Éjibáb körberajzolt házai

            Elnyújtott mozdulatokkal tápászkodott fel ágyából. Lustán végigvakarta teste porcikáit, majd jobb lábát letéve a padlóra ülő helyzetbe tornázta magát, végül fel is állt. A bal lába egy dobbanással ért a padlóra. Ásított. A háztetőt géppuskasorozat-szerűen lődözték odafentről. A felébredt morgott valamit kénszínű gyér kecskeszakállába, majd kibicegett a budai hegy lankáján fekvő házának fürdőszobájába. Billegő járásáról már messziről megismerték az éjszakai buszról, ahogy közeledett a Lidérc köz irányából az Irhás árki megálló felé. Eleinte persze faggatták, árulja el, mi történt a lábával, de már egy ideje mindenki mélyen hallgat róla. Inkább egymásnak adják szájról-szája az éjszakaisok a történetet, miként őrült meg az az özvegyasszony, akinek olyan bőre volt, mint az út a határban s akivel a Lidérc közi minden buszozáskor hosszasan beszélgetett. Azóta nem törődnek többet vele, csak mint a többi, rendes utassal. Kifésülte szemébe lógó szalmaszőke tincsét, fogat mosott, leöblítette a tartályból a vizet, majd magára rángatta ruháit, felhörpintette tegnapi kávéját.

      Gondosan elővette táskáját, egyesével előhalászta a lúdtojás nagyságú krétákat. Szemrevételezte, majd elővigyázatosan visszacsúsztatta őket a helyükre. A bakancsáért indult, lépése puhán érkezett és hangosan koppant. Valahol az előszobában rúghatta le magáról kora reggel, ahogy hazajött. Ha olyan rendet tartott volna a lakásban, amilyet a táskájában, éjjelente jóval hamarabb elindulhatott volna, megúszta volna a loholást. A kopott rongyszőnyegen hevert az egyik pár. Kevésbé volt kitaposva, mint párja. Amióta elvitte az ortopéd műszerészhez, azóta mintha nem ragaszkodna az egyik fél a másikhoz, félt volna tőle. Azelőtt együtt tűntek el a kifakult falvédő mögött, bújtak meg az újrafestésre váró hokedli alatt. Neki mégis nagyobb volt az öröme, amikor rájött, hogy járás közben többé nem huppan vissza úgy a talajra, mint annak előtte, mikor még a lábbeli két fele a csintalan testvérpár benyomását keltették. Vállára tette a táska szíját, maga köré kanyarintotta esőkabátját, kiemelte a kulcsokat a kosárból, majd kilépett a házból.

            Éjfél elmúlt, tíz perce van, hogy elérje a járatot. Lassan csorgott le a vízzel a meredek utcán, aztán már ki kellett lépnie, hogy időre odaérjen. Felmutatta a bérletet, majd bentebb nyomakodott az éjszakai járat élősködőinek szorosra záródott csoportosulásába. Fiatal emberek magukba roskadva tespedtek az üléseken, süketen és vakon, néhányan egymásba kapaszkodva ringatóztak, ahogy a jármű fordult, egy-egy lány felsikkantott, amikor a helyzet és a kanyar élessé vált. Kedd éjjel, szinte senki sem szedte össze még magát az éjszakai műszakra, kivéve a tömegközlekedés dolgozói. A Várnegyedbe tartott, azonban úgy érezte, feleslegesen igyekszik, hiszen ömlik a víz, így akármennyi hókuszpókuszt is elkövet annak érdekében, hogy maradásra bírja az általa felrajzolt krétavonalakat, a természet erősebb lesz, elmossa a körberajzolás nyomát.

            Jóval korábban más tette ki elfoglaltságának nagyobbik felét. Háborúk, lázadások és nyugtalanság kerítették hatalmukba az embereket, így esténként mindig volt kinél tanyázzon, amikor álomra hajtották fejüket, ő akkor jött csak elemébe. Nem törődött azzal senki sem, hogy nyomokat hagy maga után, még az urak is tisztában voltak azzal, hogy habár úgy tűnt, a mocsarak, ligetek manói, lidércei, tündérei örökre elmenekültek élőhelyükről, az korán sem jelentette azt, hogy ne érezték volna magukénak az új területet, ami előttük állt: a városok útvesztőit. Az előző században lassan megnyugvást talált minden háborgó, kóborló és hőzöngő, kit így, kit úgy nyugtattak meg, tehát más munkakör után kellett néznie. Előtte viszont hosszú pihenőre visszatért a hegy lankáján kialakított bodegájába, ami miatt évtizedekkel később a Lidérc köz nevet kapta az utca. Újbóli munkába állása után, a Földhivatal Történelmi Ügyosztályára került. Feladatkörébe tartozott az épületek vizsgálata, ellenőrzése, esetenként szóra bírása. Hiába küldték ki terepre, miután besötétedett, otrombán látta el azt, amit rábíztak, így a folyamatos panaszáradat után be kellett mennie a Történelmi Ügyosztály vezetőjéhez.

            Felettesének amellett érvelt, hogy ő ehhez nem ért, évszázadokon át zavartalanul mozoghatott a színfalak mögött, miért kell neki kilépni onnan s látvánnyá tennie magát. Különösen az irritálta, hogy miután káprázat mivoltát leparancsolták róla, állandó látnivalóvá kellett hogy váljon s mindezt tetézte, hogy az emberek épületeivel kell ezután foglalkoznia. Elege volt a graffitikből, a sgraffitókból, a homlokzatfestésekből, az oromzatfestésből és a stukkókból. Úgy érezte, az emberek megállás nélkül bontják, különösen itt, az állandóság ábrázatát, nem érdemes neki az örökvalóságba átmenteni azokat a történeteket, amikkel az egyes házak bírnak. Ha annyira meg akarják őket tudni, őrizzék meg az állagukat, zsolozsmázta, ahogy egy hetilap oldalán elcsípte a látszólagos megoldást szorult helyzetéből. Az ügyosztályvezető néma maradt. Csámcsogott egy ideig az elhangzottakon, majd védelmébe vette az új programot, amiben a helyek történetét rögzítik, rámutatva arra, hogy a zeitgeist nemcsak az emberek elmondásaiból eredhet, hanem a civilizáció más sarkaiból is, például  építményeiből. Ezen elképzelést éltette, amit támogatni kell minden egyébbel ellentétben. Munkatársa tehetetlenül széttárta a karját, savanyúan mosolygott, rájőve, hogy a közigazgatás egyes pontjai, kirekesztve az időből, meg tudják őrizni jellemzőiket, amiket néhányan megbízhatónak neveznek. Biccentett, majd főnöke hangos hápogásától kísérve elhagyta a vasalt ajtajú szobát, az irattartó polcot, a súlyos barna tölgyfaasztalt és a kulcsra záródó szekrényt.

            A berzenkedésnek évek óta vége. Olyan együttérzést kezdett táplálni a falak iránt, ami a sokat láttottak sajátja. Munkája során eleinte a kréta eltörött, mert izgatottságában túl szorosan szorította a markában, az újabb körvonalat már nagyobb körültekintéssel húzta. Tisztában volt a körvonal szükségességével, mert az Ügyosztály veszélyesnek nyilvánította a házak szóra bírását hangfogó nélkül. A rendőrség a holttesteket utoljára rajzolja körbe, addig ő először végzi ezt a kijelölt házak körül, míg előbbi esetben már nincs életjel, utóbbinál csak akkor kezdenek beindulni a jelzések, hogy az élet princípiuma megjelent. Legtöbbjük, miután a körberajzolás véget ért s oldalukra felkerültek az első szócsalogatók, hogy tovább meséljenek, ne legyenek szófukarok, szóra is kapott. Ez természetszerűleg attól is függött, melyiküket mikor húzták fel. Akadtak cserfesek, esetleg hosszas monológokba bonyolódók, voltak pergő, gyors mondatokban kérdésekre válaszolók, néha némák maradtak, és se szép szóra, se cirkuszból ellesett vadállatokat irányító parancsokra nem voltak hajlandóak megnyilvánulni. A homlokzatok homlokegyenest más véleménnyel voltak egy-egy eseményről, amelynek szem – és fültanúja voltak, ki tudja hogy mikor, mint az emberek, akik meg akarták örökíteni mindezt.

