Hónapok teltek el, amióta nem látta a férfit, de még mindig nem tudta elfelejteni. Amíg együtt voltak, boldogsággal töltötte el a tudat, hogy végre talált valakit, aki megfelelt az elvárásainak. Tetszett neki a műveltsége, az intelligenciája, a mély lelke, a szentimentalizmusa, és a külseje.
Soha nem kereste a szép férfiak társaságát, mert meg volt győződve róla, hogy önzők és kegyetlenek, mint az apja, aki fiatalon úgy nézett ki, mint egy modell, és akivel csak lehetett, megcsalta az anyját. Aztán elhagyta a családot és eltűnt az életükből, örökre.
Amikor, már negyvenes nőként, de még mindig csinosan megismerte a férfit, egy kicsit meg is ijedt tőle. Soha életében nem látott ennyire szabályos külsejű embert. Magas volt, az alakja atletikus, a haja dús, erős szálú, az arca és az orra hosszúkás. Hatalmas, dióbarna szemeibe bele lehetett szédülni. Csak a keskeny szája utalt arra, hogy lehet némi alapja a nő félelmének.
Ám ő próbálta elhessegetni magától a rossz gondolatokat és előtérbe helyezni a másik belső tulajdonságait.
Hinni akarta, hogy ez most végre sikerülni fog és nem is vágyott elérhetetlen dolgokra, csak meghittségre, szeretetre, tartalmas közös programokra. Érezte, hogy a férfi narcisztikus személyiség, aki valahol saját magába szerelmes, nem véletlenül volt hosszú évek óta egyedül. De nem törődött vele, azt gondolta, mellette majd megnyugszik a lelke és fejlődik a jelleme.
Gyakran mondta neki, hogy érzi a köztük lévő harmóniát. Amikor nem találkoztak, akkor is minden nap felhívta.
Idővel azonban, talán, mert sok lett neki ez a rajongás, a férfi kezdett kihátrálni a kapcsolatból. Nem vette fel a telefont és nem is kereste a nőt, aki egyre inkább úgy érezte, hogy becsapták, elárulták.
Szeretett volna magyarázatot kapni, de nem kapott. Szerette volna tisztázni a helyzetet, ám a másik erre sem volt hajlandó. Amikor már semmilyen más lehetősége nem maradt, hívatlanul elment a férfihoz.
Egy hétköznap délelőttöt választott ki erre az alkalomra. Felöltözött csinosan, szolid sminket készített magának és elindult. Ahogy odaért a házhoz, arra készült, hogy felérve a lépcsőn majd megnyomja a kaputelefont, amikor hirtelen kivágódott a kapu, és a férfi lépett ki rajta, hosszú, fekete ballonkabátban, cigarettával a kezében, idegesen. Még így is milyen szép…, gondolta a nő és oda akart menni hozzá, de a másik, abban a pillanatban, ahogy észrevette, elhúzta a száját és nagy ívben kikerülte.
A nő úgy érezte, hogy ez már sok. Utánament és megállította.
– Van egy perced? – A férfi ingerülten ránézett, eldobta a kezében égő cigarettát, és szenvtelenül a nő arcába fújta a füstöt.
– Nem érek rá – mondta azon a mély, búgó hangján, amit a nő annyira szeretett. Csak nem azzal a sterilen lekezelő tartalommal, amit most hallott. – Minek jöttél ide?
– Szeretném tudni, mi az oka annak, hogy még annyira sem méltattál, hogy közöld velem, vége.
– Ilyen vagyok – vágta oda a férfi.
– Ez nem elég. Értelmes magyarázatot várok. Úgy gondolom, ez a legkevesebb azok után, ami köztünk volt.
A férfi most rá sem nézett a nőre. Látszott rajta, hogy kényelmetlenül érinti a dolog és a legszívesebben szabadulna ebből a nyomasztó helyzetből.
