Tizenegy percem van, hogy elérjem a vonatot. Ha futok, menni fog. Természetesen futok. Kapkodok a kulcs után, nincs sehol. Tegnap én fűtöttem be, a kulcs talán a pinceajtóban maradt. Ott maradt. Kikapom a zárból, a kapu előtt rálépek valami puhára, szőrösre és ruganyosra: patkánytetem. Milyen ősi ösztönök dolgoznak a kutyákban? Futni kezdek, a földúton senki, lassan oszlik a hajnal, gyomromban ismerős, de haszontalan émelygés. Műtőasztal hidege a mellkasomban.

Valaki figyeli a testem. Talpam alatt bomlik szét az ősz, a patkányt nem tépték szét, viszont játszva végeztek vele, N. majd zacskóba lapátolja, be a kukába, igazából az erdőbe kéne vinni, mert a kertben újra és újra kiássák, újra és újra megrágják, újra és újra leteszik a lábam elé; valaha medvékre vadásztak falkákban, összehangolt támadási ceremóniával, mi nekik egy patkány. Mi a testemnek tizenegy hónap az örökkévalósághoz képest.

Van a termékeny nő, mondja B., csíkszája körül fölényes mosoly, a redőnyt nyáron leengedték, hogy a kis házba ne folyjon be a meleg, kérsz a sajtomból?, én meg báránymód bólogattam, és ettem abból, amit készített. Szavai méreggé erjedtek bennem, a sajtot kihánytam.

A vonaton nincs hely. Ha van, táskát raknak maguk mellé az öregasszonyok, és foglalják a plüssülést egy pár megállóval később felszálló barátnőjüknek, akivel aztán végigkároghatják a negyven percet. Érett tökök narancssárgállanak a földeken. Halloween-lámpát faragunk a lányommal, vagyis nagyrészt én forgatom a kést, a dísztök savanykás szaga felpuffad a konyhában. Egy pillanatra beugrik, ahogy, mint egy Frida Kahlo-képen, kibomlott hajjal és hálóingben lukacsosra szurkálom a méhemet; széttárt karokkal nézek arra, aki a képet nézi, mélyen belefúrom tekintetem az övébe: nő vagyok, halott nő egy üres bölcső mellett, tágra nyílt pupillákkal és balra húzódó vigyorral. A hasam döglött. A hasam üres, mint egy semmivel telt lufi; milyen élőlény az én hasam. A hasam olyan, mint egy lombikos üveg hasa, amiben kaján mágusok keverik az életet.

Tizenegy óra, míg egy napot nem-otthon töltök. B. a hetedik hónapig bejárt dolgozni, én lehet, hogy hetvenedik évemig fogok, folyamatosan. Egyre több ember zsúfolódik fel a vagonokba, a következő állomásnál már nem fér fel több; hova megy ez a vonat, mi a végállomása ezekkel az egymáshoz préselődött kabátokkal, hajakkal, szagokkal és indulatokkal. Ahol felszállok, fröccsentett mész a sínek között és a peronon. Mikor először láttam, az iszonytól szédülni kezdtem és ömlött a vér az orromból; előző nap a kertben gereblyéztem annak a hatalmas, haszontalan fának az ágait, amit még ősszel vágtunk ki, és akkor hallottam a mentő- és tűzoltóautók vijjogását. A fa azóta a kert elképesztő zugaiba reinkarnálódott, talán utolsó erőfeszítésből szórta szét a magvait, és bosszúból azokon a helyeken szökken szárba megdöbbentő gyorsasággal, amiket a leginkább ellenőrzésem alatt szeretnék tartani. A lányommal együtt szórjuk a magot a földbe, én ások kis gödröket, ő hint, a kutyák a kerítés mögül lesnek féltékenyen; a lányom haját két copfba fonom, a haja színe sötétbarna, szinte fekete és nagyon erős, mint az apjáé, a szeme viszont zöld, ahogy az enyém és az én apámé. A lányomnak még nincs neve. A peronra fröccsentett mész egy részegen a sínek közé tévedt néhai birkózó valamelyik testrészének bizonyos szöveteit takarja, a vasúti átjáró mellett eddig négy keresztet számoltam össze. Hogyan is várhatnánk el egy Intercitytől, hogy figyeljen a részegekre?

