Címke: irodalom

Bejegyzések

Melinda Nadj Abonji: Galambok röppennek fel (részlet)

Tito nyara

 

Amikor végre behajtottunk amerikai autónkkal, egy mélybarna, mondhatni csokoládészínű Chevrolettel, a nap kegyetlenül égette a kisvárost, a házak és a fák árnyait szinte maradéktalanul felfalta; délidőben hajtottunk be, s mi nyakunkat nyújtogatva néztük, hogy minden ott van-e még, hogy ugyanúgy van-e, mint tavaly nyáron meg az azelőtti években.

Hajtottunk befelé, siklottunk a fenséges nyárfák szegélyezte úton, végig a fasoron, amely a kisváros kezdetét jelezte, és soha senkinek nem mondtam, hogy engem ezek az égnek meredő fák úgy megszédítettek, mint amikor Matteóval enyelegtünk. (Olyan kábulatba estem, mint amikor Matteo meg én vég nélkül forogtunk körbe-körbe a falu erdejének legszebb tisztásán, bensőségesen, homloka a homlokomon, később Matteo sajátosan hűvös nyelve, fekete szőrzete, amely úgy tapadt a testéhez, mintha csak annak szépségét kívánná kiteljesíteni).

Ahogy elsuhantunk a nyárfák mellett, a susogásuk eszemet vette, csokoládészínű hajónk hangtalanul siklott az egyik fától a másikig, s közben a síkság felett szemmel láthatólag megállt a levegő, mert a nap olyan könyörtelenül sütött, hogy Apám hátraszólt a légkondiért; még mindig pontosan ugyanolyan minden, mondta halkan, semmi sem változott, abszolúte semmi.

 

Felvetődött bennem, hogy Apám vajon profi kertészeket hiányol-e, akik legalább az ágakat megnyesnék – a vadhajtásokat szembeállítva a civilizációval! – vagy hatékony gépeikkel egyszer s mindenkorra kiirtanák a kisvárost jelző nyárfákat? (Mi meg leülnénk az egyik ilyen farönkre, pillantásunkkal uralva a déli hőségben felszívódó síkságot; Apámnak fel kellene állnia egy tuskóra, megpördülne saját tengelye körül, majd olyan ember módjára, akinek későn ismerik el az igazát – de jobb későn, mint soha! – keserűen megjegyezné: végre eltűntek innen azok az átkozott poros fák!)

Senki nem sejti, mit jelentenek nekem ezek a fák, a fák között a levegő, amit szinte látni lehet, és a fákat még soha sehol nem lepte be úgy a hőség, mint itt, ahol a síkság helyet ad nekik, s én most is azt kívánom, bárcsak megállnánk itt, hogy nekidőlhessek egy fatörzsnek, égnek emeljem a tekintetemet, hogy elvarázsoljanak a meg-megzizzenő levelek, és most sem kérem meg Apámat, hogy álljon meg, mert a miértre nem tudnék válaszolni, sok mindent el kellene mesélnem, egészen biztos Matteóról is, hogy megmagyarázzam, miért szeretnék megállni pont itt, a célhoz ilyen közel.

Megy tovább az autónk, melyet mintha valami titkos erő vonzana szinte mindig az út egyenetlenségei felé, s mielőtt végérvényesen megérkeznénk, még egyszer elhangzik a „Semmi nem változott”, a civilizációnak még egy visszavágást, azaz helybenhagyást el kell szenvednie, s mi, gyerekek arcunkat baloldalt a döbbenetesen hűs üveghez nyomjuk, s hitetlen szemekkel mustrálgatjuk a szemétdombon élő embereket, semmi nem változott, mondja Apám, hullámbádogból, gumiból tákolt kunyhók, autóroncsok és háztartási szemét között kócos gyerekek játszanak, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, mi van a szilánkokkal, mi van, amikor leszáll az éj, mozdulnak az árnyékok, amikor a szanaszét heverő tárgyak életre kelnek? S egy szempillantás alatt megfeledkezem a nyárfákról, Matteóról, a levelek susogásáról, a Chevroletről, s a síkság fekete éjszakája teljesen körülvesz, bántón hatalmába kerít, s nem hallom őket, a sokat szidott, sokat csodált cigányok énekét, mohó árnyakat látok csupán olyan sötétségben, amit nem űz el az utcai lámpák fénye.

