Zhé Shi azt jelenti: Ami Van.
Ju Fu azt jelenti: Jól Van. Van Rá Válasz.
Egy nap. Zhé Shi felkereste Ju Fut. Tavasz. A hormonok rigók képében ordítottak a fán. Minden becsületesen összeverekedett még mielőtt más formában összekeveredett volna. A füvek kigyúrták magukat, és amikor Zhé Shi mezítláb ment a kerti ösvényen a bokája körül megcsípte a csalán. Az amelyik ki se látszik még a többi fű közül. Ju Fu naponta érkezett kis részletekben, ezért ritkán keresték fel egymást. Tegnap például a vitéz és bátor Jankó mosolyában érkezett, aki éppúgy biccentett a fejével Zhé Shinek, mint Ju Fu amikor egyszer ködben a város leghosszabb hídján keresték a 49-es narancssárga buszhoz vezető lejárót és Ju Fu tíz méterről oldalra mutatott: Ott van. Ekkor a piros stoplámpa előtt álló sorban valaki leengedte az ablakot és azt kérdezte: merre van Luxemburg? Ezt Ju Fu jobban tudta mert ott volt Natasa, a nagy szerelme, akinek nevét még álmában se mondta ki. De egyszer, mindenféle mesék alatt és közben, fényképeket mutatott, ahol Natasa akkor kászálódott ki a hálózsákból, borzosan. 16 órát dolgoztunk egy nap, 2 hétig, mesélt Ju Fu. Micsoda munka! Még enni is alig volt időnk. Végigutaztunk a folyón, le a torkolatig, derékigérő füvek nőttek és majdnem 1000 emberrel beszéltünk. Te tudod mi az? 1000 ember? … blablabla, egy szó se Natasáról. Zhé Shi három nap múlva felébredt háromkor a hajnali derengésben, és meglepődve tapasztalta, az egész meséből van egy részlet, egyetlenegy részlet, ahol Ju Fu kevesebbet mondott. Merthogy rendszerint felnagyította amit akart, afelől Zhé Shi nem kételkedett. 1000 ember sok, de mit élhet meg belőle Ju Fu? Akkor is csak maximum két kezed van, amivel az övéket rázod. Natasa nevét amikor kiejtette megváltozott a hangja. Úgy ahogy a melegtől bepárásodik a visszapillantó. Aztán jön a szél és semmi nyom. Egy perc az egész. Te, ez szerelmes.
Nem kérdezett rá, csak fülelt, fülelt, felbukkan-e még a név, vagy ha nem, más névvel ugyanaz a hangsúly. Nem bukkant fel sem a név, sem a hangsúly. Tehát ez a kettő egybetartozik, következtetett Zhé Shi, a homályos visszapillantó egyedül a Natasáé. Természetesen nem fogja megmondani Ju Funak hogy leleplezte. Mert a hallgatás még egy dolgot jelent. Ju Fu sokkal jobban szereti semhogy osztozna ezen a szerelmen, a létezésén egyáltalán. Talán még Natasával sem osztozna rajta. Talán még önmagával sem, mert akkor elkezdődne a nevek és tárgyak folyamata és a szerelem lassan de biztosan távolodni kezdene, majd kezelhetővé válni, majd… de ne folytassuk. Ez tehát Ju Fu elméjében egy érintetlen dolog és Zhé Shi most úgy érezte magát mint amikor a mit sem sejtő alvó szépség fölé hajol a hős. Éppcsak hajolt, aztán vissza a hétköznapokba ahol Ju Fu közben 10 kg mosószert vett közösbe hogy biztosan legyen, és rárajzolt egy smiley face-t 🙂: Használj! Egy este amikor Zhé Shi föléje hajolt, Ju Fuból nem áradt más mint Persil szag, Zhé Shi hiába kereste rajta az aznapi napot vagy akár a tavalyi évet. A Persil szag mindent levitt. És attól fogva megcserélődött a tünet: a mosószer az időtlen Ju Fu szaga, amit nem nehéz naponta megkapni, biztosan megérkezik, ahogy az expresszek, amivel elutaztak egymástól, most nem viszik, hanem hozzák az utolsó pillanatot, minden alkalommal. Ju Fu becsorgott a kagylólefolyóba, az el nem olvadni akaró hóval, amely egyre csak állt, állt a kert tövén, őrizve a rádobott mondatot: Látod, a városban 15 fok és csak nálunk nem olvadt még el a hó.
