Címke: irodalom

Gipsz stukkok

Sejtetted, éber őröd erőtlen, al-
vó tsígolyáid közt se nyugodhat. Is-
tennel mindig hajnalban ittad
kí hüvös éjjelek édes, ében

ragyógású méregpoharát. Vörös
hullámokat ringat fekete trombi-
ta hang. Meákulpázni késő.
Eltsalogattad imádatos pun-

czikat tsaló, nyúgodt lakomába, el-
vesztéd hüvös gipsz stukkok alatt iste-
ni voltodat. Tsikland kaczagvás
serczenö szárnya: „Hazudsz.” – sugallá.

Pseudo-Coton: Eső Apátnő

Eső Apátnő klastromának
falán egy rés nyílt a minap,
kemény gránittömbbe harap
azóta minden jó lovag,
és nekimegy az élő fának.
Eső Apátnő, jól vigyázzon,
mert a rés még továbbhasad!

Eső Apátnő ott kukucskál,
a résen ki-be jár a nap,
a sok lovag meg ott ragad,
a fal mögött, el nem szalad,
a nyeregben olykor feláll.
Eső Apátnő, jól vigyázzon,
mert a rés még továbbhasad!

Eső Apátnő földön térdel,
fogdossa a klastromfalat,
s ha meglát egy lovagnyakat
a nyílásban, könnye fakad:
– Jó lovag, ne felejtsen el!
Eső Apátnő, jól vigyázzon,
mert a rés még továbbhasad!

Kísérőlevél csomag nélkül

Hát igen, a Don sötét, jeges párája elvitte, megette nevét. 70 évvel ezelőtt költözött Arankáék mellé albérletbe, onnan hamar átudvarolta magát hozzájuk, a behívóparancsot már az 53-ba kézbesítették. Honnan került az 55-be bérlőnek és miért? Abban a kisházban azóta is albérlôk laknak, egyébként. Düledezik a viskó, így is kiveszik. Valljuk meg, bármit kivesznek, egy spájz vagy kamra is megfelel dohos lószőr matraccal, ötliteres savanyúpaprikás, csalamádés üvegek között is szívesen ellaknak szükség esetén. Persze, Józsika, Te honnan tudhatnád, hogy annak a rogyadozó kalibának tavaly nyáron még akadtak bérlôi. Mit ki nem vesznek, hol el nem laknak? Egy gardróbszobát is kivesznek, és elalszanak az agyonnaftalinozott öltönyök, télikabátok, irhabundák alá beszuszakolt ágybetéten.

 

Megálltam az egykori/jelenlegi bérlemény előtt és beleképzeltem Őt.

 

