Címke: irodalom

Charles Bukowski: Mire jó a megnevezés?

Ők nem csinálják

a szépek lángok közt halnak-

meg öngyilkos piruláktól, patkányméreg, kötél, mind-

egy…

kitépik a saját karjukat,

kidobják magukat az ablakokon,

kiszedik szemgolyójukat a gödreikből,

elvetnek szerelmet

elvetnek gyűlöletet

elvetnek, elvetnek.

 

ők nem csinálják,

a szépek nem bírják ki,

ők könnyű lepkék

ők gerlék

ők verebek,

ők nem csinálják.

 

egy nagy korty tömény láng

amíg az öregemberek dámáznak a parkban

egy láng, egy remek láng

amíg az öregemberek dámáznak a parkban

a napsütésben.

 

a szépek ott hevernek a szoba falának tövében

összezsugorodva pici pókká és tűkké és csönddé

és mi sosem érthetjük meg, hogy ők miért

mentek el, annyira szépek

voltak.

 

ők nem csinálják

a szépek fiatalon halnak

és otthagyják a rútságot a rút életükkel.

 

bájos és briliáns: élet és öngyilkosság és halál,

ahogy az öregemberek dámáznak a napsütésben

a parkban.

 

 

(Farkas Kristóf Liliom fordítása)

A valóságos Erdély

A valóságos Erdély(Slam a magyarokhoz)                                                       

 

Nem azért van a valóságos Erdély,

hogy pénzt, választást, s rajta presztízst nyerdélj,

ha szavadon foglak, rádbaszom a kukafedőt,

s olvasok inkább egy kis Dsida Jenőt,

mert nehogy már te mond meg,

mi irodalom itt, ha kihagyod a kánonból

Hervay Gizit, Orbánnal bratyizol, de nem jártál

még Tordán, s az csak hab a tortán, hogy

rosszabb vagy, mint Torgyán; és Erdély mi vagyunk,

neked a trauma, ha csak Pestet látod,

s nem mész lesz falura, mert kényelmesebb

az értelmiségi szauna; Erdély mi vagyunk:

a flóra s a fauna, s hiába pampog itt egy-két

pöttöm náci, ha én szólok, az visszhangzik

Udvarhelytől Vácig, mert itt a szellem játszik,

lásd, nem csak az intellektus, és nem tőled

tanuljuk, mi az intertextus, mert ötven évet

késik egy átlag pesti okos, míg megérti,

hogy ki volt Szilágyi Domokos, és nem érdekel,

hogy mennyire vagy továris, libsi, retró,

s az sem, hogy előbb volt a budapesti metró,

mint a bukaresti, mert nem szoktam, mint te,

hűhótól hasra esni; és Erdély mi vagyunk:

szellem és szemétdomb, tőlem tanulhatod,

az igazat hogyan mondd, de lírámat soha se

fogod utolérni, szöveged ragacsos, hatnapos

makaróni, és nekem kell helyetted ideróni

az igazt meg a valót, míg átlátszón exportra

tolsz Trójámba be falót, s csak hiszed,

hogy elérheted végre az egyetemest,

ha nem láttad még soha rappelni Egyed Emest,

vagy nagy truváj, ha jártál már Vegasba’,

de fogalmad sincs, hogy melyik a Vlegyásza;

mert Erdély mi vagyunk, te meg csak egyre rettegsz,

a gyarmati észnek ódáim keresztbe tesznek;

Erdély mi vagyunk: a nyelv s a szétszóratás,

szétforgácsolt szépség, könnyű szóforgatás,

arrogáns poézis Kolozsváron s Pesten,

te meg csak pislogsz, mint fanszőr a húslevesben.

 

Te már nem árulhatsz el engem (Patrick de Mela: Fordított)

Ki lehet ez az ügyes mester?

Ki szerelte össze ezt a csodálatos időgépet?

Illighaen róla tudakozódott minden közeli és távoli, minden jóhírű vagy rosszhírű cádizi társaságban. Igen, igen, hallani mindenki hallott róla. A Hákim nevű tuniszi rabszolgáról, aki rászabadította Cádizra ezeket a rémítő micsodákat – vagy elhozta kelet csodáit a napnyugat kapujába. Ízléstelen játékszerek, gyerekeknek való, haszontalan cifraságok, bizonygatták a történészek, Illighaen idős barátai. Cádiz egy szörnyűséges, műveletlen város, ami – sajnos – vevő az effélékre is.

