleme, hiszen sokat gondol rá, levelet ír neki, hiányolja, és reméli, Botond megérti, hogy kettőjükért dolgozik a hajón. Ám egy telefonhívás alkalmával az olvasó számára kiderül, hogy Botond Adél kisfia. Ugyanakkor a karakterek, akikre a szerző hagyatkozik, korántsem olyan jól megírtak, megalkotottak, hogy bármelyikükkel is igazán azonosulni tudjon a befogadó. Klisészerű megrajzolásuk nem vezet közel egyikük gondolataihoz sem, mert amit látunk belőlük, mind a felszínen mozog. Sok esetben, amikor új szereplőkkel először találkozunk, a legfontosabb információ, amelyet megtudhatunk róluk, az az öltözettel kapcsolatos: „Magyar beszédet hallottak, de a jókedvű pár, egy magas, sportos férfi egy vizes hajú, lila topot, szűk farmert és strandpapucsot viselő nővel, már el is viharzott előttük.” A megjelenő testek egytől egyig vonzóak és gyakran „kisportoltak”, amit Sárbogárdi Jolán után nem is olyan veszélytelen leírni. A mondatok szerkezete, stilisztikája igen gyakran arra enged következtetni, hogy még csak átolvasásra sem nagyon került sor a kiadás előtt, nemhogy tudatos mondatszerkesztésre. Még nagyobb probléma, hogy nyelvtanilag sem mindenütt helytálló a regény szövege, ahogy ez a cserébe-cserében kifejezések tévesztésénél fordul elő, nem egyszer.

 

Mi a varázsa a Fejős Éva könyveknek, hogyan magyarázható sikere, milyen olvasási kultúrának része? Egyrészről a marketing erős volta, az ismert újságírónő, mint regényírónő felkarolása és menedzselése egészen figyelemre méltó. Ez abban is megnyilvánul, hogy a Karibi nyár olvasóinak illatminta is jár, Fejős Éva saját, e könyv megjelenéséhez fejlesztett parfüméből. Másrészről fontos az olvasókhoz való közelség, a hivatalos honlapon videó is nézhető az írónő egy átlagos napjáról, amelyet jórészt a századelő nagyjaihoz hasonlóan kávéházban tölt, írással. Ott van könyveiben az egzotikum, az utazás, melyek véleménye szerint a védjegyévé is váltak, és amely a Karibi nyár című regényben is hangsúlyos, némely esetben megoldást is kínál szereplőinek. Egyfajta női közösség tud szerveződni facebook oldalán Fejős Éva köré, nőké, akik egyetérthetnek abban, hogy létezhet boldogságsziget, ahol a fájdalmas emlékek elmúlnak, ahol újra lehet kezdeni, és akikben nem merül fel, mit is jelenthet az identitás szempontjából megszabadulni emlékektől. Végezetül nem elhanyagolható az a szemlélet a könyvek sikerét illetően, melyet az írónő egy interjúban maga is kifejt, hogy a könyv tulajdonképpen termék, mint a joghurt.

 

Fejős Éva: Karibi nyár, Ulpius-ház Könyvkiadó, 2012.

 

A recenzió a Bestseller és kritika című kritikai műhelybeszélgetés keretében készült, melynek célját a hazai populáris irodalom áttekintése, illetve a köré épülő diskurzus lehetőségeinek és határainak megvitatása képezte.

Bejegyzések

Elvetélt életek? (Bestseller és kritika III.)

Az Ugron Zsolna és Meskó Zsolt szerzőpáros által jegyzett, 2011-es megjelenésű Szerelemféltők két régi ismerős, egy férfi és egy nő egy éven át tartó levelezését tartalmazza. A levelek mellett a két szereplő, Anna és B., különböző műfajú szépirodalmi szövegeket is küld egymásnak, melyeknek alakjai szintén Anna és B. névre hallgatnak. A levelezés fejezetei az év hónapjai szerinti felosztásban olvashatóak. A fejezetcímeket/hónapneveket követően a bevezető minden alkalommal Kriza János Vadrózsák című székely népköltéseit tartalmazó gyűjtéséből közöl egy-egy verset.

 

Ahogy a fentiekből is látható, a szerzőpáros összetett szerkezet megvalósítását tűzte ki céljául, ez azonban némileg szét is feszíti a szöveg kereteit. A levelek olvasását folyton megszakítják a szöveg- és versbetétek, ezért igen sajnálatos, hogy éppen a levelek tűnnek a regény legkevésbé kidolgozott részeinek. Az egy éven keresztül írt szövegek kifejezetten unalmasak és vontatottak, a cselekményt a lehető legkisebb mértékben viszik előre szenvelgő hangnemükkel (ez kifejezetten az Anna által írt levelekre vonatkozik). Érdekes, hogy a B. által küldött levelek ehhez képest „hitelesebbek”, a közvetlen hangnem egyáltalán nem válik a leírtak kárára, lendületes stílusa több holtpontról is képes kimozdítani a regényszöveget.

