Címke: irodalom

Varázslat

Ahogy sétált, az idős asszony megpillantotta a lakótömbök közötti játszótéren a kisfiút. A gyermek éppen a homokozóban töltötte meg a halacska-, csillag- és süteményformákat. A forró nyári napon száraz volt már a homok, így egy kék műanyagvödörben vizet vitt magával, azzal nedvesítette meg, hogy ne essen szét majd a kiborított homokmű.

Az asszonynak megtetszett, ahogyan a fiú játszik, és felé vette az irányt. Egykor sötét hajába már sűrűn szövődtek az ősz szálak, de az arca nemes, egyenes vonásokat őrzött. Vékony testét a meleg ellenére fekete, virágmintás ruhával és szürke, horgolt kendővel fedte. Fehér gyöngysort és két gyűrűt viselt: egy aranykarikát és egy zafírkövest.

A gyermek csak akkor vette észre, amikor a nő megszólította. – Hol vannak a szüleid? – kérdezte a fiút, mire az abba sem hagyva a játékot a szemközti panelház egyik ablaka felé tekintett. – Anyu főzi az ebédet, apu meg Törökországba ment pihenni egy barátjával, aki néni.

– Te tündér vagy, vagy boszorkány? – kérdezte a kisfiú.

– Miért gondolod, hogy bármelyik lennék a kettő közül? – mosolygott rá szelíden a nő.

– Hát csak azért, – kezdte a gyermek, és letette a formákat -, mert úgy nézel ki, mint a mesekönyvek szerint a varázslatos nénik.

Az asszony nagyon komolyan nézett a fiúra: – Elmondhatok neked egy titkot, ha megígéred, hogy senkinek, de tényleg senkinek nem adod tovább – suttogta. A gyermek óvatosan az ablakuk felé tekintett. Egy fiatal, de megviselt arcú nő nézte őket aggódva. Résnyire kinyitotta az ablakot, szólni akart, megkérdezni, minden rendben van-e, de ahogy elnézte a fiát és a nőt, anyai ösztönei nem keltettek benne rossz érzést. Így csak integetett nekik, és azok visszaintegettek.

– Mi az a titok? – faggatta a fiú a nőt.

– A titok az, – fogott bele – hogy mégiscsak van néhány varázsképességem. Nem mindig kényelmes, de azért elég jó, hogy van. A gyermek izgatott lett.

– Repülni tudsz? Vagy elolvasztod a fémeket a szemeddel?

Erre az asszony felnevetett. – Dehogy, semmi ilyesmi. Csupán változtatni tudok a jövőn.

 A fiú szeme elkerekedett. – Az egész világ jövőjén?

Ezen a nő elgondolkodott. – Azt hiszem azt azért nem. De a sajátomon, és a körülöttem lévőkén igen.

Van, amikor ez nagyon jó: például amikor már nagyon éhes vagyok, és várom, hogy megjöjjön az ebédes férfi. Minden nap hozza a kék autójával. Ha huszonötig elszámolok, és megmosom a kezem, nemsokára megérkezik. Vagy ha sütit sütök, akkor mindig meg kell kavarnia egyszer a férjemnek, mert különben nem lesz különleges. De ha a sütőbe tétel előtt megkavarja, akkor nagyon finom lesz.

A fiú elámult ezeken. – Azt mondtad, nem mindig kényelmes. Olyankor mi történik?

Ezen a nő elmerengett. – Tudod – kezdte -. nem szeretnélek megijeszteni. Ez veled nem történhet meg, csak velem, mert ez az én erőm hátránya. Minden varázsképességgel jár valami hátrány, azt hiszem. Ez az ára az erőnek. Az enyémmel az a baj, hogy például amikor véletlenül beütöm a sarkam, gyorsan be kell ütnöm direkt a másik sarkamat is. – A fiú hitetlenkedve nézett rá: – De minek?

-Hát azért – mondta az asszony minden szomorúság nélkül -, mert különben aznap valami rossz történik. Ugyanígy van ez azzal, hogyha megvakarom az egyik szemem. Muszáj a másikat is. És ha a lépcsőket párosával kezdtem el lépni, akármennyire fáj a derekam meg a lábam, egészen a harmadik emeletig párosan kell szedni. Amikor nem jön ki úgy a lépcső, a páratlanra páros lábbal kell ugranom. Nagyon nehéz ám ennyi szabályt betartani, és sokszor úgy érzem, nem éri meg.

Sokáig hallgattak, maguk elé nézve. Végül a gyermek nézett fel rá újra: – És van ellenséged, vagy valami szuper gonosz? Aki ellen harcolni kell?

A nő erre úgy mosolygott a fiúra, mint egy jóságos nagymama. – Nem mindig ölt testet az ellenség.

De nem mondhatta végig, amit gondolt, mert ekkor megjelent egy idős, de nagyon vállas férfi, és gyengéden átkarolta az asszonyt. – Menjünk haza, kérlek. – A nő engedelmesen felkelt a fiú mellől, elköszöntek, és a pár karonfogva az egyik panelház felé indult. A kisfiú még tűnődött a hallottakon, gépiesen gyártotta a homokhalakat, a homokcsillagokat és a homoksütiket. A sütiken mindig simított egyet, hogy biztosan nagyon szépek legyenek. Nem árthat, gondolta.

Az öregúr halkan odasúgta az asszonynak: – Nem kószálhatsz el állandóan. Bajod is eshet, meg aztán tudod, milyenek az emberek. Néznek ki az ablakon, és beszélnek, aztán meg hiába vagyunk a városban, a pletyka terjed.

Erre a nő haragosan kitépte a karját a férfiéból: – Tán szégyelled, hogy őrült a feleséged? – sziszegte. Aztán dobbantott kettőt a bal lábával, és kettőt a jobbal, mert a varázslat szerint ezután nemsokára kibékülnek.

Szono Ajako: Illatvirágok

 

Lassan negyvenöt éves leszek, nem szükséges tehát szerelmi kalandjaimról vagy bármi hasonlóról mesélnem. A nevem Ueno Aiko. Idestova több mint tíz éve dolgozom egy Kanda kerületi, igencsak neves kiadónál.

         Az évek – ugye – mégiscsak évek, talán már senki sincs, aki nőként tekintene rám. Kárpótlásul viszont – szeretet jelentésű nevem után – mindenki O-ai szannak becéz.

         – Ja, a mi O-ai szanunk? Aki örökösen füstöt fúj az orrából, akár egy kémény, ugye? – monda egyszer valamelyik kollégám, majd megint más:

         – Aki svájcisapkát és bő nadrágot szokott hordani, és öblös hangján válaszolgat: „ühüm, ühüm”, ugye?

         Előfordult, hogy hallottam: valóban ilyeneket mondanak rólam. Nem haragszom érte. Ez ugyanis az igazság. Amióta elkezdtem dolgozni, szorgos munkám közepette minden bájról és eleganciáról megfeledkeztem. Rákiabálok fiatalabb férfikollégáimra, és gyakran telefonálok úgy, hogy közben a tízóraimat habzsolom. A főnököm régimódi férfi, igencsak szigorú például a női alkalmazottak öltözködése tekintetében, egyedül velem kapcsolatban nem szól egy szót sem. Olyan visszataszító a megjelenésem, hogy néha még az áruház női mosdójában is gyanúsan néznek rám, a főnök mégsem szól egy szót sem, a munkatársaim ezért egy időben „A kivételezett” becenévvel illettek.

         – Nem mész férjhez, O-ai szan? – kérdezte egyszer valaki.

         – Volt férjem, bármilyen hihetetlen.

         – Hogyan!? – csodálkozott, mert szinte képtelenségnek tűnt, hogy bárki is elvenne egy hozzám hasonló nőt.

         – Elváltatok?

         – Meghalt. Négy évig feküdt a háború alatt tuberkulózisban, végül itt hagyott. Azóta nem szeretnék újra férjhez menni.

         – Szerelmi házasság volt, ugye?

         – Megszöktünk, úgy keltünk egybe. Festő volt az uram, tisztaszívű ember.

         Beszélgetőtársam természetesen csak nézett, mint borjú az új kapura.

         Nem meghalt férjem iránti tiszteletből nem szeretnék újra férjhez menni. Most tizenegyedikén halt meg Hijama Dzsunzó, a mai Japán azon kevés fotósainak egyike, akiket a tíz ujján meg tudna számolni az ember. Tíz éven át szerettem Hijamát, és ez alatt más férfira nem is tudtam volna gondolni. Ráadásul erről a halotton és rajtam kívül senki a világon nem tudott.

 

x                          x

 

Nem sokkal az után találkoztam Hijamával, hogy ehhez az újsághoz kerültem. Fotógravírozás kapcsán mutatták be nekem.

