Címke: irodalom

A legjobb szándék


A kutya ül
Zseblámpa fénye
riadt karsztnál
világít az éjbe

Templomba menve
hajad koszorúba
füzér a kezed
Hogyan hiszed el
Ima helyett
Isten ül melléd
a székre

Váratlanul fiatal
újfent néz rád
s lőn fény
sosem volt világosság

Kérdés helyett
a válasz
Arcra kapod
A múlt is üt
Rebben nagyot

Nem érti a grimaszt
A máz leolvad
s durva karja
mutatja az utat

Te csak kérleled
talán kelet arra van
holnap

De siess
mert itt és most
csak az öregember
marad

 

MADAGASZKÁR

 

Elmentem, hogy lássam
a megszámlálhatatlannak hitt
hegyet,
de semmi, semmi sem
maradt
neked belőlem.

Már csak a keret,
az üveg rég kiesett.

Álltam a szürkületi fényben
konokul,
remegett a körvonal,
mit a közeli esőszag után
húzott az ég és a föld közé

Mint minden, most minden
mindennel párhuzamos

Dőltem le, hogy az este
húzódjon alám
én meg
rajta, rajtad.

Mélik gróf holdjai

castle_in_the_skyAzt beszélik, a Mélik-uradalomnak ezerkétszáz, mások szerint legalább tizenkétezer kataszteri holdja volt. Mindenesetre R.-től északra, ahol a vasút a folyóval párhuzamosan elhagyja a települést, a dimbes-dombos, kopár mezőség egészen a nyugati hegyvonulatok aljáig valami titokzatos jelentőséggel bír az R.-i lakosok számára. Ha például egyik ember megkérdezi a szomszédját, hogy no, komám, merre és hova, a koma pedig azt találja válaszolni, hogy no, csak ide, a Fenektetőre viszek ki egy szekérderék pityókahajat, akkor az az ember sokatmondóan, mintha valami régen megígért boldogságról mondana le nem éppen valami nagy jókedvvel, csak annyit válaszol: ja, hát oda. Az is Méliké volt valamikor. A koma pedig csak bólogat, mert ő is tudja, hogy valamikor az a rész mind a Méliké volt. De még az új birtokosok, és azok leszármazottai, vagy az unokák, akik megörökölték a homokos, köves termőföldeket, még ők sem merték a lelkük mélyén saját tulajdonuknak érezni az uradalomból kimetszett darabka földeket, és ha valaki megkérdezte tőlük, hogy hol vannak a répa- vagy lucerna-földjeik, nem is merték azt mondani, hogy Kincsesben vagy a Bévágásban, Cseresnyésben vagy a Csortán erin, hanem egyszerűen és megfontolt derűvel arcukon csak annyit válaszoltak: a Mélikében. Mert ezek a földek mind a Mélikéhez tartoztak.
 
Máskülönben előfordultak nyakasabb utódok, akik mégiscsak azt válaszolták, hogy a répaföldjük a Csortán erin vagy Dúdádon van, de minden ilyen esetben megbosszulta magát a nyakasság, mert a kérdező az ilyen válaszra félig elfordulva és fölényes köpést spriccentve a kerítés lécei közötti résbe a nyelve hegyéről, némi gúnyos és kioktató hangsúlyt adott a szavainak, és annyit válaszolt: akarod mondani, a Mélikében. És ez az enyhén lekezelő, gúnyos megjegyzés semmiképpen sem a Mélikéhez tartozó földek minőségére vonatkozott, hanem annak az egyénnek a felettébb méltatlan magatartására, aki nem lévén tisztában földjei értékével, megpróbálja elmismásolni azok jelentőségét.
 
De az örökösök nagy többsége tiszteletben tartotta Mélik nevét, és a legtöbb esetben nem is íratták át a Földhivatalnál saját nevükre a rájuk jutó földdarabkákat, mintha a hírhedt gróf dicsőségéből rájuk is háramolna valami kevés, hogyha földjeik hivatalos tulajdonosának tudhatják, még ha már több, mint száz esztendeje meghalt is. Voltak ugyan olyanok, akiket megfertőzött a mérhetetlen bírvágy és a bürokrácia szelleme, ám ők is csak odáig merészkedtek, hogy pusztán haszonélvezeti jogot jegyeztettek be a nagy Mélik-Kataszter jegyzőkönyveinek megfelelő rubrikájába. De kérvényük elbírálásról ők sem kaptak sohasem hivatalos értesítést, s ez bizonyára nem is a szorgalmas és pontos, gazella járású Anasztázia jóindulatán múlott, aki a hivatalban a kérvényeket iktatta, hanem azokon a felsőbb hivatalokon, akik a háború óta még nem jutottak odáig, hogy pontos határozatokat hozzanak a régi földbirtoklási rend átalakításáról és megreformálásáról.
 
Ám a törvényben megmutatkozó joghézagok és mulasztások semmiben sem zavarták meg az R.-i birtokos gazdák életét, hiszen ők ismerték a földet, az időjárást, s azokat a módozatokat, amelyek révén a legtöbb munkával a legkevesebb hasznot lehet nyerni, mivel életelvük sohasem a meggazdagodás volt, hanem az elődök szokásainak és életmódjuknak feltétel nélküli tisztelete és követése.
 
Mélik nagy úr volt, vagy inkább uraság, a környéken a legnagyobb. Pedig voltak a környéken rajta kívül nem semmi grófok, mint a szárhegyi Lázár Alpár, aki egyetlen ökölcsapással terített le egy hízómarhát, amikor az a fajtájára jellemző bágyatag szórakozottsággal kiharapott egy darabot a gróf hírhedten kajla bal füléből. A parasztgazda annyira szégyellte magát az affér miatt (hiszen ismerte a törvényt: az állatok bűneiért a gazdának kell vezekelnie), hogy a leterített tehenet nem hogy kicsontoltatta és leadta volna a konkárnak, hanem három nap és három éjjel szekéren kivitte a környék legmagasabb hegyfokára, a Kecskekőre, és egy fára akasztotta a dögöt, mondván, hogy itt egyenek meg a dögkeselyűk. Pedig a környéken nem igen volt jellemző a dögkeselyű, csak a varjú, meg a veréb.
 
Vagy ott volt például Celluk Iván, szintén nagy és határozott ember, aki ha megszomjazott, terepjárójával egészen a kocsma pultjáig hatolt, magával sodorva a faragott lépcsőkorlátot, a meander díszítésű ajtótokot és még néhány műanyag asztalt a vendégekkel együtt, ahol aztán kedvenc Krőzus márkájú ásványvizét kérte barátságosan biccentve a megszeppent pincérlánynak. A gróf persze mindig terményben fizetett. Amikor megkapta az ásványvizét, a kesztyűtartóból előrángatott egy csökött csőrű, rikács libát, bedobta a pult mögé, kacsintott a pincérlánynak, lükvercbe kapcsolt és hírt se hagyva maga után gondtalanul elvágtatott fehér szőrű kancáján. A gróf libáiról persze mindig kiderült utólag, hogy hamisak, úgyszólván tollúval vannak kitömve belül is, de hát ki merte volna ezt felróni Celluk Ivánnak. Egy rendtartó pincérlánynak, akinek szülei nehéz munkával gyűjtik otthon a kelengyét, a tollú is nagy ajándéknak számít, és hát a gróf libái elég termetesek lévén a beléjük tömött tollúból egy fél párnát legalább meg lehetett tölteni.
 
