Az eset a kilencvenes években, a szabad-a-vásár korszakában történt. Kissné egy tömbház nyolcadik emeletén lakott szépreményű, erősen kamaszodó fiával. Igen, tudom, Kissnék és ígéretes süldők mindenütt élnek, és mindennapjaik vajmi kevéssel térnek el egymáséitól, de a mi Kissnénk nem mindennapi lélekjelenlétről adott tanúbizonyságot, ezért megérdemli, hogy példaként álljon más szülők előtt.

A Kissnék, különösen az egyedülállóak, valamilyen (genetikai?) oknál fogva rendkívül szívósak. Első látásra ez persze nem állapítható meg (másodikra se). Teherbírásuk, akár az öszvéré, fürgék, mint a nyúl. A pletykarovat mély pátosszal kezeli őket, az ember azt gondolná, bizonyára valamelyik áldozati szent egyenes ágú leszármazottjai. Fejlettebb egyedeiknél megfigyelhető az időszakos átalakulás képessége. Ez megnyilvánulhat a koránőszülő tincseikkel szembeni harcban: ilyenkor általában rapszodikus kísérletet tesznek arra, hogy Nőként is mutatkozzanak, vagy akár, mint a nyolcadik emeleti Kissné esetében, csatavonalak nem várt felzárkóztatásában. De ne fussunk a dolgok elébe!

A tömbházban, ahol laktak, az egykori tanácsi lakásokat a lakók felvásárolták, renoválták, és kialakult egy belső szokásrend, mely biztonságot nyújtott mindenkinek, függetlenül a családok háttérétől. Félévente lakógyűlést tartottak, s mindig akadt valaki, aki az öregecskéktől megkérdezte, nem szenvednek-e szükségben, és ha eldugult egy lefolyó, nem biztos, hogy rögtön vízvezeték-szerelőt kellett kiáltani. Vasárnap reggelente a folyosók gránitköve felmosószer illatát árasztotta. Két szempillantás közt még kaputelefon is került a főbejáratra. Egyes híresztelések szerint pont az ott lakó rosszfiú kezdeményezésére, aki így akarta távol tartani az őt bosszantani akarókat. Bizton mondhatom, a Szilikon-völgybe észrevétlen besétálni egyszerűbb volt, mint bejutni a nyolcemeletes őrtoronyba.

Kissné könnyed, nem túl tolakodóan emberi, ám maximálisan megbízható személyisége oszlopos pillére volt a kis közösségnek. A hétvége közeledtével mindig becsöngetett az alatta lakó mamihoz, aki necces táskát és egy rövid bevásárlási listát nyomott a kezébe, sűrű hálálkodás közepette. Sosem sietett, ha gyerekekről volt szó. Azok rajongtak is érte. Vasárnap reggelente rendre megszólalt a csengő, alatta Töpörtyűvel, aki, anyja szavaival élve, kávéra invitálta az ötödik emeletre.

Az életük tehát szokványos kisvárosi lét volt, a maga unalmas csapdáival, és fedő alatt tartott érzelmeivel. Kissné ebbe született bele, itt nőtt fel, számára a hétköznapok a biztonságos kimenetelű apró csatákat jelentették, melyekből általában győztesen került ki, vagy legalábbis nem túlságosan megtépázva. Nem kínozta magát az élet filozofikus kérdéseivel sem. Hogy rövidre fogjuk, kiszámítható volt, és bár igaz, ez által valamelyest unalmas a férfitársadalom számára, igen közkedvelt a középkorú nők körében. Ahogy azonban mindenkinek, Kissnének is volt egy gyönge pontja. Úgy hívták, hogy Kiss Fiam. A fiú ingerlően jóképű, szőke és kékszemű suhanccá serdült, olyanná, akiből egy kis torna hatására akár Brad Pitt is lehetne, de ne essünk az álmodozás csapdájába, az, mint tudjuk, az élet megrontója. Ott, ahol a mi történetünk játszódott, talán még a klónozás se segített volna a fiatalokon, nemhogy egy tornatermi bérlet. De hát a remény hal meg utoljára, különösen az anyák esetében, akik valamilyen oknál fogva úgy hiszik, hogy a szülés aktusa minden más csodára felkészítette őket. Fiam tehát minden anya álma volt, (különösen a lányosaké), ne is keressünk itt fonákot kérem, és Kissné úgy nevelte őt, hogy Amerikában akár top-listás könyv is születhetett volna sikeres nevelési módszereiről. Ez a gyerek adta élete értelmét, jogosultságát arra, hogy levegőt szívhasson, és ebben a hat láb magas suhancban látta jövőjének minden zálogát. Neki élt, még akkor is, amikor háttérbe húzódva figyelte kamaszodását.

Annyi szent, a fiú remekműnek sikeredett! Külön ébresztőórája volt, és pontban hét tizenötkor, felöltözve ott ült az asztalnál, és vele reggelizett. (Mi ebben a kunszt? Részletekért forduljanak az anyákhoz, kiknek gyerekeit úgy kell kiimádkozni az ágyból!) A gyermek napközben megbocsáthatatlanul jó tanulóként jeleskedett. A lányok csüngtek rajta, mint méh a porzón, és fiúbarátai is rendre felcsengették, ha eljött a hétvégi csavargás ideje. Délutánonként, mire Kissné hazaért, a zöldség megpucolva várta, hogy vacsora készüljön belőle, mi több, az is megtörtént, hogy a tészta vize is épp forrásba lendült, mire az asszony megmosta a kezét. Húst ritkán ettek, és egyéb luxusra is csak hetente egyszer vagy kétszer jutott, mert a lakáskölcsön törlesztésének havi összege felemésztette Kissné fizetésének a felét. Pedig jó állásban dolgozott. Titkárnő volt egy nagyvállalatnál, a vezér személyi asszisztense. Egy ilyen pozíció betöltése manapság már nem nagy kunszt, de az egyenrangúság korában, sőt, még egy szusszanásnyival utána is, tiszteletreméltó teljesítmény volt. A főnök jobb keze ugyanis mindenről tudhatott, amiről meg nem, azt kikövetkeztette. Az információ pedig érték. Más kérdés, hogy Kissné, bugyuta módon, sosem próbálkozott a franchise-zal.

Kiss családunk élt hát a maga kis világában. (Hogy mi történt az apukával? Kit érdekel? A jó tulajdonságokat minden gyerek az anyjától örökli). Kissné nem álmodozott. Tudta, igen, biztos volt abban, hogy az ő fia többre viszi majd, mint bárki a családban, aggodalomra tehát semmi oka. Illetve, mégis! Ezt pedig úgy hívták, hogy zöldhasú. Kissné még kimondani is csak lehunyt szemmel merte, azt is csak magában. A szóval kapcsolatban őt is megfertőzte az értelmetlen szégyenérzet, mintha már maga a pénz jelentése is bűnös lenne. Vessen magára! Csak szaglászta, mint virágot, de eszébe sem jutott letépni, hazavinni és vízbe rakni. Persze javára irható, hogy már a mezopotámiaiak is sikertelenül próbálkoztak az önbeporzással, igaz, annak van már pár ezer éve. Lűdiai királyok sem teremnek minden sarkon, hogy a nőkre jellemző álnok cselszövéshez lehessen folyamodni. Kissné különben sem számított fifikásnak „olyan” tekintetben, emlékezzünk. Volt tehát hét hónapja ahhoz, hogy előkerítse azt az összeget, amely, szerinte, fia továbbtanulási költségeit, legalábbis az első évét fedezné. Kiss Fiam ugyanis negyedikes gimnazista volt. Az, hogy hónapról hónapra bukdácsoljanak, szóba sem jöhetett, túlságosan rizikósnak ítélte meg. Miután végképp elhaltak az est zajai, leült szolgálati számítógépéhez, és belekezdett a kalkulációba: mit, miből, mikor lehet, kell és fog félretenni. A vérleadás is megfordult fejében.

