melyben valaki biztos nekidobott egy darab szalonnát a vezetéknek, pár órával azelőtt, hogy Hontalant elárulták. Én a templom tetejét megbontva néztem végig, amint az ég, ez a piszkos termopán rásül a falakra, cserepekre és fákra, akár a makaróni aznap a kantinban.

Emlékszem, talán Juliánuszt kérte rá meg, hogy laskát vásároljon, és azzal csillapítsa le a tömeg éhségét, mivelhogy Juliánusz vezényelni is tudott, csattantak is a kanalak a tányéroknak, és majd később a vakolókanalak is a falaknak, mivelhogy az a kis taknyos folyton késett, kitűnt, művészkedett, körbevették, leköpdösték, mire odaértünk, hogy a főzőgépeket is biztos ő szabotálta el, mire matarászni kezdett a zsebében, a kiscsákó, a köcsög, a hülye gyökér; valami repült, s vele a villany. Magától bűzlött a szerencsétlen öt perc múlva, mikor elvitték őt a basszusok. A hangszórókból a János-passió ment, ömlött, akkor volt negyedik napja, hogy Woland ezredes távozni kényszerült a körzetből.

Hontalan izzadságtól csatakosan rohant rögtön kezében két gyertyával ide, és éktelen üvöltözésbe kezdett, hogy megint minden tiszta makaróni. Hogy ez az ötödik gyerek ezen a héten. Juliánusszal csitítgatni próbáltuk, mindegy volt neki. Nem lehetett. Csak habzott a szája és kirohant, a János-passió nyitányakor, ha jól emlékszem. Egymásra néztünk Juliánusszal, mást nem tehettünk, csaptuk a kanalakat a falhoz, minden tiszta mocsok volt, csak elkentük jobban. Hontalan időszakos felbukkanásait kivéve mindent mi intézünk Juliánusszal. Most is vakarhatjuk a falakat, hogy felrobbantak a főzőgépek.

És valamit ki kell találni a szülőknek is, csak nem írhatjuk meg, hogy villamosszék meg izé, még ha kalinyingrádi körzet, akkor sem. Hontalan is csak pedagógiai célzattal jön le: ordítani. Woland bezzeg, akit Pilátus távozása után ismerhettem csak meg, bezzeg ő mindent precízen intézett. A kivégzések előtt hol egy Bach-korált, hol egy genfi zsoltárt daloltatott az áldozatokkal, külön foglalkozott velük, hangképzés, lélegzés szempontjából, bemelegítőket énekeltetett és mindig a feloldások előtt kapcsolta csak rájuk az áramot. Nem spaklis makaróni, ajakfény meg hidratáló. Hanem pontos és tiszta, mint egy német mester.

Na de most már áram sincs, csak a passió még szól a boxákból, ahogy ezek mondják. De a passió más. Telepről működik, akárcsak az orgona, melyet néha bekapcsol Hontalan, hogy megkíséreljen valami rendet teremteni, mert csak a barokk zene hozhat ide rendet vagy a váltóáram. Sötét van, hiába van elemlámpám, mintha a falak nyelnék a fényt, és elviselhetetlenné kezd válni a rend, a zaj, az állandó szekvenciális ütögetés, az, hogy egyszerre veszünk levegőt, hogy egyszerre csapkodjuk a vakolókanalakat, hogy nem tudok különbséget tenni a vezetékjavító brigád és a saját szívem között, persze, mert Hontalan tanácsára szívemet szavakkal helyettesítem be, hát akkor a szavaim fogják majd ezután pumpálni a vért, elzsírosodni és elmeszesedni, a szavaimat cserélik majd ki pacemaker-re ha túl sok sört iszom és sokat fogok majd szivarazni; a szavaim izzanak majd fel a kezemen, ahova Margarita ráírta, hogy Közöttünk mindennek vége, éppen szívalakba.