 

A székely népköltések egyáltalán nem épülnek be szervesen a regénybe. Valószínűsíthető, hogy ez a formai megoldás már sok volt a kötetnek, hiszen egy ennyire eltérő regiszter bevonása a könyv olvasatába több erőfeszítést igényelt volna annál, hogy a hónapok nevei után egyszerűen beillesztik őket. Az azonban külön kiemelendő, hogy nem az Erdély-mítosz továbbépítésére vállalkoznak a szerzők – ahogy azt az Ugron Zsolna által írt, korábbi kötetben (Úrilányok Erdélyben) láthattuk –, amikor ezeket a verseket közlik, s ez mindenképpen pozitív ismérv.

 

A Szerelemféltők erőssége a már említett rövid prózai művek szerepeltetése. Noha ezeknek is igen hullámzó a színvonala, néhány visszatérő téma miatt igencsak figyelemreméltóak lehetnek. A férfi-nő problematika ugyan mindegyik történet alapját képezi, a közölt szövegek mintha időről időre azért felmutatnának néhány nagyon is releváns (társadalmi) kérdést. Itt nem elsősorban a már sokat emlegetett szingli-kérdésre gondolok, hanem például arra, hogy több történetben megjelenik a következő alapszituáció: a nagy szerelem ellenére a férfi mégsem akarja a megfogant gyermeket, míg a nő minden alkalommal meg akarja szülni, s aztán hol elvetél, hol mindketten belehalnak a szülésbe. Az elvetéltség metaforája nagyon erőteljesen átszövi a regény történéseit. Ezt látszik alátámasztani Meskó Zsolt néhány mondatos ajánlója is a borító hátoldalán: „A magyar társadalom kibeszéletlen közös múltjával küzd. Ez a múlt kibeszéletlen családi és egyéni történetekből áll össze. Régen a levelek és a naplók is segítették a mindennapok feldolgozását. A mi hőseink levelezése páros szembenézés a múlttal, önmagukkal.”

 

Meg nem valósult találkozók, kiégett házasságok/kapcsolatok, egymás melletti elbeszélések – ezek egytől egyig kiváló témák lehetnének. Ennek ellenére úgy érzem, hogy a Szerelemféltők tulajdonképpen „mellébeszél”, ugyanis ezeknek a kérdéseknek csupán a felszínét mutatja meg, és valamiféle ködös, „ugye mindenki érti, hiszen megélte már egyszer”-tapasztalatra építve zárja rövidre őket. Nem is a megnyugtató feloldást várná adott esetben az olvasó, egyszerűen csak a komplexitásnak egy magasabb szintjét, hiszen az egész regény szerkezete is az összetettség ígéretét sugallja. Valójában azonban darabjaira hullik szét a mű, hiszen egyik kérdéskör sincsen sem nyelvileg, sem a témát tekintve rendesen kidolgozva, csak özönlenek a két szereplő egymásnak küldött művei.

 

A könyv első belső borítóján közölt ajánlások – Meskó Zsolt szövegének mintegy (ellen)párjaként –, Miklósa Erika, Wolf Kati, Szulák Andrea és Fullajtár Andrea tollából, utóbbit leszámítva egytől egyig a regény szerelemi szálainak és titokzatosságának kiemelését végzik el. Erre a borítók szövegein érzékelhető kettősségre utalnak a szerzői reflexiók is a szövegben, amelyek a túlromantizált, abszolút lehetetlen szerelmi szituációkat ironizálják („Mögöttük csak a szürke felhőoszlopok, rajtuk a kibukkanó nap aranyló, tört fénye. Megálltak. Mesés giccs volt, de mégis gyönyörű.”), miközben azért szép számmal találhatóak a saját szövegeikben is ilyen jellegű leírások.

 

Összességében tehát az lehet a benyomásunk, hogy nem döntötték el a szerzők, hogy szirupos szerelmi történeteket írnak vagy valóban társadalmi kérdéseket, egyéni traumákat feldolgozó, tematizáló, nyelvileg is színvonalas alkotásokat hoznak létre. Szövegszerű bizonyítékai ennek a könyvborító különböző járulékos elemei, a rengeteg műfaj egymásra halmozása a főszövegben, valamint a történetekből kiolvasható felszínes megoldási kísérletek. Ez az eldöntetlenség pedig különösen bosszantó, mert olyan érzetet kelt, mintha a szerzők mindenféle, de mindenesetre több típusú fórumnak is meg kívántak volna egyszerre felelni.

