Címke: irodalom

Francisco de Quevedo: Egy orr

 

Volt egy ember: egy orrhoz volt csatolva,

mely több volt, mint orr: győzedelmi zászló,

hatalmas fárosz, messzire sugárzó,

felettébb szőrös, óriás uborka,

 

szakállas kardhal, töprengő retorta,

szilaj elefánt, hanyattfekve párzó;

nazálisabb, mint Ovidius Naso,

rossz helyre tett gigantikus napóra;

 

vezérlő gálya a nagy Armadában,

orr, melyhez Egyiptom gúlái: morzsák,

az Orr Tizenkét Törzse egymagában;

 

orr-abszolútum, mit nem bír le kórság,

orrnagy, táborrnok az orrok hadában,

a Hatalom, a Dicsőség s az Orrság.

 

Havasi Attila fordítása

Aleksandar Gatalica: Euripidész halála – részlet

Amikor hosszas kínszenvedés után, az első alkonyi órán, keddi napon, kilehelte a lelkét az öcsém – valójában a féltestvérem – sok fekete esernyős ember járkált a temetőben. Aznap éjjel a fényes Szíriusz a görög égbolton éppen a zeniten járt, s Euripidész, Mneszarkhosz fia nyerte meg a tragédiaírás versenyét. Ezen a varázslatos, csillagfényes éjszakán – a puszta tenger felett ilyenkor zsákból szabadulva kószálnak a szelek – csend ült Velence védett öblén. Valamikor hajnal előtt felködlött előttem a Nagy Vétkes, az eszményi bűnbak alakja. Felrezzentem álmomból, körüljártattam szememet kis lakom falain, tekintetem megpihent a mindig égve hagyott éjjeli lámpa ernyőjén, és egyfolytában a képére meredve magam elé képzeltem a gyalázatost: semmije sem maradt, csak régi fényképek, rajtuk ő, sokak gyűrűjében, meg az önáltatás, mely erősebb a bűntudatnál, erősebb a halálnál. Az én elbűvölően szépséges anyám egész nap nem engedte a halottkémeket a test közelébe, bezárkózott vele a szobába, és senkinek sem nyitott ajtót. Eme végtelenül szentimentális haláltusa után, mely alatt pók módjára szőtt láthatatlan hálót az aprócska, sápadt, menthetetlenül élettelen test köré, kicsivel éjfél után, már kiöltözve, anyám végre megengedte, hogy öcsém tetemét kivigyék a házból. És nem volt benne semmi különös, hogy a közönség sorait a játékok napján megtöltötte a férfinép, nem volt különös, hogy felállva megtapsolták; meglepő az volt, hogy a zsűri azon az éjjelen, amely oly könnyen lobbantotta lángra a fáklyákat, a bírálók közt egyöntetű lefitymálásnak kitett szalamiszinak, Euripidésznek ítélte az elsőséget. A döntés híre messze elhallatszott, mert hiszen a velencei karnevál évente egyszer úgy veszi hatalmába a várost, mint a pestis. Karnevál szellemét egy oldalutcában éreztem meg először, egy keskeny csatorna partján; először a parfüm illata csapta meg az orromat, majd magas sarkú cipellők kopogása ért el a fülemhez, azután pedig az éj sötétjéből két kecses női láb tűnt elő, akárha anyáméi lennének. Egy olasz nő volt az, nem is lehetett volna más, mint egy elegáns olasz nő. Úgy nevetett, mintha soha sejtelme sem lett volna róla, hogy a féltestvérem, kisöcsém koporsóján ez állt: „Élt 4 esztendőt.” És anyám, az én anyám, aki bánatában is oly tüneményesen szép volt, másnap gyászruhát öltött. Ó, milyen igézően mutatott lábikráján a sötét harisnya, combján a harisnyakötő, derekán a selyemblúz, mely alatt kirajzolódtak keblei, a bájos kalapocska, melynek fekete csipkefátyla eltakarta nagy, kisírt szemeit. Nem vett észre, a jelenlevőkről nem vett tudomást, a távollété volt minden gondolata. A tükör előtt állt, félig pőrén, s oly gondossággal öltözködött, mintha az, aki vár rá, a szeretője volna: a halál maga. Szemeit úgy festette ki, hogy kiemelje szeme aljának gömbölydedségét, a véreres szeme fehérje közepében úszó kékeszöld szembogarat; fehér, modiglianis nyakára fekete csipkeszalagot tapasztott. Kisöcsém nem játszadozik már kuckójában; nem látni már szomorú, beesett szemét; a lakásból kiveszett féltestvérem szaga; kisöcsém nem sóhajt többé; kisöcsém nincsen. Miért nem jók mind az emberek, Euripidészem? Látszatra, úgy tűnik, sokkal egyszerűbb jónak, csendesnek, rendesnek lenni, a sorssal és az elkerülhetetlennel megbékélni, mint -nak, csúfnak, haszontalannak, rossznak, elvetemültnek, mindig gyanakvónak, örökkön mozgásban és cselekvésben. A dionüszoszi játékokon a huszonkét nevezésből elért sovány három harmadik helyezés után tegnap – 441-et írunk – tiéd lett az elsőség. Ezen az éjjelen a hold is jócskán lefelé tartott már – a zsűri izzadságban fürdött a fülledt éjszakában – közhírré tették, hogy győztél. Megörvendeztetett-e a döntés, vagy azt gondoltad, hogy igazságos méltánylása a köznép, a démosz, a csőcselék zabolátlan istenítésének, mert hiszen évtizedeken át ők halmoztak el mindenféle ranggal? A városon át fáklyák vonulnak, fáklyák, mint az angyalok azon a freskón, amelyet révedezve néztem a kisöcsém lelki üdvéért adott gyászmise alatt. A koporsót leeresztették, úgy éreztük, szinte beledobják a sírgödörbe; a kis láda, mely mintha elrabolt aranypénzt rejtene magában, nem pedig egy gyermektetemet, a gödör fenekéhez koppant, s az én kiillatosított anyám a halál ölelésében felemelte a csipkefátyolt, inai megremegtek, és rogyott utána. Valaki azonban, mint egy rossz regényben, elkapta a könyökét, így hát ügyetlen halálos ugrása csak megszédülésnek hatott. A templomban nem sírt, fejét felvetette, ahogyan egyedül ő tudja; haja kibontva, duzzadt emlőit, amelyekből titokban tej szivárgott puha hasát megnedvesítve, előrefeszítette; tekintetét pedig, az összetört szerető hamis tekintetét az égnek s a sok-sok égővel sziporkázó csillár felé fordította. A szentély főhajójában úgy festett, mintha maga Szűz Mária volna, s szőke haja körül fent a sziporkák mint angyali kar: huszonnégy az első, tizenhat a második, tizenkettő a harmadik, hat a negyedik, három az ötödik gyűrűben és egy a leghegyén – közönséges gyertyaégők, amelyek titokzatos rezdülésekben adják ki lelküket a feje fölött.