         Hijama ugyan markáns alkat volt, nálam alacsonyabb és öt-hat évvel fiatalabb, úgy néztem rá tehát, mintha egy gyerek állna előttem. Amikor azonban meghallottam a hangját, az meglepően hasonlított meghalt férjemére. Férjemnek annyira megnyugtató mély, lágy hangja volt, hogy annak idején abba szerettem bele. Ha akkoriban olyan sok magnó lett volna, mint manapság, feltétlenül készítettem volna egy albumot a férjem hangjáról, ebben biztos vagyok.

         Mikor üdvözöltük egymást, észrevettem, hogy Hijama enyhén biceg.

         – Mi történt a lábával?

         – Szingapúrban voltunk a háború alatt fényképezni.

         – Tehát hősi sebesülés?

         – Á, dehogy. Felborult a teherautó, amivel mentünk, azóta nemigen akar helyrejönni.

         – Azért mégiscsak jobb, mint ha meghalt volna, ahogy a férjem.

         – A harcokban halt meg?

         – Nem, tuberkulózisban feküdt. Aztán amikor elfogyott az élelem, és a higiénia is rosszabb lett, rögtön elment.

         Igyekeztem szárazan kifejezni magam, mégis kicsordult a szememből egy könnycsepp. Talán mert Hijama hangja felidézte bennem az elhunyt emlékét. A férfi kissé zavartnak tűnt, majd részletesen elmesélte pályafutását. A jelenlegi Tokiói Fényképészeti Főiskola elődjén, a Fényképészeti Szakiskolán végzett, majd egy újsághoz került, ahol a képes melléklet fotósaként dolgozott, aztán hadba vonult, a háború után pedig ismét szabad lett.

         – Mostantól valódi fényképeket fogok készíteni. Hiszen a háborús vereségnek hála, végre embereket vehetek lencsevégre.

         Hijama szerint a háború végéig a japánok arcán lelkükkel kiáltó ellentétben álló kifejezéstelenség ült. Azt mondta, amikor a bevonuló katonáktól búcsúzó embereket fényképezte, mindig nyugtalan elégedetlenséget érzett, amiért sehogyan sem tudott közelebb kerülni valódi érzéseikhez. Természetesen azok az emberek is nevetnek, sírnak, vagy szoronganak. Csakhogy az emberek arca és lelke közé észrevétlenül feszült az államnak nevezett függöny, ez pedig elvágott minden összeköttetést az illető lelke és arckifejezése között.

         A háború után az emberek arca őszinte lett. Örömteli perceikben nevetnek, éhségüket pedig ugyancsak közvetítik arcukon keresztül. Változatlanul vannak, akik hazudnak, de most még a hazugság is emberi formát öltött. Hijama pedig azt vallotta, hogy az emberarcú hazugságot lencsevégre lehet venni.

         Hijama munka közben egészen más ember volt, mint amikor beszélgetett vagy teázott valakivel. Ilyenkor nagyobbnak látszott. Éppen olyan benyomást keltett, mint egy híres színész, aki legyen bármilyen alacsony termetű is, amint kilép a színpadra, már lenyűgöző játékától nagyobbnak tűnik.

         Pont akkoriban történt. Egy nap Hijama benézett hozzánk az újsághoz, és a legnagyobb természetességgel megkérdezte:

         – Nem tud valaki kölcsönadni egy frakkot?

         – Megnősül, Hijama úr? – szólalt meg gúnyosan egy fiatal szerkesztő.

         – Feleségem már van, most viszont a császár őfelségével fogok találkozni.

         – A császár őfelségével? – ámult a főszerkesztő is.

         Hijama elmondta, a Császári Palota Hivatalában kiválasztottak tizenvalahányat az akkori fotósok közül, hogy fényképet készítsenek a császárról. Akkor ment először a császári palotába, és úgy gondolta, oda frakkot illik felvenni. Viszont a saját esküvőjén is kölcsönruhában jelent meg, akkoriban pedig nehéz idők jártak: volt, aki ünneplő ruháját rizsre cserélte, más kabátot csináltatott belőle a lányának, szó, ami szó, alig volt valaki, akinek lett volna frakkja vagy ahhoz hasonló. Arra már végképp nem tellett volna, hogy újonnan csináltasson egyet, így hát a lázas keresgélés közben hozzánk is betért, hátha sikerrel jár – mondta.

         – Nekem van ugyan, de az túl nagy lenne rád – mondta a főszerkesztő.

         – Nem baj az. Csak adja kölcsön! Majd felhajtom az ujját. A Császári Palota Hivatala csak nem fog szólni annyiért, hogy nem jó a mérete.

         – De kényelmetlen lenne. Egy ilyen ruhadarabnál sokat számít a méret.

         – Lehet…

         – Mi lenne, ha sima utcai ruhában mennél? Azzal nem tiszteled meg őfelségét, hogy megmutatsz egy frakkot, amit csak kölcsönkértél.

         – Ez is igaz.

        – Nem beszélve arról, hogy abban mozogni is nehéz, nem tudnál jó fényképeket készíteni.

         Hijama erre felpattant a székről.

         – Igazuk van. Kabátban fogok elmenni!

         – Ez a beszéd!

         Hijama kabátját én tisztítottam ki. Akkoriban a belvárosi Ueno negyedben lévő Jamatani szegényes menedékhelyeinek egyikén húzta meg magát, de szinte csak hébe-hóba járt oda, kabátja és nadrágja poros, piszkos volt.

         – Ha ebbe megyek, megeshet, hogy bolhákat viszek a császár elé – mondta egyszer, amikor épp hazafelé tartott Jamataniba.

         – Vigyen csak nyugodtan bolhákat vagy akár tetveket! Nem baj, ha megtudják, hogyan él a nép itt alul – mondtam, miközben alaposan kikeféltem a nadrágját.

         Két-három nappal később elkísértem egyik megbízómat, egy Kimura nevű írót a Sinbasi állomás melletti áruház első emeletén lévő éjjeli kocsmába. Ott találkoztam egy másik fotóssal, Macudával, akiről Hijama már mesélt korábban.

         – Öreg! Te nemrég találkoztál a császárkával, ugye? – szólalt meg Kimura.

Kimura és Macuda jól ismerték egymást, úgyhogy ezúttal is felszabadult hangulatban beszélgettek egymással, előttük amerikai whisky, sajt és mogyoró.

         – Ne illetlenkedj! Akárhogy is nézzük, őfelsége velem, Macuda excellenciás úrral óhajtott találkozni, csakis ezért álltam szolgálatába, nem tudtad?

         – Hogyha már itt tartunk, jól megcsináltad a szerencsédet, hallod. Hisz azelőtt örültél, ha az a sindzsukui nőszemély törődik veled. Folyton csak annak a macskáját fényképezgetted.

         – Hijama volt a legjobb. Egész Tokiót bejárta, hogy frakkot szerezzen. Aztán végül nem talált, úgyhogy eljött egy büdös kabátban.

        Macuda szavai szerint ahányan voltak, a ruházatuk is annyiféle. Volt, aki öltönyt vett fel, más frakkot, megint más kabátot, de volt olyan is, aki a hátán aranyfonallal hímzett sárkányos felöltőben ment el, amilyet a Japánban állomásozó amerikai katonák viselnek.

         – Csak nem te voltál ekkora bolond? – gúnyolódott Kimura.

         – Az mindegy, hogy ki volt – terelte el a szót Macuda, majd folytatta. A meghívott tizenkét-tizenhárom fotós egy kupacban állt a tér szélén. Végül a Hivatal alkalmazottja szólt, hogy csendesedjenek el, majd megjelent őfelsége. Mindnyájan meghajoltak. – Most pedig szabadon fényképezhetnek – szólalt meg a hivatalnok.

         – Hiába mondják, ha addig szinte meg voltunk dermedve. Sehogy sem oldódik fel ilyenkor az ember.

         Voltak köztük lelkes fotósok, felületesen kapkodók, de mindnyájan előkészítették vakuikat. Olyan közel egymáshoz nem lehet fényképezni, úgyhogy kissé szétszóródtak, majd belenéztek fényképezőgépükbe.

         Macuda azonban állítólag a légkör, a hivatalnok jelenléte és a különböző nem fotogén elemek miatti aggodalmában még ekkor sem tudott kellőképpen feloldódni. A fotósok közül leghamarabb Hijama ragadta meg a pillanatot. Belenézett fényképezőgépébe, majd végül hangosan felkiáltott:

         – Még egy kicsit feljebb az arccal! Lábakat előre!

         Először mindenki azt hitte, hogy valamelyik kollégáját figyelmezteti. Hijama fényképezőgépe azonban épp a legmegfelelőbb szögben állt.