De mindezek a kisstílű rémtettek eltörpülnek Mélik gróf története mögött, melyeken még az unokákat is újra meg újra megdöbbennek, ha kis parcellájukat művelvén eszükbe ötlik akár csak egy-egy részlet is a gróf élettörténetéből. Ilyenkor büszkén gondolnak arra, hogy igen, én a Mélikében vettem ki jussomat, ezt a kis darab földet, amit két erős kezem munkájával művelek meg, de föl sem mérhetem azoknak a tetteknek a jelentőségét, melyeket Mélik gróf értünk, utódokért kegyesen magára vállalt. Képzeletükben a gróf alakja gyakran mosódott össze Úr képével, s nem csoda, hiszen R. kilencvenhét éves, megőszült, pátriárka alkatú esperese is másodpercekre elnémult a név hallatán. Úgy hírlett, ő az egyetlen a faluban, aki még színről színre látta az időnek előtte jobb létre szenderült Méliket. Azt is rebesgették, hogy még a háború előtt együtt voltak valamilyen munkatáborban, ahol titokban prófétai tanulmányokat fojtattak.
 
Az esperes gyakran hivatkozott is prédikációiban Mélik gróf szavaira, például amikor ilyeneket mondott: a vér nem válik vízzé vagy kutyából nem lesz szalonkabát, esetleg azt fejtegette, hogy miért jobb egy lúdnyak, mint tíz tyúknyak, de többnyire akkor, amikor a világ végének eljövetelére hívta fel a hívek figyelmét. A világ vége, mondotta, itt kopogtat az ajtókon. Nem koldulni jön, ne féljetek. Hanem hogy elválassza a búzát az ocsújától. Térjetek hát meg a földekre a munkához, de különösképpen azokra, amelyek Mélik doktor örökségéből származnak, mert az a föld a végső időkben az angyalok lábának lesz talpalávaló. Akit ott ér a végítélet, azért Mélik doktor közbenjár, hisz nem véletlenül ragadtatott el egy hatalmas felgyulladt szénásszekéren.
 
Halálának csodás körülményeit leszámítva azonban a doktor életéről igen keveset lehet tudni. Az ezerkétszáz, vagy talán tizenkétezer kataszteri hold, ami a Földhivatalban a neve alatt szerepel, úgy hírlik, szintén csodás tettei jutalmául került a birtokába. Józéfa, az öreg harangozóné ugyanis kihallgatta az esperest, aki szokásos délutáni álmában, a plébánia fogadószobájának filadendron-levelei közé dugva ősz fejét, álltó helyében éppen a csodadoktorral társalgott. A harangozóné elmondása szerint Mélik tizenkétszer hintett port az akkor még vadonnak számító susnyákos, csetennel benőtt erdőben garázdálkodó álnok kakadu-vadászok szemébe; tizenkétszer hárította el a hangyászsün ábrázatú cínyesi fatolvajok éjszakai orvtámadását; tizenkétszer vezette vissza Szék Elek árván hagyott leánygyermekeit a Martonka pataka felé vezető gyíksusogásos, ingoványos ösvényről; tizenkétszer ültette újra szirom alakú virágcserépbe a kehely tökű virághorda palántát, mígnem rügyet fogott; tizenkétszer védte meg, saját életét sem kímélve, a szomszéd Lázár Alpár gróf sápadt, szent életű egyszülött fiát a borsikásból rátámadó veres kandisznótól; tizenkétszer borított szemérmetesen fátylat Celluk Iván gróf idegbetegen a Veszes Patakban mezítelenül lubickoló feleségének parázs ágyékára; tizenkétszer vitt almaízben pácolt mustár- és mangore-leveleket a lekiismeretes, gazella járású Anasztáziának a Földhivatalba; tizenkétszer fejte meg saját kezűleg Betye Ruszkovics, a költő Bimbó nevezetű piros-tarka tehenét, amikor elromlott a fejőgép; tizenkétszer feküdt oda gigászi testével a sáskák martalékául, amikor azok majdnem elözönlötték az ebháti kelkáposztaföldek mögötti dombhajlatban lakó Kinda Boldizsár szérűjét; tizenkétszer kötözte meg és zárta vissza a hóna alól fényes gatterlapokat dobáló, vastag nyakú sarlatánt a Kőbányába.
 
Betye Ruszkovics, a költő, aki eredetileg a gazella alkatú Anasztáziába volt szerelmes verseinek hideg fogadtatásától elkedvetlenedve a csodatettek után végleg visszavonult, és tehetségét a mitikus idők versbe szedésének szentelte. Egy-két sikerültebb darabját végül szánalomból megjelentették a helyi Gazdák és Hősök című lapban. De nem volt sikerük, mivel csak nagyon áttételesen utaltak a gróf mitikus és sorsfordító szerepére, továbbá nagyon is túlhangsúlyozta bennük saját szubjektív érzelmeit, ami nem szolgálta a tágabb értelemben vett közösség érdekeit. Azt beszélik, később teljesen elhülyült, s már csak egyetlen versét ismételgette folyton, amelyik úgy kezdődik: Ha megyek az Eszenyőbe nyáron füvet kaszálni, / kell nékem erőgyűjtésre jó rétes meg szalámi. Ezt is már csak kármin szőrű macskájának, Erzsébetnek olvasta fel, aki ilyenkor kínjában a fehérre meszelt falat nyaldosta, utóbb elhullatta mind a harminckét fogát, majd megtanult röfögni, mint a malacok.
 
De voltak mások is, akiket a történeti hitelesség tisztelete arra indított, hogy érdeklődjenek Mélik csodadoktor múltja iránt. Fehérfejű Elemér, R. polgármestere, akit titokban és a háta mögött Vasfejű Pandulfnak is szoktak nevezni, helybeli tudósokból kutatócsoportot szervezett, hogy minél többet megtudjanak a gróf zimankós múltjáról. Kiderült, hogy valóban prófétai tanulmányokat folytatott, ezért vitték el később a Duna-deltába. Az végül nem derült ki, hogy az esperessel együtt voltak-e ott. Amikor elvégezte a teológiát, titokban fölszenteltette magát, de csak diakónusnak, és elutazott Vatikánba egy híres magiszter temetésére. Amikor visszatért, a hatóságok azzal vádolták, hogy a Fekete Klerikálisok nevezetű terrorszervezet kéme és deportálták a Duna-deltába. Ott különféle mágikus praktikákkal ejtette ámulatba hiszékeny fogva tartóit. Például repülni tanította a tőkehalakat, egy mágnes segítségével, amit végül elkoboztak tőle, lehallgatta a titkos műholdadókat és mindenfelé híresztelte, hogy Amerika el fogja veszíteni a hidegháborút, ezért mindenki térjen át a pravoszláv hitre és tanuljon ikonfestészetet, a skolasztikus dogmatika és a gnosztikus eszmélkedés kérdéseivel zaklatta a deltába látogató iszonyú csinos és iszonyú vékony NDK-ás lányokat, továbbá hazafias szónoklatokat tartott a fákhoz, akiknek gyökerét a vihar sem tudta kitépni másképp, csak ha ketté törte. De az ő szavaira az öles gumifák a turisták szeme láttára önsztántukból indultak el a Déli Kárpátok hegyvonulatain át a transzilván haza belseje felé.
 
