Címke: irodalom

Heinrich Böll: Anekdota a munkamorál lesüllyesztésére  

 

Európa egyik nyugati tengerpartján a kikötőben szegényesen öltözött ember hever halászcsónakjában, és szunyókál. Egy divatos ruházatú turista éppen egy újabb tekercs színes filmet tesz a fényképezőgépébe, hogy az idilli látványt megörökíthesse: kék ég, nyugalmas zöld tenger, hófehér tarajú hullámok, fekete csónak, piros halászkalap. Katt. Még egyszer: katt. És mivel három az Isten igaza, és biztos, ami biztos, harmadszor is: katt. A rideg, szinte ellenséges zaj felébreszti a szunyókáló halászt, aki álmosan felül, és álmosan kotorászik a cigarettásdoboza után; de még mielőtt megtalálhatná, amit keres, a buzgó turista már rég az orra alá dugott egy csomagot, és igaz, hogy nem tette éppen a szájába a cigarettát, de a kezébe nyomta, aztán egy negyedik kattanással (az öngyújtóéval) berekesztette a kapkodó udvariasságot. Ebből a fürge előzékenységből túlságosan is sok lett; ezt aligha lehetne pontosan megmérni, vagy mértéktelenségét bizonyítékokkal és érvekkel alátámasztani. Mégis ideges zavarodottság alakult ki, amit a turista – aki ismeri az ország nyelvét – beszélgetéssel igyekszik most áthidalni.

– Ma bizonyára nagyon jó fogása lesz.

A halász a fejét rázza.

– De nekem azt mondták, hogy az időjárás éppen alkalmas.

A halász bólogat.

– Tehát maga nem is akar kihajózni?

A halász a fejét rázza, a turistában meg csak egyre nő az idegesség. Bizonyára nagyon is a szívén viseli ennek a szerencsétlen, rongyos embernek a sorsát, az elszalasztott lehetőség elkeseríti, nem hagyja nyugodni.

– Talán rosszul érzi magát?

Végre a halász is áttér a jelbeszédről a ténylegesen kimondott szavakra.

– Nagyszerűen érzem magam – mondja. – Soha nem voltam még jobban.

Feláll, nyújtózik egyet, mintha meg akarná mutatni egészséges, izmos termetét.

– Fantasztikusan érzem magam.

A turista arckifejezése egyre több boldogtalanságról árulkodik, és nem fojthatja tovább magába a kérdést, ami szó szerint azzal fenyeget, hogy szétrepeszti a szívét.

– De akkor meg miért nem hajózik ki?

A válasz gyors és szűkszavú.

– Mert ma reggel már kihajóztam egyszer.

– És jó volt a fogás?

         – Olyan jó volt, hogy nem is kell még egyszer kihajóznom, négy homár volt a varsámban, és majdnem két tucatnyi makrélát fogtam…

A halász végre egészen éber, most felenged, és megnyugtatóan vállon veregeti a turistát. Gondterhelt arckifejezését ugyan szükségtelen, de mégis megható aggodalom jelének látja.

– Képzelje, még holnapra és holnaputánra is elég lesz, amit fogtam – mondja, hogy kicsit legalább könnyítsen az idegen lelkén. – Elszív egyet az enyémből?

– Igen, köszönöm.

Szájukba vesznek egy-egy cigarettát, egy ötödik katt, az idegen fejét csóválva leül a csónak peremére, leteszi a fényképezőgépet, mert most mindkét kezére szüksége van, hogy elég nyomatékot adhasson annak, amit mond.

– Én nyilván nem akarok a maga személyes ügyeibe beleavatkozni – mondja –, de képzelje el, mi lenne, ha ma másodszor, harmadszor, esetleg akár negyedszer is kihajózna, és összesen három, négy, öt, de lehet, hogy tíz tucat makrélát is fogna. Most gondoljon bele.

     A halász bólint.

         – Aztán – folytatja a turista – nemcsak ma, hanem holnap, holnapután, igen, minden alkalmas napon kétszer, háromszor vagy akár négyszer is kihajózna. Tudja, mi lenne akkor?

