Történelmileg álmos kisvárosunk három dologról híresedett, a húskenyérről, a választásokról és a muffinokról. A húskenyér akkor lett különlegesség az ide látogatóknak, amikor az étterem elkezdte hirdetni, hogy csak és kizárólag boldog állatok húsát használják fel. Ez volt az ő unique selling-jük, ezt használták a hirdetéseikben és ezt hangoztatták minden megjelenésükben. A muffinok pedig akkor törték át a konkurencia láthatatlan védőfalát, és kapták a tömeges online megrendelést, amikor a harmincnégyféle íz mellé felvették a húskenyerest is. A turisták gyakorlatilag leszálltak a főtérnél, két üzlet felé vették az irányt: húsbolt, cukrászda.

A henteses és a cukrászos más módon is összefonódott, a cuki vezetője és a húsboltos férj és feleség voltak. Lettek inkább, miután a boldog állattartás mindkettőjük vesszőparipájaként, szépen összehozta őket.

A tanya a város szélén, szép nagy területen áradt szét, és ontotta a boldogokat. Az uralkodó szélirány némiképp beárnyékolta a népszerűségét, mert a város felé vitte a pulyka-csirke-malac penetra kombóját.

A város akkor szavazást írt ki, mint annyi minden másra is, legyen az egy fa kivágása, új vállalkozás beengedése, az őzek etetése, vagy éheztetése, a fodrász új haja, vagy hogy lehessen-e szombatonként flexelni, ésatöbbi. A szavazás menete pedig, plakátok minden kereskedelmi egység ajtajára, a szavazás időpontjáról, ami mindig szombat nyolc és tíz óra közé esett, helyéről, városháza, és a tárgyáról, ami jelen esetben a Boldog tanya elköltöztetése, jó messzire.

Az itt élők legalább kilencven százaléka elmegy a választásokra, jó a közösség, közös az érdek, meg úgysem lehet hétvégén flexelni, hát inkább szavaznak. Ezért is lett ez még a város kiemelkedő nevezetessége, sokan hívják a települést a vonzások és választások városának.

A szavazás előtti péntek reggelre furcsa és érthetetlen rejtélykampány indult, minden plakát helyén új felirat: Nem akarunk több választást, utáljuk a változásokat.

A gyanú rögtön a „húskenyér-muffin” házaspárra terelődött, de tudvalevőleg épp külföldön töltötték jól megérdemelt szabadságukat, úgy gondolták, hogy ők ebben a szavazásban nem vennének részt, túl nagy érintettség okán. A seriff kiszállt minden helyszínre és rögzítette a tényeket. A helyzet oly mértékben bolygatta meg a lakókat, hogy másnap elmaradt a szavazás, a polgármester beszédet intézett a helyiekhez a főtéren, zárómondata pedig így hangzott: Mert semmi sem állandó, csak a változás.

Ott helyben kézfeltartással egyöntetűen megszavazták, hogy jövő hétre tolják a választást boldog tanya ügyben.

A választás eredménye a következő héten 725 nem, 724 igen szavazattal zárult, tudni vélik, hogy a házaspár döntötte el, a Boldog tanya maradt, és azóta is ontja illatát a főtéren leszálló turisták orra felé, akik egy mély szippantás után a húsbolt felé veszik az irányt.

A szabotőr személyére soha nem derült fény, pedig a seriff a heti rutinjába is beépítette a péntek hajnali plakát ellenőrző körutat. A plakátok mindig a helyükön voltak. A húskenyér és a muffin receptje is maradt, évek óta semmi változás.