A hatalmas fa, amit kivágtunk, tulajdonképpen beárnyékolta az egész kertet, így esélye sem volt a diófának; a mandulafa levelein hájas, zöldhátú legyek dongtak, a homokban fáradtan burjánzott a gaz, mire a kert végébe értem az irtással, kezdhettem elölről. A lányom, akinek nincs neve, a gyorsan cseperedő napraforgó fölé hajol, és titokban, amikor nem látom, letép egy levelet. Este kiülünk az erkélyre, és mikor már alszik, zamatos irsait kortyolgatunk az apjával.

B.-t összesen tizenegyszer láttam eddig; előszörre barátságos volt és terhes. Másodszorra magunkra hagytak, és egymás szájából kapkodtuk a szavakat. Talán ötödszörre jelent meg először az a fölényes mosoly a szája körül: a nő anya. A nő anya. A NŐ ANYA.

Nincs jogom, hogy üljek a vonaton. Még páran felpréselődnek, üveges tekintettel meredeznek a kabátba húzott élőhalottak. Egy fiatal lány mellettem hirtelen elájul, de annyian vannak körülötte, hogy nem veri szét a fejét semmiben. Azonnal helyet adnak neki, kólával itatják. Kertemben, a homokos talajon, csak a madárbogyófa inkarnációi szaporodnak, a gaz és az akác. Hétvégén kapkodva gazolok és gereblyézek, mintha valami százéves lemaradást próbálnék bepótolni, igyekszem nem arra a tizenegy órára gondolni, amit nem itthon töltök. A madárbogyófa ága rendkívül rugalmas, és gyakorlatilag kitéphetetlen, ha egyszer már meggyökeresedett. Az akáccal is ugyanez van; nem tudom kiásni, így tőből vágom le, viszont legkésőbb másfél hónap múlva, három-négy friss oldalhajtással szaporodik tovább, megállíthatatlanul. Néha már szégyellem magam eszelős irtási hadjárataim után.

Egy pillanatra elkapom a lány tekintetét: kissé bamba, de mintha valami titoknak határozottan örülne. A mellette ülő nőből ömlik a szó, hamarosan a saját lábtörésének történetét ecseteli. A lány bamba mosollyal fordul felé, mintha neki mondhatnának akármit: most, az ájulás után, már bárminek örül.

Zuglónál, a pénztár előtt, általában reggel nyolctól este nyolcig, áll egy férfi, csendes bolond. Nyitja és csukja az ajtót, mintha a király terme előtt teljesítene szolgálatot. Néha, jó időben, a sapkáját is leveszi. A lányom imádja ezt a történetet, naponta legalább ötször elmesélteti velem. Részletes személyleírást követel tőlem, és néha, főleg esténként, azt kéri, hogy suttogjam el a másik befejezést. Azt, ami nem jó. Nem jó, de szép.

A lányom másik kedvenc meséje a varázslós. A hasam, kezdem mindig, és a semmivel telt lufira mutatok, egészen olyan, mint egy lombikos üveg alja, na, abban keverik fehér ruhás, jó mágusok az életet. Milyen az a mágus, kérdezi a lányom. Hát jó, mondom neki. De pontosan milyen, kérdezi, és éhes szemekkel fürkész. És akkor részletes személyleírást adok.

Néha, esténként, a lányom azt kéri, hogy suttogjam el neki a másik befejezést. Azt, ami arról szól, hogy az egyik mágus, aki nagyon jó, de kicsit még kezdő a varázslat mesterségében, egyszer véletlenül leejt egy üveget. Akkor megáll az idő. A szilánkok ezerfelé szórják az erős laboratóriumi lámpák fényét, és a hideg padlón megcsillan valami. Olyan fénye van, mint a te szemednek, mondom a lányomnak, és ilyenkor mindig megcirógatom az arcát. Szóval, mondom tovább, az a csillanás a hideg padlón, egy élet lett volna, amolyan szivárványszínű, tökéletes, pulzáló gömb; és ekkor jövök én. Lehajolok, a tenyereim közé veszem a csodát, és megbocsájtok a jó mágusnak. Még intünk egymásnak, ahogy hálóingben, bomlott hajjal kisétálok a laborból, és téged pedig, mondom a lányomnak, és még egyszer megcirógatom az arcát, hazaviszlek, és soha, soha, soha nem térünk vissza ide többé.

