Walter az ólak felől jött, kiürült a korpás zsák, nem ment újabbért, mára végzett a teendőivel. Mehetett horgászni, mert úgy tervezte. A fához támasztott kerékpár kerekeit megtapogatta. Rendben lesz, kitart odáig. A harmatos fűben ledörzsölte a kezét és a nyeregbe ült. Előtte állt a nap. A gát mögött, a nádasban elrejtett szerelést magához vette, s indult a szokásos helyére. Balra a dombon még nem nyitott ki a vendéglő, a zöld spaletták  lebernyegét a korai árnyék is fogva tartotta. A horgásztó fölött néhány fecske cikázott, lehet hogy ma eső is lesz. A disznóknál elkészített daragolyócskákat használta csalinak. Két erőteljes dobás. A suhintások nyomán alig gyűrűzött a víz.
Talán nem is tévedés, s ha az, nem olyan égrengető, a történelmet mint útonállók történetét felfogni. Kiparcellázott rész volt nekik ott szemben. Hol és hogyan intézték, nem volt akkora rejtély, hogy valaki szót vesztegessen rá. Olyan világban éltek. De a halak útjába kitett eszközök itt nem voltak hagyományosak, sőt ellenérzést keltettek. „Ha kell a hal, tegye le a parton a fehér vagy fekete seggét. Őket sem zabálják meg a szúnyogok.” Ezt számtalanszor hallotta Walter, s igazat is adott magában a morgolódóknak. Ült a két horgászbot között.  Fog halat a görög lánynak, aki váratlanul megvendégelte főtt kukoricával. Pénze otthon maradt, Atthisz meg csak legyintett. „Hagyd csak! A vendégem vagy.” A vendégszeretés aztán folytatódott. Egyszerűen. Moziba mentek. Gombát szedtek. Múltkor meg cseresznyét, de néphagyományunk szerint nem a lány mászott a fára, hanem Walter. Atthisz szeretett olvasni, s a fiú el-elkísérte a könyvtárba. Most meg vinne nekik halat.
Sikondára gyakran és eredményesen járt ki horgászni. A kifogott halból olykor a barátai, Kanyos, Daniék, Barsi, Ági ebédlőasztalára is jutott. Az úszók egyelőre mozdulatlanok voltak, ő a túlsó partot figyelte. Egy kerékpáros, barna svájcisapkás alak éppen az egyik varsát emelte ki. Beletúrt a zsákmányba és egyenként visszadobálta a halakat. Ezért nem fogják isteníteni, gondolta, legfeljebb a halak. A varsákat ezek a pécsiek tették le, szétdobáltak azon a partrészen mindent, kivágtak egy csomó gallyat, az összevissza kezük nyoma máig is ott szárad. A svájcisapkás a következő varsából is kiemelte és vízbe hajította a halakat. Ugyanezt művelte mind az öt varsával, aztán a partoldalba fektetett kerékpárjára szállt, és átjött a gáton Walter oldalára. Hallotta a közeledő lánczajt, felnézett. Ismerős az a barna svájcisapka.  Kapás volt, felvette az egyik botot. Jókora tükörpontyot fárasztott s vonszolt a partig. A barna sapkás a bringájáról leszállva figyelte. Amikor vödörbe tette a halat, megszólalt.                                                                                                   – Jó szerencsét, Walter! – A fiú hunyorgott, aztán felmászott az úthoz. Sándor Vazul állt ott a kerékpár kormányát fogva.
– Ó, tanár úr! Bocsánat, de ellenfényben nem ismertem fel. Jó szerencsét!
