Akár fékező tehervonat, csikorogva áll meg a dallam, bele a tájba, szaggatva tovább szövetét. Egészen különös, Apus akkor torz igazán, ha harmonikázik, nem is tudom, beszéljek-e róla, elmondhatom-e, mikor úgy, kegyetlenül elverték, az ágyékát sem kímélte az ír rokonság…

Nem, nem használtak kocsiláncot, boxert, miskárolót vagy egyebet, de megkomponáltatott az ütleg: elsőként vágták gyomorszájon,  így mozdította előre súlypontját a görcs, majd ketten rúgták egyszerre rüszttel mindkét térdhajlatán, roskadt hát a földre Apus akkoriban, kelet felé éppen, hajolt mint a muszlimok. Aztán külsővel törte orrát a sógor, ő hátra hanyatlott, karjai az égnek lendültek, a gólt ünneplik így, manapság a futballisták, a nedves füvön térden csúszva el. Aztán elroppant számos borda, és rövid körömpasszokkal vitték kapura a suvickos bőrt – ahogy egymás között mókázva nevezték el – a koponyányi niggerfocit. Az ágyék csontján csattant végül a sógorbakancs, és a pontos találatban, gondolhatom, megpattant minden, mi Apusnak arra következhetett. Szóval, mintha azt a formátlan üvöltést dolgozná fel újra és újra, mit akkor hallatott, ha azóta működteti hangszerét.

Foszfor lobban csizmatalpon, akárha Frankie-nek farán, hiszen Johnny gyújt rá éppen, de alábukik hirtelen a peca végen a toll, édesapa kivár kicsit, és fémesen fickándozik máris, akár virgonc, csöpp robot, horgon a hal. Finoman bánik az öreg roppant marka evvel az együgyűen eleven, parányi programmal, óvatosan, ahogy utódjaikat veszik krokodilok a szájukba, hogy a partra vigyék és vízbe bocsássák őket.  De hiába a kímélet, a gondoskodás, egészen mélyre akadt, talán a gyomráig a kampó. Felfigyel a helyzetre Johnny, mint operál gyöngéden az após, és akasztott macskák kezdenek hintázni a kamaszkorában. „Hadd segítek, fater!” – szól, és tehetséggel nyugtatja egy lapos kőre a tátogó fájdalmat. Mintha csak behorpadna, aztán felvérzik mégis csizmasarkán az ezüst, dülled a szem, kopoltyú kiakad, és tátva marad a száj, mert azon át távozik a halacska magából, mintha egy tubus cipőpasztára lépett volna az ifjú. „No, nézd csak, nem fér a bőrébe! Kívül tágasabb, mi …?!” – reccsent egy tréfát a Johnny, mikor a halacska elhagyja magát, de nem gúnyolódnék, ha így nem történhetett volna, hiszen magunk is szeretjük az állatokat, miközben édesapa úgy takarítja le, zavart csendben a horgot, akárha szövegét feledte volna, ám valaki mégis színpadra lökte.

Hajnalban nem, de reggel irányt vesz fiú és leány, hogy azon szerepeljenek tovább együtt, poroszkálva, a város felé váltva felvonást. Miközben ringatja őket a csődör, Johnny a pikk ászra gondol, és dózni helyett most dalra gyújt inkább:

                                    Csavargó kártyás volnék,

                                  játszom nyáron és télen.

                                 Zöldposztó, ha elém terül,

                                   kidobom rá a pénzem.

                                  Washingtonban időztem én

                                  egyszer vagy három hetet,

                                megszeretett egy szép leány,

                                 magam is megkedveltem.

                                Hazavitt és legyezgetett,

                               babrált velem az ágyon.

                              Az anyja fülébe azt súgta:

                              A játékost úgy imádom,

                             a játékost úgy imádom.

                              Ó, lányom, édes angyalom,

                            hogy bánhatsz így el vélem?

                             Itt hagynád a vén anyád,

                            csak hogy ezzel elmenj?!

