Egy férfi kúszott a porban. Lassan, bizonytalanul vonszolta hosszú végtagjait. Szemében az égen repülő madár tükröződött. Veréb lehetett, szürke, jellemtelen veréb, ő mégis fecskének látta. Villás farkú füstifecskének, amilyenek egykoron száz számra sorakoztak a villanydrótokon. Zeneiskolából jövet sokszor eltöprengett azon, hogy le kellene jegyezni a frakkfarkú madarak által a fémszálakra felrajzolt hangjegyeket. Kottafüzetébe egyszer be is írta: Fecske-szonáta, de ennél tovább sose jutott.

A rátörő köhögéstől megtorpant. Fejét lógatva krákogott egyet, háta kérdőjelként görbült belé. Véreset köpött. Ragacsos nyála nyúlékony masszaként himbálózott tikkadt ajkai és a megcserepesedett föld között. Kézelőjével esetlenül megtörölte száját, és mély lélegzetet vett.

A körülötte levő sírokon sárga és piros tulipánok hajladoztak az enyhe tavaszi szélben. A virágok nagyanyját juttatták eszébe. Hajnalban kelt, félig töltötte vízzel a két hatalmas bádogvödröt, majd telirakta őket bimbózó tulipánokkal. Felöltötte kék köpenyét, fejére kötötte kendőjét, és a kormányra akasztva a vödröket, ósdi kerékpárján bekarikázott a városi piacra. Itt fekszik ő is valahol, fordult meg a fejében.

Öklendezni kezdett, egész teste belegörcsölt, úgy érezte, mintha beleit csomóba kötözték volna.

– Úristen, nézzétek!

A tizenéves lány undorodva mutatott a férfira. A társaság tagjai kíváncsian odapillantottak, de azonnal el is fordították fejüket.

– Mama, ez… Alex?

A térdig érő ruhát viselő hölgy meghökkenten meredt az idősödő asszonyra.

– Igen, ő az…

– Ismered?

A sötét öltönyös férfi érdeklődően nézett feleségére.

– Persze! Ugyanabba az iskolába jártunk, csak nem egy osztályba…

– Anyu, ez a… nyomorult annyi éves, mint te?!

Az asszony igenlően bólintott, és megigazítván fején a napszemüvegét, ismét édesanyjára pillantott.

– Hallottam a történetét, de nem gondoltam, hogy ennyire… Dolgozik valahol?

– Ugyan már!

– Legalább kap valamiféle segélyt?

– Tudtommal nem…

– Akkor miből él?!

– Alkalomadtán besegít ennek-annak a ház körüli munkákban…

Az idősödő asszony sóhajtva megvonta a vállát.

– Mi történt vele?

Rezignáltan vejére emelte tekintetét.

– Hosszú történet…

– Nem kellene segíteni rajta?

Gyengéden végigsimította kezét aggódó unokája hosszú haján.

– Jó lesz ő…

A megjegyzéshez senki sem fűzött hozzá semmit. Szótlanul folytatták a sétát a temetői sétányon.

A férfi letörölte szakálláról a hányadékot, felemelte fejét és üveges tekintettel a távolodó család után nézett.

 

*

 

Kínkeservesen feltápászkodott az útszéli árokból, és a kapukerítésig tántorgott. Megkapaszkodott a rozsdás vasrácsokban, és a gyalogjárdát söprögető öregember felé fordult.

– Adjon isten…, szomszéd!

– Neked is, fiam.

– Úgy látszik…, szép napunk lesz ma…

Imbolyogva felmutatott a felhőtlen égre.

– Ránk fér már, hosszú volt az idei tél… Te meg jobban teszed, ha ledőlsz egy kicsit.

– Az lesz…, szomszéd, az lesz… No… minden jót!

A bácsi egy pillantást vetett a dülöngélő alakra, majd folytatta a söprögetést.

A férfi elvánszorgott az ajtóig, lenyomta a kilincset, és mintha csak egy zsák krumpli lenne, beesett dohszagú otthonába. Lábfejével belökte maga mögött az ajtót, mire koromsötét lett az egész lakásban. Négykézlábra emelkedve, az utcára néző ablakhoz kúszott, és kissé felhúzta a rolettát, hogy némi napfény szűrődjön be a helyiségbe. Megpofozta gyűrött arcát, és a sarokban levő gázrezsóhoz mászott. Gyufát sercintett, meggyújtotta a parányi tűzhelyet, egy műanyagpalackból vizet löttyintett a kávéfőzőbe, és a lángkarikára helyezte. Amikor forrni kezdett a víz, felemelte a földről a kávésdobozt, ekkor szembesült azzal, hogy üres. A kurva életbe! – bukott ki belőle. Leemelte a kávéfőzőt a rezsóról, és a víz felét megpróbálta visszaönteni a palackba, nagy részét azonban magára csurgatta. A főzőben maradt vízbe kapargatta a doboz aljára és falára száradt kávét, megkavarta a főzetet és belekortyolt. Az íztől eltorzult az arca, dühében a tágra nyílt hűtőszekrényhez vágta az üres kávésdobozt. Bassza meg! – ordította. Elzárta a gázrezsót, s káromkodva leemelte a kisszekrényről a zacskó házilag vágott dohányt. Cigarettát sodort, majd rágyújtott. Újra belekortyolt a kávéba, de nem járt nagyobb sikerrel, dünnyögve felhörpintette az egészet, elnyomta a csikket, és bemászott az ágyba. Hanyatt feküdt, és egy darált hússal töltött kiflit húzott elő a zsebéből. Émelyegve beleharapott.