Hazatérte után orvosi minőségben tevékenykedett, de szolgálataiért sohasem fogadott el semmilyen pénzjutalmat. Egy szemfüles kutató, akik a salamási pópákat is kikérdezte, azt is bizonyítani véli, hogy Mélik doktor nem adta föl teljesen diakónusi hivatását, hanem áttért a pópák hitére, és az év megfelelő szakaszaiban, amikor az éter sűrűségi viszonyai erre lehetőséget adtak, az éj leple alatt fekete miséket mondott, illetve fekete böjtöt tartott – már ha az ez ügyben őt megkeresők kellő pénzjutalomban részesítették. Egy salamási tanú, akinek a kendermagos tyúkját lovasították meg, azért mondatott fekete misét Mélik atyával, hogy keze-lába lebénuljon a tolvajnak. Másnap kiderült, hogy csak elhált a tyúk, de akkor már késő volt, mivel a harmadik szomszéd, egy becsületes csizmafoltozó, aki életében nem lopott se tyúkot, se másféle jószágot, csak esetleg cipőtalpat szedett a szeméttelepről, de az nem számít arrafelé lopásnak, akkor már se kezét, se lábát nem tudta mozdítani. Ez a tanú emlékezett, hogy Mélik doktort éppen a sok fekete mise vitte jégre, mivel az ilyen szertartásokat éjszaka, több órán keresztül a templom hideg kövén meztelenül térdelve vagy hasalva kellett végezni. Minek következtében egy idő után Mélik doktor veséi felmondták a szolgálatot.
 
De a kutatóbizottság, élén Vasfejű Pandulffal, R. polgármesterével, elutasította ezt az idétlen és ráadásul valószerűtlen nézetet, mivel már előbb bizonyítást nyert, hogy Mélik grófot egy felgyulladt szénásszekér ragadta el, mégpedig alkonyattájt. A tanúk szerint a szénásszekér az Alszegi út felől közeledett, pontosabban száguldott valószínűtlen és ijesztő sebességgel R. köpontja felé. Az Ottó Bár teraszán borozgató két öreg fuvaros tisztán látta, hogy Mélik gróf ott áll a lángoló szénásszekér tetején, akár egy kitéphetetlenül odagyökerezett szálfa, hatalmas rubint színű esernyőt tart a feje fölé, akkorát, hogy az egész szénásszekeret mintegy beárnyékolja. A szemfülesebbek azt is megfigyelték, hogy a csodadoktor rőt-vörös szakálla még csak meg sem pörkölődött a nagy tűz közepette, miközben néhány ismeretlen szót ordított: a mezsgye-prókátor így szól, dukk-dukk affér, dukk-dukk affér. Mások a következőket vélték kihallani utolsó szavaiból: Dögöljetek meg, ti mocskos szarházi szúvak, elloptátok az Úr erdeit! De ez utóbbit bizonyára csak az ijedtség vagy a szaván fogott lelkiismeret mondatta az egyik pityókos fuvarossal, mivel semmi értelme nem volt, vagy csak nem akarták érteni a szavakat, mivel a szekér olyan gyorsan haladt, hogy két másodpercen belül már semmi sem lehetett hallani a Mélik gróffal elviharzó karabáj zajából. Úgy eltűnt, mintha csak képzelődés lett volna. Viszont ez volt utolsó alkalom, amikor R.-ben látták Mélik grófot. És nemsokára kitört a háború.
 
A kutatócsoport azonban más dolgokat is kiderített, de az már a halála utáni időszakra vonatkozik. Tudniillik beszélték, hogy az uradalom kastélyának udvarán lévő kút a gróf halála után olyan erős rozmaring-illatot árasztott, hogy a távoli erdőkből is odavándoroltak a szarvasok, őzek, de még a menyétek és a gyalogbékák is, hogy kortyoljanak a gyógyító forrásból. Sőt egy idő után az árván maradt uradalom közelében lakó parasztasszonyok példájára egyre távolabbi vidékekről jöttek az emberek, mivel mindenki tudta már, hogy kitört a háború, és már csak a csodákban lehet reménykedni. A háború kellős közepén a sebesült katonákat, ha csak egy mód volt rá, nem hadikórházakba, hanem a rozmaring-illatú kút uradalmába szállították, hogy kortyoljanak a vízből és újult erővel törjenek a megvadult ellenségre és fojtsák a torkolattüzeket. A misztikus varázslat és a csodák azonban úgy megszaporodtak, hogy a hatóság egy idő után jobbnak látta, ha meszet szórnak a kútba, mivel eltereli az ország lakóinak a figyelmét a politika és a háború őszerintük sokkal fontosabb kérdésköreitől. Ám a rozmaring-illat még így sem szűnt meg teljesen, mire a hatóság, Vasfejű Pandulf nagyapjának, az akkori polgármesternek a vezetésével lebetonoztatta a kutat, és két farkaskutyás őrt állított az ebek harmincadjára jutott uradalmi kastély-udvar kapujába.
 
Legalábbis ez volt a hivatalos változat. Akadtak azonban gyanakvóbb szellemű lakosok, mint például Szék Elek, akik azzal álltak elő, hogy az egész rozmaring-illatú kút csak egy kitaláció. Az egészet azért találták ki, fejtegette Szék Elek az Ottó Bár egyik koszos asztalára könyökölve, nem is sejtve még, hogy két árva leánygyermeket fog maga után hagyni, hogy Vasfejű Pandulf, ismertebb nevén Fehérfejű Elemér és körei távol tartsák a kíváncsi szemeket a Mélik-uradalom kastélyától, ahol állítólag titkos földalatti fafeldolgozó üzemet rendeztek be. Az éjszaka csendjében hallani lehet, ecsetelte, a gatterlapok szörnyű suhogását, amik a szálfa méretű fenyőfákat aprítják. Szó, ami szó, az évek során az R.-t környező hegyek igencsak megkopaszodtak, de a fokozatos kopaszodás az ottaniaknak nem nagyon tűnt fel, ők különben is a háború utáni új gazdasági és megélhetési lehetőségekkel voltak elfoglalva. Ám az erdők kivágása végül a talaj vízháztartási egyensúlyát is megbolondította, okoskodott tovább Szék Elek, miközben borvízsárga színű dohánylevet pökött az asztal alá, és lassan már nem csak hogy rozmaring illatú gyógyító vizünk nincsen, hanem ivóvizünk sem.
 
De Szék Elek nem sokáig maradhatott meg egy ilyen békés község atmoszférájában, nemsokára áthelyezték. Végtére a béke és a nyugalom, no meg a kellő alázat sokkal fontosabb. Ahogy a pátriárka alkatú, erősen korosodó és őszülő idegzetű esperes is mondogatni szokta a rubint színű katonai ejtőernyőben egy égő szénaboglyára kerecsen sólyom színű egyenruhában még egyszer, egyszersmind utoljára alászálló Mélik gróf nagy becsben tartott emlékét idézve: a víz nem válik vérré, s mint ahogyan a kutyából sem lesz szalonkabát, úgy a malacra sem való a bársony-köntös.
 