                             Anyám, anyám, ó, jó anyám

                           szeretlek, hidd el nékem,

                          de nincsen arra dal, se szó,

                          a játékos megnyerte szívem!

                           Vertem a blattot Washingtonban,

                           zsugáztam spanyol tájon.

                           Georgiába most indulok én,

                           végső partira vágyom.

                           Úgy hallom, vonat közeleg,

                         jön felém egyre csak robog,

                        száguldó mozdony sípszava,

                         egészen szívemig hatol.

                        Anyám, anyám, ó, jó anyám,

                       magadat ugyan ne áltasd!

                      Viszont, ha újra látni fogsz,

                      a játékossal látsz majd!

A Rosthow Fotó kazettás ablakán át még szüremlett ki némi fény, úgyhogy bezörgettem. Kulcs fordult a zárban és egy baseballsapkás férfi állt meg a küszöbön, mélyen ülő szemekkel és mértani alapossággal megtervezett körszakállal, pulóverén kenguruzsebbel.

Réti úrral kell beszélnem, sürgős.

Éppen nem alkalmas, indulni készülök, és a nőket nem illik megvárakoztatni, ha érti, mire gondolok. Jöjjön vissza holnap.

Egy perc az egész. Azonosítania kellene valamit.

Bent olcsó díszletek árválkodtak, könnyen mozdítható, mobilis paravánok, egzotikus tájakat idézve; az alpesi lankák és egy karibi tengerpart között foglaltunk helyet.

Nos, mit szól hozzá?

Először is, a képen látható férfi akár maga is lehetne, de valahogy…

Engem az érdekel, ki készítette a fotót és az, hogy hol.

Nézze, a sivatagi dűnék már nem divat, ilyen háttérrel senki sem dolgozik, egyébként is, ez a fotó megvan már harminc éves, úgyhogy ha itt készült volna, amit kétlek, akkor sem hiszem, hogy emlékeznem kéne.

Pedig nem ártana. Hiszen a papír minősége vagy fajtája, vagy egy megkülönböztető jelzet, nincs semmi, ami az ön munkáját összetéveszthetetlenné varázsolja a többi korrupt lesifotós, perverz kukkoló, buzeráns műtermi élvezkedő kontárkodásaitól?

Tessék?

Ez a kép tizennégy éve készült! Hol dolgozott akkor?

Hogy merészel ilyen hangot megengedni magának?

Memit átrázhatja, de engem nem!

Micsoda? Ki maga?

Akinek az apját otthagyta a sivatagban! Mert ez a kép nem műteremben készült, hanem a Szaharában. Tizennégy éve a Hírmondó akkori újságírója, született Doren Miklós, alias Dórémi, és maga mint a lap fotósa egy eltűnt városlakó nyomába eredtek, a szálak egészen Marokkóig vezettek, aztán még tovább, csakhogy közben felbukkant Pásztor Boldizsár, aki akkor még igencsak illékony személyiség volt, lopott régiségekkel kereskedett úton-útfélen, és persze vele volt jóvágású vezetője, testőre és szakácsa, egy bizonyos Uzel Tarla nevű férfi. Ön beszállt az üzletbe, amit apám nem volt hajlandó megtenni valamilyen homályos okból, ezért, hogy ne járjon el a szája, egészen egyszerűen magára hagyta a homoktenger közepén, előbb azonban Polaroid gépével készített róla még egy felvételt, és azt bedugta az ő ingzsebébe, hogy ne legyen olyan magányos. Aztán maga visszajött ide, újdonsült barátainak tetszett a hely a rég áhított letelepedésre, ezért beindították itteni ténykedésüket, Rachely áldásos közreműködésével. Na, ehhez mit szól?

Azt, hogy a fotó akár a Kiskunsági Nemzeti Parkban is készülhetett. A fantáziája viszont lenyűgöző. Mi maga, egy vándor mesemondó?

Nem egészen. Csak egy rossz lelkiismeret.

Abból nem kérek, köszönöm, lévén, az enyém tiszta, mint a szűz hó.