         – A világon senki nem kiáltott még oda a császár őfelségének, hogy: „Lábakat előre!” – folytatta Macuda. – Viszont neki köszönhetően megváltozott a hangulat, és én is halál nyugodtan tudtam fényképezni.

         Állítólag maga Hijama sem emlékszik arra, hogy valaha is ilyesmit kiáltott volna – tette hozzá Macuda. A végén, a császár távozásakor a fotósok képviselője elnézést kért, ám Hijama még akkor is olyan nyugodt volt, mintha mi sem történt volna.

         Egy ilyen kijelentés, mint ez a „Lábakat előre!” Hijama legtermészetesebb megnyilvánulásai közé tartozott. Macuda beszámolója közben eszméltem rá, hogy a Hijama efféle felfogásával való egyetértés lelkem mélyén a szerelem formáját vette fel.

         Vele szemben azonban továbbra sem viselkedtem másképpen, mint azelőtt. Nem is volt rá szükség, és nem is akartam másként viselkedni.

         Csakhogy a következő év nyarán megint történt valami. Fotógravírozás miatt az északkeleti országrészbe utaztam Hijamával. Nagyon régen volt, nem is emlékszem már pontosan, miért éppen én kísértem őt el, a lényeg, hogy eredetileg egy férfi kollégám ment volna vele, aki azonban éppen akkorra lebetegedett vagy valamilyen oknál fogva nem tudott elutazni. Hijama azonban be volt táblázva, nem tudta volna elhalasztani az utat, így hát megkérdeztek, nem mennék-e vele.

         Egy háborútól és a civilizált világtól egyaránt elszigetelt, eldugott hegyi faluba mentünk fényképezni, ez pedig nem éppen nőnek való munka. Hegyekben lévő úti célunkig a vasútállomástól két óra buszozással, majd további hat kilométernyi gyaloglással jutottunk el. Elindultunk tehát Hijamával, én háborús légvédelmi nadrágban, hátamon az akkori bevásárláshoz használt hátizsákkal. Hijama is abban az öltözékben indult útnak, amiben a Jamatani-beli menedékhelyre szokott járni, úgyhogy egész biztosan mindketten furcsa jelenség voltunk.

         Valahogy aztán eljutottunk az említett faluba, bár Hijamának nem volt egyszerű hat kilométert legyalogolnia a beteg lábával, aznap már az egyik falubeli házában töltöttük az éjszakát.

         Röviden szólva borzalmas egy hely volt. A házban, ahol megszálltunk, a falu leggazdagabb embere lakott, de az illemhelyen még ott is faleveleket használtak papír helyett. A gyerekek meztelenül szaladgáltak, áram meg persze nem volt, tehát rádió sem, a helybelieknek pedig nemigen volt alkalmuk a sztenderd nyelvvel érintkezni, úgyhogy beszédükből nem értettem semmit. Tibetben vagy a Himalája hegyei között éreztem magam.

         Aznap Hijamával késő éjszakáig beszélgettünk. Egyszerre éreztem magam fáradtnak és felszabadultnak. Tokió olyan messze volt, az az érzésem támadt tehát, mintha tibetiekkel lennénk körülvéve, és csak mi ketten lettünk volna idegenben ottfelejtett japánok.

         – Magának biztos nincs ilyen problémája, O-ai szan. Nem is nagyon merem elmondani senkinek, de az az igazság, hogy klausztrofóbiás vagyok.

         Azt mondta, borzasztóan utál minden bezártság érzetét keltő helyet, legyen az lift, zsúfolt vonat, kórház, vagy tanterem. Nem volt benne tapasztalata, de úgy gondolta, ha mondjuk tengeralattjáró személyzeteként, alagútépítő vagy bányamunkásként kellene dolgoznia, megőrülne és talán bele is halna. A bezártság miatti fóbia nem csak olyankor alakulhat ki, amikor konkrétan valami dobozféle zárt térbe kerül az ember, hanem például egy ilyen emberlakta vidéktől távol eső hely hatására is. Akárhányszor mondogatta is magának: ha megint legyalogolja a hat kilométert, biztosan hazajut Tokióba, másnap reggel, amikor felébredt, mindenfelé kereste a város felé vezető utat, de bármerre nézett, csak erdőt látott. Szörnyű félelem fogta el.

         – Nem is gondoltam volna magáról, Hijama úr. Hallottam, hogy a múltkor azt kiáltotta a császár őfelségének, hogy: „Előre a lábakkal!” Úgyhogy azt hittem, bátor férfi.

         – Őfelsége emberből van, úgyhogy tőle nem félek. De egy alagút, egy lift vagy egy erdő nem ember. Olyanok, mintha rosszindulattal lennének az emberek iránt. Nyugtalan vagyok emiatt, ezért mondtam el magának az előbb.

         Én eközben végig cigarettáztam.

         – Meséljen már a feleségéről! Ilyenkor az jót tesz – javasoltam.

         – Tuberkulózisban fekszik már öt éve. Pedig nagyszerű és gyönyörű asszony.

         Bólintottam, majd a plafon felé fújtam a cigarettafüstöt. Felesége nem sokkal az esküvő után beteg lett, ezért a lány szülei azt mondták Hijamának:

– Így nagyon rossz lesz neki, jobb lenne, ha visszajönne hozzánk. Maga pedig nyugodtan nősüljön újra! – Ő azonban azt válaszolta:

– Még ha betegen fekszik, akkor is a feleségemként tekintek rá. Nem örülnék neki, ha erővel elválasztanák tőlem, én így is elégedett vagyok.

Egyszer állítólag az asszonynak az öngyilkosság gondolata is megfordult a fejében, de Hijama azt mondta: – Elég, ha itt fekszel, csak élj! – azóta csendesen lábadozik.

– Nincs igazam, O-ai szan? Hisz neki is joga van élni – ismételgette Hijama, miközben a lámpafénynél kortyolgatta a magával hozott whiskyt.

A harmadik nap harmatos reggelén hazaindultunk, a falubeliek elkísértek egy darabon. Nem tudtuk, hová legyünk a boldogságtól.

– O-ai szan, valóban volt hazaút! – mondta Hijama is. Olyan volt, mintha egészen véletlenül jutottunk volna vissza egy elvarázsolt országból, ahonnan az ember, ha egyszer beteszi oda a lábát, nem jön ki többet. Az ösvény hosszan kanyargott a völgyben. Most már csak haladnunk kell előre. Déltájban megálltunk pihenni egy erdei forrásnál. Ittunk a hűs vízből, majd leheveredtünk a páfrányok közé. Az égen fehér felhők úsztak, és ekkor Hijama keze véletlenül a kezemhez ért.

– O-ai szan! – szólalt meg Hijama, és ez a hang mintha nem is az övé, hanem meghalt férjemé lett volna.

Tekintetem azonban a bocsánatért esedező Hijama tekintetével találkozott, vállamon pedig az ő vaskos tenyerét éreztem, amint magához ölel. Megcsókoltuk egymást, miközben igyekeztük elbújni a behunyt szemmel is vakító, ágakon keresztül beszűrődő nyári napfény elől, teljesen elfelejtkeztünk magunkról.

Mintha álmunkból tértünk volna vissza, a mély csendben meghallottuk a madarak énekét és a forrás csobogását. Hijama ekkor mondani akart valamit, de én nem engedtem.

– Ne szóljon semmit, Hijama úr! Én egy boldog nő vagyok. Ha valami szívfájdalma van, csak szóljon bármikor! Én viszont nem kívánok magától semmit.

– Ha ezt mondja, O-ai szan, nekem már tényleg nincs mondanivalóm. Maga olyan jó hozzám – mondta egyszerűen.

A kiadónál aztán mindenki kíváncsiskodott, milyen volt az utazás.

– Elképesztő egy hely. A gyerekeknek úgy néznek ki, mint a tibetiek, a helyiek beszédéből meg nem értettem semmit. Ráadásul a vécében papír helyett csak falevelek voltak.

Úgy tűnt, viccesnek találták beszámolómat, mindenki nevetett.

– Hijama úrnak klausztrofóbiája volt, és egyfolytában whiskyt ivott.

– Ejnye, O-ai szan, igazán megnyugtathattad volna.

– Nyugtatgattam én, de nem használt semmit.

Ennek hallatán sem kezdett el senki fantáziálni. Hijamát egy ilyen nő, aki még rúzst sem használ, bizonyára egy cseppet sem hatotta meg, bármennyire is próbálkozott – gondolták, ám képzeletük ennél tovább nem jutott.

