Címke: irodalom

Szabadság asszonyság kedvence

– Lógnak a mellei, nem?
– Minden nagy mellű nőnek lógnak a mellei. Én ezért szeretem a kicsit. Amúgy is a fenékre bukom. Az meg szép kerek.
– Igen, szép szív alakú. Istenem, előre hajol…
– Mi a szentséges szűzmáriát művelnek maguk, perverz idióták!
A két, izgalmukban még a lélegzetét is visszafojtó műszakis majd a falnak irányította a drónt ijedtében, ahogy a nyomozó kopogás nélkül lépett be az autóba. Hatalmas ember volt, magas is, széles is, izmos is, valószínűtlenül kicsinek tűnt a civil furgon képernyőkkel, lehallgató berendezésekkel, nyomkövetőkkel és helyzetmeghatározókkal telepakolt belső terében.
– Semmit, uram, csak az egyik drónunk valami gyanúsat észlelt és megálltuk, hogy…
– Tartsa meg a kifogásait a feleségének. S lásson végre munkához.
Mindkét műszakis feszült figyelemmel veselkedett neki a feladatnak. Bár tapasztalt pilóták voltak, az új, drága játékszerek mégiscsak más élményt jelentettek. A drónok, amiket vezettek egy kísérleti fázisban levő, csakis speciális egységek számára hozzáférhető sorozat legújabb modelljei voltak. Hangtalan, fém alkatrészeket nem tartalmazó, mágneses impulzusok ellen árnyékolt és áttetsző. A sötétben szinte lehetetlen észrevenni. Érzékelőik a legkomolyabb optikai nagyításra képes kamerából, infravörös kamerából és hőkamerából álltak. Ha ez nem volna elég, felszerelésük magukba foglalt egy katonai sokkolót és hét altató lövedéket tartalmazó kis légpisztolyt.
– Vigyázzanak a játékszerekkel. Ne feledjék, hogy csak maguk látják, és ha összetörik, életük végéig sem fizetik vissza az adósságuk.
Miközben a két műszakis feszült figyelemmel kormányozta a két repülőszerkezetet a térképen megjelölt helyek felé, Szeles nyomozó elektromos cigarettáját pöfékelte. Módfelett rühellte, de még egy hónapja sincs, hogy a kormány egyöntetűen betiltatta a dohánytermékek forgalmazását és használatát az országban. Hiába csepegtette bele a legmagasabb nikotintartalmú folyadékot, az elvonási tünetek csak kínozták.
– Főnök…
– Nem vagyok a főnöke, mindössze az akció vezetője.
– Akkor most a főnököm. Ha elmondaná, mit keresünk, könnyebb dolgunk volna.
– Maga csak kormányozza a gépet a megadott helyekre, hagyja a szenzorokat az éjjellátó üzemmódban és szóljon nekem, ha bármi szokatlant észlel.
Látszott, hogy nem elégítette ki a válasz, de ez Szelest nem érdekelte. Még az hiányzik, hogy minden kíváncsiskodó mitugrász titkosított információk birtokába jusson. Mert hiányzik a pánik az utcákról. Így sem volt egyszerű érvényt szerezni a kijárási tilalomnak, most tudódjon ki, hogy egy veszedelmes bűnbanda garázdálkodik a környéken? Azt már nem. De valamit mondania kell majd ezeknek is, főleg, ha látnak valamit.
– Ott! – mutatott a képernyőre a fiatalabbik.
Jól szemügyre vették a képernyőn jól kivehetően dülöngélő fiatalembert. Szeles legyintett:
– Egy nyavalyás senkiházi. Figyelmeztesd, hogy álljon meg és küldj rá egy rendőrautót. Ha menekülni próbál, lődd seggbe egy altatóval.
– Biztos? – csillant fel a szeme a parancs hallatán. – Nem kell elszámolnunk minden lövedékkel?
– A papírmunka az én dolgom, a parancs teljesítése a magáé. A rendőrség azonnali hatállyal kijárási tilalmat hirdetett, magára vessen, aki ezt nem tiszteli.
A pilóta örömmel teljesítette a parancsot. Felkapcsolta a drónon található pásztázó reflektort, s hangszóróján megállásra szólította fel a törvényszegőt, míg a rendfenntartó egységek a helyszínre érnek. Amaz megijedt és futni kezdett.
– Reméltem, hogy ezt teszed. – örvendezett a műszakis, célzott és lőtt.
Szeles halkan felnyögött a látványtól. Gyerekkorában látott állatfilmek jutottak eszébe, ahogy az altatóval elkábított vad még szalad néhány másodpercig, aztán megtántorodik, felborul, s egyensúlyérzékét elvesztve kapálózik, míg a szer ki nem fejti a hatását. Megszégyellte magát, hogy egy embert pontosan úgy terített le, mint egy chippelésre váró állatot, de most nem volt ideje az efféle morfondírozásra.
– Tovább. – adta ki a parancsot.
– Hú, az a rendőr drón majdnem nekem jött!
– Mondtam, hogy vigyázzon, maga idióta. A maga gépe nem érzékelhető sem az emberek, sem a szenzorok számára.
Morgott valamit a műszakis, hogy nem is olyan egyszerű egy láthatatlan drón mögül dolgozni. Szeles majdnem szemberöhögte. Mit tudnak ezek? Egyik még egyetemi hallgató, a másik sem több harmincnál. Mit tudnának ezek arról, hogy milyen lehet szemtől szembe állni a törvényszegőkkel, milyen lehet vállalni az arcukat, a hangjukat, milyen lehet valós fizikai veszélyben teljesíteni a feladatot, nem pedig azon rágódni, hogy ki kell-e fizetni egy önhibából tönkretett drónt.
Szeles nyomozó a katonaévei után a katonarendőrségnél vesztegette fiatalkorát, aztán mikor leszerelték nem találta helyét az egyszerű élet bárgyú langymelegében, s a rendőrség kötelékéhez csatlakozott. Tagja volt annak a vén rókákból álló különleges rohamalakulatnak, akiket még test a test ellen vetnek be. Már legalább húsz éve nem képeznek hasonló egységeket. Ha ők kihalnak, akkor csak az efféle töketlenek maradnak az igazságszolgáltatás korcs árnyékaként. Semmi sem igazi már, nemhogy a rendőr, de még a rohadt dohány sem!
– Szeles nyomozó, jelentést kaptunk két meghibásodott térfigyelő kameráról és egy lezuhant drónról. Mindhárom ugyanabban a körzetben.
– Egyik drón repüljön oda, a másik szálljon ötven méterrel fölötte és pásztázzon veszélyforrások után. Az alsó drón legyen folyamatos készültségben.
A két műszakis nem értette ezt a fene nagy elővigyázatosságot, de engedelmesen végrehajtották a parancsot. Nem sejtették, hogy Szeles nyomozó már rég óta az ügyön dolgozik, s bár szellemet üldözött, a szokásait már kiismerte.