A nemtudomkit. Mondjuk az ismeretlen katonát. Akinek neve annyira elveszett, még az Intézet legavatottabb kutatója, a terület szakértőfenoménje sem találta nyomát a fellelhető iratanyagban, egyetlen emlékmű talapzatán sem szerepel a stáblistában, a Don úgy megette, fölzabálta előlünk. A bérlemény bambán hallgat, semmit se tud Róla. Kihajigált kádak, bödönök, rozsdás gáztűzhelyek, deszkák nőttön-nőtt kupacában fészkelődik az elhasznált idő.
Most jössz Te, a voltaképpeni, a tulajdonképpeni Te, Józsika, a hadiárva. Kisfiúként Te is felszívtad azt a gyilkos, fagyos doni párát és határozottan kilehelted fiatal felnőttkori skizofrénia formájában.
Józsika, kijártál az Otthonból kőmáriához imádkozni. Kőmária miatt át kellett ugranod az Otthon kerítésén. Akkoriban ez még szökésnek számított. Megengedték, szemet hunytak felette. Sok idôt töltöttél nála.
Kőmárián kívül más nők is akadtak ottani életedben. Emlékszem bolond Zsuzsira, szintén az Otthonból – olyan rohadt messze volt az az Otthon, a határ mellett – szintén skizó, plusz született szellemi fogyatékos, több mint részképességzavaros, tizennégy kb. Megtanítottad rádiót építeni. És nem igaz, megtanulta! Elég furán nézett ki az a rádió, fadobozban katedrálüveggel, de szólt. Zsuzsi megcsinálta!
Eleinte lejártunk abba a botrányosan távoli, Úristen, jaj de távoli Otthonba. Elénk jöttél a portára, mint valami személyi titkár, testőr, ugyanis rögtön ott termettek a tapperolók. Vonzottuk őket. Akiknek sikerült megérinteni minket, azok kéjesen nyöszörögtek, hadováltak, tapsikoltak, kacarásztak. A külvilág, a jóvilág istenei voltunk. Keményen, kíméletlenül elküldted őket. Lehajtott, előreszegzett kosfejjel mentél, közlekedési rendôrök csuklómozdulatával irányítottál: Na húzzál el, húzzál el Béluka, tűnés! A Bélukák azonnal szétrebbentek mint valami halraj, és távolból néztek epekedve nagy Béluka szemekkel. Tartottak Tőled. Azért volt, aki hőzöngve, hadonászva újra jött, azt félrenyomtad. Megvédtél minket.
Leültünk a kastély parkjában, hoztunk szendvicset Neked. Úgy illett, enni is lássunk Téged, így biztosak lehettünk benne, hogy élsz és nem csak egy foghíjas zombi vagy. Enni kezdtél a padon, finom, mondtad, de nem tudtad békésen elfogyasztani az ételt, újra közelünkbe cseleskedték magukat a tapogatók. Sündörögtek vinnyogva, fintorogva, lopakodtak pajkosan, kacéran csillogó szemekkel. Na kopjatok le, kopjatok le, sziszegted és szemed hidege azt süvítette, ők az enyémek.
Inkább üljünk be a presszóba, indítványoztuk. Akkoriban már egyedül kijárhattál, az ombudsman rendelkezett, járhassanak ki az ilyenek is. Mindenáron fel akartál menni a szobádba pénzért, ehhez ragaszkodtál, pedig mondtuk, nem szükséges, meghívunk. Mi is mentünk Veled, kint várni képtelenség volt a Bélukák miatt. Csak Veled lehettünk biztonságban. Kiléptünk az ősfenyők árnyékából, mutattad a hátsó traktus egyik ablakát. Hárman laktok ott, mondtad, de szigorúan véve csak ketten, mert Lajos állandóan alszik a fal felé fordulva, senkivel sem beszél, neki ez a problémája, a folyamatos alvás és fekvés. Panaszkodtál a szobára: nedves, hűvös. Egyébként is nehezen birkózik meg a szervezeted az itteni szubalpesi klímával. Közben a kastély hatalmas ajtajának homályos zugában összegabalyodva vonaglottak valakik. Szexelők, állapítottad meg. Ezt csinálják, azonnal szexelnek, ha nincs éppen ápoló a közelben. És Te meg bolond Zsuzsi, kérdeztem magamban.
Bolond Zsuzsi csatlakozott hozzánk. Dicsérted Zsuzsit, milyen ügyesen megépítette azt a rádiót. Zsuzsi vigyorgott, Te pedig olyan ragadozó tekintettel bámultad a hegyes mellecskéit. Aztán elküldted egy határozott intéssel. Rögtön megértette. Szó nélkül engedelmeskedett.