De hol lakik a nagy ezermester?

Mindenki ismert valakit, aki ismerte Hákimot.  Vagy ismert valakit, aki megfogadta, hogy rendel tőle egyszer egy mű-bogarat, mű-madarat, mű-lepkét vagy mű-pókot, amivel majd elbűvöli a legjobb barátait a piacon. Na de melyik utcában lakik?

A fáradhatatlan kutatást megnehezítette egy furcsa, lassan növő, kézzel is kitapintható csomó a hasában. Fájni nem fájt, vérezni nem vérzett, de ott volt, vele volt reggeltől estig, és még félálomban is érezte. És mintha a kis csomó lassan-lassan elszívta volna Illighaen életerejét. Ha reggel kipihenve ébredt, és felkelt, hogy nyakába vegye a várost, dél körül le kellett rogynia egy utcakőre, annyira kifáradt a keresésben. Hiába, megöregedtem, elkoptatott a sok-sok történet, gondolta kimerülten.

Lassan-lassan, utcáról utcára, térről térre araszolgatva eljutott a külvárosba, a Narancsárusok utcájához. A tenger felől áramló ködben ernyedtnek, tehetetlennek látszottak a házak, mintha ők is felkészültek volna a pusztulásra.

– A mi Hákimunk? – kérdezett vissza egy beteges arcú koldusasszony. – A mi Hákimunk igazi mesterember. De nem gépeket alkot, hanem törvényeket. Ő az idő felelőse, te talán érted – és dünnyögve odavezette Illighaent egy alagsori műhelyhez.

 

Illighaen egy torzonborz, alázatos kis ezermesterre számított, de a kész és félkész rovarok közt sürgő-forgó, ráncos képű férfiból sütött valami megfoghatatlan fölényesség. Nem a szorgos kézművesek, hanem a bőbeszédű, délutánokat végigszunyókáló tudósok fölényessége.

– Az idő nem egy zárt, üvegfalú terem, ahol eszünk, alszunk, születünk, meghalunk. A figyelem alakítja az időt, és nem a tér, nem a határok. Ha nem figyelnénk egymást, az idő is szétesne. Értelmetlen lenne. Mindig minden újrakezdődne.

Illighaen rámeredt erre a ráncos, az időtől összekaristolt, de talán nagyon fiatal arcra. Honnan került ide? És mennyi ideje építgeti ezeket a szörnyeket?

Hákim mintha belelátna a másik fejébe, gúnyosan felnevetett.

Te-csak-egy-tudatlan-ostoba-krónikás-vagy.  Te-semmilyen-tudást-nem-érdemelsz-meg.

Az egyik órás, rózsaszín altestű rovar gyengéden odaröppent az arcához.

Szerető szülő és az édes egyszülöttje, gondolta gyomrára szorított kézzel Illighaen. A kis műhely lassan-lassan megtelt szárnycsapásokkal, motoszkálásokkal, bizsergésekkel. Most már ellenállhatatlan hányingert érzett.

Vajon nem szörnyeteg-e az összes rovar? Az éjszaka katonái, a hálókat fonók, a hímeket felfalók, a sejtelmesen cirregők, az emberek háta mögött városokat építők? Mit gondolnak erről a hithű mohamedánok? Talán őket is Allah teremtette, ugyanaz az Allah, aki minden reggel kegyelemmel árasztja el a világot?

– Egy történész mindenre figyel – vetette közbe Illighaen. – Ezek szerint velem az idő gyorsabban röpül, mint másokkal? Mint egy piaci kofával? Gyorsabban, mint egy hárem mélyén unatkozó özvegyasszonnyal?

A pókjai közt elnyúló Hákim mintha magához beszélt volna.

– Igen, igen, a férfiak semmibe veszik a nőket. A piaci kofákat, a hárem mélyén elnyúló özvegyasszonyokat. És mért is ne? Hisz csak a szemük látszik ki a fekete ruhájukból. És nem figyelnek, mikor elmesélik, hogy megérzik, ha valaki mögéjük lép, hogy előre tudják, ha a gyereküknek baja esik. Ilyenek a nők, hiába. A nemi szervük, ami ott illatozik a lábuk közt, olyan csendben, olyan illatosan, mint mag a barackban, nem hagyja őket megnyugodni.

