Minden a borostás Budapesten kezdődött egy mélyen átmulatott éjszaka cigaretta-világnyira megszakított sötétjében. A pillanatra fellobbanó tűzben már benne égett a szemek csillogása, mely az alkoholtól homályosan, de táplálón ragyogta csillagát a kettővel kevesebbet ellő királykék égbe. Egy kocsi elhajtott, a bolygók megálltak, a csillagok elélveztek, a szüzek felsikoltottak kéjes képzelgéseikben, mikor arra ébrednek, hogy ártatlan ujjaik majdnem megtörték a sóhajtásnyi csendet, az özvegyek felkiáltottak újra felszakadó fájdalmukban, mikor hiányolják uruk metsző ölelését, mely lenyeste róluk a hajadonság bimbóját, s leszaggatta menyasszonyi fátylukat a duhaj mulatozások utáni nászestén, a gyermekek felsírtak, a méhben már megálmodott első beteljesülés iránti vágyukat azonnal a világ tudtára hozva, hozzanak azonnal eléjük egy más nemű lényt, s gyúrják össze vele ismét, amíg fejletlenek.

Azt hiszem, csak akkor születik tökéletes gyermek, ha valaki szeretkezés közben hal meg, s annak lelke száll át egy új testbe. Kétszeres halála egy megszületéssel így egy lesz, s ezért bölcsebb néhány gyermek, mert már ismerik a halál fogalmát, habár még nincs fogalmuk annak lehetőségeiről, beteljesülésről. És nem is halhatatlanok.

Így születtünk meg mi is, egy csillagos éjszaka alatt, ahol távoli pulzárok talán éppen párzás közben égtek el óriási fehérséggé, s örökítették fényüket szemünkbe. Megállt a világ, pedig mi csak részegek voltunk, semmit nem tudtunk egymásról, nem éreztük egymás illatát, orrunk még mindig az előző kocsma füstjével ismerkedett, s próbálta kiszellőztetni a nikotin-mámort, de továbbra sem sikerült, a szél pedig csak fújt; világok és virágok illatát, melyek selymes kezükkel simogatták, s csak lassan csalták ki az előző ernyedtséget, helyet adva a valóságnak:

Mi valójában csak megcsókoltuk egymást, illetve én téged, neked hajad lebbent, de már szemed lehunytad, átleheld álmod a számba, hogy én megízlelve mélyen beléd szeressek. Akik elsétáltak mellettünk a valójában tovább rohanó világban, csak csodálkoztak, hisz két szép részeget láttak mosolyogni:

Nyúlúr elhúzta véraláfutásos száját. Látni akarta a másik, véres száját. Szétharapta, mint friss rózsabimbót, ízlelni akarta, mint aki világéletében csak ilyet evett és ehhez szokott. Kereste a tökéletes illatú szájat, melyben ott kering a tökéletes illatú vér. Cilindere féloldalasan hevert fejtetőjén, mint dombtetőn a lekonyult, bedrogozott, önmérgező kökörcsin-fej. Végignyalta szemfogait, az utolsó felespohárnyi töménységet összegyűjtötte szájában, s jólesően lenyelte. A másik nézte, közben meggyújtott, elszívott egy csillagot. Az égen kihunyt egy pont. Nem akarta a fényt, sötétséget akart, éjszakai vadorzást és vadrózsát, s kéken csillogó vért látni a másik száján, miután ő is kiharapta részét. Nyúlúr ellopta kezéből a tüzet, majd egy lélegzettel elszívta. Mert képes volt rá, nem akart az embereknek adni belőle, nem volt prométheusz, de nem is a másik lenyűgözése volt a cél, csak a lehetőség, hogy megteheti, képes rá. Várta a választ, mely gyorsan harapott bele fedetlen nyakába. Míg lassan csorgott a pirosság, halványan lehelte ki a füst még életben maradt lelkét s engedte megkapaszkodni a másik hajában. Megjelölte, mint ahogy a varázsló fúj képzeteket és megvilágosodást a tudatküszöbre érkezett gyermekek arcába.