És ekkor kezdődött az egész kálvária. Egy hajas baba sétált be az életükbe, hosszú lábaival, puha léptekkel, elegánsan és öntudatosan, mint egy párduc. Az anya eleinte nem is szentelt különösebb figyelmet felbukkanásának. Hogyan is sejthette volna, hogy fia pupillái mindig gombméretűvé tágulnak, amikor a lányra szegezi tekintetét, és éjszakánként olyan képek ringatják álomba, mint a kulcscsonton feszülő alabástrombőr, táncban edzett vádlik íve, ébenfekete pillák legyezőszerű remegése, vagy húsos sziromajkak, melyeknek érintésénél bűnösebbet elgondolni még lehunyt szemmel sem mert.

Szóval Cicánk besétált a jelenbe, olyannyira, hogy Kissné azon vette észre magát, gyakrabban csúsztat tepsit a sütőbe, tanácsokat osztogat menstruációs panaszok esetén, és inkább udvariasságból, mint az izgalomtól, kéjesen feljajdul, amikor beleszagoltatják az ezeregy éjszaka parfümös üvegcséibe. Ahogy mondom, olyan gyorsan berendezkedtek a majdnem közös életre. A hétköznapok eleinte a régi mederben zajlottak (ki-ki a saját otthonában), ám péntek este egyre gyakrabban jelent meg a lány, maradt ott náluk, a nyolcadik emeleti, kétszobás lakásban, egészen vasárnap estig. Kissné felvilágosult nő volt, és fiát még korakamasz korában kioktatta bizonyos lépésekről, melyeket egy férfiúnak megtennie ajánlatos, már ha nem akarja, hogy földrengéskor magvai a szélrózsa minden irányába szétszóródjanak. Így, mikor a gyerekszoba zárt ajtaja mögül Kissné kifinomult hallása dorombolást regisztrált, nyugodtan húzhatta be a konyha vagy a nappali ajtaját, s folytathatta a dolgát ott, ahol épp megzavarták.

Nem figyelt a jelekre, dorgálta magát a későbbiekben! Már akkor kellett volna lépnie, amikor kiderült, hogy a Vadmacska az ő főnökének a lánya! Szinte belesápadt, mikor megtudta. Mintha távolról kis harangok csilingeltek volna homloküregében! Mélyeket lélegzett, majd kispadra ültette a sikertelen próbálkozásoktól magába roskadó őrangyalát. Hogy is tehetett volna másképp! Gyermeke ott állt előtte, arcát a büszkeségtől kiverte a pír, és anyjának eufórikus megnyilatkozására várt, mint startjelre a futó. Mit meg nem tesz magzatjáért egy szülő! Azok az állhatatosan csillogó kék szemek! Szőkesége boldogságtól úszott azon a májusi napon.

Kissné lelkesedése azonban gyorsan lohadni kezdett. Ébrenléte arra ösztökélte, hogy észrevegyen olyan apróságokat, mint hogy a fia takarítja a szobát, vasalja a lány ruháit, kívánságra főz, és tálcán tálalja a vacsorát ennek a tündérnek, akiről, már ha korábban születik, a lorettói szüzet is megfesthették volna. Hetérát csak azért nem, mert keresztény kultúrán pallérozott elménk már rég elfeledte a görögöket, pedig azok, életpraktikák tekintetében hasznos információval szolgálhatnának.

Az anyának, mert az anyáknak sasszemük van, egy idő után az is feltűnt, hogy ez az oktondi gyereke a Bestiára költi minden keservesen megszerzett zsebpénzét, amíg ő az érettségijére kapott BMW-jén közlekedik a városban, ami átlósan se hosszabb, mint három és fél kilométer. Mérge lassan bugyogni kezdett, hiába próbálta magát csillapítani elkeseredésében és pusztán beruházásként felfogni az egészet. Elvégre, ha a fiatalok összeházasodnak (hiszen dúlt a szerelem, Egek, de mennyire!), akkor megnyílik az út egyenesen a boldogok vagy akár a szentek színe elé. Csakhogy Kissné józan életű, földön járó nő volt, aki különben is tériszonyban szenvedett. Tudta ő, amit tudott! Nem lesz itt hét országra szóló lakodalom és csinnadratta, könnyek viszont annál több. Márpedig rég tudjuk, a könnyes szem nem látja a betűket, és könnycseppből gyémánt is csak a mesékben fakad, röviden, nincs lacafaca, ettől az elkényeztetett Dögtől meg kell szabadulni! Szerelem? Micsoda marhaság! Itten és mostan a jövőre kell összpontosítani! A jövőt pedig pénzzel lehet csak kiváltani. Igen, pénzzel, ne húzogassuk orrunkat már megint, a trubadúrok kora rég lejárt! Ha nem így lenne, már leszoktunk volna a bankók nyomtatásáról. Ezt a gyereket meg kell fékezni! Csakhogy, hogyan lehet rávenni a vakul szerelmes embert, hogy tovább lásson az orránál?

Poszeidón is belepirult volna, úgy zajlott Kissnében az indulatok apálya és dagálya. Éjszakánként a plafont bámulta, és azon gondolkodott, miként laktassa jól a kecskét úgy, hogy a káposzta is megmaradjon. A télen rárakódott kilók varázsütésre hullani kezdtek. Reggelente a tükör előtt annyiszor elmélázott, hogy teljesen kizökkenve rutinjából, még ki is festette magát, csakhogy elrejtse sápadtságát. Talán ennek a hatásnak köszönhetően, mintha új egyénisége kezdett volna kibontakozni.

Egy újabb gondterhes reggelen sietősen lépett ki lakásából. Nőolvasóknak ajánlatos leülni, mert bejelentenivalóm van: léteznek bizonyos szintű empátiával rendelkező hímek az arénában! Vannak bizony, még ha síkos sarka is vagyon a szerencsének, rájuk lehet bukkanni! Mondjuk, egy liftben. A Férfi és Kissné szomszédok voltak, ugyanazon az emeleten laktak. Reggelente két kicsi gyerekével, kigyúrt vállaival sokszor préselte be magát a felvonóba Kissné mellé. Nem állíthatom, hogy snájdig ember volt, de rendesen tisztálkodott, vagy legalábbis jó illata volt, és tornacipőjét nem a kínai piacon vette. Néha még az ajtó elé kitett szemeteskukáját is levitte Kissnének. Gavallér volt a javából, az arany karkötő és nyaklánc, meg a mindig frissen borotvált feje is erre utalt.