– Faszikém…, elégedett lehetsz…, a családod első osztályú kajával… és piával kísért ki… Remélem…, ugye…, nem haragszol, hogy… besegítettem… A pálinka… kerítés…szaggató erejű…, de zamatos… Valami spéci… külön…legesség! Hallod…, nem rossz ez a szokásotok…, csak ébernek kell lenni…, különben a kóbor ebek szart se hagynak… Mint azokból a szerencsétlenekből… Szana… szanaszét feküdtek… mindenfelé… Diribdarabokban, mint a szétszerelt bicikli… vagy a kibelezett jószág… Emlékszel…? Emlékszel?! Emlékszel, baszki?!!! Naná, hogy emlékszel… Te… mindentudó… Balt… Baltazár… Balt… Baltazár… Balt… Baltazár… Baltazááááár! … Kis okostojás voltál mindig! És most mi van…? No?! Semmi sincs…, ugye?! A büdös… nagy… semmi! Az van! Az…

Elhallgatott. Pilledten bámulta az átázott mennyezeten éktelenkedő foltot, míg csak le nem csukódott a szeme. Kezéből a kiflivég a poros padlóra gurult.

 

*

 

Csendben ücsörgött a közért előtti kispadon. Térdére könyökölve kissé előrebukott, és füstöt eregetve a fűben rohangáló bogarakat figyelte. A boltból egy borostás alak lépett ki két sörösüveggel meg egy karton cigarettával a kezében. Hamuszínű, sűrű szemöldöke, nem kevésbé az orrnyerge menti karikák jellegzetes, idegen számára kissé ijesztő arcvonást kölcsönöztek neki. Koszos munkaruhája teli volt rászáradt malterdarabkákkal, szürke micisapkája alól őszülő hajtincsek kandikáltak ki. A falhoz döntött rozoga bringáján csüngő vászonszatyorba tette a cigarettát, és leült a férfi mellé a padra. Az egyik sört feléje nyújtotta.

– Nesze!

– Kösz…

– Egészségünkre!

Mindketten jól meghúzták az üveget.

– Az öregnél voltál?

– Nála bizony, a fene egye meg! Két hónap után végre eszébe jutott, hogy fizetni kéne valamit… Közben a cipőm az ördögé lett…

Lehajolt és jobb cipőjéről leoldotta a kócmadzagot, amely addig egybetartotta a levált talpat a cipő orrával.

– Egész nap így kellett melóznom… Te?

A másik férfi megrázta a fejét.

– Szar ügy! Én sem tudom, mihez kezdünk, ha ezt befejezzük. Átok ez az egész… Téged keresett Vírus?

– A napokban járt nálam.

– Mi a lófaszt akar már megint? Az asszony mondja, hogy nekem is telefonált…

– Semmi különös, a régi mese… Találtak egy új ügyvédet. Ez majd állítólag kihajtja az ügyünket…

– Hajtja a frászt! Ha lehetett volna, már megtették volna az elődei… Nem?! Szarházi mind egy szálig! Vírus nemkülönben.

– Ahogy mondod…

A cigarettavéget a bogarak közé pöccintette.

– És aláírtad?

– Alá…

– Tegyük fel…, egyszer mégiscsak kifizetnek valamit… De mikor?! Itt van, szegény Baltazár is elment…

– El bizony. Belebukott a mamaligás tányérjába, és már kész is volt…

A munkaruhás alak nem mondott semmit, a cipőnyíláson keresztül megtornáztatta lábujjait, és elbámészkodott az éppen érkezett vásárlón. A piros nadrágba és fehér blúzba öltözött asszonyság, mielőtt még az üzletbe lépett volna, az üvegajtó előtt finoman megigazította feltupírozott frizuráját. Mámorító illatfelhő áradt utána. A borostás férfi meglökte társát.

– Láttad?!

– Nem semmi a csaj…

– Belevaló ribanc volt már annak idején is… Emlékszem, Cézár egy házibulin a használatlan padlásszobában szétterített búzában dugta meg.

Hiányos fogsorát felvillantva, jóízűen felröhögött. A másik férfi is elmosolyodott.

– Még mindig nagyon jól tartja magát…

– Ne vicceljél, hát van neki miből… Képviselő, vagy mi…

– Fáj a segge a világra!

– Hm… Majd megsaccolom egy kicsit közelebbről. Legurítasz még egy sört?

A férfi bólintott, a borostás alak pedig összekötözve cipőjét, a két üres üveggel a bolt bejárata felé indult.

