nagyszerű! – kiáltja költőnk,
és kora biggyeszti a száját.
nem nagyszerű.
fogd ki csillagaink elől
a gedhes lovaidat.
Címke: irodalom
város a díványon
hogy még sincs rá eleven isten
aki megesküdjön
hagyom.
esküszöm én majd holnap elha-
gyom. sikít. fényes térd.
hagyom.
hallod ahogy menekül? kará-
csony. sült zene. szájfény.
hagyom.
emberül pár pillanatig rád
gondolok. ezüstülsz.
hagyom.
város a díványon hullik szét
neon erezete.
halál.
felkapcsolom a téli égő-
ket, aranyosodom.
kilépek a gyanús fényből, sötét
márka az üvegen.
egyszer összekapaszkodunk Eszter-
láncba. hullik szét a
párna
a város ahogy a díványra ülsz.
hagyjad
Tollaslabda
Erős, szenvtelen ember volt nagypapa. Érzelgést
nem tűrt, sírást megvetett, ha jónak látta, kegyetlenül
büntetett. Hitte, gyerekből embert csak ő nevelhet.
A bolond, szótlan, púpos fekete árnyat, nagymamát
szigorúan fegyelmezte: ha túl sokat matatott,
büntetést kapott.
Kicsiny folyosói kiszögellés, üvegajtón fekete kendő.
Bent nagypapa ágya, falba épített, mobil koporsó,
cserépben apró pipacs, búzakalász.
Még mindig látom, nagymama fekszik az ágyon,
két szeme, egy-egy réz kétforintos, tompán megcsillan
a lámpafényben. Fekete harisnyás lábfeje, két hegyes,
plafonra meredő szemrehányás. Nagypapa könnyet nem
ejt, imádkozik, fésülgeti egész éjen át nagymama
hosszú, fehér haját.
Egyszer játszott csak velem, a szemben lévő szürke
tömbház mögé terelt. Új világ volt ott: a földön túli
fény a lila felhők közé furakodva a gigantikus hegyek
csúcsait itt-ott megvillantotta.
Tollasoztunk, rettenetes erővel suhant a fehér
üstökös, a labda ide-oda. Óriás, sötét, hosszú kabátos
nagypapa, a hegyek fölé magasodva nyújtózkodott,
hajlongott, fel-felugrott, a labdát sosem tévesztette el.
Sötét kalapja fegyelmezetten a fején maradt.
Aztán kezemet erős markába szorítva hazavezetett.
Szótlan alszik el
A falu lassan álomba szenderül.
Sötét van nyolc után… Most veszem észre,
Hogy már nincs soká… hogy csendben elvegyül
A tájban a nyár egy-két csepp vére.
Utcánként bejárja az éj a falut.
Valahonnan a dombok közt szökött be.
Elaltat mindent, csak a koszos főút
Zajos néha még, belezúg a csöndbe.
Magatehetetlen, hűvös este van.
A természet áll, és bénultan figyel,
A derűs nyár csak tűri hangtalan.
Hogy vérzik, aztán szótlan alszik el.
2004. augusztus 31.
“Ars Poetica”
Egyszer sétálok az utcán, hát
nem szembejöttem magammal?
Nem. Ez hülyeség. Miért
tettem volna ilyet?
Köztudott, az ember útja
egy irányba visz. Plusz minden
út Rómába. Tehát, ha én fogom
magam és neagyisten elindulok
a tizenegyesen Leányfalu
felé, akkor…
Hopp, elkalandoztam, no de hát
ilyen az élet. Mint az
átszállójegy: átszállhatok egy
másik járműre, de visszaútra
nem jogosít.
Így történt, hogy nem jöttem
szembe magammal.
Gyógypart
Tűző napfény hatolt át a szögesdrót fémtekervényei között, a tenger a kordon mögött morajlott. A kacskaringózó sor elején, a jegyváltó bódénál, rohamsisakos katonák ügyeltek a rendre és őrizték a bejáratot.
– Jó napot – köszönt az öregember; háromórányi tipegés után végre a jegyváltó bódéhoz ért.
– Beutalót! – így a kasszás, középkorú, csontváz vékony nő, nem nézve föl az aprópénz-számolásból. Rongyos ruhájának vállrészénél meghatározhatatlan katonai rangjelzés fityegett. Mögötte ventilátor zizegett. – Adja már!
– Egy… egy jegyet kérnék – makogta az öreg nehézkesen.
– De milye-e-et?! Az istenit má-á-ár! Adja a beutalót!
Géppisztoly majd sisakos arc hajolt közéjük. Az öreg remegő kézzel nyújtotta át a papírt, rettegve attól, hogy a kasszás esetleg nem tudja elolvasni, mivelhogy három órán át szorongatta hol egyik, hol másik izzadó kezében, felejtve, hogy zsebekkel is rendelkezik. A kasszás intett, a katona visszalépett őrhelyére. Tölteni kezdte a formanyomtatványt:
– Honnan jön?