S Apám kihajol az ablakon, a fejét csóválja, szárazon felköhög, mint szokott, olyan lassan vezet, azt gondolná az ember, pillanatokon belül megállítja a kocsit, nézzétek, mondja, és mutatóujjával kopog az oldalsó ablak üvegén (emlékszem egy tűzre, aminek megbolydult a füstje), én, aki a koszos arcokat rögzítem, az éles pillantásokat, a lámpákat, rongyokat, a szemétdombokon reszkető fényt, elnyújtva nézem, mintha mindent meg kellene értenem, ezeknek az embereknek a képét, akiknek nincs matracuk, ágyuk meg már biztosan nincs, ezért éjjelente talán a földbe fúrják magukat, a mélyfekete földbe, amelyik most, nyáron telis-tele van napraforgóval, télen viszont úgy megadja magát, hogy az ember szinte megsajnálja; a földet, a puszta földet, amit télen százszoros súllyal nyomaszt az ég, s mikor az ég békén hagyja, szélcsendben tengerré lesz.

Még soha senkinek nem mondtam, de szeretem ezt a síkságot, amely vigasztalan vonallá vékonyodik, nincs semmije, amit az embernek ajándékozhatna; egyes egyedül ezen a síkságon, amitől semmit nem akarhatsz, ahol legfeljebb leheveredhetsz, szétterjesztett karokkal, s ennyi oltalmat ad neked.

Ha azt mondtam volna, hogy szeretem Matteót (egy szicíliai fiút, akit a nyári szünidő előtt pár héttel raktak be az osztályunkba, ciao, sono Matteo de Rosa! s a tanárt leszámítva mindenki azonnal megszerette), akkor a legtöbben nyilván értettek volna, de hogy mondja azt az ember, hogy szeret egy síkságot, a poros, közönyös, büszke nyárfákat, s köztük a levegőt? Nyáron, amikor emeletnyit nő a síkság, mindenütt, ahová csak a szem ellát, napraforgó-, kukorica- meg búzaföldek, s azt mesélik, hogy a végtelen földeken minduntalan eltűnnek emberek, azt mondják, ha nem vigyázol, téged is elragad és felfal a síkság, de én nem hiszem el, azt hiszem, hogy a síkság tenger, a saját törvényeivel.

Ezek a szegény párák, mondja Anyám, mintha tévét néznénk, s ahelyett, hogy csatornát váltanánk, elhajtunk mellettük, továbbmegyünk a hűtőládánkban, amely egy rakás pénzbe került, olyan szélesek vagyunk vele, mintha a miénk lenne az utca, Apám felkapcsolja a rádiót, mire az alantast tánclépések ütemére váltja a zene, a valóság szempillantás alatt gyógyítja a dongalábat: Ici-pici kisgalambom, édes párom, Gyere ide az ölembe, jöjj ide hát! A csókodat réges-régen várva-várom, Add ide az ici-pici szád!…

Oldalak: 1 2
Bejegyzések

Leánybúcsú (37/6) – Rémület

Következő hétfő este: pszichodráma és nagypletyka. Ezúttal persze nem nagy kedvem volt ehhez az egyébként kedves foglalatossághoz, mely két év óta erősen tartotta magát a szak elithallgatói között – ugyanakkor otthon lenni se kívántam, elfogadtam hát a többiek javaslatát: menjek csak a rendszerint irgalmatlan ivással egybekötött beszélgetésre. Kamilla, 8 óra. Legyen. A társaság már ott volt, amikor beléptem a jól ismert helyiségbe, melyben ez idő tájt már bőven vágni lehet a füstöt, a társadalom rétegeinek képviselete pedig differenciáltság tekintetében éppen tetőfokára hág. Ezeken az estéken mindig zárásig maradtunk, szerettünk elnyúlni a szánalmas emberi létnek ebben a veszélytelen kigőzölgésében, hiszen megvolt az az ugyancsak szánalmas illúziónk, hogy sohasem adhatjuk át magunkat ennek a mocsárnak annyira, hogy ne lenne meg a mi kis steril belvilágunk, melyet valóban érinthetne az alantasság ködje.

A füst és a tömeg mellett talán az öntudatból származó ernyedtség is közrejátszott abban, hogy a társaságból senki nem vette észre illogikus viselkedésemet, miszerint néhány kábult másodperc után éppoly lendülettel fordultam ki az ajtón, mint ahogyan beléptem rajta. Nem hangzott meglepett kiáltás az összetolt asztalok mögül, nem integettek, nem hadonásztak, és senki nem jött utánam, amint a presszótól pár lépésre a falhoz dőlve levegőért kapkodtam. Tagjaimban még ott volt a remegés, agyamban a zsibbadás, gyomromban az a jellegzetes hidegség-érzés, és éreztem a naftalin szagát is, ami valami gyermekkori trauma óta az ijedtség állandó tünete nálam, de tudtam már, hogy nem ájulok el, csak hadd pihenjek még egy kicsit, aztán otthagyva kezem párás nyomát a falon visszamegyek, és leülök a többiek közé. De addig még vár rám egy ócska szerepjáték. Mi történt tehát?