A gondolatok félénkek, nem adják könnyen magukat, ki kell őket hámozni bús héjukból, mint az életerős kagyló megdagadt húsait párzás idején. A gondolatot ki kell szívni, ki kell élvezni magunkból, mint felesleget. Mindenféle történet csak utána következhet. Ha a síkok, az alapok léteznek és közvetíthetőek, utána adhatóak csak tovább. Ezért nincs sokszor történet, ami mesélhető lenne, hisz nem feltétlen a történésekben fogan meg a gondolatmag. Ezért nem történt még semmi egy csókon kívül. Bele kell bújnunk abba az éjszakába, kilesni minden pillanatát és kiélvezni nekünk magunknak is különcségünket. Nem minden mesélhető, de minden megérthető és megélhető. Egy csókon mit részletez az ember? A hallgatónak tennie és tennie kell csupán, hasonlítani a hallottakat, s néha a tökéleshez hasonlítgatni. Ezért nem történt még semmi, mert most minden olvasónak ki kéne mennie az utcára s az első lehető csókot kicsalni egy emberből, falevélből. Aztán visszatérni, érezni a különbséget, minden mást békében hagyni, történjen, ahogy megteremtetett.

De kik teremtetettek egymásnak és meddig? Meddig tart az élet, s honnan jő a halál, s ki kel újra életre a másik nélkül, még ha az halhatatlan is lett?

Ezek a dolgok foglalkoztattak minket a legelbújtabb gondolatokban, ezért csókoltunk hosszan, hogy ne figyeljünk és ne törődjünk, hagyjunk mindent, hogy maga menjen, s múljon; ha kell.

Merevedése volt. Csodálatos képessége, hogy akárhányszor vért veszít, könnyebb lesz s a gravitáció nem hathat a máris felszökkenő tölgyre. Keresztbe tette lábait, ráhelyezte cilinderét, mélyen belenyúlt, majd egy nyulat húzott elő. Csillapíthatatlan vágya és nemzőképessége a felesleges elélvezéseket a kalap mély üregéből előhúzott új nyuszivá varázsolta. Fejében fogant meg ez a gondolat is, kiélvezte, majd útjára engedte az állatot az egyre sötétebb éjszakában. Őseitől örökölte állítólag eme tulajdonságát, valamelyik felmenője bizton állítja, a Nyulak szigete az ő agyának teremtményei után lett elnevezve: Mikor kiéhezve ott állt a magányos kolostor mellett, nézte a szent-testű lányokat. Lábai körül minden este ott hemzsegtek a nyulak… Az apácák nem bánták. Virágok helyett labdaméretű hópelyhek gurultak az udvaron, tavasszal is. Senki nem éhezett. Havat; forrón; enni nem bűn.

Ilyen mérvű gondolatok lebegtek az olcsó fröccsök karcos ború sűrűségében, s illantak el a komisz dohánymezőkről ideszökött élettel. Ami elhangzott, ebben a pillanatban szinte lényegtelen volt. Tekintetek, azok az ősi, ösztönös, kémiai alapú tekintetek mérték fel a másikat, mint leterítendő nagyvadat… Egymást tépő, s kerülgető, vérszomjas vadak. A kémiai alapú találkozás megtörtént. Feromonfelhők és tesztoszteron-esők kavarogtak a levegőben, de mellette sokkal inkább létezett már a tudatos, törvényszerű kapcsolódás: ezek kombinációja életrevaló. És ez a gondolat sokkal fönségesebb volt, mint bármely alapvetően kémiai törvényszerűség. Ez már tudatos manipuláció és keverés, vegyészet, a gondolatok elegyítése s feloldása egy másik, tökéletes testben. Ez volt a fő cél, de a belső hang egyelőre hallgatott, bensőségesen intimen kezelte a helyzetet, mint felfedetlen szabályt, melyet magának állított fel gépelt, vad, titkolt elme-oldalakon keresztül. Később; persze; mi is felismertük.

Elza, hátán szárnyakkal, melyek most enyhén rebegtek, mint kéjtől fájó ajkai, ismét meggyújtott egy csillagot és ismét sötétebb lett. Egész este folytatták, mígnem csak szemük világított a sötétben. Mint a vadaké.