– Semmi baj, fiam. Most legalább látom, miféle hivatás áll a legközelebb hozzád – somolygott Sándor tanár úr.                                 Walterék hárman voltak testvérek, a két húga közül az egyik egy kőműveshez ment férjhez, aki a város megépültéig Dávidföldön lakott családjával. Ott is volt három gyerek. A vállalatuk azonban, munka nem lévén, áttette székhelyét Szekszárdra. Eladták a házukat és a tolna megyei városban vettek újat. Másik húga Árvácskát választotta. Két kislányuk született. Ők nem sokáig voltak együtt, Árvácska elhunyt egy békefenntartói misszió során. Misszió. Ilyen kegyes névvel illetik a háborús állapotok félkatonai szemtanúit.  Walter volt a legidősebb. Róla, termetéről, jelleméről és megbízhatóságáról senki nem sejtette, hogy egy életerős, minden tehetséggel áldott, jóravaló család ága szakad meg személyében. Van úgy, hogy a legzöldebb, legerőteljesebb sarjat üti meg a villám, költözik belé a féreg vagy bizonyul állhatatlannak sorsával szembe kerülve. Walter esetében más történt. Sorsával szemben Istennel szövetkezett. Könnyű ezt röviden vallásosságnak nevezni, de azért nem egészen erről van szó. A fiú esetében inkább arról, hogy a külsővel szemben a belsővel fogadunk hűséget. Édesapjukat még Walter gimnazista korában ragadta el egy hirtelen szívroham. Anyja kérte, vigye el a húgait hazulról. Találkozott Piusszal, szerencséjükre náluk eltölthették az estét, éjszakát a megszeppent lányok. Walter nem értette. Húgai még általános iskolába jártak. Az özvegy sokat dolgozott, Walternek is magára kellett vállalni a hiányzó családfő otthoni munkáját. Matematika és fizika korrepetálásból pótolta valamelyest a hiányzó apa keresetét. Olykor a fiúkkal tartott, olykor másokkal: egy-egy vagon kirakásából is származott némi jövedelem. Amikor kerthez lehetett jutni Mánfa fölött, elsők között jelentkezett. Akkor lépett a gimnázium negyedik osztályába.  Húgai is, Flóra és Teri, jó, kitartó segítségnek bizonyultak. Atthisszal való kapcsolata, s miután a húgai szemében is mindennapos csoda lett a szerelmük, segített neki a borúsabb napok zsákjait cipelni. Szerelme nem csak a könyvtárt látogatta szívesen. Templomba járó család lányaként olykor elkísértette magát Walterral a domboldal aljában meghúzódó katolikus templomba. Georgiék görögök voltak, elég régen éltek az országban ahhoz, hogy elsőszülött lányukat római katolikusnak kereszteltessék, noha emiatt sok, később ide menekült földijükkel gyűlt meg a bajuk, akik a kommunista párt felkelőiként kellett Magyarországra emigráljanak. Higgadt szemmel nézve ezt a csoportot, az különböztette meg őket a magyarok hasonlóképpen marxizáló pártjától, hogy sohasem szakadtak el a görög nemzeti talajtól, valamiképpen a görög népiség képviselői voltak és maradtak a dinnyetermelő paraszttól a Nobel-díjas költőig. Ezek a külsőségek. A vérmérséklet, a gazdag képzelet és a mértéknek valami ösztönös tisztelete, ha nem is kényszerítése dolgában eléggé elütöttek egymástól Atthisz és Walter húgai.
– Megszöktetlek – mondta tréfásan egyik este Walter a lánynak.
– Ezt soha nem fogom kérni tőled – komolyodott el Atthisz.
– Bármennyire szeretlek? – Atthisz letette a kosarat és padlásfeljáró lépcsőjén ülő, kukoricát morzsoló Walter ölébe ült.
– Bármennyire szeretsz – válaszolta a fiú haját babrálva. – Menjünk be. Fázom – tette még hozzá és megfogta a fiú kezét.