Nekem pedig mint nőnek szintén nem állt szándékomban feloldani Hijama magányát. Még ha – tegyük fel – kapcsolatunk legbizalmasabb időszakában nő voltam is, csupán nememtől független bánásmódot kívántam Hijamától. És ha mondjuk a valóságban nem is létezik ilyesmi, én szerettem volna hinni benne.

Ekkor kezdődtek tehát apró boldogságokkal teli éveink Hijamával. Amikor benézett hozzánk a kiadóhoz, természetesen egy szót sem váltottunk egymással. Néha azonban, mintha eszébe jutottam volna, feljött hozzám az albérletbe, megivott egy teát és hazament, de néhány havonta egyszer itt is aludt, én pedig megelégedtem ezzel a se velem se nélkülem állapottal. Számomra már ennyi is értelmet adott az életemnek. Arra gondoltam, bizonyára meghalt férjem is megbocsátja ezt nekem. Még ha nem is így akartam, úgy gondolom, miután itt maradtam egyedül a Földön, talán van egy kis jogom az élet apró örömeihez.

Még ha Hijamát szeretete beteg feleségéhez köti is, ugyan miért kéne irigykednem emiatt? Nekem mindössze annyi is elég volt, hogy Hijama maradék kedvességével barátjaként kezelt.

A férfinak eközben egyre jobb munkái voltak. A Jamatani-beli menedékhely életét megörökítő Emberek napfény nélkül című fotósorozata elnyerte a Fotókritikai Társaság szerzői díját.

– Ezt neked köszönhetem, O-ai szan. Azért sikerülhetett, mert mindig biztattál – mondta valahányszor, és meghajolt előttem.

– De hisz nem is csinálok semmit. Alapvetően lehetetlen, hogy egy nő valamilyen módon támogassa a férfit.

Mindig ezt válaszoltam. Ha valamiben mégis támogattam őt, az annyiból állt, hogy meghallgattam a lelke mélyén gomolygó érzéseit. És nem csak akkor, amikor kettesben voltunk. Időnként a kiadó pocakos kályhája mellett hallgattam kollégáimmal együtt, máskor otthon az albérletben. Még ha nem is találtam megoldást a problémáira, ő talán már attól megkönnyebbült, hogy elmondhatott mindent. Lelki szemetes voltam számára. Ezt pedig megtiszteltetésnek éreztem. A barátja voltam. Még ha mondjuk a lelkem mélyén élő Hijama iránt időnként heves vonzalmat éreztem is, számára mindig is csak barát voltam. És még ha gondolataink nem is mindig egyeztek, ugyan miért ne tudtunk volna dűlőre jutni?

Hijama halála váratlan volt.

Egy zenész hölgy háza felé menet történt, amikor kiszálltunk az autóból fényképezni. Egy csendes lakóövezet egyik utcájában voltunk, fentről egy helikopter zúgása hallatszott.

Valahonnan illatvirágok erős szaga áradt. Épp mondani akartam, hogy valahol illatvirágok vannak. Ekkor azonban észrevettem, hogy Hijama megbotlott, és nem akart felállni.

A talaj nedves, csúszós volt. Azt hittem, elcsúszott, és már majdnem nevetni kezdtem. Látszott azonban, hogy valami nincs rendben vele.

Ekkor felemeltem, és hangosan szólongattam. Csak hallucináltam volna? Hijama bólintott, és mintha a nevemet suttogta volna: „O-ai szan!”

Segítségért kiáltottam a sofőrnek, aki az utca túloldalán álló autóban ült. Az illatvirágok szaga még akkor is betöltötte a levegőt, a helikopter hangja egy cseppet sem távolodott.

Túlhajszoltság miatti szívleállás volt. Nem sokkal az után, hogy kabátban elment felvételt készíteni a császár őfelségéről, nap mind nap küzdött a megélhetésért, hogy beteg feleségét eltarthassa. Még csak nem is álmodhatott olyan gazdag életről, amilyen más fotósoknak megadatott.

Elkövettem egy apró hazugságot. Mindenkinek azt mondtam, hogy amikor az illatvirágos utcában összeesett, a felesége nevét suttogta. Nem is vonta kétségbe senki. Ha pedig az özvegyen maradt asszony lelkében ez által csak egy cseppnyi boldogság is gyökeret ver, elégedettnek mondhatom magam.

Örömmel veszem, ha kedves olvasó úgy fogja fel ezt a történetet: „Nahát! Ilyen nő is van a világon!” Én pedig az óta újra célok és támasz nélkül élem napjaimat.

 

Fittler Áron fordítása

 

 

 

 

Skizofrén passió

a După dealuri alkotóinak

 

 

Mécsesem eloltom,

a kutyák ugatnak.

Láncodat levettem –

szaladj el! Szabad vagy.

 

Kezed vállamra rebben,

sepri szárnyaszegetten

falként emelt karom.

Hagyj. Imádkozom.

 

Szeretsz még te engem?

…másképpen szeretlek.

Hogy másként? Mért másként?

…nem úgy, mint eretnek.

 

Lázad van. Lemoslak.

A bűn ment meg minket.

Strigulával róják

fel majd tetteinket.

 

Nincs csend. Nincsen alvás.

Lelkünk nyughatatlan.

Levegőért küzd, és

ránk tör száz alakban.

 

Szólj! Nem értelek már.

Hallgass! Szavad büntet.

Nem köthetjük össze

szakadt életünket.

 

Erőm tart, amíg te boldogtalan vagy.

Vigasztalás közben érzem, hogy vagyok.

És elveszek, amint fényed rámragyog.

 

Rámterül a súlyos gyóntató palást.

Hímzése aranylik. Ámítás. Csalás.

Alatta sötét van. Nem láthatlak. Hol vagy?!

Kiáltásomtól a lángok elhajolnak.

 

Fekete ruhában állsz a hóesésben.

Hátaddal kivéded (védem!) verdesésem.

Isten csöndjében vizet merítsz a kútból.

Kinek szeme csukva, nem tér le az útról.

 

Mint a fuldokló, úgy kapaszkodsz belém.

Kiterítelek a part fövenyén.

 

Áttör a reggeli fény a függönyön,

az éjszakán a feltámadásnak hitt öröm.

Csak az utak nem láthatók. A tévutak.

Uram, ne fedd fel rejtett arcodat!

 

Ugat a szív. Megkötözni szépen.

Nem kér még vizet sem

szűkös ketrecében.

 

Feltűnik, ragyog és senkit sem érdekel.

Ki a földön nem kell, ereje égre kel.

Elárulásomért még csókot sem adtál.

Nemet vetettél, és igent arattál.

 

Kiállok érted, ki értem kiáltasz.

Süket szavaidra kései a válasz.

Szeretlek, de ezt nem mondhatom.

Nézlek, nézlek a nagy ablakon.

 

Oldásodra vágyom. De te megkövülsz,

s lerántasz a mélybe, mert hurkod vagyok.

 

Amikor megérintettél, voltam a legélesebb.

Amikor megérintettelek, voltam legsebezhetőbb.

A félelemnél nincs veszélyesebb.

Annál, aki fél, nincsen védhetőbb.

 

Hangyányi térben élni boldogan.

Odakint hagyva mindent, ami van,

magunkban hordozva azt, ami nincs.

Isten tenyerében szívünk a kilincs.

 

Ha a köd visszahúzódna… (Patrick de Mela: Fordított)

Örökké élni nem lehet, de a halált megkerülni igen. Túlélni, megmaradni. És mégcsak erősnek sem kell lenned hozzá! Be kell osztanod a haldoklást. Óvatosan, pontosan, mindent kiporciózva.

Nicophorész nem sajnálta az időt Rioldától. Hisz mindig lesz, aki alulmarad, értsd meg, Riolda. Mindig lesz, akit kihasználnak, akit megerőszakolnak, akik arra valók csak, akik egész életüket sanyarú szolgaságban… Mi értelme van azokat babusgatni, akik mindig alulmaradnak?

Riolda egyre csak a ruháját gyürkészte, hümmögött, bólogatott.

Valakiket halálra ítél a természet. Ilyen a világ, Riolda. A nagyobb kutya megeszi, cserben hagyja, szétmarcangolja: aki nem bírja ésszel, az hamar a föld alatt találja magát, aki kapja, marja, hiszen érted… Aki először enged, az a kígyók-békák lakomája lesz: kezdetben  szolga, legvégül halott ember.  Na de többet csellel, mint erővel, mert láthatod, nem az izmos daliák boldogulnak a legkönnyebben, hanem a ravaszok, a bölcsek, akik számon tartják az ellenfél hibáit. Akik mindig időben, akik többet ésszel…

Az olyan bölcsek, mint Nicophorész is.