Mindazonáltal a gazella szökellésű Anasztázia volt az egyetlen, aki tudta az igazságot a Mélik-földek valódi eredetéről, hiszen a birtokában voltak azok a birtoklevelek, amelyek a kezdeti idők állapotát rögzítették. Igaz, a háború után a legfelesőbb hatóságok R.-ből is összegyűjtöttek minden, a háború előtti viszonyokra vonatkozó dokumentumot, hogy egy központi intézményben tegyék a kutatók számára hozzáférhetővé. De azt is mondták, hogy ez a központi kutatóintézet sohasem jött létre, hanem a béke első napjaiban elégették a dokumentumokat, és tarkón lőtték azokat, akik jártatni merték a lepcses szájukat. Beszélték, hogy a gazellaként lépdelő Anasztázia lánykori szerelme, egy román vallástörténész-hallgató és Eliade-tanítvány a demokrácia kitörésekor az Egyesült Államokba utazott és demokrácia-ellenes propagandát fejtett ki. A Pennsylvanián tartott egyik előadása után, amely Heidegger „Egy történelmi nép sorsa” című kései előadását kritizálta, főként abból a nézőpontból, hogy szerinte a román, a bulgár, a magyar, a szlovák és a környező népek történelmi sorsának kérdését el kell választani a nyugati népek sorsának kérdésétől, mivel előbbiek története a az utóbbi századokban tulajdonképpen nem is nevezhető sorsnak, esetleg csak szökött katonák és szitakötő-tündérek sárba, hányadékba, vértócsába, önsorsrontásba és apokaliptikus delíriumba torkolló részeg kanásztáncának a nagy nyugati császár őfelsége udvari bohócai között, szóval ez után az előadás után Ansztázia szerelmét, a nagy reményű Eliade-tanítványt, Csulay Eugént az egyetem lépcsőjén főbe lőtték.
 
De Anasztázia sem volt mai leány. Mielőtt a felsőbb hivatalok összegyűjtötték volna a régi világról szóló dokumentumokat, egytől egyik lefénymásolta őket, egy páncélszelencébe rejtette, és elásta nagyapja, Kócsi Dénes istállópadlásának tölgyfa-burkolata alá, ahonnan aztán sohasem kerültek elő, mert Anasztázia közben férjhez ment, megfeledkezett Eugénről, a háborúról, a sorsról és az ebháti dombokon tett egyre gyakoribbá váló sétái hatására teljesen átadta magát az R. körüli hegyvonulatokból áradó transzcendentális letargiának.
 
Mélik gróf, a csodadoktor neve azonban mindezek ellenére fönnmaradt az örökösök emlékezetében, és sohasem felejtették el, hogy az az ezerkétszáz (tán tizenkétezer) kataszteri hold, amely R.-től északra, ahol a vasút a folyóval párhuzamosan elhagyja a települést, a dimbes-dombos, kopár mezőség egészen a nyugati hegyvonulatok aljáig valamikor nagy eseményeknek volt színhelye, hiszen a nagy előd itt borított szemérmetesen fátylat Celluk Iván gróf idegrohamot kapott feleségének parázs ágyékára, amikor az a Veszes Patak habjai közé merült paráználkodni a halakkal, és itt követte el a többi, hozzávetőlegesen 1199 mitikus cselekedetét, amellyel megszerezte az utána jövőknek a ma csak a „Méliké” néven ismert homokos, köves földeket.