Többször eltűnődött azon, hogy független polgárként kinek az oldalára állna. Az elmúlt néhány évtized azért húzós volt. Egy emberöltő alatt a szabadság teljes képe átformálódott. Online anonimitás? Lehetetlen. Már régen csak a személyi azonosítóval lehet csatlakozni a hálóra. Sajtószabadság? Meghalt a nyomtatott sajtóval. Igazából az, hogy minden létező négyzetcentimétert bekameráztak és repülő drónokkal pásztázzák az utcákat, lesnek be sikátorokba, s olykor a lakásokba, vagy az, hogy némely falra, ablakra, poloskákat telepítenek, az már csak a cseresznye a tortán. Bármennyire is hihetetlen, de ez már csak az utolsó simítás volt. Az emberek önmagukra csapták az ajtót, s boldogan éljeneztek, hogy most már biztonságban vannak.
– Főnök, egyik kamera a másik után kapcsol le! A rendőrségi drónok hullanak!
– Azonnal emelje ki onnan ezt a méregdrága kacatot! Foglaljon le egy tucat rendőrségi drónt és repítse be gömb alakzatban a kérdéses zónában. Maga pedig képernyőre az összes meghibásodott kamera felvételét, az utolsó öt percet. Valamelyik csak elkapott valamit, a szentségit!
De nem kapott. Mindenik berendezés a holtszögéből kapta a csapást, pedig a kamerák úgy vannak elhelyezve, hogy mindegyiket megfigyelés alatt tartsa legalább kettő. A felvételek alapján azt mondaná akárki, hogy a hálózaton keresztül kapcsolta le egy hacker. De nem. Mindegyikbe lövedék csapódott. A műszakisok tanácstalanok, mert semmit nem találnak. A lyuk ott van, a lövedék sehol. Ráadásul civilnél nincs fegyver. Egy sem. Ebben az országban amúgy sem volt sok, s még azt a keveset is összeszedték. Eszébe jutottak a tudósítások a zavargásokról, amikor a fegyverőrült paranoiás csürhe megindult. Saját maguk szolgáltatták az okot, amiért bevetették a katonaságot és bírósági végzéssel érkeztek minden házhoz. Sok ártatlan embert meghalt.
A sebtében elirányított tucatnyi rendőrségi drón gömb alakzatban repült körülbelül hét méterrel az utcák felett. Egyként mozogtak, s kamerájuk úgy állt, hogy tökéletesen lefedték a teret. Mindenik szög látható volt egy képernyőn és a központi kijelzős teljes körképet vágott össze a program.
– Bújj elő, akármi is vagy. – motyogta a nyomozó és úgy pöfékelte elektromos cigarettáját, mintha csak azon keresztül tudna levegőt venni.
Feszült figyelemmel bámulták a kijelzőket, kapkodták a fejüket, de semmi. Itt kell lennie valaminek, azok a kamerák nem durranhattak el maguktól!
– Vidd az új drónt ötven méterre a rendőrségi drónok fölé és pásztázd végig a terepet hőkamerával.
A fürge kis szerkezet pillanatok alatt elfoglalta helyzetét és hőkameráját maga alá irányította. Szeles felkiáltott tehetetlen dühében, ahogy meglátott húsz, lángként világító emberi alakot, ahogy az épületek mögött settenkedve készül megtámadni a rendőrségi drónokat.
– Tűnés onnan!
De már késő volt. A kamerákon egyszerre jelent egy-egy, a monokróm képernyőn alig kivehető alak, valamit meglengettek a kezükben és szinte egyszerre megszakadt az adás az összes gépezettel.
– Mi volt ez? – ámult az egyik műszakis.
– Parittyák. – mosolygott önkéntelenül Szeles. – Ez egy csapat huligán kölyök parittyákkal.
– De akkor miért nem találtunk lövedékeket?
Szeles visszajátszatta a hőkamerás felvételeket. Lelassítva jól látszott, ahogy egy fekete folt hagyja el a parittyákat és fúródik a drónokba.
– Jeget használnak lövedéknek. Elképesztő, egy ilyen utcai csürhe így megtáncoltasson!
Az egyik tönkrement drón kamerája még küldte a jelet. Úgy a nyomozó, mint a műszakisok szeme rászegeződött, ahogy megmozdult és egy fiatalember arcára irányult. Vonásai jól kivehetőek voltak a közeli felvételen, még törött orra és hegedt varrása a bal arcán is.
– Üdvözlöm a rendőrség kötelékét és ha van vér a pucájukban közzétenni ezt a felvételt, akkor a város lakóit is. Mi vagyunk a felelősök a rettegett terrorcselekedetekért. Nehéz idők nehéz döntésekhez vezetnek, s mi voltunk azok, kiknek nem volt vesztenivalójuk.
– Gyorsan, futtasd le az arcát az adatbázisban! – suttogta Szeles, mintha félne, nehogy meghallja valaki.
– Már kétszer megtettem. – vonta a vállát a törvényszolga. – Nincs benne a rendszerben. Ez az ember nem létezik.
– … és ezért nem tűrjük ezt tovább. Hallgassanak meg egy apró történetet. Hol volt, hol nem volt, valamikor régen volt Szabadság asszonynak egy kis Biztonsága. Nagyon szerette Biztonságot, mert megnyugtatta és felvidította. Minden nap megetette és megsétáltatta, hadd lássák a szomszédok, s hadd lásson a kedvence is. Aztán egy napon Szabadság asszony rájött, hogy Biztonság bizony nagyra nőtt és igencsak nehéz kordában tartani. De szerette kedvencét, aki immár követelőzővé is vált. Aztán… Biztonság hatalmas fenevaddá torzult és vad éhségében felfalta Szabadság asszonyt. Itt a vége, fuss el véle. Jó éjszakát.
A felvételen nem látszott tisztán, de a huligánok szószólója kezébe vett valamit és az égre célzott. Szeles későn ismerte fel az íjat.
– Vidd onnan azt a gépet… – Elkésett. A méregdrága katonai gép közvetítése megszűnt.
Kabátját lekapva a fogasról, hangosan káromkodva ugrott ki a kocsiból.
– Mert ülni fogok a seggemen, míg ezek kacsavadászt játszanak!
A két műszakis teljesen tanácstalanul bámult utána. A fiatalabbik észbe kapva elkezdte visszakormányozni az egyetlen, megmaradt katonai drónt a járműhöz. Ez húzos egy nap volt, s ha netán nyakába varrják a kárt, akkor egy még húzósabb élet vár rá. Félúton odaszólt a társának.
– Azért az a nő tényleg díszpéldány volt. Talán még otthon van. Gyere, lessük meg.