– Minden rendben? – kérdezte a Férfi, búcsúszó helyett, és furcsállotta, hogy elmaradnak a reggeli közhelyek az időjárásról és politikáról, és az asszony, műmosollyal, elbámul mellette.

– Persze, persze! – vágta rá gyorsan a rúzsos ajak, bájosan lesütve szemét, lábujjaira összpontosítva, melyek körmeit hirtelen fellángolásból előző este pirosra festette, és most elszörnyedve tudatosította, hogy elfelejtette nylonharisnyába bújtatni azokat. Szép lábujjak voltak. A Férfi is észrevette. Olyannyira, hogy mikor Kissné kilibbent előtte a liftből, tekintetével követte bokáit. Nemcsak a lábujjak, a sarka is ennivaló, lepődött meg. Hogy lehet egy harmincnyolc éves nőnek sima sarka ennyi mászkálástól, dobbant meg a szíve. Ő aztán tudta, miről beszél, hiszen hivatalból ismert pár repedtsarkút.

Isten útjai kifürkészhetetlenek, annyi szent! A csinos bokák is emberben végződnek, és megértésre vágynak. Hogy mi? Szerelem? Viszony? Micsoda közönséges felvetés! Szó sincs itt testiségről! Tény, hogy a világ menetét az igazgatja, de nem, nem történt bűn és ármány. A férfi, eleven beszélőkéjének köszönhetően, egyre gyakrabban bírta szóra Kissnét, aki, túl frusztrációja klimaxán, készen volt arra, hogy lelki tusáit megossza bárkivel. A reggeli liftezés röpke percei a felvonót gyóntatófülkévé avanzsálták. Menedéke lett ez neki, és ha valamilyen oknál fogva elmaradt a találkozás, Kissné kissé csalódottan indult neki a napnak.

 

Mintha leszakadt volna az ég, úgy ömlött a váratlanul jött eső. Az emberek ott álltak az élelmiszerbolt torkában, tanácstalanul. A két szomszéd mosolyogva ismert egymásra.

– Üljünk be egy kávéra, míg eláll. – indítványozta habozás nélkül a fickó, és szaporán futva az eresz alatt, beültek a szomszédos cukrászdába. A pára szinte megcsapta őket. Kissné szinte kamaszos izgalommal fogadta el a meghívást. Évek óta nem járt ilyen helyen.

– Süteményt? – kérdezte a férfi, mikor leültek.

– Nem, köszönöm, nem megy le a torkomon semmi – futott ki a nő száján, minden hátsó szándék nélkül. Még mindig az újrafelfedezés örömének hatása alatt állt.

– Azt bizony a vak is látja! Mégis, mi történik? – A szomszéd ekkor mintha csak virágvasárnapi, megszentelt fűzfabarkává magasztosult volna. A nő rázúdította hát minden keservét, persze minden remény nélkül, hogy e beszélgetés elriaszthatja a vihart, vagy megállíthatja a készülődő jégesőt, mely az ő zsenge hajtását sárba tiporni készült.

A szomszéd közben úgy tanulmányozta Kissnét, mintha akkor látta volna először. Nem tudta, hogy hús-vér ember így képes szenvedni. „És milyen selymes tincsei vannak!” Suhant át az agyán.

– Szamárság! Elmúlik a szerelem, és minden rendben lesz. Mindig elmúlik! – nyugtatta meg, miután kitárta előtte az ajtót az eső elmúltával.

– Bár igazad lenne! Olyan elkeseredett vagyok! A minap kínomban, ahogy az erkélyről lebámultam, arra gondoltam, legszívesebben kiverném a kocsija fényszóróit.

– Igazán kár lenne azért a csinos BMW-ért! – csitította a szomszéd szélesre húzott szájjal. Mintha a Kissnében tomboló vihar is elült volna a sok szócsépléstől.

Eljött a hétvége, és – ahogy oly gyakran máskor is – az asszony leült a számítógép elé, hogy behozza lemaradását munkájában. A lakásban síri csönd uralkodott. Csak ő verte a billentyűzetet. A lány úgy járt a lakásban, mint az árny, hol itt, hol ott jelent meg. Egyszer a vécére ment. Cigarettát kért Kissnétől, és az erkélyen füstölt. Máskor egy szelet süteményt vágott. Piros orrú sejtelem, zsebkendőt szorongató szellem, meztelen talpával cuppogva a kövezeten.

– Most mije fáj? – kérdezte Kissné fiától, mikor végre kettesben maradtak.

– Szerdán a BMW ripityára törött. – súgta a fiú.

– Úristen! Elgázolt valakit? Meghalt valaki? – sikoltott fel halkan Kissné, őszinte aggodalommal.

– Á, nem, szerencsére, nem! De az autó totálkáros, és az apja úgy üvöltött, hogy beleremegtek a falak – húzta el a száját a fiú.

Kissné megcsóválta a fejét. Az apák mindig dörögnek. Néha olyanok, mint a tavaszi jégzajlás. Majd lecsillapszik. Ismerte főnökének hirtelen természetét. Az anyagi veszteséget meg túléli, van neki vagy két tucat cégben érdekeltsége, csak megtalálja a módját. A lány lelki horzsolásai is begyógyulnak, hamarabb, mint azt sejtené, gondolta Kissné, és egykedvűen, bár kissé bosszúsan, amiért az élet kiszámítható és elkerülhető gondjaival megzavarják, gyorsan napirendre tért a híren.

Négy és fél perccel később haldokló hattyúhoz hasonló pózban megjelent a konyhaajtóban a lány:

– Kiss néni, beszélhetnénk?

Tekintete megenyhült, ahogy az ott állt, frissen mosott, fejére tapadó, kifésült hajjal, nyuszis kezeslábasban, kifestetlenül, macinak álcázott melegvizes-palackot ölelgetve. Vak is láthatta, ártatlan!

– Hát persze, gyere, ülj le! – és nyomban arrébb nyomta a gépet. Közben megjelent a fia is, és Kissné agyán átsuhant a végzetes gyanú, hogy az autóbaleset csak előjáték volt egy nagyobb tragédiához, és ő nagyanya lesz.

 

Folytatása következik…

 

(Illusztráció: Vanessa Bell)

 

„Figyeljetek csak:

Billy Pilgrim kiesett az időből.”

(Kurt Vonnegut: Az ötös számú vágóhíd)

 

 

– A szentségit, Billy! – fakadt ki a legyek monoton búgásában fürdő folyosón Weary.

Ketten ültek már csak a sárga, műanyag székekkel telezsúfolt helyiségben, várva arra, hogy végre sorra kerüljenek. Billy nyakkendő nélkül, kócosan, álmos szemekkel, esetlen „nemtörődöm” görnyedtségével fordult Weary felé. A pittsburghi fiú feje csak még vörösebb lett, mikor meglátta az anyabaszogató érdektelen arcát. Roland Weary szótárában a Billyre használt anyabaszogató a finom megszólítások közé tartozott, gyakoriság szempontjából pedig a kurva anyád és a süket barom mögött csak a harmadik helyet foglalta el. Természetesen most is szalonnaszagot árasztott.

