Címke: irodalom

A homokember (részlet)

Kezdek összezavarodni.
Össze- és egybemosódtak a napok. Fekszem az ágyon és próbálom átgondolni ezt az egészet, hogy hogy is van ez az egész, ha nem fél. Fél, mert remél, tőlem semmit, bárcsak halált. Nem értem magam és a szavaimat. Nem haladok előre magammal, csak mindig vissza, ugyanoda vissza, ugyanarra a pontra. Mindig. Nem haladok a történetben. Csak kitérek és visszatérek. Fekszem és szenvedek vagy állok és iszok, és társai. Kedvező befektetés. Kedvezőtlen belefektetés a koporsóba, fura csuporba, csak a rím kedvéért, mert megengedem magamnak, mert megint csak fekszem és nem tudom. Nem tudhatok tudhatást semmiről, bizonygatom magamnak, lassan el is hiszem, bedőlök magamnak, megtévesztem magam, mint régen, mint amikor még gyermek és hó és halál és más nem létezett, csak a játék, csak a gyerekes fájdalom, a kín, hogy élvezem. Mert élveztem és nem mertem elmondani magamnak sem, nem hogy még másnak, a többieknek, többed magamnak. Mert bizony többen lakunk magunkban. Néha átkopogtatok egy kis cukorért, néha átmegyek és megbaszom a szomszéd feleséget, kibaszok magammal, néha meg üvöltök, hogy jöjjenek már át, hívják rám a magunkat és mindenkit, aki megbocsáthat. Mert itt, bent, nem a büntetés a lényeg, hanem az elnézés, hogy furdaljon a lelkiismeret, hogy milyen nehéz magadnak megbocsátani azért, ami vagy. Mert nem tehetsz róla. De magadért? Talán azt sem, itt nem feltétlen vannak mélységek és bölcsességek, csak gyerekes megjegyzések és új világok, amik feltárulnak a bezárt kapuk mögött és csak a fény szűrődik át a résen. Mint a barlanghasonlat és ilyenek. Amikor kicsi voltam, Platónnal rémálmodtam, féltem, hogy az ideák összeomlanak, hogy, mint már mondtam, hogy az univerzumok összeérnek és egybeolvadnak és meglátom magam mását, ki másomnak se mása, mert mind, mind magammá egyetlenedem – oh, belle, oh belle, que belle Vous êtes M Bella, nőalakú szóalak mögé bújt szép ember, Akárki is vagy – és féltem és tartottam, hogy félhettek, bizonygattam magamnak, hogy meg van a magamhoz való jogom, hogy nem csak a többiek azok, akik hozzám szólhatnak, hanem én is magamhoz; magányos.

