Én nem azétt mondom, de ha én olyan nyüvegelős, pofázós vénember leszek, mint nagyanyám öreg korában, akkor üssetek le, met én a ti idegeiteket esszerágom.

Met, még most es azt hiszi, hogy még mindig háború van, mint az ő fiatalkori idejébe, s ezét egyvébge a nagy disznyóölő kés a kezibe van. S nemhogy csak azzal jár fel s le, hanem még a tyúkoknak es azzal vágja a füvet. S még a nagy bernáthegyi kutyát es folyton elcsapja az udvaron, óvatosság végett, nehogy valaki megtámadja, s kiverje a lelket belőle. Nade, elég az hozzá, hogy a múltkor a cigány nyitott bé a kapun, s hogy meglátta, hogy az udvaron egy nagy kutya, s egy vénasszony nyüvegel azzal a nagy késsel, az úgy meg’jedt, hogy amit mondani akart vóna, azt es elfelejtette, s úgy elporozott onnan, hogy többet arrafelé nem látták.

S a másik dolog, hogy öreganyám szemére valami hályog nőtt állítólag, met feszt azzal jő, hogy alig lát valamit. Megsajnáltam erőssen az öreget, s már azon gondolkodtam, hogy felmenyek Gyergyóba, s béiratom erre a szemműtétre, s hát ember, mit ad isten, a mútkor ülök a konyhába, s látom, hogy a vénasszony eregel hátrafelé. Egyszer csak azt hallom, hogy pákk. S mégy egy pákk, s még egy. Eltelelt vagy negyed óra, s még mindig csak pákk.

Menyek hátra ember, s látom, hogy az öregasszony a színbe a fát vágja. A nagy, másfél méteres fészit megemelte, s pákk, egyenesen a fának a közepibe vágta. Na mondom, ennyit arról a nagy hályogról, s arról a híres szemműtétről.

Először arra gondolt, hogy micsoda villámokat, nem is, leginkább fájdalmas nyilakat lövell majd a doktornő szeme, amint megnézik egymás gyűrött képét. Ez a doktornő efféle volt; modorában komoly hiányosságot mutatott az, hogy egyformán nézett a magát avas tejjel megszítt konyharuhára és az egyszeri emberre.
Persze, mindig is rettegés járta át hasonló körülmények között. Talán a „rettegés” nem is a megfelelő szó erre. Majd’ összeszarta magát.
De ebben a pillanatban, ahogy a váróterem csendjét meg-megtörte remegő térdeinek összekoccanása; ebben a nyomorúságos pillanatban a szeméből induló nyílveszők találkoztak a szemközt várakozó kislány nyílvesszőivel. Mondhatni, széthasították egymást, apró szemű forgácsot hányva minden irányba.
Elmondhatok két dolgot is, ami megmagyarázza a pillanat hevét: B. úr, ahogy ő magát nevezte, egyedül a gyermekek miatt tudta még csinálni azt, amit az életben való boldogulásnak nevezünk, kettő: Bú bá, ahogy őt a gyerekek nevezték, nem volt valami nagy pedofil.
De munkájában mégis csak nekik élt, mégiscsak miattuk volt valami melegség még abban a jégcsap, félszeg lényben, ahogy a környék nyugdíjasai nevezték őt, több ízben.
Könnyű, szőke lány ült vele szemben. Hasonló azokhoz, akik a színházba benéznek, iskolás csoportokkal, néha szülőkkel, ritkán egymaguk. Eszébe jutott, milyen volt az elején csinálni. Az első alkalmakkor, és néha a szezonális szünetek után is, mintha sosem csinált volna hasonlót, fanyar ízzel, görcsölő belekkel lépni színpadra, de egy órával korábban már ugyanígy ülni a színpad mögött, kopott kofferjában Edével.
Ede halott volt. Faforgács-halom margózta a helyet, ahol megölték, bár sokkal durvább forgács, mint ami jelenleg a váróterem padlóját borította.
Ede fafejű volt és meglehetősen hosszan tűrte, hogy B. úr kezét a seggébe dugva matat.
B. úr egész életében a színpadra gyakorolt, elmondható, hogy kiváló tehetség volt, kisebb sikerei voltak korábban a kocsmákban, ahová az a néhány jótét lélek elkísérte, akinek nem volt kedve izgalmasabb emberekhez, tehát unott arcú, gyúrható bőrű karikatúrái voltak a harmadik évezred kispolgárainak. Mikor aztán beállt a reflektor fényömlése alá, mégis rettegés tört rá.