 

 

 

(Illusztráció: C. Jeltes)

Isze költeményei (Középkori japán tankák)

A harminchat költőóriás 10. 

Isze 1.

 

 

  1. Zöld fűzfavessző:
    tavaszi esőcseppek
    csillognak rajta.
    Mintha fonalra fűzött
    gyöngyökben gyönyörködnék.

 

  1. Ezer évig él –
    mondják a fenyőfáról,
    ám megszámolni
    annak kell, ki ültette,
    s fejlődését vigyázza.[1]

 

  1. Hullik? Nem hullik?
    Úgy megkérdezném tőlük:
    messzi faluban,
    kik virágokat néztek,
    s hazafelé tartanak![2]

 

Fittler Áron fordításai

 

Isze (Ise)

A IX. század egyik legjelentősebb költőnője, udvarhölgynevét apja, Fudzsivara no Cugukage kormányzóságának helye, Isze tartomány (a mai Mie megye) után kapta. Uda császár felesége, Fudzsivara no Onsi (872–907) udvarában szolgál, később egy ideig Uda császár szeretője. Több költői versenyen is szerepelt, továbbá híresek a császári család lakosztályainak paravánjait díszítő paravándalai (bjóbuuta) is.

 

Borítókép: a fordító felvétele

[1] A fenyőfa – lévén örökzöld és hosszú életű – a hosszú élet egyik szimbóluma, így gyakran szerepel születésnapi gratulációként költött versekben, ahogyan Isze jelen verse is ilyen alkalomra készült.

[2] A cseresznyevirágzás kezdettől fogva a tavasz legfontosabb eseménye Japánban. A fővárostól távolabbi (de legalábbis azon kívüli) helyeken, különösen a hegyekben a cseresznyevirágok általában később nyílnak fővárosi társaiknál, így a fővárosiak ezek virágzását is figyelemmel kísérték, és elmentek megcsodálni őket. Isze ezen tankája egy festett paravánhoz készült, amelyen a tavaszi hegyekben kiránduló emberek képe látható.

Sarki fény – V. fejezet

5.