Atthiszék otthona egy földszintes ház volt, kicsiny konyhával, tágasabb nappalival, amit görög szőttesek barátságos fénye töltött meg. És még egy kerámia baglyon kívül más nem utalt származásukra. A lány apja fuvarozással és kertészettel felváltva foglalkozott. Az előbbire jó régi iparengedélye volt, az utóbbit a város mögötti völgyben, egy bő vizű patakhoz közel eső rét mellett kerítette el még azokban az időkben, amikor távoli honfitársai nem egymás ellen, hanem a németek miatt hullatták a vérüket, s nem nagyon tudták, hogy a magyarok hazája merre van, s a magyarok nyelve milyen nehéz. Gadánynak nevezték ezt a helyet, a környékén is találtak késő római kori agyagedény-maradványokat, de törökök is pusztították az itteni – már nem létező – falut. A jelen kincse azonban mindenképpen a jó föld, a közeli tiszta víz, a kedvező kisklíma és a hozzáértő szorgalom. Atthisz már régen nem dolgozott a pattogatottkukorica-árudában, a közeli patikában talált gyógyszerész asszisztensi állást. Jó lenne ősszel megtartani az esküvőt, ez járt a fejében Walternak. Mintha megérezné Sándor tanár úr, rákérdezett: – Aztán csak így, egyedül?
– Elbírok ezzel a kevéske hallal így is – jött a válasz.
– Tanár úr miért csinálja? – kérdezte óvatosan.
Sándor Vazul egyik szája sarka lefelé, a másik fölfelé görbült. Úgy tett mintha nem értené, miről kérdezi a fiú. De végül megszólalt:
– Szeretem, ha mások is szabadok. Minden teremtett lényt megillet. Nem gondolod?  Megrándult az úszó, nem ért rá nyomban válaszolni. A hal elvitte a horgot, Walter megtörölte a homlokát.
– Szabadság abban van, ami nem válik ártalmunkra. Én most ártottam ennek a halnak – válaszolta kissé lesújtottan.
– Ami az emberre vonatkozik, nem vonatkozik az a többi teremtményre – érkezett kapásból a válasz.
– Az Ószövetséget tudom ajánlani, Walter.  – A fiú olvasta ezt a szentkönyvet is. Az időben, amikor megnézték érte. Walter új horgot szerelt a damilra. Nyugtalanította tanára fürkésző szeme mélyén lobogó fény. És honnan ezek az ismeretek? Magyart, történelmet és művészettörténetet tanított Vazul tanár úr. Walterral menyasszonya,  Atthisz végigolvastatta az evangéliumokat, a páli leveleket, a teljes új testamentumot. Templomban szeretnének esküdni. Pontosabban: választottja templomban akart esküdni. Walter édesanyjának nem volt kifogása egybekelésük, sem az egyházi esküvő ellen. Amikor a lírai nagyvad előadásán a lányt bámulta a bódéjában, Giorgi Atthiszt sokkal felületesebb fruskának képzelték. Ő is, a barátai is. A fiú figyelte az úszókat kint a vízen. Nem értette mellette guggoló tanárát. Kapás! Egymás után két hal, két ezüst ív röppent partra. Azután semmi.
– Hagyjunk másnak. Mára elég lesz. – kecmergett fel Walter, s utána Sándor Vazul felegyenesedett.
–  Meghívhatom tanár urat? – intett a vendéglő felé.
– Majd az idősebb – válaszolta biciklijét a parton fölfelé tolva Sándor Vazul.  Csöppet sem szuszogott, pedig elég meredek töltésen tolták föl kerékpárokat. Walternak még mindig a varsák jártak az eszében. Még az is meglehet, hogy ez a két utolsó hal a tanár által kiszabadítottak egyike-másika. Mi a különbség akkor? A pécsiek varsáihoz egy sárga kocsi érkezett. Két halászcsizmás alak kutatta végig a halcsapdákat. Átnéztek hozzájuk a túlsó partra, visszaültek a kocsijukba és elporoztak.