         A halász megrázza a fejét.

         – Legkésőbb egy év múlva beszerezhetne egy motorcsónakot, két év múlva egy másodikat, három-négy év múlva talán egy egyárbocosa is lehetne. És két csónakkal vagy egy kisebb hajóval természetesen több halat tudna fogni, és egy napon két hajója is lehetne… És akkor – a lelkesedéstől néhány pillanatra a szava is elakad – és akkor építene egy kis raktárat, vagy egy halfüstölőt, később egy konzervgyárat, és a saját helikopterével repülhetne körbe, hogy megkeresse a halrajokat, és rádióval irányíthatná a hajóit. Megszerezhetné a lazacfogási jogokat, nyithatna egy vendéglőt, a makrélát viszonteladók nélkül exportálhatná Párizsba. És aztán… – a lelkesedés megint belefojtja a szót az idegenbe.

         A turista a fejét csóválva, a szíve legmélyéig elszomorodva, annyira borúsan, hogy szinte a szabadnapjai örömétől is elmegy a kedve, nézi a közelgő dagályt, amiben élénken fickándoznak a meg nem fogott halak.

         – És aztán – mondja, de az izgatottságtól megint benne reked a szó.

         A halász megveregeti a hátát, mint egy kisgyereknek, aki éppen félrenyelt.

         – És mi lenne aztán? – kérdezi halkan.

         – És aztán – mondja az idegen csendes elragadtatással – aztán nyugodtan ülhetne ebben a kikötőben, szunyókálhatna a napon, és élvezhetné ezt a gyönyörű kilátást a tengerre.

         – De hát már most is azt csinálom – mondja a halász –, itt ülök nyugodtan a kikötőben, és szunyókálok. Csak a maga kattogtatása zavart meg ebben.

         Az ilyen módon felvilágosított turista el is hordta magát onnan, mégpedig mélyen elgondolkodva. Mert korábban tényleg azt hitte, hogy azért dolgozik, hogy egy napon majd ne kelljen többet dolgoznia. És most már nyomát sem érezte a szánalomnak szegényesen öltözött halász iránt, csak egy kis irigységet.

 (Elhangzott a Brémai Rádióban, 1963. május 1-jén.)

 

http://ujnautilus.info/a-munkatlansag-es-a-munka-nelkuliseg-dicserete

 

Illusztráció: Paul Klee

Anci néni

Anci néni apró, töpörödött öregasszony volt már, amikor megismertem. Régen szép lány lehetett, azt mesélték a házban, hogy fiatal korában sorban álltak érte a kérők. De mostanra szépsége megkopott, vonásai megnyúltak, bántóan élessé váltak. Az embernek folyton az volt az érzése, amikor ránézett, mintha egy varjút látna. Amióta a férje meghalt – és ennek már húsz éve –Anci néni szinte csak feketében járt. Szerettem Anci nénit, gyakran szaladtam le hozzá aprócska garzonjába. Ilyenkor mindig süteménnyel kínált, és mesélt. Régi történeteket, egy régi világról. Órákig elidőztem nála. Anyám mindig a húgomat küldte le értem, hogy figyelmeztessen, ideje befejezni a vendégeskedést.

Egyetlen dolog zavart csak benne, az a savanykás szag, ami ellepte az egész lakását. Magamban öregszagnak hívtam. Hiába szóltam, hogy nyissa ki az ablakot, s ő hiába tett szorgosan eleget a kérésemnek, a szag nem tűnt el. Az évek során belepréselődött a falakba, a falak közti repedésekbe, beleivódott a bútorokba, a ruhákba. Részévé vált Anci néni otthonának, ahogy magának Anci néninek is. Megkerülhetetlen, figyelmen kívül hagyhatatlan részévé. Ilyen volt az öregasszony, csendes, a légynek sem ártott soha.