Fekszem az ágyon és várom, hogy leleplezzem önmagam, hogy ne adjam ki magam senkinek, de megleshessem magam. Lassan megy.
A baj az, hogy talán nem kéne foglalkoznom ezzel, csak lennék, csak lennék, csak Phanta Rhei. Minden folyik, én is lassan elfolyok, elengedem a markom. Töltök egy vodkát, jó nagy üvegből jó pici pohárba.
Pici. Pici. Pici. Pici voltam, most nagy vagyok és azon vagyok, hogy még nyomorultabb legyek. Egy ideje ez az életcélom, most már találni is használati utasítást hozzá az interneten, mindenhol, az emberek bármit és bármiért tesznek. Én is ezért ülök és fekszek talán szüntelen, hogy magam legyek magamnak. De! De tudom, hogy magamnak ezzel jót teszek. Ez az én terápiám. Jól szétbaszni magam, hogy talán összerakjam…
Büdösek a lepedők, lepedékes a fogam, fogas a földön, földes… sáros a kabátom, a cipőm, mindenem rajtam van, magam vagyok magamon, meghágtam az éjjel lassan önmagam, mint éjjelt hág lassan önmaga. Mert magamnak vagyok és nem tudok befejezni, csak a lányra gondolok, a lányra, a lányra, hogy milyen jó volt hozzáérni, belé bújni és belé bújni újra és újra és milyen rossz, hogy elmúlt, hogy elküldtem, mert erős voltam, maradtam volna gyenge, mint gyerek az alomban. Olyan, volt, mint az álom, álom volt az öle, még akkor is, ha nem az, amire vágyok. És íme, lelepleztem magam…. nem vágyok másra valójában, mint semmire, mint biztonságra, semmi kézzelfogható dologra, csak magamra, hogy magamban magam legyek és félek már attól is, hogy csak telek, csak telek, mint ez a lap, mert tudom, magam írom magamat s kezd szétesni a szöveg, de mit tegyek, ha én is szétesek, először oldalakra, majd bekezdésre, s hirtelen szavakra, elveszve a gondolatokban, s végül csak betűk, csak betűk, azok is tévesztések, mint szándékos figyelemfelhívás a toldalékban. De ostoba nem vagyok. Ki nem szolgáltatom magam, annál több vagyok. Figyellek titeket. Ti ének. Mert nekem ti az vagytok. Ének. Kétértelmű zengések, többes értékek. Látom, ahogy megénekeltek engem némán, nem a hangról beszélek. Csak emlékezzetek, hogy tudom, hogy mennyire tudom kihasználni az embereket s ez nem hazugság, talán nem, de ha még mindig itt vagy, s olvasol, akkor sem lepleztem le magam, mert az intenció az enyém, de én nem írok. Én írom magam s most ne folyjunk bele irodalmi körökbe. Köröznek maguk felett, mint keselyűk a saját tetemük felett. És ez most csak egy hasonlat. Metafora. Abúzió. Ismétlés. Hiperbola s csupa minden kikerülés, mint ahogy én kerülöm ki magam, hogy magamról beszéljek, hogy magam mondjam, nem leplezem le magam előtt önmagam, nem olvasom vissza azt, ami én, amit én írtam.

Felkelek. Felveszek egy zöld pólót, egy bordó nadrágot. Nem túlzok, de valamiért vérfoltos. Nem érdekel. Most befogom a pofám, nem figyelem magam, túl fáradt vagyok. Nem beszélek. Csak felveszem szépen és egyszerűen a vérfoltos nadrágom és egy pillanatra azért belegondolok, hogy hogyan ölném meg magam. Hogy szeretném-e, ha vér folyna… talán. Talán. Holnaptól nem iszok. Az embert megviselik ezek. 

ÉS most lazuljunk el a kételyben.

Illusztráció: Roberto Ferri

 

Lenyomat

„a lenyomat bemélyedés vagy kidomborodás
amelyet egy test felszínre gyakorolt nyomása hoz létre”
                               Patrick Modiano
 
„általában minden ábrázolat, amelyet nyomással
állítanak elő, s amely a nyomott tárgynak
képét állítja elénk. Megkülönböztetünk
sík felületű lenyomatokat, például
a kő- és könyvnyomdászatban, rézmetszészetnél
és relief lenyomatokat, amelyek mélyítve
vagy kidomborítva vannak. Minthogy olyan
tárgyakról, melyek nem elég vékonyak
hogy formáik ellentétes oldalon átverődjenek
csak negatív képet lehet nyernünk
ezért ezeket legtöbbnyire csak matricáknak vehetjük”
 
mellkasba nyomódó arclenyomat
kőfejtőben hagyott kis kalapács
elzáródott szívbillentyű
időnként kihagyó szívverés
orvosi vizitnél magas vérnyomás
anyaméhben hagyott feszítőfogó
összekarcolódott lenyomat
összegyűrődött fénykép
és egy fényképezőgép
elkülönböződés
elválás két puszi vagy kézfogás
hiánytalan lista a hiányzók névsorával
eldobott ruhadarabok
a földön és a föld alatt
kinyújtott kar kicsit reszkető
túlsúly és korai jelei az öregedésnek
sminkkészlet a táska mélyén
púder és pamacsok
szétfeszített lábujjak között vattacsomók
az emberben védett üregrendszer
ütemesen kiürített belek
lemosott arc és tiszta kezek
belső bordaközi izmok
barlangban elejtett zseblámpa
kocsmában utolsó korty keserű ital
kéregető véget nem érő kántálása
ahogy előre hajol a buszon
az uszodában ahogy belecsobban
a teste a húszfokos sós vízbe
ahogy meggyújtja a cigarettát másnak
ahogy sálgalléros pulóverét leveti
ahogy apja rákban vagy cukorbajban meghal
ennyi marad meg belőle:
lenyomat vagy még az sem, csak egy matrica