 

Ugron Zsolna – Meskó Zsolt, Szerelemféltők, Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest, 2011.

 

A recenzió a Bestseller és kritika című kritikai műhelybeszélgetés keretében készült, melynek célját a hazai populáris irodalom áttekintése, illetve a köré épülő diskurzus lehetőségeinek és határainak megvitatása képezte.

Bejegyzések

Megálmodott önvilágban

Arc és kő

 

Megfoghatatlan, töredezettségében, új nyelvként zengő szavaiban teljessé váló hang. Feltárhatatlan költészete a felettem állónak. Valaki, aki elfordul a köznapiságtól, a köznapiságban élő embertől, s önnön egyediségét, idegenségét magára vállalja. Visszavonul a „mindenki” világából, s egyéni létét teremti meg, melyet szavak által hitelesít, éltet. A költő szavai átalakulnak a műben, új értelemmel telítődnek, amelyek megismerésre és megértésre várnak.

 

A Valaki követ álmodik című vers egy olyan világot tár elénk, amelyben a valóságot az álom tapasztalata váltja föl, s ahol az Én csupán egy Valaki lesz, egy önmagától megfosztott valaki.

 

Itt játszódik le mindegyre a teremtés aktusa, ebben az elkülönülő világban, amelyben a mű megszületését az álom rejtélye váltja ki.  A nemlétezés felismerésének képtelensége miatt hanyatló társadalom felfokozott kontrasztban áll ezzal a világgal, amelyben a lét egyetlen feltételévé válik az álom, mely összecseng a teremteni, az élni és éltetni akarás visszatérő igényével.

 

Egymás után következő feltételek. Ha és majd. Válságra épülő valóságérzékelésből fakadó abszurditás – vers és valóság viszonya – megtapasztalhatatlan fizikum, megérthetetlen nyelviség.

 

A vers egy olyan immanens világot tár elénk, amelyben az álom képessége köré összpontosul a „cselekvés”. Az ember a hamu álmából születik, a „boldog hamu” ugyanis visszaemlékezik egykori formájára, de az ember múltja ismeretlen, idegen. Tehetetlensége, kilátástalan helyzete abból fakad, hogy a „semmiből” lett. Isten teremtménye, ez azonban nem nyilvánítható konkrét, valóságos ténynek. Mi az ember tehát? Szavai megsemmisülnek, üressé válnak. Netán mindig is „némán torlódó kövek” voltak, élettelen képződmények, amelyekbe az ember, képzelete által jelentést, értelmet gondolt. Mind az ember, mind szavai, mind pedig művészete csupán egy halandó illúzió.

 

Az ember játékot űz e világon, önmaga kicsinyes játékát. A képzelet, az irrealitás áldozataként bolyong, s észre sem veszi, hogy önmaga csapdájába hajlandó áldozatul esni. De „egyetlen napon”, „ha majd hamut álmodnak a kövek”, azaz minden elölről keződik, szembesülhet lényének jelentéktelen voltával, infantilis, naiv természetével. Ekkor azonban a tér megszűnik, s az  időtlenség kegyetlen tapasztalata „veszi át az uralmat”. Az ember legfájdalmasabb tapasztalata önmaga megálmodásának tudatosítása lesz.

 

Az ember megálmodja, megteremti önmagát, önnön világát, s ezáltal képzeleti világának rabjává teljesedik ki. Szavai ennek az imaginárius térnek a szüleményei csupán, önmaguk s egymás megálmodásában léteznek. Ez egy új világ gondolati megteremtését jelenti, mely sajátjának egy ugyancsak labirintusokkal teli, kiismerhetetlen, titokzatos, rejtélyes változata. A szavak sose válnak egységes egésszé, hiszen az emberi világ is csupán csak mint szerteágazó, kaotikus komplexum írható le. Az ember azonban mindegyre az egység megteremtésére törekszik, az „arc” felismerésére és létrehozására.

 

Egy megvalósulhatatlan álomba vetett hit a szabadság elvesztését, az egyén egy kilátástalan körbe való zártságát vonja maga után. A költő örök elhallgatásra kényszerül tehetetlenségében.