Hanem aztán, egyik napról a másikra furcsa történeteket kezdett mesélni. Azt mondta, éjszakánként valaki járkál a lakásában, és attól fél, hogy meg akarja erőszakolni. Nem hittem neki, ahogy nem hitt a többi lakó sem. A szomszédok, akikkel jóban volt, mind azt gondolták, megőrült. Én is azt gondoltam. Idővel a mesék egyre vadabb formát öltöttek. Már nem csak egyetlen emberről szóltak, Anci néni egy egész hadsereggel viaskodott. Bujkált, menekült előlük, bútorokat tologatott, borogatott. Egyik délután, mikor lementem hozzá (az ajtót érdekes módon mindig nyitva hagyta), a szekrényben találtam rá. Remegett, mint egy kisgyerek. Kétségbeesve hadarta, hogy most már nem csak a hadsereggel küzd, hanem a lakást sáskákként ellepő hangyákkal is, és attól fél, hogy a hangyák a fülén keresztül bemásznak az agyába. A szomszédok kihívták  az orvost, és elvitték Anci nénit.

Aznap este és utána is hiába kérdeztem anyámat, hova vitték, nem felelt. Sírtam, toporzékoltam, könyörögtem, hogy mondják meg, hol van, de nem mondták.

Teltek-múltak a hetek, s én szép lassan kezdtem elfogadni, hogy nem jön vissza többé. Már nem gondoltam az őt folyton körülölelő szomorúságra, sem a fura szagra, sem éles vonásaira és varjúszerű ábrázatára. Lassan elfelejtettem a rémtörténeteit is.

Egy napon aztán mégis megjelent. Könnyű, elegáns, világos színű nyári ruhában, szalmakalappal a fején igyekezett a kapu felé, egy korabeli férfi társaságában. Köszöntem, de ő nem köszönt vissza, csak biccentett egyet, majd elfordította a fejét, és továbbment.

Mostanában már nem látogatom Anci nénit. Az ajtaját zárva tartja, a házból senkivel nem beszél. Délutánonként az ismeretlen férfiba karolva sétálgat. Az arca kisimult, s mintha kevesebb ránc lenne rajta.

Már nem egy varjút látok, amikor ránézek…

Nichita Stănescu költeményei

Ezer énekre

 

 

Ezer énekre születtem.

Kilencszázkilencvenkilenc

rekedt a daltól, egy,

amire születtem.

Idők, ne szeljetek ketté!

Az is lehet, hogy, amilyen

magasban száll

a dal, az az egy

maradjon meg a végén.

 

 

 

Ember iránti hiányból

 

Állandóan az jár a fejemben,

mit gondolhatott

apám

halála pillanatában!

 

Egy sárkány szerelmes

odakiáltása volt

a sárkánylányhoz?

Önmagáról, és, és,

és, – miért önmagáról?

 

Kovács Kinga Tünde fordítása

 

Illusztráció – El Kazovszkij: Kék Vénusz

Lassú kereszt

Bennem a létra, anya, tudod, melyik,
a hátamban, nézd, beültettük a hús alá,
ha kihúzom magam, látszanak a szárak,
a vállaimon sátrakká feszül a bőr.
A vállak sátrai, így hívom őket, pedig
ki nem állhatom a birtokos szerkezeteket,
önzők, mint a gazda, aki bekeríti házát,
most már tudom, hogy igazad volt
a kerítéssel kapcsolatban. A gerinced
vagyok, így mutatkozik be, de szerintem
inkább hiányzó bordám, önmagát állítja,
mint egy kordon, kijelöli a részt, ami
nem az enyém többé a mozdulataimban.
A létra lassú kereszt, anya, estére megnő
bennem, nézd, megfeszülök rajta, mint akik
karót nyeltek, bárcsak fölmászhatnék,
mondom, a bordák törött fokain, hogy
miután fölértem hozzád, elhajítsam.