 

*

 

A gesztenyefa tövébe kuporodott, háttal a fa törzsének dőlve. Hol fölfelé tekintgetett, az égen kirajzolódott csillagképeket vizsgálva, hol pedig a hézagosan deszkázott kerítésen keresztül a házból kiszüremlő világosság felé pillantott. A szűk kis utca teljesen kihalt volt. A távolból macskanyávogás hallatszott. Megcsavart egy szál cigarettát, elszívta, majd némi erőfeszítéssel felemelkedett a guggoló testhelyzetből, és a kerítéshez lépett. Az egyik deszkába kapaszkodva, fellépett az alacsony betontalapzatra, előbb egyik lábát óvatosan átemelte a kerítésen, utána pedig a másikat is. Földre lépvén azonban megcsúszott, elveszítette egyensúlyát és térdre rogyott. A puffanásra a szomszéd kutya kísértetiesen felugatott. A zajra meghűlt benne a vér. Megvárta, hogy az eb elhallgasson, csak akkor merészkedett a házhoz. Az ablakpárkányba fogódzkodva, bekukucskált a szobába, a behúzott függönytől azonban semmit sem látott. Nagyot nyelt, és kétszer gyengén megkopogtatta az üveget. Mivel semmi visszajelzést nem kapott, másodszor valamivel bátrabban verte meg az ablaküveget. A következő pillanatban odabent hirtelen minden fény kialudt.

– Anna! Hallod…, Anna…, ne félj! Én vagyok az… Anna… tudom, hogy hallasz… Nem kell félned, én…

– Ki az ördög vagy ilyen tájban?!

– Én vagyok az… Anna… Nem… nem ismered meg a hangom?

– Alex?! Szentséges ég, mit keresel te ilyenkor itt?

– Engedj be…

– Még mit nem akarnál?!

– Engedj be…, ha mondom…

– Minek?!

– Beszélni szeretnék… veled…

– Majd holnap megbeszéljük.

– De… én most akarok!

– Részeg vagy!

– Hát aztán…

– Hogy nem szégyelled magad, éjnek évadján ide esz a fene…

– Én… én szégyelljem magam?! Én?! Miért… miért kellene nekem szégyellnem… magam?

– Miért?! Még kérded? Nézz magadra! Alig forog a nyelved, és alig állsz a lábadon.

– De én… Én soha senkinek…, de senkinek semmi rosszat nem tettem… Én…

– Menj haza, aludd ki magad, és gyere el szépen holnap reggel, lesz munka, fel kell ásni a kertet, és…

– Nem megyek innen sehova!

– Alex…

– Fogd be a szádat! Én… szégyelljem… magam? Te szégyelld magad! Ma reggel… megtudtam, hogy rád nem számíthatok a bajban… Pedig máskor jó vagyok… Ugye? Ha dolgozni kell… vagy ha… No hagyjuk… Mire vágsz föl annyira?! Egy vénasszony vagy hozzám…

– Tűnj el innen azonnal, mert…

– Mert mi lesz?!

– Alex… Szépen kérlek, menj el, máskülönben kénytelen leszek kihívni a rendőrséget.

– Felőlem az atyaúristent is lehívhatod az égről… Ő is kinyalhatja, meg te is, meg… Mindannyian kinyalhatjátok! Innen egy tapodtat sem mozdulok… Nem én… Nem…

Elhallgatott. Hátát a falhoz nyomta, és az ablak alá ült. Feje bágyadtan hanyatlott le vállára.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Szívhiány

 

Van a közelünkben egy erdő. Tényleg nagyon közel van, úgy kell odamenni, hogy átsétálunk egy hídon. A híd alatt egy vasút van. Persze ott is átmehetnék, de nem szeretem ahogyan a kavicsok összekoccannak a talpam alatt, ezért igyekszem mindig elkerülni őket. Meg félek is kicsit. Mikor először mentem át a hídon az erdőbe láttam egy farkaskutyát, ott állt lent a síneken. A szőre és a szeme is mélyfekete volt. Sokáig néztük egymást. Láttam az apró fekete szemeiben a meghajló eget, az egész hidat, meg a körülötte lévő tölgyfákat.  Mindent láttam, ami körülöttem volt, csak magamat nem. Aztán igyekezni kezdtem. Látni jobban a szemeit és megtudni, hogy hova tűntem belőle. Meglehet, hogy ő is magát kereste bennem, mert olyan megbűvölten nézett, mint én őt. De aztán jött a vonat és eltűnt.

 

Anya azt mondja, hogy gyakran találok ki történeteket. Pedig én sosem hazudok. Mindig minden úgy történik, ahogyan látom és mindig csak azt mondom el.

 

Az a híd, ami az erdőbe visz, már nagyon régi lehet. Korhadt falapokból áll, amik folyton recsegnek, amikor rájuk lépek, mindkét oldalán vasból készült korlát van, kék színre lefestve. Ez azért nagyon jó, mert már messziről látom, hogy hol fogok átmenni. Szeretem azt a hidat, mindig is szerettem a hidakat. Igazából mindig is szerettem a tárgyakat. Sokáig a legkedvesebb tárgyam egy tamburin volt. Mikor azt ráztam megszűnt a csend és nem voltam egyedül. Amikor kisebb voltam folyton magammal vittem az erdőbe, hogy elijesszem vele az ott tanyázó vadállatokat. Tudtam, hogy ezt a hangot nem bírják elviselni. De aztán nagyobb lettem, és bátrabb és talán már meg is szoktak az állatok. Talán nincsenek is vadállatok az erdőben. Most már csak a híd áll közel hozzám. Biztosan a kék szín, meg a körülötte lévő hatalmas tölgyek és gyalogbodzák miatt, de ennél valóságosabb helyet nem tudtam volna elképzelni sohasem. Pedig néha úgy sütött rá a nap, hogy nem tűnt valóságosnak, mert olyan volt, mint egy kép. De a képek nem valóságosak.

