Parancsom ne félje nép sem ember,
tisztelgés nem kell, sem győzelmi ünnep.
Legyek, ahogy fenyőn gyanta dermed.
Nem vagyok cár, más család nevelt fel.
Adatott pohár bürök s fenékig,
a korty süketít és bénítja ajkam.
Nem fed szolga-gönc, vagyok magamban
s egyőtök, kinek jövője érik.
Húsotokból vagyok hús. Tolulván
magasság vagyok, tengermélyhez mérce.
Mint kagylót eltölt a világ egésze,
s a semmi harsog olimpia múltán.
(Botár Attila fordítása)
Augusztus elején Marko befejezte az angol nyelvtanfolyamot a Russels Gardens nyári iskolájában, és teljesen átadta magát a piros emeletes buszok bűvöletének. Már nagyon sok negyedet kitanult, a Temze kopár partjait és a parkokat. Ritkán ült metróra, a föld alatti labirintusban nem talált semmi érdekeset a zakatoláson és a hidraulikus ajtók sziszegésén kívül. A sötétségből beúszott a tégla boltíves állomás, tolakodó reklámtáblákkal és békés utasokkal. A metrózás egyetlen élménye a hirtelen kizúdulás volt, ahogyan a száguldó szerelvény a vakondjáratból beleszabadul a londoni elővárosok zöldjébe, versenybe szállva a párhuzamos autóúton haladó gépkocsikkal, maga mögött hagyva a telefonpóznákat és a családi házak nyugalmát őrző sűrű élősövényeket. Távoli zugokba utazott metróval. Csavargásainak útvonalát végigböngészte a bedekker térképein, amelyeken megtalálható minden utca, tér, minden utcasarok és udvar.
Hendon, Lawton, Finchley…
Utcák, utcácskák végtelen füzére, mint ősi eposzokban sorjázó ismeretlen szavak. A pubok neve a piros autóbuszok vonalainak elnevezésével keveredik.
Éjjelente Marko a Kensington High utca egy olasz éttermében, a Bistingóban dolgozott. A száraz londoni nyárnak már a második hónapja pergett le. Hősünk bolyong a városban, mint Odüsszeusz a tengereken. Bolhabetűkkel jeleket firkál a londoni városnegyedek térképszelvényei szélére.
A vendéglőben, ahol éjjeli műszakot ad, megismerkedett Elivel. A csinos, magas rijekai nő pár évvel idősebb volt nála, és már otthonosan mozgott Londonban, ahol 1970-től kezdve élt. Eli könnyedén kígyózott az asztalok közt, hosszú, hullámos sörénye a neonfénytől valószerűtlen ezüstszínben játszott, szemmel tartva a vendégek minden moccanását. Ő volt a teremfőnök, jobbkeze Francónak, a tulajdonosnak.
Egy este zárás után sétára invitálta Markót, majd betértek egy italra. Már elmúlt éjfél, de a Kensington High utca még pezsgett. Eli gyors léptekkel vezette Markót a közeli Earls Court felé.
Évek óta csak angolokkal meg olaszokkal társalgok, olyan szokatlan a mi szavainkat hallanom, mondta Eli és belekarolt. Előbb csak egy hangsor, azután dereng fel a jelentése.
Kerülöd a mieinket?
Ó, nem, nem! Egyszerűen nem botlok beléjük. Maradni jöttem Londonba, nem turistaútra.
Úgy, mint én.
Na és hogy smakkol?
Marko vállat vont.
Jövőre bérbe veszek egy éttermet, saját lábamra állok. Franco azt ígérte, segít. Tudod, itt az első pár év a nehéz. Én már túl vagyok rajta.
Nincs honvágyad?
Honvágy? Hát nem több okom lenne a bánkódásra, ha Rijekában maradok, és Londonról álmodozom? Honvágy nélkül nem élném át a szépségét és varázslatát ennek a városnak, amely most az enyém, vagy egyszer az lesz. Akárcsak Rijeka.
Nekem tetszik Earls Court, jegyezte meg Marko.
A bázisom, felelte Eli. Valaha itt laktunk a férjemmel. Zenél, és Earls Court zenészközeg.
Már nem vagytok együtt?