 

sam3

A karnagy és a menyasszony (részlet)

(Részlet az Úszómester néhány szezonra c. regényből)

Kanyos, a délutános pincér kilépett a zuhany alól és fejest ugrott a medencébe. Néhány hossz leúszása után az úszómester köve felé tempózott. Ami üres volt. Prüszkölve mászott ki, a forró kő mellett leült a peremre. A hangszóró éppen akkor mondta be, hogy az úszómestert keresik és várják a 12-es kabin előtt. Várhatják, gondolta. Én is várom. Melyikünk győz?…

Visszaugrott az átforrósodott kőről a zöldes és klórszagú hullámokba és a víztükör közepére pillangózott, onnan nézte meg, ki keresi az úszómestert. A kabinos asszony mellett egy porköpenyes hölgy nézelődött a strand hársfái felé, mintha a lombok közül várná a férfi előbukkanását. Sohasem láttam, gondolta Kanyos. És hol tekereg ez a Piusz? Biztosan beletörött valamelyik kulcs a kabinajtóba és azt bütyköli… Volt énektanára közeledett. Nagyon soványan és nagyon barnán. A gyerekek Béla bácsija őskomlói volt, bár Pesten, a minisztériumban más pozíciókat töltött be, de a néhány évvel ezelőtti magyarországi történések őt visszarepítették szülőföldjére, s azóta csak tanári hivatásának és gyermekkórusának élt. „Hálás lehet, hogy megúszta ennyivel.” Ezt egy pártkorifeus mondta, igaz, alaposan benne volt a kilencven csöpp, csitítgatta is egy rokona. „Aki ital mellett politizál, rosszul politizál, Imrém.” Egyik szesztestvér a Szállásfaluból meg is tódította. „…Az egy bányaló.” Kanyos éppen szabadnapos volt, a kollegájától értesült a szóváltásról, nem tulajdonított fontosságot a dolgoknak. Előfordul. Ahol dolgozott, elég gyakran bányaló értelmi szintje alá itták magukat, ha engedték nekik. Mármint ivótársak, pincérek. Ezeknek meg senki nem kívánt vagy mert szólni. A maguk köreiből ritkán is vetődtek ilyen helyekre.

– Jó szerencsét, Béla bácsi! Mikor láthatjuk nálunk? – szólította meg a görnyedt, magas karnagyot. Ő közelebb lépett a szárítkozó férfihez, és ahogy felismerte régi diákját, homlokára csapott. Kanyos! A Pepitában dolgozol még? Megyek majd, persze. Megyünk Sándor tanár úrral, de most nagyon nem érünk rá. Tudod, mennyi munka van ilyenkor még? Na, mutasd a gyűrűs ujjad, fiam! Mindkettőt. Vagy a kabinban hagytad azt az arany karikát? Ne mondd, hogy senki nem kívánt még igazi, erkölcsös férjjé tenni!…

– Csak Béla bácsi után – hárította nevetve a tanár érdeklődését az egykori diák. Volt egy arany foga a tanár úrnak, de a szóban forgó arany karikát ő sem hordta még életében. Hogy áhítozott-e rá, vagy belekényelmesedett a művészféléknek errefelé kijáró női kegyekbe, jó lett volna tudni. Végül is a férfiak alkalmasak a magányosan töltött évekre, sőt életre is, tekintsük a remetéket, ám teljes értéket egy idő után – megfeszülhetett akár a teremtés úgynevezett koronája – a díjakon, érdemeken, akár országos dicsőségen kívül csak egy elismert, mindegy milyen, akár a legboldogtalanabb, családi háttér jelentett a városban. Nagyon magasra akartak nézni ezek a nagyon mélyből kiáltozó sorsok.