A jobboldali asztalok egyikénél a Felügyelő ült egy nővel, akinek fogta a kezét. Fogta a kezét. Fogta a kezét. A nők örök rosszindulatának pontosságával az alatt a pár másodperc alatt bőven fölmértem a helyzetet. Régi kapcsolat, amely voltaképpen véget ért már. Egy véletlen találkozás azonban fölindította azt a gyöngédséget, amely a volt szerelemeihez köti az embert, amely figyelmes, meleg, készséges és kiengesztelő légkört teremt kettőjük között, s amely főként azt teszi még ekkor is kiszolgáltatottá, aki többet szenvedett. Hogy ez ebben az esetben a Felügyelő, rögtön világossá vált. A nő csinos, zárkózott, számító. Kígyó. Méregeti a Felügyelőt, aki odaadó tekintettel magyaráz valamit. Ez fájt a legjobban: ez az odaadó, telített arc. Jobban fájt, mint ez a kamaszos szokás, a kézfogás egy bájos lebujban. Mindenesetre amikor odaléptem az asztalukhoz, már nyugodt voltam. Udvarias mondatok. Várom a hívását – végezte be beszélgetésünket kedves és a közömbösségnél valamivel jelentőségteljesebb félmosollyal a Felügyelő. Talán imponált neki a fiatalságom. A kézfogás ezúttal azonban elmaradt. Én pedig elegánsan továbbálltam, s letelepedtem a pszichológusok asztalához, ahol a beszélgetés természetesen a szakmai gyakorlatok körül szerveződött, és már kezdett kimunkálódni az a jellegzetes csipkelődő modor, amelyben mindannyian kiélhettük agressziónkat, sérelmeinket, féltékenységeinket. Ez a stílusgyakorlat az elfogyasztott alkoholmennyiséggel egyenes arányban egyre kimunkáltabbá vált, s a pletykafolyam egy pontján mintegy levált a komoly indulatokról. Ilyenkor majdnem szerettük egymást. Ezért persze valóban meg kellett dolgozni – az összetolt asztalokon nemsokára hemzsegnek a söröskorsók és a vodkáspoharak –, s mivel én igencsak le voltam maradva, az előzékeny rendelés meg is érkezett.

– És veled, Mariann, aki köztudottan el tudnád tölteni az életedet azzal, hogy Scarlatti-szonátákat hallgatsz, s bámulod az esőbe hajló szürke egeret, bocsánat (harsány nevetés) eget, hogy eshetett meg az a ballépés, hogy kriminálból mész gyakorlatra? – kérdezte az újabb szállítmányt igazgató csoporttársam.

– Nos, éppen az f-moll szonáta esőcsepp-akkordjai ihlettek erre a lépésre – feleltem, és ez volt az utolsó mondatom aznapra. A nőt néztem.

Ki ez a nő? Félhosszú fekete haj, szűk és valamelyest összehúzott fekete szemek, karcsú alak, de telt arc, szürke nadrág, fehér pulóver, magassarkú fekete cipő. Kellemes, tetszetős, de semmiképpen nem különleges külső, értelmes, de korántsem kifejező tekintet. Légköre, ha nem is igéző, de az átlagosnál erősebb, s van benne valami összeszedettség, amivel uralja és irányítja önmagát. Tudatában van önmagának, ez kétségtelen. Ha akar, nagyon hatásosan tud megjelenni. Hideg, és ez a női hidegség mindig kevesebbet takar és ad annál, mint amennyit a férfiak tulajdonítanak neki. Azaz nem végzetszerű, de jól áll neki ez a szereptulajdonítás – és mindig hálás következetességgel játssza végig. Valamivel alattomosabb, mint a nők többsége, de nem elég okos, hogy kiaknázza ezt a tulajdonságot. Ugyanakkor nem is igen van rá szükség: a férfiak elég okosak ahhoz, hogy megtalálják benne, ha ezt keresik, jóllehet maguk sem tudnak róla. Egyszóval éppen alkalmas arra, hogy törlesszék általa adósságaikat. Van benne valami finomság, törékenység, majdhogynem mimózaság is, ami természetesen nagyon izgató. Néha nagyon szép és nagyon távoli. Szeszélyes. Tud közönséges is lenni. De – ki ez a nő? Régi kapcsolat, de nem házastársi. És – hogyan fog végződni ez az este?

– Fogta a kezét, fogta a kezét, fogta a kezét – hadartam zokogva a telefonba két órával később. Részegen.

– Kérlek, menj haza. Hol vagy? – kérdezte Elina.

– Nem megyek. Nem megyek sehova. Nem bírok hazamenni.

– Akkor gyere ide! Hol vagy?

