Címke: irodalom

Memoire – Buddha mosolya

Az emberi lélek halhatatlan. Legalábbis azé, aki elhiszi. Az élet vagy akár a kozmosz igazságtalan. Az emberek nem egyenlők: vannak köztük hívők és vannak akik nem. Ugyanakkor semmi nem fekete vagy fehér. Az európai időszámítás szerinti i.e 483-as halálomat követően, az elsőről senki nem beszél szívesen, a halhatatlan lelkem újjá született. Ez egy „buddhista” számára nem újdonság. Azonban az, hogy az élet kereke Európában dobott partra a Krisztus utáni ezernyolcvanadik esztendőben, már jóval inkább. Főleg, hogy nem valamilyen biblikus kígyó formájában, hanem emberként. Ezek szerint a kozmosz igazsága mégis felettébb bűnösnek tarthatott valamiért. Ezzel egy olyan utazás vette kezdetét, amely a lelkem halhatatlansága nem, de tisztasága mindenképpen sérült, miközben megértettem létem új aspektusát, a fekete és fehér, a jin és a jang vékony európai határvonalát, az iróniát. Innentől vette kezdetét a tisztulásért folytatott harc, amelyben az élet tényeivel szemben már az elején vesztésre kezdtem állni.

A Franciaországnak nevezett, korábban nyugati frank, területen születtem és ébredtem öntudatra a mi Urunk (inkább az ő uruk) 1080. esztendejében. Állítólag minden emberi öröm mások bánatából születik. Anyám belehalt nyolcadik szülésébe, amely mindenkin más nyomott hagyott, bár nem volt szokatlan. Az élet öröm, a halál bánat. Apám hittel fogadta ezt a közhelyes igazságot, és a statisztikát, hogy az asszonyok jó fele belehal a szülésbe. Én dadával, majd nevelőkkel nőttem fel. Akiktől emberséget kaptam, és azt a keménységet, amellyel őket is nevelték. Lelkem halhatatlan és érinthetetlen volt, testem nem. Így pofonnal neveltek emberségre. Volt közte jogos és tanulságos egyaránt. Erőt és tiszteletet adott az élet nehézségeihez. Tanultam latint, a zene alapjait, a hitet és a vas igazát.

Egy olyan világban élve születni és megélni a tizennyolcadik életévet, amelyben ez mindössze tízből két embernek sikerül, szerencse. Férfiként születni kegyelem. Végül pedig nemesként látni meg a napvilágot egy olyan országban, ahol az emberek zöme jogtalan, napszítta bőrű, földtúró paraszt, már-már az élet finom egyensúlyának felborulását jelzi. Márpedig ennek mindig ára van. Harmadik fiúként látni meg a napvilágot pedig az európai népi kultúra meséivel ellentétben nem jelentett plusz szerencsét, csak annyit, hogy emelkedett lelkem nem apám örököseként vagy egyházfiként, hanem rablólovagként tengette életét. Az is szép mesterség. De a lélek törekszik a jóra. Általában. Többszöri fosztogatás és rablás után egyetlen kiút látszott a lelki és anyagi fertőből, az első, később nagyként titulált keresztes hadjáratban való részvétel. II. Orbán pápának igaza volt: lelkem „megbocsátást nyert” és később újabb földi létre ítéltetett, megint csak emberként. Lovagtársaimmal Magyarországon át vonulva, Croatia partjaitól hajóztunk át a Szent Földre. Az út során megtisztulva bűneinktől készültünk a szent háborúra. Persze fosztogatásra amúgy sem volt lehetőség, mivel a magyar király, László, halálbüntetés terhe mellett tiltotta és a keresztényi bizalom jegyében lovagjaival kísérte át csapatainkat országán. Öltük hittel a hitetleneket a hitért. Majd ők tették ugyanezt. Kik kezdték? Francia születésűként hősként tartottuk Martell Károlyt, aki 732-ben legyőzte Poitiersnél a Spanyolországból észak felé nyomuló mórokat. De ez a kérdés annyira már nem számított. A küzdelmes évek a hit és a harc rítusa mély hitet vájt belém. Lancelot, a kerekasztal lovagjai, Szent György és a sárkány romantikus történetei véres valósággá váltak. Nem láttunk sárkányt, sem szüzeket. Csak a sivatagot és a délibábként felderengő oázisokat. Harcoltunk és éltünk. Sosem éreztem létem kettősnek és nem merengtem tetteim kettősségén. Európai birodalmat építettünk a Szent Földön. Hogy miért tettük ezt, mikor odahaza sem sikerült, nem tudtuk. De a harcban jobban megértettük magunkat és keletet, mint a nyugatot.

Ezeregyszáztizennyolcban II. Gelasius pápasága idején ellátogattam Rómába, amely hosszú, veszélyes és fáradtságos zarándoklat volt hitem és nyugati szülőföldem központja felé. Jó év volt ez Európának. Nem pusztán látogatásom miatt. Valamikor e tájt kasztrálták féltékenységből Franciahon egyik legnagyobb filozófusát, Pierre Abelardot, akit később eretnekséggel is vádoltak, továbbá alapították meg a tiszta lovagok rendjét, a Templomos Lovagrendet. Később, két újjászületésem között utolsó nagymesterüket Jacques de Moleyt máglyán égették meg 1314-ben. A szerelem és a szenvedély tüze már csak ilyen. Gelasius alatt az egyház és Róma a dőzsölés bűne helyett másik szenvedélyének hódolt, a hatalmi harcnak: a VIII. Gergely ellenpápával és a német-római császárral, V. Henrikkel folytatott harc kötötte le a figyelmet. Miközben körülbelül negyvenmillió buzgó hívő tényleg igyekezett keresztényi életet élni. Így hát nem zavart sok vizet római zarándoklatom nemesi körökben.

Utazásom és ottlétem két évet emésztett fel életemből. Először életem utolsó napjaiban, a Szent Földre való visszaérkezésem után egy évvel, értettem meg a létemet átszövő iróniát, mikor immár gazdag emberként, jeruzsálemi birtokaimon ugyanazzal a fogóval húzták ki gennyesen fertőzött fogamat, amellyel előtte egyik szolgám fogát és lovam lábából egy patkószöget. A fájdalom hitet, az azt követő vérfertőzés megértést adott. Az utolsó kenet pedig belépőt a mennyek kapuján. Életem negyvenegyedik évében az Úr ezeregyszázhuszonegyedik évében mosolyra húzott vicsorral arcomon tettem meg a nagy lépést.