           A Ferenciek terén szállt le az éjszakairól. Be kellett várnia a 990-est. Soha nem volt oda az esőért. Nehezebb volt lángra lobbantania a maga irányába valakit, ha zuhogott. Néhány megálló múlva már végezheti azt, amiért kiküldték. A buszmegálló mögé lábalt, még húsz perce volt a csatlakozásra. Az ortopéd cipős lábát behajlította, ne tűnjön fel a félrészegen ődöngő kötözködésre váróknak, hogy ő más, mint a többi, éjszakában mozgó. Tarháltak volna tőle cigit, aprót és zsebkendőt, de a kérdezőkre rá se nézett, így néhány bizonytalan mondat után magára hagyták. Az előtte tornyosuló épületmatuzsálemek szmogszakállát figyelte. Érezte könyörgésüket a szappan és a borotva után. Fülébe kúszott a fajansz mantikór bömbölése, a falból kiszakadni vágyó majolika nők és férfiak jaja. A kandelláberek fényforrását nem koronázta glória, szórt fényüket át- meg átszitálta az eső. Dudálás, kiabálás és szitkozódás. Egy újabb járat gurult be a buszöbölbe, emberek tolongtak, nyelték utolsó falatjait az előbb vásárolt gyrosuknak, sörök ciccentek, majd a sokadalom felpréselődött. A számára nem is volt kíváncsi, tudta, nem az övé. Ahogy elcsípte a kacajt, vihogást, tanácstalanságot majd az évődést, ami átfordult baszogatásba, rádöbbent, mennyire hiányzik neki az álmok világa, különösen, ha egy ilyen falka csitrit bolondíthatna meg. Egyikük tekintetét elkapta, ahogy végigméri, majd felnyihog, végül kuncogások közepette ecseteli barátnőinek szánalmát iránta. Csengett-bongott a düh, forrt benne az indulat. Bár hosszadalmas volt, kiváltképp miután már nem lehetett az, aki volt, de megtanulta, hogy uralkodjon magán. Azonban az efféle viselkedéssel szemben továbbra sem tudott mit kezdeni.

             A 990-es csikorgósat fékezett, utasai összekoccantak a Nagyboldogasszony-főplébániatemplom magasságában. Ülőhelyet keresett, lecsapta magáról a vizet, emiatt hangosan káromkodtak mellette. A Duna feketéllő tömegét figyelte, a budai partba vájt alagutat, amit csak a Pest felől közeledő vehet észre. Magasan állhat odabenn a vízszint, vélte. Gyuri most hallgat.

            A kanyarban a támfalon megpillantotta a tabáni tűz emléktábláját, mosolya szétszaladt szakállába. Felrémlett a falucska, ahová nem járt rikkancs, hanem fülről fülre vándorolt a hír, miután kikötött a ladikokkal, ahol minden őszön bognárok fütyülése tűzte ki, mikortól készülődhetnek a szüretre, ahol az időtlen éjjeli séták s pincelejáró-kopogtatások mindennapos részei voltak a városrésznek. Míg álltak a nádfedeles házak, odamehetett be, ahová csak kedve szottyant. Egy hosszabbra nyúlt, lopótökkel való játékos este után, reggel kullogott csak haza. Szédelgett, darvadozott végül kikötött az égetésre váró hordók között. Akkoriban egyszerűbb módszerek kínálkoztak arra, hogy könnyítsen magán, az angol vécét hírből sem ismerték, a hordóknál alkalmasabb helyet aligha találhatott volna végtermékei nyugvóhelyéül, így felkuporodott az egyikre, várva, hogy a bor által felzavart gyomortartalom kihajózzon testének kikötőjéből. Hangosakat szellentett, apró tűzszikrákat szórt, végül elaludt. A hordó belseje lángra kapott. Az égéstermékek tüzet szítottak, mire azonban egy fiatal bognár odaért, már javában falta a környező tetőket. A tettes leszédült a magasból, tovább horpasztott. Másnap hajnalban ébredt csak fel, fázni kezdett, a rásimuló hamuréteg nem védte meg a kora őszi harmattól. A futótűzként terjedő esetből okulva kevesebben végezték dolgukat hordókba, ezzel is elősegítve, hogy a palackok alján kevesebb seprő legyen, másrészt új erőre kaptak a venyigék a megújult vulkanikus talajú hegyoldalban a szabadtéri ürítés áldásos hatásaként. Az emberek mindig másként adják tovább, mint volt.

            A vár sziluettjét már lehetett látni. Zökkentek egyet, ahogy felkanyarodtak a hegyre. A Dísz teret kivilágították. Tárnok utca 14, pillantottam a telefonra. Közben persze esik ez a kurva eső. Rohadtul jó lenne, ha nem olyan időben kellene dolgoznom, amikor szemerkél, szitál, csepereg vagy ömlik valami a fejemre, hanem tiszta az idő, legfeljebb köd van. Még két lépés és elhagyom azt a szoci épületet, legalábbis az interaktív térkép ezt mutatja. Ott a zebra, szerencse, hogy esik, ide sem merészkedik senki. Elsétált a ház előtt, majd letette táskáját a kövezetre. A picsáért nem szólnak, hogy itt nem lehet átmenni csak úgy a másik utcára, mormolta miután meglátta az egymáshoz búvó házfalakat. Egy krétát vett magához, hegyét az ujjához nyomta. A front közepére állt, szemben velem az étterem bejárata, jobbra tőle a száztizennégyes házszám. Itt egy párocskára rádőlt a mestergerenda. Mosolyogva hajoltam le, majd a járdakövekhez nyomva a krétát balra indultam. Arrébb intettem a falat, azonban füle botját sem mozgatta. A víz és a csatornára érkező lövések kezdtek nyomasztóvá válni, így a szófogadatlan falra rajzoltam egy kört. A ház azonnal rázendített, hogy mit képzelek én, éjnek idején ideállítok, és zargatom az öreget. A piszlicsáré nyavalygással nem jutunk előbbre, tehát, vagy arrébb hordja magát vagy holnap érkezik egy végzés, miszerint lakhatatlan. Az épület átgondolhatta, a front bal oldala elvált szomszédjától. Az ügyosztály dolgozója pedig bebicegett a senkifalának hűlt helyére. A rajzeszköz néhány vonala halványabb lett, miután visszaértem a frontra. Az összekötő vonalat még nem húztam be. Lehajoltam, majd levetettem a bakancsot, bár nem fűlött hozzá a fogam. Próbált már valaki alulról is és felülről is szárazra törölni egy lópatkót?! Kihúztam az egyik patkószeget, a körön belülre dobtam. Leguggoltam, majd megnyomtam a tetejét, a kört bezártam.

            A ház mintha hatalmasat sóhajtott volna.

• Folyjon a szó belőled!