 Színbólum

Kard által vész, mind ki kardot ragad. Hát rögvest jó acélt markol, hogy az által mász’ a létrán, bizonyos értelemben fölfelé. Fából készült H- betűk: (mond: a hágcsó) honnan jöttek, s merre tart’nak?

Jobbra? Alkalmasint esernyő a fémhüvely, hülyébbnek tán úgysem nézik: hiába a harmincöt fok, sok sapka a kobakon, fémbakancs a lábakon, dizájn, dizájn, dizájn.

Balra? Egy karéj a lázadásbó’, egy szelet a múlt századbó’, egy falat a szépeszmékbő’: vörös taraj: kakas(k)odó ifjúkora.

Ennyi mindent egyszerre! Hát érteni ezt? Nem érteni? Láttatni? Történelem? Szörnyű, szörnyű háháháháá!

KÉK–SÜNI A TÁVOLBÓL: – Ifiúr, há öhm, bhm! Hét meg a nyolcát, macska rúgja meg, hollók vájják ki a szemed, többet nem tudok, elég már! Hát mi az a szar, a csillogó markolatú esernyős rézfaszú bagoly a kezedben?

– Ez kérem, egy kard, de pszt!

– Pszt?

– Pszt!

Némi kellemetlen adok-kapok afterdurcázással, s bajsz’alatti dünnyögéssel adtam át a kardom, de szőttem mellé egy ötsorost:

Felajánlom hát fegyverem,

díszítse gyönyörű gyötrelem.

Országomnak hátha kell,

máskülönben szárnyra kel,

lelkemben a szív.

Mellesleg, ily markolatdíszt készítettem naked,

marconán (remélem érted), “Néked”:

(részlet Juhász Tamás készülő prózaművéből)

Amikor P.J. meghalt, feketére festettem a hajamat és a szemhéjamat. Néhány napra nem emlékszem, csak arra, hogy ősz volt és szokatlanul hideg. A lakás magába nyelte az éjszakák hűvösét, de a délutánok melegét teljesen kirekesztette. Néhány napig mintha csak kint ültem volna a teraszon, persze nem ültem kint, és néztem volna a kertet. A szőlőt meg a tűzhelyet a ripityára tört borosüveg-darabkákkal, a paca alakú részt, ahova a pokrócot terítettük és közben boroztunk. A darált hús megrohadt a hűtőben, a bor pedig, amit előző este bontottunk, megsavanyodott.

A temetésre még elmentem. P.J. mamáját akkor láttam körülbelül harmadszorra életemben. Ő a ház elülső felében lakott tökegyedül, és bérleti díjat kért tőlünk, hogy a hátsó, kertre néző lakrészben lakhassunk. Láttam egyszer, amikor P.J.-t megismertem egy kocsmában, és hajnalban hazavitt, és nem történt semmi, úgy aludtunk mint a bunda, mert annyira részegek és fáradtak voltunk, de az anyja azt hitte, hogy P.J.egyedül alszik, és simán becaplatott a konyhába, hogy gyorsan megsüssön egy mirelit pizzát. Akkor találkoztam vele, mert felébredtem, hogy pisilnem kell, és kócosan és félmeztelenül tántorogtam részegen a vécé felé, amikor beleütköztem.

Pici, aszott teste volt, és félénk nézése.

A temetésre P.J. legjobb barátja is eljött, meg az ő barátnője, Nita. Nagyon kedveltem őket, sokat kóvályogtunk együtt régen négyesben, és mindig összevesztünk hajnalra. Nitának mindig más színű volt a haja, de most bíborvörös. A temetés napján úgy ragyogott a nap, mintha a nyárral kacérkodna. Pedig talán esnie illett volna.

Nita megígérte, hogy másnap eljön hozzám. Mikor megérkezett, a teraszon ültem, és a kertet bámultam.

-Igyál, hidd el, jót tesz.

Kaptam házi pálinkát, ami felmelegített, és bort. Nita akkor azt kérdezte tőlem: – Mihez fogsz kezdeni?

-Fogalmam sincs. Ezen még nem gondolkoztam.