Egy újabb, válogatott és cifra káromkodás akadt meg Weary torkán, mikor az iroda ajtaja végre kinyílt, azonban senki nem jött ki rajta, a kiszűrődő zenét kivéve. A rádió élénken recsegte a Fox on the run dallamait. Egy rikkantás jelezte, hogy valaki azért mégiscsak van bent.

– Billy Pilgrim! – kurjantotta egy ismerős hang. – Azonnal jöjjön be!                     

Billy becsoszogott, és a neki háttal az ablaknál ülő figurát kezdte tanulmányozni.

– Maga meg mit keres itt? Optometrikusi meghallgatásra jöttem, nem science-fiction értekezletre. – bökte ki végül hüledezve.

– Nézze, Billy! – kezdte mondókáját Kilgore Trout – Azért jöttem, hogy figyelmeztessem.

– Figyelmeztetni? Mégis mire?

– Önt meg akarják ölni, és hamarosan ki fog esni az időből.

Trout beszéd közben mutatóujját böködte egy tollal, aztán levette szürke kalapját, és Billy legnagyobb megdöbbenésére ráírta azt, amit Billy még a tralfamadoriaknál tanult. Így megy ez.

I don’t wanna know your name, süvöltött egyre hangosabban a rádió hangszóróiból, Billy körül pedig egyre inkább forogni kezdett a világ. A formák folttá redukálódtak, homállyá egyszerűsödtek, a fények kezdtek kihunyni. Fox on the run…

– Mr. Pilgrim, jól van? Tudja, a helyzet az, hogy…

Billy abban a pillanatban hanyatt vágódott, és nem jutott el hozzá Kilgore Trout hangja, sem a The Sweet számának hátralevő refrénje.

Mikor feltápászkodott, nem tudta hol van, a füle sípolt, az arcába, fogai közé föld verődött fel. Egy kéz, aminek a gazdáját nem látta, visszarántotta a talajra.

– Ha miattad megdöglök, esküszöm, kinyírlak, te anyabaszogató!

– Weary? – nézett körbe szokásos értetlenségével Billy. – Azt hiszem megint kiestem az időből – kezdte magyarázni.

Körülöttük holttestek hevertek, és talán így jártak jól. Egyesek ugyanis kezükben egy másik végtagjukkal felcserért üvöltöttek, egyesek meg lángolva és sikítva rohantak, valósággal menekültek, talán épp a saját maguk égett bőrének és húsának szaga elől.

– Miket beszélsz, te idióta? Ha nem fogod be a pofád, én lőlek agyon, nem a nácik!

Kúszva haladtak tovább, de Billynek fogalma sem volt merre mennek, vagy, hogy melyik frontvonal borzalmaiba esett ezúttal. Nem messze tőlük repeszek csapódtak be, a német mozsárágyúk szabályos köpködéseinek közbenjárására. Billy azzal nyugtatta magát, hogy egy másik pillanatban ő most biztonságban van. Talán a Tralfamadoron, Montanával egy kalitkában, vagy talán a lánya, Barbara győzködi ismét, hogy vonuljon be egy öregotthonba. A gondolat, ha elviselhetővé nem is tette jelen helyzetét, de valamennyire újra saját világába zárkózott. Weary számára is jól hallhatóan annyit mondott:

– Csipcsirip.

Weary erre megfordult, de többé már nem Weary volt és még csak nem is katona. Egy kantáros munkaruhát, alatta kockás inget viselő férfi. A kezét nyújtotta.

– Üdvözlöm, Mr. Pilgrim.

Billy tétován, akár egy utolsókat rángó erőtlen hal, megrázta a fickó kezét. Az illedelmesen bemutatkozott:

– A nevem Yon Yonson,

lakhelyem Wisconsin,

munkahelyem fűrésztelep.

Ha az utcán megkérdeznek:

”Hát te ki vagy, és hogy hívnak?”

Erre én csak így felelek:

A nevem Yon Yonson,

lakhelyem Wisconsin…

 

Billy percekig hallgatta, majd úgy döntött, elég jól ismeri Mr. Yonsont ahhoz, hogy tovább haladjon. Alig egy méter múlva a repeszek, lövedékek, sikolyok, felcsert hívó üvöltések tangójában, előlépett egy bokorból Kilgore Trout. Német tiszti egyenruhában feszített.

– Mr. Pilgrim, kövessen, ha kérhetem.

Hangja a végtelenségig nyugodt és szórakozott volt, majd, mintha Billy valami fontos esemény még fontosabb vendége lenne, kezével mutatta az utat. Billy négykézláb tette meg a távolságot a bokorig, Trout pedig betessékelte egy kalitkába. Ahogy a lakat kattant a rácsokon, Billy mélységes mély álomba zuhant. Vagy talán csak megint kiesett az időből.

Óriási lélegzetet véve, mint aki a víz alól jön fel oxigénért, magához tért. Az éjjeli szekrényen álló óra szerint hajnali negyed kettő lesz nemsokára.  Ismerős volt az ágy, és a nő is, aki benne feküdt. Gyengéden, már-már gyermeki ártatlansággal, mintha Montana Wildhack nem is pornószínésznő lenne, Billy szólítgatni kezdte.

– Montana, tényleg te vagy az?

A nő hosszú szempillái megmozdultak, és Billyre irányította tekintetét, majd elmosolyodott. A férfi atlétája csurom víz volt, haja kócos. Görnyedten ült az ágyon.

– Persze, hogy én vagyok, ha ezt szeretnéd. Megint utaztál? – kérdezte lágyan Montana.

– Igen – felelte Billy –, a háborúban voltam.

Ritmusos kopogás zavarta meg a szinte még el sem kezdődött beszélgetést. Billy és Montana egyszerre fordították fejüket az ajtó irányába, ahonnan Carlos Gardel klasszikusát, a Por una Cabezat énekelte a késői vendég. Mikor befejezte a dalt, ami egyébként tetszett Billynek, nyájas hangon megszólalt:

– Billy Pilgrim, engedj be! Megígértem egy haldokló barátomnak, hogy eljövök érted és kicsinállak.

Billy Montana kezére csúsztatta az izzadt tenyerét, és egy félszeg mosolyt követően arcon csókolta.

– Most mennem kell – mondta halkan. – Ez a férfi megígérte, hogy megöl és talán már meg is haltam. Egy másik pillanatban. Tudod, mit mondanak a tralfamadoriak a halottakra?

Montana a fejét rázta.

– Így megy ez.        

 

 

 

(Illusztráció: tmtrvl)

– Maga még nem ment haza, kisasszony?

– Ráérek. Foglaljon helyet, mindjárt tálalok. Hacsak nem ebédelt meg a városban.

