Egész életemben velem volt. Mondhatni, belém nevelték. A dédim mindig azt mondta, hogy ne féljek, mert Ő majd segít. Sokáig hittem is benne, igen, még templomba is jártam, és imádkoztam az ágyam elé térdelve esténként.

Ötéves forma lehettem, mikor láttam Őt ott ülni a dédi betegágyán. Csak ült, és nem csinált semmit. Egy meleg szeptemberi napon délidőben anyám sírására kiszaladtam az udvarra. Egy fekete autó kanyarodott ki hatalmas nyárfáink között. Ő is ott ült a kocsiban. El akartam mondani a dédinek, hogy tévedett, mert Ő nem is akar segíteni, itt hagyott minket, de ne féljen, rajzoltam neki egy sokkal szebb képet, ami majd meggyógyítja. Hiába is rohantam, mert a dédi nem volt a szobában. Anya azt mondta, hogy elment látogatóba Istenhez. Így értettem, biztos kirándulnak, csak az nem fért a fejembe, hogy miért nem köszönt el tőlünk, hiszen pont ő mondta mindig, hogy mielőtt elmegy az ember, úgy illik, hogy köszön. Kérdezgettem is gyakorta anyámat, hogy mikor jön haza a dédi, mert beteg, és az orvos nem engedi, hogy ennyi ideig kint maradjon. Anya egyik nap, nem is sokkal az autós incidens után, teljesen feketébe öltözött, nem értettem miért, hiszen utálja a fekete ruhákat. Azt mondta, elmegy és szól a dédinek, hogy jöjjön haza. De nem jött haza csak apa és anya. Nem jött vissza se a dédi, se Isten. Nagyon sokáig nem jöttek.

Apuék gyakran veszekedtek, mert az én apukám nagyon szerette a nőket, és azt hitte, anyám ugyanannyira szereti a férfiakat. „Mindenki magából indul ki” – ezt is gyakran mondogatta anno dédnagyanyám. Vert is minket néha, főleg anyámat és a bátyámat. Ekkor tűnt fel újra. Az ágyamra ült, és én az ölébe hajtottam a fejem, Ő befogta a fülem, hogy ne zavarjon az elalvásban apám kiabálása, mert hiába csukta ránk anya a szobaajtót, hallottunk mindent. Évekig ment ez így, mígnem anyám megelégelte a félelmet, és csak a három gyerekét nézte, nem volt többé a szívében irgalom és bocsánat apám számára. Apám elcsomagolta a bőröndjeibe Istent is, és elment. Borzalmasan nyekergett a biciklije, túlzajongta négyőnk sírását is.

Szóval így maradtunk istentelenül magunkra. Nem tudom pontosan, mennyi idő telhetett el, nekem évezredeknek tűnt, míg jött egy idegen, aki apa akart lenni. Nem hasonlított az én apámra: alacsony volt, tömzsi, szinte kövérnek mondható és kedves volt. Mindig hozott valami apróságot: „Na, ki melyiket kéri?” – ezt kérdezte mindig, mikor belépett az ajtón, és mi rohantunk is a figyelmes idegen felé. Egyre többször jött, majd ott ragadt nálunk. Mikor elhozta hozzánk a dolgait, a zoknik között ott lapult Isten. Hát visszajött végül Ő is. Éldegéltünk, nem mondom, hogy hangos szó nélkül, de boldogan. Persze Istennel voltak problémák.

Anyukám anyukája beteg lett. Anyám hiába kérlelte Istent, Ő ugyan nem akart segíteni. Bementünk szinte minden nap anyámmal a kórházba. Ő beszélt a mamához, míg én meg sem tudtam szólalni, csak álltam ott és fogtam a kezét. Borzalmasan hideg volt. Azóta ilyen hidegnek képzelem a halált. Isten még csak meg sem látogatta, sőt a temetésben sem akart segíteni, de azért eljött rá. Nem sírt, és annyira unta a dolgot, hogy mielőtt betemették volna a sírt, beleugrott a gödörbe, a mama koporsója mellé préselte magát, és némán tűrte, hogy eltemessék. A harang háromszori kongása olyan volt, mintha elindulna a vonat. Isten elhagyott minket, azt hittem, meghalt. „Nem baj” – gondoltam – „úgy sem csinált soha semmi hasznosat, csak ült és nézett minket”.

Szerintem megharagudott ezért a gondolatért, mert négy évvel később az idegen, aki apa akart lenni, és az is lett a szó legnemesebb értelmében, balesetet szenvedett. „Biztos, hogy nem ő az”- mondtam anyámnak, hiszen fél órával azelőtt beszéltünk vele telefonon. De ő volt. Isten csak azért visszajött, hogy elmondja nekünk, nagyon sajnálja, de az idegent csak a kórházban találjuk meg, nincs itthon. Mikor anyám hazaért az idegsebészetről, elkezdte szapulni Istent, hogy mégis hogy a fenébe képzeli, hogy beállít egy ilyen szörnyűséggel, és azt reméli, megbocsátjuk eddigi távollétét. Sokáig, hosszasan veszekedtek, vagyis csak anyám kelt ki magából nagy zokogás közepette. Isten meg sem szólalt, nem volt mit mondania, csak néha felhúzta kissé a vállát. Nem értette, miért vagyunk rá annyira mérgesek. Amikor mindannyian elmentünk búcsút venni, Ő is beszállt a kocsiba, feljött velünk a harmadikra, és megnézte az idegent. Olyan volt, mintha aludna, csak a gépek rémes sípolásaiból lehetett sejteni, hogy halott. Isten kicsit szégyellte magát, ezért nem jött velünk haza. Az idegen mellé feküdt, elégették, majd egy urnába helyezték az idegen hamvaival együtt. A temetés borzalmas volt: a húgom zokogása darabokra tépte az eget, melyet fekete fátylak szegtek végig, és minden fátyol keserű könnyeket hullatott. Örültem kicsit, mert így nem látták, hogy úgy siratom az idegent, mintha tulajdon apám porai hevernének előttem. Hiszen azt mégsem mondhattam senkinek, hogy nem csak apámnál, de Istennél is büszkébb volt rám. Nehéz lelkünkön piheként ült: legalább Isten is meghalt.

A húgom sírásra görbült szájjal beszél még az apjáról, az idegenről, aki apa lett. A mi szánk is gyakran görbül még, hisz csak tegnap volt három hónapja, hogy meghalt. Nagyon berúgtam. Hajnalban botorkáltam haza. Út közben megálltam, és felnéztem az égre. Teljesen elszorult a lelkem a csillagok láttán. Eszembe jutott a dédi, a nagyanyám és az idegen. Aztán hirtelen, oly hirtelen, mint ahogy megálltam, elindultam haza. A kapu nehezen nyílt, én pedig ideges lettem, mert rettenetesen elkezdtem fázni. Anyám nyitva hagyta az ajtót nekem, mindig így hagyja. Elkezdtem levetni a cipőm és a kocsmaszaggal átitatott ruháim. Már csak fehérnemű volt rajtam, mikor megláttam, hogy ott ül az ágyamon. „Miért nem akar már meghalni?” – jajdult át a szívemen, hogy szinte beleremegett mindenem. Isten meg csak ott ült az ágyamon mozdulatlanul Sartre Zárt tárgyalását tartva a kezében. Azt olvasta, míg várta, hogy hazaérjek.

 

Megjelent: Napút Online, 2018.01.21.

 

 

(Illusztráció: blcklcvl)