Eltéptem a képet és a lábai elé dobtam.

Bevallom, nem egészem értem önt, mondta.

Felálltam és az ajtó felé indultam. A kezem már a kilincsen volt, amikor újra megszólalt.

Örülök, hogy megismerhettem.

Jobb ötlet híján a hotel felé vettem az irányt, utam a Korona Presszó mellett vezetett, ahol megláttam Figaró kerékpárját a falnak támasztva. Rövid gondolkodás után benyitottam, éppen a játékgéppel volt elfoglalva, a szomszédos asztalnál pedig Dórémi ült, félig lecsúszva székén, újdonsült öltözéke csupa hányadék, szájából csorgott a nyál, amint feje mellkasára bukva erőtlenül ide-oda himbálózott.

Mi történt vele, kérdeztem.

Nem tudom, így ül itt, amióta megérkeztem. Semmilyen szóra nem reagál.

A WC-ben találtam egy felmosórongyot, kiöblítettem és letörölgettem vele a fáradt öregembert.

Jó lenne, ha nem műsoroznál többet és elindulhatnánk, mondtam neki.

És csodák csodájára fölállt, igaz, nagyon lassan, szeme mindvégig lehunyva, de akkor is fölállt, a bal karját átvetettem a vállamon és így, városnéző tempóban tettük meg a mintegy másfél órásra sikeredett távot. Aztán leültettem a hotel lépcsőjére és szóltam, hogy várjon. Ő pedig várt türelemmel. A portán ismét a vörös hajú üldögélt, későre járt, éjszakás lehetett azon a héten, megkértem, segítsen ágyba tenni az apámat, nemmel válaszolt, ahogy számítottam rá, azután próbáltam megvesztegetni, nemet intett többször, határozottan, erre nem számítottam, és amikor megkérdeztem, hogy mit lehetne tenni, csak nevetett bőszen. Ezután finoman betömtem a száját, őt szolidan a székéhez, a székét udvariasan az asztalhoz kötöztem. A kulcs a helyén volt, ennek köszönhetően Dórémi az ágyamban aludhatott. Én a hallban tértem nyugovóra, a vörössel szemközt, egy díványon. Sokáig hallgattam dühödt nyögdelését, de hajnalban, amikor olajra léptünk, már az igazak álmát aludta. Asztalán rövid levelet hagytam, melyben ez állt –

Tisza úr nem volt költő, ellenben kedvelte az irodalmat. Nem volt író, ezért az írásra nem különösebben gondolt, de jól megfigyelte, hogy ránézésre egyszerűbb verset írni, mint nem azt. Talált egy pályázatot az interneten, online folyóiratba vártak verseket, rövidebb prózákat és nem volt nevezési díj, így hát rászánta magát, egy élete egy halála megpróbálja, veszteni úgy sem veszíthet semmit, legfeljebb nem nyer, bár azért harmincéves irodalomkedvelő karrierjét még ő sem minősíthette előnytelennek. Így igaz, sajnos nem ma kezdtem, gondolta, és rögtön neki is látott a pályamunkának.

Verset akart, klasszikus formában. Téma tekintetében körültekintően járt el. Abból kiindulva, hogy nem lehet tudni mekkora sikere lesz, úgy kell a témáról dönteni, hogy az esetleg a legfelsőbb irodalmi körökben is biztos sikerrel kecsegtessen. Nem állhat oda egy falusi pillanatképpel, vagy egy ipari tanuló mindennapjával, ezek már unalmas dolgok, jobban szeretne valami mást, nem beszélve arról az igényről, hogy ha lehet, akkor legyen nemzetközi, tehát a Tisza. Azért döntött emellett, mert már meglévő párhuzamot vélt felfedezni az osztrákok által oly kedvelt Duna, és a régen csak magyar Tisza között, de hogy a történelem úgy folyt, ahogyan a folyó, így ez már internacionálisan is megüti a mércét, szinte ikertestvére nyugati szomszédjának.