– Nem megyek. Nem megyek! Hová mehetnék én már ezután? Nincsen helyem sehol.

– Hol vagy?

– A metróban. De elmegyek a Bernáth Antal utcába, ott állok reggelig, és akkor megtudom, hogy nála volt-e az éjjel.

– Mariann. Kérlek, menj haza!

 

Oldalak: 1 2
Bejegyzések

Nyílások (K.V. cover)

Egyedi méretű nyílászárók beszerelésével keresem a kenyeremet. Főleg panellakásokban dolgozom, mert a szocializmus korában épített lakótelepeken egyetlen szabványméretű ajtót sem szereltek be. Feltehetően inkább a falat igazították a hiánygazdaság ötéves tervében előirányzott és kötelességtudóan legyártott egymilliárd ajtóhoz. Ugyancsak feltehetően ezek az ajtók azért nem szabványméretűek, mert egy egészen más szabvánnyal dolgozó baráti szocialista ország számára készültek, akik valamilyen okból utóbb visszamondták a rendelést. Talán Kína. Persze nem tudhatom biztosan, de csöppet sem elképzelhetetlen. Tehát, mint mondtam, főleg lakótelepeken dolgozom, de előfordul, hogy gazdagabb helyekre is eljutok. Például Balatonra, közelebbről Balatonbükkmakkra, ahol is a miniszterelnöki rezidencia található, vagyis csak amolyan nyári lak, s ahol az Orbán család szokott nyaralni gyerekestől, nagymamástól, nagypapástól, közeli és távoli rokonostól, esetleg barátostól. Én Pilispitypangon lakom. Azért látogattam el Balatonbükkmakkra, mert Bókay kapitány, aki Gyurcsány Ferenc feltétlen híve, azt hitte rólam, hogy én is az vagyok. Addig még sosem jutott eszembe, hogy Gyurcsány Ferenchez való viszonyomat átgondoljam, sőt az sem, hogy esetleg valakinek a híve lehetnék. Tehát mi is történt? A Pilispitypangi Civilek Egyesületének elnöke az egyik gyűlésükre meghívott egy céltudatos, politikai pályára készülő egyetemistát, nevezetesen Bókay Boriszt, hogy tartson előadást a FIDESZ disznóságairól. A srác valami baloldali ifjúsági szervezet országos elnökeként jelent meg. Ez a szervezet azt a célt tűzte zászlajára, hogy visszavezessék Magyarországot az Etikus és Demokratikus Alapelvek útjára, melyről a FIDESZ – hatalomra jutását követően – letérítette. Az Etikus és Demokratikus Alapelvek egyike a jövedelemadó azonnali drasztikus csökkentése volt. Ez a rész fergeteges tapsot kapott.

   Ahogy hallgattam, az az érzésem támadt, hogy a srácot nem érdekli jobban a politika, mint engem. Fáradtnak tűnt, a tekintete ábrándosan kószált ide-oda a teremben, s láthatóan jobban érezte volna magát valahol máshol. Igyekezett keményen, határozottan és céltudatosan fogalmazni, de csak annyira sikerült neki, mint egy kereskedelmi tévé riporterének. Érdekes dolgot is csak egyszer említett, amikor arról beszélt, hogy számtalanszor volt már alkalma együtt vitorlázni és focizni az Orbán család tagjaival. Hevesen leszögezte, hogy csak a jobboldali bérpropaganda hazug állítása, hogy Orbán Viktor jó focista. A valóságban annyit ért a futballhoz, mint muzulmán hívő a kolbásztöltéshez. És hogy az általa alapított felcsúti futballakadémia egy nagy humbuk.

   Bókay Borisz szülei is eljöttek a gyűlésre Balatonbükkmakkról, hogy meghallgassák fiúkat. Az apáról lesírt, hogy roppant büszke a fiára. Bókay papa nagy gonddal nyírt körszakállat és –egyelőre számomra ismeretlen okból – tengerész egyenruhát hordott vagy valami olyasmit. Aranygombos kék kabát, fehér nadrág, tányérsapka. Az egyik kezében pipát tartott, amit akkor sem gyújtott meg, amikor a szünetben kiment az épület elé. Köpcös, napcserzett arcú fickó, nagy, elálló fülekkel, melyekből dús szőrcsomók meredeztek elő. Az arca víg kedélyű és barátságos. Egy roppant elégedett barnamedvére emlékeztetett, igaz, a medvék mindig úgy néznek ki, mintha mindennel felettébb elégedettek lennének. Később egy titkosszolgálati tiszttől megtudtam, hogy az Orbánok maguk közt Bókay urat Füles Mackóként emlegetik. Balatonbükkmakkon ugyanis szomszédok.

