Törülközőn nyúlok, élvezem, ahogy melegedik a hátam. Vakít a lapja, becsukom a könyvet. Azt a néhány, a medencéből ki-kibukkanó, itt még kötelezően úszósapkás pacákot hívom segítségül, hogy megnyugtató látványukkal álomba süllyesszenek.
Kekék Márta, veled mi van? – erre riadok.
Még a meztelenségemet hiszem magamon, egy rándulást hordoz végig a kezem. Hunyorgom, felülök, arcot keresek a naptól. Nem tudom, mennyit aludtam, érzem, fáj, ég, feszül a hátamon és a combomon a bőr.
Nem kellett sok, hogy néhányuk nevét máris elfelejtsem. Az övét nem. Tudtam, hogy felvették, a fővárosban tanul, mérnöknek. Egyfolytában a szemébe próbálok nézni. Amint részleteződik a múlt, valami nem létező mozgolódást időről időre talál mögötte kifogásnak a szemem. Máris barna. Szőrtelen és izmos a mellkasa. A sortján narancssárga pálmák.
Kitapogatjuk a büfé egyetlen árnyékos helyét, vízszintesbe hozzuk a padot, fröccsöt és palacsintát kérünk, és annyit beszélünk tele szájjal, amennyit korábban összesen nem a négy év alatt.
Ott azért nincs ilyen, mondja, körbeforgatja a fejét, hogy félbeszakadt napernyőt, kihagyásos betonlépcsőt, a négyzetekbe fakult pázsitot, vagy a negyvenes hasakat, elrontott borotválást, elcsúszott sminket – amitől megduplázódott az az arc, papírtálca és szalvéta szórványokat, hekk-vázakat értsek alatta, rejtély.
Nekidőlök a támlának, sziszegek. Kedvesen beszél a pultnál, talán flörtöl is, kuncognak. Egy tégellyel jön vissza, kakaóvaj kocka van benne. Kigombolom, a vállamon engedem le az ingem, úgy néz, mintha nem látott volna nem sokkal előbb melltartóban. Kis mosoly. Fölé az a híres férfitekintet, ezt ismerem. Azt akarja, tudjam, hogy ezzel nővé léptet elő. Nő lettem, azaz megdugna a mérnök úr. Megelőlegezem. Valami félénk és kihívó lehet egyszerre az arcomon.
Finom az illata és hideg, lassan, óvatosan keni bele a bőrömbe. Nem olyan vészes. Olyan helyre is ken, ami fölött zsinór van. Könnyen ellazulok közben. Lefelé nézek, de a poros balettcipőm helyett mást látok.
Amikor késznek érzi, azt mondja, hogy kész, de nem érzi így, és nem is mondja komolyan. Mielőtt leülne, és azzal folytatná, az ingemre célozva, várjak kicsit, amíg felszívódik a vaj, kétszer belecsíp a fenekembe. Belül azon rimánkodom, nehogy fölöslegesen csipkedjen.
Előkerül a szél, az eget gomolygatja. Úgy lesznek ezek a felhők, akár a sötétlő vattacukor: valami láthatatlan pálcákra tekerednek.
Kineveti a zebracsíkos úszósapkám, mert már azt hiszi, megengedhet magának mindent. Rövid a haja, szinte kopasz. Az idősödő úszómester felé vigyorog, aki tovább tartalékolja sípja levegőjét. Elég egy kimért karemelése a magasból, a sekélyben ficánkoló gyerekek megint lehalkulnak. Nem akarják kihozni a sodrából, de vizezni se lehet némán. Kölcsönösen szemmel tartják egymást.