És itt, a pillanat faforgácsai fölött, a váróterem holdsápadt kedélyében felismerte, hogy ez a fajta félelem sem más, mint amit akkor érzett.

Már-már mulatságosnak találta ezt a felismerést. Egy csapat jövőbeli, elégedett kölyök (tehát a tudat, hogy majd ők úgyis eloszlatják a rettegést) sem változtatott a lámpaláz mivoltán. Egy fogorvos meg aztán cseppet sem hasonlít egy csapat elégedett, jövőidejű kölyökre.
B. úr nyelt egyet.
Aztán még egyet.
A slejm is ilyenkor burjánzik erősen a szájüregben, ha orális nézőtér képzésére szorul az ember.

Tehát különös az a felismerés, hogy az ennyire különböző félelmek köbgyöke valójában ugyanannyi, és ezen semmiféle egzakt tudás és számítás nem segíthet. Az ember, jelen esetben B úr, ugyanúgy összeszarja magát. Tűkön ül.
Az utóbbi kifejezést használta fejben a lány, szemben Bú bával, ahogy ő nevezte. Tizenkét alkalommal volt már az előadásán, és egyáltalán nem tartotta mulatságosnak, a szó szoros értelmét illetve. Mi több: többször is elgondolkodott azon, miért ül itt a többi gyerek, és miért nevetnek olyan harsányan. Persze rajta kívül szinte mindenki csoportban, vagy szülőkkel érkezett, és a szülős-gyerek esetében még megértette a helyzetet, legalábbis talált rá racionális magyarázatot. A harmadik évezred kelet-közép-európai kölykei, legalább is kilenc éves kor alatt még többnyire hajlanak rá, hogy a szerencsétlen, jóakaró-szülők irányába szolidaritást vállaljanak. Az ilyen jóakaró-szülőkből amúgy sincs már sok. A lány sokszor végignézett már a nézőtéren, és a szülők arcáról mindig ezt az éppen-csak-nem-valódi, némán kacagó vigyorokat olvasta le. Negyven perc (amennyi egy előadás volt) pedig nem a világ vége, tehát a kölykök is kitettek magukért. Megtették azt, amit a térségben utoljára meg kellett tenni valakinek, szolidaritás vállaltak. Kacagtak, egészen addig, amíg a szülőket valami őszinte öröm meg nem fertőzte. Az előadás közepére nehezen volt szétválasztható a műkacaj és a valódi nevetés. A végére csodát műveltek a gyerekek. Mindenki boldog volt. Sőt: elégedett az életével.
Kivéve egyvalaki, nevezetesen önmaga.
De mégis, ha el lehet mondani valamit e leányról: csoda, de legalábbis tisztelet született lelkében. Rohadtul unta az újra- és újrahallgatott favicceket. Egy év alatt semmi nem változott a hasbeszélő előadásában. De az a tény, hogy Bú bá hangja valahogy kicselezi a hangképző szervek általános harci felállását, szégyenérzethez hasonlót ültetett a lányba. Sőt: az első néhány előadást nézve majd összeszarta magát.

És itt, a pillanat faforgácsai fölött, a váróterem holdsápadt kedélyében felismerte, hogy az a fajta félelem sem volt más, mint amit most érzett.

Nézte Bú bá mázolatlan, ráncos képét. Sosem látta korábban ilyennek, pedig többször szerette volna meglesni előadás után vagy előtt, de nem volt olyan alkalom, amikor elég korán érkezett volna, vagy elég sokáig várt volna rá. Végül arra a következtetésre jutott, hogy Bú bá nem mozdul ki a színpad mögül. Elképzelte, hogy sátrat állít a színház jelmez- és kelléktárába, ahol olyan dobozokat őriznek, mint Túl a Maszat-hegyen, Lúdas Matyi, Karácsony. Vagy csak befészkeli magát egy kupac Fehérlófiába.
Bú bá arca szokatlanul természetes volt tehát. Mindig úgy képzelte, hogy meg sem ismerné korrektor, púder és szemceruza nélkül. Mégis, ha valamilyen képet sikerült néha megálmodnia róla, semmiben sem hasonlított ehhez az emberhez, ki most vele szemben ült.
Az az ember elégedett volt / ez az ember félt.
Az az ember mosolygott / ez az ember rágta a körmét.
Az az ember fütyörészett / ez az ember negyvenöt fokos szögben meredt maga elé és mélyeket pislogott.
Az az ember felismerte őt és meghívta egy fagylaltra / ez az ember farizmain dülöngélt jobbra-balra.