Egész megszépül, ha mosolyog – ragadt rá a nőből kisugárzó melegség. Bezzeg Kamilla egyszer sem várta meleg ebéddel. Legfeljebb az anyja, annak is van már vagy húsz éve. Ellátni ugyan mindennel ellátták, ő is meg az apja is, főleg efféle tanácsokkal: aki a keveset nem becsüli, a sokat nem érdemli. Addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér. Anyja szerint: aki kevéssel is beéri, a sokat nem érdemli. Ha kurta a takaród, vegyél helyette hosszabbat. Aztán jött Kamilla, aki megint rátett egy lapáttal: ha okos embernek tartod magadat, a mennyihez tedd hozzá mindig a milyent is. Nyújtózkodni könnyű, de mit teszel akkor, ha rövid a takaród?

– Fincsi ez a húsleves! Nem is sejtettem, hogy ilyen jól főz, Émike.

– Örülök, hogy ízlik – tálalta fel a nő ezután a második fogást, róseibnit pulykahússal, végül vörösbort és egy csésze méregerős feketét, ahogy a fotóriporter rendelte.

Benedek átsétált a kávéval a szobába, és elégedetten süllyedt egy öblös fotelbe.

– Még egyszer köszönöm az ebédet. Minden tényleg nagyon fincsi volt, de…

Most, most kéne közölnie, miszerint mégsem tart igényt a szolgálataira. Csakhogy ez nem olyan egyszerű. Eddig még megvoltak ezek a szerencsétlenek valahogy, az anya betegsége miatt azonban még sanyarúbb helyzetbe kerültek. Igaz, semmi köze hozzájuk, de akkor is, most nézze végig, amint sorban leteszik a kanalat?

– Máskor ne várjon meg! – ódázta el a döntést egyelőre. – Ahogy megfőzött, mehet, a melegítést, kiszolgálást meg hagyja rám, annál is inkább, mert teljesen bizonytalan, mikor végzek a dolgommal. Ma ötkor jöttem, holnap háromkor, hatkor, mert ez ilyen munka, kedves kisasszony.

– Igenis. Akkor mennék, csak előbb közölje, mit főzzek holnapra!

Ez sem fordult elő vele mostanig, miután Kamilla főzni sem igen tanult meg, így aztán többnyire a McDonald’s-ban vagy valamelyik bisztróban étkeztek. Húzta is a száját eleinte Benedek.

– Bocs, csak úgy megjegyzem, nálunk a mama szokott főzni a családnak.

– Nálunk meg a papa – nézett rá görbén az asszonyka. – És? Mit akarsz ezzel mondani?

– Semmit. Jó étvágyat! – visszakozott Benedek, és kénytelen-kelletlen megbékélt az új renddel.

Lassan letelt a Noéminak engedélyezett hetecske anélkül, hogy a riporter elbúcsúzott volna a leánytól. De miért is búcsúzott volna, amikor Noémi ugyanolyan jól főzött, mint az anyja valaha, ráadásul olyan ügyesen, takarékosan vásárolt, hogy néha még meg is spórolt egy-két forintot.

– Ezt meg hogy csinálja? Nem tanítana meg erre engem is?

– Minek? Megtanulja azt maga azonnal, ha teszem fel, máról-holnapra elveszti az állását, alig bírja kifizetni a rezsijét, vagy… vagy beteg, ezért, ha tudna, sem dolgozhat, mint például az édesanyám.

– Bocsásson meg! Nem akartam megbántani.

– Nem bántott meg. Ilyen az élet, fiatalúr.

Egyszer kedve szottyant néhány felvételt készíteni a leányról.

– Meztelen?

– Ruhában – nyugtatta meg a fiatalember. – Volna szíves felállni erre a dobogóra! Kösz. Most dőljön kissé előre, és emelje fel a fejét meg a jobb karját. Úgy, úgy, pontosan így képzeltem.

– De…

Kitt-katt, jöhet a következő felvétel! Mikor megmutatta a képeket, a nő zavartan meredt a fotókra.

– Ez lennék én?

– Nini, kibújt a zsákból a… kritikus! Nem tetszenek?

– Szó sincs róla! Első osztályúak, csak…

– Csak mi?

– A pózok, a beállítás. Olyan izé… személytelen, mesterkélt.

– A beállítás.

– Nem? – keveredett meg még jobban a bejárónő. – Hát persze, hogy nem! Ezer bocsánat! Mit értek én a fotókhoz!

A fotóriporter első dühében majd hazazavarta a bakafántos öreglányt. Pont egy ilyen liba tanítja meg őt művészien fotózni! Na, nézzük át még egyszer! – vette sorra ismét a róla készült képeket. Ejha, egy icipicit azért igaza van! Ez a felvétel itt csakugyan erősen teátrális, a másiknak meg a színei lehetnének melegebbek.

– Kérem, álljon vissza az emelvényre!

– Hagyja, de komolyan! Miért pocsékolna annyi filmet miattam?

– Azt talán bízza rám, jó, és tegye azt, amire megkértem!

– Most haragszik rám? – szöktek ki a könnyek Noémi szeméből.

Ezek az asszonyok! Mindegyik raplis, csak kissé másképpen. Kamilla már az első szótól a plafonig ugrik, ez meg rí, mint a víz a fedő alatt.

– Nekem úgy tűnik, mintha én bántottam volna meg magácskát. Bár nem tudom, miért, őszintén sajnálom, és én kérek bocsánatot. – nyújtotta át a férfi illatos, patyolatfehér zsebkendőjét.

– Köszönöm – törölte meg a nő mandulavágású, fekete szemeit – Hálás vagyok, hogy ennyire türelmes egy magamfajta oktondi vénlánnyal.

– Ne beszéljen szamárságot, már miért lenne oktondi?

– Mert az vagyok. Tudom én azt nagyon jól. Tanulatlan és rusnya is, aki csak megnehezíti ahelyett, hogy megkönnyítené az életét. Mondtam is az anyámnak, adjunk hálát istennek, amiért ilyen angyalt küldött a segítségünkre.

Hirtelen felpattant, odaszaladt a bárszekrényhez, és felhajtott egy pohár fütyülőst.

– Húúú!

– Váljék egészségére! – vidult fel az Alföldi Helikon közkedvelt fotósa, aztán csak ámult-bámult, amikor a lány elkezdett vetkőzni. – Megkérdezhetem, mit csinál?

– Jótett helyébe jót várj. Nemrégiben azt mondta, ad kétezer forintot, ha levetkőzök magának. Hát én most pontosan ezt teszem, méghozzá ingyért, amiért olyan áldott jóember.

– Nana, és a 7. parancsolat? Ne paráználkodj, ugye, így hangzik? – élcelődött a leánnyal, ugyanakkor meg is hatódott, nagyon jól tudván, milyen vallásos nő akarja feláldozni magát neki hálából.

Noémi keze megállt a levegőben. A fiatalember kapott az alkalmon, és működésbe hozta a kamerát. Újabb kattanás, aztán mást gondolt.

– Tudja, mit? Újítsunk! A változatosság kedvéért állítsa be maga önmagát!

– Ééén? Ne tessék már velem viccelni!

– Ha maga az én beállításaim szerint pózolt, ezennel felkérem, rögtönözzön. De most aztán minden póz, maszk nélkül.

– Kérem, ahogy a fiatalúr parancsolja. Így megfelel? – rendezte át arcvonásait a bejárónő.