 

A valóságos napokon szerettem elkiáltani magam a hídon. Ilyenkor mindig egy konkrét dolgot fogalmaztam meg, mondjuk, hogy: Több padot a Duna mellé! Szeretem a vizet is, de a Dunát mindig sajnáltam. A városban olyan sok emberhez van közel, és mégis sosem láttam benne senkit sem fürdeni. Több embert a Dunába! kiáltottam ilyenkor, de anya rám szólt, hogy ilyet nem illik mondani. Egyszer a Szabadság hídon sétáltunk át, és mikor már nem bírtam elviselni, hogy abban a hosszú folyóban senki sem fürdik, felmásztam a korlátra és elkezdtem himbálózni, és kiabáltam, hogy több embert a Dunába, több embert….! – aztán anya leszedett onnan és felpofozott.

 

Ilyenkor mikor az erdőbe megyek, mindig virágos ruhát veszek fel. Otthon azt mondom, hogy azért, mert szeretnék én is egy lenni a virágok között. Anya nem tudja, hogy az erdőben nincsenek is virágok, sem azt, hogy ha nem virágos ruhát veszek fel, akkor nem tudok átmenni a hídon. Régen nem így volt, mert a nadrágban kényelmesebben tudtam mozogni, de aztán egyszer nadrágba szerettem volna átmenni, és valami nem engedett. Megálltam előtte. Képtelen voltam rátenni a lábam a hídra. Sokáig ültem előtte és néztem az erdőt. Majd hazasétáltam és egy pár napig nem is mentem a közelébe. De aztán már nem bírtam és ismét megpróbálkoztam eljutni az erdőbe. Akkor sikerült. Aznap virágos ruha volt rajtam, de csak később jöttem rá bejutásom titkára.

 

Ez az erdő tele van mustáros lápokkal, de otthon ezt sem hiszik el. Pedig így van. A lápok körül körbe barnakalapos gombák vannak, amik a lépésektől összeütköznek, mert olyan közel nőttek egymáshoz. Ilyenkor nagyon halk zizegő hangot adnak ki. A levegőben, a gombák kalapja felett szivárványszínű köd csillog, ez az egyetlen fény.  Egyébként az erdőben pedig csak tölgyfák vannak. Engem ez nagyon elszomorított, mert a tölgyek be voltak zárva önmagukba és soha nem láttak semmi újat. Ezért kipróbáltam, hogy mi lenne, ha én vinnék közéjük valamit. Tavaly ültettem az erdő szélére egy narancsfát. Csak a szélére, mert nem akartam, hogy ott középen a sötétben teljesen elpusztuljon pár hét után. Ez a narancsfa azóta mindig hoz gyümölcsöt. Alatta ülve látom a hidat, és hallom, amikor elrobog a vonat. Onnan belátok mindent. Aztán ha úgy akarom a kezembe hullik egy-egy narancs. Sokat foglalkoztam a fával. Az emberek azt hiszik, hogy csak a kutyákat lehet megtanítani, hogy azt tegyék, amit mi szeretnénk. Pedig, a fákat is meglehet tanítani pár dologra. Semmi nem kell hozzá, csak türelem. Terveztem, hogy viszek oda több narancsfát is és körbeültetem vele az erdőt. De aztán arra gondoltam, hogy mi lenne, ha visszatérne a farkaskutya vagy esetleg olyan helyre is ültetek fát, ami az ő területe, ő pedig dühében tönkretenné azokat. Szóval rájöttem végül, hogy annyi fára képtelen lennék odafigyelni.

 

Vannak kedvenc dalaim is, amiket az erdőbe menet szoktam énekelni. Én költöttem őket, és már csak úgy tudok átmenni a hídon, ha ezeket dúdolom.

 

Lépni előre mindig csak egyet,

lábbal taposni el a kedvet,

madárral szállni mindig csak fel,

szemmel látni, amit nem érek el.

 

Mostanában a narancsfa alatt ülve szoktam fütyörészni a dallamát, és ha nem felejtem el, akkor a tamburint is magammal viszem. Anya nem szereti, ha elviszem a tamburint, mert az még az övé volt akkor, amikor kislány volt. Sok kedves emlék fűzi hozzá azt mondta, főleg azért, mert az apukájától kapta, aki zenész volt. Ez az egyetlen emléke tőle. Nagyon sajnáltam őt emiatt, viszont nem bírtam megállni, hogy ne vigyem el magammal az erdőbe, amikor csak tehettem. Ilyenkor egy szarvasbogarat tettem a helyére. Sokat olvastam a bogarakról, nagyon érdekes állatok. Anya fél tőlük. Mindig a kezét tördeli, annyira, hogy már piros lesz, és alig várja, hogy hazatérve visszaadjam neki. Aztán mindig eldugja valahova. Nem értem őt. Néha nagyon undok tud lenni.

 

Régóta jártam már az erdőbe, mikor találkoztam egy öregemberrel. Különleges ember, ott él a fák között. A háza lomokból van építve, és színes, szakadt lepedőkből csinált magának kerítést. Az első találkozáskor megijedtem, mert azt hittem, hogy erről az erdőről csak én tudok. Aztán elkezdtünk beszélgetni. Meséltem neki a narancsfámról, és teljesen lenyűgözte a fa története. Megígértem neki, hogy egyszer elviszem oda. Azt hiszem akkoriban kezdődött el a dolog, hogy ha nem virágos ruha volt rajtam nem tudtam átmenni a hídon. De lehet, hogy mindig is virágos ruhában mentem át a hídon, csak sosem figyeltem.