Négy napja szökött meg Woland a körzetből, akkor játszották el azt a gigantikus színdarabot, melyet Hontalannal ketten már évek óta terveztek, és mind előlem, mind pedig Juliánusz elől titkolták. Azt sem tudtuk, hol tartanak a tervezésben, csak egyik reggel, pont négy napja hívatott Woland, szemügyre vett és elmondta, hogy most lesz, meg hogy figyeljek nagyon jól, meg számíthat-e rám, mert tudnia kell. Habozás nélkül mondtam igent. Azután csak arra emlékszem, hogy kint vagyunk a cipóosztó erkényen, ahova négy nagy fotelt toltak ki. Azokban ültünk mi: a sátán, a költő, az énekes és az orvos. A többieket kivezényelték az ablakba, megszólalt a tűzriadó. Nem volt nézőtér, sem színpad. Színészek jelentek meg maszkokkal, az álarc képünket ábrázolta. Most már kapiskálni kezdtem, mit akartak ezek.

A színészek minket játszottak, mi néztük saját magunkat az udvaron, a fa körül, amint kóruspróbán vagyunk, vagy sorban állunk kenyérért, miközben megállás nélkül megy egy Sosztakovics-valcer, melyet újratettünk, ha lejárt, azaz újratette ellen-önmagunk, miközben mi könyöklünk, és Woland mester elégedetten szemléli a dolgok alakulását. Aztán hirtelen már nem volt a fotelben, hanem az udvaron; félrelökte a Pilátust alakító színészt, és helyére lépett, ott ripacskodott. Hontalan fel sem nézett, ő kritikát írt a darabról, jobban mondva újraírta azt a fotelben, a játék nem érdekelte igazán. Woland ekkor adta meg a jelet, hogy tegyem Hontalan lábai elé a csokor kéknefelejcset. Ő meg csak rugdosta azt szórakozottan és írt.

Szétbomlott, erre eszmélt Iván és lerohant, a méteres hóra esett a leány, körbevették, Woland álságosan osztogatta a parancsokat, mentőt hívott, Hontalan csak Margaritával törődött, a teleírt papírlapjai meg szálltak szanaszét, a felét össze tudtam szedetni, a többit agyontapodta a tömeg. Woland kihasználva az általános fejetlenséget, előszedett egy láncfűrészt, és kivágta a diófát az udvar közepéből, kábé úgy, mintha fogat mosna. Közben a valcer ment, a maszkurák játszottak. Szétbomlott a csokor, erre eszmélt Hontalan, és ezt használta ki a Moderátor, hogy eltűnjön a körzetből. Nem akart elindulni, idegesen telefonált az orange-os meg a vodafone-os telefonjával is, még Hontalannak is intett, hogy nem késő vele menni, hagyja itt ezeket, hisz lényegtelen, végülis, Margaritának vége, jöjjön már, de Hontalan nem ment, hanem újra és újra lerohant az erkélyről a lányhoz, szétverte a lemezjátszót, minket meg arra kért, hogy addig is csináljunk valamit, mert egy óra, amíg a mentő ideér a szomszéd utcából, a határzár meg az aknák miatt. Odarohant Margaritához, szétverte a lemezjátszót, minket megkért, hogy csináljunk már valamit, hívjunk mentőt, habár egy óra amíg a szomszéd utcából ideérnek, az aknák miatt.

Hontalan folyton csak beszél vagy ír, és ez az ő baja; folyton szememre veti, hogy megléptettem a lányt, és ez már mindhármunk baja. Dupla hangtompítós iroda, termopán ablakok, és még panaszkodik, hogy nem látogatja senki. Persze én kezdettől fogva elleneztem, hogy a dómba rendezze be az irodáját, de olyan szempontból jó ez is, hogy néha hívat és együtt játszunk az orgonán, egészen lenyugszik tőle az ember. Most csak őrjárat van, néha lemegyek a salátáimhoz a díszterembe, vagy meghallgatom Ivánt a dómban, ahogy horkol. Most esik az eső, és viszonylagos a csend. Ivánnak mégiscsak ébren kell lennie, ahogy ébren is van, épp sofőrvizsgázik.

Itt ez az ablak még az útra is ránéz, ha a hangszerre fölállok. Látom, ahogy Margarita szökik az átjárón keresztül, és ahogy az ég beszorul a háztetők közé. A rendőr és az oktató a hátsó ülésen tanakodnak, persze a lányt egyikük sem veszi észre, jobban is teszem, ha lemászom és beregisztrálom a hangszert, hogy ne halljam, vox caelestis, nyelvek el; fönt az ablak körül már valamennyire világos lehet, s habár csak egy traktorról átszerelt visszapillantóban követhetem a történéseket, azt hiszem, végül mindketten egyszerre nyomtuk le a pedált.

