Száraz rózsaszirmok az ágy körül. Ropognak, amikor a fürdőbe szaladok. Mintha izzó parázson sétálnék át. Alig vizeztem be a hajamat, csörgött a telefon. Zsuzska volt, vidáman érdeklődött, hogy vagyok. Zsuzsanna, az én kis virágszálam. Akkor láttam, hogy a gyertya ráfolyt a szőnyegre. Gyorsan odadobtam a törölközőt, hogy ha jön a szobaszerviz, ne szembesüljön rögtön a rongálással. Éreztem a türelmetlen várakozást ebben a pillanatnyi hallgatásban. Jól vagyok szívem, suttogtam neki a kagylóba, de nem tűnhettem túlságosan meggyőzőnek, mert tovább faggatózott.
Zsuzsanna, az egyetlen kislányom. Nagyon vártuk, de neve sokáig nem volt. Az utolsó hónapban tudtunk csak dönteni. Egyenként lapozgattuk a naptárt, és minden hétről összeírtunk néhány lánynevet. A végére szinte az összes ismertebb ott sorakozott előttünk. A nulláról folytattuk tovább. Sándor, mint aki hirtelenjében megvilágosodik, felkiáltott, hogy legyen Hedvig, mert az olyan elegáns. Erre az asztalra csaptam, hogy ezt mégis hogy gondolja, ne bolondozzon a születendő gyermekünk nemével. Szinte megsértődtem a hasamban rugdalózó baba helyett. Sándor buta tyúknak nevezett, tudtam, hogy nem akart megsérteni, én is szoktam célozgatni a szellemi képességeire. A Hedvig női név! Ne beszélj már hülyeségeket, a Hedvig férfi név! Nem hagytam magam meggyőzni. Volt egy évfolyamtársam, Hedvig. Fiú volt. Sanyi szerint az kizárt. Márpedig én csak jobban tudom, hogy kik voltak az évfolyamtársaim. Azt, hogy nézzek inkább utána, már csak foszlányokban hallottam, mert durcásan elvonultam a konyhába, Sándor meg a tévé elé. A közönség zúgolódva üdvözölte érkezését. Meccs volt, két órára biztosan lemondhatok a kommunikációról. Még ha női név is, az én lányomat akkor sem fogják fiúnak hinni, Hedvig, milyen édes kisfiú, igazi kis Don Juan már most. Nem, nem, ezt semmiképp!
Ez volt az első vitánk. Még aznap kibékültünk, és megbeszéltük, hogy bár a név fontos, az élet mégsem ezen múlik. A második vita közvetlenül Zsuzska születése körül történt, amikor a hobbifotózásom komolyabbá vált. Otthon rengeteg album volt tele mindenféle képpel, a könyvszekrény középső polcán kaptak helyet. A barátaim közül hirtelen többen is elérkezettnek látták az időt a házasságkötésre, elsőként csak egy barátnőm esküvőjén kattogtattam, mert nem voltak fölös tízezreseik profit fogadni. Egy másik barátnőmet, aki látta a munkámat meggyőztem, és fél év múlva már az ő esküvőjét örökítettem meg. A következő jelentkező a barátnőm barátnője volt. Egész nap kerestem a nagy pillanatokat, késő este értem haza, amikor már mindenki mélyen aludt. Ilyenkor Sándor otthon maradt Zsuzsival, volt, hogy anyu is besegített neki. A sokadik szombaton Sándor szóvá tette, hogy örülne, ha inkább itthon maradnék, ebédet főznék, tisztába tenném a gyereket, délután pedig kirándulnánk. Nem kell dolgoznom, ha nem akarok, nincs szükségünk arra a kevés pénzre. Meglepődtem Sándor sértődöttségén. Szinte követelte, hadd jöjjön velem, ha esetleg mégis lesz egy legközelebb, egy utolsó alkalom, nehogy meggondoljam magam, és a végén én menjek hozzá a vőlegényhez. Nem értékeltem a viccet. Hajthatatlan volt, hát jöjjön. Az egész nap tolakodott, átbukfenceztünk rajta, ketten néztünk a gépbe, egyikünk sem látott rendesen. Valahogy elkészültek a képek, tetszettek mindenkinek, került a falra, polcra belőlük. Ha meglátogatom Szilvit, mindig szembesülök azzal a kellemetlen nappal, ami nem akart befejeződni. Hívtak még, de többet nem mentem.