A költemény egészen jól sikerült, úgy érezte, már-már remekül. A Tisza ódája címet adta neki. Elmélkedett a kék folyóról, a régi halfogásokról, amik mint új legendák éltek tudatában és magáról az Alföldet éltető vízről, hiszen enélkül a térség aligha válhatott volna olyan fontos mezőgazdasági területté, mint amilyen ma. Szörnyen szép lett.

De alig küldte el, valamiféle hiányérzet kerítette hatalmába. Nem érezte fair-nek egyáltalán. Újra és újra elolvasta, és arra jutott, megtévesztően jó. Kiegészítést érdemel! Magyarázatot. Így hát neki is állt a magyarázkodó levélnek, hogy elnézést, ő tisztában van azzal, nem ilyen színvonalat vártak, teljesen megérti, ha most az első álmélkodás után nem tudnak vele mit kezdeni, ő is érzi azt a szintet, amit megütött, de nem hazudtolhatja meg önmagát, ilyen szakmai tapasztalattal nem tud rosszabbat. Úgy vélte ezt is feltétlen mellékelnie kell a pályázati anyaghoz, ezért újabb üzenetet írt, és a pályázatról vissza is jeleztek, megkapták, köszönik a tájékoztatást, ne aggódjon, majd értesítik.

Nyugodtan tért nyugovóra. Napokig nem gondolt a versre, de egyik éjjel mégis felkelt. Mi van akkor, ha nem értették meg teljesen, amit mondani akart? Nem tolakodni szeretett volna, csak segíteni a zsűri munkáját. Félreértették biztosan. De mit tehet, már elküldte. Hánykolódott, és reggelig fent maradt. Azon járt a feje, miként engesztelhetné ki a zsűrit, mert akármennyire is színvonalas amit írt, ha a pályázatosok szakmai tudását ócsárolja, nem várhat semmi jót. Igen, ez biztosan így van. A magyarázó levél csak megbántotta őket, nem kellett volna elküldenem. De hát már nem volt mit tenni.

Ez egész nap zavarta. A vers túl jó lett. Magát is meglepte, menyire. Sosem próbálta még, nem tudta mire képes. Jobban belegondolva viszont tényleg bonyolult. Még én sem értettem elsőre, mit miért írtam, honnan értené akkor pár idegen? Azok nem látnak a fejébe, sőt… Még azt sem tudják, kicsoda ő. Ezt mindenképpen tisztáznia kell. Kötelessége tájékoztatni őket arról hány éves, mióta foglalkozik irodalommal, mióta elemez verseket puszta kedvtelésből, fel kell magát mentenie minden szerencsétlen benyomás alól, amiket a vers és a magyarázkodó levél disszonanciája okozott a bírákban.

Arra jutott, az a legszerencsésebb, ha szakmai önéletrajzzal áll elő. Ebben aztán összegezheti, mit mióta csinál, eddig miket ért el, hogy folyamatosan felolvasóesteket szervez a faluban, és a nagyobb ünnepségeken ő is szaval. Ez már feltehetően megmagyaráz majd mindent. Igaz, eleinte mechanikus műszerésznek tanult, de autodidakta teljesen felfegyverkezett az irodalom minden területén, legyen az irodalomtörténet, vagy műelemzés, egyébként is a kulturális tevékenysége egyáltalán nem hanyagolható el, majdnem hogy színész, nem tehet róla, érzéke van hozzá.

Nem várt ezzel sem, rögtön elküldte, rá is kérdezett e-mailben megkapták-e, mert úgy érezte mindezt fontos közölnie, nem sikkadhat el, mikor értékelik ezt mind vegyék figyelembe, sőt ha gondolják ő is besegíthet, látott már elég prózát, szívesen kiszortírozza a gyengébbeket. A válaszra egy napot kellett várnia, azt írták, majd értesítik, ne türelmetlenkedjen, el lesz bírálva, segítségre pedig igazán nincsen szükség, továbbá levelet se írjon nekik, mert ez igazságtalan a többi pályázóval szemben.