Ott szobroztam már másfél órája az eresz alatt, amikor lenéztem és eszembe jutott, hogy ha a patkószög egyenes lesz, az épület minden tudását elmesélte. Telefon pittyent, üzenet. Kiss János altábornagy, ennyi állt benne. Ismerősnek tűnt a cím, de nem jutott eszembe, mi miatt és mikor jártam ott utoljára. A vonalat jobbára lemosta az eső, néhol bakancsával kente el, hátrahagyván, mint rakoncátlan várbeli gyerekek rajzolgatását a kövezeten, indult tovább. A városi közlekedési társaság honlapja nem sok információt nyújtott azzal kapcsolatban, miként tudok eljutni oda. Így ügettem le a hegyről, majd fel a hegynek. Amint bekanyarodtam az utcába, megütötte fülemet a kurblis vészjelző. Eszembe jutott a repülő zserbó és Cserny szájpadlásához csattanó nyelve, amint esténként arról magyaráz a cigarettája mögül, hogy miért jó az, amit csinálnak. Végül üzletet ajánlott, melyben én is, s ő is jól járhatunk.

            Kiabáláshoz szokott hangja furcsán cirógató volt, amikor lehalkította: Elvtársam, az ellenforradalmat el kell tiprani, a proletárdiktatúrában résztvevőket meg kell rostálni, hogy az akaratukban gyengéket el tudjuk távolítani. Hiába véres mindannyiuk keze, hiába fogjuk keményen a gyeplőt, az ellenség már közöttünk bomlaszt! Éppen emiatt elvtársam, arra kérlek, az éjjel menj végig mindenkin, ülj mindenkinek a mellére s jelentsd nekem azokat, akik felnyögtek. Mert azok idegennek érzik magukat a proletárdiktatúrában, nem érzik át a kommunizmus erejét, nem feltétlen és elkötelezett hívei a pártnak. Még ólálkodnak bennük vágyak, olyan vágyak, amikkel lépre lehet csalni őket, hiába tudásuk és elköteleződésük. Köpönyegforgató kisszívűek! Ahogy figyeltem Cserny szavalatát, az jutott eszembe, hogyha ezek az emberek tovább maradnak hatalmon, úgy sanyarú sors vár reánk. Így visszaemlékezve roppantul hülyén beszéltem akkoriban.

• Mit ajánlasz cserébe? Mit nyerek én ezzel?

Valószínű, hogy csak hirtelenjében rögtönözte a kémkedés ezen formáját, azonban belegondolva és összevetve azokkal, amikről korábban szónokolt, zseniál volt a maga formájában. Majdnem a tenyerébe csaptam, azonban megvártam a feleletet. Mióta vágysz arra, hogy összetörd a bordáikat? Hogy hörgésük, sípolásuk megtöltse körülötted a levegőt? Hogy valóban te lehess az Ördög? Velük megteheted. Megengedem. Egyet meg kellett, hogy hagyjak, tudtak alkudozni. Nem félsz alkut kötni az Ördöggel? Cserny nagyobb vörös ördög nálam, esett le a húszfillér. Bólintottam.

            A terrorlegényeken kívül voltak még néhányan a pincében, azokkal nem törődtem. Hiába volt július vége, kései sötétedés, kijárási tilalom volt érvényben, a posztosok óránként váltották egymást, Cserny íróasztala mögött körmölt valamit. Néhányan földre szórt szalmán nyújtották ki magukat vagy subába tekeredve a falnak fordulva aludtak. Éjfél körül Cserny intett, hogy kezdjek már hozzá. Kérésének súlyt adjon, óvatosan a pisztolyához nyúlt. Gyorsan végeztem a közelemben fekvőkkel, egy fiatalabb kinézetű maga alá nedvedzett, egy pedig nehezebben kezdte venni a levegőt, a többieknek azonban csak a szemhéjuk remegett meg. Az éjszaka további részében senki sem mukkant meg.

            Másnap éjjel Cserny kérdezősködött, bár jobbára látta, ki hogyan reagált rám. A fiút nem láttam a belső udvarban, a másik, akinek lelassult a lélegzése, ott feküdt, ahol tegnap. A főparancsnok hunyorgott. Miután ráültem, benyúltam a bőre alá ott, ahol már nem éreztem keményet. Nem akartam összetörni ezt a madárkalickát, ami az állandó verdeső kis lényt védi, hanem egyenként kitépni a rácsokat, hogy utána roppantsam össze a ketreclakót. Mintha ágakat törtem volna víz alatt, a férfi nem ébredt fel. Pofon vágtam.

• Kelj fel, elvtárs! Itt vannak az ellenforradalmárok!

Üvöltöttem, de csak a megfigyelő Cserny hallotta. Hitte, hogy a következő éjjelen elintézem a pincében alvókat, mert rákaptam az ölésre. A bordákat egyesével kitéptem a helyükről, mint újonnan ültetett fákat. A szegycsont lecsupaszítva nyúlt a hús semmijébe, csak én gubbasztottam rajta könyökig véres kézzel. A szív még dobogott, összekente a katona egyenruháját. Cserny lehunyta a szemét s a kurblis vészjelző hangja is elhalkult. A többiek történetéért jöttem.

            Mielőtt a második patkószeget is a helyére toltam volna, újabb üzenet érkezett. Margit körút 71. Három óra negyvennégy perc. El fog kopni a kréta, megbolondultak ezek. Mikor fogja ezt a temérdek anyagot feldolgozni? A falnak támaszkodott. A szél kutyapiszkot cirógatott. Néhány lépésnyire az Alkotás utcán az éjszakai buszok dübörögtek el, talán a 908-as, jutott eszébe. Magára rántotta bakancsát, kilencet ugorva jutott le a Királyhágó utcáig. Részleteket pötyögött mobiljába, mialatt próbált az emberi látás holtterében poroszkálni, de ha valaki közel haladt el mellette derengést vehetett volna észre rajta.

            Orrukat lógató, egyedül ballagó emberek után akart settenkedni. Amint megneszelnék, feléje fújnának azzal a lehetetlen szagú, paprikát csak nyomokban tartalmazó spray-vel, s ha egy mélyebb lélegzettel elfújná, akkor már rónák is a telefonba a 112-t. Rohadt egy világ, tért vissza a jelenbe, hogy nem lehet a másik vágyait, érzelmeit és érzéseit megcsapolni, mesterségesen kielégíteni. Persze, nem mesterségesként kellene magamra gondolnom, nem is pótlékként, hanem életízesítőként.

            A földszinten fodrász, távolabb egy kerékpárbolt. A szürke tömbház első emeletének egyik lakásában valaki égve felejtette a villanyt. A pinceablakokon apró kocogtatások adták tudtomra, élnek még odalenn. Minden igyekezetük ellenére, hogy távol tartsák fajtánkat a zsidó lélektől, idejártunk mulatni. Csordultig voltak a szabadság vágyával, őreik, akik be-beugrottak macerálni őket, frusztáltan méricskélték a vörös hajú lányokat. Néhányan úgy gondoltunk ezekre a szerencsétlenekre, mint az ínyencek a teknőslevesre, a Prošekre vagy az Aszúra. Hosszas ízlelgetés után, megjárattuk szánkban a férfiak lepárlott vágyait, élvetegen és lassan, mint mikor az öregek a szemüket forgatták a rés mögött Zsuzsánna testének látványára. Csontok zörögtek, ruhák szakadtak, egyetlen nő sem fialt egy árva hangot sem. Mi pedig csapra vertük őket, a szánk egyik végéből undort, a másikból vágyat töröltünk le. Vigadtunk, éjjeleket mulattunk át, egymás hátát lapogatva, húzzattuk, míg fény nem derült arra, hogy a bakák fajtalankodnak. Háború, vérrontás és járvány esetén mindannyiunk néhány számmal nagyobb ruhában járt.

************************************

            Világosodik, ideje hazamenni. A holnapi napom rámegy mindannak a dekódolására, amit összegyűjtöttem ma. Nem, mégsem megyek haza, hanem inkább az Erzsébet hídhoz, vendégeskedni akarok.