A hét éves Bence csöndesen kártyázott édesapjával a Budapest-Szeged irányú gyorsvonaton. Egy megviselt, másodosztályú kupéban ültek, ahol az ülések piros kárpitjáról egy késsel akár lehúzhatták volna a megfeketedett emberi zsírt.

Bence nyáron már betöltötte a hetet, de megbeszélték otthon, hogy a kalauz bácsinak majd azt mondja, hogy csak hat éves. Az elvált apuka saját jegyét is alig tudta kifizetni, a kisfiúéra már nem jutott pénze. Persze autója sem volt, ezért kellett vonaton hazavinnie Bencét az anyjához. A nő ragaszkodott hozzá, hogy a gyerek ne utazzon még egyedül.

-De nem bűn hazudni a kalauz bácsinak? – kérdezte aggódva Bence, amikor beszálltak a vagonba.

-Ez apró hazugság. Meg tudjuk vele spórolni két tábla csoki árát is! – mentette magát az apa. Ez úgy tűnt megnyugtatja a fiút, és nem is firtatta tovább a kérdést. Valahogy úgy képzelte, amikor leszállnak, apja belenyúl kopott bőrtáskájába, és ő megkapja belőle a csokoládét.

Talán mondhattam volna neki kevesebbet is, mint két tábla csoki – morfondírozott a férfi, miközben végignézett saját, rongyos nadrágján, kopott pulóverén és lyukas sarkú barna műbőrcipőjén – Úgysem nagyon érti még a pénz használatát. Vajon elfelejti, amíg odaérünk, vagy be kell majd vallanom, hogy nem tudok neki venni semmit. Remélem akkor az anyja kiment. Bár erre kicsi az esély, inkább még élvezné is a helyzetet. Még jó, hogy a másodosztályon nincs büfé kocsi. Lassan végignézett fia ápolt külsején, frissen vágott szőkésbarna haján, szép új öltözékén. Örült, hogy legalább a magas összegű tartásdíj, amit volt neje a drága ügyvédekkel kiharcolt, jó helyre megy. A gyermek csöndben kotorászott mesefigurás kistáskájában, majd egy pakli Fekete Péter kártyát húzott elő, hogy ne unatkozzanak a hosszú úton.

A játékban a férfi valahogy rendre veszített, pedig végig jól láthatta Bence lapjait. Erre finoman többször figyelmeztette is kisfiát.

-Most te húzol apu! – szólt pajkos tekintettel Bence, és egy lapot kicsit előrébb tolt a többinél a kezében gyűrődők közül.

-Ez ugye nem a kormos képű Fekete Péter, amit felkínálsz nekem? – kérdezte ártatlan arccal az apa.

-Persze, hogy nem az! – vágta rá sértődést színlelve a kisfiú.

-Esküszöl?

-Esküszöm hát, csak vedd el! – nevetett már előre Bence.

-Az esküdtek nem hazudhatnak. – szólt szelíden, de határozott hangon a férfi.

-Mert akkor mi történik? – kérdezett vissza aggódva a gyermek.

-Az élet valahogy mindig megbosszulja az ilyen hazugságokat. – bámult maga elé az apja. -Tudod, valami rossz történik velük. – magyarázta. -Ez lehet apróbb, vagy nagyobb dolog. Azt hiszem, attól függ, mekkora az esküszegés mértéke, és kinek ártottak vele. De ha a bíróságon szeged meg az esküdet, akkor börtön is járhat érte. – fűzte még hozzá komolyan, majd rájött, hogy aki előtte ül csupán egy gyermek, és nem folytatta tovább a hangos tűnődést.

-Te szegtél már meg esküt, apa? – kérdezte naivan Bence.

-Egyszer igen. – válaszolt gondolataiba mélyedve a férfi, aki számított a kérdésre, és közben idegesen forgatta ujján a jelentését vesztett karikagyűrűt.

-Mi volt az? – faggatta éhesen tovább.

-Ha nagyobb leszel, elmondom. – mosolygott keserűen az apja.

-Ugye ezért nincs munkád, és ezért vagy szegényebb, mint a többiek apukája? Mert az élet megbüntetett érte.