Először kicsit elszégyellte magát, amiért most meg kellett fedni. Valóban türelmetlen volt, de csak segíteni szeretett volna, mindenesetre az üzenet alapján joggal gondolható, hogy a zsűri mégiscsak szakmailag kielégítő szinten áll, és az önigazolásra a továbbiakban nincsen szükség. Még az is lehet, van köztük egy-két nagyobb költő, író, akik mostanában publikálnak, őt ez eddig nem érdekelte, de most már bármi elképzelhető, ha bekerül az irodalmi vérkeringésbe.

Ahogy telt az idő, egyre többet gondolt a versre. Napközben végig az járt a fejében, többször elszavalta, már kívülről meg is tanulta, nem tudta megunni. Nem értette, eddig miért nem próbálkozott versírással, hiszen rendkívül szórakoztató foglalatosság, ráadásul kiterjedt ismereteivel úgy gondolta, több nagy jelentőségű költeményt is írhatna. De nem csak a vers izgatta, hanem már a zene is. Sosem járt zeneiskolába, de a tévében sokszor hallgatta az operákat, hangversenyeket, nagyon szerette az Újévi Koncertet, mindig megnézte, és eszébe jutott a Radetzky induló, meg a Kék Duna keringő, hogy milyen párhuzamot húzhatna vele. Annyira illene a Tiszához valamiféle magyarosabb keringő. Már ha van olyan, de ha nincs az sem baj, majd ő ír hozzá, szintetizátora is van, pár éve vette. Így hát nekiállt valamiféle dallamnak, és örömmel vette tudomásul, megy neki. Szép szabályos verssorokat írt, azokra nem is nehéz megtalálni a megfelelő zenét, ráadásul csak egy versszakra kell, a többi ugyanolyan ritmikájú. És valóban, szebb lett, mint mikor még csak vers volt, most már annál sokkal több, egy zenés költemény, nem sok választja el attól, hogy rövidebb szimfóniának nevezze, mert hát ugye majdnem az.

Pepi

„Az ilyen ember menjen inkább sírásónak!” – hüppögött Editke, a szerkesztőség titkárnője.

Editke elkésett. Rezső már volt sírásó, de 47 nap után felmondott.

„Felmondtam. Itt már a háegyenegy se segít.” – panaszolta a pomázi hévállomás kocsmájában.

„Sok a fiatal, Rezsőbá, sok a fiatal. Na meg a hamvasztás olcsóbb, tudja, hogy van ez…” – bólogatott megértőn a húszéves Julcsi és töltött még egy vilmost.

Rezső jutalékos rendszerben dolgozott. A jutalék modern fogalom a munkáltatóiparban. „Egy sír kilencezer”, ez állt a hirdetésben. Fene gondolta volna, jólhangzott akkor. Azután került a szerkesztőségbe.

„Miért kell magának állandóan szekálnia engem?! Mondhatok én bármit!” Ez így is volt. Rezső első alkalommal kiszúrta, hogy Editke is perverz. Azon nők sorába tartozott, akik kéretlen terézanyai jósággal gondolták kiemelni Rezsőt a világutálatból.

„Tudom, hogy a lelke mélyén jóember!” –  mondta Editke a délutáni szembesítőshowban, ahova Rezső nem ment el. Így adásba se került.

„Ez nem indirekt kopaszodás Rezső úr! Azért hullik a haja, mert túl sokat vakarja a fejét! Ne gondolkozzon annyit!” Ezt javasolta nevetgélve Editke, amikor elkapta Rezső hiú pillantását a koedukált mosdó tükrében.

Rezső utálja a nyugtató álkifogásokat, ezért gurult be Editkére.

„Nem vagy kövér Rezsőke, csak vastag a csontod!” „Nem nagy a fejed/ füled/ orrod/ szemed/ kezed/ karod/ lábad Rezsőke, csak az övéké kicsi.” És most a nemvagykopaszrezsőke.

