Orr- fül- gépészetnek értette, amitől a képzelete nyomban elragadta, és ontani kezdte a nem teljesen ismeretlen, a váratlan szótól váratlan lendületet nyerő, félelmetesebb lehetőségeket.
Egyszerűen belenéznek, kitisztítják, ha kell; nem lesz semmilyen tű vagy szike meg szúrás. Ne izguljon! Minden rendben lesz.
De mi van, ha nem? – ez volt az első és közel sem az utolsó eset, amikor így kérdezett vissza; nem sejtette, holott aznapra megfigyelte, hogy ez a mi van, ha nem lesz az életének, azon belül is a mindennapjainak az egyik visszatérően hangsúlyos motívuma. Elég volt hozzá ez az egy kérdés, ami nem is volt valódi kérdés, mert inkább maga volt a válasz egy fel sem tett kérdésre, ami meg, hogy még kuszább legyen minden: egyáltalán nem mutatta magát kérdésnek: mozdíthatatlan, biztos állításnak, annak: igen.
Ezzel kezdődött a napja, egy új nap, amit máskülönben valami kezdetének szokás hívni.
Nem fáj, de meleg sózsákot szorít rá; egy lábon ugrál, megrázza a fejét, hogy – mint az uszodában – kipattanjon az a finom hártya, ami most nem is lehet benne. Nincs semmi baj, mindent tökéletesen hall. Akkor miért ordibál, kérdezi az anyja, és indulás előtt kőrózsát csepegtet a gyanúba kevert fülbe, végül belenyom egy pamacs vattát.
Búcsúzóul megsimogatja Cirkát, sietne; meddig kell még várnia, hogy a kertben a fát, amit a születésekor ültettek, ki kelljen vágni, mert a levéltetvek szétzabálják koronáját, és karcsú teste száradni kezdjen. Ezalatt mellette üljön egy lány, a neve a radírján, amit hamarosan észre kell hogy vegyen, de kihívják a táblához bejelölni a térképen a pontokat, és az egész ügy, ahogy van: kimegy a fejéből. A pad alatt levelezni kezdjenek, a vallomásait kijavítsa, ezt persze zokon vegye. Egyre több az anyajegye, alig mer levetkőzni tornaórán. Apja szerint a megszólalásig hasonlítanak. Azt is mondja, bárki még életében rájöhet halála utáni csillagjelére, ehhez csak toll kell, amivel összeköti a mellkason és a potrohon látható pontokat. Műtéti hegek nem számítanak. A két mellbimbó Castor és Pollux, a köldök a Nap, így tájolható a leendő tartózkodás. Rendszeresen vonalaz, de a tükörből nem tudja kivenni, hova ábrázolja a teste. A nagyszülők és a dédik szabad szemmel nem láthatók. Képről lehet következtetni. Még olyan kisforma gyerek volt: egy bütyök. Nagyapja karján lógott, az közel emelte az arcához, és alig bírta nyitva tartani a szemét.
Mikortól járhat egyedül iskolába, hogy akkor ne hiányolhassa nővére kezét. Télen a hógolyózást, ősszel a gesztenye tüskeházát, napok dőlésszögeit.
Az egyetlen képregényében az a két szkafanderes alak, akik a tomboló hóesésben igyekeznek átkelni a város címerében is megjelenő hídon, de ez a híd – már amennyire látszik – nem az az egykori világszám, legfeljebb annak hullámosra fagyott és semmibe vesző, nagyvonalú maradványa, szóval, visszatérve, a két szkafanderes továbbra is kitartóan halad, hogy főszereplővé lépjen elő. Egyikük a sisak lámpájától sárga, derengő arcát mutatja, ahogy azon könnyek futnak, nem tudja és nem is akarja letörölni: nincs ki elől. A társa a fogait csikorgatja: ez ki van írva; nem hasonlít magára az előző képről, valahogy ezt meg kell tanulnia, hogy olyan legyen. Közelről hasonlítani egymás után.
A nagyszünetben emlékezetesen azt kiabálja: nem én voltam.