Photo-2-2


illusztráció: Eliza Bennett

Paul Celan korai versei

Azt beszélték

Hallottam: azt beszélték, van
a vízben egy kő és egy kör
és a víz fölött van egy szó,
ami a kört vonja, a kő gyűrűjét.

Láttam az én nyárfámat lemenni a vízhez,
láttam, ahogy sudár karja a mélységbe kap,
láttam a gyökereit az ég felé nyúlva éjszakáért könyörögni.

És nem siettem utána,
csak kiolvastam a földre hullt morzsából
a te szemed alakját és csiszolt ragyogását,
levettem nyakadról a szavak láncát,
szegélynek az asztalra, amin a morzsa volt.

És nem láttam többet az én nyárfámat.

 

Ma este is 

Teljesebben,
mert a hó ráhull erre
a nap átúszta tengerre is,
teljesebben virágzik a jég a kosaraidban,
amiket a városba cipelsz.

Homokot
koldulsz össze érte cserébe,
mert az utolsó
rózsa otthon
ma este is csak azt akarja, hogy
kimarják gyökereit a szitáló időből.

 

És a szépség

És a szépség, amit szaggatsz, és a hajad,
amit tépsz:
milyen fésű
simítja ki a szép hajad?
Milyen fésű,
milyen kéz?

És a sok kő, amit gyűjtesz,
amit raksz:
hova vetül az árnyékuk,
milyen nagy?

És az a szél, ami ott fúj,
az a szél:
kér azokból egy árnyékot,
amit hozzád mér?

(Von Schwelle zu Schwelle, 1955)

Az ágy és az asztal

 

Az éjszaka illata a te ágytakaród, árnyékában hozzád fekszik a sötétség.
Simogatása megkarcolja bokádat és halántékodat, így ébreszt életre és alvásra,
rád talál a szavaidban, a vágyadban, a gondolatodban,
mert mindenikkel összefekszik, így csábít, így csalogat elő.
Szempilláidból kifésüli a sót, azt teszi eléd az asztalra,
kihallgatja pergő óráidból a homokot, azzal kínál.
És ami rózsa korában volt, árnyék és víz,
azt tölti poharadba.

(Mohn und Gedächtnis, 1952)

 András Orsolya fordításai

Illusztráció: Paul Klee

 

 

Edward Lear: A Kenguru és a Réce

“Ó Kenguru!” – mondta a Réce -,
“kegyed ugrál szüntelenül,
szökkenve föl és le, föl és le,
csuda gyorsan, szinte repül!
Én únom e ronda sekély pocsolyát már,
s érzem, túlnan a tarka világ vár:
vágyom messze vidékre!
Ó Kenguru!” – mondta a Réce.

“Vigyen engem a hátán, kérem!
Ó Kenguru!” – mondta a Réce,
“és nem mozgok, megigérem,
csak hápogok ide-oda nézve,
ha látom a tájat, a Nagy Gumifákat,
a földi, a légi, a vízi csudákat –
vigyen el, kérem az égre!
Ó Kenguru!” – mondta a Réce.

S a Kenguru szólt: “Nos, Réce,
vonzónak tûnne nekem
javaslata lényegi része,
de amit kér, nem tehetem.
Már elnézést, az a fõ akadálya,
hogy önnek roppant nyirkos a lába.
A hátam esetleg meghûl,
s még köszvényt kaphatok ettül.”