Másnaposan bementem a gyárba, és dolgoztam. Valaha egyetemen tanultam, de aztán megismertem P.J.-t, és dolgoznom kellett, hogy beszálljak a rezsibe és főzzek magunkra; P.J.egy kábelgyárban volt gépbeállító, és sikerült engem beszerveznie oda, a leszázalékolt nők közé. Az egyik nő, aki már túl volt a tüdőrákon, de nemrég diagnosztizálták nála az agydaganatot, odajött hozzám az öltözőben, és azt kérdezte: -Most mihez fogsz kezdeni?

Talán két-három héttel lehetett a temetés után, amikor először vettem észre a nyomokat. Vagy talán akkor ébredtem fel először, nem tudom. Feltűnt, hogy az ágy, amit úgy hagytam, ahogy kikeltem belőle, be van vetve. Úgy emlékeztem, hogy a gázpalackból rég kifogyott minden gáz, de most megpróbáltam megemelni: tele volt. Főztem egy kávét, és sokáig gondolkodtam a teraszon ücsörögve.

Másnap véletlenül korábban értem haza, és azt láttam, hogy az ajtó tárva-nyitva áll. P.J. anyja a hűtőbe görnyedt, és éppen kaparászott benne valamit. Mikor észrevette, hogy ott vagyok, összerezzent.

-Ne haragudj… ne haragudj. Csak látom, lesoványodtál, alig eszel valamit. Hoztam egy kis friss tojást a szomszédból.

Megpróbáltam mosolyt erőltetni magamra, és akkor tűnt fel, hogy az arcom olyan, mintha leöntötték volna egy pohár vízzel és utána betették volna a fagyasztóba.

-Ne haragudjon… bocsánat. Már régen meg kellett volna beszélni…

-Mit? – a nő arcát hirtelen félelem ugrasztotta össze. – Semmi megbeszélnivaló nincs itt.

-Egyedül képtelen vagyok állni a költségeket…

De ezt már nem hallotta, mert kirohant azt ajtón. Kinyitottam a hűtőt, és láttam, hogy van benne egy üveg bor is. Felnyitottam. P.J. tanította meg, hogy kell bicskával bort megnyitni. Az éjjeli szekrényen találtam egy kis dobozt, tele apró halványsárga bogyókkal, mellette egy hosszú és részletes betegtájékoztató hevert. Megittam az üveg bort, és bevettem egy fél gyógyszert. Úgy aludtam, mint egy csecsemő.

Tudtam, hogy fel kéne hívnom anyámat, hogy visszamehetek-e. De mindennap bementem a gyárba, és ott meleg volt a gépek mellett, ha épp nem küldtek le a raktárba. A leszázalékolt nők túlcsacsogták a hihetetlenül hangos gépeket, és a zaj betömte a fülemet, mint a vatta. Össze kellett volna pakolnom a cuccaimat, de mire hazaértem, hulla fáradt voltam, és csak ahhoz maradt erőm, hogy kinyissak egy üveg bort.

Egyik este felkapcsoltam a sólámpát, amit még együtt vettünk, és ebben a narancs fényben kicsit jobban éreztem magam. A ház nagyon öreg volt, úgy terveztük, hogy októberben kimeszeljük, a penész meg folyamatosan terjeszkedett és ette a falakat. Akkor P.J. mamája bekopogott az ajtón, és én beengedtem.

-Hoztam egy kis lencsefőzeléket… olyan ritkán eszel mostanában, úgy lesoványodtál.

Ahogy néztem aszott sziluettjét, a narancsos árnyékot, amit maga mögé vetett a teraszra, arra gondoltam, talán meg akar mérgezni ez a nő. Jól esett a tudat.

-Köszönöm szépen.

De a nő nem mozdult. Eszembe jutott, hogy tartozom neki. Behátráltam a házba. – Ó, ne haragudjon, mindjárt hozom a pénzt. Hamarosan ki fogok költözni, csak fel kell még hívnom anyámat, hogy visszamehetek-e…

A nő mögém surrant, és becsukta a bejárati ajtót.

-Kérlek, hagyd, hagyd… nem azért… esküszöm, nem azért jöttem…

A pénzt kiszámoltam, és a kezébe nyomtam. Leejtette a földre.

-Nem kell, édesem, nem kell!

A pénz a földön hevert.