Nem vagyunk. Két évvel ezelőtt váltunk el. Továbbra is barátkozunk, mondta Eli ironikusan megnyomva az utolsó szót. Miért nem keresel lakást itt, Earls Courton? Rossz környéket találtál, Shepherds Bush kietlen.
Már késő, mondta Marko, és kézern fogta Elit a pirosra váltó villanyrendőrnél, miközben Earls Court főutcáján ballagtak. Szeptemberben visszamegyek, fűzte hozzá.
De miért? Nem jó itt?
Az egyetem. Vizsgáznom kell.
Itt is tanulhatnál.
Az eltartana egy darabig, mondta Marko. Milyen hangszeren játszik a férjed?
Dobol. Ohó, nézzünk be abba a bárba, villanyozódott fel Eli a saroképületen kékesen villogó fényewkre mutatva. Remek hely, valamikor itt játszott Bob.
Ki az a Bob?
A férjem, az exem, magyarázta Eli.
Most hol játszik?
Egy dzsesszklubban a Russels Gardensen.
Oda jártam nyári iskolába, mondta Marko.
Átvágtak a túloldalra, és a bejárat előtti tömegen átvergődve, miközben már hallatszott a zeneszó, bementek a klubba. A kör alakú, félhomályos teremben sötét ernyős lámpák adtak fényt. Néhány lépcsőfok vezetett a pódiumra. A színpadon játszó zenekar: zongora, dob, szaxofon, bőgő.
Eli a zenekar tövében álló asztalhoz kormányozta Markót. Biccentett a szaxofonosak és elhelezkedett a kényelmes fotelben.
Régen együtt játszott Bobbal. Mesterien játszik. A kevesek közé tartozik, akik elő tudják csalogatni a hajnali hangot.
Hajnali hang?
Ez a zenészek jelbeszéde. Lefordítani nehéz. Képzelj ködöt a csigavonal köré, amelyen a kompozíció araszol. Valahol a csúcson jön elő a hajnali hang, magyarázta el Eli.
Hallani fogom ma este?
Türelem, még kicsi az idő, mondta Eli.
Rendelhetnénk bort, vetette fel Marko, amikor hozzájuk lépett a pincér.
Portugál vörösbort ajánlok a figyelmedbe.
Amikor a pincér távozott, Marko megkérdezte, nem hiányzik-e neki az ismrős vidék.
Esténként amúgy is gyakran visszajárok Earls Courtba. Sok barátom van itt.
Hol laksz most, kérdezte Marko.
Patneyban. Délnyugat-London.
Délen meleg van, jegyezte meg Marko.
Ajaj, Eli elmosolyodott. Sirályokat is látni. Figyu, eljöhetnél hozzám vasárnap ebédre.
Örömest, mondta Marko, és töltött a poharakba.
Koccintottak, és kortyoltak a fanyar-édeskés borból. A zenekar elnyújtott ütemű bluesba kezdett. Marko a táncpódiumra invitálta partnerét. Három pár táncolt.
Amikor a szaxofonos egy hosszú szóló végén a kijátszott a dallamot megcsavarta, Eli egészen közelhajolva Markóhoz a fülébe súgta: ez az a hajnali hang. Még vagy tíz percen át összeölelkezve táncoltak, arca az arcához ért. Az asztalhoz visszatelepedve Patney sirályait vették elő megint. Marko kezébe fektetve Eli kézfejét az alig sejlő vonalakat vette szemügyre a félhomályban.
Egy szállodát látok, fülkéket a homokban, és sok-sok sirályt, sorolta továbbra is kezében tartva a nő meleg kezét.
Jól látod, mondta Eli. Szeretném, ha egyszer saját szállodám lenne valahol a parton, Brightonban.
Úgy is lesz, mondta Marko.
Eli odahajolt és hosszú csókot lehelt az arcára. Egyszeriben megremegtek a London-térképek, amelyeket a mindennapos double-deckeres bolyongásai rétegeztek egymásra. Marko rendelt még egy üveg portugiesert.
Holnap nem jövök be, közölte Eli. Vannak kötelezettségeim. Vasárnap találkozunk.
Hogy jutok el hozzád?
Jöhetsz a földalattival, de vasárnap kellemesebb átszelni a csendes városrészeken. Ülj fel a 248-as buszra, és szállj le Upper Richmondnál. Egészen közel van a rendőrállomás. Átellenben lakom. Mint láthatod, felvigyázat megvan. A házba egy kis utcából lehet bejönni, Jordan Court.