A gyermek könyörtelen, de vádaktól mentes őszintesége váratlanul érte, és arcul csapta a fiatal férfit. Igen, – gondolta magában – persze, hogy megbüntetett az élet. Egy másik nő kedvéért megszegtem Isten előtt tett eskümet, és erre ráment a házasságom, a válóperben elvesztettem kevés vagyonomat, a fiamat kéthetente látom, és pont ekkor jött a gazdasági válság is, ami miatt leépítés volt, és ami miatt most munkanélküli vagyok.

-Igen. – mondta végül indulatmentesen. -Igen, azt hiszem, ezért van minden.

Bence feszülten figyelt minden szóra, majd visszatolta a kártyát, és egy másikat csúsztatott a helyére. Arcáról eltűnt a mosoly, fiatal fejével a hallottakon gondolkodott.

Ahogy játszottak, a ceglédi megállóhoz értek. A hangosbeszélő alig érthetően, recsegve megszólalt: „A négyes vágányon vonat halad át, kérem, vigyázzanak! A négyes vágányon vonat halad át, kérem, vigyázzanak!”

-Apu! A néni a hangszóróból azt mondja, a sofőrt valami Aladárnak hívják. – A férfi olyan jóízűt nevetett, amilyet már nagyon régen nem sikerült. Bence értetlen arcát látva gyorsan elmagyarázta a fiú félreértését, aki szintén kacagni kezdett saját elhallásán.

Sokáig nevettek így önfeledten, de hirtelen belépett a helyiségbe a kalauz, és megfagyott a kabinban a levegő.

-Jó napot, kezeletlen menetjegyeket kérném! – szólt rutinos, érzelemmentes hangján. Látszott rajta, igazi, munkájában elhivatott férfi.

-Jó napot! – erőltetett természetes hangot az apa, és odaadta a jegyét.

-A kedvezményre jogosító igazolást legyen szíves átnyújtani! – darálta gépiesen az egyenruhás. Az apa elővette rongyos tárcájából a kopott kártyát, és odaadta a jegykezelőnek. Az bólintott, majd a fiúra nézett. Olyan nyájasan szólt a gyermekhez, mintha az fogyatékos lenne:

-Hány éves vagy kisfiú?

-Hat. – vágta rá büszkén Bence, és lopva az apjára pillantott. Ezt a karszalagos férfi azonnal észrevette és könyörtelenül fojtatta tovább a vallatást.

-Szóval hat éves vagy. Megesküszöl rá?

A gyermek elsápadt, apja pedig behunyta a szemét és nagy levegőt vett.