Az ínyenc

„Hozzávalók: egy egész gyöngytyúk…”Így kezdődött a recept a nagy ízbibliában. Meg kell jegyezni, igen szép példányt sikerült vásárolnia a nőnek a piacon, bár nem egy fácán- hisz az drágább is és ő tudta, hogy általában evvel verik át az éttermekben az embereket: fácánt rendelnek és gyöngytyúkot kapnak-, de szép fiatal, középméretű jószág, a színe pedig pompás. Nem nyakon szúrták, hiszen akkor bevérzik a hús és lilás színű lesz, hanem megfojtották. Attól oly szép, akár egy pulyka. Amúgy nem is baj, ha van otthon egy egész kopasztott, belezett tyúk, fel lehet darabolni, kiszedni ami kell, a többit bezacskózni és be a fagyóba, jó lesz majd levesnek. A nő így is tett, levágta a lábakat, a szárnyakat, a hátát, és szépen kimetszette egy pengeéles késsel a melleket, majd felkockázta. Kár is volt, hisz a nő csupán gyöngytyúk mellszeleteket akart készíteni egy kis besamell mártással, a recept azonban valóban így szólt: „Vegyen egy egész gyöngytyúkot, mossa meg alaposan, majd kívül-belül sózza be. A megtisztított fokhagymát és a fűszereket tegye bele a tyúk beljesébe..!”. Így jár az ember, ha a lapok összeragadnak. Nincs baj, fő a találékonyság, de már nem bajlódott a könyv lapjaival, hagyta ott nyitva maradni, ahol az egész tyúk rituális feláldozásának kulináris olvasata található. Amúgy szeretett kísérletezni, felfedezni új ízeket, aromákat, fűszereket, hisz annyiféle alapanyag van, amit vegyíteni lehet, csak az ember inkább a meglévő biztosra hagyatkozik. Aztán vagy sikerrel járt és jóllakott a család, vagy gyorsan rendeltek pizzát a helyi étteremből. Eszébe jutott egy főzős műsor, melynek a végén egy erősen pösze és selypítő sommelier („Hogy engedik egyáltalán az ilyeneket a médiában szerepelni?!”) szagolgatta és kóstolgatta a jobbnál jobb borokat és nagy műértően ecsetelte, hogy egyes bortípusokat milyen ételhez ajánlana. „Eszt a lankáss, napssugarass dombokon érlelt tesstess, fűszeress vörössbort leginkább a vörösshussokhoz ajánlanám…” Ezen elmosolyodott. „Tokaji van itthon, 3 puttonyos.” Fogalma sem volt, hogy milyen ételhez dukál, igazából egyáltalán nem értett a borokhoz, annyit tudott róla, hogy drága.
 „Kell egy kis zene!”- és a nő feltett egy lemezt. Szerette a francia chansonokat. A Hi-Fi nem volt túl nagy ahhoz képest, hogy a ház többi része milyen berendezésekkel volt telezsúfolva: férje dolgozó szobájában scannel, fénymásoló; rádiós-pezsgőfürdős zuhanykabin és vízadagoló műanyag pohárral. Úgy gondolta a hús hamar kész lesz, amúgy is tudja nagyjából fejből, hogy milyen fűszerek kellenek, úgyhogy inkább hozzáfogott a mártáshoz. Két evőkanál liszt, ugyanennyi vaj, fél liter tej, amit végül félig tejszínnel helyettesített és sajt – mert miért ne? Izgult, először csinált ilyet. Teljesen belehabarodott a munkába, úgy ahogy összehabarodott a forró vaj a lisztbe vagy épp fordítva és ahogy aztán összerántja a tej és tejszín keverékét! Úgy érezte, mintha feltalálta volna a spanyolviaszt. Aztán a sajt. Belereszelt vagy 10 deka trappistát, de úgy érezte, nem elég különleges. Eszébe jutott a hűtőben lévő kis rokfort. Nem nagyon értett a francia sajtokhoz, kezdve avval, hogy ementálit tett a mártásba és nem rokfortot, de hát neki minden francia sajt csak rokfort volt, mit törődött volna avval, hogy az egyik penészes tésztájú, a másik meg kemény sajt? Mindenesetre az egész lakást átjárta az olvasztott sajt sós illata. Eközben a felszeletelt darabokat sózta, borsozta. Fokhagyma! Igen, apróra kell vágni. Meg akkor egy kis vöröshagymát is. Utálta pucolni, de megveszett a hagyma illatáért és ízéért, főleg ha jól besózta gyakorlatilag mindenhez képest volt megenni. Kell még egy savanykás alma, mely kissé fanyarrá tompítja az ízeket, kis szárított zsálya, oregánó… Ezek a gondolatok és már előre elképzelt zamatok érlelődtek orrában, szájában. De nem csak neki.
 A nő mögött 2 lépésnyire állt mereven egy férfi, ki tudja mióta. Nyaka előrebiccent, tekintete kifejezéstelen. Kezei a test mellett lógtak, térdei kissé megrogyasztva vertek gyökeret a konyha kövén. A francia dal elnyomhatta lépteit, semmi nesz nem szűrődött be, sem a nyikorgó kapu, sem az ajtó záródása, sem a hajópadló finom reccsenése, pedig nem szólt hangosan a lejátszó. A nő semmit sem vett észre, úgy feledkezett bele a főzésbe, mint ahogy a férfi is. Erősen nézte, hogy forog a nő kezében a kés, mely szinte egyforma kockákat hasít a mellfilékből, a reszelő mint csinál illatos kis forgácsokat a kemény sajtból- mert ő nagyon is jól tudta, mi a különbség az ementáli és a rokfort között-, mint pucolja az a szép kéz a hagymát.
… A férfi feje kissé oldalra dőlt, az érzelemmentes arc megrezzent, szája enyhe mosolyra húzódott…
 Elővett egy nagy, széles serpenyőt. Napraforgó olajatt melegített, majd beledobta a húst, mely nagyot sercent.
…a férfi szeme megrándult…
 Következett az apróra vágyott hagyma, mind a vörös,- mind a fokhagyma, a szeletekre darabolt alma… kéne még több zöldség, kis kukorica, sárgarépa…és előhözött a fagyóból egy zacskó mirelit zöldség keveréket, melyet sisteregve kezdett felengedni a hús mellett
…a férfi jobb karja kissé hátracsuklott…
 és persze a nagyi által eltett paradicsomszósz!
…A fej balra kezd biccenni, a pupillák egyre tágabbak, mosolya már leginkább ijesztő vigyorrá kezd húzódni…
 Belekerül a paradicsomszósz is. Felszisszent, mert a forró olaj kicsapott kezére. „Jaj a fűszerek! Majd elfelejtettem!” Homlokán a láztól és persze a tűzhely melegétől gyöngyözni kezdett a homloka. Nem lehetett kizökkenteni sem a nőt, sem a férfit. „Hogy is volt? Zsálya…” De már régóta improvizált. Feltépte a fűszeres szekrényt és kikotort mindent, amit talált. „Gyömbér-nem, szegfűszeg-nem, fahéj-nem, zsálya!” és aztán keze nem állt meg. Oregánó, kis delikát, bazsalikom-mind beletette. És érezte, ahogy az ízek kezdtek összeérni. Nem kapcsolta be a szagelszívót, hisz annyira jó volt, akár egy masszázs idegeinek. Mosoly fakadt az arcán.
…Az aromáktól részegült férfi teste kissé előre dőlt, mintha egyet lépni kívánna…
 Megkóstolta, nagyon ízletes volt. Azonban hiányzott még valami! De mi? A nő tovább keresgélt és végül rátalált egy kis zacskóra. Egy jó ismerősétől kapott évekkel ezelőtt indiai fűszereket. Ez az! Csípős, karakteres íz. Szétnyitotta a zacskó száját, majd egy kiskanálnyit bányászott elő.
…Szemét le nem vette a kanálról. Ahogy közeledett az erős fűszer a serpenyő felé, úgy torzult el a férfi bárgyú arca…
Végül a fűszer belekerült a serpenyőbe, fakanállal jól elkeverte, majd –mint ahogy anno még kémia órán tanulta, hogyan lehet a különböző vegyi anyagokat megszagolni- nem hajolt fölé, csupán kezével maga felé legyezte az illatfelhőt. Elégedett mosollyal konstatálta.
…Végigfutott a ránc a homlokán, pulzusa felszökkent, arca összerezzent és fájdalmasan felnyögött…
A nő ijedten fordult hátra és felvisított.
– Maga mit keres itt?!
De válasz nem jött, a férfi talán jobban megrémült a rajtakapáson. Zavartan és kétségbeesetten keresett valamit, ami kihúzhatja ebből a helyzetből. A késről a kloffolóra járt a szeme. A nő észrevette, egyre gondoltak. A nő a késért ugrott volna, ha ez az eddig kővé merevedett férfi nem kapta volna el a nő nyakát. Odanyomta a konyhapulthoz a fejet és csak szorította.
…A szúrástól lila lesz…bevérzik…
Addig fojtogatta, míg a nő teste erőtlenül terült el a hideg padlón. Színe akár a pulykáé. A férfi belenézett a receptkönyvbe: „Vegyen egy egész gyöngytyúkot, mossa meg alaposan, majd kívül-belül sózza be. A megtisztított fokhagymát és a fűszereket tegye bele a tyúk belsejébe…”
A tűzhelyen még égett a láng az edény alatt. Mielőtt a megpirult hússal összerottyantak volna a zöldségek és a fűszerek, feltett főni egy fazék rizst. A jó minőségű, ’A’ rizst kétszer átmosta, olajon megpirította, sózta, majd felöntötte vízzel. Miközben puhult és szívta magába a sok rizsszem a vizet, meg-megkavarta és gazdagon meghintette curry porral. Volt gondja rá, hogy közben ne hagyja kihűlni a besamell mártást sem, viszont hiányolta belőle a fokhagymát, így kettőt bele is préselt. Még egy pici só és kész. Levette a gázt az összes lábas alól, hisz ezek a legjobb minőségűek, tartják a hőt. Elővette az ünnepi terítőt, a nád tányéralátétet és megterített. A villákat és késeket egyenként megtörölgette, a szalvétát pedig nagyon frappáns és ízléses módon hajtogatta bele a pohárba. A villa és kés pont a megfelelő oldalon. Gyönyörű porcelánba szedte a puha, currytől sárga rizst, a zöldséges húst, fém öntőcsészébe a mártást, majd az asztalra helyezte őket. Szalvétát gyűrt partedli gyanánt az ingébe, kiszedte magának az ételt, kisujját felfelé biggyesztve felemelte a villát, majd hozzálátott. Úgy érezte mennyei. Egyszerű étel, de annál finomabb. Minden falatot körbeforgatott a szájában, nehogy elszalasszon egy ízmolekulát sem! A mosoly visszatért arcára, a zene kellemesen zsibbasztotta idegeit. Ezt csak fokozta volna a Tokaji, talán még a borszakértőnk is megengedte volna a szervírozását, de erről mit sem tudhatott a férfi.
Jóllakottan felállt, fogta a mosatlan tányért és az evőeszközöket, majd rendre elmosta, eltörölgette.