Nem épp egyszerű.
Kérdezd a rendőrt, mondta Eli. Tágas lakást akartam, de nem túl drágát. A Jordan Court köz mellett húzódik a vasút. Éjjel-nappal zakatolnak a vonatok, de engem ez nem zavar. A gyermekkoromra emlékeztet.
Honvágy?
Nem, nem csak honvágy. Kiskoromban, képzeld, a vasútállomással szemben laktunk. Gondold csak el, Rijeka nekem nem a hajóit, hanem a vonatait jelenti.
Nekem mégis a hajók a fontosabbak.
Lakásunk ablakából nem lehetett odalátni a tengerre. De tudtam, hogy a szerelvények és a raktárépületek mögött ott a tenger. Amikor pár évvel később átköltöztünk a Kantridára, a toronyházak közül az egyik legelsőbe, már láttam a tengert is, a hajókkal. Még Opatijába is elláttam. De már későn. Rijeka, nekem az a vonat.
És a sirályok?
Ők várnak Brightonban. Azt szeretném, ha minden reggel ott virradna rám a nap, a föveny homokjában. Hogy egy kagyló legyek. Így jólesik a honvágy. Hogy Rijekára gondolok.
Boldogult anyám rijekai volt, mondta Marko. Pontosabban a Sušakról való.
Ma már külön város. De nem mindig volt így. Anyám gyakran bizonygatta, hogy két város a kettő. Apám ezt rátartiságnak mondta. Ő Gorski Kotarból vetődött el, odaköltözött anyám lakásába.
Különös, mondta Marko. Az én őseimé is ilyesféle kombináció. A háború után ismerkedtek össze. Apám szolgálati megbízásból került Rijekába.
Nehéz idők, mondta szórakozottan Eli, kicsit tán visszarévedve. Anyám olasz származású, optálni akart Itáliába. Csak hát apám ellenezte. Azt bizonygatta, hogy bolond az, aki a mennyországból elmegy. Egy kicsit máshogy sikeredett, de azért továbbrais civódnak rajta.
Egyke vagy?
Van egy fivérem és egy nővérem. A legkisebb közülük, én vagyok a fekete bárány a családban, akárcsak a néhai nagynéném. Akinek a nevét is viselem, hiszen Elisabethnek hívták.
Elhunyt?
Nyomban a háború után végeztek vele. Megölték Triesztben. Hallottam az esetről változatokat. Egyiket sem hiszem el. Szabados életvitelt folytatott, a család valódi szakadárjaként. Állítólag valamiféle kémhistóriába keveredett. Bolondság. Talán csak túl gyakran cserélgette a szeretőit.
Marko két tenyerébe fogta Eli kézfejét.
Remélem, több idő van nekem kiszabva, mint Elisabeth néninek. Küllemre is nagyon hasonlítok rá. Csak épp a családnevünk más. Nem vagyok sem Kovačić, sem Grabner, mint ő, hanem Pendelton.
Megtartottad a férjezett nevedet?
Könnyebb lesz egyszer hotelt gründolni Brightonban Pendelton néven.
Eli kivonta a kezét Marko tenyeréből, és az órájára nézett.
Három óra. Indulhatnánk.
Eli fizetett, és Markóba karolva a pódium alatt elindult a kijárat felé. Osaintett közben a szaxofonosnak.
Odakinn csend volt. Elvétve suhant el egy-egy londoni taxi reggeli kuncsaftokra vadászva.
Menjünk gyalog Kensington Gardensbe, jólesik a séta, mondta Eli, és egy pillanatra magához vonta Markót. Ott majd taxiba ülök.
Amikor a park széléhez értek, Marko átölelte Elit és megcsókolta. A nő odaintette a taxit, amely felbukkant a sarkon.
Vasárnap délelőtt, szólt vissza Eli a kocsiba ülve. Jordan Court 30.
Hősünk felszbadultan tért vissza lakhelyére, Shepherds Bush kihalt utcáin át, és, mint minden éjjel, metorpant a Paprika nevű jugoszláv étterem előtt, amelyből kihallatszott az emigránsok nótázása. De előtte még végigsétált a Kensington Church utcán, megbámulva az antikváriusok pompázatosan berendezett kirakatai. Stílbútorok voltak közszemlére téve, csillárok, kormányok, telefonkészülékek, tükrök.
