Címke: irodalom

Lenyomat

„a lenyomat bemélyedés vagy kidomborodás
amelyet egy test felszínre gyakorolt nyomása hoz létre”
                               Patrick Modiano
 
„általában minden ábrázolat, amelyet nyomással
állítanak elő, s amely a nyomott tárgynak
képét állítja elénk. Megkülönböztetünk
sík felületű lenyomatokat, például
a kő- és könyvnyomdászatban, rézmetszészetnél
és relief lenyomatokat, amelyek mélyítve
vagy kidomborítva vannak. Minthogy olyan
tárgyakról, melyek nem elég vékonyak
hogy formáik ellentétes oldalon átverődjenek
csak negatív képet lehet nyernünk
ezért ezeket legtöbbnyire csak matricáknak vehetjük”
 
mellkasba nyomódó arclenyomat
kőfejtőben hagyott kis kalapács
elzáródott szívbillentyű
időnként kihagyó szívverés
orvosi vizitnél magas vérnyomás
anyaméhben hagyott feszítőfogó
összekarcolódott lenyomat
összegyűrődött fénykép
és egy fényképezőgép
elkülönböződés
elválás két puszi vagy kézfogás
hiánytalan lista a hiányzók névsorával
eldobott ruhadarabok
a földön és a föld alatt
kinyújtott kar kicsit reszkető
túlsúly és korai jelei az öregedésnek
sminkkészlet a táska mélyén
púder és pamacsok
szétfeszített lábujjak között vattacsomók
az emberben védett üregrendszer
ütemesen kiürített belek
lemosott arc és tiszta kezek
belső bordaközi izmok
barlangban elejtett zseblámpa
kocsmában utolsó korty keserű ital
kéregető véget nem érő kántálása
ahogy előre hajol a buszon
az uszodában ahogy belecsobban
a teste a húszfokos sós vízbe
ahogy meggyújtja a cigarettát másnak
ahogy sálgalléros pulóverét leveti
ahogy apja rákban vagy cukorbajban meghal
ennyi marad meg belőle:
lenyomat vagy még az sem, csak egy matrica

Photo-2-2


illusztráció: Eliza Bennett

Paul Celan korai versei

Azt beszélték

Hallottam: azt beszélték, van
a vízben egy kő és egy kör
és a víz fölött van egy szó,
ami a kört vonja, a kő gyűrűjét.

Láttam az én nyárfámat lemenni a vízhez,
láttam, ahogy sudár karja a mélységbe kap,
láttam a gyökereit az ég felé nyúlva éjszakáért könyörögni.

És nem siettem utána,
csak kiolvastam a földre hullt morzsából
a te szemed alakját és csiszolt ragyogását,
levettem nyakadról a szavak láncát,
szegélynek az asztalra, amin a morzsa volt.

És nem láttam többet az én nyárfámat.

 

Ma este is 

Teljesebben,
mert a hó ráhull erre
a nap átúszta tengerre is,
teljesebben virágzik a jég a kosaraidban,
amiket a városba cipelsz.

Homokot
koldulsz össze érte cserébe,
mert az utolsó
rózsa otthon
ma este is csak azt akarja, hogy
kimarják gyökereit a szitáló időből.

 

És a szépség

És a szépség, amit szaggatsz, és a hajad,
amit tépsz:
milyen fésű
simítja ki a szép hajad?
Milyen fésű,
milyen kéz?

És a sok kő, amit gyűjtesz,
amit raksz:
hova vetül az árnyékuk,
milyen nagy?

És az a szél, ami ott fúj,
az a szél:
kér azokból egy árnyékot,
amit hozzád mér?

(Von Schwelle zu Schwelle, 1955)

Az ágy és az asztal

 

Az éjszaka illata a te ágytakaród, árnyékában hozzád fekszik a sötétség.
Simogatása megkarcolja bokádat és halántékodat, így ébreszt életre és alvásra,
rád talál a szavaidban, a vágyadban, a gondolatodban,
mert mindenikkel összefekszik, így csábít, így csalogat elő.
Szempilláidból kifésüli a sót, azt teszi eléd az asztalra,
kihallgatja pergő óráidból a homokot, azzal kínál.
És ami rózsa korában volt, árnyék és víz,
azt tölti poharadba.

(Mohn und Gedächtnis, 1952)

 András Orsolya fordításai

Illusztráció: Paul Klee

 

 

Edward Lear: A Kenguru és a Réce

“Ó Kenguru!” – mondta a Réce -,
“kegyed ugrál szüntelenül,
szökkenve föl és le, föl és le,
csuda gyorsan, szinte repül!
Én únom e ronda sekély pocsolyát már,
s érzem, túlnan a tarka világ vár:
vágyom messze vidékre!
Ó Kenguru!” – mondta a Réce.

“Vigyen engem a hátán, kérem!
Ó Kenguru!” – mondta a Réce,
“és nem mozgok, megigérem,
csak hápogok ide-oda nézve,
ha látom a tájat, a Nagy Gumifákat,
a földi, a légi, a vízi csudákat –
vigyen el, kérem az égre!
Ó Kenguru!” – mondta a Réce.