Névtelen szerző: Gaia pusztulása

Egy időben II. Ramiro, León királya sokféle szóbeszédet hallott egy hajadon szépségéről és bájairól. A lány mór származású volt, de előkelő családból származott, apja Dom Çadam Çada volt, dédapja pedig Aboali király, aki még Rodrigo idejében hódította el a keresztények földjeit. A lány testvére, Alboazer Alboçadam uralkodott a Gaiától Santarémig terjedő vidéken, és sokat harcolt a keresztényekkel, közülük pedig leginkább León királyával. A hosszú csatározás után Ramiro hajlott már arra, hogy békét kössön a mór nagyúrral, és mi több, úgy gondolta, hogy felé barátságot színlelve könnyen megszerezheti annak szépséges húgát is, akit már jó ideje kiszemelt magának. Ezért azt üzente Alboçadamnak, hogy megkedvelte őt, és szívesen meg is látogatná, hogy véget vetve az ellenségeskedésnek szorosabb szövetséget kössenek. Ellenfele örömest egyezett bele a látogatásba, és meg is hívta magához Gaia várába. Ramiro késlekedés nélkül indult útnak három hajójával, és elkísérték hű lovagjai is. Amint megérkezett, az volt az első kérése, hogy adják neki a mórlányt, hogy őt megkeresztelve feleségül vehesse. Kérését Alboçadam rögtön vissza is utasította:
– Van már neked nőd, aki gyereket is szült neked. Te keresztény vagy, hogyan házasodhatnál hát másodszor is?
A király ugyan elismerte, hogy valóban házas, de ez nem akadálya egy újabb frigynek, mondván, hogy felesége, Aldora királyné közeli rokona, és ezért a Szentegyház úgyis elválasztja majd őket. Alboçadam ennek ellenére hajthatatlan maradt, és egy egész királyságért sem volt hajlandó húgát a keresztényre bízni. Mohamed törvényére esküdött, hogy máshoz nem adhatja, mert a marokkói király már eljegyezte őt.
Ramirónak így cselhez kellett folyamodnia. Volt vele egy neves csillagjós és mágus, Aman, aki varázslatával hirtelen éjjeli sötétségbe borította Gaia egész vidékét, amire óriási fejetlenség tört ki a mór udvarban. Ezt kihasználva Ramiro elrabolta a lányt, és a közelben horgonyzó hajójára taszigálta. Épp szedték volna a horgonyt a nemesek, amikor csapatával odaért Alboçadam. Mórok és keresztények ádáz csatát vívtak a egymással. Ramiro királynak huszonkét embere veszett ott, de a másik csapatból még többen hullottak el. Miután Ramiro a mórokat legyőzte, a lányt először Minhorba, utána pedig a leóni udvarba hurcolta magával, hogy megkeresztelje. A lány az Ártiga nevet kapta a keresztségben, ami az akkoriak nyelvén megtért bűnöst és kívánatos hajadont is jelentett.
Alboazer Alboçadam tajtékzott a haragtól, amikor minderről értesült, és azon gondolkodott, hogyan tudná ezt a becstelenséget megbosszulni. Hallotta, hogy Dona Aldora királyné Minhorba érkezett. Úgy döntött hát, hogy elrabolja a királynét, ezért amilyen gyorsan és titokban csak tudott, odament, és a városba bejutva elfogta a királynét és ezen kívül mindenkit, akit csak katonái ott találtak. Nemes hölgyeket, hajadonokat, és az őket védelmező katonákat mind bilincsbe verve vonszolta hajóira. A rabokat végül Gaiába vitte, abban az időben még fényes paloták álltak ott.
Amikor Ramiro királynak ezt elmondták, a düh olyan iszonyatos erővel tört rá, hogy tizenkét napig magához sem tért az őrjöngéstől. Amikor újra eszméletére tért, a fiáért, Don Ordonho infánsért és leghűbb alattvalóiért küldött. Ezek sietve meg is érkeztek mind, hiszen tudták már, hogy rettenetes háború közeleg. Öt hajóval indultak útnak, több ugyanis nem volt a királynak. Evezősöket sem vittek magukkal, mert Ramiro úgy parancsolta, hogy a gályarabok helyett maguk a katonák evezzenek, mert bár kevés hajója volt, a bosszú sikeréhez minél több jó harcosra volt szüksége. São João de Furado közelében kötöttek ki, és hajóikat a part menti fák közé rejtették, éjjel pedig kimerészkedtek a partra. Ramiro király fiának azt a szigorú parancsot hagyta, hogy a csapattal együtt maradjon csak a hajók közelében, és ne moccanjanak onnan egész addig, amíg a kürt szavát nem hallják. Akkor viszont siessenek a király segítségére, amilyen gyorsan csak tudnak.
Ramiro magára kötötte kardját, felöltötte páncélingét és magához vette kürtjét is. Mindezeket pedig egy nyomorúságos ronggyal álcázta. Felment Gaia vára alá, és ott leheveredett egy kút mellé, mintha csak egy utolsó leprás koldus lenne. Azt eszelte ki, hogy ezzel a csellel megláthatja a királynét, és tanácsot kérhet tőle, hogyan tudná legyőzni Alboçadamot, fiait és teljes seregét. Mire is menne most felesége nélkül? Ha ő nem segít, biztosan elszalasztaná a lehetőséget, és nem állhatna bosszút a móron. Így gondolkodott a király, de az Úr útjai kifürkészhetetlenek, és minden az Ő akarata szerint történik, nem pedig úgy, ahogyan mi, földi halandók gondoljuk el.
Volt a várban egy Petrona nevű francia lány, a királyné egykori udvarhölgye. Miután a mórok elrabolták, rabságban is tovább szolgálta korábbi úrnőjét. Mikor Petrona lement a kútra vizet hozni, a kút kávája mellett ott találta a koldusnak öltözött királyt, de az olyan rongyos volt, hogy nem lehetett felismerni. A király arabul szólt hozzá, és Isten szent nevére vizet kért, mondván, hogy olyan gyenge, hogy még a kútkávát sem éri el. Erre a lány egy kancsóból inni adott neki. Volt egy félbetört kámea-köve Ramirónak, melynek másik felét felesége tartotta magánál. Ezt a követ vette a szájába, és ivást színlelve beleejtette a kancsóba. A szolgálólány ezután elvitte a vízzel telt kancsót a királynéhoz, aki rögtön felismerte a mosdótálba pottyanó ékkövet. Kikérdezte hát szolgálóját, hogy ugyan kivel találkozott az úton, de az csak a fejét rázta. A királyné nem hitt neki, kérlelte, ha tud valamit, ne tagadja le, mert bőkezű hálára számíthat. Erre aztán csak már kibökte a szolgálólány, hogy egy leprás koldus volt a kútnál, aki Istenhez fohászkodva vizet kért tőle. A királyné pedig elküldte Petronát azzal, hogy keresse meg őt, és titokban hozza elé. A szolgálólány el is ment a koldusnak öltözött királyhoz, és így szólt hozzá:
– Te szerencsétlen, figyelj rám! Úrnőm, a királyné azért küldött, hogy vigyelek el hozzá, mert gondoskodni kíván rólad.
Ramiro király beleegyezett, mondván, hogy ha a Jóisten is úgy akarja, akkor elkíséri őt, ezért a hátsó ajtón át nagy titokban bementek a palotába. Mikor a királyné meglátta Ramirót, igencsak elcsodálkozott a látványon:
– Király uram, mi hozott ide téged?
– A szerelem, amit irántad érzek. – fordult amaz hitveséhez.
– Vigyázz, mert itt biztos halál vár rád!
– Sebaj, akkor a szerelmedért halok meg. – A királynét viszont mindez cseppet sem hatotta meg:
– Micsoda? Hát pont te szeretnél engem, te, aki Ártigát innen elraboltad, csak mert jobban szeretted, mint hites feleségedet? – fakadt ki. Majd erőt vett magán, és így folytatta:
– Király uram, most gyorsan bújj el ide, ebbe a fülkébe, amíg kimentem magam az udvarhölgyeknél, és nemsokára visszajövök érted.
Amíg a király ott rejtőzött, megérkezett Alboçadam, és rögtön a királyné hálószobájába ment. A királyné ezzel fogadta:
– Jó uram, mit tennél Ramiro királlyal, ha foglyod lenne?
– Ugyanazt, amit ő velem: szörnyű kínok között ölném meg.
