JOHN DONNE: IMÁK FELMERÜLŐ ALKALMAKRA

I.

Insultus morbi primus.

A betegség első változása, keserve.

1. ELMÉLKEDÉS

Törékeny, és ennélfogva nyomorult emberi állapot! az egyik percben még jól vagyok, a másikban már beteg. Meglep a hirtelen változás és rosszra fordulás, sem okát, sem nevét nem tudom. Olvasunk az egészségről, odafigyelünk a húsra, vízre, levegőre és mozgásra, farigcsáljuk és csiszolgatjuk épületünk összes tégláját; egészségünk hosszú, rendszeres mű: ám az ágyú egy pillanat alatt szétrombol, felrobbant és tönkretesz mindent; minden igyekezetünk dacára, minden kíváncsiságunkat kijátszva; nem, ha a betegséget tekintjük, érdemtelenül rögtön eluralkodik, elhatalmasodik, birtokol és elpusztít. Ó, nyomorult emberi állapot! ez nem Isten képmása, ő halhatatlanként széndarabkát adott nekünk, a halhatatlanság szikráját, melyet lángra lobbanthattunk volna, de eredendő bűnünkkel eloltottuk azt; hamis javak után áhítozva koldussá tevődtünk, és hamis tudásra vágyva megszállottak lettünk. Ígyhát nem egyszerűen meghalunk: kínhalált szenvedünk, és betegség kínoz halálra; sőt, idejekorán és túlgyötör a rengeteg gyanú, sejtelem és rettegés, mielőtt egyáltalán betegségnek mondhatnánk: nem tudjuk, az-e; egyik kezünk a másik kéz pulzusát tapintja, míg szemünk vizeletünktől kérdi, hogy vagyunk. Ó, mennyi nyomor! meghalunk, és még csak nem is élvezhetjük a halált, mert a kín öl meg; kínoz a betegség, és addig sem nyughatunk, ameddig a kín eljő, mert azt korai rettegés és gyanú sejtetik, és még a kín kezdete előtt halált gerjesztenek; megsemmisülésünk ezen kezdeti változásokban fogan, a betegségben gyarapodik, és a kezdeti változásokban gyökerező halálban születik. Ez a dicsőség illeti hát az embert, amiért egy kis világ önmagában? Hogy benne is vannak földrengések, hirtelen rándulások; villámok, hirtelen villódzások; mennydörgések, hirtelen robbanások; fogyatkozások, hirtelen elsötétülések és érzéktompulások; fénycsóvák, hirtelen tüzes kipárolgások; vérfolyók, hirtelen vörös vizek? Azért is világ az ember önmagában, mert nem csupán ahhoz elég, hogy elpusztítsa és kivégezze önmagát, hanem ahhoz is, hogy magára vonja a kivégzést, segítse a betegséget, siettesse, baljóslatokkal visszafordíthatatlanná tegye; és, mintha a szénre szórt víz ugyan táplálhatná a tüzet, rideg rosszkedvbe burkolja a forró lázat; mert a láz egyedül, segítség nélkül talán nem pusztítana elég gyorsan, nem vinné véghez feladatát (a pusztítást), ha nem vegyítenénk rosszkedvünk mesterséges betegségét a természetes, természetellenes lázzal. Ó, bonyolult széthullás, ó, pusztító rosszkedv, ó, nyomorult emberi állapot!