(Illusztráció: Paul Klee)

Ollók,

Szeretett levágni magáról ezt-azt: tekergő szálakat, körmöt, mindent, ami visszanő; árcédulától, pótgombtól kisebb lelkesedéssel szabadult, nem tartoztak komolyan hozzá, nem is nőttek vissza. Kis, piros nyelű ollóját használta ezekre a műveletekre, más, nem ennyire szép csipeszek és reszelők mellett tartotta egy cipzáras, sárga, nagyon is bőrt idéző tasakban, lehetőleg közel a keze ügyéhez. Ragaszkodott hozzá, akárcsak az emlékhez, amiben kapta. Az olló állta az idő próbáját: megvolt. Amikor nagy, színes kislányt rajzolt, vagy karkötőnek keresett megfelelő zsinórt, ahogy a körmeit festegetni kezdte.  Akkor is ott volt, amikor fényképezni kezdett, első, kevésbé sikerült képeinek visszatérő modellje lett, és akkor is a táskájában lapult, amikor Francit megismerte. Nem csorbult, nem fogyott el az éle.

A legjobban Francit szerette fényképezni, különösen, ha a férfit ez idegesítette: most tényleg ne, nem látod, mit csinálok?! Szerette ezt az arcát rajtakapni, nem számított, a képről a test, vagy mi marad le. A szemek dülledtek, a szemöldökök felcsúsztak, a homlok plasztikusan ráncos lett, az orrlyukak tágultak, a száj nyílt. Milyen, amikor bosszús, amikor értetlen, amikor erőlködik, amikor csodálkozik, amikor elélvez, amikor megőrül, amikor elhülyül, amikor a halála pillanatában.
Magával is próbálkozott, lehangoló eredménnyel. A kép nem adott semmit. Nem mintha egy nem létező önmagát várta volna viszontlátni a képen. Az igazság az, nem tudta, mit vár. Lehettek ravasz beállítások vagy vaktában elnyomott képek, egyszerűen csak használhatatlanok voltak, mintha lenne valami, amit nem vehetne észre, amit ő csinál, nem akarja, de mindig sikerülne kijátszania a gépet. Nem tudott, mit kezdeni velük, hiába, Franci nem értette, szerinte nagyszerű önarcképek lettek, viszont a róla készülteket, ha tehetné, szíve szerint cafatokra tépné.
Franci azért sem értette, mert azt gondolta, azok az idők elmúltak.
Amikor Klárát megismerte, a lány mérhetetlenül szomorú volt, mint akit levedlettek. Ezzel együtt a szomorúsága kétségkívül jól állt, vonzóvá és megközelíthetetlenné tette, lerítt róla: nagy a baj. Könnyek nem áztatták, festék nem folyt; mint egy akkoriban vonzó szócikk, mutatott mélabút, melankóliát, saját, egyre bizonytalanabb és letörtebb variánsait, nyilvánvalóvá téve: ezeken kívül nincs helye másnak bent. A fürkészők méregették, nem nagyon próbálkoztak, nem pazarolták rá az időt, volt, aki egyszerű technikának nézte és kinevette. Mint ilyen esetben elvétve, olyan is van, aki valami mást lát, fantáziát, hogy megéri; ajánlatot szomorúságra, amit érzékeny férfiként megold, a szomorúságot eloszlatja, és a szomorúság helyét magával tölti be.
Francit lepte meg a legjobban, mennyire könnyen ment minden, alig néhány hónap után jegyben jártak. Klára szomorúsága, mintha nem is lett volna, nem is hiányozhatott. Arca kisimult, nyáron kiderült, ha sokat van napon, szeplős lesz.
A lány hamarosan átköltözött Francihoz, és mivel ott volt kert, és Klára mindig is kutyát szeretett volna, kiválasztottak és hazavittek egy kölyköt, hogy ez is valóra váljon.
Amikor Klárát a fényképezés kezdte érdekelni, Franci támogatta benne, meglepte Klárát egy komoly géppel, és már maga is alig tudta azt a boldogságot elképzelni, amit Klára öröme fölött érzett.
Egy másik olló Ranka születésénél jut kisebb szerephez: Franci kezéből látszik ki.
Franci mindvégig bent volt, a szülésnek háttal ült, felesége kezét fogta, azt sem tudta, ki szorít jobban kit. A férfi vágta el a köldökzsinórt, ami sokkal vékonyabb volt, mint azt gondolta előzőleg. Nézte Rankát, aki csupa haj, nedves és kék és vörös volt, és egyre követhetetlenebb. Nem ájult el, de a következő, amire emlékezhetett, hogy már kint van a folyosón, percek óta az üres tenyereit nézi.
Vannak képek a kórházról, kórteremről, amiket Franci csinált; fényképezte a lányát, a lányát a feleségével, a feleségét, aki mintha teltebb és érettebb, vagy legalábbis fáradtabb lenne, ajándékcsokrokat, gyümölcsöket, csokoládékat, más kismamákat, nővéreket.
Ranka közben megtanul járni, beszélni, cipőfűzőt kötni, nyújtózkodni, mindent elég jól érteni. Az anyja már negyven kiló híján semmi sem. Az anyját senki, a szomszédok, a barátnői, de még ő sem tudja szomorú helyzetbe hozni.
Miért nem látunk ki az ablakon, anya?
Mert túl sokat lehelünk, kicsim. – ez látszik jól egy téli képen.
Következő olló megint az első olló lenne, ami nem kerül elő.
Anya és lánya kint ücsörögnek a fűben egy pléden, Cukor a lábuknál fekszik, néha beleszimatol a levegőbe. Klára régi képeket magyaráz Rankának, és az egyiken valami felbosszantja. A képen madarak is vannak. Az anyja kaparja, abba sem hagyja, nem is veszi észre, hogy verebek, gólyák, vörösbegyek, varjak, amiket csak Ranka felismer, hullani kezdenek fákról, vezetékekről, a háztetőről.