Ramirónak mindezt végig kellett hallgatnia. A királyné végül így szólt a mórhoz:
– Itt van ellenséged, ebbe a fülkébe vetve. Most aztán kedvedre bosszút állhatsz rajta.
A király átlátta, hogy felesége megcsalta őt, és életére tör. Tudta, hogy a várból csak akkor szabadulhat meg, ha cselhez folyamodik, és itt az ideje, hogy saját erejéből védje meg magát és becsületét. Ezért előlépett rejtekéből, és olyan hangosan, hogy az egész palota hallja, ezeket mondta:
– Alboazer Alboçadam! Vétettem ellened, tudom jól. Bűnömet meggyóntam lelkiatyámnak, aki feloldozásképpen azt parancsolta, hogy előtted megalázkodjam. Tégy velem ezért bármit, ölj meg, ha akarsz. Barátodnak mondtam magam, és húgodat mégis elraboltam. Akkora bűnt követtem el ellened és hitem ellen, hogy megérdemlem a vérpadot. Ahogyan vétkem híre is messze földre jutott el, úgy halálom hírét is kürtszó tudassa minden alattvalóddal.
Ramiro ezzel a csellel azt akarta elérni, hogy Alboazer Alboçadam fiai és minden rokona odajöjjön, és így könnyebben rajtuk lehessen ütni. Így folytatta tehát:
– Mivel halálom órája közeleg, arra kérlek, hogy hívasd ide minden fiadat, lányodat és rokonodat, és e város minden népét. A palota udvarán állíts fel a vérpadot, olyat, ahonnan messzire szól a hang, és engedd, hogy ott még utoljára megfújjam kürtömet. Így rajtam is bosszút állhatsz, fiaid és családod becsületét is visszaszerzed, és az én lelkem sem jut kárhozatra. Nem tagadhatod meg mindezt tőlem, hisz vallásod is kötelez arra, hogy mindenféle hitű lelket a pokoltól megments!
Alboçadam megsajnálta a királyt, és meg akart kegyelmezni neki. Így szólt a királynéhoz:
– Bizony mondom neked, ez az ember megbánta bűneit! Én is vétkeztem ellene, csakúgy, mint ő ellenem. Igazságtalan lenne hát, ha őt megölnénk, hiszen alávettette magát hatalmamnak.
A királyné dühösen támadt a mór nagyúrra:
– Alboazer Alboçadam, te gyáva féreg! Jól ismerem én Ramirót, és biztos vagyok benne, hogy ha most nem ölöd meg, soha nem menekülsz előle. Le fog győzni téged, mert Ramiro ravasz és bosszúszomjas. Vagy nem hallottál arról, hogyan vájta ki nála néhány nappal idősebb testvére, Dom Ordonho szemét, hogy kitúrja jogos örökségéből? Nem emlékszel, hány csatát vívtál vele, hányszor győzött le, és milyen sok katonádat ejtette foglyul? Talán elfelejtetted az erőszakot, amit húgodon tett? Nője voltam, és te elraboltál tőle: egy keresztényt jobban nem is sérthettél volna meg. Vedd észre, hogy életeddel játszol, ha most bosszút nem állsz. Lelkedért aggódsz tán? Azt pont azzal mented meg, hogy megölöd Ramirót, hiszen ő más vallású, mint te. Csak azt a halált adod neki, amit ő kért tőled, és amit lelkiatyja is igazságosnak tartott. Ostobaság lenne ezért, ha most szabadon engednéd.
Szomorú lett Alboçadam, amikor mindezeket meghallotta. Azt gondolta magában, hogy szerencsés az a férfi, aki sohasem bízott asszonyban, hiszen lám, ez a nő a király hites felesége, még gyermeket is szült neki, és mégis azt akarja, hogy férje becstelen halált haljon. Elhatározta ezért, hogy amint csak teheti, eltaszítja magától Aldorát, és nem fog többet hallgatni rá. Másrészt viszont azt is fontolóra vette, amit a királyné mondott Ramiro király bosszúszomjáról. Titkon ő is gyanította, hogy Ramiro életére törne majd, ha most nem ölné meg. Miután mindezeket meghányta-vetette, mindenkit egybegyűjtött, és így szólt Ramiro királyhoz:
– Látom, hogy megbántad bűnödet. Bizony őrültség volt tőled, hogy hozzám eljöttél! Vezekelhettél volna saját palotádban is. Tudom, hogy ha egyszer én kerülnék a te kezeid közé, akkor nem menekülnék meg a haláltól, ezért megteszem azt, amit magad kértél tőlem.
Majd Ramirót az udvarra vitette, és megengedte neki, hogy kürtjét megfújja, ameddig csak tüdejéből telik. Ramiro király még csak azt kívánta, hogy a kivégzésen jelen legyen a királyné, minden asszony és hajadon, a mór összes rokona, és a palota többi lakója. Alboazer Alboçadam pedig parancsot adott rá, hogy minden az ő akarata szerint történjen.
Erejét összeszedve megfújta hát kürtjét, és amint fia, Dom Ordonho infáns ezt meghallotta, a katonákkal segítségére indult. Abban a pillanatban, amikor a felmentő csapat berontott a palota kapuján, Ramiro király leugrott a vérpadról, és fiához ilyen parancsot intézett:
– Gyermekem! Sem édesanyádat, sem a vele lévő többi asszonyt és hajadont ne merészeljétek megölni, mert a királynénak más halált szántam.
Aztán előrántotta a kardot, és olyat vágott Alboçadam fejére, hogy annak mellkasáig hasított a penge. Ott hullott el Alboçadam négy fia és három lánya, és minden mór, aki csak a palotában volt. Kő kövön nem maradt Gaia városában, mindent porig romboltak.
Ramiro király magával vitte feleségét, minden asszonyt és hajadont, és a hajókba tuszkolta őket. Hívatta fiát és híveit, hogy elbeszélje, mint esett találkozása a királynéval. Elmondta nekik, hogy saját földjén fog szigorú törvényt ülni felette, ezért is nem ölte meg őt azon nyomban. A nemesek elborzadtak a királyné gonoszságán, Dom Ordonho pedig könnyeivel küszködve csak ennyit tudott mondani:
– Uram, anyámról én rosszat nem szólhatok. De apám cselekedjen úgy, ahogyan becsülete kívánja.
Ezután beszálltak a hajóikba, és Foz d’Ancorába eveztek, hogy ott kipihenjék a hosszú hajózás és csatározás fáradalmait. Itt tudatták a királlyal, hogy a királyné folyton zokog, amire a király gúnyos mosollyal így válaszolt:
– Hozzátok csak ide, hátha elárulja nekünk, hogy mi bántja! – És mikor végre odahurcolták, kérdőre vonta:
– Miért ilyen búskomor ma, királyné asszony? – Szegény asszony a zokogástól rázva így felelt neki:
– Mert te megölted a mórt, pedig ő jobb volt nálad.
Erre viszont már az Infáns is megkeményítette szívét, és így fordult apjához:
– Láthatod, hogy az ördög szól belőle, mire vársz hát? Ha nem sietsz, a végén még elszökik jogos büntetésed elől.
Végül a király parancsára egy nagy kőhöz kötözték a királynét, és ott helyben a vízbe vetették. Ezért hívják máig a helyet úgy, hogy Foz d’Áncora, azaz Horgony-öböl. Egyesek híresztelik még, hogy Dom Ordonho talán pont azért nem örökölhette Kasztília földjeit, mert ő kívánta anyja halálát, de erről biztosat nem lehet tudni.
Ramiro király Leónba ment, és szózatot intézett alattvalóihoz, melyben elmondta nekik Aldora királyné gaztetteit, és azt, hogy a királynő halála miatt újra kíván házasodni. Bizonygatta, hogy Ártiga méltó felesége lehet majd, hiszen személyesen győződött meg arról, hogy milyen kiváló mór családból származik. Háza népe nem győzte helyeselni döntését, és mondják, hogy ebben közrejátszhatott az is, hogy Aman, a csillagjós is neki kedvezően jövendölt:
– Ártiga ékkő minden élő asszony között, – így szólt a jóslata – jó keresztény lesz, és az Úr sok fiúval áldja meg, akik nagy tetteket és hősi kalandokat visznek majd véghez.
És valóban így is lett, ahogyan Aman megjósolta, mert Ártiga hosszú életű volt, ő építtette São Juião kolostorát és számos kórházat is. Utódai pedig mindazt véghezvitték, amiről a csillagjós beszélt.
Jánossy Gergely fordítása