– Nem egészen – rázta meg a fejét Benedek. – Pózolni ugyan tényleg nem pózol, de ettől még mutathatna többet magából, mert ilyen faarccal még annyira sem érdekes, mint azelőtt.

– Miért, az legyek?

– Uram, segíts, nem bánnám. Csak egyet ne feledjen: akármilyen pofát vág, bocs, kicsit vulgárisan fejeztem ki magam, szóval bármit eljátszhat, csak naturális legyen és érdekes – heherészett már előre magában, hiszen ez olyan feladat, ami még a rinos fotómodelleknek sem igazán sikerül.

A nő maga elé meredt, és hosszan, feszülten koncentrált. Most mit bámul? Próbálgatja a figurát, vagy csak azon tűnődik, hogyan utasítsa vissza anélkül, hogy megbántsa – találgatta a riporter, majd ugyancsak elcsodálkozott, amikor Noémi váratlanul meglódult, és természetesnek éppen nem mondható testtartásba merevült. Lefényképezte, utána még vagy tucatszor mindig más és más pozitúrában, arckifejezéssel.

– Elég! Mára végeztünk.

– Természetes voltam?

– Ahogy vesszük. Igen is, meg nem is. Mindenesetre megint csak sikerült meglepnie. Hiszen maga igazi őstehetség, aki bármely tehetségkutató versenyt simán megnyerne.

– Én? Ilyen arccal? Harminckét éves koromban?

– Bizony. Hallott a Csillag születik műsorról?

– Hallottam.

– Ha ott jelentkezik, és miért ne jelentkezne, pár hét alatt szupersztárt faragnának magából.

– Ha maga mondja. De miből gondolja, hogy én is ezt szeretném?

– Nem szeretné? – hitetlenkedett Benedek. – Akkor mit kíván? Egész életében mosni, főzni, vasalni?

– És maga? Egész életében fotózni, utcáról utcára, értekezletekről ki-, gyárakba bejárni? Néha megír egy-két cikket, riportot. Szép, de ez a maximum vagy csupán a kezdete annak, amiért tanult és dolgozik?

Ez talált. Nem is olyan naiv ez a vénlány, mint eddig gondolta.

– Természetesen a kezdete – füllentette.

De hát mit mondjon? Hogy semmilyen terve, vágyai nincsenek. Kivéve egy luxusházat, úszómedencét, szaunát stb., ahol végre ő sem unatkozna napestig. Csakhogy pénz nélkül… ? Legyünk realisták, uraim! Mellesleg még csak művészi babérokról sem álmodhat, miután tehetsége sincs, úgy tűnik.

– Az más. Bárcsak nekem is lennének álmaim!

– Ez a nő egyre szimpatikusabb, és nem is olyan csúf, ha jobban megnézem – állapította meg a férfi magában. – Miért, nincsenek?

– Jaj, az édesanyám! – tekintett Noémi a falon ketyegő órára. – Be kell adnom a gyógyszerét. Viszlát! Találkozunk holnap az ebédnél.

– Szini Elemér színművész – mutatta be a lányt másnap Benedek. – Engedelmével beszéltem neki magáról, és szeretné, ha elszavalna neki egy költeményt.

– Így van – helyeselt a megnyerő modorú, tetszetős külsejű bonviván. – Már persze, ha te is akarod – tegezte le fesztelenül Noémit.

A bejárónő erélyesen ellenkezett, meg lévén győződve, hogy semmi művészi véna sincs benne, különben is idős ő a színpadhoz, tetejében magasabb iskolai végzetséggel sem rendelkezik.

– Te tudod. Akkor viszontlátásra! – búcsúzott el Szini a fotóstól.

– Várj, kérlek, ne menj még! Émike, szavaljon már nekünk valamit! – furdalta Benedeket a kíváncsiság, vajon tényleg lappang-e ebben a nőben talentum. – Ettől még nem muszáj benevezni semmiféle versenyre. Csak elszaval egy verset, azzal már mehet is a dolgára!

– Nem bánom. De csak a maga kedvéért – adta be a lány végül is a derekát, és elszavalta Nagy László egyik költeményét.

– Brávó! – tapsolta meg a férfi lelkesen. – Művész úr! Itt maga a szakember. Kiengedjük-e ezt a pillangót a markunkból?

– Nos, a versmondás… megjárja. De ez még nem minden, mert szavalni egy, a színészi játék meg kettő, ugyebár – fontoskodott a színművész. – Talán, ha eljátszana egy jelenetet…

– Már miért ne játszana! – vágta rá Noémi helyett a fiatalember. – Halljuk a témát, művész úr!

– Képzelje el, hogy beleesett egy férfiba. Mondjuk belém vagy Bencibe.

– Kibe? – pirult el a bejárónő.

– Akárkibe, nem számít. A lényeg az, hogy belepistultál, ő beléd, tehát semmi zűr, komplikáció, akár házasságra is léphettek, gondolod te, mire kiderül, egy fenéket: nős ember a barátod. A többit játszd el szabadon, vagyis rögtönözz.

– Jaj, az édesanyám! – kiáltott fel hirtelen a zavartan feszengő Noémi. – Majd… legközelebb. Most engedelmükkel elmegyek, mert be kell adnom a gyógyszerét.

A férfi felkacagott.

– Jó trükk, de már ismerjük – vette ki kezéből a retikült. – Kérlek, ne felejtsd, amit ígértél!

A lány fanyalogva engedelmeskedett, aztán fokozatosan belejött, és akkorát alakított, hogy látszólag még a színész tetszését is megnyerte.

– Köszönöm, hogy meglátogattál – kísérte ki ezután Szinit Benedek. – Émi? Széna vagy szalma? Te is tehetségesnek tartod, vagy…

– Pislákol benne valami, ezzel szemben annyira ártatlan, mi több, kishitű, hogy a helyedben kétszer is meggondolnám, rábeszéljem-e olyan versenyre, ahol a legígéretesebb tehetség is elvérzik, ha nem tud, esetleg nem is akar foggal-körömmel harcolni. Szereted?

– Megbuggyantál? Ne felejtsd el, hogy nős vagyok, és minden látszat ellenére szeretem is Kamillát. Noémi engem kizárólag művészi szempontból érdekel, ugyanakkor sajnálom, amiért olyan nehéz so­ra van.

– Elnézést! Csak kérdeztem, ugyanis úgy néztetek egymásra, mint ahogy egyik csillag ragyog a másikra. Egyébként ő is tudja, hogy nős embernek… dolgozik?

– Mert? Van ennek valamilyen jelentősége?

– Passz! Költői kérdés volt.

Így igaz, de Kamilla felé már annál kevésbé, ha a felesége is megtudja, kivel szórakozik ő ahelyett, hogy Kamilla kibékítésén ügyködne. Mindezek tetejében Noémi is változatlanul hisz abban, miszerint semmi keresnivalója azon a versenyen – törődött bele a lány akaratába lassanként. Egyedül azért füstölgött, amiért életében először tűz ki egy komolyabb erőfeszítést igénylő, ezenfelül abszolút önzetlen célt magának, és erre, tessék, köszönik, de nem kérnek belőle.