– Igazán, amin fennakadtam – kezdte Sándor Vazul – ez a hanyag, pénzsóvár zughalászat. Nem az a gond, hogy engedélyük nincs, de az már gond, hogy nincs észlelhető küzdelem a halász és zsákmánya között. Az erősebb nem érez tiszteletet a gyengébb iránt. Nem tudom, látod-e a különbséget. Saját közegében esik fogságba. Mert az út elkerülhetetlen. Minden, ami élet: mozog, minden mozgásnak útja van. Ezért álságos, több annál: útonállás az ilyen szerkezetek használata. Kivéve a derék halászokat, akiknek törvényes minden mozdulatuk, mert családokat kell fenntartaniuk. Ezek a pécsiek meg itt is, Orfűn is, Abaligettől el a Dunáig telepítik a varsákat, szedik ki a halat, ellátják a vendéglősöket, hiszen szerződésük van velük, a beszedett pénz olykor tetemes, olykor hitvány, csak az okozott kár felmérhetetlen utánuk.                                                                                 Hozták az italukat, az első hűs kortyok után befejezte Sándor Vazul:
– És nem riadnak vissza elektromos eszközök használatától sem.     Pacsirta fúrta magát egyre feljebb a magasba, az útja mintha néma hívás érkezett volna neki, föntről, egyre föntebbről hallatszott.
Vazul a hangba bámult, egy régi alföldi ég jutott eszébe.
– Isten arany tűreszelője – így írt Piusz a pacsirtáról. Walter bólintott.   – Elég találó. – Nézték az eget, aztán a poharaikat.
Sándor Vazul ismét megszólalt.  – A kérdés nem az, hogy sok hallal kevés pénzes vendéget jóllakatni. Inkább az az ember, aki két hallal és öt kenyérrel képes a sokaságot.
– Öt hallal  – élénkült fel Walter. – Annyit fogtam.
– Igen, az a művészet – mondta Sándor Vazul. Elfogyott az ital, induláshoz cihelődtek. A pacsirta hangja és az égkék eggyé váltak. Sándor Vazul nem a városba, hanem Magyarszék felé kerekezett.
– Hová mehet? –  bámult utána Walter, miután jól elrejtette az eszközeit, a piros vödröt a halakkal a kormányra akasztotta.
A barna svájcisapka eltűnt, ő pedig visszapedálozott a dűlőúton, amin érkezett. Diadalérzés fogta el a fogásra, az egész reggeli munkájára gondolva. Lám, a Teremtő is a legenyhébb, a legméltányosabb büntetést szabta ki rájuk. „Orcád verítékével…” A Georgi-féle ház, Atthiszék háza, kerítésén átemelte a halas vödröt és leeresztette, éppen a favágító mellé. Várta a kutyacsaholást, de úgy látszik a jó házőrző elkóborolt. Háromszor megnyomta a kerékpárcsengőt, aztán kikanyarodott a kövesútra.                               Oszkó plébános úr éppen előtte ment át az úton. Nyúlt a nagy csomag spárgája a sötét reverendás idős férfi kezében. Hosszú lábát lelógatta, térdben kicsit beroggyantotta Walter, s azon gondolkodott, hogy mi az a nagy csomag, amitől majd leszakad a plébános úr keze. Vagy a keze, vagy a spárga szakad, gondolta. Leszállt a bringáról. Nézte a papot, aztán ráköszönt és se szó, se beszéd: kivette az öreg kezéből a csomagot. Hát, ami azt illeti: jókor.
– Akár a só, Atya – mondta csodálkozva a meglepődött plébánosnak.
– Könyvek. Azért ilyen nehezek – mondta Oszkó, a plébános.
– Ez a spárga se tart sokáig.
– Csak a templomig kitartson – törölgette homlokát a plébános.

redőny

Milyen is az összeomlás?
Kirobban a nyár, eltelik a június, a július, lassan elmúlik az augusztus, már itt a szeptember, de forr az idő, a hőség nem tud lecsillapodni.
– Ez az átkozott háború! – jajgattak az öregek. – Az állatok minden falatért megküzdenek, de nem akarják az egész földet felfordítani. No de a mórok nem tisztelnek semmit!
