Menyasszony:

Szerelmem, hova lettél,

mért hagytál nyőgve engem egymagamra?

Szarvasom, megsebeztél,

futottál, meg se hallva,

szólítalak, mentél egyedül utadra.

Jó pásztorok, a réten,

ha nyájatok a legelő füvén jár,

ha látjátok, ki nékem

kedvesebb bárki másnál

mondjátok, szenvedek, halott vagyok már.

Nyomában egyre járok,

hol tengerpartra, hol hegyekbe térek,

nem tépek le virágot,

vadak láttán se félek,

nem torpanok, ha új határba érek.

A teremtményeket kéri:

Ó, rengeteg nagy erdő,

szerelmesem keze ültette dús fák,

ó, legelők, zöldellők,

virágok, fénylő tiszták,

mondjátok meg, ha körötökben itt járt!

A teremtmények válasza:

Elhalmozott kegyével,

míg elhaladt e ligetben sietve,

alig tekintve széjjel,

szemét csak ránk vetette,

szépségét minden önmagára vette.

Ki gyógyíthat meg engem?

Szerelmesem, áruld el végre hol vagy.

Minek is epekednem?

Ne küldj ma hírhozókat,

hiába kérdem, hallgat mind terólad.

Kik közeledbe járnak,

ezer kegyedről nékem számot adnak,

csak sebeimbe vájnak,

engem halódni hagynak,

értelme nincsen dadogó szavuknak.

Ó, lelkem, mért kívánod,

hogy éljek, hogyha ez nekem nem élet,

s ha életem halálod,

szerelem nyila téged,

ha eltalál, hogyan, hogy mégis éltet?

Ha nem tudsz orvosságot,

szívemet annyi sebbel mért sebezted?

Ha kincsem nem kívánod,

miért is irigyelted,

amit raboltál, itt miért felejted?

Csitítsd el haragvásom,

hisz nincsen másnak ily hatalma rajtam!

Hogy téged látva lásson,

szemem csak miattad van,

te vagy a ragyogása egymagadban!

Jelenj meg énelőttem,

s ha szépséged meglátnom végzetes lesz,

ne fuss akkor se tőlem,

Kínjára szerelemnek

csak kedves társaságod hozhat enyhet.

Ó, kristályos patak, te,

arcoknak mását formázza ezüstöd,

őt vágyom látni egyre,

jelentesd meg közöttük,

a bennem élőt mutassa vissza tükröd!

Szerelmesem, ha nézel,

a lélek elhágy!

Vőlegény:

Fordulj galambom vissza!

A szarvas száz sebével

megjött már dombjainkra,

röpködnek levegőjét vágyva issza.

Menyasszony:

Szerelmesem az erdő,

magányos tisztás benne számolatlan,

folyók folyása zengő,

sziget háborítatlan,

a szél szerelmes szava lankadatlan;

az éjjel, hoz nyugalmat,

keletről gyönge hajnal fölvilágít,

a muzsika, elhallgat,

a magány dala száll itt,

a dús vacsora szerelemre csábít.

Ágyunk virágban álló,

hozzá oroszlán barlangja hasonló,

bíborban fölsugárzó,

békében fölmagasló,

száz pajzs borítja, korona, aranyló.

Szerelmesem, utánad

szegődnek ifjú lányok csapatostól,

nyomodban szikra támad,

és fűszeres, nemes bor,

isteni balzsam árad lábnyomodból.

A legbelső szobában,

míg kedvesemnek italából ittam,

elkódorgott a nyájam.

A régi út hol is van?

Már új mezőket járok szakadatlan.

Mellét fölfedte nékem,

így oktatott az édes tudományra,

övé lettem egészen,

s ígértem, nemsokára

a hitvese leszek már valahára.

Lelkem hozzászegődött,

övé lett minden, mi azelőtt enyém volt.

Nyájat többé nem őrzök,

nem függök más parancstól,

teszem, amit a szerelem parancsol.

Azt mondjátok ti rólam,

meg nem találtam semmit, mit se láttam.

Nem tévedek, valójában

elvesztem én e vágyban,

s magam veszítve magam megtaláltam.

Ha közelít a hajnal,

a frissen nyíló virágot leszedjük,

fűzért fonunk, smaragddal

közepét ékesítjük,

hajam egyetlen szálára kötözzük.

Hajam egy szála tette,

tekinteted nyakamról el se vetted,

néztél csak rámeredve,

a röpte foglyul ejtett,

szemembe nézve szemem megsebezted.

Ne vess meg érte, kérlek,

bőröm színét, ha sötétnek találod,

szemed bőrömre téved,

szépséged rám sugárzod,

örökre rajtam marad ragyogásod.