Ettől nem lesz könnyebb.
Veszélyes leszek a társaimra: tolltartókat lopok és mindenkit összefirkálok. Ákombákomokkal tele az osztály. Nincs más választásuk- sosem találom ki -, felakasztanak.
Ez maga a pokol, hagyományos pokol-ábrázolás lesz, így nevezik.   Lekötözik a kezeimet a székre, valami szíjjal a fejemet is; a széket magasabbra állítják. Az egyik arcát fehér maszk takarja, nem látom a szemét, lehet, hogy nincs is; a szemembe világít a fejére szerelt lámpa. Persze hogy felszúrnak, mi az hogy. Sikításnak talán nem nevezném azt a hangot. Hallom, ahogy kifolyik belőlem valami.
Író leszek, aki nem ír. Ezt azért kihagyhatnám. Ki is hagyom, nem beszélek róla senkinek, ez lesz a kis titkom. Leszámítva, hogy nekem az alany: állítmány, egészen sajátos lett a dolgozatom.
Pattanás a ráncban; évek múlva, de megint a kórházban leszek; a kórbonctanon állunk körben, sunyin megérintem az ismeretlen nő hideg talpát, otthonosságomtól riadtan, ipszilonba vetem a keresztet.
Megkeresni, milyen egy Geiger- Müller- számláló; hogy nézzen ki a robot; annak jól kell kinézni. Legyenek-e túlélők a városban, a földrészen, a bolygón? Legyenek; tőlük legalább ez-az megtudható lesz. Néhányuk feláldozható: a robot/-ok működés közben. Honnan a robotok? Egész jó a karja; ez valami penge? Vázlat egy felborult, kontúrját vesztett villamosról, hófúvás, a sötét kocsiból világító „szempár”. Ez most kozmonauta vagy asztronauta akar lenni? Nincs zászló a szkafanderen. Mindenesetre a buborékban azt mondja: Nem érkezett jel. Van itt egy bundás túlélő. Ha ez egy nő, akkor egy nő nem ilyen. Nincs több rajz és jegyzet a füzetben; miért is hagytam abba?
Apám megint gyászosan fest, nem hogy lehet: nem lehet hozzá szólni, lehet körülötte keringeni, lesni minden szavát, azt nagyon lehet. Mit csináltam már megint, a szemem is rosszul áll. Írjam le százszor: varrjam be a szám. Most aznap történt a kint hagyott dolgozat.
Mit jelentsenek ezek a/az?
Még meg sem halt, de már el is temettem. Itthon meg rettegjenek: nehogy meghalj, mert megírja a gyerek. Szerintem ez vicces? Így képzelem?! Vagy mi? Ne aggódj, nem halhat meg, már megírtam!
A helyemben a helyére tenné, mert ahol most van, ott nem maradhat: az másvalaminek a helye, ami – ezek szerint – megint csak nincs a helyén: valahol máshol van. Ilyen egyszerű, ezért nem találok meg soha sehol semmit. Semmi de.
Anyám lefotóz a nővéremmel, hogy ennyi és ennyiedik nap az iskolában. Maga a kép jelentéktelen, nincs rajta semmi feltűnő, a szokásos idétlen haj, mindketten unott fejet vágunk, a fülemből kiáll a vatta; minden stimmel.
A nővéremnek titkai lesznek. Füzetlapja sarka hajtva: elvitte nyelvem Cirka, a macska. Nem nyúlhatok a dolgaihoz, szája olló: körmöt, öcsöt vág. Nem, ilyenek még nincsenek, biztos fogócskázunk, azt sokáig tudjuk anélkül, hogy a másikat megfognánk.
Anyám haja fekete lesz.
Más alkalommal egy nő a sarokban, ahol a tükör áll. Hosszú haja: sötét kígyók tekeregnek a hátán. Ami emlékeztetne, nem idézi önmagát.
Cirka hetedhét halott.
Szóból a száj kitér: megkukulok.
Ha nem is száll le, éjszaka van.
Távcsővel figyelem, amíg csak a szem ellát.