Ady, József Attila és Juhász Gyula verseit olvasgatom. És a nemrégiben elhunyt Baka Istvánt meg azt a székelyt, akivel pár évvel ezelőtt átbeszélgettünk egy egész éjszakát, Fekete Vincét. Fölolvasókörúton járt felénk, az est végén kezdtünk diskurálni, utána végigjártunk jónéhány becsületsüllyesztőt. Bő két évtizeddel ezelőtt a kolozsvári egyetem létrehozott Szegeden egy kihelyezett bölcsészkart (magam is ott végeztem), hogy a százesztendős pedagógiai főiskola ne érezze magát olyan egyedül, azóta az erdélyi alkotók még gyakrabban járnak hozzánk, Vincét is ez a tradíció hozta el a Tisza partjára. Lapozgatom a dedikált kötetét, a lámpa zizeg a fejem fölött, különös neszeket hallok, mintha a falban kaparászna valami bogár. Tudom, hogy nem így van, mégis ez a hallucináció kísért. Visszahelyezem a könyveket a polcra, hanyatt fekszem, egy ideig bámulom a plafont, aztán lehunyom a szemem. Julira gondolok. Megidézem magamnak az alakját. Eddig még nem szemléltem így, belülről, leeresztett szemhéjaim mögött. Most, hogy jobban szemügyre veszem, határozottan Orsira hasonlít. Igen. És ezt meg kell magyaráznom. Alkalmasint magamnak is.
Emlékszem, egy réges-régi estén lementünk az Olajba, a Hangya Áruház mellé. Olajos Ház, hivatalosan így hívták az épületet, mert a közeli kőolaj- és földgázmezőket kiaknázó bányatársaság tulajdonát képezte. Magas, széles, ormótlan neofunkcionalista hodály volt, ma is az. Szegeden a múlt század hetvenes éveiben épült néhány ilyen betonszörnyeteg, rontva egy keveset az 1879-es árvíz után újjáépített város egységes szecessziós-palotás arculatán. Ahová mi mentünk, az, bár része volt mind ennek a háznak, mind a cégnek magának, mégis valamelyest más kategóriát képviselt, Olajos Klub névre hallgatott és keveréke volt a füstös talponállóknak meg az egyre szaporodó diszkóknak. Kockás, repedezett lapokkal borított padlón tapodtunk, a keretet adó falak olajfestékkel mázolva, minden sarokban csikkektől füstölgő szemetes és ittas, sörösüveget szorongató egyének, szájukból cigaretta lógott.
Egy szó mint száz, lementünk az Olajba négyen, két fiú, két lány. Hétvége volt, talán szombat. A két fiú közül az egyik én voltam, a másik Péter barátom. Mindketten másnaposak és tizenhat évesek, túlzott nyomatékú libidóval, ennek ellenére erős erkölcsi érzékkel és fölöttébb hangsúlyos gátlásokkal fölszerelkezve. A két lány közül az egyiket Orsinak hívták, vékony volt, szőke és magas, a másikat pedig, a barna hajú, középtermetű, szépnek ígérkező mellekkel megáldottat Áginak (Annának?), s előző este botlottunk beléjük egy szalagavató bál pangásos időszakában, a Tisza Szálló emeleti báltermének egyik sarkában, vagy a folyosón, vagy, mindenesetre, valahol a hotel épületének valamelyik zugában. Előző éjjel, esetleg aznap hajnalban beszéltük meg a szombat esti randevút. Elképzelésünk sem volt, mi fog kisülni ebből. Hát, legelőször az Olaj sült ki.
Hihetetlen vacakul éreztük magunkat. A körülöttünk terjengő, bennünket is mocsár gyanánt magába szippantani vágyó szubkultúrával képtelenek voltunk megbarátkozni, sem mellette, sem ellene nem tudtunk föllépni. Tengtünk-lengtünk, táncoltunk a lányokkal, megittunk egy-két sört, húztuk az időt. Néha ellenszenves alakok nyomakodtak elénk, puszit nyomtak Orsi és Ági (vagy Zsófi?) arcára, kezet fogtak velünk, beszéltek valamit, valamiről, amiből rendszerint egy szót sem értettünk, egyrészt a zajból, másrészt a beszélők beszédkultúrájának fogyatékosságaiból kifolyólag. Aztán az alakok odébbálltak, mi táncoltunk tovább, suta mozdulatokat tettünk, néha szóltunk pár szót, kipréseltünk néhány mondatkezdeményt. Süket fülekre találtunk. Hihetetlen vacakul éreztük magunkat, mondom.