Űzzétek el a rókát,

szőlőnk már bizton érleli gyümölcsét,

lemetszve mind a rózsák

az ünnepet köszöntsék,

a hegy ne lássa senki közeledtét!

Észak szele, csitulj le!

Jöjj déli szél most, szerelembe ejtő,

kertem vágyad hevítse!

Szerelmesem közelgő,

virágok közt legeltet ő, ha eljő.

Vőlegény:

Belépett a menyasszony

az édes kertbe ím elhozta vágya,

hogy illatot fakasszon,

fejét a kedves vállra

fektette s ott nyugalmát megtalálta.

Az almafa tövében,

léptél velem te örök mátkaságra,

kezem neked ígértem,

bajodnak gyógyulása lettem

s szülőanyád megcsúfolása.

Madarak messzejárók,

dámszarvasok, oroszlánok, kevélyek,

hegyek, völgyek, lapályok,

vizek, havak, az éjnek

félelme, forrósága, kérve kérlek

a lant szelíd szavára,

az esti hulló harmat énekére,

haragotok ne bántsa,

a falat el ne érje,

legyen szerelmesemnek pihenése.

Nimfái Júdeának,

virágkehelyre, rózsalugasokra

most ámbraillat árad,

más tájakon lakozva

kerülje küszöbünket lábatok ma!

Szerelmem, ne mutatkozz,

emeld föl arcod a magas hegyekbe,

egyetlen szót se szólj most

tekints e seregekre,

mint szállnak el a titkos szigetekre!

Vőlegény:

Az én fehér galambom

bárkánkra olajággal visszatért már,

a gerlét szólni hallom,

a folyópart föle szállt,

a zöld mezőben megtalálta párját.

Magányban élt idáig,

fészkét magányban maga építette,

de társára talált itt,

szerelem megsebezte,

magány a társát hozzá elvezette.

Menyasszony:

Szépségedet csodálva

szerelmesem, vigadjunk tiszta szívvel!

A hegyre, hegy fokára

hol forrás vize tör fel,

a rengetegnek rejtekébe jöjj el!

Ereszkedjünk le aztán

barlangunk kövét lábunk tapossa,

pihenjünk meg a sziklán,

a gránátalma mustja

szomjunkat édes zamatával oltsa!

Mit lelkem vágyva vágyik,

amit ígértél, megmutatod egy nap,

nem váratsz már sokáig,

te, aki életem vagy,

majd átadod nekem örök jutalmad.

Dala a csalogánynak,

lélekzete az édes levegőnek,

csöndje az éjszakának

ligetetek, üde zöldek,

az éji láng emészt, de nem gyötör meg.

Pillantás föl se érte,

megtört Aminadab hatalma rajta,

a harcnak íme vége:

forrásait fakasztja

a lovasság a rohamot föladja.

A KÖLTEMÉNY ÉRTELMEZÉSE

A vers rendkívül drámai matériát hordoz magában. Az érzéseket közvetítő szavak a menyasszony, vőlegény párbeszédében eleinte egymásnak ütköznek, azután, nagyjából a mű középső részétől már egymásba fonódnak. Figyelemre méltó, hogy a Biblia történetei, történései említésekben, metaforikus áthallásokkal vannak jelen, nem az események sorrendjéhez kapcsolódóan, hanem balladisztikus tömörítéssel történő utalásokkal, archetípus foglalatban. A szarvas ősi mitikus, mondai lény, ám a legendák világában is fellelhető, de az első maradandó életművet hátra hagyó keresztény egyháztanító, Órigenész is megemlíti. Ő allegorikus kontextusban értelmezi e különleges állatot, a barokk látnoknál viszont szimbolikus, kozmológiai jelentéstöbblet érezhető, akár a Tejúttal is azonosíthatjuk. Ám nem pusztán drámai matériát hordoz a vers, hanem szinte mikroszkopikusan éles látásra is  invitál: “Hajam egy szála tette, tekinteted nyakamról el se vetted, néztél csak rám meredve, a röpte foglyul ejtett, szemembe nézve szemem megsebezted.” ” szemed bőrömre téved, szépséged rám sugárzod, örökre rajta marad ragyogásod…”

A Szentírás az eredendő bűnt úgy mutatja be, hogy a kígyó biztatására Éva arról az almafáról kívánt gyümölcsöt enni, kóstolni, melynek termését csak erjedés után, mustként, almaborként lett volna jó fogyasztani. A logosz pusztán a lélek értelemre hangolt részével a nousszal közelíthető meg. Ezért említi — időben visszanyúlva — Keresztes Szent János az első olvasásra talán értelmetlen epizódot , a Paradicsomból történő kiűzetés okaként.