Az egyik sarkon kerék alakú reklám keltette fel a figyelmét a Mandarin Book könyvesboltja kirakatában. A tizenkét osztatú kör mindegyik cellájában fluoreszkáló csillagjegy. A bolt már az elkövetkező évre szóló horoszkópokat hirdette. Könyvek, matricák, képeslapok és mindenféle portéka közt Marko egy kiírást látto, mely szerint helyben megrendelhetők személyre szóló horoszkópok is.
Amikor a Notting Hillre ért, hősünk vidáman körbenézett, és határozottabb léptekkel vett irányt Shepherd Bush felé. Gyakorlott elméje már szállította a lehetséges változatokat. Látta a Jordan Court közt, hosszúkás kerteket az egyik oldalán, a másikon a vasút területének hálós kerítését. Cserjét látott, barnára égett levelű fákat és üres kitérő vágányokat. Felkapaszkodott a 30-as számú ház emeletére. Eli hangtalanul lépett az ajtóhoz.
„Kicsit mintha leült volna bennem a mi történetünk”,
gondoltam, s még ugyanaznap: „leült bennem a halál”,
ami ugyan annyit akart jelenteni csupán, hogy
„dehogyis”, és legyintés, hogy nem ült itt le semmi sem,
aztán végül véletlenül egészen mást jelentett,
és leesett, hogy jé, tényleg, kicsit halálszerű ez,
ez a történet, a miénk, már ahogy beszélünk róla,
azaz többnyire sehogysem, s ha mégis, hát szanaszét
hullanak az elméletek, jól kitalált frázisok
(és szanaszét mi is benne, végülis, hát végülis),
halálszerű kicsit az is, ahogy folyton jelen van,
ha történik, jelen van, és jelen akkor is, ha nem,
(nem zavarom zavarom nem figyelem csak figyelem)
olykor mintha megértenék egy-két dolgot belőle,
hogy például kiszolgáltatottnak lenni: szabadság,
egyenlőség s ilyenek, de végül „érti a halál”,
ebben viszont tényleg lehet valami, hogy szabadság,
hogy egészen felszabadít ez a lelepleződés,
hogy nincsenek különösebb technikáim, amelyek
megvédenek az alkalmi egyensúlyvesztésektől,
vagy pláné egy véglegestől, attól végképp semmi sem,
és arra sincs technikám, hogy nyomot hagyni legalább,
nyomot hagyni itt e földön, vagy mondjuk egy emberben,
„nem akarok nyomot hagyni” – erre jutok végülis,
és belém ül ettől is egy irdatlan nagy szabadság,
hajlamosak belém ülni, úgy tűnik, a nagy szavak,
és kívülről nézegetem, hogy ez mit is jelenthet,
és ugyanez van az ilyen kifejezésekkel is:
hogy például „kicsit leült bennem a mi történetünk”,
azt hittem, hogy lecsillapult, hogy ilyesmit jelenthet,
hogy vannak már egyéb dolgok, fade out, kész, eltelt,
aztán végül véletlenül— vagyis most csak annyi, hogy
belémült és belémaludt és bennem is ébredt fel, és
nem tudom, ez mit jelent, de bennem lesz már mindhalál.
Márta és férje, Ottó karon fogva sétáltak egy felhőtlen nyári délutánon. Amióta a gyerekek kirepültek, sokszor megtehették ezt. Amikor egy tömbház takarásából kiléptek a napfényben fürdő főtérre, félelmetesen ismerős zene csapta meg Márta fülét. Tágra nyílt szemmel kereste a forrását, bár tudta, kit talál majd a tér túlsó végén: ezer közül is felismerte volna Karcsi stílusát.
A zenész egy platánfa árnyékában állt, két ősrégi hangfal között. Behunyt szemmel játszott kopott, faburkolatú szintetizátorán, melynek előtte heverő, nyitott tokjában pénzérmék csillogtak. Márta menekülni akart, amíg észre nem veszi. Mielőtt azonban férjével együtt megfordulhatott volna, a férfi rávillantotta fekete szemét, és az asszonyt elárasztották az emlékek.