A herceg nem szólt közbe, nem volt értelme szóvá tenni, hogyan rabolták végig az őseik a tengermelléket. Hogy az ő nagyapja annyi mozaikot tört össze, hogy a darabkáival a normann tengerpartot is kikövezhetnék.
– Megérdemeljük a bukást, mert barbárok vagyunk – sopánkodott Illighaen. – Nincs komoly közigazgatásunk, hadszervezetünk, de még csak igazi levéltárunk sem. Nem csoda, hogy megesznek minket az erősebbek!
No de mije van a szélnek, hogy állandóan fúj?
Miből meríti az erőt, ha nem önmagából?

Miért nőnek a fenyőfák szálegyenesen?
Vilmos szép lassan lecsillapította a rettegőket, megnyugtatta a tudósokat, apródokat, asszonyokat, de még az egyszerű mihasznákat is, akik eljöttek a hercegi udvarba sopánkodni, várni a véget, felkészülni az elkerülhetetlenre…hogy most együtt, mindhalálig…
A félelem a legerősebb bódítószer. Ilyenkor a vér erősebben zubog, és nem vagy többé gyáva katona, rossz férj mihaszna szomszéd, hanem szentséges áldozat, akivel költők és krónikások osztanak-szoroznak.

Védekezésre persze senki sem gondolt. Hiszen a hírek több tízezer, százezer éhes mórról beszéltek, páncélos katonákról és elefánt  nagyságú harci lovakról. Láttál már harci hangyákat? Talán nem is Isten teremtményei. Emberi lényekből kifakadt démonok, akik talán a móroktól tanulták az örökös háborút. Régebben ezek nem voltak ilyen félelmetesek, szétnyomhattad őket a hüvelykujjaddal, de ezek az újak most csapatokat szerveznek, és ha egy elesik, ezer, százezer lép a helyére. Ezek a vérzivataros idők megőrjítették őket.
Mindenki látta a jeleket. Túl meleg van. Túl gyorsan beérik a szőlő. A mórok legyőzhetetlenek. Az idő magatehetetlen.
Vilmos herceg készenlétbe helyezte a gályáit, és ímmel-ámmal megerősítette a falakat. A védekezéshez hiányzott a száműzött Wingishildek karja, Feketelábú Erik fríz harcosai, de a legeslegjobban mégiscsak az unokaöccse árulása fájt. Henrik herceg megüzente, hogy nem tud a segítségére sietni, Szászföldön hadakozik, meg kell torolnia egy régi sérelmet… a kötelesség nemdebár…
Vilmos életerős normann volt, fiatal feleséggel, egy kislánnyal, két kisfiúval, de neki sem fűlött… hogy mihez is nem fűlött a foga? Embernagyságú hangyákat kaszabolni, rohamot vezényelni, árulókat kutatni, halottak fölött ordibálni. A rabszolgák dolga, hogy meghaljanak, a normanokké, hogy tovább éljenek, hogy nevük és sorsuk legyen.
És túl öreg volt, hogy a hősi halált ne tartsa nevetségesnek.
Öreg? Nem tartotta számon az éveit, ezért nem öregedett annyira, mint az idő múlásán töprengő szerzetesek. No de Vilmost nem is a kora, hanem a tulajdon szíve gyengítette el – vagy az a láthatatlan szerv, amit becsületnek neveznek.
Micsoda ostobaság, gondolta dühösen. Becsület ide, vagy becsület oda, ő az első felesége meggyilkolása után kapott ajándékul jó pár évet. Jó pár évet: Hildit, egy fiatal feleséget, három gyereket. És ha már őszül a szakállad, akkor nem felgyújtott hadihajókról álmodozol, hanem az asszonyodról, aki elégedetten piheg melletted. De itt van a csorba! Milyen harcos az, akinek megerőszakolják, majd agyonverik az első feleségét, és utána szép kényelmesen éli tovább az életét?