A karnagy azon volt, hogy találkozzon az együttrezdülés belső, A hangjával, amit a lélek hangjának is mondanak. És alkalmanként a fürdőmedence vizét kanalazva tenyerével, az erdők ide-oda tekergő útjain lihegve, anyja kertjének szőlősorait kapálva, kötözve, permetezve a végkimerülés határán érkezett el ez a hang, s a vele járó küszöbátlépés bensőséges, békés s egyszerre otthonos árnyalatot nyert világ vette körül. Csak percekig szokott ez tartani. A kórusaival éppen úgy, akár a kegyeiket buzgón rá tékozló asszonyokkal. De általuk olyan igazi és végtelennek ígérkező harmónia nyitotta meg ajtaját, hogy életcél rangjára emelődött minden ilyen alkalom, be sem vallva magának. A torkosság, a hedonizmus sajátos válfajának tekintette az ilyen alkalmakat, olykor viszont vallásokkal hozta párhuzamba e küzdelmes átlépéseket. Akinek hangversenypódiumon már volt hangvilla a kezében és fülénél, ő a megmondhatója, hogy milyen semmicske, lélegzetvételnyi idő alatt lelünk rá a kezdet rezdüléseire. „De nem veszíthetjük el!” Emelte fel figyelmeztetően az ujját, beszélgetve Sándor tanár úrral a Pepita valamelyik asztalánál. Kollegája vele egy idős volt, négy gyerek mondta apjának, az öt tornyú város pedagógusképző egyeteméről került át egy itteni általános iskolába. Annyi kezdetleges, bizalomébresztő vagy éppen hervasztó buzgalommal, mozdulattal, akarással, elszánással találkozott, különösen az ide kerülése utáni első években, hogy olykor szorongás vette elő a jövőjét, a jövőt illetően. Néha meg ellenkezőleg: felvillanyozta egy osztályban tartott szolfézs-óra, egy szólampróba, mesterének egy-egy biciniuma, vagy az iskolaudvar jegenyéinek szellő mozgatta aranylása. Továbbra is bejárt az öt tornyú város hangversenyeire, édesanyja halála után gyakran kint is aludt valamelyik szállodában és reggel a korai busszal érkezett haza, sétált be órára. Megépülvén az öt tornyú város magas, impozáns TV-tornya, éppen ráláthatott a karcsú, piros és fehér építményre a házukból. Jó darabig szükségtelennek látta az örökégő mellé egy naptári lelket is viselni, de aztán hozzászokott közellétéhez, sudárságához, romlatlan fiatalsága színeihez, és az, vagyis ő: mintha alkalmazkodni igyekezne hangulatához. A szoba nyugati ablakánál szoktak találkozni. Béla édesanyja néha benyitott ezért-azért, hozta a kivasalt ingét, kivitte a kávéspoharakat, megöntözte a muskátlit, a vitorlavirágot, a port letörölgette, na és titokban figyelte, mit bámul, hová bambul a fia. Mit néz, amikor süt a nap, miért nem néz, amikor esik vagy köd van. Mit motyorászik esténként a nyitott ablaknál. Egy nap mégis összeszedte a bátorságát és rákérdezett.

– Kivel beszélgetsz, fiam?

– A menyasszonyommal.

Anyja meghökkent. Ha nem is túl sokat, de tudott egyet-mást fia nőügyeiről, regéltek neki a piacon, a buszon, a boltban, ahova járni szokott kenyérért. Azzal viszont most kerül szembe, hogy az ilyen művészféléknek, amilyen a fia, miféle hóbortjaik lehetnek. Hallott már éppen eleget megőrül festőkről, írókról, öngyilkos zenészekről, táncdalénekesekről. De amikor Béla kimutatott az ablakon, megszeppenve bár, de oda lépett. Senkit és semmit nem látott a virágágyáson, a kerítésen és az erdőn túl.

– Elbújt az a lány? – kérdezte szinte önmagától, de elég hangosan.

– Dehogyis, Anya, láthatod te is. Ott áll az erdőn és hegyen túl. – Az asszony meresztgette a szemét, aztán a fiára nézett és a fejét rázta.

– Hát nem látod, Anya? Ott áll. Piros és fehér a ruhája. – Soha rá nem jött volni, kiről van szó, ha fia kacagva ki nem böki: – A tévétorony. Tényleg nem látod, Édesanyám? – Azzal meghajolt és tréfás szertartásossággal bókolt. – Hölgyeim, Önök még nem ismerik egymást. Van szerencsém bemutatni Pirit, Piri van szerencsém bemutatni Zsókát, az édesanyámat! Az anyja nem tudta, nevessen, vagy meghatódjon.

– Jó, elég, fiam. Gyertek vacsorázni – mondta és előre ment.