Betoppanunk a zuhanyzó alá, a hideg összerántja a bőrt, ellentmondana, de leold pár csöpp szivárványos olajat.
Kászálódnak a medencéből. Hűl, erősödik a szél.
Összetört tükrök villóznának vizet. Belesétálunk a cserepekbe.
A felszínre fekszem, megtart. Nyitva felejtem a szemem, a medence fenekén egy gyerekcipő; mélyen van. Kimélyült valahogy odalent. Gömböt fújok az orromon és a számon. Élővíz: zöldül. A nyílt vízen, az óceánon napok alatt érne le egy ilyen test. Egy órája is nézhetem.
Kifordít, egyfolytában nevet. Átkarolom a nyakát, a derekamat fogja. A lábujjam leér. Csókolózunk. Belecsimpaszkodom, neki nyomom a csípőm, élni kezd a farka.
Kopog a jég a rakéta mászóka bádog orrán, már nem sok vöröset vihet le. Takarójuk alá szorult család igyekszik a terheikhez képest a lehető leggyorsabban kiszabadulni a strandról. Van, aki sikítozik, van, aki nevet közben. Az úszómester sértettség nélkül slattyog; a büfés nem foglalkozik az asztalokkal. A gyávábbak követik őket az uszoda épületébe, a többiek fürdőruhában szaladnak a kapuhoz.
Felkapjuk a holmimat. Megfogja a kezem, futunk, húz magával az öltözőfülkék felé. Csapkodja az ajtókat a szél. Leveszem az úszósapkát végre, vizes lehet a hajam.
A nyakamat, a mellemet. A derekamat simogatja. A nyakát szorítom, belelihegek. Belém csúsztatja az ujját, valamit keres bennem. Vagy nekem keres. Én nem keresek semmit magamban. Benne sem.
A bikinitől idáig nem látszott a bikinivonal. A fehér bőréből kisötétlik a farka, megmarkolom. Kihúzza az ujját, elkapja a kezem, megfordít, a falnak szorít. Fáj a hátam, ahogy hozzáér. Kicsit. Jó. Zörög. Gumi lehet. Visszafordítana. Nem akarok megfordulni. Legyen. Így. Jó.
A hézagokon átlátszik, ahogy tovább esik, már csak az eső. Indulni akarok. Megadja a számát. Nem kell. Nem érti. Kihajtogatom a nejlon esőkabátom, neki ernyője sincs.
Zavarban van.
Van valakim, mondom. Ettől megnyugszik. Ezzel meg van oldva. Nincs bizonytalanság. Nincs senkim. Elbúcsúzunk. Megpuszilom.
Veszek egy bonbont a Kisboltban. Gőzölgöm a kabát alatt.
Ledobálom az összes vizes göncöm a kőre. Mintha az arcomat nem is érte volna a nap, sápadt vagyok. Ahogy forgolódom, nézegetem magam a tükörben, visítva nevetni kezdek, bele kell nyomnom a számat a törülközőbe, nehogy anyám fölébredjen.
Vörös a vállam és a hátam, kivéve ott, ahol a bőr a zsinórok miatt kimaradt, és ott is, ahová naptejjel valaki ráírta, miközben mélyen aludtam:

(Illusztráció: Keserü Piroska képe)

6.

Nem értem, hogyan telt el egyik pillanatról a másikra ez az éjjel. Mintha csupán pár másodperc lett volna az egész. A számban kellemetlen ízzel ocsúdok, a bal karom elzsibbadt (minden bizonnyal saját testemmel nyomtam el az idegeket), a fejem tompán sajog és megmagyarázhatatlan szorongást érzek. Alighanem rosszat álmodtam, bár nem emlékszem belőle semmire. Gyakorta riadok így, álomfoszlányokkal az agyamban, amelyek nem állnak össze értelmezhető képekké, eseménysorokká kivált nem, csak lebegnek, akár egy-egy nyári reggelen a hátrahagyott ködfoszlányok az otthoni táj fölött, mielőtt végleg fölszívná őket a Nap.
A reggelt, mint mindig, éles sivítás jelzi. A legtöbben kollektív ébresztőnek hiszik – valójában a józan eszünket igyekszik megőrizni a kíméletlen riadó, az állandó nappal, illetve az állandó éjszaka elleni védekezés része. Jóllehet a telep legnagyobb épületében élünk, mesterséges körülmények között, ha nem lennének az efféle intézkedések (a reggelt jelző éles hang vagy a folyosóvilágítás kikapcsolása este tízkor), végleg beleőrülnénk a napszakok hiányába.
Életem tere, a központi épület nem egyéb, mint egy jókora, hasán fekvő, különleges fémötvözetekből összerótt téglatest. Ablakok nincsenek rajta, falai közt a folyosók az utcák (helyesebb volna talán inkább sikátoroknak nevezni ezeket a szűk alagutakat), a lakások a házak, a társalgók a terek, az irodák a hivatalok, a mozi és a bár a szórakoztató negyed. A laboratóriumokat és a kutatók szállásait a téglalap egyik végében, nehéz acélajtók mögött alakították ki, az ajtók előtt a biztonsági szolgálat egy fegyveres őre ül a nap huszonnégy órájában. A további részeken, amelyek az épületnek úgy két harmadát teszik ki, élünk mi, többiek. A kutatók mindössze tucatnyian lehetnek, mégis övék az objektum harmada, a másik kétszáz osztozik a maradékon. A bárba mindenki eljár, még a fúrótornyokról is gyakorta betérnek a széltől cserzett arcú, marcona férfiak néhány italra, egy kis beszélgetésre, zenehallgatásra (a helyiségben többnyire a zenét sugárzó rádióadó szól), legalábbis nyáron, amikor az időjárás nem ejti fogságba őket, s hétvégenként el tudják hagyni a munkahelyüket. A központi épület körül raktárak, megfigyelőállomások és előttem ismeretlen funkciójú házikók helyezkednek el, számomra megfejthetetlen logika szerint elrendezve, ezekben azonban senki sem él, csak a kutatók és az operátorok látogatnak oda rendszeresen. Operátoroknak a telepet működtető személyzetet nevezzük, magyarán a karbantartókat, a szakácsokat, a takarítókat. Lehetnek úgy huszonöten, háromévente váltják őket. Akik sem nem kutatók, sem nem operátorok, s nem is a biztonsági szolgálat emberei, azok vagy az adminisztrációhoz tartoznak, vagy a szolgáltatáshoz (szolgáltatásnak számít a bár, a mozi, a borbély, az orvos, a lélekkurkász).
Akadnak olyanok is a telepen, akik külön engedéllyel tartózkodnak itt. Ezek többnyire a tornyokról kikopott, a kemény munkára alkalmatlannak bizonyult fickók. Miután fölöslegessé váltak a termelésben, nem tudnak, esetleg nem mernek hazamenni, inkább passzust kérnek a vezetőségtől, aminek birtokában ezen a sivár helyen maradhatnak. Némelyikük öt-hat éve vegetál így, jobbára a nyári fókavadászatból él, amint már említettem.
Néhányan viszont egyik csoporthoz sem tartoznak, átmenetileg, önszántukból tartózkodnak a sarkvidéken. Voltaképpen turisták: kalandvágyó, jómódú aranyifjak, kíváncsi merészek, akik szintén különleges engedély birtokában élnek közöttünk néhány hónapon (többnyire bő fél éven) át, míg végképp el nem unják magukat.
Én magam hivatalosan az adminisztráció része vagyok, valójában sehová sem tartozom. A fizetésem futja a napi kiadásaimat és fedezi a bárban töltött időből eredő költségeimet. Ami legfőképpen hiányzik az életemből, az az értelmes cselekvés. Azt hiszem, ezért jegyzetelgetek.