Harminc évvel ezelőtt hallotta először Karcsi játékát. A fantasztikus hangszínek és érzékeket simogató effektek tavaszillattal keveredve áradtak be az ablakán. Felkerekedett, és mint akit megbabonáztak, elindult a hang irányába. Eljutott egy bérház belső udvarára, ahol a középen álló tulipánfa alatt egy kócos hajú fiú hajlongott az akkor még új Moog szintetizátor billentyűi fölött.
A hangszer egy deszkán nyújtózott; Karcsi törökülésben játszott, csukott szemmel. Márta odalopózott mellé. Amikor a fiú a szám végén felnézve meglátta, hogy ott ül mellette egy lány, képtelenül tágra nyitotta igéző, fekete szemét. Elmondta, hogy aznap kapta a Moog-ot – a nagybátyja hozta Ausztriából –, és még csak próbálgatja rajta a hangokat; nem gondolta, hogy rögtön közönsége is lesz. Márta megkérdezte, mi az, amit játszott, mire Karcsi mosolyogva azt felelte, A jövő zenéje.
Attól kezdve minden este a fiú játékát hallgatta. Karcsi legtöbb idejét a zenének szentelte, és néhány hónap alatt elképesztő szintre fejlődött. Nyáron négy másik fiúval együttest alapítottak, és ők is meglepődtek, amikor a semmiből felbukkanva megnyerték a ’82-es városi Ki mit tud?-ot. Ezt követően a sok fellépés miatt Karcsinak autót kellett vennie, hogy szállítani tudják a felszerelésüket. Azt mondta, azért választott kocka Ladát, mert az elején és a hátulján is lehet autogramot osztani. Ugyanez a kocsi most rozsdától lyuggatva, lógó lökhárítóval búslakodott a tér melletti parkolóban.
Márta csodálkozva kapta fel a fejét. A férje oldalba bökte, így sikerült kiszakítania a fekete szemek bűvköréből. Márta elnézést kért, hogy elbambult. A hőséget okolta. Érezte, hogy el kell menniük innen, mégis azt javasolta Ottónak, vegyenek fagyit, és keressenek egy szabad padot.
Amíg a férje sorban állt a nyalánkságokért, lopva szemügyre vette Karcsit. Felette sem múltak el nyomtalanul az évek. Kócos haja őszbe hajlott, mély ráncok adtak medret a homlokáról csorgó verítéknek, de a zenéje ugyanúgy szólt, mint annakidején. Amíg ott ültek a fagyijukkal, eljátszotta a kísérteties Tó a szélben-t, majd az andalító Nyáresti álom következett. Márta csodálkozott, milyen jól emlékszik a szerzeményeire, pedig néha klasszikusok címét is elfelejtette.
Karcsival a zene hozta össze, és az is választotta el tőle: az őszi koncerteken a fejébe szállt a hírnév; egyre kiállhatatlanabb lett. Márta többször látta dekoratív nőkkel furikázni a városban, és amikor az egyik próbán azzal viccelődött, hogy belépőjegyet fog szedni tőle, betelt a pohár. Akkor látták egymást utoljára. Márta később megtudta, hogy Karcsiék együttese alig egy év múlva feloszlott, és a dalaik hamar feledésbe merültek.
Akkoriban ismerte meg Ottót, aki elvitte színházba és komolyzenei koncertekre. Karcsi utáni kiábrándult hangulatában mindent elért nála a pénzével és a kifogástalan modorával. A szülei is nógatták, nehogy kihagyjon egy ilyen jó partit, így amikor Ottó odatérdelt elé egy méregdrága eljegyzési gyűrűvel, igent mondott neki. A házasságuk mintaszerű volt. Ottó tetemes üzleti sikerei ellenére szerény maradt, szerette őt és a gyerekeket. Az asszony hirtelen ráébredt, mennyire hálás neki ezért. Megfogta a kezét, de az érintés üres volt, színtelen.
Felálltak a padról, hogy folytassák a sétát. Márta eltökélte, hogy nem fordul vissza, azonban néhány lépés után felcsendült A jövő zenéje, olyan káprázatosan, mint soha azelőtt. Megtorpant, hátranézett. Hirtelen rengetegen gyűltek a térre, alig találta Karcsi sóvárgó tekintetét. Látszott, hogy őt is zavarja a sok ember, nem nekik játszik, már megelégedne azzal, ha egyvalakit elvarázsolhatna. Márta némán formálta ajkán a szót: Késő.