 

            Hajón érkeztem Velencébe. 1911-et írtunk. A nagy hajólapátokat zajos gőzgép forgatta. Tarka sokaság töltötte meg a fedélzetet, a tumultusban egy kikent-kifent bonviván, akit leplezetlen kíváncsisággal méregettek az utasok. Az utazó, aki számos vasutvonalat és hajójáratot ismert, valamilyen kór előrehaladott állapotában szenvedett: lélekben összeroppant, testileg rozzant ember benyomását keltette. Hogy szeme alján a bőr természetellenes haloványságát, arcán és szája szögletében a

Tóth Andrea: Esődben táncolok

 

0.

Most, csináld már, most!

Mikor felébredt, először csak a hideget érezte, hogy nincs a testén ruha, majd észrevette a szúrásnyomokat a tenyerében. Aztán fájni kezdett a feje, és odakapott, persze véres volt. Még mindig esett az eső, ő pedig teljesen meztelen volt. Akkor vette észre, hogy a fél lába is hiányzik, térdtől lefelé, a jobb.

 

1.

Az ablakból pont rá lehetett látni a templomra és a templom előtti parkra, közepén a szökőkúttal. Rá lehetett látni a gyertyaláng-formára metszett tujákra és a cseresznyefára, meg arra a hatalmas fehér nyárra, amiről az apja egyszer azt mondta: populus alba, pontosan 135 éves és két hónapos és egy napos. A populus alba a templom mellett vert gyökeret, állta a viharokat és védte a templomot a lombjával. Márciusban meg elárasztotta a levegőt a nyúlós, fehér könnyeivel.

A fiú nagyot húzott a borosüvegből; az ablakból figyelte az anyját, ahogy sietősen halad, kikerülve a parkot, mintha félne. A padokon öregek ücsörögtek, a szökőkút körül gyerekek és kutyák rohangáltak.

Ez a nagy nap, gondolta a fiú: most végre lemegy, és megteszi.