– Nem megy ez nekem. Meguntalak. Az a rengeteg telefon, a levelek, minden, amit csinálsz, fárasztó és unalmas.
– Aha… – a nő szeméből kifolyt egy könnycsepp és végiggördült az arcán, aztán megállt, valahol a nyaka és a mellkasa között. – És ezt így kell megtudnom. Miért nem mondtad el? Vagy, ha nem volt bátorságod elmondani, miért nem írtad meg legalább?
– Nem akartam cirkuszt. Gondoltam, idővel majd megnyugszol és elfogadod, hogy így alakult.
A járda szélén álltak, amikor mindez elhangzott és a férfi készült átmenni a túloldalra, csak arra várt, hogy a lámpa zöldre váltson. A nő akkor megfogta a karját.
– Ne fogdoss engem! – kiabálta a férfi és elrántotta a kezét. Aztán elviharzott, a fekete kabátjában olyan volt, mint egy nagy, gonosz varjú. A nő még állt ott egy darabig, leforrázva, és agyonnyomva a másik kegyetlensége miatti fájdalomtól.
Életemben nem aláztak még meg így…, motyogta halkan, miközben a földet bámulta. Látta, hogy itt már semmit nem tehet, és elindult hazafelé.
Ahogy beért a lakásába és levette a kabátját, a táskáját a földre hajította és keservesen sírni kezdett. Majdnem egy teljes órán keresztül sírt, de még akkor sem könnyebbült meg. Úgy érezte, hogy ez a férfi semmibe vette mindazt, ami köztük volt és elvette tőle az utolsó reményt is arra, hogy egyszer az életben még boldog legyen. Próbálta megérteni, mit miért tett a másik és miért ilyen aljas, sunyi módon, de nem talált értelmes magyarázatot a viselkedésére. Nem értette, miért baj az, ha gyakran hívja azt, akit szeret és ha ír neki, ha törődik vele.
Nem segített az idő sem. Azt gondolta, talán, ahogy peregnek a napok, a hetek, a hónapok, szép lassan elfelejti a férfit, de nem így lett. A fájdalom még mindig benne volt, beleette magát a húsába, csontig hatolt benne, tanyát vert ott és nem is akart eltűnni.
Egy este a tükör előtt állt, nézte a még mindig finom vonású arcát, csak a kialvatlanságtól karikás szemei törték meg a látszólagos harmóniát.
És akkor hirtelen szöget ütött a fejében egy gondolat. Kirohant a fürdőszobából, be a nappaliba, és az íróasztalán lévő üres papírhalmazból kivett egyet. Fogott egy tollat és írni kezdett.
“Minden nappal egyre csúnyább és taszítóbb legyél!” – véste a papírra, és odaírta a férfi nevét is.
Ettől kezdve hosszú heteken át, minden este meggyújtott egy szál gyertyát és amíg az el nem égett, mantrázta a papírra írott szöveget.
Megszállottság volt ez? Vagy már őrültség? Nem gondolkodott rajta.
Hitt abban, hogy hathat ez a varázslat?
Ezzel sem foglalkozott. Csak az érdekelte, hogy a szertartás, ami időközben az élete részévé vált, soha el ne maradjon. És nem is maradt el soha.
Egy esős, őszi napon elhatározta, hogy a végére jár a dolognak és megnézi, lett-e eredménye a varázslatnak.
Tudta, hogy a férfi minden este nagyjából ugyanabban az időben megy cigarettáért a lakásával szemközti trafikba. Gondolta, ez jó alkalom lesz a leskelődésre és talán nem is kell sokat várnia. Megállt a ház oldalánál, úgy, hogy a másik ne lássa meg azonnal.
Kis idő múlva kinyílt a kapu és egy hajlott hátú öregember lépett ki rajta. Nagyon lassan mozgott, szinte vonszolta le magát a lépcsőkön. Ez biztos az egyik szomszédja, morfondírozott a nő.