Persze Hákimot senki sem vádolhatta, hogy holmi barackmagok rabja volna.

Őt csak a titkos látás érdekelte, a furcsa képesség, az a képesség, amiről az asszonyok beszélnek. A lebegés, amit egy másik ember jelenléte hagy a szobában. A félelem, amit egy másik lényben megéreznek az állatok. A halál sötét villódzása, amit az anyák észrevesznek az éjszaka sötétjében is.

Illighaen legyintett. Ez amolyan ábrándozás, költőknek való beszéd.

– A nők tudományos célokra használhatatlanok, hát nem tudod? Az ő furcsa érzékük csak a kedvenc lovacskájuk vagy a kedvenc kismacskájuk irányában fejlődött ki. Látnak a szívükkel, mondják, de mivel soha semmi mást nem látnak, csak a kedvenceiket, ugyan mi közük lehetne a világegyetemhez?

És hogy a beszélgetést a nőkről elterelje, beszélt a hányadékukban fetrengő, bűvigéket skandáló kelta papnőkről, a női érzék leghíresebb, legcsudásabb, legkifinomultabb képviselőiről…

De Hákimot se a gúnyos mondatok, se a csudanők nem érdekelték. Csak a sötétben-látás képessége, amely ugyanúgy megvan a boszorkákban és a parasztasszonyokban is. – A testek – magyarázta Hákim – furcsa hullámokat bocsátanak ki, aminek a vibrálását felfokozott izgalmi állapotban mindannyian érezzük.  

– Nőkkel foglalkozol, Hákim, nos, ez dicséretes…

Hákim megrántotta a vállát, és lassan, vontatottan a serdülőkoráról kezdett beszélni. Illighaen csak hallgatott, és a sarokban lustán növekvő pókokat figyelve megint elöntötte a fájdalom.  

Igaz volt a szóbeszéd, Hákim Tuniszban született. Gyermekéveit egy hatalmas háremben töltötte, úgyhogy tengernyi alkalma nyílt a női távolba-látás megfigyelésésére. De nem maradt sokáig az asszonyok szoknyája mellett, az óriássáskák földjére, Djerba szigetére küldték, hogy ott tanulja el az állatok kitömésének művészetét. És a szorgos, a megbízható Hákim szabott, vágott, tömött, megfigyelt… egyre csak szabott, vágott, tömött és megfigyelt. A Salamon-barlangban, ahol felügyelt a halálra ítélt, izgő-mozgó teremtményekre, rájött, hogy hogy lehet mérni azt a fényt és életerőt, amit a lények adnak egymásnak körbe-körbe. A Salamon-barlang a maga izgő-mozgó lényeivel az otthon hagyott háremre emlékeztette.

– Büszke lehet rád a gazdád, hiszen nagyon ügyes preparátor lett belőled! A testek, amiket te kitömsz, mozognak és éreznek, és ahogy mesélik, nem kopnak és nem öregszenek.  De mi köze van a te állataidnak az időhöz?

– A kitömött lények erősebbek, ügyesebbek és messzebb is látnak, mint az elevenek – magyarázta Hákim. – Nem fáj a fejük, nem fáj a lábuk, és nem kell szerelmesnek lenniük, hogy megérezzék a másikat. Nem esznek, nem isznak, megelégednek a többi lény pillantásával, megelégednek azzal az életerővel és figyelemmel, amit ők adnak körbe-körbe egymásnak.

– No de mit szól ehhez a Mindenható? Mit szól a munkálkodásodhoz… Allah, aki minden teremtménynek egyetlen életet adott?

Az állatpreparátor úgy bámult rá, mintha valami pók ereszkedne vele vitába.

–Te ostoba! Te-csak-egy-tudatlan-ostoba-krónikás-vagy.  Isten nem kézbe veszi a lényeket, hanem átjárja a végtelenségével. Vagy Isten helyett te is egy szakállas aggastyánt képzelsz el, aki leskelődik a teremtményei után, és csak csóválja a fejét, ha azok rossz fát tesznek a tűzre…? Az én lényeim olyan tökéletesek, mint az angyalok, így aztán Isten az ő szemükön át figyeli a mindenséget. És én napról napra tökéletesebbé teszem ezeket a műszereket. Mert rajtuk, a teremtményeken keresztül folyik az idő, az igazi, a megmásíthatatlan történelem. De mit ér a te tudásod? Mit ér a te életed? Ugyan ki vagy te?