– Z. város.
– Mivel érkezett?
– Tehervonat.
– Születési év?
– Nem tudom. A robbanások után valamikor.
– Jó. Mire utalták? Mi ez az okádék?! Olvassa, különben eltanácsolom.
– Vitaminhiányos bőrápoló-hámlasztó – sütötte le tekintetét szégyenkezve, mellkasa zihált.
– Maguk semmire sem vigyáznak. Vi vi vitam… hi… bőrápoló-hámlasztó, megvan. Hétnyolcvan.
Pénzátadás, papírtépés, pecsét.
– Tessék!
– Kö-köszönöm szépen.
– A következőt!
Ijedten botorkált oda a baloldali fegyvereshez, és átadta jegyét. A katona félbe tépte, jelzett társának, amaz felnyitotta a minisorompót, végül visszakapta a jegyet.
Néhány lépésnyire állt a sorompó mögött, homokban, tétlenül, napvakítottan.
Fél óra múltán fehér ruhás-fehér sapkás ápoló forma fiú ragadta karon. Segíthetek, kérdezte. Az öreg bólintott. Elindultak, mindenhol homok és nap. Ő-ő… i-igen, köszönöm, dadogta az öreg, nagyon kedves… Én a…
– Mutassa a jegyét, kérem. Áh, ez igen! Vitaminhiányos bőrápoló-hámlasztó! Tudja, mekkora mázlija van? Nem? Öné az utolsó szabad hely a parcellában. Siessünk!
Ügyetlenül lépdelt az ápoló fiú mellett, miközben első ízben emelte kezét homlokához, hogy végre lásson valamit. Megálltak, lábai ingatagon remegtek. Több százan feküdtek a homokban, fekete pokrócokon, különböző méretű, drótkerítéssel elhatárolt parcellákban, amelyek között kis átjáró sávok vezettek. A bejáratok fölött különféle szövegek; angolul, oroszul, arabul.
– Mit álldogál? Jöjjön már! Mindjárt ott vagyunk a magáénál.
– Na. Hát itt is volnánk.
Az utolsó parcellák egyikéhez értek, pár méternyire a tengertől. A víz feketén habzott, végeláthatatlanul, a hullámok itt-ott olajhordókat görgettek, oda-vissza.
– Jaj, bácsika! Csak nem fél? Most van itt először? – Ő bólintott, a fiú fekete pokrócot helyezett alkarjára. – Na, jól van, nem lesz semmi baj. Lekuporodik szépen a helyére, hanyatt fekszik, és gyógyul. De siessünk, a nap nemsokára felveszi utolsó előtti szögét, ami ugye már kevésbé hatásos. És ne aggódjon, itt kizárólag rendes emberek veszik körül. Na, menjünk már, segítek levetkőzni.
– Le-le-le kell vetkőzni? – kérdezett ő vissza, zavarodottan.
– Jaj, bácsika! Különben hogy akar gyógyulni? És nyugodjon meg, miután elhelyezkedik, ruháit elhelyezem a megőrzőben. Napnyugtakor visszakapja. De vigyázzon nagyon a jegyére, érti? Azzal tudja kiváltani. Na jöjjön, segítek.
Kulcsot vett elő, kioldotta a lakatot, láncot. Beléptek.
– Így, látja? Meg is volnánk.
Az öregember csak állt, egy szál fecskealsóban, aszott kezeit szégyenkezve kulcsolta össze mellén, a forróság ellenére reszketett. Ruhái a fiú kezében.
– Jaj, bácsika! Nem lehet ennyire szégyenlős! Feküdjék le, senki sem figyel magára. Nem is látják.
– Úgy, jó. Rá ne lépjen a mellettünk lévőre! Sikongatás esetén lövések érhetnek minket, volt már rá példa. De nem halálos, ne aggódjon, egyes őröknél gumilövedékek vannak, kifejezetten efféle esetekre. – Nem-nem, hanyatt, bácsika. Így, jól van. Csukja be a szemét. Csak nyugodtan, bácsika. Gyógyuljon. Ez az. Aludjon bátran. Együtt fog távozni a többiekkel. A ruháit pedig távozáskor megkapja. De tudja, vigyázzék a jegyére! Na, viszlát, bácsika. Csak nyugodtan. Mintha ez lenne a legtermészetesebb, mintha pihenne.
Az ápoló fiú a többi emberrel együtt magára hagyta az öregembert, elment, rájuk zárva a parcellát. Az öregember hosszú percekig nem merte kinyitni a szemét, nyitott szájjal aludt el.
(Illusztráció: Julien Pacaud)