Ha azt mondanám, milyen bájos a gyermekem, bizonyára csak nevetne mindenki. Hisz nincs olyan szülő, aki rosszat mondana a tulajdon gyerekéről! És milyen mulatságos, mikor úgy büszkélkednek, mintha valami különleges drágakő lenne a birtokukban! Így inkább nem mondok ilyeneket, ám közben a lelkem mélyén arra gondolok, valóban milyen drága és hibátlan ő, és nehéz megállnom, hogy ilyenkor hálaimára ne kulcsoljam a kezem.
A gyermekem, az én kis őrangyalom csak mosolyog édesen és játszik ártatlanul, de szóval el nem mondható, hogy ez a kis mosoly nekem micsoda bölcsességet tanított. Mindaz amit iskolásként a könyvekben olvastam vagy a tanáraimtól hallottam, kétségkívül a hasznomra vált: ha visszatekintek erre az időre, megállapítom, hogy tudom, mi miért van, de semmi más nem állítja meg úgy rohanó lépteimet és nem csillapítja őrült szívemet, mint a gyermekem mosolya. Ahogy gondtalanul szunnyad a babbal töltött párnácskáján, kezét a vállaihoz húzva; ha meglátom az arcát, sokkal nagyobb hatással van rám, mint egy tudós beszéde: szívem mélyéről feltörnek forró könnyeim, és minden makacsságom és önzésem ellenére sem tudom már azt mondani, hogy a gyerekekben nincsen semmi aranyos.
Az elmúlt év már a vége felé közeledett, amikor először felsírt. Ahogy a kis vörös arcát felém fordította, úgy éreztem magam, mint aki az űrben tévelyeg, és ma már szégyellem, de akkor arra gondoltam: „Miért is születtél egészségesen? Ha meghaltál volna, visszatérhettem volna a szüleim házába, miután felépülök a gyermekágyból, és többé egy percet se kell a férjem mellett töltenem. Ó, miért születtél egészségesen? Ó, nem! Nem! Miért kellett ez az újabb kötelék? Hogy örökké a fénytől elzárva, a sötétségben kelljen élnem?!” Ilyen szörnyű dolgokat gondoltam én, magamat sajnálva egyre. Az emberek gratuláltak, én azonban kicsit sem voltam boldog. Csak arra a szomorú tényre tudtam gondolni, hogy az életem még elviselhetetlenebb lesz.
Az én helyemben bárki más úgy gondolta volna: ez az élet elviselhetetlen, semmi értelme már, szörnyű és kegyetlen. És egyáltalán, hogy engedhették ezt az istenek? Én, a szívtelen meg voltam róla győződve, hogy semmi rosszat nem tettem, nem hibáztam, és minden problémáról kizárólag a férjem tehet. Elkeseredetten gyűlöltem őt. De gyűlöltem a szüleimet, a nevelőapámat – a nagybátyámat – aki szándékosan egy ilyen férjet választott nekem, pokollá téve az életemet. És legfőképpen: gyűlöltem az isteneket, vagy nevezzük őket akárminek, hogy ilyen sorsot rendeltek nekem. Nekem, aki nem tett semmi rosszat és engedelmesen férjhez ment, amikor azt mondták! Mintha egy vakot löktek volna bele a szakadékba! Borzalmas egy élet!
Jó, ha valakiben megvan a küzdeni akarás, hiszen anélkül nem lehet úrrá lenni a nehézségeken. Vannak, akik gyenge jelleműek, akár valami csúszómászók, de akadnak olyan helyzetek, amikor nincs értelme akaraterőről tanúbizonyságot tenni. Ilyenkor nem árt felismerni az egész helyzetet. Egy olyan akaratos ember számára, mint én voltam, ez talán hiábavalónak tűnik, ám bizony a férjem is sokszor unhatta, hogy ilyen elégedetlenkedő felesége van. Akkoriban képtelen voltam megérteni a férjem érzéseit. Ha rosszalló arcot vágott, rögtön támadásnak vettem: ha csak egy szót is szólt, máris fellángolt bennem a harag. Nem kezdtem el feleselni vele, sőt, nem szóltam egy szót sem, nem is ettem. Ingerült voltam a szolgálólánnyal, elől hagytam az ágyneműt és egész nap ott feküdtem rajta. És mivel egy bőgőmasina vagyok, makacsságomban sírva rágcsáltam a takaróm szegélyét. Könnyeim keserűek voltak, és csakis a makacsságomnak köszönhettem őket.