Zsuzska lett az életem, rá mindig érdemes volt figyelni. Még csak tizenkettő, de már olyan bölcs, mintha leélte volna az élete felét. Mennyit beszélt nekem, hogy próbáljuk meg. Hogy mi nők tartjuk össze a családot. Nem tudom, hol hallhatta ezt a szöveget. Olyan idegenül hangzott az aprócska ajkai közül, de édes volt, ahogyan megmerevedett a tekintete, miközben minél hatásosabb mondatokat igyekezett összetákolni. Nehéz volt nem kerülni a hatása alá.
A gyerek miatt. A gyerek miatt mindig kell újabb esély, olvastam a női magazin oldalain minden héten. Ne váljatok el, mondta mindig az esti mese közben, meg utána is a jó éjt puszinál. Soha nem aludt el a mese végére, talán direkt, hogy ne múlhasson el nap, amikor nem könyörög, hogy ne váljatok el. A végére elegem volt belőle, gorombán megmondtam neki, hogy ehhez semmi köze, és attól nem fog rendbe jönni semmi, ha folyton erősködik. Elaludni azután sem tudott, de a szeme mindig csukva volt. Adtam neki puszit és néha megcsiklandoztam finoman az arcát, amire összerezzent. Sosem próbáltam meg elérni, hogy leleplezze magát, mert véletlenül sem akartam többet hallani az unásig ismételt szavait. Hogy az apját nyaggatta-e, azt nem tudom. Soha nem tudtam meg.
Sándor ekkor már a nappaliban aludt a kanapén, és hajnalig nézte a tévét. Az ajtóm rése alatt láttam a villogó szürke fényt. Többször is elmondtam neki, hogy szeretem, és abszurd, hogy idáig jutottunk. Minél többet mondtam neki, hogy szeretem, annál rosszabbul éreztem magam. Szeretem, szeretlek, szeretsz… e e e… Hajnali kettőkor kinyitottam az ajtót résnyire, mondanom kellett valamit. Minden összegyűlt a torkomban, és nem fértem el velük az ágyban. De nemcsak az tántorított el, hogy Sándor hortyogott, hanem az idő is. Talán mégsem most kéne. Ha napsütésben nem megy, az éjjel közepén még rosszabb lenne.
Anyu minden hétvégén eljött hozzánk, ha kellett, gyakrabban is, de a hétvége biztos volt. Egyszer hét közben felhívtam, nagyon megijedt, hogy valami baj van. Elmeséltem neki, hogy hamarosan szét fog esni a házasságunk. Semmi sem marad belőle, csak egy válási papír, meg néhány fekete-fehér ruhás fotó a szemetesben. Anyu magát okolta. Hogy az ő hibája. Anyu, térj magadhoz, legalább te ne! Meg se hallotta. Anyu! Anyu! Nem figyelt. Letettem a telefont, három perc múlva ő hívott vissza. Ő erősködött, hogy menjek hozzá Sándorhoz, ügyvéd, jóképű, boldogok leszünk. Ilyet érdemlek. A legjobbat. Anya, dehogyis, én akartam hozzá menni. Hajthatatlan volt, mert elültette a fejembe a magokat, és kikeltek. Anyu, fáradt vagyok a metaforákhoz. Ha nem akartam volna, nem megyek hozzá. Nem a tizenkilencedik században vagyunk. Anyu igazat adott nekem, legalábbis azt mondta, de mégis sűrűn kért bocsánatot. Van, hogy még most is.
Zsuzska továbbra is küzdött értünk. Akkor adtam be a derekamat, amikor egyik délelőtt felhívtak az iskolából, hogy azonnal jöjjek, mert baleset érte. A telefon a padlóra esett, én a székembe, és úgy éreztem, itt a vége mindennek. Az udvaron, játék közben elesett, kitört egy foga és a homloka vérzett. Az osztályfőnöke a karjában vitte a szomszédos orvoshoz. Felkaptam a kabátomat, majd rohantam az iskolába. Ez nem az első eset volt, majdnem olyan gyakran jártam az iskolába, mint a diákok. Hívtak már korábban is, hogy Zsuzsi verekedett fiúkkal meg lányokkal. Az én kislányom, aki minden reggel úgy öltözik fel, mint egy hercegnő, a porban fetreng, miközben püföli az osztálytársait. Az egész világ előtt szégyelltem magam helyette. A tanárnő nyugodt volt és megértő, de a szülők hevesen gesztikuláltak és ordítottak amint megláttak. Bizonygattam, hogy ezt nem itthon tanulta, mi soha egy ujjal se.