 

Sokat beszélgettünk aztán a narancsfa alatt. Elmondta, hogy hogyan került az erdőbe. Ezen nagyon meglepődtem, mert azt hittem, hogy mindig is ott élt. Bár, ha jobban visszagondolok azt mondta, hogy mindig az erdőben élt, csak éppen másik részén. Igen, így volt. Szeretett vándorolni. Volt egy botja, amit fából faragott ki magának. Egyszer mikor nem látta elvittem magammal és otthagytam neki a tamburint. Másnap nagyon dühös volt. Azt mondta nem szabad elvenni a másét. Nem értettem, anya is megkapta az apukájától a tamburint. Azon a délután otthagytam neki a botot és a tamburint pedig hozzávágtam. Nekem nem kell a másé. Utána egy ideig nem engedtem a narancsfámhoz. Ha ő nem ad semmit én sem adok. Végül persze kibékültem vele, mert a tamburin nélkül kezdtem elfelejteni a dalomat, és féltem, hogy többet nem tudok átmenni a hídon.

 

Aztán még jó ideig találkozgattunk. Egy idő után, ha nem várt a híd másik oldalán nem mertem rálépni a hídra. Átérve aztán megfogta a kezem és sétáltunk. Volt, hogy az egész erdőt körbesétáltuk, volt, hogy a házához, és volt, hogy csak a narancsfámhoz. Neki persze szívesen adtam a fa gyümölcseiből, de annak nem örültem, ha akkor járt a fa közelében, ha én nem voltam ott. Az egyik sétánk alatt elmondta, hogy ő sem mindig van ám az erdőben. Minden csütörtök délután bemegy a városba, mert dolga van. Nem értettem miért akar valaki elmenni innen akárcsak egy délutánra is, ha az egész életét leélhetné itt, anélkül, hogy bárki megzavarná. De ez jó alkalom volt arra, hogy megnézzem a házát. Sokáig készültem rá, az előtte lévő pár hétben csak figyeltem, hogy tényleg elmegy-e csütörtök délutánonként, és ha igen, mikor jön vissza. Amíg vártam, hogy visszatérjen ott ültem az egyik fa tövében, és számoltam a hangyákat, amik a fára másztak fel. Volt, hogy egy délután alatt kétezer-százhuszonötöt is összeszámoltam, bár lehet mégsem annyi volt, mert egy idő után nem tudtam eldönteni, hogy melyiket számoltam már és melyiket nem. Kétezer-százhuszonöt hangyányi idő. Az nagyon soknak tűnt, így ötheti várakozás után, a hatodik héten mikor elment, megszámoltam százötvenegy hangyát és elindultam a házához. Ismertem már a házát, hiszen megmutatta nekem, de én azt akartam látni, ami a valóság. Én is megmutatom anyának magamat minden nap, de a valóságot mindig elrejtem. Itt a valóság, hol a valóságot játszom vele. De ő sosem érti. Így elindultam befelé. Semmi újat nem találtam, mindent láttam már azelőtt, mert megmutatta nekem. Sokáig voltam ott bent, mikor az egyik nadrágja zsebében találtam egy képet. Egy lány volt rajta, fiatalnak tűnt, talán annyi idős lehetett, mint én, csak nekem különlegesebb a szemem. Az övé olyan szürke és szomorú volt, miközben a szája mosolygott. Szeretem a hamis mosolyokat. De aztán észbe kaptam és dühös lettem. Miért nem mesélt nekem róla soha? Lehet, hogy őt látogatja meg ilyenkor? Azt a sok értékes időt, amit együtt tölthetnénk elpazarolja egy ilyen szomorú szemű lányra? Miért nem látja, hogy én különlegesebb vagyok? Nekem nem csak a mosolyom hamis, hanem a szemem is. Teljesen hamis vagyok. Ő sem ért meg engem. Neki se kellek. Mindig mindenki hazudik, de mikor én mondok el egy történetet leszidnak.

 

Elvittem a képet és most nem hagytam ott semmit cserébe. Visszamentem a narancsfámhoz és teljes erőből rugdosni és ütni kezdtem.  Nagyon dühös voltam. A gombák a láp körül olyan hangosan zizegtek, mintha velem együtt üvöltenének. Valami rosszat akartam tenni.

A fáról még mindig potyogtak a gyümölcsök, pedig már nem ütöttem, hanem csak alatta ültem és gondolkoztam. Igazából már csak sírtam.

Majd felálltam és visszasétáltam a házához. Még nem volt otthon, így észrevétlenül visszatehettem volna a képet a helyére, mintha soha nem jártam volna ott. De szerettem volna, ha tudja, hogy tudom, ezért odamentem az ágyához és rátettem a képet. Aztán elindultam és csak futottam. Azt se bántam volna, ha az egyik vadállat rám talál és felfal. Mivel nem volt nálam a tamburinom így ez könnyen megeshetett volna. Magamban mormoltam a dalomat:

 

A való száll, ahogy a fű is szál

a levegő hamis akár szivárvány

én vagyok a ’tulipán, a tulipán’

a ’szív’ pedig a hiány, a hiány.