Mikor három éve nőül vett, egy darabig jól éltünk egymással és nem voltak problémáink. Az egymáshoz csiszolódás jó dolog, de van egy rossz velejárója is: a saját önző természetünk is felszínre kerül. Felmerül sok forrongó vágy, én pedig olyan akarnok vagyok, hogy sosem volt elég nekem semmi, és folyton azon emésztettem magam, vajon miket csinálhat a férjem a házon kívül.
„Mindent eltitkolsz előlem, és sosem mondod el, mit csinálsz, ha elmész itthonról. Elzárod előlem a szíved.” mondtam gyűlölettel.
„Nem is vagyok távolságtartó veled. Hát nem mondok el neked mindent?” ennyit mondott, de nem felelt semmi mást, csak nevetett. Ám én láttam, hogy titkol valamit, és ezt nem bírtam elviselni. Ha az ember egyszer elkezd valamire gyanakodni, utána már mindent gyanúsnak fog találni. Reggeltől estig én is csak ezt tudtam gondolni: „Már megint egy hazugság!” Minden zavarossá vált és képtelen voltam tisztán gondolkodni. Ha most visszagondolok rá, nyilván rejtegetett valamit. De elvégre nő vagyok, akinek eljár a szája, így velem nem beszélhetett a munkájával kapcsolatos dolgokról. Nyilván most is van, amit eltitkol, ezt biztosan tudom, de már nem haragszom érte. És már megértettem: az, hogy nem mondja el ezeket a dolgokat, csak a férjem nemes jellemét bizonyítja. Hiába sírtam, hiába haragudtam, nem mondta el, mert a férjem előrelátó. Hiszen ha akkor nekem, az ostoba asszonynak akár egy hivatali ügyről is beszélt volna, micsoda ostobaságot követhettem volna el!
Mindettől függetlenül rengeteg ember, pereskedők és ügyvédek egyaránt kétes ajándékokat küldözgettek be nekem a szolgáinkkal, hogy aggodalmukat fejezzék ki az ügyeik állása miatt: a bíró döntése élet-halál kérdése volt számukra. Hogy nem fogadtam el ezeket az ajándékokat, nem azért történt, mert Jamagucsi Noboru bíró feddhetetlen felesége voltam. Épp ellenkezőleg: az iránta érzett haragom miatt meg sem fordult a fejemben, hogy ezekről akárcsak beszéljek is neki. Arra gondoltam, jobb, ha hallgatok, mintha megemlíteném ezeket a dolgokat, és cserébe csak semmitmondó válaszokat kapnék. Így szerencsére elkerültem a vesztegetés szégyenét. De férjem és köztem a távolság csak nőtt, a felhők sűrűsödtek, és végül a szívünk már teljesen elfordult egymástól. Ha jól meggondolom, ennek csakis az volt az oka, ahogyan én bántam vele: kétség sem fér hozzá, hogy rosszul kezeltem a dolgokat. Férjem szíve azért tévedt más utakra, mert az én szívem is letért a helyes ösvényről. És ezért még ma is a bánat keserű könnyeit hullatom.
Házasságunk legválságosabb idejében amikor teljesen hátat fordítottunk egymásnak, már meg sem kérdeztem, ő pedig el sem mondta, hová megy. Ha távolléte alatt üzenete érkezett valahonnan, bármily sürgős is volt az ügy, sosem nyitottam ki a levelet, sőt, elküldtem a kézbesítőt egy elismervénnyel, hogy átvettem. Mintha nem egy rendes feleség, hanem valami idióta felügyelné a házat a férjem távollétében! A levelet pedig unottan elhajítottam valahová. Hazatérvén, a férjem természetesen dühöngött. Eleinte megszidott és kioktatott, panaszkodott, utána megpróbált vigasztalni, de az én önfejűségem ennél mélyebben gyökerezett. „Titkaid vannak előttem!” ezt használtam pajzsként és duzzogásba süppedtem, ahol pár kedves szó már nem tudott meghatni, a férjemnek pedig elege lett belőlem. Nem gond, ha egy ház néha visszhangzik a veszekedéstől, de amikor mindez átfordul a kölcsönös néma gyűlöletbe, amikor az otthon már nem más, csak egy fedél a fejed fölött, négy fallal; sivárabb és hidegebb, mint egy éjszaka a réten, melyet az illanó harmat borít… Csoda, hogy akkoriban a könnyeim nem dermedtek jéggé.