De mit kellett volna tennie? Egyenként végezni a hercegség lakóival? Egy megfelelő gyilkost persze előállított a herceg, azt rendben ki is végeztette, no de hogy ez a megfelelő az igazi volt-e…? Persze mindig vannak leleplezetlen gyilkosok, de ezek soha nem a te feleségedet ölik meg… És mit csinált az asszony, amikor…? Nyögdécselt, boldogan hányta-vetette magát, vagy rémülten a nevedet sikoltozta?
Kérdések, kérdések, amikre soha nem fogod tudni a választ.
A kétség olyan, mint a betegség, birodalmakat is ledönt a lábáról, nemhogy  negyvenéves férfiakat. Ha egy asszonynak szeretője van, akkor arról mindenki tud, a nagynéni, a nagybácsi, a kukta, a lovász, de még a kapuban heverő koldus is. Ha egy asszonyt megerőszakolnak, akkor az foltos marad. Mert olyan a gyanú, mint a légy, elhessegetheted, agyontaposhatod, mert abszolút nevetséges, de…
No de fő a józanság, suttogta Vilmos magának. Az ő első felesége szépen mutatott a magasra tornyozott hajával, és már-már bájos volt az örökös kotkodácsolásával, de nem az a fajta, akiről fiatal katonák ábrándoznak. Az országutakon már egy falat kenyér ígéretéért mindenre hajlandók a lányok. Ugyan mért vágyódna egy katona egy negyvenéves hercegnére?
Talán nem is a hercegnére vágyódott. Hanem a hatalomra.
De most fel kell készíteni a gályákat. Só, ivóvíz, katonák, női vacakságok, ládák – legalább a gyerekek hadd meneküljenek! És a ládák mélyén a normannok ereklyéi, hogy legyen néhány apróság, ami a fiait majd az apjukra emlékezteti. Nem túlságosan sok kincs, nehogy az új apjuk, a dán harcos, akinek Hildi majd bekéretőzik az ágyába, meg akarja miattuk ölni a fiait.
Kérdések, kérdések, amikre soha nem fogod tudni a választ.

– Ugye, te sohasem bíztál bennem? – zokogott Hildi a hálószobában.
Te soha, soha-soha-soha… te-nem-is-szeretsz-igazán?
Miért nem lehet egy kicsit nagyobb méltósággal?, töprengett a herceg. Megkerülte a sírástól maszatos feleségét, óvatosan félretolt néhány ruhabatyut, és maga segített az udvarhölgyeknek válogatni.
Egy-férfi-ezt-nem-értheti-meg… A-halálod-pillanatáig! Mindörökre!
Vilmos valaha tanult Hektór lovagról, aki az ostromlott Trójában a legnagyobb méltósággal vett búcsút az asszonyától. De ezeknek a régieknek mennyivel könnyebb volt! Az ő asszonyaik ernyedetlen nyugalommal és méltósággal várták, hogy a férjük nyugodtan a végére érjen az intelmeknek.
De az idő! Vilmos megfogta Hildi kezét, és magához rántotta.
– Csak olyat, aki baszni szeret, csak olyat válassz! – Az udvarhölgyek riadtan szétrebbentek. – Hát nem érted? Egy igazi férfi megelégszik azzal, és nem tör a fiaim életére.
Hildi a szíve mélyén talán számolt ezzel, de most megint zokogni kezdett: Én-soha-soha-soha! Egész-hátralévő-életemben!
Vilmos legyintett: – Ne neveld a fiúkat hősöknek, és ne beszéld tele ócska mesékkel a fejüket! Ne képzelegj arról, hogy a halálból visszajövök, és megmentelek titeket! Dönts okosan! Ne ábrándozz a költőkkel, ne hallgass a jósokra! Ahhoz légy hűséges, aki befogad a házába!
ÓóÓóóó! A zokogás hullámokban tört az asszonyokra.
