Srác a vulkánok szigetéről

Még a középiskolában történt. Talán az érettségi évében, nem tudom pontosan, hogy új osztálytársat kaptunk. Egyenesen valamelyik északi országból. Izlandról, ha jól emlékszem. Félreértés ne essék, magyar volt, csak valamilyen okból kifolyólag egy évet vendégeskedett Európa egyik legészakibb pontján, a vulkánok szigetén.

Ez a srác több mint, fura volt. Idősebb, és legalább egy fejjel magasabb mindannyiunknál. Szakáll, barkó, mikrofonszerű göndör haj kölcsönzött neki egészen sajátos megjelenést. Kifejezetten jól pörgött az agya, ez kiderült a tanórákon, de a beilleszkedéssel gondjai voltak. Nem tudom, hogy zavarban volt-e, azért csinálta, vagy csak egyszerűen unatkozott és fel akarta dobni az órákat, de ha mondjuk egy matematikai egyenlet példás levezetéséhez hívta ki a tanárnő a táblához, ő, amíg nem kapott krétát, a szemünk előtt táncolt: sasszézott, emelgette jobbra-balra a lábát, és különös, leginkább a drum & bass dobtémáira emlékeztető hangokat adott ki a száján. (Akkor még nem tudtam, mi az a beatbox.) Az osztály nyitottabb, barátkozóbb tagjai persze próbálták őt megnyerni egy-egy közösségi eseménynek. Például többször elhívták sörözni. Nekem azonban mindig ellenérzésem volt az újonnan érkezőkkel szemben. És egyáltalán nem éreztem szükségét annak, hogy megismerkedjünk. Hiszen osztálytársi, baráti körben már régóta kitalált és bejáratott figurája voltam a mi kis társadalmunknak, és ez bőven elég volt akkor. Bár kétségkívül volt valami lenyűgöző abban az idegenségben, ahogy a maga (vagy mások) szórakoztatására tett-vett az órákon.

Aztán az egyik alkalommal egy művészettörténeti kurzuson ültünk. Ő egy padsorral előttem foglalt helyet. Szombat volt. (Igen, a történet helyszíne egy olyan művészeti intézmény, ahol vasárnapot kivéve, hétvégén is van oktatás.) Ment a szokásos diavetítés elől a táblánál. Azt hiszem, a preraffaelitákat vagy a bécsi szecesszió mestereinek legkiemelkedőbb munkáit vettük, amikor hátrafordult, és minden kertelés nélkül azt mondta rám, hogy buzi vagyok. Köpni-nyelni nem tudtam. Furcsálltam, nem értettem a dolgot, de emlékszem, egy hang se jött ki a számon, hogy bármit is reagáljak. Ő pedig, mialatt szótlanul teltek a másodpercek, egyre csak mosolygott kinyilatkoztatása rám gyakorolt hatásán. Végül látva, hogy mélységes megdöbbenésem, majd az azt követő lefagyásom miatt már nem tud több élvezetet kisajtolni a helyzetből, visszafordult az iskolapadja felé. Nem kísértem végig a szememmel, mert megalázott voltam, és megalázottságomban egyszersmind dühös arra, hogy velem ilyesmi megtörténhet, de úgy sejtem, nagyon is büszke lehetett magára, ahhoz hasonló diadalérzés keríthette hatalmába, mint amikor valaki nagy nehezen a helyére rak egy régóta szorongatott puzzle-t a több száz darabos, többnyire eget és tengert ábrázoló kirakóban.

Mit lehet erre mondani: hogy nem vagyok az? Hogy eddig egyszerű volt az élet: fiúk- lányokkal, és hogy ezt láttam, ezt csináltam, sose gondoltam arra, hogy máshogy is lehetséges. Faluról jöttem, ahol a helyi srácokkal kizárólag szitokszóként, valamelyik elesettebb osztálytársunk piszkálására használtuk ezt a kifejezést. Annyit tudtunk róla, hogy nagy-nagy trágárságot jelöl, de hogy ez a szó azt jelenti, egy férfi nem a lányokhoz, hanem a fiúkhoz vonzódik, irántuk gyúl lángra, igazán nem tudhattuk. Most meg valaki egyértelműen a szexuális tartalmával jön nekem. Mi több: felcímkéz! Nem kevesebbet állít, hogy eddig hibásan, rosszul gondoltam az életemre. És benne arra a jó pár lányra, akivel dolgom volt a kamaszéveim alatt. Ő legalábbis egészen biztosan így gondolta, ugyanis ettől a naptól kezdve megpróbált lebuktatni. Ha felszólítottak, és beszélnem kellett a többiek előtt – márpedig gyakran felszólítottak, én pedig mindig elvörösödtem, mert csak kiscsoportban, pár ember előtt tudok megnyerő lenni – büdös, hússzínű zavartságom tovább mélyítette azzal, hogy feltűnően, kárörvendően bámult. Szinte majd kiesett a padból, úgy lesett. Azt akarta, hogy vegyem észre: ő tudja „azt”, amit se én, se a barátaim nem tudnak rólam, és hogy ő, aki a „dolog kizárólagos tudója”, engem néz. A történet valahogy úgy folytatódott, hogy „csupa-szív” osztálytársam még legalább egy évig (másfél évig, nem tudom pontosan, nem emlékszem már igazán, mi volt, az érettségit követő szakmai évben) szúrópróbaszerűen rám vigyorgott a tanórákon, bele a képembe, én pedig a vele szemben érzett eszköztelenségem, és a feltételezéssel kapcsolatos szégyenérzetem és dühöm hatására, naponta többször elpirultam. Már egészen olyan voltam a menetrendszerűen bekövetkező arcszínváltozástól, mint egy közlekedési lámpa. (Észrevette már valaki, milyen gyorsan, milyen könnyedén követi az első kiadós, „egészestés” elpirulást, a soron következő második, harmadik? Elég az, hogy egyszer istenesen felszökjön az ember fejébe a vér, utána már nincs megállás, a legártatlanabb személyét érintő kérdésektől is legszívesebben kirohanna a világból.)