Folyó Görögországban; A gyógyíthatatlan; Ünnepi vers

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

FOLYÓ GÖRÖGORSZÁGBAN

Kipróbálja a folyó a hidat,
hisz nem rest, ő is fiatal,
felfrissült a szélben, a csapongó
márciusban, folyik, csobog-
csobog, végigbeszéli a napokat.
Tiszta, könnyű, hatalmas.
Mint féltékeny, öreg szeretők,
olvadó hegyek figyelik:
– Kicsi Phyllis, hova
csavarogsz? Nem félsz
nekünk nemet mondani!?

 

A GYÓGYÍTHATATLAN

Gyógyíthatatlan, mondták.
Ő meg nevetett. Mennyi nyavalyát élt túl,
egyikből se gyógyult meg, de minden hajnalban
rágósabb és erősebb lett.

Hajnalban öltözködnek a szépek,
és munkába indulnak a boldogok.
Zsibongás. Becsapódó ajtók. Lámcsak
áramlik a vér a vezetékekben.

A gyűlölet lassú orvosság a daganatokra, sebekre,
azokra a betegségekre, melyek még csak
gondolatban léteznek, de ott kóvályognak az ereiben.

Hajnal! Mennyi undok zaj!
Lever egy poharat,
hogy az utálat meggyulladjon benne.

Nincs vész, gondolja.
Azok csak sietnek.
De a gyógyíthatatlanok öröklik a földet.

 

ÜNNEPI VERS

A tél bezárja a napokat.
Nem marad más belőlünk, csak egy előkanyargó
füstcsík egy cigarettából: kékesen lebeg,
aztán eloszlik. Pedig van itt dió, alma.
Forralt bort kérnél, vagy teát mégis? Lásd,
ebben a házban éltek a dédszüleim, míg éltek,
kiszáradt alma-múmiákból főztek kompótokat.
Hát ők szolgálnak itt ki, ők raknak itt rendet,
és fura válaszokat küldözgetnek a telefonomról
(dédanyám imádott mindenkinek boldog névnapokat
kívánni). Esténként megmosdatnak, Annuskának hívnak,
etetnek, itatnak, a hátam mögé gyűrik a díszpárnáikat.
Lebegek köztük lustán, jóllakottan, aztán kékesen
szétfoszlok, mint a füst dédanyám régi cigarettáiban.

Rosalia de Castro: Amores cativos, Silêncio

Amores cativos

Era delor e era cólera,
era medo e aversiõe,
era um amor sem medida,
era um castigo de Dios!
Que hai uns negros amores,
de índole peçonhenta
que privam os espritos,
que turvam as concências,
que mordem se acarinham,
que quando miram queimam,
que dãe dores de rávia,
que mancham e que afrentam.
Mais val morrer de friagem
que quentar-se à sua fogueira.

Álnok szerelmek

Harag volt ez és fájdalom,
utálat volt és rettegés,
egy féktelen szerelem volt,
vagy tán isteni büntetés!
Vannak sötét szerelmek,
melyek akár a méreg
kifosztják a lelkeket,
háborítják elménket,
harapva simogatnak,
a pillantásuk éget,
kínzó haragjuk átjár,
mint szégyenletes bélyeg.
Inkább fagyjak halálra,
minthogy máglyájukon égjek.

(Baglyosi Leona fordítása)

Silêncio

A mão nerviosa e palpitante o seo,
as niebras nos meus olhos condensadas,
com um mundo de dudas nos sentidos
e um mundo de tormentos nas entranhas,
sentindo como loitam
em sem igual batalha
inmortales deseios que atormentam
e rencores que matam,
molho na própia sangre a dura pruma
rompendo a vena inchada,
e escrivo…, escrivo…, para quê! Volvede
ao mais fondo da ialma,
tempestosas images!
Ide a morar cas mortas relembranças;
Que a mão tembrosa no papel só escriva
Palavras, e palavras, e palavras!
Da idea a forma inmaculada e pura
donde quedou velada!

Csend

Úgy remeg a kéz és reszket a kebel,
szemeimen sűrű ködöknek fátyla,
érzékeimen kétségeknek árnya,
bensőmben kínoknak tengernyi árja,
érzem, miként küzd bennem
e páratlan csatában
halhatatlan, kínokkal teli vággyal
a gyilkos harag lángja,
tollam hegyét saját vérembe mártom,
a duzzadt érbe vágva,
és írok…, és írok… de minek! Lelkem
legmélyére szálljanak,
e kínzó látomások!
Halott emlékek honában lakjanak;
és remegő kezem ne írjon mást, csak
szavakat és szavakat és szavakat!
Az eszme tiszta, szeplőtlen formája
a homályban hol marad?

(Baglyosi Leona fordítása)