A nő kerülte a tekintetem.

-Nem azért jöttem…

-Nézze – mondtam. – Én tudom, hogy nekem már semmi jogom nincs itt tartózkodni. Elmegyek, amint tudok. Ne haragudjon.

A nő akkor hirtelen összerogyott, átkarolta a lábaimat, és bőgni kezdett. – Jaj, édeském!…

Próbáltam felsegíteni, de rázta a testét a zokogás. Hoztam egy üveg bort, megbontottam, kitöltöttem neki egy pohárral, ő meg felhajtotta, mint a vizet. Hoztam még egy pohárral, azt is felhajtotta, és közben bőgött. – Adjál abból a szarból… – a gyógyszer felé mutogatott. Adtam neki a gyógyszerből, és aztán már egyre kevésbé sírt, csak szipogott. – Csak egy pólóját, kérlek… csak egy pólóját adj oda, egy alsónadrágot, egy fél pár büdös zoknit… bármit, ami rá emlékeztet…

Feltúrtam P.J. szekrényét, és egy csomó ruhát kivettem onnan. Megcsapta az orromat az illata. Odaadtam a nőnek egy pólót, azt átkarolta, és elaludt. Fogtam P.J. egyik vastag kapucnis pulóverét, belebújtam, megöleltem magam, megittam a maradék bort, bevettem három egész gyógyszert, és úgy aludtam, mint egy csecsemő.

A nő másnap is átjött este. Bekopogott az ajtón. Beengedtem.

-Hoztam egy kis krumplifőzeléket… olyan sovány vagy mostanában…

Kikapartam magamnak egy kicsit, és betettem a mikróba melegedni a főzeléket. A nő végignézte, ahogy megeszem.

-Milyen volt? Szerette a krumplifőzeléket?

Lesütöttem a szemeimet. – Nem tudom.

-Szerette a lencsefőzeléket?

-Nem tudom.

-Mit… szeretett?

Megvontam a vállam, és próbáltam visszaemlékezni: – Szusit, pizzát, gyrost, sültkrumplit jó sok ketchuppal…

A nőnek megint könnyek gyűltek a szemébe, de nem kezdett el sírni. Borral kínáltam, és kiültünk a teraszra.

-Akartunk… egy pálmafát ide a sarokba… -mondtam, nem tudom, miért. – Imádott fogadásokat kötni. Azt hiszem, valaha nagyon jól focizott, de aztán valami történhetett, amit sosem mesélt el, és azóta csak nézte a meccseket, de azt nagyon. Halálra untam magam, amikor az ment a tévében, és ezen mindig sokat röhögtünk.

Ilyeneket mondtam. A nőnek könnyes volt a szeme, de mire a harmadik-negyedik pohárral is megitta, már megszáradt. Így telt el pár nap ezután. A nő átjött esténként, és mindig elvitt magával egy-egy ruhadarabot. Néha történetet fűztem hozzá: P.J. ezt akkor hordta, amikor nagyon tetszeni akart nekem, mert tudta, hogy imádom a fekete cuccokat. Ezt akkor, amikor itthon tespedt fáradtan, sörözött és focimeccset bambult, miközben én a teraszon ültem, és olvastam, vagy néztem a kertet.

Satöbbi.

Aztán egyik nap, már nagyon hideg volt, és úgy éreztem, kicsit összeszedtem magam, pakolni kezdtem. Már előtte is takarítgattam ezt-azt, de a munka annyira lefárasztott, hogy nem volt erőm semmire. Fogtam egy nagy műanyag zsákot, és elkezdtem belehajigálni a cuccaimat, ami épp a kezem ügyébe akadt. A sólámpát felkapcsolva hagytam, és minden olyan szépnek és rendezettnek tűnt. Megittam egy üveg bort, és bevettem négy gyógyszert, amikor meghallottam a kopogást.

A nő bejött a nagyszobába, aztán leült a nagy ágyra, és a penészedő falakat bámulta.

-Visszamegyek anyámhoz – mondtam. – Visszaenged. Elvileg fiatal vagyok még, huszonöt éves.

P.J. anyja rám villantotta a tekintetét.

-Pasizni fogsz?