Ha belegondolsz, az emberek olyan lények, akik számára csak önmaguk a fontos. Ha boldogok, nem emlékeznek semmire, ám ha eljön a megpróbáltatások ideje, akkor elidőznek a múlton vagy a jövendőn, hogy milyen ígéretes, kiváló és szép volt vagy lesz. Amikor az ember ilyeneken gondolkodik, a jelen egyre gyűlöletesebb és gyűlöletesebb lesz, és el akar előle menekülni, megszabadulni a béklyóktól. Minden bizonnyal arra gondol, ha megszabadulna, milyen szép és jó lenne minden, ahová elmenekült. Épp ezért, én is ilyen álmokba gubóztam: meg voltam róla győződve, hogy nem az a sorsom, hogy ilyen szerencsétlen legyek egész életemben. Mielőtt férjhez mentem, és a Komuro család fogadott leányaként éltem, milyen sok ember tett előkészületeket és mutatott be lehetséges kérőket! Köztük volt a kiváló tengerész, Usioda úr és a világos arcú Hoszoi doktor, akihez majdnem hozzámentem. Ezek után csak valami tévedés lehetett, hogy ez a hallgatag ember vett nőül. Igazán nagy szerencsétlenség lenne ebből a hibából kifolyólag ilyen silány életet élni, gondoltam. Meg sem próbáltam meggyógyítani a sérült szívemet, és ehelyett ellenségesen tekintettem az emberekre, akik mindezt elrendezték.
Egy ilyen oktalan feleséggel, aki semmibe veszi őt, egy férj sem képes kedves lenni. Amikor hazatért a hivatalából, kimentem elé üdvözölni, az udvariasság szabályainak megfelelően, de amikor találkoztam vele, nem volt egy szívélyes szavam sem a számára, az egész elutasító viselkedésem ezt üzente „Rajta, ha dühös vagy rám, dühöngj csak, tégy, ahogy akarsz.” A férjem végül nem bírta tovább, felkelt és elment otthonról. Mindig ugyanoda ment: egy gésaház lampionja alá vagy egy kis tatamis szobába… Ez feldühített, és a keserűségem csak nőtt, de az igazat megvallva, én nem tettem a kedvére. Nem tudta már elviselni az otthoni légkört, ezért vált ilyen kicsapongóvá, aki eljár otthonról szórakozni.
A férjem nem valami gazdag család elkényeztetett sarja volt, aki csak az élvezeteket hajszolta gésák társaságában: nem élvezte igazából mindezt. Inkább azért csinálta, hogy ne boruljon el a kedélye: ha ivott, nem lett jó kedvű részeg belőle, hanem a homlokán kidagadtak a kék erek.
Amikor hazatért, hangosan és keményen kiabált, elvesztette a türelmét, és a legkisebb apróságért is megszidta a szolgálót. Bár engem nem szidott meg, dühödten meredt az arcomba. Ilyet az én gyengéd férjem ma már természetesen nem tesz. De az a szörnyű arckifejezése, és az oldalán én, akiben forrong a düh… a szolgálók ezt már nem tudták elviselni. Általában havonta kétszer váltották egymást nálunk. Minden alkalommal több dolog is eltűnt, így a pusztítások és lopások száma hihetetlen mértékűre nőtt. Azon keseregtem, miért csak ilyen érzéketlen emberekkel vagyok körülvéve, és vajon az egész világ csak ilyenekből áll? Ha valaki a közelembe kerül, akkor szándékosan azon van, hogy a terhemre legyen? Bármerre nézek, nincs senki, akiben megbízhatnék. Szörnyű! Teljesen elhagytam magam és meg sem próbáltam a környezetemmel emberi módon bánni. Amikor a férjem munkatársai tettek nálunk látogatást, a kisujjamat sem mozdítottam, egészen addig, míg külön fel nem szólított rá, és akkor is csak a szolgálókat küldtem a szalonba, fej- vagy fogfájásra hivatkozva kimentve magam. Udvariatlan voltam, akár voltak látogatóink, akár nem. Még csak nem is feleltem, ha üzent értem! Vajon hogyan vélekedett rólam a többi ember? Néhányan bizonyára odáig is elmerészkedtek, hogy bíráljanak engem: „Ez a Jamagucsi is egy százéves aszályt[1] vett el!” vagy „Jamagucsi felesége a leghitványabb nő!”
