Aznap este a förtelmes bűz is megérkezett. Savanyú dögszag volt. Ági félálomban még mondott valamit, de hallani már nem hallottam, mit mond, szinte azonnal álomba merültem. Kedd hajnalban ismét eleredt.
– Megyek, csinálok egy kis reggelit – mondta Ági – Kávé?
– Naná – ásítottam. – Mi ez a lárma?
– Tessék? – kérdezte Ági a konyhából.
– Te nem hallod ezt az iszonyú zenebonát? – ismételtem öltözködés közben.
Aztán egy hangos sikoltás. Ági sikoltott. Kirohantam a folyosóra, aztán balra, be a konyhába. Ági az ablak előtt állt, mozdulatlanul.
– Mi baj? – kérdeztem és én is kinéztem.
Az udvar békákkal volt tele. A sáros felszín merő barna kocsonyává vált, mozgott a rengeteg állattól. Öklömnyi varangyok özönlötték el az udvart. A környékbeli házak kertjei is tele voltak velük, de megszállták az utcát is. Ugráltak és brekegtek és rettentően büdös volt tőlük.
Óvatosan léptem ki az udvarra, nehogy akár egy is beugorjon a házba. Szememet jobb híján műanyag hegesztőszemüveggel védtem, szám elé kendőt kötöttem. A békák felett érzett undor ellen nem volt semmi védelmem. Gumicsizmámmal vigyázva gázoltam köztük, mégsem lehettem elég óvatos, éreztem, ahogy a puha testek összelapulnak talpam alatt. Normális esetben talán mind elmenekült volna, de így egymás hegyén-hátán nehézkesen mozogtak, meg aztán, mint később kiderült, mind dögrováson volt.
Egész délelőtt az udvart takarítottam. Lapáttal szórtam ki a békákat az utcára, gondoltam onnantól ez már nem az én hatásköröm. Mindenki így tett. Murányi, a mellettünk lakó szomszéd járt a legrosszabbul: a békák utat találtak a házába. Lapátszámra szórta ki ajtaján a dögöket. A legrosszabb az egészben az az elviselhetetlen szag volt, a kendő ezen mit sem segített. Murányi szomszéd nálam optimistábbnak tűnt, mosolygott és vígan énekelt. Legalább az eső elállt, és a felhők felszakadoztak.
– Félelmetes, nemde? – kérdezte a szomszéd. Elsőre nem értettem, miről beszél.
Lapátjára támaszkodva állt kertje közepén és cigarettázott. Az eget bámulta, arcán szórakozottság.
Délre végeztem. Az utcán döglött békák kupacai hevertek. A szemközti szomszéd terepjárójával elindult, hogy találjon valakit, aki meg tudja magyarázni, mi folyik itt, és hogy megnézze máshol mi a helyzet. Azt mondta most nem érdemes gyalog elindulni semerre, mert az egész környéket ellepték, nagy a fertőzésveszély. Megkérdezte, nincs-e szükségem valamire? Nincs szükségem, köszönöm, mondtam. Csak a kenyér említésénél gondolkoztam el, étel az bizony kell. Visszarohantam a házba és gyorsan összeírtam egy listát.
Ági riadt szemekkel nézte a tévét egész nap, és hol elmosolyodott, hol rémült arccal nézett maga elé. Aggódtam miatta. Körbejártam a házat, s közben úgy tetszett saját zavart sétáim visszhangoznak mindenfelől. Mintha a kelleténél korábban sötétedett volna.
A híradó szűkszavú jelentéseket közölt… Elmondták, hogy több település érintett a dologban, az egész környéken rengeteg csapadék hullott. A békákról bővebb tájékoztatást nem tudnak adni. Többen megbetegedtek. A felvételeken helikopterek látszottak, de én egyet sem hallottam napközben. A híradó közölte, hogy további viharok várhatóak a napokban, és, hogy mindenki zárkózzon be.
Másnap ismét a békák kórusa és dögszag ébresztett. Hatalmas békaszőnyeg terült szét az egykori udvaron. A diófa körül, a karosszékben, amelyet nagyon szerettem, de most ki nem állhattam. Olyannyira, hogy békástul kihajítottam az utcára. Az utcából aznap többen elköltöztek. Ágival maradtunk. Murányi szomszéd is maradt. Lapáttal a kezében strázsált a kertjében. A döglött békákat lapátolta.