Tíz óra után végre otthagytuk az Olajat mindenestül, csak a két lányt vittük magunkkal. Helyesebben inkább ők bennünket. Megérezhették, hogy valami nincs rendben, s mi kapva kaptunk az ajánlaton, miszerint menjünk máshová. Késlekedés nélkül átballagtunk a Galériába. Ott lehetett beszélgetni. Lehetett, csak nemigen volt miről. Az Olaj-féle szubkultúra kísértett.
Orsi oldotta meg a helyzetet: fölvetette, hogy kísérjem haza. Beleegyeztem. Kutya hideg volt, csikorgott lépteink alatt a járda. Nem emlékszem, miről társalogtunk, talán nincs is mire emlékeznem. A helyi járatos busz átzötyögött a hivatalosan Pálfy polgármester nevét viselő, valójában mindenki által csak régiként emlegetett hídon, mi némán ültünk egymás mellett, Orsi megfogta a kezem. Bámultam kifelé az ablakon, s láttam, ahogy a folyót valamivel lejjebb átívelő vasúti hídon keresztülrobog a kivilágított újvidéki gyorsvonat, úgy hasította ketté a sötétséget, akár egy gigantikus, lángoló gyík. A buszunk lehajtott a hídról, átvágott Újszegeden, míg ki nem jutottunk a kertváros legvégébe. Mielőtt búcsúzkodni kezdtem volna, Orsi arra kért, menjek be hozzájuk. Viszonylag új társasház földszinti lakásában éltek, három szobában. Mindenki otthon tartózkodott − máig emlékszem, hogy Orsi ezt az oda nem illő szót használta. Találkoztam az anyjával, egy legalább százhúsz kilós asszonysággal; a húgával, egy durva arcú, tizenhárom év körüli, kifestett lánnyal; valamint egy idült alkoholistának tűnő, csupa csont és bőr férfival, aki a videóhírmondót bámulta, de amint megpillantott, menten felém villantotta kékfogú vigyorát és idiótán integetett felém. Orsi bemutatott az anyjának meg a testvérének, utána sietve berángatott a szobájába, leültetett az ágya szélére. Ő maga is mellém telepedett.
– Ki ez a faszi? – kérdeztem, bár amint kimondtam a kérdést, legszívesebben visszaszívtam volna. Nem is értettem, miért tettem föl. Egyfelől a válasz nyilvánvaló volt, másfelől lényegtelen.
– Anyám barátja. Egy seggfej – felelte Orsi tárgyilagosan. Végigheveredett az ágyon.
– Ez a te ágyad? – érdeklődtem, csak hogy mondjak valamit, s a párbeszéd ne rekedjen meg mindjárt az elején.
– Igen – felelte ő, megfogta a kezem, a mellére vonta. Erősen zavarba jöttem. Néztem a falat a feje fölött. Sárgás volt, egy villám alakú repedés húzódott végig rajta.
– Kívánlak – közölte Orsi köntörfalazás nélkül.
Kínomban elmosolyodtam. Most mi a csudához kezdjek, gondoltam.
– És ha bejönnek? – nyögtem.
Orsi megvonta a vállát.
− Akkor mi van?
– Furcsa ez az egész – hebegtem.
– Szűz vagy még? – szegezte nekem a kérdést.
Kurtán bólintottam. Erre megsimogatta az arcom, akár egy elveszett, elanyátlanodott gyereknek. Szelíden annyit mondott:
– Ezek tényleg bármikor ránk nyithatnak.
Szégyent és hálát éreztem, kiszolgáltatottságot, megsemmisülést – ugyanakkor az elszalasztott alkalom fájdalma feszült az ágyékomban: mardosott, gyötört, emésztett bőszen, lankadatlan. Nyomorultul éreztem magam. Orsi pedig beszélni kezdett, hirtelen lehámlott róla az olajos szubkultúra. Nem tudom felidézni, miket mondott − a saját nincstelenségemmel, tehetetlenségemmel, szánalmasságommal voltam elfoglalva −, csak azt, hogy kedvesen duruzsolt. Azt sem tudom, végül miként búcsúztunk el. Sokáig egészen biztosan nem maradtam, végtére is az éjfél körül induló utolsó buszt elértem.
Pétert a Galériában találtam, egyedül. Csöndes hangon beszámolt arról, hogy távozásom után Ági (netán Kinga?) elmesélte neki elvetélt szerelmének történetét, melyben a főszerepet egy horvát kiskatona játszotta. Nem is állt másból az estéje, kizárólag abból a történetből. Én is elmondtam, mi zajlott a folyó másik oldalán.
– Őszinte voltál – mosolygott rám Péter. – Ez jó dolog.
Hallgattam, lógattam az orromat. Egyáltalán nem találtam olyan jó dolognak ezt az egészet…