Ha valamit biztosra vett, hogy ezeket a dolgokat sosem lehet összekeverni. Hogy ezeket a dolgokat határozottan elválasztja valami nehezen kimondható vagy elképzelhető, mint például egy perjel.

Most a férfi felállt, mert nevét zengte az asszisztens, akinek ez is feladata volt, az ajtót támasztva, érzelemmentes hangon zengeni egy nevet. Legyen az
– B. úr,
vagy bármi más.
B. úr lenyelte a slejm 32,467%-át, amivel nem volt kijjebb a szarból, és nyikorogva hagyta el székét. Megmondhatatlan volt, a szék vagy az emberi félsz nyikorgott ennyire.
A lány figyelte, ahogy eltűnik az ajtó mögött, aztán ez a hülye asszisztens – akinek nyilvánvalóan az is preferált dolga volt, hogy az ilyen kislányokra idiótán kacsintson – idiótán rákacsintott. Bevágódott az ajtó, a lány még egy percig tiszta fejjel, türelmesen nézte a forgácsokat, a zárt ajtó nem-nyíló, árnyékolatlan sarkát, aztán, mint ahogy azt már előre kitalálta magának, gondolatban továbbjátszotta a jelenetet.

Bú bá belép, biccent a fogorvosnak és szótlanul a bőrszékbe ül, ami hangtalanul megemeli öreg testét, és hátraengedi fejét. Az orvos kérésére kinyitja a száját, meg sem lepődik rajta, hogy a doktornő semmit sem kérdez, talán mert megszokott az ilyen jövetel, rutinvizsgálat, esetleg előre bejegyezték. Elképzeli, hogy az orvos gyorsan végigugrál az orális nézőtéren, néha latin kifejezésekkel trükközve megnevezhetetlen diagnózist állít fel, majd kérdés nélkül az injekciós tűért nyúl. Bal felül valahová becsusszan a tű, az orvos elégedett arcán szeplők kergetőznek, Bú bá felnyüszít, alig érthetően, aztán, még szájában az injekciós tűvel – szapora ádámcsutkamozgás mellett – beszélni kezd, hogy ugye nem fog nagyon fájni, bár már tudja is, hogy nem. Csak csendesen bólogat az orvos, úgy szokás ezt, esetleg néhány nyakcsigolya reccsen belé. Kihúzza a tűt, Bú bá pedig talán már sokkal nyugodtabb is. Nem tudja miért, vajon a fájdalomcsillapító tette-e, esetleg azt gondolja, túl vagyunk a nehezén, beszél is erről csukott szájjal, az asszisztens – kinek ez is fontos feladta – elragadtatva nevet az előadáson. Persze az ok lehet egyszerű, hiszen ezek a kergetőző, gyerekes szeplők fecskendeztek valami boldoguláshoz hasonlót az ínybe, testbe, lélekbe.
Tovább is játssza a lány a jelenetet, talán közben biciklire száll, hiszen már rég végzett a fogorvos vele, ez a fajta ő, aki a tapasztalás után kezd csak rettegni. Talán elhajt a színházhoz, jegyet vált az esti előadásra, a faforgácsra gondol, meg arra, hogy nem menekülhet, ő is pont ilyen lesz, mint ez az öregedő hasbeszélő, és már a perjelekkel sem tud sokat kezdeni.
De annyi szent, hogy lenyeli a szájában gyűjtögetett színtiszta nyálat. (Valaki azt mesélte neki, ezzel edzhet egy hasbeszélő.) Elégedetten lenyeli a nyálát, tudva, hogy minden rendben van.
– Több mint rendben – büfögi egy hang a torkában.
Harmadik évezredbeli, közép-kelet leány. Biciklit hajt. Nem siet. Mosolyog.