Felkísértünk a szobádhoz. A folyósón mindenütt köpködtek. Ennek az Otthonnak a lakói szeretnek köpni, bátran állíthatom. Megvetetted a fogyatékosokat, kicsit. Legyintettél, ez mind gyogyós. Olyan mint Te csak három volt már az Otthonban, hatról indultatok. Annyi szétmázolt köpetet lehetetlenség kikerülni, kár is kísérletezni. Elénk csuláztak a gyogyósok, távolról sem fitogtatásból, virtusosan, inkább üdvözletképpen. Aki köpött, azt észrevettük. Pont ez lehetett a köpködés célja. Ugye, Józsika? Telenyálazták a falat. Amikor köztük haladtunk át, Te is úgy tartottad a szájad, olyan gyogyósan, nyálasan, félig nyitva, előrecsúsztatott alsóajakkal. Érdekes, kint a presszóban már nem. Végig rettegtem, mikor fognak leköpni.
Odajöttek az ápolók, kedvesen, rajongással beszéltek Rólad, Téged mindenki szeretett: Guszti segít a pelenkázásban, etetésben, öltöztetésben. Guszti fürdet is, de főleg pelenkáz.
Frokt Laci haverja, akivel ´95 nyarán mentünk le, néhány évig itt dolgozott és tudta, hogy a felső szinten vannak az élőhalottak, a vegetáló húsdarabok. Ezt nem említetted egyszer se. Talán utaltál rá finoman: a felső szinten nem lehet romantikázni.
A ketrecbe zárt lány, azt hiszem, másik Otthonban élt. Igen, másikban. Rosszabb Otthonban, nem ilyen elit helyen. Azzal Teri foglalkozott, miután elmenekült otthonról. Albérletet kényszerült fizetni, ezért ment dolgozni abba az Otthonba.
A ketrecbe zárt lány anyja, terhessége idején elszorította hasát, emiatt a magzatfej képtelen lévén növekedni, egészen pici maradt. Úgynevezett iciri-piciri. A lány tizenhat évesen háromnak nézett ki. Ketrecében, amire végül is lecserélte az anyaméhet, folyamatosan önkielégített, így lakatolta magára az időt, melyet a rácsok rovátkoltak percekké, órákká, napokká. Szórakoztatta magát. Teri, elgyötört asszony, látta ezt, és foglalkozni kezdett vele. Karjába kapta, babusgatta, énekelt neki. A lány vinnyogott örömében. Még sosem dajkálgatták. Rázta a rácsot, amikor közeledni érezte Terit. Egyébként az ilyenek hamar meghalnak, náluk a tizenhat év legalább hetvennel ér fel, mint a kutyáknál. De ő nem ebben az Otthonban volt.
Kimentünk a presszóba, ez ünnepnek számított Nálad. A Himfába ültünk be és nem a puccos Katicába, mert azt rühellted. Röhögtem, ugyanis a presszóközönség arcra, szövegre, trágárságra, hadonászásra semmiben sem különbözött az Otthon lakóitól, sőt, durvábbak, érdesebbek, közönségesebbek voltak a vonások, a hangok, a beszédek. Itt egy másik világ vésője pattintotta az arcéleket. Otthonod lakóihoz rendszeresen jár manikúrös, fodrász és ez meg is látszik. Plusz, minden este fürdetés.
Intelligensen rendeltél, finoman, úriemberként viselkedtél. A pincérnő odasúgta nekünk, amikor kimentél használni a vécét: Guszti nagyon rendes, okos, mindenki szereti a Gusztit, sosem csinál balhét és mindig fizet.
Az iszonyatosan getmós pohárból nem mertem meginni az almalevet. Unszoltál, igyad, igyad kicsikém, ha nem ízlik, rendelsz mást. Erősködtél, kérjek valami mást.
Kibámultam a maszatos ablakon, tarka petúniák kornyadoztak a terasz kőládáiban. A doni gyilkos pára éppen ekkor nézett be, minden rendben van-e. Csodálkoztam, hogyan kerül ide. Te nem vetted észre.
Meg akartam kérdezni, miért a Donhoz vitték Őt, máshová is vihették volna. A fogolytábor és a fejtífusz rossz lehetett, de talán mégsem úgy.
Minden fej beteg, minden szív erőtlen, erről tudnod kell, Józsika, jobban mondva Guszti. Sajnos nem volt meg az a bizonyos betegségtudatod, pontosabban az elején, egy alkalommal, egészen rövid ideig megvolt, akkor öngyilkos akartál lenni. Később már egyáltalán nem próbáltad megölni magad, azt állítottad, normális vagy. Ezért kerültél ide. Tudod, Guszti? Ilyenkor nincs mit tenni. Hát nem vagy egy úgynevezett hülye? Te világéletedben vágytad a nagyságot, alig fért el aláírásod a papíron. Végül nem lettél nagy, csak skizó. Egy okos kis skizó. Annak idején annyit törtem a fejem, mit csinálhatnék Veled. Mondd meg, mit csináljak Veled?! Most is olyanok a gondolataim ezzel kapcsolatban, mint a kiszáradt, letapadt kopoltyúk.