Harmadszor emberként születni egy korban, amelynek jelképe a nap, amelynek hangadói végtelen arroganciájukban a hitet tagadva a józan ész jegyében felvilágosítani akartak mindenki mást, ez tényleg ironikus. Hogy erre rájöjjek, már nem kellet életem végéig sem várnom, éltem közepén eljutottam a következtetésig. A sötétség viszonylagos. Európa ezen sötétség egyik oldaláról billent a másikra, akár egy rosszul összeszerelt inga.

Később, negyedszerre, Freud tanácsát megfogadva eldöntöttem, hogy kiírom magamból ezt a létélményt. Bár háromszor egymás után ugyanoda születni, és ugyanazt a leckét megtanulni, már több, mint szorgalom. Inkább létállapot. Európai. Így megírtam lelkem memoireját. Emlékezetből…

John Wilmot: Séta a Szent Jakab parkban (részlet)

Borral s vitával folyt az éj,
beszéltük, ki kivel kefél,
s én, ki arra mindig ügyel,
hogy a szeszt dugás váltsa fel,
ekkor a Saint James parkba mentem,
hogy állapotom rendbe szedjem.
Bár Szent Jakabnak jár imádat,
itt farkakat találsz s pinákat;
megannyi korcs fa terem itt,
buján ölelnek ágaik,
minden gallyuk úgy tekereg,
mit Aretino szeretett;
s terem alattuk éjszaka
erőszak, pederasztia,
szodómia; és persze, kurvák
járják a szent parknak sok útját;
és van sok hölgy, előkelő,
és szobalány meg rongyszedő;
papok és nagyurak teszik,
amit a költők és stricik;
piperkőc jár a fák alatt,
smasszert sodor a forgatag.

(Horváth Viktor fordítása)

Guillame Lorris – Jean de Meun: Rózsaregény (részletek)

Addig folytattam utamat,
míg láttam, hogy forrás fakad,
s fölötte szép fenyőfa áll.
Nagy Károly és Pipin király
sem látott szebbet, mint e fa,
hisz úgy nyúlik fel sudara,
hogy nincs itt szebb s hatalmasabb.
Márványkő volt a foglalat,
melyből – Természet remeke! –
forrás buzgott fa tövibe’.
Írást is láttam a kövön,
apró betűkkel vésve fönn:
itt történt az, lám írva áll,
hogy érte Narcissust halál.

Narcissus egy ifjú neve.
Szerelem volt az istene,
s az megkínozta annyira,
hogy lett sok búja és baja,
s halálba fordult élete.
Echo, hölgyek legszebbike
csak őt szerette, senki mást,
s tűrt tőle sok próbáltatást,
hívén, szerelmét elnyeri,
s ha nem, halálát keresi.
Szépséges volt ez a legény,
de büszkeség ült kőszivén,
s nem hajlott rá, bár kérte az
– hiába mind a szép szavak.
S látván, hogy nem hallgatja meg,
dühöng Echo és kesereg,
lesújtja a szégyenülés,
meghal, csakhamar elenyész.
Ám mielőtt érné halál,
Isten felé fohásza száll:
Narcissus kapjon oly sebet
– ki volt az esdőhöz hideg –,
hogy érje el nagy szerelem,
s attól kínozza gyötrelem,
hogy örömét nem lelheti.
Így fogja csak megérteni,
mint szenved a jó szerető,
ha rideg, kit szeretne ő.

Fohásza láthatón jogos,
s iránta Isten hajlamos.
Egyszer Narcissus arra jött,
hol tiszta forrás felszökött,
s árnyékba tért a fa alatt
– éppen vadászott ama nap.
Hajtott (s el is lankadt bele)
a hegyre föl s a völgybe le,
s a hőségtől is szomjazott,
hisz naphosszat csak fáradott,
s majd elakadt lélegzete.
Jutván forrás közelibe,
hol fenyőág árnyat adott,
gondolta, itt most inni fog.
Hajlott a forrásvíz fölé,
mert szomját már enyhítené,
de tiszta víztükörbe lát,
s ott nézi arcát, ajakát.
Ámult, elfogta döbbenet,
látszat, tükörkép csalta meg,
ifjú tekint rá – vélte ő –,
s szépsége alig hihető.
Szerelemisten bosszuja
elérte most: lám ostoba
kevélységéért bünteti,
s a megvetés árát veszi.
Hisz addig bámult ott csodát,
imádva víztükör-magát,
míg végül ebbe halt bele
– így végződik ez a mese.
Mert látván, el nem érheti,
sem vágyát be nem töltheti
azzal, kiért felgerjedett,
s nem ad már az enyhületet
sem így, sem úgy, sem semmiképp,
bánat rabolta el eszét,
s halál elérte nem soká.
Lesújtott büntetése rá
a megvetett leány miatt,
s mert szeretni adós maradt.

Kik gyötritek kedvesetek,
hölgyek, példán épüljetek!
Ha tőletek szenved halált,
Isten rosszat lám rosszra vált.

(…)

Való, mit mondok itt, ime:
a nő csak Isten szégyene,
ha balga módon tévelyeg,
szépségét nem becsülve meg,
mit Istentől ingyen kapott,
s aranyhímes kis kalpagot
hord, min virág és lágy selyem,
s fenn hordja orrát, úgy megyen
billegve át a városon.
Lealázza magát nagyon
a szánalmas kis mákvirág,
vélvén, fején ez ócskaság
– mi hitványabb, mint ő maga –
szépségének lesz támasza.
Istent lám ekként megveti,
művét silányságnak hiszi,
s úgy véli nagybolond esze,
hogy elbánt véle Istene,
mert a szép arcot s termetet
hanyag kézzel formálta meg.
S szépségét náluk keresi,
mik Istennek selejtjei:
növényke, mindenféle fém
s egyéb tünékeny szerzemény.