Felállt, a gyűrött lepedőt a derekára tekerte, és odalépett az ablakhoz. Lefürdesz, kérdezte. Nem, jött a válasz a sötétből. Sosem fürdök kefélés után. Előtte is csak azért, mert ragaszkodsz hozzá. Én drágám, én már semmihez nem ragaszkodom, felelte a nő és felnevetett. Csak ehhez a kilátáshoz, megdolgoztam érte. Elnézte a távoli hegyeket, a csillagos eget, messze, lent a fekete füstből felszikrázó várost, a fénylő hangyabojt, aztán a kertet, közepén a fehér kőpaddal, mellette meg a kicsiny műtavat, körbeültetve begóniával. A férfi lerúgta magáról a másik plédet, forró nyári éjszaka volt, azt használták takaró gyanánt, és a saját nemi szervét bámulta, ahogy a hold fényében domborodott. Tetszik, kérdezte a nő kaján mosollyal. Néha megkívánod magad, ugye? Néha azt hiszem, tényleg csak egy olcsó, buta ribanc vagy, mondta a férfi. Van borod? Van, mondta a nő, az éjjeli szekrényen. Legalább a farkad mosd meg. Nem akarom, hogy úgy menj haza. Nem akarod, aztán mért nem, kérdezte a férfi. Bennem legalább egy kis tisztesség maradt, felelte a nő. Ledobta magáról a lepedőt, és visszafordult az ágy felé. Egyszerű, saját kezűleg összeszerelhető, áruházi ágy volt, felette tükör lógott, barna keretben, és tükör állt az ággyal szembeni fal elé állítva is. Megint húzhatsz új ágyneműt, mondta a férfi, és maga elé emelte a bort. Ma már nem, válaszolta a nő. Ma már nem lesz szükségem rá. A férfi ivott. Hallotta a súlyos kortyokat. Az ádámcsutkája liftezését. A borostája sercenését, ahogy a kézfeje az állához ért. Mint a sodort cigarettából egy márványasztalra kipergő dohány. Alig hallható. Finom, idegesítő zaj. Lehajolt, és elővette a cigit a strandszatyorból. Mellei józan természetességgel lendültek a föld felé. Aztán öngyújtót keresett, szájába vette a filtert, megnyálazta, és szinte már finomkodó mozdulatokkal rágyújtott. Most látszik csak, hogy milyen öreg vagy, mondta a férfi, majd végigsimított a mellkasán. Nem áll jól, ha alulról éri az arcod a fény. Öreg, felelte a nő. Mégis velem csalod a feleségedet. A férfi a szemközti tükörben nézte magát. Amit látni engedett a félhomály. De a feneked még mindig elbűvölő, mondta hanyagul. Ha nálam lenne a fényképezőgépem, lefotóználak ott a tükör mellett. Már lefotóztál, mondta a nő, és fenekével nekidőlt az apró íróasztalnak. Az asztal megbillent, egymáshoz koccant két pezsgőspohár a könyvhalmok között. Pár szótár, a Dorian Gray élete, és rajtuk a tegnapi magas sarkú cipő. Mesésen rendetlen vagy, mondta a férfi. Legalább azt az egyet tudom, hogy nekem hol a helyem, felelte a nő. Aztán elnyomta a cigit, és lassan, mintha színpadon menne, kisétált a fürdőbe. A férfi felült. Hallotta, ahogy a nő megereszti a vizet, jól esett ez a csobogás, azt is hallotta, ahogy alá tartja a kezét, aztán meglocsolja az arcát. Rettentő kényelmetlen ez az ágy, kiabálta a sötét folyosó felé, mintha a semmibe kiáltana. A nő ott állt a nemlét kapujában, láthatatlanul. Nem gyújtott villanyt odakint. Elfeküdtem a derekamat, fáj, kiabálta még. Nem jött válasz. Csak a víz csordogált. Ott vagy, kérdezte még hangosabban. Valamit el kell mondanom neked. Úgy döntöttem… Itt elakadt egy kicsit, mert érezte, kiszárad a torka. Ivott egy kortyot. Az a helyzet, hogy nem jövök többet, folytatta, szinte már üvöltve. Én nem is tudom. Persze nem moralizálni akarok, azon már régen túl vagyok. Csak azt hiszem, tudod, úgy érzem elmúlt. Elmúlt, igen, ez a legjobb szó. Mi múlt el, drága, kérdezte a nő belépve a szobába, a semmiből az alig tapinthatóba, a félhomályban, a holdfényben, megremegő meztelen mellel, mi múlt el, kérdezte megint, és bal kezével az