És megindulnak a tavasz mélyzöld lavinái,
nyíló szirmainak robajával
maga alá temet.
Szavaink elhullajtott agancsok,
bámulunk a parti füzesre,
vándorként cipeli a roskatag eget.
Ma ismét ugyanarról nem beszélünk.
Átrohan rajtunk széles rétjeivel a táj,
hallgatásunk az aljnövényzet tajtékja.
A szürkületen túl érzem a folyó kanyarulatának illatát,
a gímszarvast, miként bőgésével veszít súlyából.
A befőttesüvegnyi szarvasbogár ropogását,
ahogy elmozdul az árnyék.
És te mégis
erdők látomásaként illansz el
a vékony lakk réteg alatt.
Én meg csak állok
rendezett sorokban, velem búsong a sás
öröklött zárvatermő hajlamán.
képek: Brin Levinson