A férfi is hasonlatos:
kívánja, hogy legyen csinos,
s ékítse dísz, virágfonat
a szépséget, mit Isten ad.
Lefitymáljuk, mit alkotott,
a szép arcot meg alakot
illendőn nem becsülve meg
– nem kap más teremtmény ilyet.
Ily álcázás nem kell nekem!
Csak arra jó öltözetem,
hogy ne bántson hőség, se fagy.
Hitemre, jobb védelmet ad,
fejem befedve s testemet
– jön bár eső, szél, förgeteg –
e báránybőr s daróckabát,
mint a mókusprémes brokát.
Vélem, pazarlom pénzemet,
ha néked damasztot veszek,
vagy bársonyt, finom vásznakat,
fűzöldet, kéket, pirosat,
s cobolyprémmel béleltetem,
mert forgolódsz csak esztelen,
és illegsz-billegsz, mórikálsz
úton-útfélen, merre jársz
– Istenre nem nézel, se rám!
Sőt éjszaka a nyoszolyán,
midőn ott fekszel meztelen,
testedet sem ölelhetem,
hiszen ha hozzád fordulok,
hogy felvidítson már a csók,
s ég bennem tűz, mint vad pokol,
te ördögként rugódozol,
s akárhogy ajnározzalak,
csak elfordítod arcodat.
Magad lázasnak tetteted,
sóhajtasz, nyögsz mint nagybeteg,
ellenem szegülsz konokul.
Szívem féltemben elszorul,
s majd hozzáfogni sem merek,
ha szunnyadásból ébredek,
mert félek, balul üt ki tán.
De attól ámulok csak ám,
hogy célba mint jut sok ficsúr,
ki napközben melléd simul,
s ruhástul is teszed magad,
ha e népség veled mulat!
Őket is éppúgy kínozod,
mint nékem elrontsz éjt s napot?
De vélem, kedved másmilyen:
táncolsz, dalolsz negédesen
a kert ölén s a szép mezőn,
ha ottan néhány selma jön
a férjes asszony elibe,
s vonják a friss zöld gyepre le.
Engem meg csak ócsárlanak,
maguk között így szólanak:
‘Féltheti férje, a piszok!’
Falják fel testét farkasok,
csontjait meg veszett kutyák,
ki engem ekként meggyaláz!
Miattad van, te riherongy,
ki esztelen vagy, sült bolond,
szajhálkodó rossz nőszemély!
Kívánom, egy évig se élj,
ha ily ebekkel édelegsz!
Gyalázatot fejemre vetsz,
s rút léhaságod bánhatom:
Szent Ernoul lett patrónusom,
ki szarvazottak védnöke!

(…)

Fogtam hát fegyverem legott,
vélvén, célomhoz eljutok,
s a szép ereklyét elveszem,
ha kézzel már elérhetem.
S mert érte kínlódtam sokat,
hordván vasatlan botomat,
mint fürge ifjú, gyors, kemény
a drága oszlopok közén
csúsztam nem késve térdemen,
(hittem, imára éhezem
a szentséges szentély előtt),
s nem volt nálam serénykedőbb.
Ott minden már a földre hullt,
mert a tűz úgy elszabadult,
s nem állt már semmi ellene,
bár nem sérült még semmi se.
Elhúztam hát a kortinát,
a szép ereklye fátyolát,
s ott voltam már a bábunál
– tudtam, hogy e szentélyben áll –
buzgó csókokkal lepve el.
S hogy körbe fogta jó hüvely,
botom már a résnek bökött
(alul iszákom lötyögött).
Belémegy, véltem, s bent marad,
de hőkölt, s böktem újra csak.
Hiába, újra visszajött,
át nem hatolt két szél között.
Palánk volt ott bent, feszülő,
nem látni, ám érezhető
– a lőrést bentről zárja le.
Így alkották meg eleve:
bejáratánál ez a zár
széltől-szélig szilárdan áll.
Erővel kell mennem neki,
egyre döfök, s visszaveti.

Ki nézte hősi harcomat,
s figyelt rá, nem volt bávatag,
vélhette, látja Herkulest,
amint Cacusba kést meneszt!
Háromszor támad ajtaján,
háromszor is hiába ám,
s a völgyben háromszor pihen,
ernyed, s szusszanni kénytelen,
hisz roppantul iparkodott.
Úgy véltem, éppúgy izzadok,
s a félelem mindegyre bánt,
hogy nem reped bent a palánk,
s végül már éppúgy csüggedek,
sőt jobban is, mint Herkules.
S hogy nyomakodtam egyre csak,
botom apró nyomra akadt,
s véltem, hogy arra átjutok,
bár palánkot kell törnöm ott.

Egy ösvény rejtett nyomain
– bár keskeny volt s igen kicsiny –,
hol sejthettem az áttörést,
botom vágott palánkba rést,
s éreztem, félig bent vagyok:
bent a résben munkált a bot.
Bántam volna, ha megreked,
pedig tovább nem engedett.
Ám azt már mégse hagyhatom,
hogy ne csússzék tövig botom!
Végül mégis sikeredett,
de az iszák kívül rekedt,
s benne a két kicsiny pöröly:
mik ott rázkódtak kint le-föl.
Kínlódtam bíz én egyre csak,
míg megleltem e szűk utat,
hisz nem tárult ki szélesen,
hogy bejussak kényelmesen.
S ha jól láttam természetét,
nem járt ott arra senki még,
első voltam, ki bejutott,
s e hely még ahhoz sem szokott,
hogy vámot szedjen mindezért.
S hogy tán azóta más elért
szintannyit, mint én, nem tudom,
de úgy szerettem, mondhatom,
hogy én ilyent el nem hiszek,
akármilyen igaz lehet,
mert becsben tartja kedvesét,
ki hű – fecseg bár szóbeszéd.
Ezért hát ezt én sem hiszem!
De akkor – higgyétek nekem –
nem törte útját senki még.
S betörtem én, mert csak e rés
adott oda bejáratot,
hol majd bimbót szakíthatok.
Halljátok hát, mint lett enyém,
s bimbóm miként téphettem én.
Halljátok hát, mint volt s hogyan,
ifjú urak: ha arra van
szükségetek tavaszidőn,
s támad a vágy is ébredőn
szép friss rózsát szakítani
– zárt bimbó még, vagy nyílna ki –,
hozzá vigyázva lépjetek,
nehogy bármit elvétsetek.
Tegyetek úgy, mint mondom itt,
vagy leljétek jobb módjait.
Ha útatok tán szélesebb,
s jártasak vagytok s ügyesek,
s nektek könnyebb ott törni át,
nem béklyóz kín és fáradás,
menjetek inkább arra csak,
bár ismeritek útamat.
Az lesz csupán előnyötök,
hogy hogy-s-mint jártam én előbb,
azt ingyen hallottátok ám,
s érte köszönet járt csupán.