Ám ahogy közeledett az az alak, halványan felismerte benne a férfi vonásait.
A dús haja kihullott, a vonásai megcsúnyultak, az arca ráncos volt és fehér, mint a fal.
A nő dermedten állt, amikor a férfi észrevette és odacsoszogott hozzá. Mondani akart valamit, de egy hang sem jött ki a torkán. A nő látta, hogy foga sincs már. Csak a szemei és a fekete ballonkabát emlékeztették arra, akit valaha annyira szeretett.
A férfi ott állt előtte, némán tátogva, fogatlanul, öregen. A nő akkor belenyúlt a zsebébe és elővette a papírt, rajta a szöveggel: “Minden nappal egyre csúnyább és taszítóbb legyél!”.
Odaadta a férfinak.
Aztán megfordult és elment…

(Illusztráció: Diego Cassini)

Tetőtől talpig meghalok.

   Mint mindenki, de mint mindenhez, ahhoz is biztos terv szükséges, felelte nagyapám, és átharapta a marcipán szívet.

   Ki tud többet megenni, én, vagy mondani, ő, az anyám a születésnapomon; a torta közben kapott észbe, hogy katicáknak biztosan jobban örülnék. Sosem ül le, olyan jó nézni, ahogy eszem. A vendégek kacagtak, hiába kapálóztam kézzel-lábbal, hiszen egy-két katicáról volna szó, és azokat is régen, csak véletlenül. Ezek az apró részletek már senkit nem érdekeltek, csörömpölt-csendült az asztal a nevetéshez. Szemeiktől bogarak púposodtak az öklömben, csordultig lével és megannyi ponttal gazdagítva a számat. A zsúr után nagyapa még cukrászdába kellett, hogy vigyen, ha azt akarom, a mák íze máshonnan is idézzen. Tömhettem, édesség nem fogott rajtam.

   Édesem, Isten éltessen!, és ezt a gyűrűt adta. Két soros körben köves, akkor nagy volt az ujjamra, most az izzadtságtól hagyna le, most, amikor lefékezek a házunk előtt, és a kulcsot fordítanám. Azé a nagyanyámé volt, akit a történeteiből megismertem.

   A kocsi hangjára kijön anyám hálóingben; világít az udvari lámpa, a falra – mindenféle árnyakból – mindenfelé lepkék kapaszkodnának; csontocskái kiütköznek a sápadt szöveten. Le kell hajolnom hozzá, hosszasan szorít; ragadok.

   Nem mondanám, hogy érintetlen, ahogy azt se: olyan, ahogy utoljára hagytam. Kényszeresen kísérletezik, ezalól a szobám se lehet kivétel. Ha még heti rendszerességgel rájön, megközelítőleg kiszámíthatnám, hogy amióta utoljára elmentem, hányadik variációja – legalább hatvanadik – ez az általa feltételezett és felállított, majd újraértett és újrarendezett rendnek: semmit nem találok. A meglepetést inkább az okozza, ha valami nyomban előkerül. Nem tudnám megmondani, ebben az állandó rámolásban visszajuthatott-e az a valami, vagy van, amihez már nem nyúl. Mosolygok ezen, ha, amikor még itt éltem, nem is tudtam, mert megőrjített. Nemcsak máshogy képzelte a rendet rendnek – mert azt mindig máshogy –, de a veszélyessé, feleslegessé vagy használhatatlanná váltnak nyilvánított dolgaimat kiválogatta, aztán vagy titokban, vagy nyíltan kidobta, elajándékozta, eltűntette. Visítottam, sírtam egy-egy baba, trikó, cipő, könyv, nyaklánc vagy fésű után. Nem a trikó és a fésű miatt, hanem, hogy bármit lehet. Nincs magánszférám – mondtam egy idő után – nincs életem, nincs nyugtom, és amikor bevágtam az ajtót, behallatszott, innentől egy hétig szabadságom se lesz.

   Ilyen körülmények között önkéntelenül is lelepleződtem. Ezek miatt az áruló tárgyak miatt, amelyeket titoknak szántam, és amelyek tehát nem maradhattak sokáig abban. Ugyan nem minden esetben jöhetett rá anyám, hogy itt éppen az van, mivel az eseményekre vagy személyekre akár – számára legalábbis – felismerhetetlenül is utalhattak, nem kellett a bugyinak azonnal szakadnia, az aszpirinnek nyugtatókká válnia ahhoz, hogy velem kapcsolatban valamit ne találhasson rendben.  Ha volt is, ami egy ideig kitartott a szobámban, az még semmire nem jogosította fel egyikünket sem, később még egészen nyugodtan lába kelhetett ugyanannak a már többszörösen is biztonságossá nyilvánított tárgynak. Én meg, persze, az illető tárgy hollétére, tartózkodási terveire nem kérdezhettem rá, mert azzal akár be is ismerhettem volna annak fontosságát, szerepét, ez viszont rögtön kockázatos találgatásokat szülhetett. Adódtak rejtekhelyek: berakásokban, parketta alatt, szekrény tetején, lapok között, búra mögött, virágföldben, mindhiába vándoroltak, semmi nem garantálta azt, mondjuk, hogy egy hajtincset és fogacskát rejtő szerelmes boríték valaha előkerül. Azért sem, mert egy idő után már én magam sem tudtam, mit és hova is tettem. Ami viszont most biztosan megvan – mert meglett hozzá –, az a táskámban jött velem, amivel váratlanul teljesül egy elengedhetetlen feltétel. Nagyapám feltétele. Ez az, ami miatt a szünetben hazajöttem; hogy végre belekezdjek.