 

Észre se vettem és elértem a hídhoz. Rájöttem, hogyha most átmegyek többet nem jövök vissza. Ha nem vár a túloldalon, képtelen leszek a hídra lépni. De mindig is utáltam a hidakat. Utálom ezt a gazos erdőt, a szürke ködöket, a magányát, és minden lehetetlenségét. Soha többet nem akarom látni, csak haza akarok menni anyához. Ahogy ezen gondolkoztam újra megjelent a farkaskutya. Ott állt lent a síneknél, mint az első alkalommal. Ismét a szemembe nézett, de közben a fogát vicsorította. Láttam a szemében a meghajló eget, az elgörbült tölgyeket, a narancsfát és magamat. Ez azt jelentette, hogy ő is látta magát bennem. Ijesztő dolog tükörnek lenni. Nem akarok ilyen lenni.

Lassan elindultam, át a hídon. Közben nem gondoltam semmi másra, csak, hogy hazamegyek anyához és mostantól kevesebbszer veszem el a tamburinját. Mire átértem a hídon a farkaskutya ismét eltűnt.

 

Azóta nem láttam sem a farkaskutyát, sem pedig az öregembert. Most már nem járok az erdőbe. De hiányzik a narancsfám, azt hiszem holnap elmegyek érte. Majd befogom a fülem a kavicsokon lépdelve.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Elektronok az égen

 

 

Kerítések között haladtunk, egyszerre legfeljebb párszázan, de a nap folyamán nyilvánvalóan több ezren is közlekedtek ebben az ijesztő húsketrecben, ami a város széli vasút mentén több száz méteren át terelte az embereket, míg át nem keltünk magunk is a síneken, az erre felbérelt szakemberek legszigorúbb ellenőrzései mellett, átvizsgálva mindenkit, a nők táskáit és a férfiak zsebeit vágóeszköz vagy bármiféle illegális szer után kutatva. Az idő úgy tűnt, hogy mellénk áll, és bár volt pár felhő az égen, nagy esély volt rá, hogy a tömeggel való menetelést megússzuk mindenféle csapadék nélkül, ami az utóbbi évek tapasztalatait tekintve szilárdtól folyékony halmazállapotúig, a kettő közötti átmenetet is beleszámítva akármi lehetett. Sokunknál volt esernyő, de persze a legtöbben inkább kapucnis ruházattal érkeztek, mert az egy ilyen sok embert tömörítő helyszínen sokkal praktikusabb és kevésbé balesetveszélyes, mint az ernyő, és mindezzel együtt persze kényelmesebb is – jobb, mintha egy hosszúkás, zsebre aligha eltehető tárggyal lavírozna az ember.

Utunk, a több évtizede épített és épp ezért már töredezett, kátyús és foltozott betonutat elhagyva, mely több irányba kanyargott, több lehetőséget hagyva és ennyiben tulajdonképpen szétoszlatva a tömeget, egyenesen vezetett. Egy homokkal vékonyan felszórt szakaszon haladtunk tovább, hogy majd egy fás, lugasos részbe kanyarodva további, alul ritkított fűzek és platánok szegélyezte járdaszerűségen haladjunk tovább, mely ugyan még mindig homokos volt, de a szélén valami szegélymaradvány jelezte, hogy ez az irányított közlekedést szolgálta egykor. Közel jártunk a vízhez, így még hallhattuk a hajók és a közelben cirkáló motorcsónakok zaját, melyet azonban a belépést követően megtört egy kisebb kiáltozás, amint egy műanyag épületegyüttes közül, ami mellett éppen elhaladtunk, a földre rogyott egy tizenhat éves forma fiú, hófehér pólóját végzetesen bemocskolva ezzel. Mellette két lány pánikszerűen kiáltozott, amitől persze mi is megzavarodtunk, de szerencsére hamar ott termett két fekete ruhás, kopaszra nyírt jókora férfiember, akik felültették a fiút, majd számomra értetlen okokból ordítozni kezdtek vele és a két lánnyal. Miután elhaladtunk mellettük, s mert megállni nem nagyon lehetett a még viszonylag megritkult, de még mindig sűrűn áramló tömegben, vissza-vissza fordultunk, hogy lássuk, lesz-e ebből nagyobb baj. De ezek ilyenkor itt gyakorinak számítottak, órákkal később pedig nyilvánvalóan nem fogunk már ennyire meglepődni egy hasonló eseten. A vállas férfiak pedig kifogástalanul és ellentmondást nem tűrően dolgoztak.