Rajnavölgyi Géza fordítása

Ferkó és a sport

Itt érzem a szivemben a nagy semmit!, emelkedett mellkasa bal felére csapva költői magaslatokba Stukkó, és belenézett a bólintó Mityu savókék szemébe. Kibaszott szar ez az egész!, gurította le a negyedik kevertet Huli. Tényleg kitalálhatna már valamit, sóhajtott a savószemű, máskor is elmaradt napokra, hanem most már három hete! És mi a hórihorgas lófaszt csináljunk addig mi?, szállt a magasból a mélybe Stukkó. Mint rendesen, aznap is a Karcosban pihenték ki a nap ezt megelőző részét, döntötték magukba a piát, és a nagyseggű Zsuvit bámulták. Normális férfiaknak ez maga lenne a boldogság, de Stukkó, Mityu és Huli szomorú volt. Mert aki egyszer megízleli a füstölt csülkös bablevest, annak csülök nélkül már nem veszi be a gyomra, szokta mondani Mityu, akinek Marcsa nevű felesége világhíres füstölt csülkös bableveséről. Jól emlékeztek a napra, mikor Ferkó először jelent meg a Karcosban, pedig megvan annak már öt éve is. Kétes foltokkal tarkított farmerben, zöldes-fehér arccal, langaléta szemüveges esett be az ajtón. Gréti, Zsuvi nagycsöcsű elődje, (miért nem lehetett egy nőbe rakni a két nagyot?, kesergett hosszú órákat Huli) azt hitte, hogy menten összehány mindent, szólt a szobafestő Stukkónak, hogy ragadja meg, de gyorsan, és taszajtson rajta akkorát, hogy vagy a WC-be vagy az utcára penderüljön. Stukkó szakmájából adódóan értett a színekhez, és egy Unicummal sápadt-pirosat kevert a zöldes-fehérből. A gyomorerősítőért cserébe szavakat kaptak, Ferkó vagyok, mondta halkan a langaléta, aztán belekezdett. Azóta a Karcosban nem a pia és a Gréti melle (majd Zsuvi segge) volt a legnagyobb szám.

Jaj, kiáltott fel Ferkó, mert bal kezének mutatóujja fájdalmasan, mitöbb vérzésgyanússá sértette orrát, amit már jó egy órája rendületlenül túrt. Az ujjat kihúzva megállapította, hogy az orr bizony vérzik, nem túlságosan, de annak a kenhető, halványpiros matériának a köröm hegyén vérnek kell lennie. Csessze meg, mondta, mert békés természetű volt, és utálta a vért, kiváltképp a sajátját. Az ok, amiért végtagjának nyúlványát nem tudta finomabb munkára kényszeríteni az volt, hogy Ferkó gondolkodott. Ki kellett ugyanis találnia valamit. Narancssárga bőrkanapéján csiri-csáré virágmintás takarója alatt gubbasztott, és a szoba közepe felé bambult. Az ágytól a bordó-sárga mintás szőnyegen keresztül a Samsung televízióig utópisztikus kommunában élve holmik tömkelege figyelt lélegzetvisszafojtva. A pörköltszaft alapon penészes tányérokon kívánatosan domborító újságpapír Michelle Wilde-ok, a félig üres szardellás konzervbe fojtott Sophiane-k, a Borsodis dobozokból épített, és szétrobbantott vár, az elő-, és utóvéd gyanánt elhelyezett szaros gatya különítmény, a négy, muslicarajjal álcázott bunker, a kanszagot ezerkétszázzal árasztó ingek és pólók és a mindezt egyenletesen belepő szotyi léte, valamint a kitalálás sikeressége közt negatív kapcsolat állt fönn: amennyiben Ferkó eszébe Ferkó számára tetsző gondolat jut, a kommuna rövid időn belül megsemmisül, ellenkező esetben a kosztenyészet tovább virulhat. Az orrán sebesült átbukdácsolt az egyik bunkeren (kiderült, hogy muslicák alatt terem a rohadt barack), és a fürdőszoba tükrében vizslatta a sértett testrészt. Semmiség, állapította meg hamarosan, és nekiesett a homlokán duzzogó pattanásnak, de az akkurátus nyomó mozdulatot egy hang állította meg: csöngettek. Nikotinsárga ujj nyomta és nyomta és nyomta a csengőt. Pillanat, kiáltott Ferkó, beletelt tíz percbe, míg ajtót nyitott. Szemétdíj, köszönt egy kunkorodó bajusz, az alatta lévő sötétkék pulóveren állva, kétezer-háromszázötven. Ferkó nem szerette a pénzt akaró bajszokat, és nem mozdult. Emlékszik a 99-es BL döntőre?, kérdezte a bajusz, nem? 2003 van, meredt a szőrcsomóra Ferkó. De ember, azt nem lehet elfelejteni!, én minden nap megnézem videón, csak az utolsó öt percet, a többi nem érdekes, de az!, a Bayern a nyolcvankilencedik percben 1-0-ra vezet… Mennyi?, nézett Ferkó SZTK keretes szemüvegén keresztül a bajuszról a pulóverre. 1-0, jött a válasz felülről. A díj, mondta a pulóvernek. Kétezer-háromszázötven, felelt a bajusz. Ferkó pénzért ment a szobába, háta mögött egy láthatatlan bajusz mesélt: Szóval 90. perc és 1-0, a németek már ünnepelnek, mikor jön a csereként beállt Sheringham és beakaszt egy böhöm nagy gólt!, bassza meg, bosszankodnak a bajorok, jöhet a hosszabbítás, de az angolok nem úgy gondolják, de nem ám!, hanem az a norvég gyerek… a… hogy is hívják… Solksjaer… A pénz, gyűrt Ferkó a pulóveres szőr markába egy ötezrest. A pénz, köszönöm…, tudja, imádom a sportot, egyszerűen imádom…, tessék, a visszajáró, izgett-mozgott a bajusz. Viszlát, gondolta magában Ferkó, és a bajusz orrára csapta az ajtót. Megzavart a rohadék sportbuzi, morogta és a WC-be költözött gondolkozni. Rohadék, hajtogatta fél óra múlva is zsibbadt lábát markolászva, majd adok én neked.