Ma megint Juli áll a pultban, éppen mosogat. Lassan közelítek, figyelem a mozdulatait. A haja a vállára omlik, az alakja hibátlan. Én mindenesetre annak látom. Bármennyire közönséges munkát is végez éppen, a mozdulatai az én szememben nemesnek, kifinomultnak tűnnek.
Ezen a korai órán rajtam kívül egyetlen ember tartózkodik csupán a helyiségben – még az éjszaka nyomhatta el a buzgóság meg a pálinka, s azóta sem tért magához, az asztalra borulva horkol.
– Jó reggelt – köszöntöm Julit.
Éppen befejezi a mosogatást, megtörli a kezét, felém fordul.
– Szervusz. Kávé?
– Igen. És egy kérdésem is lenne.
– Parancsolj – közben csészét helyez a kávéfőzőgép kifolyója alá, megnyomja az indító gombot. A masina zúgni kezd, ezért kicsit emeltebb hangom folytatom:
– Ha ma reggel kezdtél, a délutánod szabad, ugye?
– Igen. Miért?
– Nem volna kedved megnézni velem egy filmet a moziban? Vagy csak beszélgetni?
A feketém lefolyt, Juli elém rakja a csészét, a cukortartót. Leplezetlenül keresi a tekintetem. Rövid ideig farkasszemet nézünk. Összehúzza keskeny, ápolt szemöldökét, barna szemében mély távlatok nyílnak, akár hegyi tavak az égbetörő csúcsok árnyékában.
– Jó, nézzünk meg egy filmet, utána beszélgessünk – mondja végül. – Az esti hatos előadás jó lesz. Fél hatkor találkozzunk a vetítőteremnél!
Érzem, nem kell tovább ragoznom, sebesen és őszintén megköszönöm, hogy nem utasított vissza, kihörpölöm a kávémat, eloldalgok. Ődöngök a folyosókon, aztán hirtelen elhatározástól vezérelve bekopogtatok a telepvezető irodájának ajtaján. Szerencsém van, már amennyiben ezt annak lehet nevezni, szóval szerencsém van, a vezető már megérkezett és fogadni is hajlandó.
Olyan régen jártam ebben a helyiségben, el is felejtettem, milyen pazarul rendezték be. Váratlanul a szegedi osztályvezető dolgozószobája jut eszembe: ehhez képest az szerény és jelentéktelen. Monumentális íróasztal mellett áll a telepvezető, a háta mögötti falon grandiózus olajfestmény – a kép hátterében a Thegettoff ringatózik piszkosfehér jégtáblák között, az előtérben az expedíció tagjai éppen partra szállnak a Ferenc József-föld valamelyik szigetén –, az egyik oldalon súlyos, gazdagon faragott, lexikonokkal és kézikönyvekkel zsúfolt könyvszekrény, a másikon széles képernyőjű videóhírmondó. Maga a telepvezető magas, kisportolt, bajuszos férfiú, ötven körül járhat, sűrű haja a halántéknál őszes. A neve alapján cseh lehet. Nem sokszor találkoztunk eddig. Még ebben az összezártságban is el tudtuk kerülni egymást. Részemről ez biztosan nem volt szándékos. Hogy ő miért nem kereste a társaságomat soha, azt nem tudhatom.
– Foglaljon helyet, Szelevényi úr – mondja a kézfogást követően, a Monarchia szokásos, a németen alapuló, főként német, magyar, latin, cseh, lengyel és román szavakat használó, a nyelvtani rendszert a végletekig egyszerűsítő keveréknyelvén. Mindketten leülünk a vélhetően tárgyalóként használt szegletbe, szinte a manierizmusig barokkos karosszékekbe. A telepvezető szivarral kínál, én örömmel fogadom. Rágyújtunk, fújjuk az illatos füstöt.
– Minek köszönhetem a látogatását? – kérdezi.
– Én, ugye, kulturális munkatárs volnék – kezdem nagy lendülettel.
− Igen?
– Csakhogy semmiféle feladatom nincsen…
– Találjon ki magának! – vágja rá rögvest, s megrándul egy arcizma közben, amiről arra a következtetésre jutok, kényelmetlenül érzi magát a fölvetésemtől. Be kell látnom, hogy még mielőtt igazából elkezdődne, máris zsákutcába fut a beszélgetésünk.