Néhány nap múlva megint az Olajban találtuk magunkat, Péter meg én. Az egyik könyöklő mellett álldogáltunk, előttünk, az asztal lapján Dreher sörök. Kisvártatva megékezett Orsi. Ezúttal nem volt kedves. Parancsoló volt, gyűrött és csúnya. Feszélyezett a viselkedése, a jelenléte, mindazonáltal örültem neki, hogy látom. Ennek ellenére valószínűleg kerültem volna a tekintetét − ha ő kereste volna az enyémet. Csakhogy nem kereste. Nem is próbált közeledni hozzám. Ez tovább bonyolította a helyzetet. Hirtelen ott termett Ági (esetleg Jutka?), táncoltunk, rosszul éreztük magunkat. Egyszer csak Péter kibotorkált a folyosóra sört inni. Én még lejtettem egyet Orsival, de nem volt sem mondanivalóm, sem bátorságom ahhoz, hogy ne beszéljek. Inkább a folyosót választottam, csatlakoztam a barátomhoz. Aztán lassan kikoptunk onnan is. Búcsút sem intve, átmentünk a Galériába, leültünk, rendeltünk, ittunk derekasan. Nem értettük az egészet. Mint rendesen, akkor sem. Már Péter sem volt olyan nagyon elragadtatva tőlem, pontosabban a Orsiéknál tanúsított viselkedésemtől. Az őszinteség néha a gyávák és a gyengék menedéke.
Így múlt el fölöttünk az éjszaka.
Még kétszer találkoztam Orsival az életemben.
Egy délután megtaláltam a levelét a postaládában. Találkára hívott az Olajba. Örültem, hogy hallok róla. Akkor már napok óta azon gyötrődtem, föl kellene keresnem. De nem sikerült rászánnom magamat. Visszatartott valami, fogalmam sincs, micsoda.
Általában pontos vagyok, ezúttal sem késtem, ennek ellenére Orsi már várt rám. Nem teketóriázott, nem futott tiszteletköröket, azonmód a közepébe vágott. Ahogy leültem, rögvest szemrehányást tett, amiért magára hagytam legutóbb, azóta pedig semmiféle életjelet nem adtam magamról.
– Te se nagyon kerestél – védekeztem. − Eltelt már egy hét, nem tudtam, mi a helyzet…
– Megkérdezhetted volna… Tudod, hol lakunk – mondta erre. A hangja újra szelíd volt és gyöngéd, mint azon az éjszakán, ott, a folyón túl, az ágyban.
Képtelen voltam válaszolni, csak hallgattam, akár a sült hal.
– Mi a fenét akarsz tőlem? – támadt nekem hirtelen Orsi. Iménti kedvessége minden átmenet nélkül hullott le róla, mint lepel az aktmodellről, ha munkához lát a festő.
– Mi a fenét akarnék? – feleltem kérdéssel a kérdésre, félszegen, tanácstalanul.
Ekkor sírva fakadt. Fejét a karjára hajtotta. Hülyén éreztem magam. Nem nyomorultul, nem rosszul. Egyszerűen és profánul: hülyén. Nem tudtam mit kezdeni a kezeimmel, egyszerre túl sok lett belőlük; ide is, oda is indultak volna, sehová sem értek el. Próbáltam megérinteni Orsi vállát, megkíséreltem megsimogatni a fejét, félúton azonban mindig megdermedtek a kezeim, akarattalan bábként megmerevedtem én magam is, leizzadtam, s mindeközben egyfolytában, alig elviselhetően lüktetett egy ér a halántékomban.
– Jó – emelte föl a fejét végül. – Jó. Akkor ennyi. Szevasz!
Ez volt az utolsó mondat, amit hallottam tőle életemben. Fölállt, elviharzott. Nem mentem utána. Megbénított az a valami, amiről már beszéltem, s amiről elképzelésem sincs, pontosan mi lehetett. Nem ellenszenv, nem viszolygás és nem is félelem. Mégis mind a három egyszerre.
Még egyszer találkoztam Orsival. Hosszú évekkel később történt, egy boltba tértem be, munka után, talán kenyeret venni. Orsi a pult mögött állt. Karikás szemekkel bámult maga elé, ha látott is, nem hiszem, hogy fölismert. Nem szólítottam meg. Ugyanaz az összetett, ellentmondásos érzés gátolt meg benne, amit korábban is éreztem a jelenlétében. Kioldalogtam a boltból, nem vásároltam semmit.
Hát, erre a lányra emlékeztet Juli, ha jobban belegondolok. Hogy miért, azt nehéz lenne meghatároznom. Semmiben nem hasonlítanak. Akárhogy vizsgálódom, nem lelem az érzés forrását. Talán Orsi kedves pillanatait idézi föl bennem, talán valami egyebet, elfojtott, eltemetett mozzanatokat. Talán a saját őszinteségemet. És egy elképesztően, döbbenetesen messzire sodort várost… Mindenesetre napról napra, óráról órára erősödik bennem egy egészen különös vonzalom, egy ősi, tiszta érzés, ami hovatovább ragyogni kezd a bőröm alatt, akár sarki fény a sarki éjszakában.