A Lélek Énekében a szerelmi egyesülés már ennek eszmei jóvátétele, minőségi helyreigazítása után történik.
“Űzzétek el a rókát, szőlőnk már bizton érleli gyümölcsét,

lemetszve mind a rózsák, az ünnepet köszöntsék,

a hegy ne lássa senki közeledtét!

Észak szele csitulj le!

Jöjj déli szél most szerelembe ejtő,

kertem vágyad hevítse!

Szerelmesem közelgő,

virágok közt legeltet ő, ha eljő.

Vőlegény:

Belépett a menyasszony,

az édes kertbe ím elhozta vágya,

hogy illatot fakasszon,

fejét a kedves vállra

fektette s ott nyugalmát megtalálta. “

Magától adódóan asszociálhatunk Keresztelő Szent János Salomé érzéki, erotikus indulatot generáló tánca utáni lefejezésére. Persze ez az evangéliumi leírás a mártír prófétáról időben jóval későbbi, mint a költeménynek mintául szolgáló Énekek Éneke, de

ezt is bevonhatjuk az alkotás időterébe.

A szerelem idilli állapotának elnyerése drámai megfogalmazásban jut kifejezésre a következő sorokban:

“Nimfái Júdeának,

virágkehelyre, rózsalugasokra

most ámbraillat árad,

más tájakon lakozva

kerülje küszöbünket lábatok ma!

Szerelmesem ne mutatkozz,

emeld föl arcod a magas hegyekbe,

egyetlen szót se szólj most,

tekints e seregekre,

mint szállnak el a titkos szigetekre.”

A következő utalás a vízözön

utáni szabadulás örömét adja hírül.

” Az én fehér galambom

bárkánkra olajággal visszatért már,”…

“A hegyre hegy fokára

hol forrás vize tör fel,

a rengetegnek rejtekébe jöjj el!

Ereszkedjünk le azután, barlangok kövét lábunk tapossa,

pihenjünk meg a sziklán,

a gránátalma mustja szomjunkat édes zamatával oltsa. “

A szikla, a barlang megidézi számunkra Mithrász alakját is. Ez az ősi istenség sziklából született és barlangban áldozta fel a bikát. A gránátalma mustja szomjunkat édes zamatával oltja. Igen, erről van szó! Az eredendő bűn elkövetése idején a kígyó hidegsége adott indíttatást Évának. Akkor nem várták ki Ádámmal a kedvező időt, az alma musttá érlelődését.

Ebben a költeményben a makulátlan szerelem megváltását mutatja be a költő-látnok. Az utolsó sorokban a bűn által determinált emberiség kiválasztott népének az Úr könyörületességéből törvény szerint óvott generációinak történetileg első főpapja Áron vejének, Aminadabnak a nevét említi. Krisztus megváltó eljövetelével a keresztény kultúrkör credójában a törvény beteljesedését és a Paraklétosz evilági munkálkodásának kezdetét jelezte. Mózes főpapjának, misztikus költőnk olvasatában így már nincsen közvetlen hatalma a jegyeseken. Az Énekek Éneke az ördögöt nevesíti Aminadab alakjában. A zárósor pedig bizonyos értelemben a görög kultikus hagyaték egyik jelentős szertartási eseményének parafrázisaként is értelmezhető. Az archaikus korban Poszeidónnak bemutatott áldozat volt a lovaskocsik tengerbe hajtása. Takács Zsuzsa későbbi fordításában ez áll: ” s vették utuk a lovasok a mélynek.” Elgondolkoztató viszont a szigetek előzetes említése, mint egy új, eddig még nem ismert attitűd mindentől elvonatkoztató ígéretessége vagy reményhorizontja. A költemény harmadik strófája így kezdődött: “Nyomában egyre járok, hol tengerpartra, hol hegyekbe térek, “. Az emberi létezés szintjén az óceán, a tenger a végletes kihívások egyik szimbóluma. Az evangéliumi leírás arról ad hírt, hogy Jézus a vízen járt, másrészt pedig az élővizek forrását ígérte a szamáriai asszonynak. Keresztes Szent János misztikus tapasztalata ebben mutat teljességet, az ismétlődő ismételhetetlen: misztérium. Misztériumot hordoz a szigetek világa is, ” tekints a seregekre, mint szállnak el a titkos szigetekre. ” Gondoljunk Patmoszra és a Jelenések könyvének látomások útján feljegyzett prófétikus írására, amely az Örökkévaló oikonomiai tervét nyilvánítja ki.

Kép: Keresztes Szt. János sajátkezű rajza