Az óriáspók fájdalmasan megrezzent, aztán újra odasimult a mesteréhez.

– Miféle dolog az a történelem, amit te ismersz? Amiről évszámokat jegyezgetsz fel! Április hatodikán Céklakirály hadat üzent Káposztahercegnek… A tízedik nap felvonulnak a seregek, hogy letaszítsák a trónról az álnok Torzsaherceget… Te ostobán azt hiszed, valamiféle meder az idő, ahol felváltva kergeti egymást az ok és okozat? A hadüzenet és a háború, a fejedelmek és a hadseregek? Mintha nem a lények figyelme alakítaná, amit időnek neveznek az emberek?

– És a teóriád szerint, akire nem figyel senki, az soha nem öregszik meg…?

– Ugyan! Minek is ez a szócséplés, hiszen nem lehet egyedül, nem lehet láthatatlanul élni! Rovarok mindenhol vannak, valaki mindig figyel hát, valaki mindig tud rólad. – Illighaen elhessegette annak a névtelen szigetnek az emlékét, ahol az idő körben forogni látszott, és ahonnan Rioldát magával hozta. – Isten szétárasztotta magát – harsogta tovább Hákim – nem kell könyörögnöd, nem kell imádkoznod, elég, ha figyeled a lényeket, mert te magad vagy Isten, aki körbe-körbe áramlik, és a rengeteg szem tükrén át önmagát vizsgálja a teremtésben.

– És női tekintetek segítettek neked a Nagy Áramlást felfedezned?

Hákim bólintott, és Illighaen pedig nem volt kíváncsi egyébre. Ez a kegyetlen, ráncos, zavaros manó nyilván egy egész háremet is képes kivégeztetni, hogy a fura masináiba életet leheljen.

– Mi, férfiak uralkodunk a nőkön, pedig a nők tökéletesebbek! És nézd csak meg az erdőt! Milyen hatalmas az oroszlán, hogy lépked a fák közt közt koronás hercegként a szarvas! Milyen büszkék, milyen hatalmasak, milyen magányosak! De nincs az a magányos hőse az erdőnek, akinél egy hangyaboly ne lenne erősebb. Igazságos a világegyetem, hisz a gyengéké a túlélés, egyszersmint a látás képessége. A hangya csak része a bolynak, soha nem önálló, ő mindig érzi a másikat: épp ezért halhatatlan.

– De ki az, aki ezt a rengeteg tapasztalatot, a rengeteg tükörképet összefogja? Talán valami csodanő? És itt rejtegeted?

Egy kék papagáj csapott fel a sarokból, és remegő bóbitával, ráérősen ráereszkedett vállára. Illighaen megrándult.

Csak egy játékszer, nyugtatgatta magát. Nem iszik, nem eszik, nem alszik, tulajdonképpen nem is számít. De belehasított a gondolat, hogy ez a bizarr gépecske, ez a megjavított teremtmény húsz-harminc év múlva is itt fog a vendégek fölött röpdösni.

– Ugye, nagyon félsz a haláltól? – kérdezte Hákim.

Illighaen megrezzent. Hány éves is lehet ez a bolond Hákim? Talán egy kimerült huszonéves, aki minden éjszakáját ezekkel az izgő-mozgó állatokkal tölti? Vagy egy kölyökképű, idős mesterember, aki feleségek híján a lények közt áramló furcsa energiáról képzeleg? Az elmélet az ide-oda áramló, a pillantások kereszttüzében születő időről szép elmélet, de ő, Illighaen nem láthat bele a bogarak fejébe, így nem is tudja elképzelni, hogy a képek egyetlen tapasztalattá rakódnak össze.

A surrogásokkal teli műhelyben alig volt képes bármi ellenvéleményre.

Utolsó erejével azért legyintett egyet.

– Benned, Hákim, egy igazi költő veszett el. Vagy csak egy szélhámos, aki ügyes kis történetkékbe csomagolja ezeket a zizegőket.

A preparátor felnevetett: – Az a duzzanat a gyomrodban, amire most is megszállottan figyelsz, tizennyolc nap múlva fog végezni veled. Azt se bánom, ha még több titkom megtudod. Te már nem árulhatsz el engem.