– Már megbocsásson, de ez a hely nem a kultúra fellegvára – fűzi tovább a mondandóját. – A kutatók nem keverednek a többiekkel, legfeljebb a bárban, a tudományos munka lefoglalja őket, nem óhajtanak egyéb szellemi kalandokba bocsátkozni, a telep üzemeltetési és adminisztrációs személyzete pedig sosem jelezte még, hogy a moziként használt vetítőtermen és a bibliotékán túl igénye volna egyéb művelődési formákra is.
– Szóval Ön szerint az én személyem… – próbálkozom gyámoltalanul.
– Nincs véleményem az Ön személyéről, Szelevényi úr – szakít félbe, majd kíméletlen őszinteséggel teszi hozzá:
– Önt ide helyezték, nyilván nem azért, mert kitüntetést érdemel. Ha a magyarok így akarták, vélhetően meg volt rá a jó okuk. Én itt őfensége és az államszövetség érdekeit képviselem, s amihez Ön ért, arra itt semmi szükség nincsen. Értsen jól: nincs bajom Önnel, nem haragszom Önre. Véleményem sincs Önről. Mindazonáltal ki kell jelentenem, hogy hasznát nem veszem. Ugyanakkor én nem abajgattam eddig, s ezután sem áll szándékomban. Nem kívánom Önt olyasfajta munkákra fogni, amilyenek ezen a telepen adódhatnak. Ha tennivalóra vágyik, ne tőlem várja, hogy kitöltsem az idejét. Úgy hiszem, megvan mindenkinek a maga baja. Amennyiben föltett szándéka, hogy kultúrálni akarja az embereket, ám tegye, én nem segítem ebben, ezzel szemben nem is akadályozom mindaddig, amíg nem cselekszik valami olyat, amit nem tűrhetek.
Nyíltsága megdöbbent, alig jutok szóhoz a meglepetéstől.
– Azt javasolja hát, hogy továbbra se csináljak semmit a pénzemért?
A telepvezető összeráncolja a homlokát.
− Ilyet nem mondtam – közli tárgyilagosan.
− Hanem? – érdeklődöm pimaszul.
– Nézze – sóhajt. – Annyit javaslok, amennyit az előbb elmondtam, bár ezt nehéz javaslatként fölfogni. Én nem törődöm magával, magának ellenben más dolga sincs, mint önmagával foglalkozni. Tegyen így.
– Értem – bólintok, némiképp elszontyolodva. – Bocsásson meg, amiért letámadtam…. Ha esetleg beszélgetni támad hangulata…
– Nézze – kezdi újra. – Az nem fordulhat elő. Négy éve vezetem ezt a helyet és engedélyt kaptam, hogy az öt éves ciklust követően is itt maradhassak. Bizonyosan azért, mert jól végzem a munkám, nem gondolja?
Jobb kezének hüvelyk- és mutatóujjával végigsimít a bajuszán, köhint egyet.
– A nyáron hazautazom egy rövid szabadságra és feleséggel térek vissza – jelenti ki különös arckifejezéssel, amit akár mosolygósnak is vélhetnék. – Engem ez a tény és a mindennapi ügyek kielégítenek. Hogy a lakosságnak mire van szüksége azon kívül, amivel eddig is rendelkezett, mérje föl, s a fölmérés eredményének birtokában, miután velem egyeztetett, elégítse ki az igényeket. Ha már annyira dolgozhatnékja van…. Egyébként meg… Három éve van itt, nem?
Meglepetten bólintok, nem hittem, hogy ilyesmit számon tart.
– És miért csak most kezdett viszketni a tenyere?
Motyogok valamit arról, hogy mostanra untam el magam. Igazából magamnak sem tudom megválaszolni a kérdést, nemhogy neki. Azt sem tudnám megindokolni, mi a fenéért nyitottam be az irodájába.
– Én őszinte voltam magával – jegyzi meg.
– Igen, ez igaz… Mégsem tudok felelni. Fogalmam sincs a miértekről. Kósza gondolat volt csupán…
– Jó, akkor ezzel zárjuk le – emelkedik föl. – Én nem bolygatom az Ön ügyeit, Ön se bolygassa a köreimet.
– Ez tiszta beszéd – tápászkodom én is.
– Én egyenes ember vagyok, Szelevényi úr.
– Így igaz, ez így igaz!
Amikor kilépek az irodából, tényleg úgy érzem, hogy egy remek embertől köszöntem el. És egyáltalán semmi okom nincsen azt gondolni, hogy tévedek. Korrekt hivatalnok a telepvezető, ez napnál világosabb. Jól végzi a dolgát és emberségesen irányítja ezt az Isten háta mögötti közösséget. Végtére is rám lőcsölhetne mindenféle feladatot, megbízhatna ostobaságokkal, teszem azt, ideológiai vagy gazdasági marketinggel, állapotfölméréssel, közhangulat-kutatással és hosszan-hosszan sorolhatnám, mi mindennel még, ő azonban békén hagy. Azon kapom magam, hogy hálát érzek iránta.