   Bókay feleségében azonban nem lehetett felfedezni semmi mackósat. Magasabb volt, mint a férje, s karcsú, gyorsmozgású. Láthatóan idegesítette a gyűlés, a tömeg, de a legjobban az, hogy a férje fiúk minden mondata után tapsolt. A srác mindennek elmondta Orbán Viktort és kalandor, haszonleső, korrupt sleppjét. Előadása után Czeffer Endre, a Pilispitypang és Környéke Vegyi és Háztartási Bolthálózat tulajdonosa emelkedett szólásra, akivel nekem egyébként ajtóügyben kellett beszélnem, ezért néztem be a gyűlésre. Czeffer Orbán párti konzervatív, így hát alaposan beolvasott a kölyöknek. Azzal kezdte, hogy egy ilyen kis balliberális csíra, akinek van pofája és gyomra a Global Marijuana March legalizációs piknikén betépett, zsíros hajú rasztáknak és hippiknek szónokolni, az ne ugasson etikáról, hiába mosakodott ki és bújt öltönybe azóta. És ennél csak durvábbakat mondott. Borisz nem kapta fel a vizet, simán csak zavarba jött. Az apja agyát viszont elöntötte a kaka rendesen, barna arca vörösbe borult, felállt és a Czefferéhez hasonló válogatott trágárságokkal válaszolt. Rá sem hederített, hogy felesége közben tengerészkabátja ujját rángatja.

   A civilnek hirdetett gyűlésnek ezzel vége is szakadt, a zavart tömeg oszlani kezdett. Odamentem Czefferhez, hogy végre szót válthassak vele egy ajtóról, amit én adtam el neki. Czeffer mindenáron maga akarta beszerelni, mert így megtakaríthatott hatezer forintot. Az ajtó egy hihetetlenül csiricsáré, giccses darab volt, aminek intarziáját, színeit és motívumait ő maga válogatta össze a cég honlapjáról. Viszont a legdrágább típus, amit valaha is rásóztam valakire, több mint kétszázezer forint. Rosszul szerelte be, a tok vízszintesen és függőlegesen is ferde lett, az ajtó így nem tudott becsukódni, ráadásul, amikor ki akarta bontani, hogy igazítson rajta, tönkretette a tokot, körülötte pedig teljesen leverte a vakolatot. A nappalija speciálisan kevert narancsszínben pompázott, amit nem tudott újra előállítani, ezért arra az álláspontra helyezkedett, hogy hibás terméket kapott, és ránk akarta verni az új ajtó és a nappalija teljes újrafestésének árát is. Még mindig bosszankodott az idősebb Bókayval való csetepaté miatt, ezért a neki szánt mérget is rám fecskendezte. Nem tudtam igazán higgadt maradni, ezért kissé emelt hangon újra elmagyaráztam neki, hogy ő a hibás és menjen a fenébe. Majd faképnél hagytam. Az idősebb Bókay azt hitte, a fia, az ő és általában az egész baloldal védelmére keltem. Elkapott a kijáratnál, megszorongatta a kezemet és hosszan biztosított elvbarátságáról. És arra kért, szólítsam kapitánynak. Nem fűlt hozzá a fogam, hát nem is szólítottam.

 

Oldalak: 1 2 3 4
Bejegyzések

Szolgálati járat; Ez a délelőtt; Megfogott; Árnyjáték

1 hozzászólás

Szolgálati járat

 

Utasokat nem szállítok.

Fényesre koptatott, gödrösre

mélyített járatokon az út pora

egymásra rakódva kövesedik.

Én még ma is látom az É betűt

a táblán a számok mögé rejtve,

emlékszem felednivaló történetekre,

nekem fáj a vonaljegy megtöretett teste,

az érvényesség áldozathozatalt követel.

 

Kérlek vigyázz, ezek az ajtók

sohasem nyílnak ki, az ablakokra

zsíros gőz borít homály-

réteget, a körút – természeténél fogva –

véget nem érhet. Leszegett fejjel cirkáló

szolgálati járatot hajtok,

utasokat elvből nem szállítok.

 

Látod, itt karcoltad nevét a megálló üvegébe,

aztán lassan kikopott, vagy felülírták a felismerhetetlenségig,

a név hulladék, beborít minden felületet az idő söpredéke.

 

Itt várakoztál órákat, gyanúsan

hallgatag szövetkabátok gyűltek köréd,

sóvárogva méregették a padot,

amire ráfolyt taknyod, nyálad, könnyed.