Bolond Zsuzsi már türelmetlenül várt minket a portánál. Amint meglátott, vadul integetni kezdett: Guszti, Guszti! Mi ez a Gusztizás, érdeklődtem csodálkozva. A nővérkétől tudtam meg a teljes nevedet: Éltető József Gusztáv. Valóban ott tudtam meg és B. Zsuzsi már tényleg nagyon várt, nála volt a rádió, mindenhová magával vitte. Szólt a Kossuth. Elmesélted, amikor egyszer pelenkázni mentél és nem védhetted meg Zsuzsit, a Bélukák elvették tőle a rádiót és megrongálták. Zsuzsi nagyon sírt, de Te segítettél kijavítani az áramköröket, megvigasztaltad a kicsikét. Igen így volt, bólogatott Zsuzsi, olyan erősen helyeselt, kis híján elrepült a feje, Te pedig újra a mellein felejtetted a szemed, közben Zsuzsi percekig lóbálta szöszi fejét. Ezalatt felocsúdtak a tapperolók, figyelmed elterelődött Zsuzsi mellecskéiről, könyörtelenül szétrebbentetted a Bélukákat, akik ettől függetlenül készültségben maradtak, alarmírozott állapotban, hátha kihagysz valamikor egy pillanatra és valamelyikük hozzáérhet a karunkhoz, hajunkhoz, bárminkhez.
A nővérkék, ápolók lelkendeztek, hálálkodtak. Állítólag senkivel nem törődnek annyit, mint veled. Állítólag. Az a rengeteg csomag is, mondta elismeréssel Icu nővér. Bizony nagyon sok csomagot kapsz, jószívű vagy és mindenkit megkínálsz a finom kávékból. Én meg folyton lelkifurdaltam: elhanyagollak, több csomag kéne, több levél, sűrűbb látogatások. Abban a hónapban egyszerre futott be mind az öt csomag, G., M., M., és én küldtünk plusz a gondnok, ez kb. harminc doboz cigit jelentett, állandóan azt kértél. Pár nap alatt elszívtad. Állítólag. Az Otthonból senki nem szólt nekünk a bajokról, a nyugtalanító, ijesztő előjelekről, csak amikor kórházba kerültél, akkor értesítettek. Minden reggel hívtalak Téged meg az osztályos nővért. A nővér mondta, nincs nagy gond, három nap múlva visszamehetsz az Otthonba. Az orvost képtelenség volt elérni, telefonon aligha adhat felvilágosítást, tájékoztatott a nővér. Háromszáz kilométerre vagyunk, könyörögtem. Nem lehet, de nincs nagy gond, higgye el, nyugodjon meg, ismételgette. Le kéne menni, tördeltem magam. De mikor? Úgyis csak három nap és kiengednek. Le kéne menni és adni pénzt az orvosnak, figyeljenek oda jobban, mert így csupán egy nyomorult gyogyós vagy, akihez nem jön be senki.
Hogy vagy, kérdeztelek, jól kicsikém, válaszoltál fuldokló hangon a telefonba és hozzátetted: Inkább itt maradnék, itt jobb nekem, mint az Otthonban, sokkal jobb, kedvesek a szobatársak és itt nem lobbanok be. Ennyi vízzel a tüdődön, hogyan is lobbannál be Gusztikám, motyorogtam. Bármennyire halkan mondtam, meghallottad. Neheztelés nélkül magyaráztad, hogy annak a teodolitnak, amit még valamikor a nyolcvanas években állítottak rád, annak ez a víz nem számít. Akkor csinálták, akkor állították rád a teodolitot, miután tudomást szereztek elhatározásodról, mely szerint többé semmit nem írsz le, minden áramkört és kapcsolási rajzot a fejedben tárolsz. Úgy gondolták, a rádióteodolit segítségével információkat nyerhetnek ki az agyadból, hátha ugyanolyan jól használhatók lesznek mint az első, a nagy találmány. Az sok pénzt hozott nekik. A katonai elhárítás is beszállt a dologba, meg a VÁP, a SIF, a LAD és egyéb teljesen titkos rövidítések, melyek jelentésével nem voltunk tisztában.