– Pedig, ha megnyerné, egyszerre két vagy akár több legyet is ütne egy csapásra. Pénz garantálva, munkahely biztosítva, vagyis pontosan az, amiért jelenleg a munkaügyi szerveknél is kilincsel – sorolta fel a versenyzés előnyeit ravaszul.

– Ha megnyerném, amihez körülbelül annyi az esélyem, mint hogy egyszerű utasként vigyenek fel a kozmoszba. Egyébként sem akarok úgy járni, mint egyik osztálytársnőm, a Keresztes Gyöngyike – mélázott el Noémi. – Csinos, kedves leány volt, a legszebb az osztályban, és olyan intelligens, amilyennel azóta sem találkoztam. Az Egyéb kategóriába jelentkezett, mint gyorsolvasó és számolóművész. Meg is nyerte fölényesen.

– Amitől magának egyből elillant a jókedve.

– Várja ki a végét, a java csak most következik. Egy évig minden simán működött. Pénze volt, állása dettó. Sajnos adóssága is, amibe a magánórák miatt keveredett, és ezt, ugye, meg is kellett adnia. Végül még a munkahelyéről is kicsöppent, ahova csak úgy, a hírneve alapján, ám minden képzettség nélkül bedugták.

– Sajnálatos eset. Most mivel foglalkozik?

– Semmivel. Egyszer-másszor fellépett a cirkuszban, aztán megunta. Jelenleg depresszióval és kényszerképzettel kezelik. Az a rögeszméje, hogy a világ rettenetes katasztrófa előtt áll, ami csak a legkiválóbb elmék: tudósok és államférfiak összefogásával hárítható el. Talán ő is tehetne valamit ez ügyben, de mi haszna, ha meg sem hallgatják.

A fotóriporter nem erőltette tovább, divatos zsargonnal élve leszállt a leányról. Felvételeket azonban ezután is készített róla. Még egy-két riportútra is elvitte, és idővel úgy hozzászokott, hogy már meg sem tudott lenni nélküle.

– Mit szólnál egy kiállításhoz? – vetette fel egyik nap Noémi (immár tegeződtek is egymással). – Remélem, nem horgonyzol le egy szimpla újságnál, hiszen akadnak a képeid közt művészi fotók is, melyek több figyelmet érdemelnek.

A férfi szíve megdobbant, és hálásan csókolta szájon az öreglányt. Bezzeg Kamilla sosem állított effélét. Ellenkezőleg! Szerinte ő csak egy jó szemű, ügyes kezű fényképész, aki a közelébe sem ér egy fotóművésznek. Nem tagadja, van benne némi igazság, de annyira csak nem iparos, hogy egyszer se állítsák ki a képeit.

– Ezt… ezt miért kaptam? – állt el a nő lélegzete.

– Azért, mert szeretlek. Te vagy az én őrangyalom – csókolta meg Benedek újra meg újra hevesen.

Hol volt már az az idő, amikor csúnyácska, műveletlen és ostoba libának tartotta. Hirtelen elhalványult. Nős ember létére visszafogottabb is lehetne. Noémi lehunyta a szemét, és visszacsókolta. A fiatalember szívébe végtelen nyugalom költözött. Mintha megtalált volna valamit, amit a szíve mélyén mindig is keresett anélkül, hogy tudatában lett volna, végeredményben mit akar. Kamilla? Mostanában alig gondol a nejére, pedig nemsokára letelik az a bizonyos próbaév, amit az asszony gondolkozási időnek kitűzött.

– Mi lesz a kiállítással? – faggatta a lány pár nap múlva Baloghot. – Nem vettem észre, mintha bármit is készülnél kiállítani, édesem.

– Merthogy nem is készülök. Igen, igen, jól tetszett hallani. Nem olyan príma fotók azok, hogy kiállítást rendezzek belőlük. Kamilla szerint…

– Kamilla? Ki az a Kamilla?

Benedek torkán megakadt a csirkehús. Éppen ebédeltek, amikor Noémi kérdése földhöz vágta a riportert. Eszerint nem tudja? Akkor feltételezhetően azt sem, hogy már nős ember.

– Anyám egyik barátnője, egyébiránt fotóművész és kritikus – lódított immár másodszor is a leánynak ahelyett, hogy kerek perec bevallja, milyen férfival csókolózik ő mostanság.

No, ami késik, nem múlik. Átmenetileg ugyan hallgat róla, ám előbb-utóbb erre is sor kerül, amint tisztázza, mit érez valójában a nő iránt.

– Akármit is mondott, tévedett, mert a képeid közt igenis akadnak első osztályú fotók is, ezért én most is arra biztatlak, higgy magadban, és taposs a pedálra!

– Ni csak, ki beszél? Azért köszönöm, hogy legalább neked tetszenek a képeim – érzékenyült el a riporter.

– Tetszenek hát, legfőképp meg… Te magad – sugározta Noémi arca, szeme egyszerre, ehelyett azonban ezt mondta: – Az a Mária-szoborról készült felvétel. Szóval kiállítasz? – kérdezett rá még egyszer, miután a férfi gondolataiba merülve hallgatott.

– Hát… Éppen megpróbálhatjuk, ha viszonzásul te is jelentkezel a Csillag születik versenyre.

Hoppá! Noémi mindenre, csak erre nem számított!

– Szent Habakuk, hát nem érted? Még ha akarnék, sem jelentkezhetnék, amíg az anyám bármelyik pillanatban meghalhat – ugrott fel ijedten, mintha a jó asszony éppen akkor készült volna elhunyni. – Na szia, holnap négykor, ugyanitt.

Benedek magabiztosan somolygott. Volt valami a leányban, amiből arra következtetett, nem sok hiányzik ahhoz, hogy beadja a derekát. És ha minden jól alakul, akkor nemcsak csillag, de egy sztárfotós is születik, hozzá egy vityilló… Mamám, de jó lenne – lódult meg a fantáziája, és azontúl már másra sem tudott gondolni. Csak ez a beteg nő ne hátráltatná annyira.

Végül maga az ég oldotta meg a gordiuszi csomót azzal, hogy december idusán magához szólította a beteget. A lány lázongás nélkül törődött Isten akaratába.

– Nem állítom, hogy nem fáj, de hát Ő akarta, és amit Isten akar, azt el is kell fogadni – törölt ki egy könnycseppet a szeméből.

– És most? – puhatolódzott Benedek a temetés másnapján. – Hogyan tovább, mik a legközelebbi terveid?

– Van egy nagynéném, aki meghívott magához egy dunántúli városba.

– Ne beszélj butaságot, dehogy költözöl te a nénédhez! Itt maradsz velem, és ezután is itt élünk jóban-rosszban, mint…

– Mint? – csillant fel a nő szeme.

– Mostanig.

Hát ez nem volt szép tőle! Férj és feleséget kellett volna mondania. Kétségkívül Noémi is ezt várta, mert úgy néz rá, mint aki birsalmába harapott. Ezért most már nincs mese, be kell vallania Kamillát. Aztán, ha a lány még ezután is kívánja, jöhet az esküvő. Enélkül persze még jobb lenne, mert minek ide esküvő? Hiszen sohasem a papon meg a házasságlevélen múlik, ki mennyire lesz boldog, ha megnősül.