 

Itt aztán megfogadtad, hogy erre a járatra

se le, se föl, soha, véletlenül sem. Pedig nem

ez számít, ezt már akkor is tudtad, minden

megálló mögött ajtók nyílnak, de leginkább

záródnak, nem kell ahhoz jármű,

nem kell ahhoz bérlet. Látod, kiraktam, hogy garázsmenet,

túl nagy itt már a tömeg, nevekkel zsúfolt,

szürkére mesélt történetek, a zajban könnyen megszokja

a fülem a figyelmeztető jelzést.

A csend ritka, ünnepi vendég.

 

Valahol itt vesztetted el a szüzességed.

Már kezdett hűlni a levegő, de a vérzés még sokáig

nem akart elállni. Nem értetted, mitől kéne erre

majd mindig emlékezned, annyi minden történik

egy ilyen forgalmas útvonal erőterében. Megszokások,

mint ahogy felbőg egy motor, vagy fájdalmasan felcseng

az ajtók záródását jósló hang, a következő megállót

nem mindig mondhatom be hangosan, tudod,

utasokat én  csak mikor muszáj.

 

A szégyen tudathasadás. Ez már egy másik megálló

ismert köztere, a vérzés itt is hasonlóan kitartó,

a fájdalom személyre szólóbb és pontosabban megrajzolt.

Másnap kiderült, az a gyerek benned már egy hete nem mozdult.

 

Te most leszállsz, én valameddig

elszámolok és gázt adok.

Mögöttem majd kisimul az út,

de utasokat egy darabig még nem szállítok.

 

 

Oldalak: 1 2
Bejegyzések

Leánybúcsú (37/5) – Tématerv

És Tiszai professzor? Megfeledkeztem volna tömjénfüstös-arisztokratikus alakjáról, szemöldökrándító pillantásáról, a pénteki könyvtárlátogatásokról, az azóta is félretéve várakozó ifjúkori esszékötetéről? Ó, dehogy. Miként számtalanszor felidéztem magamban azokat az eszeveszett őszinteséggel kimondott szavakat is, melyekkel kezdetét vette ez a történet. Hogyan tehettem? Miféle őrült pillanat volt, mely félresöpörte a kommunikáció minden szabályát, mely arra sarkalt, hogy fölfedjem szívem szégyenletes tartalmát előtte? S ha akkor nem is jutott eszembe megfontolni viselkedésem következményeit, most zavartkeltő kényszerűségként állott előttem a következő találkozásunk ama pillanata, mikor a legbenső titkaim után a műhelymunkám tématervéről kell beszélnem vele. Márpedig az idő sürgetett: a tanulmányi osztály elfogadta ugyan a késői jelentkezést, de a tanszéki szabályzat szigorúbb rendje nem tette lehetővé a további halogatást.

Tehát kriminálpszichológia, állapítottam meg még egyszer, utoljára, mikor a könyvtár liftjének tükrében megigazítottam a rakoncátlan hajfonatokat. Ki hitte volna, hogy ez lesz az a tudományterület, amelytől a boldogságomat remélem, tűnődtem el, amíg a katalógusból összeállítottam a bibliográfiát. Ki hitte volna, hogy lesz valaha szerelmi oka is e szakterület kutatásának, tettem föl ezt az eretnek kérdést, amint a terebélyes könnyezőpálma melletti asztalhoz ültem – elsőéves korom óta itt tudok a legjobban gondolkodni. S valóban, mire lementem meginni a délutáni kávét, melyhez aznapra a limonádé és a málnaszörp közül a második adatott, világosan ott állt előttem ez a szó: viktimológia. Ez lesz hát az utam. Csak tudnám, hogyan hozom össze ezt az intellektuális problémakörrel, hiszen egyetlen jelét sem találtam annak, hogy vizsgálható volna ilyen szempontból. De hát mit bánom én, ha át is kell értékelnem az egész krimilálpszichológiai hagyományt, csak a Felügyelőt elbűvölhessem valahogy. A pszichológus magatartásával kezdtem a tématervet, hadd örüljön Tiszai professzor, és állítom, hogy soha nem fogtak még körül olyan stiláris aggodalommal ilyesféle fogalmazványt, mint én ezt a vázlatot. Ő fogja olvasni. Az első tárgy lesz, mely a közegébe kerül tőlem: a táskájába az asztalára, a fiókjába, akárhova.