   Jó itt lenni, ebben a nem teljesen ismeretlen szobában, ahová már légkondi is került, és hogy, hogy nem az asztalon egy ezer éves, még becsomagolt festék. Igazán kedves anyámtól. A lepedőbe csavarodott lábaim, a kilógó körmeimen meggylakk – le kellene, le is fotózom: hogyan rövidülnek.

(Fotó: Keserü Piroska)

– Olvasta a Zabhegyezőt? – kérdezte az öreg, letüdőzve az utolsó slukkot a „kölcsönkért” cigarettából.
– Hogyan, kérem? – értetlenkedett az újságíró. – Ne haragudjon, nem értettem tisztán a kérdést.
– Azt kérdeztem – kezdte hangosan, szinte szótagolva –, hogy olvasta-e a Zabhegyezőt? Tudja, amit az a Salinger írt, és John Lennont lelőtte miatta az a Chapman.
Matthew Turner egóját sértette, hogy hülyének nézi őt ez a tüdőrákos, amputált karú, fél szemére vak férfi, akinek arca a sok dohányzástól olyan ráncos volt, mint egy kutya szájából kirángatott lepedő, és fél lábbal már a koporsóban táncolt. Nem ma kezdte a szakmát, és fiatal kora ellenére több tiszteletet érdemel, legalábbis ezt hitte. Jogtalannak érezte a lekezelő hangnemet, függetlenül attól, hogy sosem olvasta a Zabhegyezőt. Abból indult ki, hogy a mindenkinek kijáró tizenöt perc hírnév, amit most megadhat a magatehetetlen veteránnak, felhatalmazza bármire, mitöbb, felsőbbrendűvé teszi riportjának alanyánál. Egész életében díjak, és oklevelek mögé bújt, ezekben mérve a sikert, értéket, épp ezért nem is volt több díjak és oklevelek soránál. A helyzet az volt, hogy a vele szemben ülő John Furio véres köpetében előbb lehetett volna valódi tartalmat találni, mint az ő életének bármelyik pillanatában, a születést is beleértve. Gazdag családból származott, magánklinikán született, a legsterilebb körülmények között. Magániskolába járt, magántanárok képezték otthon, egyszóval mindenből kijutott neki a legjobb, legfeljebb megszületnie volt nehéz. Erre mondják, hogy aranykanállal a seggében született. Sablonosan ellenszenves, a legkevésbé sem életszagú éveket tudott maga mögött. Nem úgy, John Furio, aki másodpercekkel azután született, hogy anyjának egy rabló átvágta a torkát. Ha léteznek becsületes gyilkosok, az a férfi az volt: az újszülött Furiót sajátjaként nevelte feleségével, és sosem beszéltek neki igazi anyjáról. Pechükre egy ismerősük részegen elmesélte a fiúnak a történetet, John pedig kérdőre vonta szüleit. Vagyis akiket annak hitt. A válaszuk előtti hezitálás végzetesnek bizonyult, aznap mindketten meghaltak egy rejtélyes lakástűzben.
– Ahá, a Zabhegyező! – kiáltott fel unott érdeklődéssel Turner. – Nem, nem olvastam. Csak hallottam róla.
– Na, abban van egy rész – mondta rekedt hangján az öreg – amikor a végén a főhős arról beszél, hogy sajnálja elmesélni a történetet, mert mindenki hiányozni kezd neki. Tudja, akikről mesélt. Hát ez is pont olyan. Pontosan olyan.
Már most unta a még el sem kezdett mesét, amit végig kell hallgatnia az egykori katonától, ezért remélte, hogy olyan sztorit kap, amivel tovább gyarapíthatja díjait. Egy Pulitzer jól jönne. Szalagcímek sorjáztak a fejében. „Az utolsó vietnámi veterán igaz legendája”, „Vietnám mohikánja”, „Hiénák Vietnámban”. „Vietnámi zabhegyező”, persze… Magában jót röhögött rajta.