További fejezetek: I., II., III., IV., V., VII., VIII., IX., X., XI., XII., XIII.

(Illusztráció: Payer-térkép)

Első fejezet, amelyben nem elég, hogy megváltozik minden, de még azt is megmondják, mi legyek, ha nagy leszek

Egyáltalán nem vagyok oda az iskoláért, de most úgy szakadt rám a nyári szünet, mint egy súlyos fekete függöny. Persze ez a lakás jobb, mint a régi, de ha engem kérdeztek volna, az osztálytársaimat soha nem cseréltem volna el. És a várost sem. Semmit. Csakhogy nem kérdeztek. Mit fogok csinálni egész szünetben? Illetve inkább: kivel? A tesóimmal nem könnyű kijönni mostanában: egy ideje összeszövetkeztek ellenem, és úgy tesznek, mintha nem négy, hanem negyven évvel lennék fiatalabb náluk. Köztük csak egy év van. Régen verték egymást, az jobb volt.
Anya meg apa dolgoznak, és most, hogy új munkahelyük van, nem is vesznek ki szabadságot. Azt ígérték, majd egy-két hétvégén elutazunk valahová együtt, az lesz a nyaralás. Csodálatos!
Nekünk bezzeg szerveztek programot: beírattak valami nyelvi táborba, ahová engem csak azért vettek fel, mert ott lesz a nővérem és a bátyám is, egyébként alig lesz velem egykorú gyerek.
Az új lakásunk egy sorház szélén van. Mi költöztünk be elsőként, de állítólag még a nyáron jönnek mások is. Az utca végén van egy pici tó. Akarok venni egy pecabotot, de anyu azt mondta, hogy egyedül nem mehetek horgászni. A nagyok nem akarnak jönni, bár Rozi megígérte, hogy egyszer hajlandó lesz kipróbálni, milyen ott napozni, csakhogy ő nem bébiszitter. Mondom, az szuper, mert én meg nem vagyok bébi, világos?! Ha máskor mondana nekem ilyen szemétséget, simán megverném, de most nem tehetem, mert akkor nem fog elkísérni.

A szobám ablakán még nincsen függöny. Szeles idő van, felhőkből és falombból fest fekete-fehér rajzfilmet a csupasz falra a hold. Nem akarom nézni, de nem tudom levenni róla a szemem. Sokáig tart.
Bodrit kiállítom az ágy szélére. Tudja a dolgát, nem eshet bajom.
Azért sem sírok, de akkor is, utálok, utálok itt lenni!

Voltaképp nem pontosan értem, minek költöztünk el, bár az látható volt, hogy anyuék nem voltak túl jól az elmúlt hónapokban. Mármint egymással. Akkoriban azt gondoltam, talán el is fognak válni. Ráadásul nagyon hirtelen jött az egész.
Annyit mondtak, változásra van szükségük, és támogassuk őket ebben. Nem mintha sok választási lehetőségünk lett volna. Ha azt mondjuk, hogy nem, nyilván akkor is költözünk.
Azt is mondták, hogy jobb lesz a főváros közelében. Kinek?
Az volt az érzésem, hogy anyu Rozinak többet árult el, mint nekem vagy Ferinek.