A nő gyönyörű volt. Pont olyan, mint akik a magazinok címlapján tündökölnek. Magas, vékony, hosszúcombú. Finom arcvonásait szőkésbarna hajkoronája keretezte, nagy, csodálkozó zöld szemeivel úgy nézett bele a világba, mint egy naiv, ártatlan kislány. Az is volt, sok tekintetben. Bár eddig még nem ment férjhez, 36 éves korára sem adta fel a reményt, hogy megtalálja a hozzá illő társat. A férfi 49 éves volt. Túl egy csúnya váláson, és számtalan kapcsolaton. Egyetlen igazi öröme a tízéves lánya, akit imádott. A lány az anyjával élt, de gyakran találkoztak. A férfi mindig nála jóval fiatalabb nőkkel élt együtt, előfordult, hogy húsz évvel fiatalabbal is. A kapcsolatai soha nem tartottak néhány hónapnál tovább. Ez alól egyedül a házassága volt kivétel. Nagyon magas volt, és erős.  Sportos alkatú, jó formájú. A haja őszült, és kopaszodott is már, de a megjelenése mindig mindenhol felkeltette a nők érdeklődését. Az arca karakteres, kemény vonásai, hosszú orra, hideg, kék szemei csak még érdekesebbé tették. Pontosan tudta, hogy szeretik a nők, és ezt szinte mindig ki is használta, gátlástalanul. Körülbelül két hónapja jártak, de a nő már szerelmes volt. A férfi nem. Tetszett neki a nő, legyezgette a hiúságát, hogy egy igazi bombázó van mellette, ám szerelmet nem érzett iránta, és ezt nem is titkolta. Gyakran ugratta azzal, hogy egy kicsit öreg hozzá, mert fiatalabb babákhoz van szokva. A nő ilyenkor mindig megbántódott, nem tudott nevetni ezen. Valahol sejtette, hogy miért szereti a férfit, és hiába érezte, hogy hosszú távon nem fog működni a kapcsolatuk, egyszerűen nem tudott szabadulni tőle. Amikor szeretkeztek, az olyan volt, mintha a mennyben járna, és ezt meg is mondta a férfinak. A férfi gyengéd, játékos szerető volt, ez ellent mondott annak, amit a megjelenése alapján gondoltak róla. De ha kellett, tudott vad és szenvedélyes is lenni. Nagyvonalúan viselkedett a nővel, pedig őt nem a pénz érdekelte, de jól esett neki, hogy a férfi ilyen figyelmes. Ha együtt voltak, szinte mindig a férfi beszélt, a nő meg csak hallgatta. Nem azért, mintha nem tudott volna beszélgetni, hanem mert szerette hallgatni. A férfi rendkívül gyakorlatias volt, nem különösebben művelt, de tájékozott, az a fajta, aki a jég hátán is megél. Komoly vállalkozást vezetett, megszokta, hogy minden nap döntéseket hoz, és emberi sorsok függnek tőle. A nő, alkalmazott volt egy nagyvállalatnál, többdiplomás, nagyon művelt, nyelveket beszélt. A férfinak csak érettségije volt, de ez nem zavarta egyiküket sem. Ha vacsorázni mentek, vagy moziba, a férfi mindig elment a nőért, és haza is vitte. Nem szerette, ha a nő nála alszik, ő pedig ezt tiszteletben tartotta. Titkon reménykedett, hogy hátha megváltozik ez a helyzet, de a férfi többször is a tudtára adta, hogy egyhamar nem költözik össze senkivel. Volt benne valami életuntság, ami egyfelől taszította a nőt, másfelől iszonyatosan vonzotta. Ha szeretkeztek, akkor is érezte ezt. Mert a férfi, ahogy mindig mondta is, csak „tette a dolgát” ,a nő mégis úgy hitte, hogy van lelke, csak nagyon mélyen elrejtve. És ő meg akarta szerezni a lelkét. Birtokolni akarta, teljes szívvel, igazán, úgy, ahogy előtte soha senki.

–          Tudom, hogy mit szeretnél – mondta a férfi.  – Nem fog sikerülni. Eddig még soha, senkinek sem sikerült. A legközelebb a volt feleségem járt hozzá, de neki is beletörött a bicskája. A nő ilyenkor is hallgatott, ám a vágy, hogy megszerezze magának a férfit, egyre erősebben dübörgött benne. Ha társaságba mentek, a férfi ott is mindig udvarias volt vele, de nyilvánosan soha nem ölelte át, nem puszilta meg, nem mutatott semmi gyengédséget iránta. – Az ilyesmihez nem kell nézősereg – mondta mindig. S bár tudta jól, hogy ez is olyasmi, ami bántja a nőt, nem változtatott rajta. Egyszer, amikor a nő megfeledkezett ezekről a szabályokról, egy váratlan pillanatban átkarolta a férfi vállát, és megsimogatta a hátát. A férfi abban a pillanatban elhúzódott mellőle. A mozdulata annyira nyers volt, és érzéketlen, hogy még a barátainak is feltűnt. Aznap este megint szeretkeztek, és a nő, akkor már nem bírta tovább, elsírta magát. A férfi nem értette.

–          Nem volt jó neked? – kérdezte.

–          De igen – szipogott a másik.

–          Akkor?

–          Nem bírom már ezt a kegyetlenséget, ezt a hidegséget.

–          Én megmondtam az elején, hogy milyen vagyok. Nem árultam zsákba macskát. Tudtad jól, mibe kezdesz. Az arca megnyúlt, ahogy beszélt, ahogy formálta azokat a kimért, hűvös szavakat, és a szemei, a kifejezéstelen kék szemei úgy meredtek a nőre, mintha csak egy pohár víz lenne előtte, vagy egy unalmas könyv, amit soha nem is akart kiolvasni.

–          Tudtam, de nem hittem – vágott vissza a nő, és maga is meglepődött azon, amit mondott.

–          Ezt nem értem.

–          Csak nem akarod érteni.

–          Most veszekszünk? Nem hiszem, hogy lenne értelme.

–          Igen, veszekedjünk! – kiabálta a nő, és a hangja most már nem a sírástól, hanem a tehetetlen dühtől remegett. – Legalább történik végre valami kettőnk között, ami emberi!