Végül rajtad felejtették a műszert. Egy elhagyatott szobából sugároz továbbra is, talán valami szanálás előtt álló laktanya irodájából küld elektromos impulzusokat a térbe, Feléd. Régen túlhaladta a technika, sokkal korszerűbb készülékek léteznek, de erről a rohadt teodolitról megfeledkeztek, rajtad maradt, nem vették le Rólad és azóta is megkeseríti az életedet, a kórház mégis valahogy árnyékolva lehet, itt eltévednek a rádió hullámok, itt valami bezavar nekik, ez a mázlid, még aludni is jól tudsz, szükségtelen ébrenléti állapotban folyamatosan blokkolnod a jeleket.
Miután meghaltál, elmondták, tudatták a történteket. Visszajöttél a kórházból, ötször is ki kellett hívni az ügyeletet Hozzád és igazán rendes volt az orvos, minden alkalommal várt-várt, talán lemegy a víz, csak a víz alig akart lemenni. Eldugult lefolyó lettél. Szólhattak volna.
Azon a rendes, vad májusi napon, amikor már egyáltalán nem ment le a víz, újra ott maradt melletted az ügyeletes orvos, és ez szintúgy igazán rendes volt tôle a nôvérkék szerint. A Don már kicsit sem eresztett, rémrettentôen fulladtál, be kellett vinni a kórházba mentôvel és mi elszalasztottuk az arcodat, csak a gyogyósok és a nôvérkék, ápolók láthatták.
A gyogyósok ott álltak összeverôdve: valakit visznek, ni, a Gusztit viszik. Bolond Zsuzsi tanácstalanul toporgott rádióját szorongatva. Szólt a Kossuth. Csak azt lehetett fogni rajta. Neked közben vízben úszott a tüdôd, a doni gyilkos pára addigra teljesen felgyülemlett benne. Ott hullámzott a fekete folyó, elnyelte az Ô nevét is, most pedig Téged hívott a Don, szegény Don José. Körülnéztél a hordágyról.
És nem szóltak, egyre csak ez kopog a fülemben, ja igen, amikor meghaltál, akkor azért szóltak. Felhívtam a B1-es osztályt, ott lehetett érdeklôdni. Belesustorogtak, bele-tanácstalankodtak, beleszeppenkedtek a telefonba a különben tényleg rendes és kedves nôvérkék: akkor most adhatunk felvilágosítást Icuka, adhatunk?. Folyósózaj, gyogyós visongás, hörgés a háttérben, tanakodás, na jó adjunk, adjál, végül is most már adhatunk felvil.-t. Akkor felvilágosítottak, elmondták hogyan, miként volt az a délután. Mindenki nagyon sajnálja a Gusztit, azaz Józsikát, még mindig nem hiszik el, soha semmi baja nem volt a Gusztinak, eltekintve az utolsó másfél évtôl, állapította meg a hang. Mondjuk, eléggé görnyedten járt, amikor a kórházból visszajött, tette hozzá a hang. Azt mondogatta, így jobb, így nem szorítja a víz, tájékoztatott a hang. (Pont így nem? Érdekes.)
Le fogok utazni. Felvil.-t fogok kérni. Elhatároztam. Ki véd majd meg a tapperolóktól, a Béluka halrajoktól?
Lemegyek, levonatozom, egy baromi drága panzióban tudok megszállni, helyi viszonylatokat tekintve közvetlenül a fôút mentén, a település maga is fôút melleti csô falu, nadrágszíj falu, húsz kilóméterre célállomásomtól, P.-tôl; Innen reggel kötelezôen átgyalogolni a vasút állomásig, kétkilométernyi eldugott kisösvényen. Ilyen kisösvények mellôl szoktak eltûnni a nôk, hogy aztán valami komposztáló gödörben találjanak rájuk öt év múlva. Mindegy, gyalogolok, túráztatom magam az állomásig. Figyelem a gazos mögötti viskókat, valakik veszekednek, meglátnak, abbahagyják és néznek, hátra tekingetek, ôk néznek. Mindegy, gyalogolok, túrázom az állomásig. Onan be a kisvárosba, kisvárosból kisfaluba, busszal.
Szóval átbombáztam a helyszínre, Gusztikám.
Ott vagyok. Mindenre rányomja bélyegét az idény jelleg, helybéli zöldséges kioszkra, kiskertekre, az egészre. Rikító virágok, száraz, repedezett ágyásokban. Szomorú Afrika.
Mozdulatlan forróság süppeszti hallgatásba az egész települést. Valaki kattogva elbiciklizik mellettem, ez a kép perceken belül szétesik a következô sarok mögött. Egyetlen férfi várakozik a buszmegállóban, próbálja fejét a megálló tábla zsebkendônyi árnyéknégyszögének hûsítô fedezetében tartani.