A város legfeljebb nőknek, nőknek, asszonyoknak, lányoknak és – esetleg – törpéknek való. Az anyag olyan magasrendű tisztelete, a hányódás olyan kiszámítottsága, amely már a véletlent formázza. Vagy egy regény néhány fejezetét. Ez többé nincs. Valaki beszél. Aztán elhallgat, de a szavak tovább formálódnak, keletkeznek, születnek szinte, miközben az idő elsöpri az anyákat, a nemzeteket éppen úgy, akár a nyelveket, vagy a pozitív gondolkodást. Jelen kívánalmak szerint hálásnak kellene lenni, de hála helyett a város harangjai rezdülnek meg, a dél is elmúlik, azt is fölfalja minden tágasságával az idő. A felhők, műszakváltás után, elhagyják az égtereket. Komló harangjai, aztán az egyetlen harang, itt keresztelték, ebben a templomban. Akkor még egyetlen harang volt, azóta sok, aztán már egy sem. Vagy a harangozó ment nyugdíjba, sőt egyenesen a föld alá, szégyenében, hogy elfogytak a hívek, süketek lettek itt még a falak is. Mióta visszatért, mintha a tengerről tért volna haza, vagy a föld alól, nehéz műszakok népeseiről, zavarta ez a csend. Tengerről. Az asszony homloka volt az a tenger, a hullámverés, az izgalmas hajóút, szava, suttogása irányfény. A másik városból és földrészről és álomból. Az apjuk elhagyta őket. Ezért nem gyűlölte meg sem a fővárost, sem azt a másik nőt, aki miatt. Aki miatt? Az igazi ok, persze, bizonytalan.
A bizonytalan iránt sem tiszteletet, sem erőteljesebb undort nem kell érezni, nem ilyes pepecselésre való ez a túl-rövid élet. A letöredezett részeket el kell távolítani, ki kell kerülni, átlépni, ez a „kell” a legnagyobb, már tovább nem fokozható s nem is gyengíthető irgalom irántuk. Piusz jól tudja, hogy az egészet semmi nem képviseli jobban önmagánál, sem az ókor négy eleme, sem az újkori, úgynevezett periódusos rendszerek, amelyek aztán végképpen szétszórnak, és hamis összefüggéseket kínálnak az egész természetének ismeretéhez. De, bottal jár ott az Isten, ahol csupa fél lábú lakja a városokat.  Oromívek emelkedtek csikorogva a fejében, hasonlíthatatlan, nehézkes acél elemekből, ezek nem építészeti elgondolások, inkább lassan elmosódó, rozsdás, a város fölött uralkodó munkaállványok voltak. Voltak, amíg voltak. Eltűntek. A fegyenctelep is a múlté, ha van az emlékezetnek színekkel jellemezhető rétege, ez a réteg teljesen ködszínű, köd állagú. Rongyszedő Timur, így hívják a város legrégebbi elítéltjét, a kijáratnál várja. Tenyerén csepp alakú, zöld kavicsokat csörget. „Érdekel?” „Nem érdekel.” „Pedig nem akarlak átverni.” „Tudom, nem is tudnál.”      Féltékeny volt a felesége Timurra, lehetőleg rongyokban járatta volna, de a férfi túljárt a neje eszén és Piusz szomszédjánál tartotta öltönyét, egy-két finomabb ingét, nyakkendőjét és felöltőjét. „Egyszer úgyis elvágja álmomban a nyakamat.” „Nem kapna sokat érted.” Igaz, ami igaz, meg is adta az esélyt az asszonynak, hiszen példásan pontos időpontban haza járt, vacsorázott, fürdött, borotválkozott a régi módi késsel, arcszesz a pofacsontra és alvás. Álomtalan alvás. Ilyen férfivel mit kezdjen a fiatalasszony? Persze, gombát is szedhetne neki. Gombapaprikás. Véletlenül. Meg is úszta volna, gondolta Piusz. A kijáratnál leültek egy padra. A lépcsőházat az új rendszerben számkombinációval védték. Teljesen fölöslegesen, hiszen azelőtt sem sok lopnivaló akadt errefelé, az életükre pedig, már amennyire, Isten vigyázott, ahogy máskor is. A közeledő Mindszentek virág- és koszorúforgalma felől nézve, nem vitte túlzásba  a vigyázást ő sem. Csak mint máskor és máshol és más teremtményeivel. A csodazáraknak meg kellett lenniük valamely homályos kereskedelmi érdeket a háttérbe rejtve. Piusz egy székesfehérvári szállodába bejelentve, és Ágira gondolva, megrémült, hogy elfelejtette a lépcsőházuk és lakásuk azonosító kódját, órákig bolyongott a „királyi” székhelyen, tágabb és tágabb köröket téve a hotel épülete körül, törte a fejét, mígnem észbe kapott, hogy ez egy másik város és egészen más a „műsor”.  A színház épületétől nem messze volt a helyi lap szerkesztősége. Közelben egy szálloda, nekik éppen megfelelő helyen. Ágival itt szoktak találkozgatni.  Jelentéktelen, kétemeletes épület volt. „Ne szúrjunk szemet senkinek” Még most is hallja a hangját. Az első találkozást követően fél év telt el, amíg Ági belement a második találkozásba. „Egy a távolság Komlótól, Pesttől.” De a helyszínhez, a „Ne szúrjuk szemet” szállodához és második emeleti szobához – érzelmi alapon? – is az asszony ragaszkodott. Az érzelmi alap később más rangra, talán olyas fokra emelkedett, hogy egyiküknek sem kellett ágaskodni a másik, mondjuk ki: személyiségének, eléréséért, de ez – érintettük a korábbiakban – már a későbbi életükhöz és életükre tartozik. És persze Vikiéhez. „Te is itt fogsz meghalni, pajtás.” Piusz nem tudta, hogy megállapítás vagy kérdés az ott a mondat végén, eszébe jutottak a zöld kavicsok, belőlük futotta volna egy kérdőjelre, ha betűkirakóst játszanak, mint gyerekkorukban, illetve az ő gyerekkorában, hiszen Timuron, amikor megismerte, a rabok kincstári öltözéke lötyögött. Valahonnan Jugoszláviából, talán Újvidékról, szökött át a zöldhatáron, háború után. Nem adták vissza Titónak, a szelek másfelől fújtak, Timur szerencséjére.  Csíkosba öltöztették. Béta aknán csillés, aztán vájár. Volt egy komája a délvidéki menekültnek, egy másik menekült. Őt 1967 elején akasztották fel a királynék városának börtönudvarán. Timurt 1966 májusában rövid időre elvitték, de a puszta ismeretségen kívül nem tudtak semmit Timur nyakába varrni, a devecseri sínrobbantáshoz pedig végképpen semmi köze nem volt. Betűkirakóst Timur fiával játszottak, akinek fiát úszni tanította a hatvanas években. Hát az meg igazán nem az öreg Timurra tartozik, hogy ő hol fog meghalni. Lehet, hogy csak egy napló-lap, néhány sor választja el attól, amit Timur állít (vagy kérdez?, illetve kérdezve állít?), az a lap bizonyára üresen marad majd, akár további lapjai a zöld füzetnek, de a város betűit más kövekből rakják ki. Valaki beszél vagy elhallgat, az évszakok korongján jön és megy az értesülés, a nem értesülés is az, lehet, hogy fül sem lesz már hozzá, de mégis. Az idővel szemben a teremtménynek annyi lélekjelenléte kell, hogy legyen, és ez utolsó esélye, mint a harangszónak, a harangozó emlékének, mikor a keresztelővíz helyét a testet lemosó végső víz, némi szappan és a bátor, egyáltalán nem kíméletes szivacs vagy rongy veszi át.  Aztán – sine ceremoniis et pompa – irány a stiglickerti vízszintes.  Máskor máshogyan volt ez is, de a lényegen a formalitások egyszerűsítése nem változtatott. – Na, mutass egy olyan követ – nyújtotta a markát Timur felé.  A kő csiszoltsága meglepte, átfúrtsága csak tapintható volt az alkonyodó fényben.
– Mi ez?
– Nem ismered? Pedig hált veled egy ágyban a gazdája – érkezett a válasz.
– Nem értem – mondta Piusz. – Mozis Gizi neve mondd valamit?
– Persze. De ennek mi köze a kövekhez?
– Édesanyjáé volt. Vagy nem tudta kiváltani, vagy nem akarta. Vagy…
– Gizi tud róla?
– Azt már nem tudod meg, Piusz.
Az öreg az égre nézett. A lemenő nap felől érezték a szelet. Az öreg a kavicsnak nézett ásványokat potyogtatta Piusz kezébe.
– Tedd el – mondta Timur, – rám nem hoz semmi jót.                   Piusz előrehajolt és egy ovális nyakék alakzatot kezdett kirakni a pad előtt levő sárga homokon.
– Hm – mondta, amikor végzett. – Már csak egy ezüst szál kellene – merengett
– Vagy egy közönséges, sárga cérna? – kérdezte Rongyszedő Timur, aztán kibújt sárga-fekete sávos nyakkendőjéből. Lassan sötétedett, megjelentek az első égitestek a város felett, fejük felett pedig egy utcalámpa gyulladt. Timur a nyakkendőjével matatott.   – Timur, meddig van kimenőd? – kérdezte nem minden célzás nélkül Piusz.
– Hát ameddig én akarom, tudod – hangzott a fölényes válasz.     Ezen Piusz kuncogott, aztán elkomolyodott. Az öreg a nyakkendőjéből arany színű szálat gombolyított le.                         – Nesze. Ennyi elég lesz. Szépen felfűzöd ezeket.
Piusz maga elé nézett. Aztán a csiszolmányokra. Illetve a helyükre. Mert semmit nem látott, a krizolitok homokban maradt nyomán kívül. Zöld felhők futottak az égen, ahogy a lebegő, sárga cérnaszál mutatta: kelet felé. Rongyszedő Timur már messze járt. Piusz borzongott, fázni kezdett.