Az anyja már ott is volt az ajtóban, kulcsa csörrent, a hatalmas szatyrokat, amiket cipelt, a fiú szinte látta: nehezen engedte ki a markából, a műanyag zacskók nyomot hagytak a tenyerében, mintha korbáccsal verték volna. A fiú bedugaszolta az üveget, és a ruhásszekrénybe dugta, az ünneplői közé. Azokat úgyse használta soha.

Milyen napod volt – mondta az anyja fáradtan, és megcsókolta a fiú homlokát. Kimerült volt, az olcsó parfüm szagát rég elnyomta a munka serkentette verejték. – Vacsoráztál már?

Aztán nekiállt karfiollevest melegíteni a gázon egy hatalmas lábasban. Miközben a levest kavarta, az egyik lábát megrogyasztotta, aztán a másikat, és aztán tovább, váltogatta mindkettőt. A fiú bekapcsolta a tévét a konyhában.

Volt egy macskájuk, úgy hívták: Bébé. Lusta, hosszú szőrű fehér kandúr volt. A nő kikaparta a tálba a macskakaját, aztán visszaállt a gáztűzhelyhez, hogy tovább kavarja a levest.

Vacsora után a fiú megkérdezte, leviheti-e Bébét egy kicsit levegőzni. Nem hajolt túl közel a nőhöz, nehogy megérződjön a borszag.

 

2.

Este kilenckor jutott le: nagyot szippantott a levegőből, az utcán erősen fújt a szél.

Tudta, hogy melyik padnál ülnek, szinte hallotta őket, és érezte a szagot. A macskát a kabát alá dugta, az meg tűrte. Mindent elviselt. A fiú közelebb lépett, látta a tuja mögött a félkopasz, foltos fejeket. Mielőtt megszólalt volna, jól belehúzott a borosüvegbe, amit a macskával együtt sikerült észrevétlenül kicsempésznie a lakásból.

-Helló – mondta.

-Atyám – mondta az egyik, a kapucnis pulóveres srác –, atyám, egy szellem.

A srác és a másik összefogózkodtak, és úgy néztek a fiúra. Aztán röhögni kezdtek.

-Helló – mondta a fiú. – Semmi gáz… ott lakok abba a házba – és felmutatott arrafelé, ahol az egyetlen, közös szobában laktak ő és az anyja.

-Ez hülye – mondta a másik, és felröhögött, hogy közben össze-vissza köpködött a levegőbe -, ez hülye, még meg is mutatja, nem hiszem el!

A srác és a másik felröhögtek, és össze-vissza köpködtek a levegőbe. Habos nyál csurgott a koszos pulóverükre.

-Ne féljetek – mondta a fiú, és még közelebb lépett. – Helló. Tom vagyok.

A srác megkapaszkodott a pad háttámlájában, miközben röhögött, a másik meg lecsuklott a földre, és úgy. A fiú csak most vette észre, hogy a másik egy lány – eddig, míg figyelte őket, sosem tűnt fel -, egy lány, csak rövidre van nyírva a haja, és semmi nőies cucc nincs rajta. Csak a dereka volt olyan, mint egy nőnek, ahogy a fiú most észrevette, miközben a földön térdelt, és előrehajolt.

Tom vagyok, mondta a fiú megint, és elvigyorodott ő is, mert végre egészen közelről érezte a ragasztó meg a lakk meg a higító szagát. Olyan volt, mintha hazatalált volna. Megkínálta őket borral, az üveg alján még lötyögött körülbelül másfél deci.

-Cigid nincs? – kérdezte a nő hirtelen komolyra váltva.

Tom lehajtotta a fejét, és szomorúan megvonta a vállát. – Tommy – mondta a nő, és aztán röhögni kezdett. – Tommy!

Ideig csupán a szörcsögő, szipogó nevetés hallatszott.

-Csak macska van – mondta a fiú hirtelen, és előránotta a Bébét a kabátja rejtekéből. A nő felsikított, kikapta Tommy kezéből a kandúrt, és simogatni kezdte a koszos, nyálas, húgyos kezeivel.

Tom körbenézett. Még sosem látta így, ilyen közelről:

A templomot hatalmas, égbe nyúló, tompa fényű lámpák világították meg, olyan volt az egész, mint a mennyország kapuja a csillagos ég alatt. Erősen fújt a szél, a fiú orrába, arcába fújta a technocolszagot.

-Te – mondta a srác Tom felé kapálózva a levegőben. – Te… te Tom… Tommy… kérsz?

A fiú nagyot nyelt, és bólintott. Kapott egy zacskót. Csak annyi, hogy be kellett lélegezni mélyen, mint a friss tavaszesti levegőt.

 

3.