Eljövök idáig, megállok az Otthon kovácsoltvas kerítése elôtt. Valaki szürke férfizoknit akasztott, pontosabban húzott rá. Nem megyek be. Guszti, nem mertem bemenni. Végig vissza a fekete kovácsoltvas kerítés mellett. Újabb ruhadarabok, azok füvön hevernek; xxl-es vastag rózsaszín nôi alsó, magyarán bunda bugyi és barna, kibolyhosodott, kitérdesedett, úgyszintén feminális harisnyanadrág. Ezek szándékos jelzések, a gyogyósok jeleznek: Itt vagyunk, még ha nem is látszunk, zsongunk a hûs falak között.
Balra kanyarodom, találkozni akarok kômáriával, legalább vele. Abban az irányban sejtem ôt. Ahogy közeledem hozzá, egyre sûrûbb a meleg és a csönd, mind keményebbek a lombok. Bádogból kalapált levelek hasogatják szálkásra az eget. Ez a fémesedés megijeszt, egyetlen fémtömbbé kezd sûrûsödni a tér, már-már eksztatikus Mária jelenésben részesít, de azt nem várom meg, futni kezdek visszafelé.
A kerítés mellett gyogyós nô ingatja felsôtestét. Víz-szerû mosolyt küld felém, melynek apálya szívja, húzza magával az egész arcot. Mikor újra elôtör, már görcsös vihogás. Rám fröcsköli féktelenül. Kőmária sosem mosolyog, ő mindig szomorú. Méltán. Karjára vett és a szenvedés ünnepi vörös palástjára ültetett téged is, Józsika, mint az ikonok kopaszodó, komoly felnőtt jézuskáit.
Elbuszozom az egy tizenötössel, szaunázom a vonat mûbôr ülésein, majd gyilokösvény újra, végül a panzió dunsztos szobája. Zuhanyozás után beülök az étterembe. Meglepôen jól fôznek. (Józsika, emlékszem mondtad, az Otthonban is jól fôznek, csak a húsleves nem az igazi.) Kedvesen szolgálnak ki, bár amolyan fürkészôn kedvesen. Mindig néznek. Az intersziti végállomásánál is megvolt ez a szüntelen nézés, még a vécés nénik is bámultak, én nem tudom, valahogy a végállomástól kezdve sokadozni kezdtek a nyúlt arcok apró bámulós, szúrós szemekkel, sûrû hullámos sötét hajjal és a vendéglátós felesége is éppen ez a típus, szikár, szótlan, gyanakvó, valami fülledt csábítással a szájzugában.
Ismerem a pillantásukat, a vendéglátósét és a recepciósét, nem tudok rájönni honnan. Az iszony melegben pucéran fekszem a dupla ágyon. Eszembe jut, hogy lehetnek kamerák; kamerákat helyeztek el, szinte bizonyos. Látod Guszti, nem kell ide teodolit. Le vagyunk követve anélkül is.
Vacsoránál a felszolgáló ajánlkozik, bevisz reggel a kisvárosba, mégse mászkáljak gyilokösvényeken egyedül, bár egész jó a közbiztonság, ez határôr falu volt, itt mindenki figyel, még most is; itt mindenki néz, ez alapvetôen bennük van, egyébként neki is a városban lesz dolga, semmibôl nem áll, ugyan, nem tesz semmit. Jó, köszönöm, aztán megbánom, de másnap reggel még is vele megyek.
Beülünk a fekete terepjáróba, elhajt velem. Szennyest visz a tisztítóba. Mint tulajdonos viszi. Útba esik a város, ott akkor ki tud tenni, vagy hol tegyen ki, faggatózik jóelôre még az autóúton, mert a városból P-be megy, ott van a tisztító. Ekkor derül ki, hogy én is éppen P-be tartok, na jó, mondja ô, akkor kicsit többet utazunk együtt. Szemembe néz és többször a keresztnevemen szólít. Hozzám nyúl, megigazítja a hajam, elkotorja homlokomból. Bizalmaskodik. Ülök az autójában, tehát kicsit az övé vagyok? Ezt gondolja? Nem szállok ki: alattvalója leszek. Amennyire lehet azért elhúzódom tôle. Kiderül, hogy a tisztító – ahová a vendéglátós igyekszik koszos párna és paplan huzataival, törölközôivel, abroszaival –, pont a szociban van. A szálló vendégek ágyneműit együtt mossák a gyogyósokéval. Nem szortírozzák a szennyest. Alaktalan gubancban hancúroznak ágynemûink; gyogyós paplanok kotorják maguk alá a szabad világ huzatait.
Begördülünk az Otthon kapuján, amit előzékenyen tárnak szélesre a fekete jeep előtt.