– Mostantól ez lesz a menetrend – mondta a szomszéd –, este jönnek, reggel takaríthatunk, az eső eláll, az utcán hömpölyög a szar, és az út két szélén halmokat emelünk döglött állatokból.
Egyetértően bólogattam. Nem tetszett, ahogy Murányi szomszéd szeme villogott. A szemben lakó, terepjárós morogván lépett ki házából. Garázsa megtelt a békákkal. Mielőtt elindult volna szokásos körútjára, odakiáltottam neki:
– Megtudott valamit?!
– Nem! – mondta az autóból. – Csak azt tudom, hogy pucolni kell innen. A vihar nem csillapodik. Azt mondják, jön a segítség, de az utakat ellepték a békák és nehéz a körzetet megközelíteni.
Ági szokatlanul vidám volt. A nap nagy részében nevetett torkaszakadtából. Vidámsága fénytelen szemekkel és álmatag ábrázattal párosult. Nyugtalanító volt. Féltem, hogy megbetegedett a döglött állatoktól. A tévé a megbetegedéseken és a viharokon kívül egyébről nemigen tájékoztatott. Azt mondták, még napokig számolni kell a békaesővel.
Többen felhívtak Pestről az ismerőseink közül. Ajánlották, hogy lakjunk nálunk pár napig, míg rendeződnek a dolgok. Nem hajlottam a dologra. És nem szóltam Áginak sem.
– Ez a ház az otthonom – mondtam a telefonba –, néhány nap és minden rendeződni fog. Ha elmegyünk, bárki betörhet ide, ha mindenki elmegy, itt végigrabolják a környéket.
Aztán, mint egy holdkóros bolyongtam a szobák fogságában.
Később Ágival együtt ültünk a kanapén. Áram már nem volt. Gyertyákat hoztam fel a pincéből. Csak ültünk összebújva, és hallgattuk az esőt.
Aztán felemelkedtem a kanapéról. Ő ijesztően festett, teste, mintha ott sem lett volna, mintha egész idő alatt a semmit öleltem volna.
– Megyek, megnézem be van-e zárva minden – mondtam.
– Ne menj! Maradj itt, nehogy elmenj. Végre találjuk ki, hogy mi legyen.
Reggel egy döglött szarvasbikát találtam az udvaron. A hátán feküdt, lábai a levegőben, körülötte békák barna és zöld foltjai. Az egész takarítástól elment a kedvem. Kihalt volt az utca. A szemközti szomszéd a terepjáróval eltűnt, a másik, Murányi még mindig lapáttal a kezében ténfergett a kerítés túloldalán. Röhögött, mint egy eszelős.
– Nem úgy van az. Nem úgy van az – ismételte.
Hirtelen elfeledve az egész helyzet abszurditását, azon kezdtem törni a fejem, vajon a szarvas hogyan került a kertembe, hiszen nem is laktunk erdőszélen.
Ági hajának kócos tincsei az égnek meredtek, és már arra sem volt ereje, hogy a fésűt fölemelje. Egész álló nap egymást néztük, hiszen el nem tudtunk menni, és a ház is elnyelt bennünket. Délután néhány katona jelent meg teherautóval. Ők voltak az elsők a békák feltűnése óta. Kicsit megnyugodtam ettől. Nem mentem ki a kapuhoz, ők jöttek be az udvarra. Szájukat kendővel takarták el. Felajánlották, hogy elvisznek engem és Ágit. Visszautasítottam őket, mondván:
– Nem hagyom itt az életem – Talán túl szentimentális voltam?
Rávettem őket, hogy a szarvast eltüntessék. A békákkal már senki sem foglalkozott…
– Mire gondolsz? – kérdezte Ági egy alkalommal, talán a békák megjelenésének ötödik napján
– Megyek – mondtam –, megyek és ellenőrzöm az ajtókat és az ablakokat.
Ági rettenetesen félt aznap este. Egy pokrócot csavart maga köré és vacogott. Magamhoz öleltem, mire ő egyre csak azt hajtogatta, hogy valaki van a házban, valaki betört a házba.
– Nincs senki – nyugtattam -, senki sincs itt, csak én vagyok.
Erre kibontakozott az ölelésemből és hisztérikusan rángatózni kezdett.
– Mért vagyunk még itt?! Mit keresünk még itt?!
Próbáltam lecsillapítani.
– Nyugodj meg, ez csak egy rossz álom, ami nemsokára véget ér. Nem hagyhatjuk itt, amit felépítettünk. Ideköt minden. Nem emlékszel?