A templom szikár, megvilágított építménye megmozdult, mintha földrengés rázta volna meg. Aztán Tommy összeszedte magát, és a többiek felé nézett. A padon ültek és röhögtek. Tommy beletúrt a homokba, aztán felnézett a templom felé, és röhögni kezdett ő is, aztán félni.

Tudjátok… tudjátok, milyen régóta várok erre?, kérdezte a többieket, de azok, mintha meg se hallották volna. A padba kapaszkodva álltak vagy keringtek, akárha valami ősi körtáncot járnának egy feldíszített, szent fa körül.

Tom is táncolni szeretett volna. A templom súlyos, fekete árnyékot vetett a tujákra és a padra. – Tinektek micsinálnak a szüleitek – kérdezte. – Az én anyám óvónő.

A táncosok most megálltak egy pillanatra, egyszerre, mintegy varázsütésre vagy tapsra. A szürke, kapucnis pulóveres srác Tomra vigyorgott a fekete fogaival és a lukakkal a szájában.

-Dejó pulcsi – mondta, és közelebb lépett Tommyhoz. – Dejó, add nekem.

A fiú arra gondolt, ezt az anyja kötötte neki még nagyon régen, vagy talán a nagyanyja. Észre se vette, hogy időközben elhagyta valahol a kabátját. Lehámozta magáról a pulóvert, amin rombuszminták voltak piros, kék és zöld kerettel, és odanyújtotta a srácnak.

-Hogy hívják a macskát – mondta a csaj, és rávigyorgott Tomra a foghíjaival. Fekete és cserepes volt a szája, mintha földet evett volna. – Add nekem!

Tommy rábólintott. Aztán közelebb lépett a padhoz, és felállt rá. Széttárta a karjait, a pólóján átsüvített a koratavaszi, hideg szél. A srác és a csaj tátott szájjal bámulták, mit csinál a fiú: Tommy a templom felé nézett, széttárta a karjait, hagyta, hogy átsüvítsen a testén a szél, és arra gondolt, hogy a srác majd hordja a rombuszmintás pulóverét, a csaj meg játszik a Bébével.

-Hozok nektek még! – mondta, és a srác félkopasz fejére tette a tenyerét.

Tommy úgy állt a pad tetején, mint egy megfeszített csontváz vagy egy széltépte madárijesztő, a többiek meg a földön, törökülésben, tátott szájjal bámulták őt.

Aztán eleredt az eső.

A srác leránotta Tomot a földre, van egy rejtekhely, mondta, de csak akkor mutatjuk meg, ha nem mondod el senkinek! Tom bólintott. Ment velük, mint két testőrrel, az utcán, megkerülték a parkot és a templomot, és a csikkekkel, borosüveg-darabokkal és műanyag zacskókkal teli patakhoz értek. A patak fölött egy híd ívelt át, az alá rángatták a fiút. A srác rágyújtott.

Tom ekkor vette észre, de még sosem látta ilyen közelről:

A populus alba gyökerei, mintha kecses fekete-barna karok lettek volna, a nyers földbe kapaszkodtak, és a híd mellett ágaztak el, bele a patakba, mintha onnan akarnák felszippantani a vizet; olyan volt az egész így, ahogy megcsillant az esőáztatta rögökön a lámpafény, mint egy földre hullajtott, ezüst szálakkal átszőtt viaszparóka.

-Na micsináljunk – kérdezte a srác, és maga elé fújta a füstöt, aztán odaadta a csajnak a cigit, ami maradt belőle. A nő a patakba köpött, és valami olyasmit mondott, el kéne dugni a zsaruk elől, de minél gyorsabban. Tommy elvesztette a fonalat.

-Honnét tudjam – mondta a srác, és köpött egyet. A nyála egy része a rombuszmintás pulóverre csurgott, amit időközben felerőszakolt a szürke, kapucnis pulóverére.

-Valamit kell csinálni – mondta a csaj.

-Dugjuk el – mondta a srác.

-Hova – kérdezte a csaj, és elnyomta a cigit a földbe, amiből a populus alba táplálkozott.

-Olyan régóta várok erre – mondta Tom, és elmosolyodott. – Húúúú, hogy csak na, húúú.

Végre lent vagyok, gondolta, végre megcsináltam. Majd mint anyu, csinálok valamit ezekkel a gyerekekkel. – Hol van a Bébé? -kérdezte. Hirtelen eszébe jutott.

-Haggyál már – mondta a nő nyűgösen.

-Nyugi – mondta a srác. – Biztos nincs cigid, gyerek?

Tommy megrázta a fejét.-Nem vagyok – mondta.

-Mi nem vagy – kérdezte a srác. Kicsit előrehajolt, mintha hányni akarna.