Riolda ámult-bámult. Hát nem mindenkit halálra ítél a természet? Előbb a születés, aztán a szerelem, aztán ki hogyan, de a vége ugyanaz, a haldoklást senki sem hagyhatja a szolgáira. Akárhogy éltünk, mindennek vége lesz, a barátoktól búcsút kell venni egyszer De ez is csak szépítés, hisz azoknak is meg kell halni, akik senkinek sem hiányoznak.

Nicophorész gúnyosan ránevetett, mintha csak olvasna a gondolataiban. Te aztán jó kislány vagy! Alázatos, engedelmes. Királylánynak születtél, de már kiirtották belőled az önbecsülést és a józan észt. Talán azt hiszed, hogy aki rigófüttyöt hall, annak nem fáj a foga, hogy a kecsketej jámborrá tesz, a szívjóság meghosszabbítja az életet… Talán még abban is biztos vagy, hogy a legvégén találkoznak a szerelmesek…

Riolda lehajtotta a fejét,  tűz körül fölharsant a nevetés.

Nicophorész barátai nem viseltek fegyvert, túl öregek, túl rozogák voltak a világ bármelyik hadseregéhez. No de kik lehetnek? Honnan jöttek? Riolda óvatosan csetlett-botlott köztük, rakott a tűzre, ha kérték, szó nélkül hagyta, hogy kinevessék, és mindig nagyon zavartan tett-vett, mert láthatóan ezt szerették. A mi Rioldánk… Nicophorész egyszer megígérte, hogy hazaviszi a saját szigetére, hogy útközben gondját viseli, de most már csak vigyorgott, ha erre emlékeztette.

Kilencen vagy tízen lehettek. Riolda meg sem tudta számolni őket, hogyan is tudta volna, hisz egyformán csúfak voltak, és csak a tűz körül látta őket. Mert égett a tűz éjjel-nappal, de ha eljött az alkonyat, ők szertefoszlottak a sötétségben. Ilyenkor ők is nyugovóra térnek? De hol, hova? Hogy lehet, hogy sohasem látja aludni őket? Hol térnek azok nyugovóra, akiknek semmilyen nyugalmuk nincsen? Vénségtől görbe ujjak, zavarodott, gúnyos pillantások. És az a nevetés, ami úgy sistereg elő a fogaik közül, mint az utasok szájából a párás lélegzet …

Igen, mintha csak tél lenne.

 

Ilyen furcsa nyarat még nem látott Normandia! Ahogy a mórok betörtek, leszakadt az eső, hatalmas szelek támadtak, mintha a nyár meggondolta volna magát. De milyenek is az igazi nyarak, milyen is egy igazi ország? Még az emlékek is bizonytalanok lesznek néhány átdidergett éjszaka után. A kastély, ahol Nicophorész tanyát vert a barátaival, kastély-e valóban? Ha az is volt valaha, holtabbnál holtabb kezek már régesrég elhagyták, régesrég tönkretették, leverték a mozaikokat, mindent elhordtak, kiszórtak, a tornác köveit kihajigálták az udvarra, és Riolda egyre csak rettegett, hogy a szélroham fejükre dönti a falakat.

Még abban sem volt biztos, hogy háború nélkül bárki ráakadt volna ezekre a romokra.

No de hova menjen, kihez sodródjon? És addig hova forduljon? Nem volna jobb egyszer s mindenkorra véget vetni a kapkodásnak? Mit csináljon itt? És mit tegyen ezekkel a vénségekkel? Talán igaza volt a régi cselédeknek, akik azt vallották, egy káprázatokkal teli világban, halottak közt élünk, de csak akkor látjuk őket, ha mi is meghalni készülünk.

Most már nem volt gazdája. Megszokásból szolgálta ki a többieket, mindig csak úgy-ahogy, ímmel-ámmal, és rengeteg ideje maradt töprengeni.

Félni és töprengeni. Hiszen mindig meghalni készülünk. Ha lefekszünk, ha felkelünk, ha elengedjük az életet, ha visszavesszük.  No de a herceg udvarában nem voltak ilyen rémpofák, ilyen alkonyatkor szertefoszló rémalakok. Nem voltak, vagy csak ő, ő és a hercegné nem látta szemtől szemben őket? Hiszen örökké merénylőktől rettegtek.

Mert egy igazi udvarban még a gyilkosok is tapintatosak, nem érzed a bűzüket, csak ülsz szépen, fegyelmezetten a hercegné szoknyája mellett, ringatod a bölcsőt, ha kérik, felugrasz, elviszed-odahozod, mosolyogsz, bólogatsz, és nem is érted, mitől félsz annyira.

De most már ennek a jól megszokott bizonytalanságnak is vége.

Te vagy az én leánykám, az én aranybáránykám, az én csillagocskám! Te vagy az én gyereklányom! Örökké élni nem lehet, de a halált megkerülni igen. Ha rám hallgatsz, én majd kitanítlak téged. Ez a világ az okosoké, hisz mindenki retteg, a föld recseg-ropog, már csak a jóslatok tartják össze. Nincs az a herceg, aki ne ijedne meg, ha azt mondod, Odaátról jöttél, ha mélyen a kedves felesége szemébe nézel, ha végigpillantasz a drága apróságokon, a gyerekeiken. Hány éves a fiacskátok, herceg? Kiveri őket a víz, egy pillanat alatt kibuggyan belőlük a rémület. És ilyenkor hogy igyekeznek! Nem fázol, nem vagy éhes, testvérem? És már készítik is a különszobát, a hercegné saját maga melegíti a mosdóvizedet. A vacsorán főhelyet kapsz: a legjobb kenyér, a legjobb vörösbor de mondd, mit parancsolsz még, testvérem? Krmmmrrmmm, mire ezt kinyögöd, vagy valami hasonlót, leteszik lábad elé a legféltettebb kincseiket.

Nicophorész szélhámos lenne? Vagy egy ravasz kereskedő, aki nem prémekkel és fűszerekkel, hanem félelemmel üzletel? Mert Nicophorész úgy vélte – és talán ez volt a legjobb trükkje –, hogy az emberek mindenekelőtt rémüldözni szeretnek. Borzongani, félni, a gyerekeik életéért aggódni. Keresztül-kasul járta a frankok földjét, végül a normannokét, mindig mindenhol megfejthetetlen írásokról beszélt, soha nem hallott birodalmakról suttogott, egyre csak ijesztgetett, célozgatott. Ahol keveset mondott, ott féltek tőle a legjobban.  Nagyon kényelmesen járt-kelt a nyugati birodalomban.

Csak fogadj szót! Majd kitanítalak!

Mióta kiderült, hogy Nichophorész nem a muzulmán kém, nem a halál angyala, mikor világos lett, hogy soha, de soha nem fogja őt visszavinni a szülőföldjére ami azt illeti, még csak nem is járt a tengeren Riolda nem becsülte semmire sem. De tartani tartott tőle. Mert lehet, hogy önmagukat sem ismerik jól a kísértetek… Hogy Nichophorész csak hiszi, hogy mindenféle baljós mormogás, csalafintaság révén kiügyeskedte magát a halálból?

Mi van, ha tényleg, ha tényleg nem tud meghalni?

Aranyhalacskám! Aranyvirágom! Aranygombolyagom!

De Nicophorész történeteit már megszokta, ahogy a dereka köré fonódó, vénségtől megfeketedett ujjait is. Mutasd magad! Majd meglátod, hogy kitanítalak! Riolda soha nem mert a tűz mellől elhúzódni, mert még jobban rettegett a többiektől, a többiek pedig a mindig maga elé motyogó Nicophorésztól.

A szemükben ő, Riolda Nicophorész aranygombolyagocskája volt.

De kik ezek a ködben el- és feltünedező rémségek? Akik úgy csevegnek a csecsemők nyársra húzásáról, az öregasszonyok megerőszakolásáról, a felgyújtott erdőkről, mint mások az időjárásról? A tűz körül minden arc élesebbnek, minden kéz mocskosabbnak tűnik.  Az emberi fejek olyanok, mintha jól meggyötörték, aztán megnyúzták volna őket – de vajon ezek a mindenen röhögő öregek tényleg ilyen öregek-e? Ha a köd visszahúzódna a tengerre, nem ismerné-e fel bennük a Vilmos herceg katonáit, a teherhordókat, a kocsisokat vagy a saját édesapját?

Valamikori apák, valamikori katonák, valamikori testvérek. Örökké élni nem lehet, de a halált megkerülni igen. A mórok csak a férfiakat ölik meg, az asszonyokat magukkal hurcolják, hogy mandulán és szárított gyümölcsön hizlalják őket. Azok a férfiak maradtak életben, akik meg se próbálták megvédeni a feleségüket. Te tudod, hogy hány lyuka van a tehénnek? Teletömöd, ha fiatal, ha meg megmegvénül, agyonvered. De melyik asszony bírja a legtöbbet?