–          Ami eddig történt köztünk, az nem volt emberi? – kérdezte a férfi, ám ő, a nővel ellentétben nem emelte fel a hangját. – Nem bántam veled nőként? Nem figyeltem rád, amikor szeretkeztünk?

–          De igen, nőként bántál velem – szólt a másik. – Csak éppen nem emberként! Soha semmi érzelmet nem mutattál, társaságban hozzám nem értél volna, még a barátaidon is láttam, hogy nem értik, miért viselkedsz így. Tárgyként kezeltél. Semmi mást nem jelentettem neked, csak egy újabb trófeát!

–          Egy szép trófeát – mondta a férfi, és halvány mosolyra húzta a száját. A mosolya gúnyos volt, és lekezelő. Minden benne volt, és nem volt benne semmi.

–          Szemétláda! – kiáltotta a nő.

–          Rendben. Akkor most hívok neked egy taxit. Ennek semmi értelme.

–          Most kidobsz? – kérdezte a nő, és egy pillanatig azt hitte, ez az egész csak egy rossz vicc, hiszen az nem lehet, hogy így érjen véget, ennyire undorító, megalázó módon.

–          Igen. Fejezzük be.

Egyetlen szó nélkül vette magához a táskáját, és elindult az ajtó felé. Nem nézett vissza, a férfi így is láthatta, hogy remeg a háta a sírástól. Miután becsukta az ajtót, botladozva indult el, lefelé azokon a lépcsőkön, amiket máskor olyan nagy lendülettel szelt, csak akkor mindig a másik irányba, a férfi lakásához vezettek. Ahogy kiért a kapun, a taxi már ott várta. Milyen figyelmes, gondolta, és kínjában felnevetett. Kifizette a sofőrt, és elküldte. Gyalog akart menni, teleszívni a tüdejét friss levegővel. Gondolkozni akart. Érezni a hideg levegőt, ami éles késként fúródott az arcába, de most éppen ez kellett neki. Végül is, a világ nem állt meg, csak annyi történt, hogy kidobta a férfi, akit olyan nagyon szeretett. És még mindig szerette. Egy percre megállt, és megfordult, hátha mégis utána jött a másik. De semmi. Csak a kongó üresség, aztán egy autóriasztó idegesítő hangja, majd újra, semmi. A sírástól már botladozott az utcán, nem is látott rendesen. Mi lesz most? Kérdezte magától. Nem igaz, hogy nem érti, mennyire szeretem. Még mindig…

Lelépett az úttestre. Hirtelen mozdulat volt, nem figyelt oda, nem nézett körül. Nem láthatta a közelgő autót, ami hiába fékezett, már nem tudott megállni, úgy rohant bele a nőbe, ahogy egy szélsebes vonat rohan bele az éjszakába. Azonnal szörnyethalt…