– Mi a baj, drágám?
– Ez a zene…
– Szerintem is borzalmas – mondta Ottó, és látva, hogy mások pénzt dobnak a hangszertokba, hozzátette: – Én azért fizetnék, hogy hagyja abba.
Ahogy távolodtak, a dallam disszonáns futamokká alakult, és amikor beértek egy háztömb takarásába, a szólamok visszhangzó elektronikus sikolyban egyesültek. A rákövetkező fájó csendben az asszony úgy érezte, a levegő ellenáll a lépteinek, mintha vízben vagy mély homokban járna. Ottónak szinte vonszolnia kellett.
– Kedvesem, biztos napszúrást kaptál. Legjobb, ha most hazamegyünk.
Márta belekapaszkodott és követte, de tudta, hogy a múlt zenéje örökké elkíséri.
Midőn rémes homály lebeg
a Nagy Durcamező felett
hosszú, zord téli éjen,
midőn a sós hab a mogorva
parti sziklákat ostromolja,
s vad fellegek viharködében
a Héttavi Csonk-hegyek orma –
akkor a tompa és sötét
homályban izzó szikraként
moccan valami furcsa fény:
ezüst pászmája föl-le jár,
mint Üstökös csóvája száll
s tör át az éj komor körén,
magányos tűzsugár.
Lassan lopódzik, imbolyog,
illanva csillan itt meg ott,
s amint halad: villan tovább,
Piszkancsfák törzsén siklik át;
s kit ébren ér éjféli óra,
bús Termek és Tornyok lakója,
e bal jelenésre riadva sikong:
„Ez a Dong! Ez a Dong! Ez a Dong!
Ődöng a vadonban a Dong, ama vándor!
Ez a Dong! Ez a Dong!
A Dong, kinek Orra Világol!”
Ó, volt idő,
hogy a Dong még gondtalan élt,
de megszeretett egy ponyigóc lányt,
aki ottani partokat ért –
mert hajh, kikötött a Szitájuk, az ám,
a Smargli-fövenynél napszállat után,
ott, hol az Esztergált Osztriga nő,
és szép simaszürke a bérc.
És erdőn, völgyön, réteken át
a hős ponyigóc nép kardala szállt:
„Kis Ponyigócia távoli föld,
de seregnyi vitézt terem,
aki ott navigál – keze kék, feje zöld –
szitával a tengereken.”
Oly boldog, boldog volt ama kor,
míg ottan időztek e lények!
A víg Ponyigócokat éjjeli táncra
igézte a Dong panaszos pikulája,
kivált, ha a hold odafénylett.
szitával a tengereken.”
Oly boldog, boldog volt ama kor,
míg ottan időztek e lények!
A víg Ponyigócokat éjjeli táncra
igézte a Dong panaszos pikulája,
kivált, ha a hold odafénylett.
És el nem hagyta se este, se reggel
a lányt, aki jött a vitézi sereggel
(kék keze égbolt, zöld haja tenger),
míg el nem jött ama gyászteli perc,
és a hős csapat új partok fele kelt,
rideg fövenyén otthagyva a Dongot –
s ő nézte a távoli bús horizontot,
és bámult, bámult egyre csupán
egy borsózöld vitorla után;
és kardalukat halkan dudorászván
ült csak egész nap a bucka gyepágyán:
„Kis Ponyigócia távoli föld,
de seregnyi vitézt terem,
aki ott navigál – keze kék, feje zöld –
szitával a tengereken.”
De mikor nyugaton már esteledett,
fölkelt a Dong, és szólt:
„A józan eszem most mind odalett,
az a csöpp, ami valaha volt!”
S azóta folyton vándorol,
át lápon-éren, és így dalol:
„Ó, erdőn, völgyön vagy hegyen
kis Ponyigócom hol lelem?
A partot, a réteket is bejárom,
s kis Ponyigócom megtalálom!”
És fútta ezüstpanaszú pikuláját,
míg egyre kereste, kereste a lánykát;
és mivel éjszaka nem jól látott,
kérget a Csöngöm-fáról hántott
termőhelyén, a pitypangos réten,
és orrot font magának belőle szépen,
orrot és takaros pántot,
s e pompás Orrot pirosra mázolta,
s tarkóján átkötve magához pántolta,
s a hegyén üreget hagyott, kereket,
s egy nagy fényes mécsest beletett,
és becsomagolta
erős, puha gyolcsba,
hogy északi szélroham azt ki ne oltsa;
s így kis lukakon tört által a fénye
pazar sugarával a búskomor éjbe.