Mint a felizgatott denevérek, úgy röpködtek a tűz körül a gonoszabbnál gonoszabb történetek.

És még nincs is itt az éhség, gondolta Riolda. Még nem fedezték fel az összes éléskamrát a kastélyokban, még találhatsz félérett, esőtől lottyadt gyümölcsöket a sárban.  De mi lesz majd az agyonázott gabonával? A nedves ruha módjára elnyúló rozstáblákkal? A földekkel, amin a mór katonák végigtrappoltak? Riolda is tudta, aki őszig nem hagyja el Normandiát, az szemtől szemben találkozik majd a szülei szellemeivel.

Te majd jössz velem, én majd megvédelek, én majd kitanítalak mindenre…!

A legjobb áru a félelem. És az a legjobb, ha hozzábilincseli magát egy gonosz öregemberhez.

 

Hajnalban arra riadt, hogy egy lenyúzott arcú agg a gyerekeit szólongatja. Riolda gyorsan a másik oldalára fordult, és úgy tett, mintha aludna.

Az eső végre kisírta magát, csend volt, a felhők végre megindultak, hogy elvigyék az őszt a tengeren túlra. Vagy nem is az őszt, hanem a megbánást? A nyöszörgő férfi nagy óvatosan visszalopakodott a tűz túloldalára.

Ahány férfi annyiféleképp szégyelli magát.

De hamarosan felszáradnak az utak. És ha megnyugszik a szél, visszatér az élet a kikötőkbe is. Az eső  surrogása helyett mintha most egy dallamtöredéket sodorna felé a szél.

Mi kötné őt egy gonosz öregemberhez?

– Mit akarsz tőlem? – kérdezte a tűz mögött gubbasztó férfi.

– Azért jöttem ide, hogy megkérdezzem, vannak-e kísértetek? És hogy jutok Kerkorvian kikötőjébe?

Az agg – aki nem is volt agg, csak egy összekormozott arcú férfi – rábámult.  Ám túl elgyötört volt ahhoz, hogy akármit is mondjon életről-halálról. Viszont pontosan tudta az utat Kerkorvianba, és még azt is elmagyarázta, hogy jobb lesz, ha nagyon vigyáz magára, ha nagyon óvatos lesz, mert az utakon rabszolgakereskedők járnak. És mit számít, hogy élők vagy halottak, ha a rabszolgák sorsa rosszabb a kínhalálnál is…! Kormozza be ő is az arcát, lisztezze be a haját, borítson sok ruhát a vállára, és ha lát valakit az úton, lépkedjen úgy, mint az öregasszonyok.

De legjobb, ha nappal sehova sem kóborol. És ha éjszaka az úton lépteket hall, akkor jobban teszi, ha ledől az árokba, és halottnak tetteti magát.

Riolda boldogan felugrott.

Mire várt volna?

Tizenöt éves volt.

 

Csóka Kata fordítása

 

 

Régebbieket lásd itt:

Miért nem vagy igazi férfi? (Patrick de Mela: Fordított)

Többes szám, ismeretlen személy (Patrick de Mela: Fordított)

http: http://ujnautilus.info/tonkremenni-patrick-de-mela-forditott/

//ujnautilus.info/apa-anya-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/nyelv-orszag-mela-forditott/

 

 

Ott a szorítás; Hová is lenne az út?

OTT A SZORÍTÁS

Innen el – második Kafka/Tandori-inspiráció

 

A szűkös, szénporos átjárókból

Kitörő korom napnyugtára

Szétmosódott a városfalon

Kívül. A határtalan mezők

A girbegurba földút szélén

Botladoztak, csikorgó szélben,

Szennyes köpennyel, kémlelve a

Varjakat, egyéb madarakat.

Ázott, szürke visszfény tapadt az

Ekevastól fényes szántóra.

Egy reggelen változott minden.

A varjak, bukó madarak

Szép röpte mozdulatlanná lett.

A vidéken halotti csönd honolt

A sok megpróbáltatástól.

Bizonyosan attól. Szállásra

Itt már nem gondolhatott senki,

Még ha lépésnyi ereje se

Maradt irdatlan útját folytatni.

Amúgy se volna biztonságos.

Kevéssel előbb, virradatkor

Egy illető járt itt; nem helybelinek

Nézték, közeledni se közeledtek hozzá.

Se a varjak, se más szemlélők.

Hamarosan nyomát is vesztették

Csizmája magas szárának.

A pajták körül a földeken

Épp megsűrűsödött a levegő.

Mindennek torkán ott a szorítás

A csillagok pályájáig.

 

 

 

 

 

HOVÁ IS LENNE AZ ÚT?

Harmadik Kafka/Tandori inspiráció

 

Lovak tetemeit vezetik

kantárszáron a szenesek,

mint Égi teher alatt,

reszketnek, fújtatnak

a  kérges tenyerű óriások.

Hátuk mögött az istállók

összedőltek,

előlük a Föld kitért.

Fejük a haragos Égre szögezve.

Hová is lenne az út?

 

A ritkuló füzes után bokrok,

és ferdén földbe-vert rudak

szegélyezik a vágóhíd téglasorát.

A légszomjas mező fölött

varjúkiáltás csattog, mintha

láthatatlan kéz taszigálná

a madarakat repülés közben.

Rozsdás kacat-halom fojtogatja

a deszkakerítéseket; a korhadt

fa párnáiban gomba tenyészik.

Esni kezd,

hullámalakban elsötétül —

Hová is lenne az út?

 

Az ügyetlen sorba rendeződő

paták alól – mintegy fölszólításra –,

kipörög az út porából

a kő és a kavics.

Hová is lenne az út?

 

Mielőtt végleg nyoma veszne,

a forróságtól reszketeg

városszéli házsorok közt

az almásderes lovak

emléke

a drótfonatú pincetorkokhoz

tömörül még.

 


Ahová többé nem döntik

be rakományukat a fuvarosok,

mert utánuk se ló, se szén,

se szenes nem indul el már.

Bárhová tartsanak is,

nem érkezik róluk hír.

Összekoccanó itatóvödreik

fémes kongását elnyeli

a végső emlékezés.

Hová is lenne innen el az út?

Egy nap Velencében

 

 

 

Az autóbusz megérkezett Punta Sabbioniba. Délelőtt kilenc óra, félnapos utazás egy szűk fotelben. Igaz, a szervezők beiktattak három megállót. Hát most megálltak. Kiszállás. Kilátás. Pazar. Pazarlás. Belegondolt, hány elmaradt számlát tudna befizetni. De nem lehet mindig csak számláknak, a csekkeknek élni. Élni?

A helyi rendőrség emberei igazították útba a turistacsoportot. Néhány perces gyaloglás után felejthetetlen látvány tárult a kíváncsi szemek elé. Az Adriai-tenger e szegletének panorámája elbűvölte a messzi földről érkezett vándort. Még gyermekkorában volt szerencséje eljutni a Fekete-tengerhez, de ez most más volt, hiszen a kék vízen túl ott várta őt Velence ezeréves városa. Igazából még most sem hitte el, hogy itt lehet. Ő? Itt, a nagybetűs Nyugaton. Most járt először az egykori szocialista blokkon kívül, és egyből Itália. A sokéves bezártság még mindig éreztette hatását. Ha az ember életét kézi vezérléssel irányítják, elfelejti, hogy önállóan is tud járni. Önmaga dönthet a sorsáról. Nemcsak béna tekebábokat.

A fiatalember kék szeme illett a tenger és az ég színéhez. A hajót sirályok csapata vette körül, zajos viháncolással köszöntötték a messziről érkezett vendégeket. Mintha csak tudták volna, hogy ki ő. Ki is? Turista, nem szerette ezt a szót, mindig egy tejterméket juttatott az eszébe. „A többi túró” – hallotta felcsengeni a humorista jólismert mondatát. A bohó madarak zökkentették ki gondolataiból. Izgatott emberek vették körül, a beszélgetésekből megtudta, hogy néhányan nem most járnak először a karnevál városában. A társa is volt már itt korábban, most a tájat filmezte.

A Palazzo dello Brigioni előtt kötöttek ki. Hát mégis igaz, nem álmodik. Ez a valóság. A létező valóság. De akkor ő mit keres benne? Va bene, ragazzi! Itt van Velencében! Történelmi pillanat volt ez a Kárpátok lábaitól érkezett fiatalember számára. A Vérke üzenetét hozta el. Később a félreeső lagúnákon átkelve, ismerős érzések kerítették hatalmába. A tengerparton tarka és lármás embertömeg hömpölygött. Ott volt a város, a karnevál színes forgataga. Képzeletében a csehszlovák popsztár perdült ki a mólóra, hogy előadja világslágerét. Ma már a rádióban sem szól. Csak irigyei emlegetik.