Ha akkoriban a férjem azt mondja, elválik tőlem, gondolkodás nélkül elmentem volna, és szemet hunyva a saját hibáim felett, valami ilyen magyarázatot találtam volna: „Ha az istenek ilyen szerencsétlen sorsot mértek rám, nem tehetek semmit. Tégy, amit akarsz, én azt az utat követem, amit kijelöltek számomra, és ha a dolgok rosszul sülnek el, hát úgy lesz. Ha jóra fordulnak, az pedig az istenek akarata.” Most már beleborzadok, amikor eszembe jut, mi lett akkoriban belőlem. Hála az isteneknek, a férjem nem szánta rá magát erre a végzetes lépésre, hogy elváljon tőlem, és valamiért úgy döntött, maga mellett tart. Nem tudom, az is lehet, azt gondolta, ahelyett hogy lángoló dühében egyszerűen elválna tőlem, jobban tud majd kínozni, ha arra kényszerít, hogy örökre a börtönében maradjak. De most, mikor már nincs bennem keserűség, különösen nem a férjemmel szemben, hogy így megértettem a dolgokat, tudom: nem lennék ilyen boldog most, ha nem megyek keresztül mindezen. Most, mikor visszanézek, már tudom, hogy senki sem akar bántani, még Haja, a szolgálólány sem, aki sebes léptekkel és hetykén tárta a hibáimat a világ elé, de még Kacu sem, a szakács, aki csak arra volt jó, hogy visszabeszéljen nekem. Mindketten a jótevőim. Ma már csak kiváló cselédek vesznek körül, és csak a bókjaikat hallom, még ha hazudnak is, hogy egy úrnő sem bánik olyan jól a cselédjeivel, mint én. Hogy ez így van, csak azért lehet, mert rájöttem: a lányok pocsék munkája nem más, mint a saját szívem tükre. E világon nincs semmi gonosztevő, aki ok nélkül gyötörné az embereket, még az istenek sem küldenek nyomorúságot az emberre, akik nem velejükig romlottak. Mindezt azért mondom, mert még egy olyan semmirekellő is, mint én, aki oktalanul vezette az életét, de akinek a szíve tiszta maradt, még én is részesülhettem ebben a csodálatos ajándékban, az én imádnivaló gyermekemben.
Mikor készültem megszülni őt, még köd vett körül. Úgy tűnt, ez a köd sosem fog feloszlani. De amikor először felsírt, a testemet elöntötte a szeretet és a csodálat, és bár még méltatlankodtam a sorsom miatt, ha valaki elvette volna őt tőlem, odahagyom a makacsságom és megtiltom, hogy bárki is megérintse. Csak az enyém, hozzám tartozik! Elhalmoztam az öleléseimmel.
Először a gyermekem mutatta meg, hogy a férjem és én ugyanúgy gondolkodunk. Amikor megöleltem vagy megcsókoltam, ilyeneket mondtam: „Nem apáé vagy. Anyáé vagy egyedül! Még ha anya el is megy, nem hagy itt magadra. Anyáé vagy.” A gyermek csak mosolygott, mintha értette volna, és arra gondoltam, ez a vidám, imádni való kisfiú egyáltalán nem olyan, mint a kegyetlen szívű apja. Eldöntöttem, hogy a gyermek az enyém, de amikor a férjem hazatért valahonnan és látszott az arcán, hogy gondterhelt, leült a kicsi párnája mellé és bizonytalan kézzel felemelt egy szélforgót vagy megrázott egy csörgőt. Megtörölte sötét arcát, mintha attól félne, könnyezni kezd és azt mondta: „Itthon egyedül ez a gyermek az, aki fel tud vidítani engem.” Amikor ezt néztem, félve, hogy a kicsi sírni fog vagy megijed, rájöttem, a gyermek ugyanúgy nevet a férjemre, mint rám szokott. Egyszer a férjem, ujjaival morzsolgatva a szakállát, ezt mondta:
„Hát nem imádni való ez a gyerek?”
„Dehogynem.” feleltem.
„Ez esetben te is az vagy.” mondta vidáman, ami teljesen elütött a jellemétől. Hangosan felnevetett, és ekkor félreérthetetlenül hasonlított a gyermekre. Milyen aranyos! Hogy tudtam ennyi időn át gyűlölni a férjemet?! Ha kedves vagyok vele, ő is az velem. Azt mondják, a gyermekek a legjobb tanítók, hát, nekem a gyermekem tanított meg az életről mindent, ami fontos. Ez a kisgyermek, aki még csak beszélni sem tud.

[1]    Utalás a japán mondásra: A rossz feleség olyan, mint a százéves aszály.

(Higucsi Icsijó (1872-1896) a modern japán irodalom első jelentős női írója. Rövid élete alatt mintegy húsz novellája és kisregénye jelent meg. Írásainak fő témája – a korban elsőként – a társadalom perifériáján élő emberek (szolgálók, prostituáltak, nyomornegyedek lakói) sorsa a modernizálódó Japánban; abban a különleges korszakban, amikor még élénken éltek a régi hagyományok, de az országba már elkezdett beáramlani a nyugati kultúra és szellemiség is.)

Nyeste Zsolt fordítása

(A fordító  a fordítás ideje alatt Babits-ösztöndíjban részesült.)