            Pár napja, mikor fent voltunk a hegyen, már hallani lehetett a zajokat, és lent vízparton is tudtuk, hogy elkezdődtek az események, nem azért, mintha közel lett volna, sokkal inkább, mert a víz magával hozta valamelyest a közepesen távoli hangokat, s mert megnövekedett a rendészeti forgalom ilyenkor a part közelében. Természetesen aggódtak amiatt, hogy egy-egy váratlanul lecsapó zivatarlánc elsodor valakit, ezért indokolt volt a komolyabb felügyelet, ami furcsa érzést keltett bennünk – mintha egy fesztiválon vennénk részt a Canal Grandén. A rend őrei persze mit sem sejtettek róla, milyen furcsán kettős hangulatot kölcsönzött számunkra a jelenlétük, s a különös vízi fények játéka mellett nem kevés frusztrációt is ébresztettek ez erre járókban. Persze menet közben nem volt idő ennyi mélázásra és bámészkodásra, ha megtorpant az ember, a sötétkék ruhás urak azonnal odaléptek a vétkeshez és agresszívan tovább tessékelték. Ezt a szigort ugyanakkor senki nem vette zokon az utóbbi évek halálos eseteit, főleg a taposásokat figyelembe véve. Mégis azt hiszem, a munkaköri előírásokra vonatkozó ismereteimet tekintve is, míg élek, érthetetlennek és feloldhatatlannak fogom találni azt az abszurd kettősséget, ezt az ijesztő, szelídített udvariasságot, melyet ezek a férfiak magukra erőltetnek ilyenkor, a biztonság határozottan megnyugtató érzetét biztosítva ezzel együtt. Egyszer engem is tovább taszítottak a sorban, mikor egy afro-európai – vagy hát hogy is mondjam, esetleg amerikai – férfi miatt megtorpantam, mert a frizurája a megszólalásig hasonlított… Viszont nincs erre idő megint, mert közben észrevehetően lelassultak a lépteim, amit abból érzékeltem elsősorban, hogy a társaság tagjai már jóval előrébb jártak, és olykor-olykor hátrafordulva kerestek tekintettükkel, vagy épp hátraszóltak, hogy figyeljek a cuccokra, ne üssem azokat semminek. Biztosan jobb lett volna valami járművel, egyértelműen jobb lett volna, hamarabb odaérni úgy, és az egész valahogy kényelmesebb lehetne, de oda másképp bejutni nem lehet. 

            Közben a külvilág furcsa állapotának megfelelően a bensőmben is szokatlan, már-már bizarr kettősség lett úrrá. Mert egyszerre éreztem ennek az utóbbi időben gyakran rám törő sodró, súlytalan és nemtörődöm életformának a vészjósló jeleit és visszautasíthatatlan hívását, melyet eltagadni, akkor már egy ideje ugyan próbáltam, a napokban tovább már mégsem bírtam. Az ellaposodó, türelmes mindennapok kilátásai, és az egyhangú szürkeségnek meg még csak a gondolata is undorral és a halál unalmával fenyegetett, de éreztem magának ennek az állapotnak a megsemmisítő értelmetlenségét is. Szokásos halálfélelmem, az ilyentájt felébredő, valamiféle túlvilági nyugalomba vetett bizalomból fakadóan megszűnt, s a test pusztulásától  való életféltésem is háttérbe szorult. Még távol álltam azonban attól, hogy ezt lehetetlen együttállást megérthettem volna, teljes felszabadulást nem éltem meg, az ideiglenes romlás állapota előtti izgalom és a felette érzett félelem beteges kellemetlenséget ébresztett bennem, s igen, talán ez a legmegfelelőbb megfogalmazás. Tudtam, hogy csak az első löket, az első taszítás hiányzik a feloldódáshoz, az elmerüléshez, az egészben való felszabaduláshoz, a mámor semmisítő és vissza nem fordítható lendületéhez, ami után már igazából mindegy lesz, s dolog felett érzett aggodalom megszűnik.

            A hangolódás alatt, mi legalábbis így hívtuk, aztán meg is kezdődött ez a rituális átvezetés a mindennapi szorongásból a karneváli gondatlanságba. Viszont míg kényelmesen ücsörögtünk, megfigyeltem, csak nálam ilyen komoly ez az egész, s a többiek hanyagsága engem nemhogy megnyugtatott volna, régebben még talán igen, de most sokkal inkább felhergelt és zavarba hozott. Úgy éreztem, nekem ettől a dologtól egyáltalán nem lesz semmi sem jobb. Izgalmasabb minden egy pár pillanatra, kitágul az észlelés és csodás szédületet élünk majd meg, melynek ugyanakkor lassú megszűnte után pokoli zuhanás várható, és annak felismerése, hogy tényleg, semmitől nem lett jobb. De hát így nem lehet gondolkodni, sugallja itt most előttem Bobó könnyelmű terpeszkedése, nem lehet mindig az egészet nézni, nem lehet csak arra koncentrálni, ami amúgy is megfoghatatlan és leírhatatlan, és amiről talán sosem bizonyosodunk meg igazán, és sejtések helyett jobb lehet az ilyen rendkívüli pillanatokra koncentrálni. Csak hát ez akkor is: mérgező – ez az állapot, még ha igaza is van Bobónak, nem természetes, még ha szerinte ez az anyatermészet ajándéka, akkor is az. De már mindegy volt, értelmetlennek tűnt magyarázatokat találni, már túl voltam rajta, már „hangolódtunk”, már átléptük azt a határt újra, amin túlról egy ideig legalábbis semmiféleképpen nem tudunk, és ha már itt vagyunk, nem is érdemes visszakozni. Csodáltam a többiek nyugalmát, őket nem izgatja a kozmosz.