ajtófélfának támaszkodott. Hiszen nagyon jól tudod, mondta aztán halkan. Ugyan drágám, mi múlhatna el köztünk? Sírsz, vagy nem törölted meg az arcodat, kérdezte a férfi némiképp meglepődve. Csak a hőség, felelte a nő, csak ez a forró éjszaka, ezek a te hajszaszerű dugásaid…,megizzadtam kicsit. Az ablakhoz ment, megállt a kitárt üvegtáblák között, rátámaszkodott a fehérre mázolt fapárkányra, egész felsőtestével kihajolt a tücsökciripeléses éjszakába. Szeretem a sötét illatát, mondta. Valaki meglát, mondta a férfi. Lásson, mondta a nő, és felnevetett. A fenekét kitolta, a két világos félgömb szinte felragyogott a tükörben, mintha a Hold kínálná fel magát. Olcsó, színpadias kurva vagy, mondta a férfi, és felkelt. Rálépett a nadrágjára, amikor érte nyúlt, és visszahuppant az ágyra. Előbogarászott egy doboz cigit, rágyújtott, leszívta a füstöt, az elmúlt húsz évre gondolt, aztán kifújta. Az vagyok, hiszen tudod, felelte a nő. Húszezer egy óra, hatvan egy éjszaka, francia tízért, seggbe tizenöt. Csak neked ingyen. Elég olcsón adom magam, nem gondolod? Lassan úgyis kiöregszel, mondta a férfi, és öltözni kezdett. Cseréld ki az ágyadat! Kényelmetlen. Minek arra a kis időre, felelte a nő. Megfájdul tőle az ember háta, mondta a férfi. Az ingét gombolta. Öregszel, drágám, mondta a nő. Felegyenesedett, és a férfi elé lépett. A melleit a mellkasához nyomta. A párok összeölelkeznek, és nem veszik észre a mellkasukra feltapadt halált. Az emberek rámosolyognak a tűzijáték fényeire és belesül az arcuk a félhomályba. Az ember ki akar ragadni valamit a végtelenből, s hozzáragadva ismeri fel a véget ért beteljesülést, súgta a fülébe. Tessék, kérdezte a férfi. Tíz évig dugtunk ezen az ágyon, és nem zavart, felelte a nő, majd előzékenyen begombolta az utolsó inggombot is. Igaz, hogy mindig én voltam alul. Ez honnan van, ezt honnan idézted, kérdezte megint a férfi, és hátralépett. Zavartan eltette tárcáját, a telefont, az összes szart, amit magánál szokott hordani. Sehonnan, csak így gondolom, felelte a nő, és a tükörben felsejlő önmagára nézett. Végigsimított a mellein. No menj! A macskákat is be kell zárni a lakásba, hogy veled maradjanak… Azért nem kéne ilyen szarkasztikusnak lenned magaddal, mondta a férfi. Nem, felelte a nő. És húsz éve nem kellett volna hagynom, hogy randevúra hívj. A férfi hirtelen előrelépett, elkapta a nő fejét, a hajába túrt, arcát a magáéhoz rántotta, a száját a szájára tapasztotta, és átlökte a nyelvét a hűvös, piros ajkak között. A nő hagyta. Ösztönösen nyílt az a száj, mint a fotocellás ajtó. Megforgatta a férfi nyelvét a fogain, mint egy darab rágós marhahúst. Na! Menj már, mondta aztán. Dolgom van, na. Nem érted? Eltolta magától a másikat, belökte a szűk folyosó sötétjébe, a semmibe. Nem is nézett utána. Úgyse látta volna. Csak a zár kattanását hallotta, aztán ahogy az ajtó becsukódik a férfi mögött. Az íróasztalhoz ment, rágyújtott, kifújta a szürke füstöt a szürkeségbe. Olyan volt, mintha ő csinálná, mintha belőle gomolyogna elő ez a holdfénytől is alig derengő félhomály. Aztán odaállt az ablakba, kihajolt, mellei a kert fölé lógtak, s az utcai lámpák fáradt sárga fényében feltűnő alakot figyelte, ahogy lassan lépked lefelé a bokrok közt kanyargó lépcsősoron a kapu felé. Fel sem nézett. Mind ilyen, gondolta. Ezt a kis örömöt sem adja meg. A cigit elnyomta az ablak előtti téglasorra szegezett bádoglapon, másik kezét leeresztette, s hosszú ujjait betolta a combjai közé. Nyugalom és könnyűség járta át, ahogy mindannyian éreznénk magunk, ha hosszú és kemény munka után olyan csodálatos és szépségekkel zsúfolt kilátás adatna nekünk, mint neki.