Illighaen hátat fordított. Ő úr volt, ez a vakarcs pedig csak egy fölényeskedő szolga.

Az ellenségességét látva meg se merte kérdezni: egy ügyes mesterember a minden izmot, szövetet, gondolatot megemésztő halált ki tudja-e javítani? Meg tudja-e változtatni?

 

 

  

Csóka Kata fordítása

 

Régebbiek:

 

http://ujnautilus.info/edes-kicsi-gyermek-forditott/

http://ujnautilus.info/az-idogep-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/tartalek-illuziok-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/az-eroszak-ha-gondosan-vegzik-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/akarhova-akarmeddig-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/a-csontok-gyorsabban-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/ha-a-kod-mela-forditott/

Miért nem vagy igazi férfi? (Patrick de Mela: Fordított)

Többes szám, ismeretlen személy (Patrick de Mela: Fordított)

http: http://ujnautilus.info/tonkremenni-patrick-de-mela-forditott/

//ujnautilus.info/apa-anya-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/nyelv-orszag-mela-forditott/

Karl Marx Allee

A villamos centikkel húzott el mellette. A vezető még csak rá se csengetett. Határozott léptekkel indult előre, de nem figyelte, merre. A tér közepén karácsonyi vásár. Savanyú sör, forralt bor és sült kolbász terjengő szaga. Árusok. Oh Tannebaum. Lovacskás, csillogó körhinta. A táskás pavilonnál egy nagyobb csoportba ütközött. Kicsit magához tért. Kolbászzsírt fröccsentettek rá. Az emberek lassan körbefolyták. Arrébb lökdösték, tudomást sem véve róla. Sodródott velük egyre beljebb a tömegbe. Vállak értek hozzá. Lábára léptek. Cipőjén sör habja placcsant. Kicsinek és jelentéktelennek érezte magát. Fel kellett néznie az égre.

Aszfaltszürke felhőréteg fedte a várost. A tévétorony szinte megroppant a súlya alatt. Egy órája még havas eső szitált, de akkor éppen a Fal maradványait tapogatta. Egyik oldalon a vandalizmus tarka hányása, másikon a kortárs művészet állásfoglalása. Idáig korcsosult a valaha volt Kelet és Nyugat határa.

Kaparta a zöldet, és egy kis sárgát is. Teste a Falhoz simult, hogy érezze azt, és elrejtse az arcát. A rücskök közé telepedett kosz a körme alá ment. Örült neki. Ismeretlenül is szerette ezt a koszt. Felfigyelt a hangra. Ösztönösen érezte, hogy ez a hang tudatlan és ignoráns. Próbált nem figyelni rá. Koncentrált foszló körme sercegésére a Falon. Hiába kaparta erősebben, a hang egyre inkább elnyomta. Kattogás. Zárszerkezetek és önkioldók folyamatos kattogása. Erőltetett mosolygás, nyál cuppanása a fehér fogakon. A hangok zajjá, aztán elviselhetetlen hangorkánná erősödtek. Mennie kellett. Gyors lépésekkel indult el az út szélén, villanó vakuk között.

Az ólmos eget nézte. Nem tudta kiolvasni, hogyan került a térre. Ott volt. És a zaj követte. A füléhez kapott, de még hangosabb lett. Félrészeg felhorkanó röhögés törte meg. Koccanó korsók. Gyerekvisítás. Valahol egy 10 centes csendült az aszfalton. Az agya lüktetett. Egyre szaporábban vette a levegőt. Jobbra-balra kapkodta a fejét. Megint körbezárta a tömeg. Kezét maga elé téve csukott szemekkel indult el. Nehezen haladt. Perecárusnak ütközött. Izmaival a járásra összpontosított. Ritkult a tömeg. Lélegzett. Szaporázta a lépteit. A lámpa pont zöldre váltott. Kegyetlen. Engedte, hogy menjen. Már rohant. Végig a Karl Marx Allee-n, a távoli csend felé.

 

A lapos tetős, valaha közösségi házként működő kommunista kocka előtt a kocsmáros az asztalokat igazgatta. Kiköpött. Nyála egyből a betonra fagyott. Rezignáltan törölte a székeket. Unottan felemelte a fejét. Gyűlölettel és megvetéssel nézett az irgalmatlanul széles sugárút túloldalán, vele szemben álló MockbaRestorant-ra. Elfutott előtte valaki. A hülye. Utánanézett. Kiköpött, és üveges tekintettel belépett a kocsma ajtaján.