(Illusztráció: Gill)

Az emberek többnyire egy szót tudnak a tengerre, és ebbe az egyetlen szóba sűrítik minden ámulatukat és rettegésüket.
Pedig talán többféle ámulat van, ahogy többféle túlvilág. A saját marcona, északi tengere után Riolda alig tudott betelni a langyos áramlatokkal, a szinte bársonyos napfénnyel, a hajó körül ugrándozó piros szárnyú halakkal. Ahogy a víz fölött röpdöső latin hangsúlyokkal, a déli  forróságban megolvadni látszó azúrral sem.
– Eddig még nem is éltem igazán – suttogta magának.
A tenger olyan áttetsző és világos volt, hogy bánatot, reményt könnyű volt beléje vetni. Talán még  lelkifurdalást is. Hiszen gyötrődve gondolt arra, hogy Hanna lányát, Leát egyetlen szóval megszabadíthatta volna a Benjamin-féle örökös vándorlástól.
És vajon a nyakában lógó amulett nem Leát illeti?

Közben a hajó úgy vágtatott, mintha láthatatlan szelek nógatnák.
Ben Naftali tengerészei a meleg utolsó fuvallatával meg akarták kerülni Itáliát, és az Arméniában szőtt selymeket még november előtt kirakodni Velencében. A szelek irgalmasok voltak ben Naftalihoz, a hajósok pedig készségesek és bőbeszédűek – Rioldának nem is kellett könyörögni nekik, hogy meséljenek az istenek régi háborúiról vagy csak a delfinekről, akik királylányokba szeretnek bele vagy barátságból megmentenek vízbe dobott, fiatal költőket.
Különös, felejthetetlenül mámoros és mégis barátságos volt ez a tenger. És vajon N. herceg, a Nyugati szél szigetének titokzatos költője nem a rómaiak tengeréről írt verseket?

Milyen tündöklő, milyen magabiztos
nyomot hagy a sirály a vízen!
Olyan erővel csapódik bele,
mintha meg akarna halni,
vagy dühös gőgjében
párbajra szólítaná a tengert –
el nem törlöd,
el nem felejted.

Nincs is szavunk a millió sebre,
ami szempillantásról szempillantásra
felszakítja a tengert.

És mégis: a tiltakozás megszépít engem.
Hiába várnak rám makulátlan csendben
a menny terei. Ámítás az örökkévalóság.
Vak és tökéletes víztükör mozgás,

rezdülés nélkül. Sima és feszes. 

El nem érhetem.
Többé bele nem veszhetek.

Riolda megpróbálta a verset a hajósok könnyű latinjára lefordítani.
– Hiába, nincs a zenénk a te füledben – legyintett a kormányos. És nyugodt estéken maga énekelte el azokat a nótákat, amiket gyerekfejjel tanult a Nápolyi-öbölben. Egy öreg kormányos, egy szürakuzai görög pedig a csillagképek titkait magyarázta el.
De most már a nem túlságosan éleselméjű ben Naftali is sejtette, hogy Rioldáért sehol a világon nem fog „királyi” váltságdíjat kapni.
– Túl sok nyelvet tudsz, és túl kíváncsi vagy. A királynők nem ilyenek! Túl gyakorlatias vagy, túl bőbeszédű.  – mondta Rioldának.
Ő bezzeg nem volt kíváncsi rá, hogy Riolda honnan jött, és miért érkezett.
Noiában, egy galíciai kikötőben találkozott már pár csaló, részeges angolszász kereskedővel.
– Ezek nem is angolszászok, hanem angolgyíkok – böffentett. – Még hogy költők!  Még hogy N. herceg! Nem értenek a dallamokhoz, nem értenek a rímekhez, ráadásul nem is ismerik az adott szó szentségét, csak részegen dülöngélnek a mocskos söreiktől.  Hát talán nem igaz? Talán nem ezért ítélte a Teremtő örökös szegénységre őket?
Ostobák és éhenkórászok mindahányan, akik északon születtek.
Riolda lenyelte a választ.
És mivel nem volt hova bújni egymás elől a fedélzeten, úgyhogy Riolda jól megfigyelte a kereskedőt. A hajó tulajdonosa, Ben Naftali egyetlen órát sem hagyott értelmetlenül elmúlni. És bár öreg szolgáján kívül egyetlen zsidó sem volt a hajón, minden szokást, minden vallásos előírást féltő gonddal betartott. És minden apróságért – kedvező szelet kaptak, elmúlt a gyomorrontása, szépet álmodott – a Teremtőjének hálálkodott. Emiatt nemcsak ő, hanem az utasok, a tengerészek, sőt a szolgák is úgy érezték, vele mindig különleges dolgok történnek. Hogy a hajója rendben, erőfeszítés nélkül, boldogan röpül, hogy vele minden megpróbáltatás könnyebb.
És talán tényleg lehetett valamiféle együttérzés volt a hajójában, mert a vártnál is gyorsabban értek Szicíliába, ahol ben Naftali kiegészítette a rakományt mandarinnal és szárított fügével – északi ínyeknek oly édes és ragacsos gyümölcseivel.
Riolda földet töltött egy cserépkorsóba, és oda rejtette el a magokat.
De ideje volt, hogy ben Naftalit nyíltan vallatóra fogja.
– Most szökjem el tőled, vagy várjam meg, hogy eladsz rabszolgának? – faggatta mosolyogva Riolda.
Ben Naftali a szakállát simogatta.
Aztán percekig szidta azt Hannát, a ravasz öregasszonyt, aki rászedte őt a váltságdíjas mesével. Hannát, aki miatt talán vissza sem térhet Almériába, és nem hozhat többé osztályon felüli selymeket
– De megfájdul a gyomrom, ha ennyit idegeskedem – jelentette ki egy idő után.  – Ha pedig eladnálak, attól előbb-utóbb rossz álmaim lesznek. A rossz álmok pedig megártanak, előbb az emésztésemnek, utána az izületeimnek. Úgyhogy inkább ajánlani foglak Velencébe egy kereskedő-famíliának, azt hallottam, Guido Romenini épp északi asszonyt keres házvezetőnek. Aztán boldogulj, ahogy tudsz! Meglehet, előbb érsz haza a szigetedre, mint én Marseille-be.

