Baldó naponta tizenöt-hússzor tette meg ezt az utat a lenti irodából a fentibe, vagy épp fordítva. Mégis élvezte ezt a kis mozgást, hiszen a munka monoton volt, a kollégák pedig maguknak valók. Útja közben, a lépcsőházban szokása volt az ablakon át kinézni a panelek által körülvett kis parkrészre. Nem igazán parkra, csupán parkféleségre, egy-két paddal, kukával és bokrokkal.

Mivel reggeltől estig dolgozott, a nap minden szakaszában bepillanthatott a kis parkocska életébe, melynek élete úgy változott, akár a négy évszak: négyféle társaság váltotta egymást napközben, csak éjszaka volt egy hosszabb üresjárat. Korán reggel a közterületesek vették birtokukba, lepakoltak, diskuráltak, múlatták az időt. Utánuk következtek az idősek: Zsóka néni, Géza bácsi pihent meg a padokon, elmajszoltak egy-egy kiflit, megkínálták a galambokat is, aztán továbbálltak. Mentek a piacra vagy az ebédre készültek. Délelőtt aztán megérkeztek az iskolából lógó fiatalok, italokkal a kezükben ültek fel a padok támláira, lábukat hanyagul a padra vetve. Ujjaik közt bizonytalanul állt a ki-kialvó cigaretta, maguk sem tudták, mi a jó ebben, mindenesetre az érettség álarcát öltötték vele arcukra.

A park utolsó, és leghuzamosabb ideig maradó vendégei azonban mindig a hajléktalanok voltak. A legtöbben csak egy-egy napra jöttek, aztán alkalmasabb menedéket keresve továbbálltak, de volt olyan is, aki már visszatérő vendégnek számított. Különösen egy idősebb férfi, aki mindig délután érkezett, és soha semmi meglepő nem volt a külsejében, mert mindig ugyanúgy nézett ki, ugyanúgy mozgott, ugyanúgy vette körbe a csend és a magány. Sosem társult másokhoz, nem volt egy közösségnek sem tagja. Magányos farkas volt, aki egyszer betévedt ebbe a kis parkba és attól fogva nap mint nap visszatért, kánikulában, zuhogó esőben is mindig ugyanarra a padra ült le.  Nem kellett mondania semmit. Látszott rajta, hogy nem gondol, nem érez. Baldó legalábbis már tudta mindezt: a naponta megejtett fel-alá járkálásoknak köszönhetően nyomon követhette az idős férfi életét. Nem téveszthette szem elől, hiszen a férfi nem sietett sehová, nem is volt neki hova. Évtizedek óta járt már neki a „parkolóóra”, s az árával mindig adós maradt – és az is marad mindig. Pihenő pályára tette az élet: az emberek éltek, nyüzsögtek körülötte, mint a forgalmi dugóban a járművek, ő meg csak állt az útban, szerencsétlenül, mint egy lerobbant autó.

Baldó arra gondolt, hogy ő csak fel-alá járkál, mégsem halad semerre, az öreg meg a padról, egy ültő helyéből talán mégis jobban rálát az életre, átlátja azt. Egy pillanatig kedve támadt helyet cserélni vele. Gondolt egyet, és ebédszünet helyett életében először lement a parkba. Nem kerülgette a vénembert, nem volt most türelme semmiféle kerteléshez. Tudta, hogy az öreg is észrevette már őt az ablakban, ahogy az évek alatt rótta a lépcsőket. Egyenesen odament hozzá, leült mellé, mintha régi jó barátok volnának, akik már néhány vakkantásból is megértik a másikat. Tudni akarta, hogy mit jelent az öregnek ez az ócska, mégis kétségkívül nélkülözhetetlen pad? Csupán egy kiindulási pont, vagy már maga a végállomás, a cél? Meg sem lepődött a válaszon: örökkévaló kényszermegállóhely. Az öreg még hozzátette: ő már csak így, jegy nélkül utazik át az életen. Fapadon. Nem mosolygott, de Baldó látta, ahogy egy másodperc erejéig megrándult a megkeményedett, idős arc. Ő pedig, ha már egyszer belefogott, nem tudta abbahagyni a kérdezősködést. Pedig tudta, hogy a válaszoktól csak kuszább és bonyolultabb lesz minden, ahelyett hogy egyre tisztábban látna tőlük.

És mégis mire vár? Hiszen csak vár valamire! Itt a parkban vár valamit? Vagy valakit? Az öreg legyintett. Nem vár ő semmit, ha mégis, akkor azt, hogy végre várjon valamit. Baldó most már nem tudta eldönteni, megbánta-e, hogy lejött a parkba, vagy sem. Az öreg láthatta rajta, hogy kissé elbizonytalanodott, mert így kezdte nyugtatni: tudja, most ő a buta öregember, aki csak beszél össze-vissza, úgy tesz, mintha élt volna, úgy él, mintha tett volna. Pedig mikor még fiatal volt, kívülről tudta a szakmát, a nőket, az életet. Értett mindenhez, amihez kellett, és nem foglalkozott semmi olyannal, amivel akár egy perce is kárba veszett volna. Lehet, hogy épp emiatt került ilyen helyzetbe, de ezt se bánja. Nem kell őt sajnálni, megvetni is felesleges, csak békén kell hagyni. Hagyni kell, hogy legyen, akár az utcán, akár egy padon. Ő se zargat senkit. A kérdéseket sem szereti. Sem feltenni, sem megválaszolni őket. Ami megtörténik, az van. Ami nincs, azon szükségtelen rágódni. Épp ezért ül a padon: mert így is zajlik az élet. Amíg pedig nincs oka felállni innen, addig miért állna fel?

Baldónak nem volt több kérdése. Úgy érezte, ennél többre nem is kíváncsi, most már, ha valahol mélyen is, de tudja, amit tudnia kell. Gondolataiba mélyedve ballagott vissza dolgozni, és most először úgy érezte, hogy bár fel-alá járkál, mégis előre halad – és hogy ha kell, akkor majd éppúgy fogja abbahagyni a lépcsőzést egyszer, ahogyan az öreg is feláll majd a padról, ha eljön az ideje.

Munka közben felötlött még benne néhány kérdés, de nem aggasztó, szorongató kérdések, hanem felszabadító, könnyed gondolatok, melyekre nincsenek válaszok, vagy csak helyes válaszok vannak.

Arra jutott, hogy az egész olyan, mint egy vonatút: képtelenek vagyunk eldönteni, vajon mi haladunk-e, vagy a mellettünk lévő szerelvény. Elindultunk volna, vagy talán éppen mi maradtunk egy helyben? Vajon az utazást élvezzük-e jobban, vagy a megérkezést?

 

 

 

(Kép: forrás)