szerelem szorgos kisvasút

szerelem szorgos kisvasút
reménytelen játékvonat
bekeríti a körbeút
a kattogásnyi bokrokat

mintha csak volna hazaút
tenyérnyi domb alá a völgybe
ahol fekete alagút
nyelné magába mindörökre

de újra csak röpíti folyton
a senkiföldje tájakon
hogy új földekre folytatódjon
a mozdonyhúzta fájdalom

s nem érdekli hogy mindig úgy
pont úgy kanyarodnak a sínek
hol nincsen más csak körbeút
sűrű terepasztal a szíved

tavak mozdulnak fák hegyek
tornyosulnak és múlnak el
mellette áll egy kisgyerek
és szótlanul figyel

 

(a vers megjelent a Holmi 2007/9. számában)

Vihar

Veled is van úgy, hogy ha visszagondolsz egy helyre, akkor rögtön időjárást is rendelsz hozzá? Bármennyit is voltál ott? Az még rendben, hogy Barcelonában mindig nyár volt. Hogy ráégett a szemüveg vonala másodszor is az arcodra! Vagy, hogy Londonban úgy esett, mintha örök október lenne. Igen, amikor a hotel előtt vártam rád, mert azt ígérted, öt percen belül szerzel esernyőt, de tíz perc után se jöttél, hát leintettem egy taxit és abban vártalak tovább. Te persze megsértődtél.

Jó, ezek így rendben is vannak, de, hogy Győrben mindig április volt és hogy ott mindig vihar van, ijesztő, de tényleg. Legalábbis én így érzem. Szerinted is? Mindig vihar. Persze csak egyszer tapasztaltam a bőrömön. Emlékszel… Talán ezért. Vagy a magányos reggelek, amikor büszkeségből tán, de nem jöttél. És nem volt más, csak a város, a legdrágább hotelszoba ablakából, amire úgy szakadt rá az ég, mint a gramm kokain hajnalban a hófehér márványra. Szétválaszthatatlanul. Te meg kikapcsolva. Marad a hotelszoba. Legdrágább panoráma. Évszakok. És persze zene. Londonban Libertines, Párizsban Louise Attaque, New Yorkban PJ Harvey, Győrben Pozvakowski … De úgy is tudod, jobban ragaszkodtál ehhez, mint hozzám, aztán amikor nem voltál, mégis ezeket tettem fel, mert évszak kellett és hozzá zene. Ez úton térni vissza hozzád.