 

Kovács András Ferenc verséből egy önmagát megélő tartalom bontakozik ki. A szavak egy transzcendentális, álombeli világot tárnak az olvasó elé, ami végtére – az irrealitás, a nemlétezés gondolatának révén – egy demitizáló világ képével válik hasonlatossá. Egyéni nézőpontomból fakadó értelmezésem szerint a versben megragadható költő szavai által művének részesévé válik. A „világ”, a „nemzet” szavai között keresgél, míg rátalál azokra a szavakra, amelyeket versébe illesztve sajátjává formálhat. Átértelmezi a köztudatban létező nyersanyagként szolgáló szavakat, s egyedi stílussal látja el, melynek következtében magyarázatuk, megértésük értelmezésre vár. Az interpretátor feladata megfelelő jelentést társítani a vers szavai mellé. A szerző eggyé válik szavaival, élni kezd bennük. A Valaki követ álmodik című vers vonatkozhat akár erre a szerző-mű viszonyra. Ilyen értelmezésben a költés veszélyes feladatnak bizonyul, hiszen feltételezi a szerző teljes életének álomképpé, fikcióvá való átminősülését.

 

Ez a jelentés azonban kiterjeszthető az emberiség egészére, ugyanis az ember egy olyan szférában él, amely idegen számára, és életét arra áldozza, hogy megismerje ezt a gyökerektől mentes világot. Megpróbál, gondolkodó lény létére, magyarázatot találni a világ rejtett titkaira, ebbe a törekvésbe azonban belefullad.

 

Egy másik megközelítés szerint Kovács András Ferenc verse értelmezhető a művész különc életmódjának tragikus végkifejleteként is. A szerző alkotásának léte, fennmaradása egy tőle idegen egyén függvénye. Műve csupán a figyelmes olvasás, a megértés által teljesítheti elhivatottságát. A szerző megfelelő olvasó hiányában megsemmisül. A társadalomban dúló barbarizmus, illetve köznapiság azonban eltaszítja magától a „fejjebb” vágyó művészt. Ez az életérzés váltja ki a tarsadalom-egyén közti térbeli és időbeli távolság elmélyülését.

 

A költőnek meg kell küzdenie önmagával, birtokába kell vennie az eszményített, egységesnek vélt nyelvet, s önmagára utaltsága, illetve némasága ellenére meg kell szólalnia. Egy hangot követ, egy olyan belső, szubjektív hangot, amelyet csak ő hall, s amelyet úgy kell szavakba öntenie, hogy ezúttal más is meghallhassa. Kovács András Ferenc versét értelmezhetjük e folyamat nehézségeinek képi megformálásaként is.

 

„Ha majd” előtt

 

Kovács András Ferenc versének egészét átöleli a feltételes mód, s ez kiváltja a jövő idő használatát. „Valaki követ álmodik” – olvassuk a címben. Ki lehet ez a „valaki”? Az olvasó? A lírai hang? Esetleg egy harmadik személy? Én vagy Te? A versen végigvonul egy ok-okozati összefüggéshez hasonlító kompozíciós elem: „Ha majd hamut álmodnak a kövek, /s a boldog hamu embert álmodik, /valaki semmit – istent álmodik” – s ez végigvonul mind az öt strófán. A kő „álmával” indít a mű. Azonban ki vagy mi álmodhatta meg a követ? E rejtélyre a vers utolsó sora tér vissza: „egy álom semmit – embert álmodik, /a csend torkában lüktető követ.” Ez alapján a műben szereplő követ – a vers legfontosabb kompozícionális elemeként – az ember fizikai, illetve lelki szervezetének azon elemével hozom kapcsolatba, amely immár elhalt sejtek halmaza, élettelen szövetek, valamint megvalósulatlan álmok összesűrűsödése. A ki nem mondott szavak, az elfojtott gondolatok idézik elő a művész, a kimagasló egyén egyensúlyának megbomlását. A címben szereplő „Valaki” ezek szerint a hallgatás, a némaság áldozatává esett költővel azonosítható, aki „csend” következtében elveszítette önazonosságát.

 

A mű azonban sejtésszerű, jövőbeli „tragikus” következményre utal („Ha majd”). Azaz a költőt csupán a hallgatás fosztja meg személyiségétől, s mindez csupán előrevetített mozzanatként jelenik meg. A „most” határozószó („akárha most zuhanna egy tükör”) közelebb hozza az olvasóhoz a jelent, s ezáltal feszültséget teremtő hatást ér el, az utolsó strófában szereplő „egyszer” lexéma azonban visszahelyezi a lírai „történést” a mitikus, távoli síkba.

