Susogtak a fák, ahogy csak nekünk tudtak.
– A felszántott tengernél nincs haszontalanabb – mondtad egyszerre.
Azt hiszem enyhe bandzsaság nézett vissza rád, pedig mindig úgy képzeltem, a szavaidtól világosabb a tekintetem. Mégis csak átkaroltál, azzal a haszontalanságnak álcázottsággal, amit belerejtettél a csak nekem szánt mozdulataidba, ha valaki más is látott minket.
Leporoltam a válladat. Gondolatban a hátralévő másodperceket számoltam, amíg eltűnik a horizonton mindenki más a térről.
Elhúzott egy villamos. Aztán még egy.
A játékunk az volt, hogy minden villamos egy kampót visz az oldalán, és azzal rántja ki a nem-megfelelő szót, bármelyiket, amit épp töprengéseink felszínén felejtünk.
– Kettő – harsogtam zavartan, miközben te azt üvöltötted:
– Krumpli! – meg hogy: – Szótárutazás.
Összehúztam a perceken kószáló gondolataimat.
– Ennek a szónak igazán nincs értelme.
– Guglizzon rá – felelted. Véletlenszerűen váltogattad a magázást meg a tegezést aznap velem, mintha az egyik a bal láb, a másik a jobb lenne, és ismeretlen táncot járnál, amit éppen csak egyszer láttál a tévében. Botladoztál.
Azt hiszem mindegy is volt, hogy botladozunk. Gondolatban éltünk igazán. Egyszer írtál nekem egy mesét, egy bálnáról és egy fecskéről, akik együtt szerettek volna utazni, kalandozni. Először a fecske úszni próbálta bálnával, de nem bírt az óceán erő áramlataival, valamint csakhamar átázott minden tolla. Később a bálna repülni vágyott a fecskével. Forró léggömböket kötöttek hosszú zsinórokon a bálnára, éppen eleget, hogy a bálna a levegőben maradjon velük. Először a légáramlatok sodorták mindig rossz felé a bálnát, majd a léggömbök is sorra kipukkadtak. Nem bírták el a súlyát, értelmetlen kísérlet volt hát. A bálna különben is igényelte a tenger hullámait, ugyanúgy, ahogy a fecske repülni vágyott. Viszont a bálna és a fecske nem kényszerből akart együtt utazni, és már nem is kalandvágyból. Ez a néhány értelmetlen próbálkozás alatt megkedvelték egymás társaságát.
A mesét aztán sosem mondtad végig, hiszen megírtad, fejben, és mindig el akartad mesélni, többször fogtál bele, minthogy számolhattam volna, mégsem jutottál sosem ennél tovább. Valami mindig történt. Felszálltunk egy zsúfolt metró kocsira, vagy elhaladt köztünk egy kisebb diákcsoport, ismerősökbe botlottunk, vagy elhúzott néhány villamos, esetleg kettő.
– Szótörmelék
– Túrós gombóc.
– Szektaszökevény.
– Szélkakas.
Sosem hittem, hogy a szavaknak bármi kapcsolata lenne egymással. Kampók rántották fel őket töprengéseink állóvizéről.
Meg akartam mondani valamit, még mielőtt eltűnik az utolsó idegen a távolban.
– Mi volt ez a felszántott tengeres dolog?
– Nem is tudom – felelted.  Homlokráncaid inkább olyasmit mondtak, minthogy
– Valahol olvastam, talán egy olasz írta, azok ilyen szentimentálisak. – Az én homlokráncaim pedig úgy feleltek,
– Egy olaszt ismerek, az jórészt mindig szentimentális. – Talán gondoltunk volna még dolgokat, hogy köpök a szentimentalizmusra, meg hogy hé, azért nincs azzal semmi baj, vizsgáljuk a szó latin eredetijét, meg hogy ebben valami más is lehet, vagy hogy alapvetően ez az egész játékunk a szentimentalizmus szárnysegéde,
de akkor elhúzott egy villamos, egyetlenegy, mi pedig mély csend és zavartság kellemetlen Venn-diagramjának közös metszetén pislogtunk egymásra. Aztán mégis azt kiabáltuk, ahogy csak a torunkon kifért:
– Bálnazsír.
– Fecskenadrág.
– Na, ezeknek már van közös metszete – mondtad egy félmosoly bizonytalan kíséretében.
– Furcsa, hogy ezt mondod,
akartam mondani, aztán mégis:
– Akkor elmondod végre? – feleltem.
Egyszerű volt a vége. A bálna az óceán tetején úszott, a fecske pedig az ég alján szállt. Egymást kísérték egy darabig. Így mondtad, hogy egy darabig. Talán, mert kevés dolog volt, amit még együtt kipróbálhattak. A lehetetlen próbálkozások jelentették minden örömüket.
– Viszont ha ez így is történik, a felszántott tenger mégsem haszontalan – tettem hozzá, gondolatban.