És mondta a Réce: “Az este
már mindent jól kitaláltam;
legjobb lesz mindenesetre,
ha zokniba bújik a lábam,
s hidegben majd köpenyembe takarva
naponként gyújtok közbe szivarra.
Így ugye mehetünk végre,
ó Kenguru?” – mondta a Réce.

És mondta a Kenguru: “Rendben!
A hold már, nézze: kerek.
De a farkam végire menjen,
hogy egyensúlyba’ legyek.”
És szökken a Kenguru, rajta a Réce,
s hipp-hopp, háromszor körülérte
útjuk a tarka világot. –
Vidámabb párt ki látott?

Havasi Attila fordítása

kenguru

Kátrány

Szüleim a tiszti klubban ismerkedtek meg.  Anyám gyönyörű, de egyszerű asszony, apám pedig ezredes volt. Ennyi és egy pap akkoriban elég volt a házassághoz. A háború alatt megszülettem én, és mire megismertem apámat, ő már egy hangját szétdohányzott alkoholista volt.
’46 egyik délutánján jött haza, akkor voltam hat éves. Hosszasan álltunk az előszobában némán, apám végig engem bámult. Akkor féltem először és utoljára életemben. Ledobta vászontáskáját és ráüvöltött anyámra, a rühes picsáért nem hoztál még kávét. Aztán elsétált mellettem, és leült a nagyszobában álló rádió elé. Egy sötét, belvárosi házban laktunk. Szüleim nem hagyták el a lakást soha, csak én jártam ki. Általában, hogy pár karton cigarettát és néhány üveg bort hozzak apámnak. Ő a szobájában ült, az íróasztalánál. Haja zsíros volt, sárga ingén ételfoltok, bőrpapucsa szakadt. Olvasott, rágyújtott, ivott, majd ismét rágyújtott. Anyám a nappaliban élt, horgolt, keresztrejtvényt fejtett. Apámmal csak a közös rádiózások alatt, és a konyhában találkoztak. Ha én futottam össze valahol apámmal, megszorongatta karomat, esetleg pofonvert. Egykedvűen tűrtem az égető érintéseket, ezalatt anyám többnyire zokogott és sikoltozott. Délutánonként, amikor az iskolából jöttem haza, ők a konyhában ordítottak egymással. Olyankor leültem a sarokba, és figyeltem őket. A veszekedések közben rendszeresen a mosatlan edényekkel ütötték egymás koponyáját, én meg a kis sámlin ülve néztem, ahogy a rászáradt ételmaradék pattogva hull a nyálukkal együtt a levegőbe.
Apámnak egy reggel megállt a szíve. A testét néhány koszos városi galamb vitte ki az ablakon. Anyámmal összeszedtük a holmijait, a szemüvegét, néhány műszálas kardigánt, egy-két lyukas zoknit, a gyógyszereit, és elégettük őket. A hamuból kikotort összeolvadt tömböt egy jelképes sírba tettük. Papot hívtunk, én pedig a sírnál állva szétosztottam az asztalán talált cigarettákat, és mindannyian rágyújtottunk. Anyám először sóhajtott fel megkönnyebbülten a háború óta, a kátrányos szűrőn át.

 

Híres tankák a X. századból

 

Régi és új versek gyűjteménye (Elválás, 404.) 

Akkor költötte, amikor a sigai szorosnál beszélgetett valakivel, majd elváltak:

Ki no Curajuki

Még tenyeremből
csorduló vízcsepptől is
felkavarodik:
hegyi kút nem oltja szomjam,
s most tőled is válnom kell.

 

Régi és új versek gyűjteménye (Keleti dalok, 1093.)

Ismeretlen költő

Ha én tégedet
elhagyván mást szerető
csapodár leszek,
Szue-hegy fenyvesein
csapjanak át a hullámok!

 

Szemelvények gyűjteménye (Tavasz, 15.)

Reizei császár paravánképéhez, melyen egy virágzó szilvafás házhoz vendég érkezik:

Taira no Kanemori

Kertemben nyíló
szilvafa magas ágát
láttad meg talán?
Nem gondoltam, és mégis
eljöttél ma énhozzám.

Fittler Áron fordításai

unnamed