(Részlet az Úszómester néhány szezonra c. regényből.)

SEMMI SEM MEHET KÁRBA

Magunkénak éreztük az októberi napokat, és fáradhatatlanul róttuk az utat keresztül-kasul a városon.
Amikor már nem térhettünk ki az ismerősök elől, néhány mondatos beszélgetésekbe elegyedtünk, hogy elkerüljük az udvariatlanság látszatát; az ismerősök többsége a Bátyám barátai és egykori munkatársai közül került ki. A Rózsa utca fölszámolásával az ottani népek elszéledtek; szinte jövevénynek számítottam a sajátjaim közt, amikor hazacsöppentem, hiszen megtette a magáét a hátam mögött hagyott három Pesten eltöltött évtized is, és gyermekkorom szinte valamennyi arcát elsodorta mellőlem az élet a szülővárosomban. Mondják, a rátarti kanizsaiak új barátokra ritkán tesz szert az ember egy bizonyos életkor után, így ez velem sem történhetett másként, hiába szongyolodtam el emiatt néhanapján.
Hogy ne essen csorba a család becsületén, kis időre azért csak-csak bekapcsolódtam a beszélgetésekbe, aztán hagytam, hogy a Bátyámék diskuráljanak tovább; távolabb húzódtam, minek zavarjak. A szokásos témákra terjedtek ki ezek a röpke délutáni eszmecserék; aggódás a betegségek miatt, vagy éppen az öröm érzése, ha valaki ismerőst pirospozsgás jókedvében láttak valamerre. A tréfás ugratások se maradtak el, és ki-ki a vérmérséklete szerint magyarázta az aznapi politikai eseményeket, és városi pletykákat. Majd egy tréfálkozó mozdulat, vagy egy kemény, férfias kézszorítás után Isten hírével mindenki ment a maga dolga után, és a szertartás véget ért.
Látszott, hogy a Bátyám erőre kap ezektől az aprócska közjátékoktól. Nem is palástolta az elégedettségét; láthatóan jóleső érzéssel töltötte el, hogy szeretik a saját városából való emberek.
Hát kik is szerethetnék mások, ha nem ők, szökött föl bennem, de utólag úgy érzem, hogy akkor csúfot űztem belőle, amelyet sohasem tudok majd megbocsátani magamnak.
Kicsikét csípett az idő már, tolta maga előtt a hideg fuvallatokat a levegő, de ezzel együtt sem gondoltuk volna, hogy a sétáinkon változtassunk, és lerövidítsők őket. Az eső is valahogy mindig elkerülte ezeket a napokat, sőt a Nap korongja render átbújt a felhők mögül, és kisütött, ha nem is fényesen vagy melegen. A körülmények elfogadhatóak voltak ahhoz, hogy ezeken a véget nem érő sétákon megfeledkezve az apró köznapi teendőkről, igyekezzünk megbirkózni közös múltunk egy-egy fölsejlő darabjával.
“Vajon, meddig még?”
Ezzel a tilalmas kérdéssel Anyánk halála után sem számoltunk igazán, még ha tudtuk is, hogy a családból már más senki nincs előttünk a sírhoz vezető úton. Ma sem tekintem ezt a felejtés provokációjának, és nem sejtek valamiféle megoldásra váró rejtélyt benne, amelyre föl kellett volna akkor figyelnem. Az emlékezés nem arra való, hogy igazoljon korábbi eseményeket, amelyeket a magunk védelmére állítunk aztán hadrendbe.
Estefelé jártunk. Már kihallatszott az ismerős kutyaugatás a kertek mélyéről. A régi Fabik Károly utcában egy hajladozó alak a lehullott gyümölcsöket gyűjtötte vödörbe, kopogott az edény fala. Elkapta a tekintetünket, ahogy a zaj irányába pillantottunk.
A fény kezdte elveszíteni maradék erejét.
Föltámadt a szél. A megmaradt leveleket kezdte söpörni.
Imbolygóvá vált kissé a reszketeg bokroktól a vasúti árok szegélye, amerre az út vezetett. Valamikor nagyon régen, még a háborús sérülések helyreállításakor, Öregapám is ásót és csákányt fogott a kezébe, hogy mielőbb begyógyuljanak a város sebei. A házakat csúnya bombatalálatok érték, negyvenöt telén és koratavaszán, egész utcasorok dőltek romba, megrongálódott a temetői híd, bombatölcsérek éktelenkedtek mindenfelé. A front megérkezésekor hatalmas pusztítás söpört végig Kanizsán. “Minden nap olyan hosszúra nyúlt – mesélte a Nagyanyám –, mintha véget sem akart volna érni. Vér szivárgott a füstszínű falakból, az omladékok alól emberi végtagok meredeztek ki. A borzalomra senkinek sem volt kész terve. Temettünk, és reménykedtünk. Az időn kívül éltünk. Szörnyű dolgot tett velünk a világ. Nélkülöztünk. De a félelemnél nem volt rosszabb semmi.”
A kórház utolsó barakkjának vonalában lámpa gyulladt, olyan, amilyen a műtőkben szokott, hideg, derengő, halotti fény.
Ez az ellenséges fény mindig ránkijesztett.
A Bátyám beidegzett mozdulattal lehajtotta, majd elfordította a fejét. Kereste, hogy hová nézhessen. A túlparti jegenyék mögött laposan elnyuló terület húzódott, amelyen betakarítottak már. Fekete, csupasz árnyékokat láttunk mozogni a távoli fázós ágak között. Egyik-másik fát egészen a törzsig visszavágták, és ezeken a közökön jó messzire ki lehetett látni a riadt határba. A letarolt föld hullámos emelkedővé vált a látóhatáron, varjak terített asztalává.
A táj mégis olyan lágynak látszott, mintha a kedvünkért puha faliszőnyegről elevenedett volna meg.
A kórház szépen megépített, a főutca emeletes polgárházaihoz hasonlatos pavilonjaihoz közelítve elfogott bennünket  a pánik, amit csak nagy nehézség árán tudtunk valahogy megfékezni. Egy villanásnyi idő alatt kicsrepesedett az ajkunk, és belénknyilalt a félelem, hogy azon a kerítésen belül tör ránk majd a végzet, és a szenvedés is ott fog csírázni és kiterebélyesedni a testünkben öregkorunkra. Viseljük az utolsó pillanatig majd az idő csúfos hegeit, amelyekről ki tudná megmondani, hogy elmúlnak-e halálunk óráján?
És onnan visznek ki majd minket a „temetői áruval” a Hidegház falai közé.
Lehet, hogy mégis azoknak van igazuk, akik hisznek abban, hogy az összes utat megrajzolták az Égiek előttünk, és azokról nincs letérés a földi pályán.