Havasi Attila fordítása
Előzmények: A ruhásszekrény mélyére csöppent új lakó, a Hihetetlen Mesék Könyve, az izgatott szekrénylakóknak elmeséli első történetét az aranyhajú kislányról, aki a tengert a szekrényében tartotta. A történet hallatán Dugófej kétségbe esik. Attól fél, hogy ha az ő szekrényüket is hullámok árasztanák el, őt is elsodornák. Bár Dugófej a világ legokosabb parafa dugója, fogalma sincs róla, hogy vajon tud-e úszni.
A reggeli vekkercsörgés nemcsak a gyerekeket ébresztette fel, hanem a szekrénylakók szeméből is kiverte az álmot. Nagyokat nyújtózva tápászkodtak fel kényelmes fekhelyükről, ásítoztak, némelyikük vakarózott is, hátha könnyebben ellazíthatja fekvésben elzsibbadt tagjait.
– Ki a mai rendfelelős? – kérdezte Kajlagomb.
Senki nem válaszolt. Abban egyeztek meg ugyanis, hogy naponta váltják egymást a rendfelelős posztján, de mivel nem szerettek takarítani, szívesen megfeledkeztek a takarítók sorrendjéről.
– Úgy rémlik, ma Rágcsán a sor – kurjantott Sipirc egér.
– Hogyisne! Tisztán emlékszem, hogy te vagy soron a takarításban – válaszolt neki Rágcsa, a moly.
Az almacsutkák is bekapcsolódtak a vitába. Végül kisült, hogy mindenki más sorrendre emlékszik, és úgy tűnt, hogy képtelenek megegyezni. Főcsutka elégelte meg legelőbb.
– Márpedig itt rendnek kell lenni! Én vagyok a rangidős, tehát én döntök. Büdi lesz a mai felelős. Kezdheti is rögtön egy kis szellőztetéssel – határozott Főcsutka.
– Mindig Büdi. Mindig én. Szellőztessek, takarítsak, portalanítsak. Mintha nem lenne így is elég kényelmes és lakájos a szekrényfenék. Minek ez az örökös csuszolás, súrolás… – méltatlankodott Büdi, a kallódó zokni, de azért hozzálátott a rendrakáshoz.
Mire a konyhában gőzölögni kezdett a tízóraira készített kakaó, a szekrénylakók is elvégezték reggeli toalettjüket, és ki-ki a kedvenc helyén ücsörögve várta, hogy a Hihetetlen Mesék Könyve belekezdjen aznapi történetébe.
– Ma Gubera Benőről mesélek nektek – kezdte mondókáját a könyv, és sebesen pergette oldalait, a megfelelő történetet keresve.
„Benő egy egészen hétköznapi kisfiú volt, ránézésre nem különbözött semmiben a többi, korabeli gyerektől. Haja kócosan lógott a szemébe, térdét horzsolások tarkították, és gyakran feleselt, ha a szülei rászóltak, hogy ideje lenne a ház körül ezt-azt elvégeznie. Egyetlen dologban azonban mégiscsak különc volt ez a fiú. Nem szeretett mosakodni, és a rendrakást is, ha csak tudta, elbliccelte. Mivel az anyukája szemmel tartotta, reggel és este bezárkózott ugyan a fürdőszobába, és hogy úgy tűnjön, fogat mos, mosakszik, megnyitotta a csapot, de közben hagyta, hadd folyjon a víz, addig is a puha fürdőszobaszőnyegen szundított egyet. A szobájában is iszonyú rumlit tartott. Ha az anyja beszólt, hogy leellenőrzi, tényleg rendet rakott-e, az ágy alá, a polc mögé és a szekrény mélyére gyömöszölt mindent, s mint aki jól végezte dolgát, lefutott játszani. Egy éjjel azonban furcsa dolog történt. Neszezésre lett figyelmes. Az ágy alól jött a hang. Benő felkapcsolta kis lámpáját, és a rémülettől még kiáltani is elfelejtett. Az ágy alól egy otromba szerzet mászott elő. Emberforma teste különböző alkatrészekből állt össze. A feje egy régi futball-labda volt, a szeme két törött üveggolyó, a szája színes műanyag karika, a teste kartondoboz, a karja két régi teniszütő, a lába használt rágógumival összeragasztott üdítősdobozok.
