mind a lányok

benned a legszebb
hogy meg fogok halni.
hogy pupillád a fázás
már halkan megjelölte –
a súly a felkelő napban
a súlyos törékenység.
benned a legszebb
hogy meg fogok halni.
hosszú
gyászruhában jársz majd
elfelednek rendre
unokás vének
épp június lesz
és szoknyára vetkeznek
mind a lányok
aki nem –
vágyai szerint
az a legpucérabb
és a szemérem
csontig
kitakarja
ernyedő
mélyét
 
törött kertekben

az angyalosi révnél
mikor találkoztunk éjjel
a víz csattogott
vetette meddő magvait széjjel
üres volt a szájunk
és súlyok az ürességben
átkelni kiért
maradni kinek
mint hálóba cet
mint belek a késbe
viharhoz simult a tölgy
vergődőtt
és élvezte csikorgó-ruganyos testét
és bevégződtek
mind a kertek
vak és csonkos
a levegő
megfeküdte mellünk –
akár lisztjét a kő
 
az angyalosi révnél
mikor találkoztunk éjjel
megnyíltak a kutyák
törött kertekben kéjjel
csak árnyakat
hordott a folyó
s a marton
árnyak hullottak
zománcos dögökre
a falu felől
bunkókkal jöttek
tiltott nászunkat
széjjelverni
megrongálni szájunk
tagolatlan húsát
szakajtani
kérgetlen
nyelvünk

az angyalosi révnél
mikor találkoztunk éjjel
széjjelverték fejünk
eső mosta
meddő nyirkaink mélybe
üres volt a rév
mi súlyok az ürességben
kutyák fúrták
orruk ázott pernyébe
bevégződtek
mind a kertek
te molnárleány voltál
s marhacsősz csak én
tagolatlan szájunk
bunkók
kutyák az éjben –
holt kelevény

kép: Vasilis Avramidis