– Tudod mit, gyűlölöm ezeket a falakat, a bűzt és a békákat! Érted?! Gyűlölöm!
Megpróbáltam lefogni, de ő egyre csak kapálódzott. A gyógyszerei után nyúltam, de kiütötte kezemből.
– Én elmegyek! – ordította. Aztán nyugodt lett.
Szemét forgatta, hallgatózott. Arca fehér volt, szája kék, kezei hidegek.
– Valaki járkál a házban – suttogta halkan.
– Csak az eső kopog a cserepeken. Nyugodj meg végre.
Ekkor elnevette magát.
– Te nem érzed? Nem érzed, mi? Ostoba kölyök vagy, tudod, ostoba. Brekk-brekk…hahaha! – mondta gúnyosan. – Tudod, milyen hülyén tudsz nézni, mint egy igazi fajankó! – aztán elhallgatott, ismét fülelni kezdett. – Csitt! – mondta más hangon. – A békák… – aztán megint más hangon. – Ugye szeretsz még?
– Persze, hogy szeretlek, de kérlek vedd be a nyugtatódat, holnap talán ismét eljönnek az egyenruhások, akkor elmehetsz innen.
– És te, veled mi lesz? – kérdezte.
– Én maradok – mondtam és indultam volna, hogy megnézzem az ajtókat és az ablakokat, de Ági a ruhámba kapott.
– Ne menj, maradj velem, mellettem, sosem voltál itt mellettem.
– Megyek, lehet, hogy beázott a tető.
– Ne hagyj itt! Érted! Ne merj itthagyni!
A fejem zúgott. Ági hangjától zúgott és az egyre erősödő kopogástól a tetőn. És amelyik béka nem lapult szét a cserepeken, az a kertben szenvedett ki. És mindennek savanyú szaga volt, erős és émelyítő. A hányinger kerülgetett.
Aznap este belázasodtam. Holtfáradtan, remegve hevertem az ágyon. Félálomban Ági hangját hallottam a nappaliból. Mintha segítségért kiáltott volna. Fel is ültem, de feltápászkodni képtelen voltam. Aztán brekegést hallottam mindenfelől. Hadonászni kezdtem: El innen! Leléptem az ágyról. Hatalmas loccsanás. Hideg és nedves a talaj. A hálószobában bokáig ért a víz. Ágit akartam magamhoz ölelni, el akartam hagyni ezt az átkozott helyet. Visszazuhantam az ágyra. Minden elhomályosodott, tudtam, valahol mélyen éreztem, hogy ő veszélyben van, hogy segítenem kell rajta, de képtelen voltam. Az álom és a láz elnyomott. Hajnalban egy pöfeteg varangy ébresztett. A mellkasomon trónolt, egyenesen a szemembe nézett sötét, gombszerű szemével. A halál nézett velem farkasszemet. A varangy döglött volt. Leráztam magamról. Körülnéztem. A szürkület fényeiben kevés kontraszttal, de látható volt a szoba. Vízben állt minden, döglött állatok és a szoba különböző tárgyai lebegtek a felszínen. Megláttam a tévét az ajtó mellet. Olyan érzésem támadt, mintha szemrehányó küklopsztekintetével Ági hangjával a következőket mondaná:
– Megmondtam. Én megmondtam, hogy menjünk el, de te nem hallgattál rám.
Elordítottam magam. A vak tévét bámultam és ordítottam. A hideg átjárta testemet. Ismét álomba zuhantam. Mire kinyitottam a szemem, a tévé eltűnt. helyette néhány egyenruhás tolakodott be a szobába. Karomon csípést éreztem. Orvos is volt köztük és homályosan egy fecskendőt is láttam.
– Hol van, hol van a feleségem? – kérdeztem tőlük. – Nem látták?
– Hogy kicsoda? Van még valaki a házban? Megkeressük…
Egy teherautón tértem magamhoz. Többedmagammal ültem a nyitott platón. Mellettünk az elsuhanó házak. A látvány leírhatatlan: mintha mindegyiket khakiszínű festékkel öntötték volna le. A fák ágai is békák tetemeitől hajlongtak. Az utca két oldalán méteres döghalmok emelkedtek. Még mindig kába voltam, de amennyire a számat mozgatni tudtam, Ági után kérdezősködtem. Murányi szomszéd fordult felém. Ott ült mellettem. Arca püffedt volt. Nagy kerek szemei üvegesek. Murányi szomszéd arca egy ronda nagy varangy arca volt.
.