A Bátyám októberben született, Mérleg havában, de a csillagjegy a legszélén, huszadikán. Ez az életvitelében és a döntéseiben is meglátszott. Az első megérzéseire hagyatkozva minden számítgatás távolt állt a jellemétől. Sohasem kettőzte meg a lépéseit. Nem tett úgy, „mintha”. Utóbb se vont vissza egyetlen szót sem, ha kimondott valamit.  Ez jeladás volt a számomra is.
A mi októberi sétáink a születésnapi beszélgetések ünnepi formáját öltötték  magukra napokon keresztül a városban azután, hogy leszálltam a pesti buszról a régi 7-es műútnál kialakított megállóban, ahol ő várt, fagyoskodva a városszéli szőlőhegyekről lezúduló szélben, vagy valamelyik gesztenyefa alá húzódva, ha hideg eső permetezte vigasztalanul a világot. De a legvadabb időjárás is végül mindig megemberelte magát az érkezésemkor, legalábbis mi ebben a hiszemben néztünk a közös napok elébe.
Hogy tetézzem még valamivel a Bátyám előtt az októberi hónap jelentőségét, Bohumil Hrabal cseh író kék felöltőjéről kezdtem el mesélni.
Októberében egy hónapot töltöttem Arany Prágában irodalmi ösztöndíjasként. A város és a Moldva fölött Gustav Hušak pártfőtitkár, a megszálló szovjet hatalom helytartója székelt, de Prága akkor is az egyik legizgalmasabb európai főváros volt; számomra Kafka és Hašek bolyongó árnyaival kocsmákban, kávéházakban. És ez a Prága volt Bohumil Hrabalé is. Söröztem az Arany Tigrisben, emlékezetes napon, október 23-án. Utólag tudtam meg, hogy Václav Havel akkor éppen rabkoszton tengette az életét.
A belügyminisztérium szürke, idomtalan belvárosi épülettömbje mellett többször is elgyalogoltam.

A könyvüzletek előtt végeláthatatlan emberszalag kígyózott, sokan székekkel és hálózsákokkal fölszerelkezve már az éjszakai órákban elfoglalták a bejárat előtti járdát. Ha a szóbeszédnek hinni lehet, a nyitásra megérkezik Hrabal új könyve a nyomdából. Ólomszínű az idő, a száraz őszi Ég színtelen lepedőt terít a kialvatlan arcokra. Azon a napon, 1984 október huszonharmadikán. nyugodt este köszöntött Prágára. Szél se rebbent, a csillagok éppen csak készülődni kezdtek a háztetők fölött. Árnyak vonultak a Károly-hídon keresztül. Gondoktól elnehezült arcok siettek szapora léptekkel a folyó két partja felé. Kerülték egymás tekintetét; a város kőcsipkés látványába is csak néhány őgyelgő turista merült el. Egy kedélyes társaság a híd korlátjának dőlve bámulta a susogó vizet lent a sötétben. Nézelődéseim közben jobbára nappal jártam a városnak ezen a varázslatos részén. Nehezemre esett a tájékozódás; az Óváros girbegurba sikátorai elnyelték az utcai lámpák szeszélyes pislogását. Időbe telt, amíg megtaláltam a Husova utcát az ékességével, a messzi földön híres Arany Tigrissel. A kocsmahelyiségben testes, jóízűen beszélgető férfiak ültek két sorban, egymással szemközt a hosszú asztaloknál. Ezekből több is volt. Az egyik pad végénél szorítottak helyet nekem. Minden porcikámmal azon voltam, hogy belekóstolljak ebbe az estébe.  Emlékszem, hogy a kövezeten kiterjedt vizes nyomok csillantak meg, nemrég törölhették föl a padlót.  Ajtócsapkodás hallatszott mindenfelől: pincérek futkorásztak jól megrakott tálcáikkal. A közönség nagy iramot diktált, egyre csak ürültek a korsók és a hamutálak. Az átható füstben és meleg párába minden mozdulatomra ügyelni kellett. Akit lestem, a kedd estéket rendszerint ebben a kocsmában töltötte el. A harmadik csapolást ittam, amikor megjött. Szemvillanásnyi időbe se telt, hogy áthaladt a zajos helyiségen a mosdókra nyíló szűk folyosóval szemközti kicsinyke terembe; ott az egyik sarokba ékelt padnál leült.  Háromnegyedes, kék felöltője szinte beleúszott a levegőbe. Pepin-bácsi vonulhatott így a koraesti szürkületben a sörgyár udvarán keresztül, amikor a kávéházi kisasszonyokhoz igyekezett, hogy megjátssza valamelyik szisztémáját, amivel az osztrák vitéz újból győzelmet arathatott.

Amikor idáig jutottam a történetben, Bátyám félbeszakított: „Szépen mondtad eddig! Tényleg ez történt, vagy még ezt-azt hozzáteszel a mondókádhoz, hogy legyen eleje meg vége, és hogy a kedvembe járj, mert tudod, hogy szeretem, ha mesélsz nekem, és nemcsak a Rózsa utcáról?”
„Tényleg így esett ez az Arany Tigrisben”, tettem hozzá, és jó erősen megnyomtam a szavakat, hogy időt nyerjek ezzel is. Bátyám tapasztalt ember lévén, nem feszegette a kérdést; tudta, hogy a kitalált mese felér a valósággal, ezért nem kell mindenáron bolygatni az összes részletét, ha amúgy az igazságot ki lehet hámozni belőle.
Kisvártatva, a biztonság kedvéért, belefogtam egy eredeti Hrabal-novellába is. Élet szmoking nélkül. Tetszetős a címe. Vártam a hatást. A nymburki reálgimnáziumi évekből való történet az írónak arra a korai, ócsudó életszakaszára esik, amikor „a tartós tudatlanság üvegharangja vette körül”, ahogyan ezzel a szép metaforával körülírta az érzéseit. Rossz tanuló, osztályról-osztályra bukdácsol. Számára az iskola pokoli gyötrelmek okozója volt. Érettségire szmokingot varratak neki a szülei, és mint kiderült, egyedül neki volt ez a flancos ruhája. Ez végképp ledarálta az önérzetét! A többiek a féltve őrzött vasárnapi ruhájukat viselték! Nem tellett másra. Képzeld csak el! Ő, az égetni való diák ellenben szmokingban virított!  Volt mit szégyellnie!
“Pedig az életet csak szmoking nélkül lenne érdemes élni! –  tűnödött el a Bátyám, és törölt egyet szemüvege lencséjén.
Jellegzetes mozdulata volt ez.
Bizonyos megkönnyebbülést leplezett vele.