A Szemétszörny vagyok. Az általad széthagyott szemétből jöttem létre – mondta a jövevény, és a gyomrára tette a kezét, jelezve, hogy éhes.
– Mit adhatnék neked enni? Mi a kedvenced? – kérdezte rémülten Benő.
– Hogyhogy mi? Hát a szemét! Ha nem etetsz meg mindennap, téged eszlek meg – fenyegetőzött Szemétszörny.
Benő előkotorta az összes szétdugdosott szemetét, de a szörny étvágyából megsejtette, hogy nem lesz egyszerű nap mint nap jóllakatnia.
Attól a naptól kezdve Benő megváltozott. Kerülte az iskolát, a barátait, a közös rendezvényekre sem járt el. Csak a szemétkukákat túrta, és kerékpárjára pakolva cipelte haza a begyűjtött szemetet. Ezért is nevezték el a volt barátai Gubera Benőnek.”
– Miféle mese volt ez? Vég nélküli? Tudni szeretném, hogy mi lett Benővel és a Szemétszörnnyel! – méltatlankodott Kajlagomb.
– Rajtatok áll, találjátok ki ti a végét – válaszolta a Hihetetlen Mesék Könyve, és magára csukta a fedelet.
– Ez nagyon buta történet volt, mindenki tudja, hogy nem is léteznek szemétszörnyek – mondta Kiscsutka.
– Honnan lehetsz ebben ilyen biztos? Látod, Benő sem hallott ilyesmiről korábban, mégis az ágya alatt találta a Szemétszörnyet – szólalt meg félénken Büdi.
Sipirc megosztotta a többiekkel, hogy szerinte szomorú lett a mese vége. A kisfiú biztos olyan óriásira hizlalta a szemétszörnyet, hogy az mindent felfalt, így egy idő után már nem maradt szemét a városban. Ekkor Benő következett.
– Szerintem nemcsak Gubera Benőt, hanem az egész házat, aztán meg a várost is felfalta a Szemétszörny. Akinek korog a gyomra, nem válogat. Én csak tudom – szólt közbe egy pulcsizsebet rágcsálva Rágcsa.
– Képzeljétek, ha a mi szekrényünkben is előbukkanna egy ilyen… – ugratta félős társait Dugófej.
– Ne is mondd! Este majd nem merek elaludni – sopánkodott Alcsutka.
– Egy szó mint száz: szervezkednünk kell! – döntött Főcsutka.
Azonnal ki is fejtette, hogy szerinte takarítóbrigádot kell alakítani, és naponta többször is ki kell takarítani a szekrényfeneket, hogy megelőzzék a Szemétszörny létrejöttét.
A többségnek, bár Rágcsa és Sipirc alaposan rájuk ijesztett a saját mesevég-ötletükkel, továbbra sem fűlött a foga takarításhoz.
– Talán túlzás a napi többszöri sika-mika – nyújtotta fel a mancsát Sipirc.
– Ki itt a főnök?! Ki a rangidős?! Ki merészel ellentmondani a döntésemnek? – kiáltott mérgesen Főcsutka.
A szekrénylakók halkan megjegyezték, hogy Főcsutka kiáltotta ki magát vezetőnek, és tulajdonképpen bármelyikük lehetne a helyében, aki alkalmasnak érzi magát rá, hogy fontos döntéseket hozzon. A takarításról például.
– Álljon ki és mérkőzzön meg velem, aki a helyemre szeretne lépni! De aztán utólag ne panaszkodjon, ha a titkos fegyveremmel alaposan ellátom a baját – fenyegetőzött Főcsutka.
– Titkos fegyverről szó sem volt eddig. Ami engem illet, és elégedett vagyok Főcsutkával – mondta Büdi, és a porrongy után nézett.
A többiek is elsomfordáltak, ki-ki a saját kuckójába. Főcsutka büszkén biccentett, és miközben katonás léptekkel körbejárta Szekrényfeneket, elhatározta, hogy másnap elkészíti azt a listát, és ha talál valahol egy rajszöget, majd ki is függeszti a beosztást egy jól látható helyre.
(folyt. köv.)