            Később, újra a ketrecek között, de már egy keskeny hídon haladva, a monstrum mögött, mintha lassú és hátborzongató – ha kívülről nézném, azt mondanám: epikus –esemény előttiségben közelítettünk a helyszínre, ahol már várt a súlyos mámor, az általam áhított óriás mindenség leheletnyi szellője, a tudatvesztés olyan állapota, melyről csak általános sejtésünk, hogy olyan, mint a mindenségben feloldódás pillanatnyi ajándéka, s talán csak ezért fogadtam el korábban én is. A többiek továbbra is bizalommal tekintettek rám, és én is kezdtem átlendülni azon ponton, amin túl már csak a cselekvés van, mely bár maga a puszta élet, mégis valami eszmélet nélküli állapot miatt ijesztőnek tűnik nekem. Tudtam persze, hogy ha átérek a hídon, ha megkerüljük az óriási falat, ha szembenézek a sokasággal, ha közéjük lépek, meglátok majd egy lelkes arcot, és átérzem, hogy mindenki Egy tulajdonképpen, abban az értelemben, hogy ugyanazt akarja, engem akarnak, azt hogy legyek a lehető legfelszabadultabb, mert akkor lesz mindenkinek a legeslegjobb. Tudtam, hogy ha megkerülöm a falat és odaállok közéjük, akkor hirtelen az egész rám omlik és jó lesz, mert semmi másra nem leszek majd képes, mint cselekedni, csinálni, ami akkor ott jön és ott és akkor jónak tűnik. Hihetetlen nyugalmas lesz.

            A kerítésfal közben a lassan stadionnyi tömeg egyenletes mozgásától remegett és döngött. S itt, ezen a szakaszon már végig sorban álltak a kék és fekete ruhás hajcsárok, űzték és átkozták, visszatartották a sötétlő űrből alászálló démonokat, akik le-le csaptak karmaikkal és plútói álkapcsukkal. Rájuk nézni nem volt szabad, az őrökre sem, akik egy-egy ilyen tekintetet kérdőre vonásként értelmezhetnének, hogy vajon végzik-e, jól  teljesítik-e a munkájukat, emiatt aztán fél vállamon cipelve a táskájából már kibontott súlyt, másik kezemmel támogatva azt, egyenesen a földet bámultam, mindig közvetlenül a lábam előtt fogyó félmétereket, a szemembe lógó hajcsápokat, élveztem a hajópadlószerű közlekedő enyhe kilengéseit, majd ennek átváltását abba a furcsa rögtönzött műanyag tákolmányba, ami már a fal szélességében felhúzott fekete függönyt kísérte. Lényegében ez volt a kapu. A lépcső előtt megállva aztán belenéztem Leila arcába, akit egész úton szemmel tartottam, még ha nem is kerestem a társaságát vagy nem is akartam vele végig beszélni, mert nem akartam a terhére lenni, és a pupillája körül, melyet igen sokáig néztem, felsejlett az univerzum, s olyan volt, mint egy zöldes-kékes csillagköd, melyet narancsszínű átcsapások szélnek át, megdöbbentő életet és mozgalmasságot adva ennek a női szemnek, melyben az volt a leginkább meglepő és csodálatos, hogy ez külső színes pereme a szemnek csak általában verte vissza a fényt, a bogarában láttam magam, de körülötte abban szivárványos tartományban csak az örökkön áhított brutálisan szétomló világmindenséget. Rám mosolygott és az arcomra tette a kezét, s ő még nem volt az enyém, nem tartozott hozzám, nem tartoztam én sem hozzá, de mikor ezután felléptem a lépcsőre és haladtam felfelé és hallottam a lüktetést, ami már csak engem várt és hívott, s tudtam, hogy rögtön közéjük lépek, valahogy izgalom töltött el – hogy milyen jó lesz utána majd.

            Mikor ott álltam már a sokaság fölött és között, és az agyam közepéig hatolt az egy pontba összegzett és irányított mesterséges, égető, emberi fény, éreztem, sejtettem, hogy pár pillanat és azonnal megszűnik az egész. Valami eleminek a közeledtét éreztem, valami cikázott odafönt. A kékruhások, a fekete ruhások, a sárkány és démonsereg és az elektronok az égen, a méteres lángok a tömeg körül, a tökéletesen moccanatlan fülledt augusztusi éjszakai levegő eltűnt, kábulat és zavarodottság lett úrrá rajtam, izgulni kezdtem, izzadt a tenyerem, izzadt a homlokom, s  hátamon, melyet most semmi fény és sugárzó meleg nem ért, mert háttal voltam mindennek, jeges hullámok csaptak át, az éltető levegő mint lényeg, most hirtelen megfogyatkozott, eltűnt, elvesztette elemi súlyosságát.

Egyszerre abbamaradt minden.

Valóban nem vehettem levegőt, pár másodperc halál volt ez, légszomj nélküli levegőtlenség és ritmustalanság, egy villámcsapás előtti nyugalom, olyan pillanat, mikor még az istenek is hallgatnak és figyelnek, várják, izgulnak, kinyitják a mennybolt ablakát odafent, és együtt vizslatják egymást és minket a démonokkal, menny és pokol teremtő együttállása ez, mely várja, hogy felzúgjon a többtízezer titáni watt, a levegő fémszalagok keltette kozmikus rezgése áttörjön egy ördöngös, ember alkotta, mégis, a szempontunkból lényegtelenül kicsi rendszeren, hogy mintegy jó ötven fékeveszettül rezgő és lüktető tányéron felvisítson a nyugalom, az én személyes békém, mely ma este is megment a pusztulástól.