Jókedvű napsugarak táncoltak a Szöcske utca levegőjének milliárdnyi porszemén. Az öregek sem emlékeztek ilyen hosszú és meleg vénasszonyok nyarára. Özvegy Botos Kálmánnét besárgították a fölé magasodó diófa ráhulló levelei, miközben ebéd után szokásos egészségügyi ücsörgését töltötte a háza előtti padon. Vadul eltekerő biciklista szele csökkentette felére az öregasszony sárgaságát, Ferkó hajtotta vén Campingjét. Az elébe kerülteknek esélyük nem lett volna elugrani. Szerencsére közel lakott a kocsmához. Megvan!, ordított bele a Karcos dohányfüstös levegőjébe, mikor berontott az ajtón. Már azt hittük a ganédba fúltál, szemüvegeském, üdvözölte Huli, és oldalba lökte Zsuvit, hogy álljon föl és hozzon valamit izzadt barátjuknak, Unicumot és Borsodit. Négy szempár tapadt a dinnyényi, gömbölyű húsra, mely Zsuvi lábát kapcsolta a törzséhez, és úgy ringott, hogy férfiszem nem maradt szárazon. Mondjad már!, mi az?, mondjad már!, sürgette Mityu Ferkót, mikor végre elmúlt a varázslat. Ferkó kinyújtózott, nagy levegőt vett. Meglátjátok, két hét múlva itt vagyok, addig bírjátok ki, nagyon nagy lesz, meglátjátok, mondta kaján mosollyal, majd a poharak gondjaira bízta a másik hármat, kirohant az ajtón, és visszapattant a Camping nyergébe. Most mér kell úgy titokzatoskodni?, fakadt ki a piával pont megérkező és mindent jól halló Zsuvi. Könnyű neki, az ő fejében már megvan az egész, minket meg csak azé nem rág széjjel a kíváncsiság, mert megesz az unalom, háborgott Mityu, legalább valamit mondott volna. Mondott, két hét múlva, szólalt meg Stukkó és magára vette azt a terhet, hogy elfogyassza az Unicumot és a Borsodit.

1985-ben fiatal tornatanárnő érkezett a Viola utcai Általános Iskolába. A fiúkkal rögtön megkedveltette magát, nem hordott melltartót. Hamarosan a lányok is szeretni kezdték, mert a torna volt a mániája. A délutáni edzés után egy nyolcéves lányka állt a fűtetlen tornateremben. Lassan, hangosan csámcsogva rágózott és a gerendát bámulta. A kis Zsuvi nagy álma lett, hogy vékony, hajlékony, kecses tornásznő lesz, aki úgy pattog a gerendán, hogy muszáj neki nyernie a világbajnokságot. A nagy Zsuvi tenyeres-talpas, faros nőszemély volt, Huli szerint menten pozdorjává törne a gerenda, ha ráugrana. De a tornát imádta, és mindig nézte a TV-ben. 2003. novemberében a Karcosban kötelező program volt a debreceni tornász világbajnokság, amit a magyar televízió élőben közvetített.
Csisztu Zsuzsa nem sétált a kommentátorállásból a kamerák elé, hogy levesse a felsőjét, így Stukkó, Huli és Mityu Borsodik közt ultizott. Többet ért egy kontra parti mindenféle ugrabugránál. Ferkó csöndben figyelte a történéseket. Még ha csupaszon csinálnák, nézett föl Mityu egy rebetli után a gerendán homorító Szvetlana Khorkinára. A gyűrű döntője, köszönhetően a hazai pályán mindenképpen győzni akaró Csollány Szilveszternek, aztán az asztalra dobatta a lapokat, a korsókat meg magasba emeltette. Szilveszter utolsó előttiként mutatkozott be, közvetlenül a nagy ellenfél, a bolgár Jordan Jovtchev után, aki káprázatos gyakorlatára 9.80-at kapott. Ma világbajnok leszek, kiáltotta magában Szilveszter, mikor hosszas koncentrálás után edzője fölsegítette a szerre. A Karcosban megálltak a korsók a levegőben, a dohányfüst a sarokba menekült, Zsuvi nyitott szájában megpihent az Orbit, egy pisszenés sem hallatszott. Beleállt!, ordította Stukkó, megvan, basszátok meg, ennek meg kell lennie!, kontrázott Huli, mikor Szilveszter leugrott és magasba emelte a kezét. 9.85!, visította Csisztu Zsuzsával együtt Zsuvi, és hatalmas csókot nyomott Stukkó szájára. A megmerevedett korsók irdatlan csattanással csaptak össze, a Karcos Csollányt ünnepelte. Ferkó vigyorogva jegyzett meg valamit a medve bőréről. Mit akar itt ez a csenevész majom?, röhögött Mityu hatalmasat, mikor az utolsó versenyző megjelent. Öcsém, ezen egy deka izom sincs, suttogta csöndesen a gyakorlat végén. A csenevész majom hajszálra ugyanazokat az elemeket mutatta be, mint Csollány Szilveszter, csak mindet szebben, jobban, lendületesebben, elegánsabban. A Karcos népe nem hitt a szemének. Az izomtalan, apró ember megigézte a pontozókat: 9.95. A sportcsarnok síri csendjében egy mindössze 102 cm magas, vézna, durva arcú fickó ünnepelt. A hazai kedvenc, Csollány második lett. A gyűrű világbajnoka a semmiből felbukkanó, a világbajnokságra szabad kártyával érkező Ounyiuo Abluudu, mondta Csisztu Zsuzsa, majd hosszabb szünet után hozzátette: egy nyami versenyző… a Nyama-szigetekről. Nyami?, mi a fészkes rettenetet karattyol már megint ez a nő?, üvöltött Stukkó a képernyőn keresztül a kommentátorra. Na ez az, amiért akkor elmentem, tört ki a nevetés Ferkóból, figyeljetek!, és mesélni kezdett.