 

Kör-be

 

„A forma maga a vers. (…) A forma a művész léte, egzisztenciális hivatása, célja” 1 – Gottfried Benn szavaival élve. Miképpen fonódik össze a forma és az ún. tartalom a Valaki követ álmodik című versben?

 

Kovács András Ferenc poézise mintha önmaga rabja volna. A benne megszólaló Én megrajzolja önnön labirintusát, mely labirintus egy új „útvesztőt” teremt meg, sajátját. Egy véget nem érő úton indul el, amelyen ha „halad”, visszaér a kiindulópontba. A semmibe. Bezártságot sugall a vers fő kompozíciós eszköze, az ismétlés.  Az ölelkező rím mintegy kihangsúlyozza a ciklikusságot, a „hang” (mely mögött „valaki” áll) tehetetlenségét, rezignáltságát. Az egymással rímelő sorok záró szavai azonosak (kövek-álmodik-álmodik-kövek, napon-útvesztő-útvesztő-napon, stb.), s az első, illetve az utolsó strófa hasonlatos szerkezetével együttesen a kiszabadulásnak, a szavak megszólaltatásának, a fellélegzésnek, a kör megszakadásának, s az új megteremtésének valószínűtlenségét törli el. A gondolati, a szerkezeti, a szó-, illetve a szószerkezet-ismétlések a rondó-szerű versformára emlékeztetnek, melynek alkalmazása a XIV. században vált divatossá (nagy művelője Villon). A régihez való visszatérés gondolata szintén a megújhodás képtelenségét, a függetlenség lehetetlenségét sugallják.

 

Valóban. Az egyén kitörése a társadalom köznapiságából, valamint a költő önmegteremtése maga az álom, a vágy.

 

Verselemzésem záró gondolataként Mihail Bahtyin A szó a költészetben és a prózában címűtanulmányának pár sorát emelem ki, mivel annak tömör megfogalmazását láthatjuk benne, aminek ez a rövid elemzés a demonstrálására törekedett: „A költői műfajokban a művészi tudat teljes egészében immanens a nyelvvel; közvetlenül, megszorítások és distanciák nélkül, teljes egészében ez utóbbiban fejezi ki magát. A költő nyelve – a költő vára: a költő a legvégsőkig, oszthatatlanul azon belül van, s minden formát, minden szót, minden fordulatot ezek közvetlen rendeltetésének megfelelően használ, vagyis úgy kezeli őket, mint saját elgondolásának tiszta, közvetítésektől mentes kifejezését.” 2

 

Kovács András Ferenc műalkotásában mintha köd borítaná az Én és a Te alakját. A „palackposta” 3 útvonala körülményesnek bizonyul. Elérkezik, olvasható, de az olvasás folyamata sok rejtélyt hordoz magával. A sorok gondos tördelése, egymás mellé helyezése, s ennek a két mozzanatnak a folyamatos ismétlődése lassan előtérbe helyezi a szavakat. Ezek a szavak azonban nem véletlenszerűen kerültek egymás mellé. A mű egészében nyer sajátos értelmet minden egyes szó, s ezáltal kezd kibontakozni a már említett „palackposta” üzenete.  

 

A művész életet ad versének. Saját életét. Ezt követően, ő csupán a versben lelhető fel, benne él. A verset tehát olvasni kell ahhoz, hogy újra meg újra életre keltsük a benne lakozó szellemet. A mi feladatunk ebből a zárt szférából való kiemelése. Azonban a vers felolvasása maga után vonja az Én hangjának a sajátos, szubjektív hullámzását, dallamosságát. A szó az örök metamorfózis áldozatává válik. Az Én birtokába veheti, sőt eggyé válhat vele. Veszélyes játékot űz az interpretátor. A hang nem válhat teljes mértékben sajátjává. Árnyaltnak kell maradnia. Feladata nem egy új vers létrehozása, hanem a már megírt műalkotás életrekeltése. Ezzel a feladattal állítottam szembe önmagamat, a félelem gondolatával mindvégig kísértve.


Lábjegyzet:

  1. Gottfried Benn: Líraproblémák. In Uő: Esszék, előadások, Bp., Kijárat, 2011, 106. ↩
  2. Bahtyin, Mihail Mihajlovics: A szó a költészetben és a prózában. In Uő: A szó esztétikája, Bp., Gondolat,1976, 197. ↩
  3. Hans-Georg Gadamer, „Ki vagyok Én, és ki vagy Te?” In: A posztmodern irodalomtudomány kialakulása, Szöveggyűjtemény, szerk. Bókay Antal, Vilcsek Béla et al., Bp., Osiris, 2002, 245. ↩