Béla apja, Daru Lőrinc a bányánál dolgozott, amíg, akár Béla apai nagyapját, el nem vitte a szilikózis. Anyja egy Zengő alatti faluban született, vendek, svábok voltak a szülei, illetve a karnagy nagyszülei. Lovász Erzsébet szülőfaluját és a bányászfalut összekötő kavicsos út mellé régen, igen régen, jövőt látó kezek cseresznyefákat ültettek, körülbelül öt kilométer hosszan a falutól. Az asszonyok, az ő anyja is, ha befőzni, kompótnak eltenni akartak, netán a család foga cseresznyelevesre, cseresznye-bélesre fájt, csak szóltak a lányoknak s azok indultak is a füles kosárral gyalog vagy kerékpáron. Az Egregyen túli híd már kívül esett a falun. A település lakói csak Legényhívónak nevezték ezt az útszakaszt. Vasárnap délutánokon a falubeli lányok összefogózva sétálgattak a hídig, a karfára dőlve nézték a patak vizét, álmodoztak, sutyorogtak, nevetgéltek és aztán mentek tovább, kifelé a faluból. Béla apjával itt ismerkedett össze édesanyja. A fiú bányász létére egyelőre felmentést kapott a behívók elől. Az ismeretségből jegyesség, abból házasság lett, s alig esztendő múlva, hogy a cseresznyefák felől fúvó szél vagy a szentlélek egybefújta őket, megszületett a fiuk. Akkor már nem számított háborús behívóra senki. Akkor már a bányászfaluban éltek, egy átmeneti szálláson szorongtak, a később megépült kenyérgyár felett.

A karnagy Kanyos nagyapjától tanult szájharmonikázni, váltós, kromatikus pofagyalu volt. Öreg Kanyos, mielőtt a fővárosból kitiltották, még Pesten cserélte el az ő nyomógombos harmonikáját erre az amerikaiak által kedvelt portékára, azt pedig, mint állította, még Kassáról hozta magával. Fontoskodással kevert büszkeséggel mondta, hogy „frontot járt” harmonika volt. „Frontot járt”. Daru Béla karnagy erre a megkülönböztető, állandósult jelzőre emlékezett, a többit, talán a lényeget, elfelejtette. Ahogy azt is, hogy megtudja Kanyostól, igazán járt-e Kanyos nagyapja és hangszere a harctereken.

Charles Bukowski : A szerencsések

beragadva az esőben a pályán, 18.15 du.,

ezek a szerencsések, ezek a

kötelességtudó alkalmazottak, a legtöbbjük rádiója úgy üvölt,

ahogy tud, ahogy próbál nem emlékezni vagy gondolkodni.

 

ez a mi új civilizációnk: ahogy az ember

egyszer fákon és barlangokban lakott, úgy lakik most

az autójában és autópályákon

 

a helyi hírek ismétlődnek újra és újra, amíg

egyesből kettesbe váltunk, majd vissza az egyesbe.

 

egy szerencsétlen lerobbant elől a gyors sávban, felhúzott

kapucni, az autópálya-korlátra támaszkodik,

újságpapír a feje felett az esőben.

 

a többi autó utat tör magának az autó körül, kiállnak

a másik sávba, szembe az autókkal, eldöntve, elzárják az utat.

 

a jobboldali sávban a vezetőt követi egy

rendőrautó villogó kék és piros fényekkel – bár biztos

nem gyorshajtásért

 

hirtelen leszakad az ég, mindent elmos és az összes autó

megáll és

 

még felhúzott ablakkal is érzem, hogy valaki kuplungja

leég.

 

bárhogy is, remélem nem az enyém

 

a vízfal kicsit megnyílik és mi visszaváltunk egyes

sebességbe, az otthon

még mindig messze van, amíg memorizálom

az előttem lévő kocsi sziluettjét és a formáját a

 

vezető fejének vagy

amit

látok belőle a fejtámla felett, amíg

lökhárítóján a matrica az kérdezi tőlem

MEGÖLELTED MA MÁR A GYEREKEDET?

 

hirtelen vágyam van, hogy üvöltsek

ahogy egy másik vízfal leszakad és a

férfi a rádióban bejelenti, hogy 70 százalék lesz

az esélye a holnapi esti esőzéseknek.

 

 

                                      Farkas Kristóf Liliom