IGYEKSZEM BEVÁRNI A PILLANATOT

November derekára már megtépázott volt körülöttünk az évszak, a megcsúnyult  utcákon és a kopott parkokban a csalódottság és az elveszettség érzése vett erőt rajtam. Haragos hetek jöttek. Hideg esők verték kövezetet,  az elhagyott kertek alján sár ült, esténként és hajnalonként fűteni kellett. A sötétfekete Égen, mint a kiteregetett ruhák,  nedves felhők csücskei lógtak Ha elállt, a párás levegőben az ereszcsatorna fojtottan cseperészett, a ház végében, a konyha sarkához állított vízgyűjtő hordókban gyűlt a mosáshoz az esővíz.  Nagyanyám erre a lúgos vízre esküdött, és egy csöppjét sem hagyta volna kárba veszni. Ez a folytonos csurgás betöltötte lefekvéskor az udvari szobát, és sokszor ragadta ki a szememből az álmot.
A vak bombatölcsér, a történelem csöppnyi ásónyoma, a mi kertünk pörkszagú kísértete is lassan elfogyott a szemünk elől; a korai szürkeségbe és tompaságba szinte belevakultunk.
Hajnalonta a meszesgödör melletti kicsinyke tócsákban kocsonyásodni kezdtek a megfeketült szilvaszemek; ettől olyan viszolyogásom támadt, hogy majdnem belebetegedtem. Lassan, megállíthatatlanul a környékünkre telepedett a kapzsi tél, hogy néhány hónapra elvegye tőlünk az eleven világot, és mély torkából hideget leheljen;  hogy falánk sarki szelekkel keserítse meg  az életünket, melyek átfújtak a letarolt dombok hajlatain, hogy odatömörítsék a védtelen kerítések és a házfalak mellé a tél minden kínját.
Az első első kemény fagyokban a föld megadta magát az elmúlásnak.
A gyéren kivilágított Sétakertben a hó szaga gyűlt az orromba, amikor félve átosontam a bokrok között, hogy a vasúti árkon átívelő gyaloghídig eljussak, mely olyannnyira vonzott, hogy mindent veszélyt vállaltam érte. Itt a hatalmas megkopaszodott fák alatt éreztem, hogy lecsapott ránk a a tél,  hátrálni kezdett az év, késői rakományát lerakta; mintha az öröm lángját lecsavarta volna egy láthatatlan kéz valahol messze, hogy ne lássuk szomorú arcát, és hogy a tettének következménye elől elbújjon előlünk.
Ahogy érett az év végzete, egyre aggodalmasabban figyelték az öregek az  eget, ide-oda ácsorogva az utcában lesték a duzzadt felhőket, és a távoli, meggörnyedt dombok alján elterpeszkedő ködöket.  „Milyen telünk lesz?“, találgatták, és igyekeztek volna mind többet kiolvasni abból, amit látni véltek, de hogy mit tartogatott az elkövetkező néhány hónap itt a mezőktől védtelen városszéli házsorokon, azt valójában senki sem sejthette. Az összezsugorodó napok, olyan egyformaságban teltek, mintha gúnyt űzne belőlünk valaki, hogy az aranyló októberi napsütések árát kamatostul fizettesse meg velünk.
Egyetlen esemény  törte meg ezt a komor egyhangúságot, ha szakadó havazások kíséretében egyik pillanatról a másikra tört ránk a mindent elborító fehérség.  Minden alkalommal mesebeli álomnak éreztem, ahogy egy gyapjú pléd melegében ámuldoztam a kanapén erről, az engem ért  hatalmas kiváltságról. Rövid idő alatt befestette a táj valamennyi aprócska zugát a hó, vastagon belepte a tárgyakat és mindent, ami csak eléje tárult. A lakadatlan hóesés a gyógyító puhaságával tüntetett ki mindent; mintha csak azt akarta volna a tudtunkra adni mindenféle alakoskodás és cicoma nékül, hogy  az élet egyetlen momentuma sem mehet kárba ezen a földkerekségen.
A zsibbadt, elsötétedett délutánokon, amelyeken addig a komorság és a mozdulatlanság ült, most engedetlen kutya módjára cikázni kezdtek a lázas fények. Neszezett a sűrű hó a villanylámpák boldog cilindere alatt.  Akkor még lovasszánok is jártak a Rózsa utcában; a városi gazdák  a házak mögött elterülő széles  mezőket átszelve a borospincékhez használták ezt az útat.  Mintha csak ők is az első, érintetlen hóra vártak volna, amely a hosszú távollét után végre megérkezett. Farsangi hangoskodás hasított bele a levegőbe, nevetések csirpelése szállongott. A lovak tompa rugdalódzása meg-megremegtette a léckerítések közeit, gőzölgött a fejük, fujtattak, csörtettek a hóban.
Mindez váratlanul történt, egyik pillanatról a másikra, szinte előzmény nélkül, mint egy hirtelen, képzeletszülte látomás, noha ízig-vérig valóság volt.  A téli évszak minden megerőltetés nélkül egy szemvillanásnyi időre megcsillantotta a jóságosabb arcát, mutatta, hogy kicsoda is ő voltaképpen; hókirálynői palástban pompázott.  Aztán a gyors adakozásának véget vetve néhány röpke nap múltán hűvösen elfordította a tekintetét, hogy  tőből kitépje mindazt a jót, amit addig elültetett a szívünkben.
Azóta is csak az első hóesések zongásába tudok belefeledkezni, azokba az álomszerű jelenésekbe, amelyeknek  gyermekfejjel foglyai lettünk mindannyian. Igyekszem bevárni a pillanatott, hogy ez a szemem láttára történjen meg.
Az emlékezet vállogat és selejtezik, és csak ritkán olyan erős is, mint a föld alól kitörő láva. Ezek azok a kegyelmi pillanatok, amelyektől a költők írnak, és nekem sokszor inkább elijedni volna kedvem tőlük, de ezt mégsem teszem, mert az irodalom hitével élek, bármily romantikus hőzöngésnek hangzik is.
A kései, elrongyolódott telektől, mint valami bőrbetegségtől, hamar kimerülök; a járdaszélre púpozott mogorva, zsíros és hókupacok irtózattal töltenek el. Amennyire csak tudom, elűzöm magamtól őket, hogy ne nehezedjen rám nyomasztó terhük, és ne kelljen segítségért kiáltanom az átvirrasztott éjszakákon, amikor a világ kihűl körülöttünk.

FELHŐK EZÜSTJE REZDÜLT

A szovjet időkben történt, a Gorbacsovi-érában. Színhelye a Riga melletti üdülőváros, Jurmala.
Moszkvából vonaton tettem meg az utat, tömény éjszakán keresztül; ahogy ki-kitekintettem az ablaktáblákon, láttam, hogy fagy és sötét járt a nyomunkban, kietlen kinti világ, farkasordító idő, a leghidegebb tél, amit valaha is érzékelhettem a saját bőrömön. A száraz hideg néha fölszakadt, egy-egy távoli lámpa gyönge fénye átsütött a dermesztő vaksötéten; holdfénynek nyoma sem volt. Vágtatott a vonat, lassan elszunyókáltunk, s mire kivilágosodott, Rigába értünk. A pályaudvar fölött kormos füst lebegett, az utcákon és a szélesen elnyúló parkokban vastagon összegyűlt a hó; elkódorgott kutyák zsinatoltak a szemétkosarak körül. Morogtak, ajánlatos volt távolságot tartani tőlük; szőrzetükön véres harapások és marások szörnyű nyomai éktelenedtek. Máskülönben is minden meddőnek és idejétmúltnak tűnt. Az emberek nem szívesen álltak szóba idegenekkel, hiába kezdődött el a politikai olvadás, a zavarodottság tapintható feszültséget szült.
Vendéglátóim eleinte lesték a kívánságaimat, és igyekeztek a kedvemben járni a lett főváros szép házai, az óváros pompás látványa jókedvre hangolt.
Kiértem a fehérre mázolt faházak között a partra.
Lélegzetelállító látvány fogadott.
Felhők ezüstje rezdült, a tenger tömör kristálynak hatott.
Lassan fogalmazódott meg bennem a befagyott tenger képe. Bádogszürke, ahogy olvastam valakitől. A látóhatár gerincén elnyújtott tollvonásnak látszott a messzi vízi élet.  Éreztem, hogy a vastag jég végére soha nem érhet el a pillantásom, bárhogy szeretném.
Semmi mást nem tettem, csak néztem a tenger fagyos szemébe.
Az összetorlódott jégtáblák ollójában megcsikordultak a móló vaskapoccsal összefogott gerendái.  Sercegő, hangokat adott ki magából a roskadozó építmény, mintha rimánkodásba kezdene, de az okát nem tudnám megfejteni.  A sejtelmes neszeket mély csend követte.
A csönd elijeszt; mindig a csönd az ijesztőbb.
Aztán megdördült a márvány-eres balti ég.
Belesajgott az egész táj.
Egy kemény donga zuhant a pokol feneketlen mélyére.
Rövid idő múltán az ólmos felhők alól előbukkant a Nap, fénye megnövesztette a kövek árnyékát a lábam előtt. Bokacipőm alatt csontkemény homok roszogott, hogy visszaindultam.
Kegyetlenül hideg volt a levegő.
Egy egész szezonra elegendő lett volna belőle Kanizsán.

(Részletek a szerző A BÁTYÁM HAZAVITTE A HALÁLT című, decemberben, a PRAE.HU  kiadónál  megjelenő  könyvéből)