Az egyik rokonunknak van egy kis furgonja, azzal segített minket költöztetni. Itt ebédelt velünk, és folyamatosan beszélt. Olyan családtagokról mesélt, akiknek még a nevét sem hallottam soha. Egy kicsit flúgosnak tűnt a tag. A legidegesítőbb az volt, amikor azt kérdezte tőlem:
– Na, és mi leszel, ha nagy leszel?
Mit tudom én! Azt viszont tudom, mennyire utálom, ha ilyeneket kérdeznek. Nehogy már bárki beadja nekem, hogy ő ilyen idős korában megmondta, mi lesz! Honnan tudta volna? Nem is voltak ilyen számítógépek, mint most, nem lehetett megmondani, hogy olyan programokra lesz szükség, mint amiket apu csinál. Anyuról meg biztosan tudom, hogy a legkevésbé akart volna irodakukac lenni, és most mégis azt csinálja. Amikor kitalálta, hogy ügyvéd lesz, nyilván azt képzelte, hogy oroszlánként védelmezi az ártatlanul bajba jutott embereket. És erre mit csinál? Egész nap unalmas iratokat nézeget egy irodában. Vagy ez a Lóci bácsi vagy hogy hívják. Remélem, nem költöztetőnek készült, bár ki tudja.
Na, mindegy, nem is ez volt a legrosszabb az egészben, hanem hogy anyu elárult.
– Hát nem nyomozó leszel, drágám? 
Ezt minek kellett mondania? Láttam a pasas fején, ahogy rám nézett, hogy ezt csak egy béna, gyerekes gondolatnak tartja. Nem tudom, hogy veszik a bátorságot anyuék, hogy ilyesmiket mondjanak el rólam. Ráadásul nem is említettem senkinek, csak mivel mostanában sok krimit olvasok (meg filmen is nézek, csak azt nem tudják), eldöntötték, hogy akkor biztosan az érdekel. És persze tényleg gondoltam rá, ezért is utálom, hogy ők mondják. Olyan, mintha kilopták volna a fejemből.
El akarom felejteni ezt a beszélgetést.

Egyik este a szomszéd utcából átjött anya volt iskolatársa, aki nemrég tudta meg, hogy ilyen közel költöztünk hozzájuk. Mondta, hogy mellettük lakik egy gyerek, aki épp ilyen idős, mint én. Sőt – tette hozzá –, még kinézetre is hasonlítunk. Meg hogy szerinte összebarátkozhatnánk, legalább valaki megmutathatná nekem a környéket. Örültem neki. Másnapra meg is szervezte, hogy menjek át hozzájuk bemutatkozni. És akkor kiderült: ez a nő is hibbant. Hogy mondhatta, hogy hasonlítunk egymásra?! Azért ez nagy szemétség volt tőle. Nem is az a baj, hogy ránézésre hasonlónak talált, hanem, hogy az a kisgyerek eleve vagy három évvel fiatalabb nálam, ráadásul épp egy idióta rajzfilmet nézett a tévében, amit mindenképp be akart fejezni. Egyetlen dolgot fedeztem fel, amiben hasonlítunk: rágta a körmét. Csakhogy én normálisan csinálom, ő meg nem rágta, hanem valósággal majszolta a kezeit. Lakmározott. Először azt hittem, kukoricát eszik. El is határoztam, hogy abbahagyom a körömrágást. Le tudok róla szokni, ez biztos.
Mondtam, hogy nyugodtan tévézzen, úgy sincs most sok időm, és hazajöttem. Mármint az új lakásba.
Kérdeztem anyut, mennyire voltak régen jó barátok ezzel a nővel, mert szerintem valami baj van az agyával.
– Ja, hát, régebben elég bolond volt, de mostanra egész benőtt a feje lágya – felelte.
Anya is tévedhet.

Össze kell pakolnunk a táborra. Az új lakásban még úgy mozgunk, mintha idegenek lennénk, de máris egy másik helyre kell felkészülni. Mindent sokkal tovább tart megtalálni, mint rendesen. Én elvagyok egy-két pólóval meg Bodrival. Ja, a sportcipőm, az fontos! Meg egy fogkefe. Anya ragaszkodik hozzá, hogy vigyek tusfürdőt, bár táborozáskor nem nagyon szoktam fürödni, szóval egy dezodor még jobban jönne. Bicska! A bicskám hol lehet? Anélkül nem megyek.

A szerző Nyári nyomozás című ifjúsági regénye megjelent a Csimota Könyvkiadó jóvoltából, 2017-ben.  

(A borítókép a könyv eredeti illusztrációja.)