Aztán, mire a magányod legyőzte gőgödet, addigra mindig jött más. Férfiak, nők. Szeretők. A tétnélküliség. A mindennapkirálynő. Aztán üres éjszakák, magányos hajnalok. Bor. Nem veszed fel. Recepciós feltelefonál: délig. És elölről. És néha jöttél. A legrosszabbkor persze. Mert a leveleket elolvastad mindig, majd a kukába hajítottad, hogy többé nem! De akarva-akaratlanul visszaidézted őket, megannyiszor, metrón, villamoson, lefekvés előtt. És ha nem volt más, a büszkeség is lelepleződött és jöttél. Vihar. Hajnalban lelépsz. Olcsó hotel. Egyedül. Rövid. Vihar. Arra szoktam ilyenkor gondolni, amikor Párizsban vattacukrot ettünk az Eiffel-torony legtetején szakadó hóesésben. Még verset is írtál róla, mondjuk szar is lett, mint mindig. Na, ebben nem voltál jó, de mégis ezt erőltetted. Pedig annyi mindenben sokra vihetted volna. Mintha mindig más akartál volna lenni. Persze, én meg megint mást akartam tőled. Nem tudtam elmondani, és leírni se, de valami olyat, amitől igazán szerethetlek.

Mégis, mondd!, mit akartál tulajdonképpen? Mi kellett? A tudat, hogy csak a pénz a híja, hogy elérhess bárkit? Hogy te add a borravalót? Hogy te lehess felül? Hogy akkor fájjon, amikor te sértesz meg, hogy akkor sírjak, amikor vigasztalni akarsz? Tudom, mindig ezt kérdezem, és te a füled mögé teszed a cigit, mintha hatásszünetet tartanál, összeszeded a mondanivalód, és mintha betanultad volna, adod elő, nem mondod, előadod. Pedig nincs kamera te, seggfej! Kinek akarsz bizonyítani? Megalázod az összes kérdésemet, majd nagyvonalúan tüzet kérsz, mert soha nincsen nálad. Mert úgy is elvesztenéd – persze! Hagyjuk! Hagyjuk!

Itt, ahol élek szeptember van. Eszter két éves. Már csomó mindent tud. Most kis játékfigurák fürdetik egymást. Pancsikáznak – így mondja. Aztán ő fürdik. Majd puha törölközőbe tekerem és végigrepülünk a hallon, be a szobájába, amikor magasra emelem, akkor sikít, a szobájában landolunk. Puszit ad az összes plüssállatnak és mesét kér. Olvasok neki, pislog, ásít, a végére elalszik, de reggel mindig be kell fejezni. Mi lesz Malackával? – kapaszkodik a kiságy oldalába. Csipás tündér. És mindenben rám hasonlít. Tudod Jens, ez hiányzott belőled, a kék szemeid bogarában sohasem találtam meg magam, ahogy te sem az enyémben.

Mostanában sokat sétálunk lent a folyónál. Eszter gesztenyét gyűjt. A túlparton férfiak várják toporogva kedvesüket, hogy letudva mielőbb a sétát, mehessenek végre haza. Sokszor téged véllek felfedezni némelyikben. Nyugodt mélázást tettetnek a padon hátradőlve, hogyha átverték őket, vagy ha megjön a lány, úgy álnak ott a sárga levelek közt, gyűrt gallérral, mint egy film végén, hogy csók előtt a lány elmosolyodva igazítsa meg azt.

Hogy tényleg tökéletes legyen.

Nemzetségem

— Torzszülött — mondták rájuk,
amikor levetkőztek a körzeti orvosnál, és a kopott ruha alól
előbújtak a hófehér tollakkal borított, óriás, büszke szárnyak,
amelyek, kiterjesztve,
nemhogy az orvost, de még a pecsétes köpenyű, orrát piszkáló
asszisztensnőt is betakarták volna (pedig ő aztán nem volt kis darab).
— Beilleszkedésre alkalmatlan.
Így nem házasodhat, nem kaphat munkát — mondták.
— Kezeltesse magát.

Ők egytől egyig aláírták a papírt.

Fénylő arcuk fájdalmas, örök grimaszba torzult.
Lassan, kínlódva, sántikálva járnak.
Két véres csonk csillog a válluk fölött.

Én előre szólok:

bámulhattok
mutogathattok
köpködhettek

gúnyolhatjátok
ügyetlen totyogásomat a földön,
karanténba zárhattok
madárinfluenza gyanújával,
vadászhattok rám
hálóval és ezüstgolyókkal —

Én nem adom nektek a szárnyaimat.