Stukkó különös vonzalmat érzett a pultosnők iránt. Mityu szerint a pult mögött nem létezik olyan rusnya csaj, akit Stukkó ne akarna megdugni. Aztán megjelent a Karcosban Gréti, aki egyáltalán nem volt csúnya. És Stukkó nem csak megdugni akarta. Azt is, persze, de nem csak. A szobafestő negyvenévesen komolyan tervezte, hogy megnősül. Jó szakmája volt, magaépítette szép háza, kutyája. Gyerekre sosem gondolt, de Gréti kedvéért talán majd azt is. És akkor jött az a kibaszott kamion. Elvitte Grétit. Örökre. Nincs annyi pia, ami ki tudta volna mosni a festő fejéből Grétit. De ez a Zsuvi nagyon jó bula, jegyezte meg magában Stukkó. Pedig eleinte ki nem állhatta az új pultos csajt. Miért kell ezt a hülye picsát beavatni? A Gréti, azt mondtuk ő az utolsó, mérgelődött. Zsuvinak azonban muszáj volt elmondani, már azzal fenyegetőzött, hogy addig nem hoz piát, amíg meg nem mondják, min röhögnek. Így aztán Ferkó őt is beavatta. Megint öten lettek. Az új csaj pedig kezdett megszépülni. Bizonyos tekintetben jobb nő, mint a Gréti. A fara például, az határozottan jobb, méregette Stukkó. Meg a viccet is jobban érti. Amikor Ferkó növesztett egy harmadik lábat a Karesznek, egy álló hétig röhögtek azon az állaton. Csak a Gréti nem nevetett, sajnálta. És komolyan el akart mondani mindent. Hát az szar lett volna. Pedig a Karesz igazán megérdemelte, hogy három lába legyen. Zsuvi más volt. Mikor egyik napról a másikra az összes létező térképen vagy 100 kilométerrel arrébb rajzolódott a magyar-román határ, Zsuvi rettentően élvezte. Pedig az sokkal durvább volt, mint röhögni a Kareszen. Tele volt vele minden tévé, rádió meg újság. Még háború is lehetett volna belőle. És a csaj könyörgött, hogy ne legyen még vége. Persze vége lett. Ferkó az elején elmondta, hogy mindennek vége lesz egyszer. Röhögünk, de mielőtt a dolgok kezdenének eldurvulni, vége lesz.

Miért utálta Mityu annyira Frei Tamást? Az okokat egy szóba lehet sűríteni: Marcsa. Mityu felesége ugyanis imádta a Riportert. Mit eszel ezen a tv-majmon?, kérdezte Mityu. Marcsa nem nézett a férjére, úgy mondta: egyrészt kiváló filmeket készít, nagyon sokat tanulhat belőlük az ember, másrészt borzasztóan érzékeny, a múltkor is elsírta magát, mikor azt a zsidó kisfiút körülmetélték, annyira sajnálta a gyereket, láttál már más riportert adásban sírni?, na, ő ennyire érzékeny, harmadrészt meg iszonyatosan jóképű (Marcsának kb. fél óra múlva esett le, hogy az a gyerek, akit körülmetéltek, nem is zsidó volt, hanem marokkói, és nem Frei műsorában látta, hanem Kepesében, de a lényegen ez úgysem változtat.). Ekkor Marcsa fölnézett és beszédes szemeivel folytatta: bizony jobb, hogy ezt a tv-majmot utálod, mintha Kareszt, a bátyádat akarnád kinyírni, amiért hetente kétszer megdug a fészerben. Mityun kívül mindenki értette Marcsa szemeit. Már megint veled ivott ez a disznó!, villámlották Stukkónak. Takarodj innen, te mosdatlan állat, menten elhányom magam, ha közelebb jössz!, dermesztették utcahossznyiról mozgásképtelenné Hulit. Szaggasd le a ruhám és csókolj, ott is… ott is!, duruzsolták Karesznek. Okos, érzékeny és jóképű, mi?, nem úgy, mint a mi fajtánk!, dühöngött magában Mityu, és megdobbant a szíve, mikor az asszony ránézett, istenem, hogy tud nézni!, de szeretem!
Mityu a Karcosban sem bírta, amikor a Riporter műsora elkezdődött. Fölpattant, ezt nem, ezt nem, ezt nem, nincs az a pénz!, rohant dörmögve a kocsma ajtajáig. Ott megfordult, és könnyes szemmel, állva nézte végig az adást. A szokottnál jóval többet ivott.
Frei Tamás mindent tudott a nyamikról. Sőt, a mindennél jóval többet. Sajnos a műsoridő korlátozott volta miatt mityubosszantó képével csak a következőket mesélhette el: Hosszú combú, meztelen bennszülött nők, hatalmas melleik közt diónyi igazgyöngyökből fűzött gyöngysor, karjukon kilós aranykarperecek, és minden vágyuk, hogy fehér bőrű tengeri istenek jól meghágják őket. Ilyen képek tolongtak a portugál Pedro Del Sarto hajóskapitány fejében, amikor a föld! föld! kiáltás után távcsövén keresztül megpillantotta a három apró szigetet. A XVII. század derekának tengerésze térképén nyomát sem találta ezen a helyen szigetnek. A portugál lobogó szentsége alatt hajózó legénységen vad eufória lett úrrá: zabálunk, piálunk, dugunk, rabolunk, meggazdagszunk! Kinek-kinek vérmérséklete szerint lett az eufóriából kétségbeesés, apátia, avagy düh, mikor a három sziget egyetlen falujában az

aranyba álmodott csupasz amazonok helyett sovány, alig egy méter magas, meglehetősen ügyetlenül mozgó népséget találtak. A tengerészek három kézzelfogható értéket vettek magukhoz: feltöltötték víz-, gyümölcs-, valamint húskészletüket. Ez utóbbit az általuk majmoknak nézett őslakosokból. Nyolcvanat szakszerűen feldarabolva spájzoltak be, jó néhányat pedig frissiben elfogyasztottak. A jóízű lakoma emlékére nevezte el a derék Del Sarto kapitány a sziget majmait nyamiknak, a három szigetet meg Nyama-szigeteknek.
A történelemlecke után Frei figyelmeztette a Karcosban őt tátott szájjal nézőket, hogy el ne menjenek, mert rövid reklámot követően hazánkban még soha nem látott felvételeket láthatnak a nyamikról. Zsuvi szörnyülködött, mert nem közvetlenül Coccolino Maci után kellett volna bemutatni a filmet, Stukkó viszont azt mondta, hogy ez pontosan ki volt számítva, a hatás érdekében: A BBC 1952-ben készített 6 perces archív felvételén apró, girhes, csúnya alakok imbolyogtak, csetlettek, botlottak, ritka ügyetlen népség élt a Nyama-szigeteken. Egyvalamivel viszont még Huli csodálatát is kivívták (és undorrá fokozták Zsuvi szörnyülködését). A nyamik bármelyik társukkal, bárhol és akárhányszor képesek voltak dugni. Ugye ezek után még hihetetlenebbek az elmúlt hetek sporteredményei, mosolygott a Riporter a kamerába. Mi történhetett a Nyama-szigeteken az utóbbi 50 évben? Hogy pontosan mi történt, nem tudjuk, lepte meg a Cavinton reklám után a tévés a nagyérdeműt (mire Stukkó nagyot bólintott), csak a következők biztosak: 2003-ban a Pfizer amerikai gyógyszergyár kutatói azzal a feladattal érkeztek a Nyama-szigetekre, hogy derítsék ki, mitől olyan hatalmas az őslakosok libidója. A tudósok megvizsgáltak minden mozgó és mozdulatlan, makroszkópikus és mikroszkópikus élőlényt, a föllelhető összes ásványt, a vizeket és a levegőt. Ezután maguk a nyamik lettek a vizsgálatok tárgyai. Sikerül-e megtalálni az őslakosokban dollár százmilliókat látó gyógyszergyárnak a szuperpotenssé tevő csodaszert? A kérdés még válaszra vár. A kutatásban résztvevő egyik vegyésznek, Robert Byrne-nak azonban feltűnt, hogy az 50 éves filmen még folyamatosan bénázó nyamik futtában kapják el a nyulakat, ugrálva tépdesik a kókuszdiót a pálmákról, és delfinekkel úsznak versenyt. A jó szemű vegyész otthagyta a Pfizert és sportmenedzseléssel kezdett foglalkozni. Dollár százmilliókat látott a nyamikban.