Középkori japán költőnők

A Száz költő egy vers költőnői 5. (XII–XIII. század)

 

 

 

Ezer év verseinek gyűjteménye (Szerelem harmadik kötet, 802.)

 

Amikor a költők száz verssel tették tiszteletüket, a szerelem érzését öntötte versbe:                                 Taikenmon’in udvarhölgye, Horikava

 

Tán hosszan kitart

szerelmed, nem tudhatom.

Fekete hajam

zilált, kusza ma reggel:

lelkem nyugodni nem hagy.

 

 

 

Ezer év verseinek gyűjteménye (Szerelem harmadik kötet, 807.)

 

A régens-balfelőli miniszter otthonában rendezett dalversenyen költötte „találkozás a szerelemmel az úti szálláson” témában:               

Kókamon’in udvarhölgye, Főpapnő

 

Naniva-öböl

learatott nádszára:

egy íze egy éj.

Változatlan – mint bója –

folyvást ennyit szeressek?

 

 

 

Új régi és új versek gyűjteménye (Szerelem első kötet, 1034.)

 

Száz vers között költötte „titkolt szerelem” témában:                        Sokusi hercegnő

 

Gyöngyfonál: élet!

Ha elszakadsz, szakadjál!

Ha még kitartasz,

Szerelmemet rejteni,

félek, gyenge lesz szívem.

 

 

 

Ezer év verseinek gyűjteménye (Szerelem negyedik kötet, 886.)

 

Egy dalversenyen költötte szerelmes versként:                 Inpumon’in udvarhölgye, Taifu

 

Úgy megmutatnám:

Odzsima halászának

inge – tudhatod –

ázva ázik szüntelen,

színe mégsem változik!

 

 

 

Ezer év verseinek gyűjteménye (Szerelem második kötet, 760.)

 

Kőhöz hasonlította a szerelmet:                Nidzsó császár udvarhölgye, Szanuki

 

Ruhám, köntösöm

apálynál láthatatlan

tengermélyi kő:

senki észre nem veszi,

s száradni egy perce sincs.

Sámson és Delila; Té s tova

BackSámson és Delila                                                      

 

Hajamtól fogva csavartad el fejem.

Először volt, hogy ujjaid elvesztek tincseim között,

s te rájöttél a rejtezés ízére,

a befogadás értelmére ráébresztve engem.

Azóta voltunk mind a ketten

Daphniszok, Chloék, Orpheuszok, Euridikék,

Prométheuszok és keselyűk, Thészeuszok, Ariadnék.

Az egymásmellettiség végtelen lehetőségei.

A maradék idő: rekonstruálás és felejtés.

Mitizálás, demitizálás.

 

Hajszálak a fénylő, frissen felmosott kövön.

Ennyit tudok most vakon látni,

amennyi épp elég ahhoz,

hogy felidézze cserepes ajkad, tépett szemöldököd,

a makulátlan hibákat. Hibátlan vétkek.

A felejtőgépezetben megannyiszor

meghibásodást idéz elő egy emlék.

Homlokom az öledbe hull.

A pellengérre tett pillanatnak fejét veszi

a strázsáló, vizsla tekintet.

 

Ellenem lehunyt szemhéjad alatt

az állandósítva lejátszott szembeforduló hát.

A rejtezés visszája: örökös jelen-nem-léted.

Erősít létezésed,

hogy állni tudjam tekintetét.

 

 

Té s tova

 

Nem felejtem, hogy egy tálból ettünk.

(az ízeket már nem tudom)

Egymástól egy pontból függetlenedtünk.

(de merre mentünk, mely úton?)

Kitaláltunk, ha eltévedtünk.

(visszamennék, de mily nyomon?)

S bajon – ha volt – együtt nevettünk.

(nevetnék. de már nincs bajom)

 

Hogyha bátrabb volnál, mint amilyen gyáva,

nem hinnéd, hogy élhetünk hiába,

és nem beszélnél, amíg hallgatok.

Hogyha észrevennéd túlütő szerelmem,

nem adnál ebédet éhínségem ellen,

és nem szánnál, hogy társ nélkül vagyok.