„csak nálunk nem olvadt még el a hó.” Atlasz-hegység.
Tegnapelőtt is megérkezett amikor a kirakatban ez a cím köszöntötte egy borítóról: Tavaszi hó. És aztán szembejött egy siheder aki levette a hátizsákját és ugyanazt a mondatot mondta a mellette levő lánynak: „a bal zsebében”, amit Ju Fu mondott Zhé Shinek, amikor Zhé Shi kérdezte tőle hol keresse a táskában a ceruzát.
Hol Zhé Shinek szólóan, hol vele párhuzamosan az orra előtt minden ismétlődött változatokban. Ott volt amikor éjjel átugrották az alacsony gyárkerítést, mert mire befejezték a gajdolást a környéken csend lett. Ezt is látta most hazafele jövet. És Péter ugyanúgy állt egyik lábáról a másikra, mint Ju Fu amikor nem tudta, mit is mondjon, hogyan is mutassa ki a filigrán-tücsök lánynak hogy nem mindegy,
a mai nap van,
most van…
akarta mondani Ju Fu,
…és most mindez Zhé Shi szeme előtt van; minden amit Ju Fu mondott és akart, most mindez van.
„…és mégis, ha lejátszanák, csupa szembenézés volt az egész.” Játszótéren.
Van egy találkozás amely igazából sohase történt meg konkrétan, csak, ha három évet valahogy el lehetne játszani, akkor lenne egy találkozás. Ju Fu két szeme, amelyekbe sose nézett hosszan, mert közben annyi minden történt, mentek az utcán például, vagy eltévedtek az utcán, – és mégis, ha lejátszanák, csupa szembenézés volt az egész. Olyan könnyűek mind a ketten mint az ég. Aztán Ju Fu nincs, de van minden nap, lefolyik részletekben és egymásnak épp csak jelzéseket adnak, ellenőrizni:
Aha. Még vagy. Ott vagy még.
Mintha a folyam Ju Futól jönne. Holott lehet hogy nem… és ha eltűnik Ju Fu, még akkor is folyik majd ugyanaz a kézmozdulat ami az övé volt, ami az övék volt, rendületlenül. Zhé Shi eltűnődött:
– Nem tudunk meghalni.
Szünet.
„Nem tudunk meghalni.” Zhé Shi.
Aztán kivárva a pontos pillanatot, amikor már semmilyen részlet sem elég, felkereste magát Ju Fut, az egyszerit. Csak ilyenkor, csak ez, csak ha már sehonnan sem jön össze, csak akkor ha biztosan erre az egyszeri, egyedülálló, megismételhetetlen halmazra van szüksége. Ju Futól azonnal jött válasz, innen lehetett tudni, hogy valóban ő az.
Megálltak, nem szóltak semmit. Ju Fu szeme most is olyan könnyű volt mint az ég. Kérdően nézett.
Zhé Shi érezte amint elnehezedik mint a kő és zuhan. Évek óta. Ju Fu pedig egyre könnyebb és emelkedik. Évek óta. És most a magas ég, végtelen derűvel ami végtelen közöny is egyben a sok kis meghalás iránt, csak néz-néz lefele, ahol Zhé Shi egy darab kő a földön.
– Emelj fel.
És az ég mosolyog tovább. Nincs ennél nagyobb pokol. Akkor hát maradok a földön, gondolta Zhé Shi és lehajolt a lábánál levő ibolyák fölé. A könnyei peregtek, de arra gondolt, vannak pillanatok amikor nem, és megállította őket. Kiabáltak a rigók. Nedves az arca. Mellette Ju Fu. Cipő. Ibolyák. Mindez összehordva válogatás nélkül egy halmazba, mint a kutyatetem amit az utcáról érzett amikor a betört ablakú gyárépületnél elhaladt. Szilvafák virágban, legyek, napnyugta és egy feketén tátongó büdös hulla. Néhány virágszirommal. Most így hull ide Ju Fu nevetése, akinek isten tudja mi jutott eszébe mert hátradőlve egyre csak felfele bámul.
– Te Zhé Shi, neked már megint könnyes a szemed.
– Elmúlik.
– Igen. Mindig ez jut eszembe ha találkozunk.
A szemei ég, a fogai kivillannak, odafent felhőkön a fény és lecseppen az arcára.
„…amint elnehezedik mint a kő, és zuhan. Évek óta.” Kő – Telekság.
(Illusztráció: Varga Borbála)