Pedig Editke, aki kiválóan minősített okleveles gépíró, rendszeresen félregépeli a cikkeket, hogy Rezsőnek legyen korrektúráznivalója.

Rezső már próbálta az étrend-kiegészítőket, de meghízott. A kapszulát, de attól naponta kellett vágnia a körmeit. A helyi krémet, de szőrösek lettek az ujjai.

Rezső irtózott a póthaj gondolatától, de Dezsőnek ezt mégsem mondhatta. Dezsőnek a kemó után nem nőtt vissza egy szál se és hát, szeplős volt a tarkójáig. Van ilyen.

„Nincs más megoldás, Dezsőkém.” „Egyetse, Rezső! Az én Ildikóm majd elkísér a hajashoz, ért ő már hozzá!” –  és Dezső megemelte parókáját, ahogy a bohócok a cirkuszban.

„Csatospepi? Örökpepi?” –  kérdezte affektálva a strucctollas golyórágószagú eladólány.

„Ildikó?” – adta tovább a kérdést Rezső, mert nagyjából úgy érzete magát, mint az óvodai fogorvosnál amikor az amalgám szó jobban tetszett neki, mint a cement.

„Rezsőkém, az örök, az hetente cserélős. Vissza kell jönni felvarratni, ami elég macerás, tekintve hogy nincs időd. A csatos viszont lerepült a Dezsőnek múltkor a narancsriasztásos széltől.”

Dilemma. A metróban szél van, de ez a kérődző kakadu minden héten, túlzás.

„Ragasztani nem lehet, kiskezéccsókolom?”

„Lehetni lehet, de eccémás lesz tőle, akkor melyiket adhatom?”

„Csatos.”

„Az egy húszas.”

„Legyen a csatos.” Sóhajtott és megerősítésképp összecsapta tenyerét. „Editke meg mehet a sunyiba.”

Isten gukkerja

Lajosnéni les. Pára. Töröl. Sóhajt, mert unja. Megint töröl. Les. Lajosnéni a munkahelyi mellékhatás miatt hetente pucolja az üveget. „Aki mindent tud, nem érheti meglepetés!”

Rezső nem volt paranoiás. Pedig lehetett volna. Ha úgy vesszük, Lajosnénit már orvul megírták ’49-ben, talán egy időgép segítségével. Lajosnéni mindent lát, de Rezső soha nem hitte, hogy figyelik. Tudta.

Végeredményben a világ népességének körülbelül hetven százaléka abban a tudatban, helyenként reményben él, hogy figyelik. Ki így, ki úgy hívja FőfőLajosnénit, de a legnagyobb arányú az Isten elnevezés.

„DezsőkémIldikóm. Több milliárd ember úgy kelfekszik, eszikiszik hogynemondjam micsinálmég, hogy tudja, mit tudja! reméli, hogy figyelik. Éééén vagyok paranoiás?! Ééén, aki nem törődöm ezzel? Tudom és kész.” Rezső nagyjából három-öt évente szokott vállrándítással végződő szónoklatot tartani az összeesküvés-elméletéről, de kizárólag Dezsőék évfordulóján a negyedik whisky után. Rezső minden évben negyvenéves whisky-t vásárol a tiszteletükre.

Dezső, amikor először hallgatta végig Rezső elméletét a világuralomról megijedt. Másnap felkereste a munkahelyi pszichológust, de Klárika doktornő mindvégig azt hitte, Dezső magáról beszél harmadik személyben. Klárika örül, ha esete lehet. Évente körülbelül fél páciense van, ha átlagot nézünk. „Akkor jövőhéten ugyanekkor kedves Dezső! A bogyócskát meg vegye be rendesen!”

Rezső nem szed gyógyszert. Szerinte, és a „szerinte” mindig azt a 3-5 évenkénti egy estét jelenti, szerinte az oltásokkal és gyógyszerekkel kezdik az egész manipulációt.

„Ha nem mondták volna gyerekkorodban, hogy nem tudsz repülni, most repülnél!” –  dülöngélt Rezső szűk szemmel a kredencnek támaszkodva.