 

Miben határozható meg a pszichológusi magatartás helyes volta? Elsősorban abban a viszonyban, amely a kutatás témájához köti őt, pontosabban a kutatás ama folyamatában, amely a megismerés természetes módjához igazodik, vagyis engedi érvényesülni azt a formát, melyben a téma megteremtheti saját megértésének feltételeit…

A pszichológusi magatartás helyes volta – ennek meghatározásával kell kezdeni, hiszen ez által jön létre az a viszony a kutató s témája között, mely a megismerés természetes módjához igazodó folyamatban érvényesíti a tárgyhoz illő sajátos megértés feltételeit megteremtő formát…

A kutatás folyamatában, melyben sajátos viszony jön létre a pszichológus és témája között, csakis a megismerés természetes módjához igazodó formát lehet érvényesíteni, azt, amely által a tárgy megteremti saját megértésének feltételeit: ebben határozható meg a magatartás helyes volta…

Abban a viszonyban, mely a kutató s tárgya között jön létre, a pszichológusi magatartás helyes voltát elsősorban annak a formának az érvényesítése adja, amely a megismerés természetes módjához igazodik, s amely által a tárgy megteremtheti saját megértésének feltételeit…

A pszichológusi magatartás helyes volta abban határozható meg, hogy a kutatás folyamatában a megismerés természetes módjához igazodva azt a formát érvényesíti a közte és témája között kialakult viszonyban, amely által a tárgy megteremtheti saját megértésének feltételeit…

Mi határozza meg a pszichológusi magatartás helyes voltát a kutatás folyamatában? Az a viszony, mely a megismerés természetes módjához igazodva jön létre közte és témája között, s az a forma, amelynek révén a tárgy saját megértésének feltételei által érvényesül…

A pszichológusi magatartás helyes voltát a megismerés természetes módjához való igazodása határozza meg: ezáltal érvényesíti azt a viszonyt maga és témája között a kutatás folyamatában, melynek során a megértés a tárgy saját feltételei nyomán formálódik…

 

Hajnalra elkészültem a tématervvel. A viktimológia pszichológiája akaratlanul is érdeklődést keltett bennem: nem találtam különösebben dekoratív témakörnek, de az hamarosan láthatóvá vált, hogy kevéssé kutatott problémára bukkantam, ami nagy szabadságot ad nekem. És ennyi tulajdonképpen kezdetnek elég is volt. Jobban izgatott a Tiszai professzorral való találkozás – mivel külsős területet választottam, a tanszék szabályai szerint neki kellett jóváhagynia a tervezetet. Vannak helyzetek, melyek kísértetiesen hasonlítanak az általános lélektan szigorlatra: kiszámíthatatlan, mi történik majd odabenn. A negyedik emelet felé véve az irányt úgy éreztem, kifelé megyek mindabból, ami kiszámítható, a józan ész határain belül elképzelhető, végiggondolható. A tömjénfüstöt messziről érezni lehetett, még mielőtt befordultam volna a bal oldali keskeny folyosóra, melynek végében Tiszai professzor szobája állt. Elmosolyodtam. Tiszai végtére is ismerős terep nekem – gondoltam, s szinte jókedvem kerekedett –, nem hiába olvastam el majdnem minden föllelhető írását ebben a félévben. Mit árthatna nekem? Jobban ismerem én őt, mint ő engem.

– Mindjárt nem fog ennyire füstölni – kezdte meg a beszélgetést azzal, hogy újra megtömte pipáját, és egy erőteljes mozdulattal félrecsapta a füstöt.

Valami miatt meghatott ez a mozdulat. Kívántam, minél többször ismételje meg. Hosszú percekre a tématervbe mélyedt, majd a szokásos szemöldökrándító pillantásával rámnézett. Mélyreható tekintet volt, de semmi esetre sem bántó vagy bizalmaskodó. Inkább kemény, őszinte érdeklődésről árulkodott, melyet áthatott ugyan egy villanásnyi kedélyesség, de végig feszült maradt. Igyekeztem állni e tekintetet. A helyzet annyira erotikus volt, hogy föl sem fogtam igazán a jelentőségét.

 

 

Oldalak: 1 2 3
Bejegyzések

Patrick de Mela: Fordított II. (Hiábavaló jelek)

Hiábavaló jelek

 

Azon a tavaszon, mikor a tündér – oly különös módon – életet adott Rioldának, az ulsteriak háborúra készültek. De most nem a szomszédokat vagy a feketeszívűeket akarták megtámadni, hanem Normandiát. Az asszonyaik csodákat meséltek az ottani gyümölcsösökről, a ládák mélyén halmozódó drágaságokról, az ezer- és ezerlapos nagy könyvekről, amiknek soha sem érünk a végére – ha az anyák elkezdenek egy történetet, a lányaik vagy az unokáik fejezhetik be.

         Bőség, termékenység, reménység.

         Hát  mért rostokoljunk itthon, kérdezgették maguktól az ulsteriak. Egy hosszú, keserves tél után nincs szebb zene a fegyverek csengésénél! És nincs szebb látvány a rabolt drágaságnál. Hiszen mint a felcicomázott  asszonyok, olyanok a zsákmánnyal megrakott, gazdag hadihajók. És a gyümölcsfáik? Mintha a tündérek aggatták volna tele őket aranyalmákkal.