– Volt maga katona? – kérdezte Furio, és egy újabb köpéssel tovább növelte a hintaszéke mellett kialakult vértócsát.
Turner a fejét rázta.
– Nem, nem voltam.
– Hát, akkor maga nem tudja milyen az igazi család – érkezett az újabb sértés. – Nincsen erősebb kötelék a bajtársiasságnál. A szerelem, a vérrokonság szart se számít a lövészárokban született családhoz képest. Ezt egy magához hasonló tejfölösképű úgysem érti, de nem is ez a fontos. Olyan kötelék ez, amit az Isten se szakít szét. És a halál sem.
Mereven maga elé bámult, Turner pedig látta a szemein, hogy egykori társaira gondol. Üvöltött parancsok, felrobbant testrészek, repeszek, bepisált újoncok, átlőtt sisakok, és minden, ami háború, ott volt az öreg szemében. Irigyelte ezért. Egy poklot megjárt és túlélt emberrel beszélhet. Diktafonjára nézett, bő fél órányi anyagra volt még elég az elem. Bízott a legjobbakban.
– Volt egy Tamlinson nevű felcser. Tudja, ilyen harctéri orvos. Részegen mindig azt mondogatta, hogy három ember van, akiért tűzbe menne. A felesége, a lánya, meg én. Azt mondják a részegek, és a gyerekek mindig igazat mondanak. Fingom sincs mivel érdemeltem ki ezt a bizalmat. Emberként viselkedtem vele, de hát… máshogy nem is tudok. Na, tudja, mindig meghallgattam ha panasza volt, ha nekem volt cigarettám, akkor neki is, és fordítva. Egyszóval jó barátságba kerültünk. A kislányáról készült képeket is csak nekem mutogatta. Egyszer sikerült megmentenem az életét.
Turner szeme felcsillant ennél a mondatnál. A nagy sztori, ami végleg híressé teheti itt van a küszöbön, és bírni fogja elemmel.
– A lövészárokban készültem összeszarni magam, és a térdeim közé akartam dugni a fejemet, nehogy kapjak az ellenséges tűzből. Akkor látom, tudja, hogy az a nagy melák mászik ki az árokból, hogy egy fejlövést kapott tisztet megvizsgáljon menthető-e. Na, ezt észrevette a vietkong is, láttam, hogy mutogatnak rá. Rajta volt a karszalag, persze, ki akarták lőni. Tudja, orvos nélkül félkarú a sereg. Nem tudom, hogy mi a rosseb ütött belém, de mikor megláttam, hogy beirányozzák a mozsárágyút, kirohantam az árokból. Azt mondják, hogy az adrenalin megnövelheti az ember fizikai erejét. Hát, az enyémet aztán megnövelte. A sisakszíjánál fogva rángattam vissza Tamlinsont az árokba, és abban a pillanatban már kráter volt a földben ott, ahol pár másodperce elkaptam a grabancát. Akkor vettem csak észre, hogy közben bepisáltam. Jobb volt, mintha véreztem volna, és nem voltam ezzel egyedül. Ha nem is volt divat, de az a sok rohadt helyzet nem a húgyhólyagnak volt való. Tudja, akkoriban azt se bántuk, ha összefossuk a gatyánkat. A halálnál minden jobb volt.
De ez sem igaz. Amíg Tamlinson háborúzott, addig a testvére viselte gondját a feleségének, és a kislányának. Annyira, hogy Tamlinson egy nap levelet kapott. Ebben közölte vele Janet, a felesége, hogy elhagyja, nem bírja tovább a katonafeleségek életét, és elköltözik közös házukból Tamlinson bátyjához, vele köti össze az életét, ha egyszer Tamlinson hazaér a frontról, és elintézik a válási papírokat. Egy ilyen hír után mindenki szar passzban lenne. Tudja, Tamlinson aznap este hülyére itta magát. Mi meg vele ittunk. Monarty, Hoob, Holand, és Kisorov is. Az orosz eléggé magának való volt, ezért is volt nagy szó, hogy csatlakozott hozzánk. A parancsnok nem tudta miért vagyunk búval baszottak, mikor egy újabb napot húztunk ki, és egész tűrhető viszkit iszunk. Egy pohárra leült közénk, de a fagyos hangulatot nem bírta. Inkább azokhoz ült oda, akik énekeltek meg gitároztak.