Megráztam a fejemet. – Dehogy! – Pedig nyilvánvaló volt, hogy egyszer majd igen. Nagyon sokára.

Akkor a nő elkezdett sírni. Megint rázta a zokogás. A majdnem teli műanyag zsákot néztem, aztán hoztam egy üveg bort, megbontottam, ahogy P.J. tanította, de akkor már szédültem egy kicsit, és kitöltöttem valamennyit belőle egy borospohárba, de a pohár majdnem kicsúszott a kezemből, és egy kis bor is löttyent a földre, aztán odaadtam a nőnek, aki remegő kezével elfogadta, és azt mondta: – Adjál abból a szarból is… -, és én adtam neki, aztán láttam, hogy van még körülbelül tíz szem az üvegcse alján, és arra gondoltam, hogy akár be is szedhetném az egészet, az se lenne baj, a nő meg folyamatosan zokogott, most már nem halgattatta el semmi, a taknya ráfolyt a lepedőre, ahogy rádőlt arra az eddig érintetlenül hagyott, P.J. teste által formált részre, ahol valaha P.J. aludt mindig.

-Nem is ismertem őt… igazából soha nem ismertem őt…

Éreztem, hogy egyre jobban szédülök, én is lerogytam az ágyba, arra a részre, ahol mindig is aludtam P.J. bal oldalán. A nő elterült, és rázta a zokogás. Az üvegcséért nyúltam, és bevettem három szemet. P.J. anyja azt kérdezte:

-Nagy volt neki legalább? – és már szinte bömbölt, hisztérikusan. – Jó volt vele az ágyban?!

Az üvegcséért nyúltam, és bevettem négy szemet. Akkor kinyújtottam a nő felé a kezem, és éreztem, ahogy rátekeredik a karomra az egész teste, mint valami kígyó vagy folyondár, és aztán az én testemhez simult az ő aszott teste, hogy szinte egybeolvadtunk, és éreztem, ahogy a borszag befed minket, mint egy szúnyogháló, és megvéd mindentől, és akkor észrevétlenül beletoltam a számba még pár szemet, és már tökéletesen tudtam, hogy nem megyek innen sehová, P.J. anyja meg egyfolytában azt kérdezte, hogy jó volt-e az ágyban, meg nagy volt-e neki, én meg csak simogattam, simogattam a ritkás, ősz és zsíros haját, és azt mondtam, hogy minden rendben lesz, és igen, hatalmas nagy volt neki, és közben azt reméltem, hogy soha, soha, soha nem ébredek fel többé, aztán elaludtam, és olyan, de olyan mélyen aludtam, mint egy igazi csecsemő, aki nemrégen született csak, és fogalma sincsen a halálról.

Másnap mégis felébredtem. P.J.anyja mellettem hevert, mint egy kiszáradt madártoll. Benéztem a hűtőbe, és találtam tojást meg egy csomag darált húst. Begyújtottam a gázt, és a konyhaablakon keresztül láttam, hogy havazik, most először ebben az évben. Ez biztos ízleni fog neki, gondoltam, és felforraltam egy nagy lábas vizet, és beletettem a hármasba tördelt spagettitésztát, és ahogy a gőz fölé hajoltam, éreztem, hogy átmelegedik a testem, és eszembe jutott P.J., amikor egyszer régen ugyanígy főztem, és ő hátulról megölelt, és aztán magáévá tett a konyhaasztalon, és közben szarrá főtt a spagettitészta és odaégett az egész csomag sertés-marha vegyes darált hús, és én nagyon boldog voltam.

A nő aztán este felébredt. A sólámpa fénye szinte átvilágította vékony bőrét, láttam zörgő, puha csontjait. A konyhában vártam, hogy visszaérjen. Visszahozta P.J. néhány pólóját, és azokkal ágyazott meg magának P.J. helyén. Aztán kijött a konyhába, mellém ült, és csendesen, hogy egy szót se szóltunk egymáshoz, enni kezdtük a bolognai spagettit, miközben odakint a kertben szakadatlanul hullott a kékes hó, és betemette a tűzhelyet, a ripityára tört borosüveg-darabkákkal, meg a paca alakú részt, ahova a pokrócot terítettük.