       Ulsterben hosszú volt a tél. Halix király harcosai másra sem gondoltak csak a normannok éléskamráira és az érett körtékhez hasonló, pompás asszonyokra.

         A tenger néha úgy röpíti a hajókat, mint a gondolat. Halix király egyszercsak partra szállt harcosaival Vientrogixban, de láss csodát, a városban egy teremtett lelket nem talált. Mintha egy szélroham felkapta volna az embereket a munkájuk mellől, és elröpítette volna őket a tengeren túlra. A fellegvárban szoknyasuhogást hallottak a katonák, de mire beléptek az asszonyok lakrészébe, se szoknya, teremtett lelket sem láttak, csak a szövőszékről gombolyodott le kínos, kiszámított lassúsággal a fonál. (…)

         A katonák éhesek voltak – éhesek és zavarodottak –, de nem ehették meg a virágba borult körtefákat! Vientrogixban egy eleven macskát sem találtak, a városban szörnyűséges csend honolt, mintha az élőkkel a halottak is elköltöztek volna.

         Az írok csalódottan jártak fel-alá az utcákon.

         De Halix király nem csüggedt. A harcosai előtt kijelentette: lám-lám, elért Normandiába is az ulsteri harcosok híre! A normannok értesültek a támadásról, és ezért menekítették az asszonyaikat és a javaikat az erőkbe.

          – Gyáva kutyák – tette hozzá önérzetesen.

         A harcosok csak félfüllel hallgattak oda. Már alig merték megfogdosni a normannok által hátrahagyott javakat, a fegyvereket, csipkéket, selyemruhákat – járványtól féltek mindannyian. Hazaviszel Ulsterbe egy berakásos tükröt a kislányodnak, és mihelyt a gyerek belenéz, fekete foltok torzítják el az arcát.

         A járványoknak külön életük van, akár az állatoknak. Hol elbújnak előled, hol ott loholnak a sarkadban.

         De az út azért volt ott, hogy végigmenjenek. Az írek összeszedték a bátorságukat, és áthajóztak a következő kikötőbe, aztán egy másikba: mindenhol eldobált tárgyak, orruk előtt bezáruló ajtók, a rokkákról kiszámított lassúsággal letekeredő fonalak, de sehol egy teremtett lelket nem találtak. Másnap bevették magukat az erdőbe, hogy valami vadra akadjanak, vagy megtalálják, hova rejtették a normannok a nyájakat és az asszonyokat.

       – Legfeljebb a nőket esszük meg – tréfálkoztak néhányan.

         Halix király gyors, tengeri csatára készült, nem arra, hogy pókhálós, girbegurba ösvényeken vezesse a csapatokat. Vagy nem jósolták meg az időszellemek, hogy ahol az erdő kezdődik, ott végetér az ő élete? Ahogy eltávolodtak a parttól, már látszott az arcán a félelem.

         Vajon nem az ő életének a fonala készül legombolyodni azokon a rejtelmes rokkákon?

         Öreg volt, egy öreg és boldogtalan gyilkos. Ulsterben mindez eszébe sem jutott volna, de most, hogy végigjárták a két elhagyott várost, olyan gyengének érezte magát, mintha kiszívta volna a vérét a saját árnyéka.

         De nem volt mit tenni, ott bebotorkált az erdőben a katonái után.

         Végre talált egy tisztást, ahol nem girbegurba lombokat, hanem a napot látta a feje fölött.

         – Itt várlak titeket, ulsteri hősök! Ha szerencsétek van, akkor lakomát csapunk. Ha nem, akkor szégyenszemre éhes gyomorral és üres kézzel kell vitorlát bontanunk.

         Már senki nem hitt abban, hogy az erdő mélyén rábukkannak majd a normannok asszonyaira. Halix király két rabszolgával felállítatta a sátrát. – Ügyetlen, gyáva kutyák – sziszegte dühösen.

 

         De a katonáknak nem akaródzott befelé indulni az ösvényen.

         Teljes volt a csend. Se a madarak hangját nem hallották, sem a vadakat, sem emberi lépteket.

         Az erdőben portyázó csapathoz tartozott Halix király fia is, a Herceg.  A fiúnak senki sem tudta a nevét, még maga a király sem, mert a királyné titokban tartotta, mert annyira félt a fiú ellenségeitől. A nevek erősek, ámde közben mégis sebezhetők, és a királyné mindig mindenhol rémeket látott – vagy éppenséggel a rémek látták őt. A király áldozatai, az eltaposott istenszobrok, Olbuinda királyné árvái. A hercegen aztán rajta maradt a Herceg; megszokta ezt az álnevet, ahogy megszokta a haját vagy a bőrét is.

 

Oldalak: 1 2 3