Miközben a Keleti-Kárpátok szülötte, társával a tengerparti tömegen próbált meg átvergődni, a Szent Márk tér zajos kavalkádjában egyenes tartású férfi igyekezett a katedrális irányába. Jól ismerte az utat. Számtalanszor megtette már.

Öltözete a XVIII. század divatját tükrözte. Láthatóan keresett valakit, miközben lépten-nyomon beleütközött egy-egy álarcos alakba. Sokszáz éve rója már az ódon sikátorokat, campokat, a lagúnákon átívelő hidakat. Kétes hírneve megőrizte alakját az utókor számára, hogy méltó példája legyen a hivalkodó elvhajhászásnak.

Signor Casanova! – szólította meg egy fekete ruhás férfi, aki festőkellékeket szorongatott a kezeiben.

Á, Ön az, Signor Canaletto! Igazán nem panaszkodhat, most aztán akad éppen elég téma, amit vászonra vihet. Mit szól például ahhoz a csinos gésához? Ó, magyar nemeshölgyet látok amott.

Hát igen. De kinek kellenek ma már a festmények? Láthatja, hogy kamerával, fotómasinával, meg azzal a hordozható távbeszélővel örökítik meg a kedves pillanatokat. A festményeket száműzték a templomokba és a múzeumokba. Aztán majd azokat is száműzik.

– Na, azért mégsem olyan elkeserítő a helyzet, kedves barátom. Hiszen jó ízlésű emberek ma is akadnak, akiket még mindig lenyűgözi az Ön ecsetkezelése. Apropó, kezelés. Ugye megbocsát?

A következő pillanatban a tömeg már el is sodorta egymástól a két férfiút. Casanova egy vörös ruhás dáma nyomába szegődött, akinek ébenfekete hajfürtjei reneszánsz képkeretként szegélyezték latin angyalokat idéző arcát. A Szent Márk teret és a tengert összekötő Piazettára értek. A Doge palota tatarozás alatt álló épülete vetett árnyékot a csehországi könyvtáros szándékaira. Még egyszer utoljára felbukkant a férfi vágyának tárgya, de a következő pillanatban örökre alámerült a nyüzsgő forgatagban. De szemei már egy újabb látványosságon akadtak meg, ezúttal szőke volt a tünemény. Társaival táblákra írott betűkkel adta tudtára a világnak: Európa 2010-es kulturális fővárosa – Pécs!

Ah, már megint ezek a magyarok.– jegyezte meg, és kisétált a történetből.

A tér másik oldaláról egyik régi haragosa figyelte dühtől eltorzult arccal, de a neje becsületén esett foltot már a legmodernebb tisztítószer sem tudja eltávolítani.

Eközben a Kárpátok szülötte a Rio de Greci hídján átkelve az Arsenale felé vette útját. Valaha ez volt a köztársaság fegyverraktára, ma múzeum. A tengervíz sója megtette hatását, mint Mónika a magyar jó ízlésben. Számos ház pőrén, salétromos falakkal álldogált a csatornák szélén. Néhányuk akár Beregszászban is lehetne. Leginkább itt érezni az elmúlás áporodott illatát. Velence múlik. A város haldoklik, az emberek menekülnek. Csak a túristák nem veszik észre. Zajos áradatként öntik el újra és újra Tengervárost.

Az Arsenale bejáratánál alacsony férfi állt díszegyenruhában. Jobbját zubbonyába rejtve pózolt a vakuk fényárjában. A Canale delle Galeazze vízét kémlelte. Talán a dózse díszes ünnepi hajóját kereste, amit egykor katonái az ő parancsára küldtek a tengerfenékre. A hajóval szállt hullámsírba a több mint ezer évig virágzó köztársaság is. Ma már csak a falak maradtak, meg a hidak. A város maga. Egymaga. Dacolva idővel, tengerrel, zsarnokokkal, történelemmel, élő emlékműként kínálja fel magát az utazónak. Igaz, hogy a portéka már ódon és megviselt, de értékéből keveset vesztett. Újpesti Dózse.

  • Így múlik el a világ dicsősége. – gondolta a fiatalember.

No meg az övé is, ha volt neki egyáltalán. Hát persze, hogy volt. Jól emlékszik, mennyire ünnepelték, amikor nyolcvanról bevágta azt a gólt. Megyei felső. Aztán a sérülés.

Zajos társaság akasztotta meg gondolatmenetét. A vidám fickók között ismerősöket vélt felfedezni. A ruházat, a nyelv. Igen, csak a lovak hiányoznak. Anyanyelvén üdvözölte a keleties kinézetű férfiakat. Valahol Vereckénél már találkoztak korábban. Milyen furcsa, hogy sorsuk éppen itt keresztezte egymást újra. Újra írt történelem. Vagy inkább húrra. A magyarok nyilaitól ments meg uram minket! De hát bizonyos értelemben Attila hunjainak is szerepe van Velence megalapításában. Nem véletlenül találtak rá a Biennále melletti épület magyar mozaikjaira. Olyan ez, mint a genetikai kód, ami már akkor beleivódik az ember lényébe, amikor még nem is létezik. Hát létezik ilyen? Minden lehetséges. „Ne féljetek!”- hallotta Vojtyla nyugalmat sugárzó hangját.

A Biennále épülete gyerekzsivajtól volt hangos. Ezúttal az emberpalánták foglalták el a mozivászon csillagainak helyét. Mennyivel őszintébb arcok, nevetések, mozdulatok, érzések, gondolatok. A természetesség bontotta le a Patyomkin színfalakat, hogy egy még színesebb fal épüljön fel a gyerekek képzeletéből. A színpadon pöttömnyi kislány verset szavalt. Ismeretlen szerző, ismeretlen előadó, ismeretlen nyelv. Csak a belső fül érti szavát: Vízen ülő Velence, tengerkéklő szelence. Mesebeli tündérvár itt lakik a karnevál. Virgonc lelkű lagúnák, ficánkoló gondolák. Templomok, az áhítat minden lelket átitat. Adriának tengere, Marco Polo szelleme. Vedlő falú paloták hordozzák a nagy csodát.

Egy nap Velencében túl kevés, hogy mindent megnézhessen az emberfia, meg a lánya. A Kárpátok szülötte és társa igyekezett a legtöbbet magába szívni a városból. Tüdejük megtelt a történelem áporodott illatával. Velence egyszerre ódon és lüktetően élő város. A turisták zajos áradata feltartóztathatatlanul hömpölygött a szűk utcákon, a lagúnákat átszelő hidakon. A tengerparton női táskákat árusító afrikaiak menekültek az Arsenale irányába, amikor a Doge palota felől felbukkant két csendőr. Carabinieri, ahogy errefelé nevezi őket a nyelvjárás. Az egyik lagúnán ringatózó bárkáról friss zöldségeket kínáltak az árusok. A tavernákból vidám énekszó szűrődött ki, Európa számos nyelvén. Az utcákon színes forgatag. Mindenki ünnepelt, elvégre karnevál volt. A karnevál volt, van és lesz. A karnevál maga Velence, az a város, ami a modern világ sáskahadának elméjében bevillan, ha meghallja – Venezia. Ez a nép karneválja, mert a gazdagok a paloták falai mögé húzódva adják át magukat az életörömöknek. Sokszáz éve van ez így, az úr ritkán keveredik a pórnéppel. Nem azért van vagyona, hogy ne saját kedvére formálja a világot, ami körülveszi.

A fiatalember átkelt a Canal Grandén átívelő Rialto hídon. A vakító fényárban úszó kirakatok az ódon hidat is megszállták. Ahol valaha zöldséget, gyümölcsöt és más élelmiszert árultak, ma élelmes butikosok kínálják bóvlijukat. Megállt az egyik kirakatnál, ezernyi álarc és maszk. Arra gondolt, hogy már Velence sem emlékszik, hogy milyen is volt az eredeti arca. Az arc a lélek tükre. Tükörből pedig nem volt hiány. Tükröm-tükröm mond meg nékem? Ki vagyok én e vidéken? De az állandó zajban nem hallhatta a választ. Maradt a képzelet színesen bolyongó ecsetje, ami az elme zegzugos járatainak falára pingálja életképeit. Csak a valóságtól távol érzi igazán jól magát. Nincs tükör, amely szembesíti a süllyedő múlttal elenyésző jelennel. Fényképezőgép villanó vakuja taszította odább. Amott egy újabb templom, előtte tér. Zeneszó csalogat.

