A felelősségtől mindig féltem, tán mert kötelességek dolgában eléggé aggodalmas vagyok. E félelem inkább ösztönszerű volt, mint tudatos, mig egyszer a következők nem estek meg velem. Karonülő kis fiammal igyekeztem a nyaralói villamos felé, s bolondjába, pesti ember módjára, szaladni kezdtem, hogy a kocsit elérjem, – szaladtam, megbotlottam s elestem. Hogy megingás és esés közben mit éreztem, mit gondoltam, mitől tartottam és min mesterkedtem, az nem tartozik ide – de ösztönszerű, s a rettegéstől ügyessé és czélszerüvé tett kapkodásaim közt, melyekkel a kis fiut ugy igyekeztem tartani, hogy esésem közben kár ne essék benne, világosan megláthattam, hogy a különben értelmes, korához képest okos és számos esésben és zuzódásban tapasztalt és meggyávult kis ember a legtökéletesebb gondatlansággal és nyugalommal ül karomban, minden ijedség és minden védekezés nélkül, noha jól látja, hogy elzuhanóban vagyunk. Hirtelen sziven kapott az átértés, hogy e kis teremtésnek élete, szervezete, teste-lelke, mindene rajtam épült – azon a föltevésen, hogy én vagyok e világon a legbölcsebb és leghatalmasabb lény, kinek szava a legszentebb igazság, s kinek karja mindig és minden körülmények közt, a legérthetetlenebb helyzetben is föltétlenül bátorságos menedék és biztos támaszték. Ekkor futott végig a hátamon s ült ki hideg verejtékkel homlokomra először lesujtó, aránytalan és eltörpítő hatalmával a felelősség.

Részlet Ignotus: Olvasás közben című művéből, Franklin Társulat, 1906.

(Illusztráció: Nautilus IV: Recognition, Kellie Marian Hill)