♈︎
EXORCIZMUS
fekszem
……az elmúlt pillanat kimegy belőlem

♈︎
tavak őrzik az Ég képeit
arcunk egymást őrzi
a következő pillanatig

♈︎
repül egy szó
szétrobban a fal

♈︎
izzadt ing
hűsítő

♈︎
borda vitorlák
táguljatok hadd vigyen
messzire a szél

♈︎

ITT JÁRTAM

aláírás
egy hajszál

♈︎
ó ha lenne ember akinek dőlhetnék
ezért vagytok ti fák

♈︎
hangraj röpül át felettem az égen.
nézek utána. nem száll hozzám egy se.

♈︎
tavaszi szél
madarat fúj

(Illusztráció: Varga Borbála: bújócska; lábamat fölpolcolom)

Intenzíven

Az intenzíven nincsen angyal,
csak Isten, egymaga,
ott ül fejednél tiszta aggyal,
éjjel megy haza.

Nem kérdez semmit, tudja régen,
mennyit ér a szó,
de eljön reggel újra étlen,
legjobb véradó.

Lesz majd egy nap, hogy nem találod,
furcsa ébredés…;
egy kőbe, mint az elmúlt álmot,
téged épp bevés.

*

Ha megtalálsz

A port, a napfényt lassan elnyelem,
ruhád alá, a csontodig befúrva,
akár a szél, majd visszatérek újra,
s veled bolyongok parton, tengeren.

Leszek puhán cirógató selyem,
ki álmodat döbbent szemedre fújja,
a lélegzet, ha fáj, a semmi súlya,
kiáltsd ki hangosan halott nevem.

Ne üljön ajkadon gonosz, se pánik,
tudod te jól, a lélek nem hibázik,
de kell, hogy Isten mindig ott legyen.

Törődött szíveden parányi balzsam,
ha megtalálsz, leszek remény a dalban,
kagylómagányba halkuló jelen.

*

(Illusztráció: Olha Darchuk: The world in the sunlight, 2022)

Megmosom az arcom.

Csönd van, sötét.
Ez nem a halál;
ez a lét önmagáért való áradása:
kipukkadt vízhólyag, vadpatina,
munkásszállók szemlélődő magánya.

Az életem maga a líra –
és most már tényleg értem, miért
nem szabad megbocsátani.

Mindig idegen helyen voltam,
vagy csak félreismerem magam.
Szabad alig-alig: hamar megtanultam félni.

Nem hangoskodom.
Nektek van igazatok –
ahogy sohasem volt,
ahogy mindig is lesz.

Megmosom az arcom.

(Illusztráció: A szerző alkotása)

Furcsa város

Papírcsónakot ereszt
utcára a Nyugati előtt
a szél. Lefújja a kocsik közé,
nyomtatópapírrá válik.
A Blaha aluljáróban
aprót oszt vissza egy
zsebtolvaj. A járókelők
elismerően bólintanak.
„Ez aztán az emberség!”
Közben a Rákóczi téren
kiömlött szavaikat hajtogatják
vissza nyelvük alá a
pletykálkodók. Túl magas
a nyugdíj – mondják és
ünneplik az öregkort.
Aki közben villamosra
száll, láthatja, ahogy letűnt
korok adják át helyüket az
irodistáknak és a mai fiataloknak.
A Városligetben az eltört
szerelmeket kikukázzák
a köztéri szemetesekből.
Paplanlelkűek porolják le őket.
Mindegyikhez lapul otthon
egy pont megfelelő, fél dobogás.
Rendben lesznek.
A józsefvárosi bérházak
gangjain egymás társas
magányát locsolják a
szomszédok, fogadják a
belakoltatott újakat. Újpesti
panelkonyhában együtt
bontják le a generációs
hidakat. Mellé elfogy a sajtos
pogácsa is, és éljen a Fradi!

Leköszönő

Tompa vonalak,
egy háztető
karambolozik
a napfénnyel a
szemsarokban.
A kondenzvíz
ritmust dobol
a betonra.
Nem sokáig kell
már. Nagy csókok,
éjtelen nappalok,
zenétől részegségek
bolyonganak a
körúton.
Átlépnek rajtuk,
mindenki a
Margit-szigetre
rohan.
A szobakonyhás
csend ilyenkkora
kiszorította
az egyedüllétet.
Kiért a tömeg.
Még egy
lemenetre slukkot
ķérnek a nyárból.
Meg lehet fulladni
közöttük.

(Illusztráció: Archpriest Andria Natsvlishvili: Sun on Roof)