A gyerek miatt rábólintottam. Zsuzsát a nagyszülőkre hagytuk, és elutaztunk egy hétvégére az ország másik végébe. Sándor vacsorát rendelt, gyertyát gyújtott, rózsaszirmokat szórt, én pedig vettem egy olyasmi fehérneműt, ami utoljára körülbelül tíz éve volt rajtam a nászéjszakánkon. Minden készen áll. Rendbe hozzuk. Az este hamar nosztalgiázásba ment át, az első randevútól elkezdve a lányunk névválasztásáig. Szerettem volna sok mindent megkérdezni Sándortól, de úgy éreztem, mintha most ismertem volna meg és óvatoskodnom kellene a szavakkal. Nem tudtam, melyik kérdésnek milyen hatása lesz, pedig lehet, hogy nem is emlékezett volna rájuk másnap. Sokat ivott, és mintha engem is le akart volna itatni; amikor ő töltött magának, töltött nekem is, de én mindig a hátam mögé löttyentettem a bort, rá a virágra. Lassan mindegyik levélen kövér, bordó cseppek csüngtek. Sándorral az első üveg kiürülésénél már semmit nem lehetett kezdeni. Gusztustalanul a fülembe suttogott, hogy milyen csinos vagy bébi, és össze-vissza harapdált. Csak szabaduljak a keze közül minél hamarabb. Most mi van… most… mi bajod van? Frigid! Minek vetted fel, azért hogy rajtad csodáljam egész este?
Sándor már nem bírta tovább tartani magát. Hamar elaludt a földön, én pedig az üres, jéghideg kádban gubbasztottam az éjjel további részében. Az ágyunk érintetlen maradt, csak a rádobált csomagok gyűrték össze kis foltokban a takarót.
Maróti Zsuzsanna Hedvig rengeteget könyörgött. A reggeli telefonhívás óta valószínűleg soha többé nem fog. Kijelentkeztünk a szállóról, Sándor a kocsival ment, végignézhettem, ahogyan a fák között sok-sok részre osztódik és eltűnik az annak idején általam választott piros kocsink. Én taxit hívtam. Másnap a bíróságon találkoztunk újra, beadtuk a válópert.
Észre sem vettem, hogy telnek a napok. Olyan gyengeség tört rám, hogy napokig csak az ágyban feküdtem. Zsuzsi az első reggelen biztosított a szeretete felől, és jól a nyakamra húzta a takarót. Addig fészkelődött, amíg a táska a hátára került, és elindult. Úgy görnyedt alatta, mint aki hirtelen nagyon megöregedett.
Délután nem érkezett meg a szokásos időben. Ma van a táncórája, nyugtáztam. Nem, dehogy, az hétfőnként van. Ilyenkor nincs is órája, igen, múlt szerdán elmentünk venni neki egy cipőt. Elaludtam. Arra ébredtem fel, hogy sötét van és émelygek. Lehet, hogy a sötétség feküdte meg a gyomromat, vagy az émelygéstől nem látok semmit. Zsuzsi, ettél már? Zsuzsi nem szólt. Villanyt kattintottam, még kevesebbet láttam, mint a sötétben. Zsuzsi!
Zsuzsi nem volt sehol. Egészen két hónappal ezelőttig. Megkerült az én egyetlen kisbabám. Pirítóst reggeliztem, jó sok fokhagymával és a reggeli műsort néztem, interjú a szombati kiesett versenyzővel. Ott volt velem az én drága Zsuzsikám is, mosolygott, ahogyan régen, kicsit megszürkült az arca, de vidám volt. Kitöltöttem a második pohár tejet, az utolsó cseppek hintáztak a doboz nyílásán. A sarokba tettem, a többihez. Mint egy katona-had, úgy sorakoztak egymás mögött. Kimentem a konyhába egy másikért, végignéztem a dátumokat, melyiket bontsam fel előbb. Behoztam a legromlandóbbat. Azóta több dobozzal is megiszom naponta. Mióta Zsuzska ott mosolyog az oldalán öt másik gyerekkel, azt akarom, hogy mindig szem előtt legyen. Többet nem engedem, hogy eltűnjön ilyen hosszú időre.