A férfi üveges szemekkel meredt maga elé a temetésen. Sajnálta a nőt, és ezt az egészet, igazán, őszintén, de nem nyílt meg a szíve. Még ekkor sem. Minden segítséget felajánlott a nő szüleinek, és ragaszkodott hozzá, hogy ő állja a temetés költségeit. Amikor már mindenki elment, egyedül maradt a nő sírjánál. Akkor végre megszólalt, de csak ennyit mondott: – Sajnálom. Nagyon, nagyon sajnálom. És elment. Tudta, hogyan kell túlélni, elengedni embereket, dolgokat. És elengedni valakit, akit nem szeretett, inkább csak szánt, nem is olyan nehéz, gondolta. S valóban. Az első napok, hetek fásultsága után kezdett újra magára találni. Élte az életét. Ahogy bárki más. Időnként felhívta a nő szüleit, és udvariasan érdeklődött a hogylétük felől. Olykor virágot vitt a nő sírjára. Mindig szebbnél szebb csokrokat. De nem szívből tette. Csak a lelkiismerete megnyugtatására. Egy alkalommal kicsit többet időzött a nő sírjánál, mint máskor. Fáradt volt, hosszú tárgyalásai voltak aznap, úgy érezte, kimerült. Leült a sír mellé, és elbóbiskolt. Amikor felébredt, ránézett az órájára, és látta, hogy jó fél órát aludhatott ülve. Az autójában, hazafelé menet azon gondolkozott, hogy lassan ideje lenne már tovább lépni. Hónapok óta először érezte úgy, hogy újra ismerkedni szeretne. Két héttel később már meg is volt a kiszemelt áldozat a sportklubban, ahova rendszeresen járt. Gyönyörű, fiatal nő, épp az ő típusa. Nem halogatta sokáig a dolgot, szinte azonnal lecsapott, és célba is talált. A nő hamar a karjaiba dőlt. Jóleső érzéssel töltötte el a tudat, hogy megint megszerzett egy újabb trófeát, méghozzá a legjobb fajtából. Hanem valami megváltozott benne. Érezte már egy ideje, de nem volt benne egészen biztos. Nem tudta mire vélni a dolgot, hiszen soha, még csak hasonlót sem érzett korábban, de gyanította, hogy szerelmes a nőbe. Nem értette, hogy történhetett ez meg, és főleg ilyen rövid idő alatt. Az érzés letaglózta, és teljesen a hatalmába kerítette. Úgy viselkedett, mint egy kamasz, és a nő, akivel járt, élvezte, hogy az ujja köré csavarta. Egy darabig. Aztán dobta. Azt mondta, azért, mert megunta. A férfi először azt hitte, rosszul hall. De aztán rájött, hogy mégsem. Amikor felismerte, hogy kidobták, még nevetett is magában, hiszen ilyesmi sosem történt vele. Azt gondolta, sebaj, ezt is át kell élni egyszer. Csakhogy nem egyszer élte át. Valahányszor megismerkedett valakivel, szinte azonnal bele is szeretett. A nők meg, ahogy megérezték, hogy fut utánuk, dobták. Újra és újra. Nem értette, miért történik ez vele. Aztán lassan, úgy az ötödik eset után kezdett végre összeállni a kép. Már biztos volt benne, hogy a halott nő bosszújának az áldozata. A nő lelkének egy darabja beleköltözött az ő lelkébe, és egyre több helyet követelve magának, szinte teljesen kiszorította az ő valódi énjét. Már nem csak folyton szerelmes volt, hanem egyre inkább nevetségessé is vált. Ő, aki mindig rendíthetetlen volt, és mindenben sikeres, egyre-másra hozta a rosszabbnál rosszabb döntéseket. Az emberek, akik korábban lesték minden szavát, elfordultak tőle. Éjszakánként csak forgolódott az ágyában, nem tudott aludni, napközben nem tudott koncentrálni és már nem tudott enni sem. A kialvatlanságtól vöröslő szemekkel, mosatlan, gyűrött ruhában rótta az utcákat éjszakákon át, de nem tudta, hogyan változtathatna a nyomorán. Egyik este aztán elment a nő sírjához, és életében talán először, hangos zokogásban tört ki. Mindent elmondott, úgy hitte, hogy a halott nőnek, és kérte, könyörgött, hogy vegye vissza a lelkét, mert ő nem tud így tovább élni. Összetörve, egyedül ült a sírnál, és úgy érezte, mázsás súlyok nyomják a vállait. Nekidőlt a sírnak és elaludt, megint. Amikor felébredt, úgy tűnt, mintha húsz évet fiatalodott volna. Nyoma sem volt benne a korábbi fáradtságnak, és mintha visszakapta volna az életkedvét is. Másnap, borotválkozás közben már ugyanazt a férfit látta a tükörben, akit jól ismert. És valóban, a dolgok idővel visszatértek a régi kerékvágásba. Az üzleti döntései újra sikeresek voltak, és már nem dobták a nők sem. Pontosabban az a nő, akivel egy ideje találkozgatott. De valahogy mégis más volt ez a kapcsolat, mint az átváltozása előttiek. A férfi már nem húzódozott, ha a nő át akarta ölelni társaságban, vagy meg akarta csókolni. Sőt, előfordult, hogy ő csókolta meg a barátai előtt. Odafigyelt rá, igazán, és érezte, hogy ez feltölti, teljesebbé teszi az életét. Talán mégsem változott egészen vissza, gondolta. Talán mégis megmaradt neki egy egészen kis darab a halott nő lelkéből. Mint egy ereklye. Mint valami mementó…

A férfi a halott nő sírjánál áll. Aztán leguggol, és egy szál fehér rózsát tesz a sírboltra. Minden nap, hosszú évek óta…