Érdekes, amennyire zavart a dolog, úgy nem tettem semmit annak érdekében, hogy megoldjam vagy legalább csak egy kicsit is könnyítsek a magam helyzetén. De eleve mit tehettem volna?! Túl gyáva és zöldfülű voltam ahhoz, hogy bármit is csináljak. Talán minden további sérelmet megelőzve le kellett volna neki kevernem egy ordas nagy pofont, miután kimondta, még ott, a legelején. Vállalva a kockázatot, hogy esetleg a szünetben bevár és dologtalan, unatkozó csibészek módjára pillanatok alatt egymásnak esünk. Összekötjük a bajszunkat. (Talán, ha akkor lett volna bajszom, amit össze lehet kötni, bevállaltam volna az efféle hősködést.) Ugyanakkor nem tudom, hogy ebben az esetben az erőszak, mire lett volna válasz. Egy biztos: az iskola ultrahumánus, szélsőségesen liberális szellemiségéből adódóan a beszélgetés lett volna az egyetlen megoldás. Na de hogyan? „Figyelj, haver, tulajdonképpen te engem miért is tartasz buzinak? Mit mondtam, vagy tettem, amiből erre következtettél? Ráadásul úgy, hogy nem ismersz. Miért csinálod velem ezt az egész játékot?” Az ilyen záporozó, bénábbnál-bénább nyitókérdések hallatán, nemhogy ő, még én is elröhögtem volna magamat. Mindenesetre mivel én nem csináltam semmit – csak tűrtem csendben, mint az az elítélt, akinek büntetésképpen még kivágták a nyelvét is –, ő pedig zavartalanul folytathatta tovább a műsorát, olyan zseniálisan rosszul jöttem ki az egészből, hogy még éveken át, ha valaki ismerős társaságban meggondolatlanul buzizott egyet, vagy csak szóba jött a homoszexualitás valami téma kapcsán, zavarba jöttem.

A sráccal a történtek után még kétszer találkoztam. Először egy budapesti belvárosi szórakozóhely férfivécéjében, ahol egyszer csak felbukkant a semmiből, miközben én épp a dolgomat végeztem, és bár helyezkedtem a piszoárnál, próbáltam elbújni, hogy ne ismerjen fel, ő nem tett ugyanígy. Látszólag nem csinált nagy ügyet az általa elszenvedett régi sérelmeimből, sőt, mintha mindig is jó pajtások lettünk volna, akik ugyan eltávolodtak egymástól, de azért nem restek bármilyen helyzetben felismerni, sőt, előreköszönni a másiknak, ha éppen úgy hozza a sors, hogy az érettségit követő hosszú és eseménytelen évek alatt véletlenül egymás portájára sodorja őket az élet. A második, tartalmát tekintve ezzel szöges ellentétben lévő találkozásra valamivel később került sor, amikor egy már nem tudom hány éves osztálytalálkozó alkalmával pont úgy jött ki az ülésrend (mondhatnám esetlen tánclépések gyűjteményének is, hiszen ha kettőnél több ember ül össze egy asztalnál, akkor a társaságból valaki kénytelen lesz magára vállalni a koreográfus szerepét), hogy mellettem foglalt helyet. Ekkor a középiskolából jól ismert, már-már védjegyévé vált lábdobolós, a beszélgetések szüneteiben fogai közt sziszegős, ütemet kierőszakolós viselkedését vette elő. Magyarul: a szokásos zárkózott, közben meg nagyon is lekezelő modorát, amiből azonnal kiderült számomra, hogy hiába minden, rólam se változott meg a véleménye. Távolságtartó volt és talán feszélyezte, hogy mellettem kell ülnie. Vagy én voltam feszélyezve ugyanettől, nem tudom pontosan, miközben úgy tettem, ahogy annak idején is, amikor eljátszottam (rákvörös képpel!), hogy tudomást se veszek az egészről; ettem, ittam, röhögcséltem az érdeklődés hiányában egyre inkább megfogyatkozó osztálytalálkozók megmaradt, decens elemeivel.

 

 

(Illusztráció: rinka)


Vélemény, hozzászólás?