Észre sem vette, amikor elment mellette egy göndör hajú magas férfi. Távol-keleti öltözéket viselt, mintha nem is jelmezben volna. Kínai lehet? Ezek már mindenhol ott vannak. Gondterhelt arccal igyekezett áttörni a tömegen. Valahol a kikötőben már várta egy gálya, s a messzi távolban Kambalik.

A Canal Grande hátán egymást érték a gondolák és a vaporettók. Karnevál ide, vagy oda, a velenceiek élték a mindennapi életüket. Ők már megszokták a turisták hordáit. Kis túlzás, de elviselik, hiszen az általuk elköltött pénz Velence túlélését segíti. Ha van még egyáltalán segítség. Nemcsak a kíváncsi emberek, de a jó öreg Adria is azon van, hogy minél többet magával ragadjon a városból. Tengerváros végzete a tenger. Sós ízű ölelésének nyomai visszaköszönnek az épületek falairól. Fantagiro örökkön keresi elveszett Romuáldóját, miközben a világ összedől körötte. De a világ még ép, éppen önmaga körül forog.

A gondolások már ritkán énekelnek. Megkoptak a dallamok. Külön kérnie kell az utasnak. A Rialto alatt kecses testű gondola siklik át, az evezős talján dalt énekel. Mi mást is tehetne? Ide csak nem teszi be a lábát az amerikai gettók mondogatós stílusa. A parton többen felszisszennek, bosszúsan tekintenek a derék gályásra. Byron jól tudja miért, hiszen melyik velencei tűri el, hogy nápolyi dalt énekeljen a balga gondolás? Vidám hölgytársasága persze mindebből mit sem érzékel. Alámerültek az élvezetek lagúnájába emberi érzékkel. Pedig csínján kell bánni azzal a lagúnával! Az ember könnyen bemocskolja magát, aztán már csak vérző újbeggyel próbálja tisztára sikálni önérzetét. A becsület mi gúzsba köt szegényt, s a gazdag mázos szavakkal oldja azt. A törvény örvénye nem húzza mélybe ki jól ismeri. Hiszen ő alkotta, melyből álszent ének fakad, s adóztatja ki a sajtot a megszeppent hollótól. Panaszra tárja csőrét, s máris oda minden java. De a java még hátra van, a ravasz, máris füstté vált minden reménye. Pedig túlélő típus. Túl élő, mondja is a hatalom, s nyesegeti a rózsahimlő bimbaját. Bimm-bamm, bimm-bamm, kondulnak meg a Szent Márk katedrális harangjai. Lélekharang vagy vészharang? Mindenkinek élete szerint. A mór megtette dolgát, és csendben távozik. Imádkoztál az éjjel Desdemona? Még csak észre sem veszik azok, akikért a harang szól. A harang haragosa a modernkor zsivajának. Mert a szólam egyre többször hazug, s nem csak az agresszív apa veri félre- sikerült gyermekét. Gyermekcipőben jár az ki hitét másokba veti, akik viszont őt vetik meg.

A fiatalember is felfigyelt a déli dallamokra, mik messze merészkedtek a Vezúv lankáitól. A kanyarban feltűnt a gondola, benne Albion jeles poétája. Felismerte. Oda is intett, de amaz nem vette észre. Önmagával volt elfoglalva, s tovaillant a líra ringató hátán. A gondola eltűnt, magával vitte a XIX. század sóhaját.

Már a szolgái sem állnak szóba velem. – gondolta a göndör hajú és megvonta vállát. Vállvetve küzdötte át magát egy újabb álarcos társaságon.

Társa a csillogó boltokat tényképezte. Kellenek az emlékek, zárjuk be a masinába, hogy otthon kinyitva gyönyörködhessünk, amikor körberöpködnek a szobában. Elégedetten vesszük készpénznek, hogy tudjuk, mi rejlik az álarcok mögött. Már az elsődleges is mögöttes szándék, önmagának ajándék. Az ember önző, ha másoknak segít, az is emberi.

A kirakatokban Macskakirálylány és Macskakirályfi. De a szem sem legelhet időtlen, hiszen itt is van, ki lehúzza előtte a redőnyt. Odébb álltak, hiszen volt még éppen elég látnivaló. Látni, nemcsak nézni. Érezni, nemcsak vérezni. A gazdagság közepén éhezni. Étek, vétek. Vétkezni a semmiért. Étkezni az enniért. Mert nemcsak étekkel él az ember, de az étek kell. Bármi áron, ha az magas és úgysem tudjuk megfizetni. A létezés rögös, még Velencében is. A hajó a hullámok hátán döcög előre. A parton vének osztogatnak tanácsokat.

Sose öregedjetek meg gyermekeim!

Ezra Pound lépett ki az egyik palotából a tér másik oldalán. Egy idős hölgy panaszolta el, hogy a karnevál alatt nem tud aludni.

A szépség sok nyűggel jár.– jegyezte meg az amerikai, wyomingi olasz kiejtéssel.

Az öreg hölgy megcsóválta fejét, majd intett:

Megint egy bolond külföldi. A szárazföldi patkányok megszállnak minket, s egyre kevesebb a földi.

Az egyik palota előtt teherhordó bárka siklik a bejárat elé. Hátán zongorát cipel. Utasa komor arcú cilinderes úr. Fekete gondola, fekete zongora, fekete gondolat. Számára menedék Velence vendégszeretete, de mégis besúgók tekintete követi minden gondolatát. Veszélyes dolog gondolkodni, hol az emberi élet kevesek kiváltsága. A poroszok oroszok, németek végletek, elnyomnak népeket, s mindenek felett a Habsburgok lefittyedt gőgje trónol. Büntetlenül nem lehet soká büntetni bűntelenül élőket. A ménes lábán béklyó, de közelg már a valkűrök lovaglása. Paták alatt végzi a zsarnokság, s a szabadság lobogóját az Adria szele lengeti. A cilinderes úr arca komor, a várost megtöltő vidámság sem képes mozgásba hozni izmait. Vállán ősi teher, a Nibelungok kincse.

– Hát ezért jött Attila? – jutott eszébe hirtelen.

De nem látta sem Krimhildét, sem Brünhildét. Hacsak nem ott a kis téren a négy molett hölgy nyálig kifestve.

A kékszemű még mindig a kirakatokat bámulta. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy a négy testőr integet neki. Eh, csak valami duma feküdhette meg agyát. Túl sok volt ez már így ömlesztve. Kattogtak a bitek, John Lennon sem tudta volna követni a tempót. Keménykalapos öregúr lépett oda mellé. Ránézett, amaz udvariasan biccentett. Viszonozta.

Először jár Velencében?

Igen. Ennyire látszik?

Nehogy megsértődjön, kedves magyar barátom! Csak láttam a szemében a rácsodálkozást az újra.

Igen. Nagyon tetszik. De a felszín alatt valami végtelen szomorúságot érzek. Bár lehet, hogy ezt csak én látom így.

– Engem is megérintett már az elmúlás szele.

– De, honnét tudta, hogy magyar vagyok? A többség lengyelnek nevez.

– Nem fontos. Fiatal barátom, higgye el, hogy a látszat nem mindenkit tud megtéveszteni. Mint ahogy Velence sem.

– Ön is itt él, vagy netalán turista?

– Velence a második otthonom. Nemcsak a Buddenbrookkoknak van itt házuk.

A fiatalember elgondolkodott, ismerősen csengett a név. A múlt paravánja mögül előlépett egy érzés. Keddenként a tv készülék előtt ülve nézi a mozgásba hozott regényt. Körbenézett, az öregúr nem volt sehol. Egyáltalán ott volt-e? Hiszen a magyaron kívül csak az oroszt beszéli. A keménykalapos férfi nem látszott orosznak, akkor meg milyen nyelven beszéltek? Hiszen magyar sem lehetett. Arcán kisimult az ukránc.

Teljesen megbolondít ez a város.

Körbe tekintett. Nem látta a nőt. Az imbolygó fekete hajkoronát. Csak nem vesztette el? Itt még telefonon sem tudja hívni. De nem. Jóleső érzéssel fedezte fel ismerős alakját az utca másik felén. Még mindig a kirakatokat fotózta.

Hogy nem unja meg? – gondolta a kérdést.

Elindult a nő irányába, de hamarosan megtorpant. Az egyik kirakat üvege mögött ismerős jelmezt pillantott meg. Harlekin volt az. Mellette pedig a Kaszás. Ez volt a legfényesebb kirakat. Elméje mégis elsötétült. Komor gondolatok furakodtak a közelébe a tömegen át. A kirakatot bámulta. Meglepődve vette észre, hogy valaki éhenkórász kárpátaljai írónak öltözött.