 

 

 

További fejezetek: I., II., III., IV., VI., VII., VIII., IX., X., XI., XII., XIII.

 

(Illusztráció: Payer-térkép)

 

Szerencsejáték

éjszakai váltásban néha fogadunk. több játékot is kitaláltunk lehet tenni például a kliensek számára saját/összbevételre arra hogy rohammentős vagy rendőr lesz a leggyakoribb vásárló – a törzsvendégeink. éjszaka a klienseim számára tettünk 20%-ot a fizetésünkből – havi beosztás szerint személyenként több vagy kevesebb (így vannak változók is). – én 149 fölé a kollégám 150 alá fogadott (a kör – mint mindig – éjfélkor kezdődik a kassza lenullázása után és reggel hétkor zárul az átadása előtt). majd jöttek (a sorrendtől eltekintve): 2×2 rendőr 5 kalauz és/vagy vasúti alkalmazott 1 szipus srác és a szipus anyja 3×4 rohammentős 3 srác a szomszédos gyorsbüféből 1 egy transzi prosti a szomszéd negyedből 1 ruhaárus cigánylány 4 taxisofőr és a volt biztonsági őr. a maradék 116 vásárló nem behatárolható foglalkozás szerint – illetve találgathatnánk de minek – nincs értelme fogadást kötni rájuk

(kép: Andy Feltham)

Nichita Stănescu versei

Estéink kezdetén

A csend téged uszályként elkísért mindenhova.
Ha kezed fölemelted, hallgatás ült a lombokra.
Ha szemembe néztél, kővé vált egy pillanatra
a lepergő idő hatalma.

Éreztem, elalhatom álmodva lakott csillagokat.
Éreztem, ha hozzám érne suttogó árnyékod,
megtaszítottam a dermedt éjszakákat
rakéta-pályán szállni előre, fel a Naphoz.

És máris enyém volt a boldogság maga,
tudtam, vagyok és te vagy. Cirpelő tücskök
dalára bíztuk magunkat, zengő kupola alatt
ittuk az azúrt, mi a csészénkbe szűrődött.

És mikor elfogytak szavaink, kitaláltunk újakat.
És mikor bealkonyult, kitaláltunk kék eget,
és mikor az órák smaragdzölden kivirultak,
szerelmünk fényénél barnultunk naphosszat.

…De folyton zengett és visszhangzott valami,
lekaszált fű éneke és hallgatag tengereké,
amerre sodorták akkori szívünk folyamai
elvesztett tisztaságunk hullámrajzait.

[La-nceputul serilor. Contemporanul, 1963. aug. 16. Kötetben: 1964]

 

 A Gecsemáné-kertben

I.

Keress egy olyan szót, mely nem létezik
és hallgasd, hogy az idő sűrűsödik.
Egy szót −
hallottad, és egyszer csak úgy
érzed, nem létezik…

Mintha álomból riadnál, amelyben
betűkké írható szót nem beszéltek,
látomásokat nem látott a szem,
sikolyokat nem hallott a fül.

Különös lakoma – áttűnik
egyféle természet
egy másikba,
és küszködik a szív egy olyan világ
testében,
amely a testet gyűlöli…

II.

Édes kötés, támasz, jelenlét és száj,
de főleg fogak,
eszmék fogazata.

Ó, az a barátság, amellyel harapsz…
Neve, a
hallgatás, ha eljön az idő,
elválasztja önmagát saját magától,
hogy a jóllakásig táplálja maga
önmagát…

III.

Ha még gyermek lehetnék, ó, atyám,
minden a barátom, a tejfogam lehetne…
De tovább már el se mondhatom,
az idő selyemzsinórja a kapu
aranykilincséhez hurkolva
minden fogamat
kitépte!…

IV.

Megtöretett.
Összetört ínyemet csak szavak ápolják,
átharapni nem tudom még falánk
tarkóját sem – a naptestű állatnak.
Mást nem tehetek, keserű tejet
szopok egy alaktalan emlék emlőjén.
És mégis,
csökönyösen és szentül
heverek az óriás pillanatokon,
nyögök fagyos fájdalomban és kiáltom,
hogy lám kőfogaim serkennek.

V.

Jaj, hogy akkor nem téptétek ki a fülem,
jaj,
hogy nem zúztátok szét dobhártyámat,
mely az igazság vadállat-testéhez
simul!

Eljön az idő,
amikor az igazság
már nem tűr meg tanúkat.

Gubbasztok egy sarokban leterítve és hagyom,
hogy dobhártyámat
hasogassa egy titok.
Eljön az idő, amit
önmagáért óhajt az igazság.