A királylány, ahogy felébredt, megérezte, ez az a nap. Ma végre kiléphet a toronyból, meglátogathatja a messzi völgyeket, amiket a magasból látott, és megismerhet mindenkit, akit eddig csak elképzelt.

Felkelt, és öltözködni kezdett. Vajon melyik a megfelelő ruha a napra, amikor elkezd élni? Ez nem, ez sem, az biztos, na, ez meg végképp. Tökéletesnek kell lennie. Nem szabad sajnálni rá az időt.

Egek, mekkora rendetlenséget csinált, ez nem maradhat így! Gyorsan rendet csinál, aztán indul is. De annyira nincs kedve hozzá. És egyébként is, úgy elfáradt a nagy válogatásban. Olvas egy kicsit, kipiheni magát, rendet rak, aztán megnézi a világot.

Lekapta az egyik könyvét, belelapozott, ám a kedvenc jelenetei annyira magukkal ragadták, hogy csak órák múlva vette észre, éhes. És még a ruháit sem pakolta el. Na sebaj, mindent csak sorjában. Főzött, aztán evett és elmosogatott, hiszen az úgy nem maradhat.  Aztán kilépett a teraszra, és elgyönyörködött a kora délutáni napsütésben.

Először körbesétálja a torony körüli tisztást, aztán a ritkás kis erdőt. Utána jöhetnek a dombok. Merre menjen? Melyik mögött lehet vajon a falu? A hegyeket is meg akarta látogatni. Mennyi időbe telhet, míg a kékséghez ér? És mi minden várhat ott rá? Elég az ábrándozásból. A Nap jó pár arasznyit ugrott már a horizont felé.

Beszaladt, és visszaakasztgatta egyenként mindegyik ruháját, amiket nem ítélt megfelelőnek arra, hogy megismerje bennük a világot. Aztán gyorsan feltakarított, hisz hátha találkozik valakivel, akit meghív az otthonába. Poros polcokkal és összejárt padlóval csak nem fogadhatja az első vendégeit.

Elkészült, és már csak valami elemózsiára volt szüksége, hisz ki tudja, meddig marad. A kosárka természetesen legalul volt, és a kenyérszeleteléssel megint összemorzsázta az egész asztalt. Rettentően félt a hangyáktól, nem hagyhatta ott.

Eljött azonban az a varázslatos pillanat, amelyre oly régóta várt. Elkészült. Mindennel elkészült. Íme, kész volt rá, hogy elkezdődjön ez élete. Köpenyt kanyarított a vállára, felkapta a kosarat, és szélesre tárta a torony ajtaját.

A Nap épp lebukott a kék hegyek mögé. Sötétedni és hűvösödni kezdett az idő. Ilyen későn már nem szabad elindulni. Semmit sem látna a világból. Üsse kő. Majd holnap.

Gondolta az ősz hajú királylány.

(Illusztráció: Kate Kulish)