S a Kenguru szólt: “Nos, Réce,
vonzónak tûnne nekem
javaslata lényegi része,
de amit kér, nem tehetem.
Már elnézést, az a fõ akadálya,
hogy önnek roppant nyirkos a lába.
A hátam esetleg meghûl,
s még köszvényt kaphatok ettül.”

És mondta a Réce: “Az este
már mindent jól kitaláltam;
legjobb lesz mindenesetre,
ha zokniba bújik a lábam,
s hidegben majd köpenyembe takarva
naponként gyújtok közbe szivarra.
Így ugye mehetünk végre,
ó Kenguru?” – mondta a Réce.

És mondta a Kenguru: “Rendben!
A hold már, nézze: kerek.
De a farkam végire menjen,
hogy egyensúlyba’ legyek.”
És szökken a Kenguru, rajta a Réce,
s hipp-hopp, háromszor körülérte
útjuk a tarka világot. –
Vidámabb párt ki látott?

Havasi Attila fordítása

kenguru

Kátrány

Szüleim a tiszti klubban ismerkedtek meg.  Anyám gyönyörű, de egyszerű asszony, apám pedig ezredes volt. Ennyi és egy pap akkoriban elég volt a házassághoz. A háború alatt megszülettem én, és mire megismertem apámat, ő már egy hangját szétdohányzott alkoholista volt.
’46 egyik délutánján jött haza, akkor voltam hat éves. Hosszasan álltunk az előszobában némán, apám végig engem bámult. Akkor féltem először és utoljára életemben. Ledobta vászontáskáját és ráüvöltött anyámra, a rühes picsáért nem hoztál még kávét. Aztán elsétált mellettem, és leült a nagyszobában álló rádió elé. Egy sötét, belvárosi házban laktunk. Szüleim nem hagyták el a lakást soha, csak én jártam ki. Általában, hogy pár karton cigarettát és néhány üveg bort hozzak apámnak. Ő a szobájában ült, az íróasztalánál. Haja zsíros volt, sárga ingén ételfoltok, bőrpapucsa szakadt. Olvasott, rágyújtott, ivott, majd ismét rágyújtott. Anyám a nappaliban élt, horgolt, keresztrejtvényt fejtett. Apámmal csak a közös rádiózások alatt, és a konyhában találkoztak. Ha én futottam össze valahol apámmal, megszorongatta karomat, esetleg pofonvert. Egykedvűen tűrtem az égető érintéseket, ezalatt anyám többnyire zokogott és sikoltozott. Délutánonként, amikor az iskolából jöttem haza, ők a konyhában ordítottak egymással. Olyankor leültem a sarokba, és figyeltem őket. A veszekedések közben rendszeresen a mosatlan edényekkel ütötték egymás koponyáját, én meg a kis sámlin ülve néztem, ahogy a rászáradt ételmaradék pattogva hull a nyálukkal együtt a levegőbe.
Apámnak egy reggel megállt a szíve. A testét néhány koszos városi galamb vitte ki az ablakon. Anyámmal összeszedtük a holmijait, a szemüvegét, néhány műszálas kardigánt, egy-két lyukas zoknit, a gyógyszereit, és elégettük őket. A hamuból kikotort összeolvadt tömböt egy jelképes sírba tettük. Papot hívtunk, én pedig a sírnál állva szétosztottam az asztalán talált cigarettákat, és mindannyian rágyújtottunk. Anyám először sóhajtott fel megkönnyebbülten a háború óta, a kátrányos szűrőn át.

 

Híres tankák a X. századból

 

Régi és új versek gyűjteménye (Elválás, 404.) 

Akkor költötte, amikor a sigai szorosnál beszélgetett valakivel, majd elváltak:

Ki no Curajuki

Még tenyeremből
csorduló vízcsepptől is
felkavarodik:
hegyi kút nem oltja szomjam,
s most tőled is válnom kell.

 

Régi és új versek gyűjteménye (Keleti dalok, 1093.)

Ismeretlen költő

Ha én tégedet
elhagyván mást szerető
csapodár leszek,
Szue-hegy fenyvesein
csapjanak át a hullámok!

 

Szemelvények gyűjteménye (Tavasz, 15.)

Reizei császár paravánképéhez, melyen egy virágzó szilvafás házhoz vendég érkezik:

Taira no Kanemori

Kertemben nyíló
szilvafa magas ágát
láttad meg talán?
Nem gondoltam, és mégis
eljöttél ma énhozzám.

Fittler Áron fordításai

unnamed

Két felszín közt pattogó fény

minden mozdulat; egyensúlyvesztés.
törekvés a káosz felé: lényegtelen.
maroknyi hamuból a szénvegyület
követhetetlenül mássá állt össze.

lehetsz akármi. – neked mozdulatlan minden.
újbóli rácsodálkozás a születés előtti térre;
nincs. – csupán önámítás, amit a szív szimulált. –
körbeölel téged a semmi világtalan geometriája.

hát így végzem én is és minden egyes élő.
hiányunkat csak a csendülő szőrszálak
jelzik majd a szélben. alig hallható frekvencián.
egy ismeretlen szó lesz a menedékünk.

addig is sötétlő torkomból hívlak elő újra nagyi, – ne félj.
ahogy a sejtjeiden átsejlik a megnyugvás,
színtelen tisztaságú lesz és pillanthatatlan minden;
tükörképe egy másik tükör felszínének.


fotó: Elle Hanley