– Kedves vagy, de azt hiszem, jobb lesz nekem a nénémnél.

Magyarán: házasság nélkül nincs élettársi kapcsolat – vonta le a következtetést a riporter.

– Figyelj csak! – próbálkozott ennek ellenére a leánnyal, amikor az úgy estefelé el akart köszönni a férfitől. – Maradj itt nálam ma éjjel. Rossz lehet neked otthon most így egyedül.

– Ezt meg sem hallottam – borult el a nő egyszerre. – Azt hittem, annyira ismersz már, hogy sohase kérj tőlem ilyesmit. Másrészt nincs is értelme, miután úgyis elválunk.

– És ha szépen megkérlek, maradj itt a kedvemért? – karolta át Benedek a nő derekát. – Utóvégre szeretsz, legalábbis tegnap még ezt mondtad, és ha hozzám jönnél feleségül…

A fene egye meg, kibökte! Most már nincs visszaút, miközben ott van még Kamilla, akiről még mindig nem beszélt. Eh, majd, ha lefekszünk – fogadkozott magában.

– Feleségül? Miért nem ezzel kezdte a fiatalúr? – elevenedett meg egyből Noémi.

Lefeküdni azonban továbbra sem feküdt le a férfival.

– Értsd meg már, kérlek, nálunk, istenhívőknél ez nem szokás. Ne érts félre, mi sem tagadjuk ám a test gyönyörét, hiszen ez is Isten ajándéka. De csak mértékkel és csakis házasságon belül szabad élvezni.

Benedek dünnyögött valamit, előkerített egy matracot, és éjfélig forgolódott, fészkelődött, amíg sikerült elszunnyadnia valahogy. Ám alighogy elszunnyadt, velőtrázó sikoly hasított az éjszakába. Jézusom, mi történt? Felgyújtotta a villanyt, és Noémihoz sietett.

– Rosszul vagy? Émike! Mit nézel rám úgy, mint egy fantomra? – bújt melléje, és megsimogatta.

A lány lassan megnyugodott. Kutyabaja volt, csupán az anyját vélte feléje jönni a sötétben. Ettől úgy bekattant, hogy segítségért kiáltott.

– Semmi baj, csak álmodtál. Sokakkal előfordul, ha meghal valaki a családban – cirógatta tovább gyöngéden Benedek, és észre sem vette, amikor a keze rásimult a lány mellére, onnan a hasára, és a következő pillanatban már a combjai közt matatott.

– Ne, ne, kérlek! Nem szabad! Ez bűn, ezért még elkárhozunk.

– Hallgass már! Jegyesek közt ez nem vétek – feszítette szét a lábait, azzal, már bele is csusszant a leányba.

Reggel kellemetlen berregésre ébredtek.

– Ki az ördög lehet ilyen hajnalban? – pislantott az ingaórára.

Tíz óra! Azért még sincs olyan vad hajnal! Á, egyre megy, vasárnap van, és senkinek sem nyit ajtót – nyújtózkodott el a lány mellett. Újabb berregés, mire Noémi is felriadt.

– Csengettek.

– Szép virágos jó napot!

– Nem kéne ajtót nyitni, Bencikém?

– Nem. Az Istennek sem, bocsánat, semmi kedvem felkelni.

– Hátha táviratot kaptál, az újságtól vagy önkormányzattól keresnek.

– Jól van, megyek már. Egy perc, és itt vagyok – kapta magára a köntösét, és az ajtóhoz csoszogott.

– Ki az?

– Na végre! A füleden ülsz, vagy mi a szösz?

A feleségem! – ismerte fel Kamillát rémülten. Most mit csináljon? Ha nem engedi be, abból nagy balhé lesz. Ha viszont be, abból talán még nagyobb.

– Beengednél, már persze, ha nincs nálad valaki.

Elfogta a pánik, bebocsátotta. Akkor villant eszébe, hogy fertőző betegnek, például influenzásnak kellett volna tettetnie magát, hogy a nő még a hallba se merjen belépni. De talán még nem késő.

– Isten hozott idehaza! Szabad a kabátod? Hápci! Bocs, egy kis influenza. H1N1 vírus, nem vészes.

Kamilla összehúzott szemmel fürkészett a férfira, aztán úgy, ahogy volt, kabátostól robbant a szobába.

– Jó napot adjon isten!

– Jó napot!

A két nő farkasszemet nézett egymással.

– Benedek, nem mutatsz be bennünket?

– De… dehogynem! A… a… – hápogott a fotóriporter.

– Benedek felesége – sietett segítségére a festőnő. – Baloghné Bársony Kamilla – nyújtott kezet hanyagul.

– A felesége? – kerekedett ki a lány szeme.

– Ja. Látom, beájultál. Még a végén kiderül, csak most hallasz rólam először.

– Miket zagyvál maga itt összevissza? Fiatalúr! Igazat beszél ez a nőszemély?

A férfi majd a föld alá süllyedt zavarában és szégyenében.

– I… igen. Várj, mindjárt mindent megmagyarázok. Még az este, nem, ennél azért régebben bevallottam volna, aztán, ó, de restellem, valahogy kiment a fejemből.

– Úgy, még az este? Tehát egész éjjel itt dekkolt a babuci – csipkedte meg Noémi arcát Kamilla. – Ejnye, ejnye, „fiatalúr”, miért nem szóltál nekem is! Nem lett volna izgisebb hármasban?

A lány vérig sértve rúgta félre a takarót, villámgyorsan felöltözött, és az ajtó felé iramodott.

– Hé, hova rohansz? – kiáltott utána a festőnő. – Maradj még! Beszéljük meg a dolgokat!

A riporter megsemmisülten rogyott egy fotelbe. Kamilla bekapcsolt egy lejátszót, és elkezdett táncolni, miközben sorra dobta férje arcába az egyes ruhadarabokat. Előbb a kabátját, majd a blúzát, melltartóját, szoknyáját…

– Ne csináld, kérlek, ne csináld! Én tisztában vagyok vele, mit érzel, de az az igazság…

– Mi? – robbant ki az asszonyból a dühvel vegyes keserűség, rávetette magát a férjére, és összevissza pofozta. – Mi az igazság, te gazember?

Balogh lehajtott fejjel lapított.

– Megmondjam? Az az igazság, hogy nincs igazság.

Nyár. A riporter üres kifejezéssel meredt a sima víztükörre. Álma teljesült, örökölt, helyesebben Kamilla örökölt, egy balatoni ingatlant kerttel, medencével, virágokkal. Noémiról pedig soha többé nem beszéltek. Nem is lett volna értelme, miután a nő végleg eltűnt a városból. A festőnő hónapokig dúlt-fúlt, tüzet-epét okádott, aztán megbocsátott a férjének. Benedek megkönnyebbülve költözött át a hőn óhajtott villába, ahol…

Hát igen, nemsokára ugyanúgy unatkozott, mint azelőtt.

 

 

 

(Illusztráció: Keight MacLean)