Húsz éve Huli közönséges huligán volt, rendes szülőkkel és töménytelen balhéval. Aztán a szülei meghaltak, neki meg benőtt a feje lágya. A polgármester Karesz szerint szervesen integrálódott a társadalomba. Félig hajléktalan, félig munkanélküli lett. Nyáron a szőlőhegyen húzta meg magát valamelyik pincében, vagy a szabad ég alatt, azt se bánta. Télen a Karcos melléképületébe vackolhatott. Cserébe kisebb munkákat végzett, vagy nem végzett. A polgármester mindig talált neki valamilyen segélyt, amit el tudott inni a Karcosban. Még huligán korából megvolt neki a környék összes csaja. Hosszú, zsíros lobonca, kopott bőrkabátja, a szájából lógó cigi, rövid, velős trágárságai folyamatosan hajtották neki a csitriket. Aztán a csajok tisztes feleségként, családanyaként, Huli meg félig hajléktalanként integrálódott. Ilyen faszányos csákóknak is kell lenniük, hogy a köcsögök lássák, hogy így is lehet élni itten, mondogatta a hatodik kevert tájékán. A nőkhöz még most is átkozottul jó szeme volt, csak elferdült virtuális irányba. Marsi Anikót imádta.
Huli tátott szájjal meredt a Fókusz műsorvezetőnőjének kék szemébe. Anikó arról értekezett, hogy a XIX. század heves vitáit, miszerint a nyamik emberek, majmok, avagy az ember és a majom között álló előemberek-e, a genetikával alaposan megerősített XX. század kategorikusan döntötte el: a nyamik emberek – Anikó itt megjegyezte, hogy a XXI. századnak még nem volt ideje megváltoztatni ezt a döntést. Lám Del Sarto matrózai sem tudhatták, hogy lakomájuk három évszázad múlva posztumusz kannibalizmusnak minősíttetik. És most ennek a nem is olyan régen még majomnak tartott népnek a fiai halomra nyerik az érmeket, tönkreverik a világ legjobb sportolóit. Ki ne emlékezne arra, amikor a Németország – Nyama-szigetek barátságos labdarúgó mérkőzésen (2 : 17) a tornászvilágbajnok Ooouuuny Abluudu kicselezte a bírót, mind a tizenegy német játékost (Oliver Kahn kapust háromszor is), majd lágyan megemelte a labdát, és a lehulló gömböt farának finom riszálásával pöckölte a hálóba? Aztán az olimpia! Elképesztő látvány volt, amikor az amerikai izomkolosszusok mellett kivonult a 103 cm átlagmagasságú nyami kosárlabda válogatott (melynek tagjai közt ekkor már jó néhányan többszörös olimpiai bajnokok voltak, köszönhetően annak, hogy az atlétika, úszó, labdarúgó, tornász, birkózó, vitorlás, kajak-kenu, sportlövő és vívó versenyeket a kosárlabda torna előtt rendezték) az kosárlabdatorna döntőjére. Az eredmény már senkit nem lepett meg. Vagy a …
Anikó csak sorolta, sorolta a nyamik csodálatos sport-cselekedeteit, a szerkesztők a Fókusz egész aznapi adását ennek szentelték. Huli eszét vesztette, bámulta és bámulta a kék szemeket, egy kortyot sem ivott a műsor alatt, Zsuvinak kellett kevés fröccsöt a szájába lötybölni, ki ne száradjon a szerencsétlen.

Arról azonban még a Riporter és a szőke ciklon sem tudott, hogy a portugál felfedezők után 300 évvel, nem sokkal az amerikai gyógyszergyár kutatói előtt egy Ferkó nevű lény tette a lábát a Nyama-szigetekre. Csöndesen dudorászva szállt ki a csónakból, átsétált a tengerpart fövenyén, elment a csodás pálmafák alatt, átvágott a félelmetes dzsungelen, meg sem állt a sziget egyetlen folyójának, a Tropinak a forrásáig. A forrás felé ugró mohás sziklára ült, levette bakancsát, és a csobogó, friss vízbe lógatta a lábát. Izzadt pólójába törölte szemüvegét, előhúzta a Blikk múlt pénteki számának farzsebébe gyűrt sportoldalát, és kékeszöld port szórt a Tropiba. Ferkó arcára elégedett mosoly ült, ahogy a hideg víz csiklandozta a talpát.
Csupán egyetlen hely volt a világon, ahol erről tudtak. A Karcosban.

Karesz, a polgármester egyik reggel arra ébredt, hogy három lába van. Hát ez kurva kellemetlen, mondta mikor kilépett az ágyból. Az összes nadrágomnak két szára van, szoknyában meg mégsem mozdulhatok ki. Délben tárgyalás a szemétégetőről. Fél kettőkor meg a futballpálya melletti telekről. Miért ne lehetne ott lakópark? Kellenek a fejlesztések, vagy nem kellenek? Akkor meg mi van? Jobbról lakópark, balról szemétégető. Középen meg hadd kergesse a labdát a paraszt. A házakból buzdítják, a hulladékot sem kell messzire vinni. Összhang és harmónia. Föl kell ismerni, hogy mik a fontos dolgok, kérem. És ilyenkor jön ez itt nekem! Az egyik lábamra sehogy nem jut gatya! Felét nem éri így a telek, ilyen körülmények között. Este meg meg lehetne végre dugni a Marcsát. A szeme mondta, hogy ma este. Mityu a Karcosban lesz, a hülye haverjaival röhög majd valamin, mint mindig. Mi a francot lehet így csinálni? Tárgyalás a csupasz lábú polgármesterrel! Csupasz? Szőrös, mint az állat. Le kéne szedni a szőrt. Jucikának egy deka szőr nincs a lábán, mutogatja is folyton. Az biztos, hogy kurva jó lába van. Ma helyére kerülhetnének a dolgok. De meg van minden baszva. Mit fog szólni a Marcsa? … Rohadt életbe, a Mityu! Az meg szabó, vagy mi a fene! Öcskös, azonnal gyere át, valami nagyon komoly feladat van a számodra, kapta fel a polgármester a telefont. A szabó életében először a bátyjának varrt háromszárú nadrágot.