Tamlinson minden korty után megköszönte, hogy ott vagyunk vele. Mi meg minden korty után megveregettük a vállát, és nyugtattuk, hogy „minden rendben lesz, testvér”. Szomorúan mosolygott. Bár ne láttam volna. Akkor talán nem jönne vissza éjjelente, mikor normálisan próbálok aludni.
Kidőltünk a piától, és persze a fáradtságtól. Tudja, akkor még az életben maradás is rohadtul fárasztó tudott lenni. A saját horkolásomra ébredtem, akkor láttam meg Tamlinsont feltápászkodni a fekhelyéről. Valami azt súgta, követnem kell. Próbáltam halkan osonni utána, kiküszöbölve a viszki okozta egyensúlyproblémákat. Egy pillanatra szem elől tévesztettem, a parancsnoki sátor melletti dombnál. Abba az irányba mentem tovább, amerre utoljára láttam. Mire rátaláltam már egy fán lógott. Tudja, felkötötte magát. Nem tudtam, mit csináljak. Láttam a háborúban bőven halált, de ez más volt. Mindegyik más, de ez mélyebb volt. „A kurva életbe”, ennyit tudtam kinyögni. Csak azután rohantam, hogy levágjam. Nem hagytam, hogy a teste a földre zuhanjon, amennyire bírtam megtartottam. Szólítgattam, láttam, hogy a szemei nyitva vannak. „A kurva életbe”, igen ezt mondtam. Tudja, nem azért voltak nyitva a szemei, mert még élt. Én is tudtam, csak nem akartam, hogy igazam legyen. Nem tudtam megmenteni. Egy egész kibaszott háborút túlélt. Vadásztak rá, ránk, és kihúztuk, napról napra. Erre miért hal meg? Mert van egy felesége, aki nem szereti eléggé, és van egy testvére, aki nem szereti és nem tiszteli eléggé. Ők adták a kezébe a kötelet. Igen, a kurva életbe.
Felső ajkán csillogtak a sós könnyek, és csak most, a történet végén köpött egy istentelen nagy pirosat. Ez is a tiszteletadás egy jele volt; nem piszkított bele a történetbe.
Turner a diktafonra nézett. Negyed órája lemerült. Nem tudta, hogy sírjon-e vagy nevessen. Úgy érezte elpocsékolt egy értékes délutánt, egy hétköznapi meséért. Ugyanakkor röhögni tudott volna saját szerencsétlenségén, mikor azt hitte, hogy egy hatalmas sztorit fog kapni. A hétvégét rágódással töltötte, fogalma sem volt mit kezdjen az öreg Furio történetével. Szomorú, meg minden, de mi az istent lehet kihámozni belőle, ami hasznára válik?
Hétfőn korábban ment be a szokottnál. Újra meg akarta hallgatni a hanganyagot, hátha sokadik alkalommal eszébe jut valami ötlet. Leült íróasztalához, kihúzta a felső fiókot, és kikerekedett szemekkel nézte az oda nem illő tartozékát a fióknak. Kiemelte belőle Salinger Zabhegyezőjét, kinyitotta, és az első oldalon, a cím alatt a következő sort olvasta:
„Igen, a kurva életbe. J. F.”
Matthew Turner szája mosolyra húzódott, és megértett valamit az egészből. Ha csak egy keveset is, de elég volt ahhoz, hogy tudja, a lélek amputált karja, vak szeme, és tüdőrákja az a véres köpet, ami ennek a kurva életnek a célja.

(Illusztráció: The Catcher in the Rye)