-Semmi – mondta a nő. – Ne foglalkozz vele.

Gyerek nem vagyok – mondta Tom.

A srác és a nő most mindketten ránéztek, mintha valami komoly, jelentőségteljes dolgot mondott volna. A templom órája elütötte a tizenegyet.

Tommy a homlokára csapott. – Már rég… rég!…

-Nyugi – mondta a srác, előrehajolt, és lassan, ritmikusan, hányni kezdett a patak felé. A nő megpaskolta közben a hátát, és azt mondta: – Szegénykém.

-Szegénykém – ismételte Tommy is.

-Amúgy nem szar – mondta a srác, miután kihányta magát, és megpróbált felegyenesedni, de nem sikerült, úgyhogy visszahuppant a megáradt patak vize puhította avarba. – Csak dögunalom. Igaz, bébi?

-Ja – mondta a nő. Állva maradt, és mintha fürkészett volna valamit maga előtt a levegőben. – Aha, ja. Abszolút – mondta egy kicsit később.

Eltelt vagy öt perc. Vagy talán több is. Tommy már nem hallotta a templomóra kongását, csak a patak csobogását, és ahogy az eső verte a hidat fölöttük a maga egyenletes tempójában.

-Van még? – kérdezte a srác, és hirtelen mozdulatot tett. Azonnal sikerült felállnia. Talán elszundított az előbb egy kicsit, csak nem merte bevallani senkinek.

-Ja – mondta a nő, és kotorni kezdett a rongyos táskájában. Tom megint megérezte a ragasztó meg a lakk meg a higító szagát, és elmosolyodott.

 

0.

Most, csináld már, most!

Mikor felébredt, először csak a hideget érezte, hogy nincs a testén ruha, majd észrevette a szúrásnyomokat a tenyerében. Aztán fájni kezdett a feje, és odakapott, persze véres volt. Még mindig esett az eső, ő pedig teljesen meztelen volt. Akkor vette észre, hogy a fél lába is hiányzik, térdtől lefelé, a jobb.

Egy pillanatra majdnem felsikított, de tudta, hogy az lányos dolog, úgyhogy mégse. Megvolt a lába, félig be volt temetve az avarba, a populus alba lábai, a populus alba gyökerei közé. Tommy fejjel lefelé lógott, a feje búbját már majdnem elérte a koszos, szemetes víz.

Kiszabadította a lábát, és csak egy kicsit csúszott bele a teste a patakba, épp hogy lenyalta róla a megalvadt vér egy részét. – Bébé – mondta, és kiabálni kezdett. – Bébé! – A templom órája kilencet ütött.

Meztelenül indult neki a hazaútnak. Volt pár járókelő, egy templomba totyogó vénasszony, kismamák: ártalmatlan korosztály. Alig bámulták meg. Tommy feltotyogott a lépcsőkön, mint egy kopasztott kacsa, nagy tócsákat hagyva maga után, még mindig csöpögött a testéből a víz, de honnan? Bekopogott a laskásuk ajtaján. Aztán még egyszer. Még egyszer. Még. Csak a tizedik kopogás után döntötte neki homlokát az ajtónak, és kezdett el bőgni.

 

Benne élünk, mozgunk és vagyunk

Eleinte Epiktétosz szövi és írja

a nagy elbeszélést,

majd átadja a tűt és a cérnát

az  esőnek. A víz ceruzája a kő.

Az eső beleír egy édesvízi trillát

és megkéri a Holdat,

fesse aranyra a dal-foszlányokat.

Ariadné tiltakozik, ő inkább ezüstöt kérne.

Hogyne. Azt már nem!

A Hold dönt: az égbolt kékjébe mártja

a pennát és ráapplikálja

a felhők korongvattáit is a műre.

A Dialektika nevű bárány replikáz.

Kicsit napos, de mégis halszálkás

citromsárga illene bele. Méz és olaj.

Talán egy kis galamb gané.

Szövi bele Szókratész.

És kortyint 15 százalékos almalét.

Kollázs kell, azt szereti a nép.

 

 

Pelék dala

Minek nézel minket, mondd csak, ha még az se megy:

szürke bunda látványára ne mondj egeret!

Jegyezd meg, hogy nem mind mókus, aki fán lakik

akkor sem, ha ők is épp a diót szeretik.

 

Ne ítélj hát elsőre, és gondolj csak bele,

milyen érzés volna, hogyha te lennél pele?!

De üsse kavics, mancsot rá és barátkozhatunk,

nincsen pajtánk és mi mégis pajtások vagyunk!