(Illusztráció: Carolee Clark – Davis Family Farm)

Meg akarom menteni

a férfit. Nem tudja, mit csinál. Az óceán embermagasságú, tarajos hullámokat vet, habja átszűrődik a fekete, lyukacsos zátonyon. Azt mondták nekem a kikötőben, ha fekete sziklát látok, a közelébe se merészkedjek, mert alámos a víz. Ezen a partszakaszon pláne tilos a fürdés, itt él a sziget egyetlen cápája. A férfi pontosan a veszélyt jelző tábla mellett áll, leveszi a pólót, cipőt. Sovány, heroinista alkat. A táblán hatalmas segélykérő szám, alatta, a póznára akasztva, narancsszínű mentőöv. Most kell megmentenem a férfit, öt perc múlva már késő lesz. Angolul kiáltok, nem hallja meg. Nagy nehezen összerakok egy spanyol mondatot, erre sem reagál. Odaszaladok, megérintem a vállát, kézzel-lábbal magyarázok, mutogatok, úszó mozdulatot teszek, és a torkomhoz kapok. Nem érted, hogy meg fogsz halni, te őrült, kiabálom magyarul. Visszaveszi a pólót és leül a sziklára.

Otthagyom a férfit, azzal nyugtatom magam, hogy megtettem mindent, amit lehetett. Kijövök az útra, ami valójában facölöpökkel határolt, homokos gyalogösvény. Egy-két terepjárótól eltekintve nem jár erre autó, aszfaltozott utak sincsenek a szigeten, csak vulkánok. Van egy vas-oxid borította vörös vulkán, egy mustársárga, egy barna csíkos és egy koromfekete. Tornacipőm marja a bőrömet. A cipő még új, bár ez egyre kevésbe látszik rajta, mentéskor vizes lett, azóta rátapadt a vulkánpor. A ragasztás is elengedett a talpánál. A sziget neve La Graciosa, kis bolondot jelent magyarul. Nem a sziget bolond, hanem én, kéretlenül segítek másokon, nem is biztos, hogy helyesen teszem, lehet, hogy csak ártok vele. Az út kilométereken át kanyarog, a szél állandóan lefújja fejemről a szalmakalapot. Vulkánok és kaktuszfarmok között kergetem a kalapot. Egyórás gyaloglás után kiérek a strandra. Divatos hely, rálátni a szomszédos szigetre, pompás színek, akvamarin, türkiz, és sötétkék víz, vajszínű homok. A part tele van fiatalokkal, mindenki napozik, csak az én bőröm hófehér és szeplős. Körülnézek, árnyék sehol, bóklászom a kiterített gyékények és kólásüvegek között, nézek a messzeségbe, hátha valahol megpillantok egy pálmafát, vagy bokrot. Nem tudom, mitévő legyek, a nap tűz, hiszen délután kettő van, nagyon ég a bőröm, lángvörös a karom és a combom. Úgy döntök, hogy lehűtöm magam. A vízben kevesen vannak, két-három fiú csak, hangosan nevetve vetik magukat a hullámok közé. Szép nagy hullámok jönnek, átfordulnak tengelyükön, partra hordják a hínárt és a csigákat. Szörfös tévéműsorokban látni ilyesmit. Bemenni nem merek, leülök a vizes homokba, míg várom a következő hullámot, egy kagylóval játszom. Megérkezik a nagy víztömeg, átcsap a fejem fölött és magával sodor. Hatalmas az óceán ereje, magába szív, egy pillanat csupán és már le sem ér a lábam. Megijedek. Azt hallottam, ilyenkor nem szabad kapálózni, tartalékolni kell az energiát. Mély levegőt veszek. Szerencsére a víz nem visz messzire, néhány méter után elenged. Kiúszom, majd a part felé botladozom, nagyokat taszít rajtam a hullámzás, imbolygok, mintha berúgtam volna. Kinn, a szárazon találok két, egymáshoz közeli sziklatömböt, ez éppen megfelelő lesz, gondolom. Törülközőből és kövekből tetőt ácsolok a fejem fölé. Bebújok a bunkerembe. Az egyik kő folyton a fejemre pottyan. Egy darabig még próbálkozom különféle méretű szikladarabokkal, és a rövidnadrágomból kioperált madzaggal, végül feladom. Összeszedem a holmimat, még utoljára megnézem a partot és elindulok hazafelé. Kiérve a strandról, kis emléktáblára leszek figyelmes. A tábla szerint 2015 decemberében egy apa a gyermekével erről a partszakaszról nézte az óceánt, amikor egy forgóhullám mindkettejüket elragadta.

(Illusztráció: Anne Rackley Berenbrok: Puddles)