És ez még csak a kezdet, gondolta Vilmos. Mi lesz majd, ha kiderül, hogy az összes asszony nem is fér föl a hajókra… hogy lesznek majd szerencsések, és lesznek olyanok , akik a férfiakkal majd mindörökre,-mindhalálig… Mert kevés a hajó a kikötőben. Az a hibája miatt kell majd meghalnia egy rakás óbégató szerencsétlennek.

– Méltóságos úr! Egy nagyon öreg lovász akar beszélni veled!
A mindhalálig idején mit lehet tenni? Megveregetni a szolgák vállát, és elfelejtetni, hogy soha életében nem volt képes megjegyezni a nevüket.
Hát jöjjön! Úgyis képtelen ebben a nagy óóóóóázásban búcsút venni a gyerekeitől. Mi, normannok, akarta volna kezdeni, és már áhítatosan elszánt képet is vágott, de észrevette, hogy ez a ráncos képű manó mégcsak nem is normann, hanem egy hadifogoly.
Kedves, jó barátom, nem feledkezem meg rólad a végveszedelemben sem…
A kis öreg türelmetlenül legyintett.
– Mért nem vágod el a mórok útját a folyónál? Miért nem zilálod szét az előőrseiket? Miért nem vagy igazi férfi, herceg?
Vilmos a felháborodástól megremegett. De az öreg olyan rendíthetetlenül szavalt, mintha betanították volna. És talán be is tanították. – Hisz annyian sincsenek, hogy egy közepes várost bevegyenek. Éhes kamaszok, akiket a kalifa küldött előre, vezérük sincs, itt kódorognak fel-alá, azt sem tudják, merre van a tenger! Riogatják a lányokat, hát melyik nagyúr nem tudná megfékezni őket? A kalifának esze ágában sincs átlépni a Loire-t, rábízta néhány kölyökre, hogy félemlítsék meg az északiakat. És te a halálra készülsz? Ők csak a félelmed miatt látszanak olyan hatalmasnak.
A ráncos kis szolga nem volt egyedül. Balra ott magasodott Björklund, a Bősz és Hilderich, a Kalapácsvető.
– Itt maradunk – mondta a herceg.
Mekkora barmok!, gondolta Vilmos. Már látta, hogy apró, felderítő csapatokra osztja a katonáit, és míg ide-oda csatangolnak a partvidéken, az asszonyok és a kincsek egyedül maradnak a palotában. Ti csak ne búslakodjatok, drágáim! Készüljetek a lakomára! És legyetek nyugodtak, apa megvéd titeket! Egy szabadcsapat ki sem igazodna a zsombékok közt. De legalább férfias mulatság lehetne! A mórokkal a évekig, évtizedekig kergetőzhetnének! És azt persze senki sem tilthatja meg, hogy a fogócska végén Björklund és Hilderich beálljon a diadalmasan előrenyomuló seregbe. Egy-két év, és jöhet az Északi Hadtest, a kalifa Normann Különítménye.

Látta a fiúk szemében megvillanó megvetést – hát nem a te feleséged…?  –, de ő szó nélkül sietett a kikötőbe.
A szolgák már az asszonyok ládáival cipekedtek. Hímzések, köntösök, a legkedvencebb szoknyám, a legkedvencebb ingem – hát igen, ha kevesebb párnát vinnének, akkor több hely maradna a gyerekeknek. De nem akart veszekedni, Hilderich pillantását még a hátában érezte.

A hajók olyanok, mint a történetek, elkopnak és változnak ugyan, de könnyebb kiismerni őket, mint az embereket.
Az ő kedves hajói mind női neveket viseltek. Mindegyik három nevet: egy közönségeset, egy félig-titkosat és egy különlegeset, amit a készítői csak neki árultak el.
Hisz minden titok egy kicsit meghosszabbítja az életét.
De most már nincs szüksége ilyesmire. Hümmögve körbejárta, és utoljára megszámolta őket.

Aztán eleresztette a nevüket a szélben.