Kitépve az önmagával beszélni tudó
öntudat gyermekkorából,
gyolcsfehérségem, az óriásbálna
enged a szigonynak.
Barátaim, ti − éjsötét héjai
a sánta Örökkévalóságnak…

[În grădina Ghetsimani. Luceafărul, 1968. szept. 14. Kötetben: 1969 a]

 

 

Az utolsó eltépett levél 

Biztos kezedben elfáradt a ceruza
mint szélesedő folyam a dús árteren
mint meddő hétközép a csütörtök kifullad
mint lovasa nélkül paripa vesztegel

Biztos kezedben megnémult a ceruza
beszélni nem tudó földdel töltve
mint a madár, mely leszállt ugyan
de még a légben repülne.

Biztos meghaltam már rég
mire szárnytollak átírják
sírhalmok fölött legfőképp
történelmünk kékliláját

És akkor és akkor sem
szóból nem lesznek parancsok
mint most, mint most, amikor
elszáll a vers értelme a füsttel.

 

[Ultima scrisoare ruptă. Megjelent az Amfiteatru című lapban 1983 decemberében. Kötetben: 2004]

Kiss Zsuzsanna fordításai

file:///C:/Users/ggfg/Downloads/Bor%C3%ADt%C3%B3%20-%20F%C3%A9nyhajl%C3%ADt%C3%A1s.pdf

Gyönyör

Vörös ajkai közt kilátszottak kissé kiálló középső metszőfogai. Az összképet nem csúfította. Barna haja finoman omlott csupasz vállaira. Világoszöld felsőjét a mellrésznél bőrszíjak fűzték össze. Hangja nem volt angyalian csengő, mégis szirénként vonzotta a füleket. Tipikusan az a nő volt, akit egy füstszagú, olcsó sörtől ázó kocsma mosdójában hátulról csinál meg az ember. Állva, ruhában persze. Nem a vécén ülve, ölben lovagoltatva. Abban már valamiféle intimitás van. A lényegen nem változtat: fél perc állatias lihegés, vagy hörgés, mielőtt a legnemesebbnek tartott férfi testnedv kilövell. Egy kocsmában ne keressen senki úriembert, ritka, mint az a bizonyos fehér holló. Nem lesz olyan, aki veszi a fáradságot, hogy az utolsó pillanatban megszakítsa az aktust, és a nő derekára, vagy combjára élvez.
Kisugárzása a legmélyebb értelemben kimerítette az erotikus fogalmát, hátrányára. Az útjába akadó férfiak egytől-egyig egy darab húsnak tekintették, amit mohón kell felzabálni, mert azonnal akarod. Nem törődtek azzal, mit érez miközben magukévá teszik. Erre mondják azt, hogy nincs szerencséje a szerelemben. Vágyott rá, annyira, hogy ez a vágy a legutolsó szarházit is herceggé varázsolta, még ha girhes lovon is.
– Leülhetek? – kérdezte. Valójában már akkor Sancoeur mellett ült, mikor a kérdést feltette. Mosolygott. Combközépig érő farmerszoknyája alól térdig futó tövises szár eredt, térdkalácsán rózsában végződve.
Sancoeur egy újabb feles tequilát ürített ki, immár hatra emelve az előtte felhalmozott üres poharak számát. A kikért körből még három maradt. Egyet a nő elé tolt, közben rá sem nézett.
– Hosszú nap? – próbált beszélgetést kezdeni, még mindig mosolyogva.
– Szar nap – dünnyögte Sancoeur. Gondolataiban a nő sikítva nyögött alatta, ujjait a szájába téve, hogy a férfi ráharaphasson. Magához intette a csapost, még két tequilát rendelt. Mire elé került az újabb két pohár, az előző rendelés maradékát gyors egymásutánban felhajtotta. Két teli poharából egyet megint a nő elé tolt. Egy pillanat alatt kiürítette a magáét, pénzt halászott elő zsebéből, és a pultra tette. Szó nélkül felállt, aprót dobott a zenegépbe, kiválasztotta kedvenc Guns N’ Roses számát. Az első refrénig várt, majd az értetlenül pillantgató nőre nézett. Aztán kisétált a kocsma hátsó kijáratán.
Második Gitanesét szívta, a falnak támaszkodva, mikor nyílt az ajtó. A tetovált comb láttán azonnal eldobta a cigarettát, bal kezével elkapta a nő csuklóját, és magához rántotta. Jobb kezével betapasztotta a száját, lábát a nő combjai közé rakta, hogy az ne tudja összezárni őket. A falhoz nyomott nő hátának vetette mellkasát, kezével felrántotta a szoknyát, és kigombolta a sliccét. Jobb kezét még mindig a nő száján tartotta, hogy ne sikítson. Némi akadozás után bevezette hímtagját a hüvelybe. Amilyen halkan csak tudott, úgy lihegett, végig a nő fülébe, a tizenhárom lökés és huszonkét másodperc alatt.

 

 

 (Illusztráció: rs)