Karesz két plazmatévét vett. Egyiket otthonra, a másikat a hivatalba. A fontos tárgyalások alatt is ment az Eurosport. A sport nemesíti a lelket, vallotta a polgármester, még nézve is. Jucika, ez olimpia!, mondta 2004. nyarán Karesz a titkárnőjének. Négyévente egyszer van, tette hozzá, mert Jucika a Csacska angyalra állította a plazmatévét.
A sport nemesíti a lelket!, zokogott a kocsma TV előtti asztalán illatozó Vilmosba a falu első embere. (Plazmatévé ide, plazmatévé oda, mégiscsak a Karcos 12 colos képernyője az igazi, még ha ki is guvad az ember szeme). Mert az athéni olimpiával gondok voltak, sehogy sem akart nemesedni tőle a polgármesteri lélek. Sőt. Az olimpia záróünnepségét 43 ország bojkottálta, hörpintett a sörébe Hulira kacsintva Stukkó. Mert azok a mocskok!, csapott a tölgyfa asztalra Karesz, aki nem tartotta magát fajgyűlölőnek (ellenkezőleg, keblére ölelte a helyi cigányokat, ételt, italt, pénzt adott nekik a választás napján), hanem amit ezek a sötét bőrű, töpörödött szemétládák, ezek a nyamik műveltek, az a soknál is több! Jóval több. Főleg, hogy ekkorát kellett bennük csalódni. Mert az elején mindenki nekik szurkolt. A kicsiknek, a szegényeknek, az elmaradottaknak, az épp, hogy csak embereknek, a majmoknak! Itt a polgármester rövid szünetet tartott, lehúzta a könnyeitől kissé sós Vilmost, Zsuvi rögtön újratöltötte a kupicát. A magyar csapat szégyenszemre érem nélkül kullogott haza Athénból, hígították Karesz könnyei a friss Vilmost, azok a ragyogó sportemberek! Micsoda szégyen! Edzenek, mást se csinálnak, álló napig futkosnak, mégsem megy nekik! Más dolgozik, kérem, ők meg játszanak, szórakoznak, és vesztenek! Jöttmentek, majmok verik tönkre őket. Ország szégyenei! Mireföl bontsam most fel azt a rohadt kurva Törleyt, amit szilveszterkor direkt az első olimpiai arany ünneplésére tettem el? Ugyan már, bátyus, lesz még olimpia, próbálta meg Mityu az újabb ivásszünetet tartó bátyját csitítani. Olimpia! Soha! Ezután?, tüzelte Kareszt most már a hatodik Vilmos is. Soha! Minek? Van értelme ezután bármiféle sportrendezvénynek? Ezek a rohadékok mindent megnyertek, mocsok egy banda. Mindent azért nem, az Athénben kiosztott 301 aranyéremből csak 204-et nyertek a nyamik, pontosított az ujjával a Borsodi habjában játszó Ferkó. Csak?!, horkant föl Karesz. Azért mondja, hogy csak, mert sokkal többet nyerhettek volna, ha 43-nál többen mennek el a Nyama-szigetekről az olimpiára, magyarázta Stukkó, bár igaz, hogy ott mindössze 364-en élnek. A polgármesteri szemek vérbe fordultak. Na hiszen már nem sokáig! Majd tesznek róla a nagy sportnemzetek, akiket merészeltek vérig sérteni! A nyamik mind egy szálig ki lesznek irtva! Először a majomkölkök, meg a vén majmok, aztán a nők, utoljára a férfiak, nekik végig kell nézni, hogy koncolnak föl mindenkit azon a kurva szigeten! Vérben fog úszni az a kibaszott sziget! Én naphosszat elnézném a nyamikat, annyira ügyesek…, jegyezte meg Stukkó. Elhallgassatok! Mind!, förmedt rájuk Karesz. Az egész olimpiát végigröhögtétek, visszhangzott a falu! Röhögtetek, mikor németeket vertek, vihogtatok, mikor franciákat, visítottatok, mikor amerikaiakat és … csuklott el a hangja, sikítottatok, mikor magyarokat. Nektek semmi sem szent? Elhallgassatok, mert bezáratom ezt a koszos kocsmát! Karcsikám, azért meg ne verjél minket, békítette Mityu. Kussoljál!, látni sem bírlak benneteket!, csapott öccse felé Karesz, majd felállt és a nyamik 50 évvel ezelőtti imbolygó járásához kísértetiesen hasonlító mozgással ment ki a Karcosból.
Ferkó lenyalogatta ujjáról a sörhabot, nagyot nyújtózott, aztán kitépte a tegnapelőtti Blikk sportoldalát és piros port csomagolt bele. Na, ez jó volt, mondta, majd kiment a Karcosból és felült a Campingjére.

* * *

2005. januárjában különös felvételek járták be a világ televízióit. Emberek szálltak föl a debreceni villamosra. A villamos berregett és becsukta ajtajait. Az ajtók abban a pillanatban eltűntek, az ablakokkal, a csengőkkel, az áramszedőkkel, a tetővel, a padlóval, a kapaszkodókkal, az ülésekkel, a kerekekkel együtt. A villamos egésze köddé vált, csupaszon hagyta az utasokat a januári fagyban. Csúcsidő volt. Egymás után rohantak a végtelenül összesűrűsödött, ülő, álló és egymást taposó emberekből felépülő masszák a sínek felett a Kossuth térről, a Nagyerdőn át, a Klinikákra és a Kossuth Lajos Tudományegyetemre. Majd vissza, körbe-körbe. Hó eleje volt, az utcán sétálók tisztán látták, hogy a száguldó emberek között ellenőrök furakodnak.

A szörnyű könyv

Mondják, hogy nincs olyan ember, aki mindent tud. Ez tévedés. Van. Kelemen Áron. Ő mindent tud. Legalábbis irodalomból, legyen az angol, lengyel, német, francia, orosz, spanyol vagy éppen magyar, neki mindegy. Ő mindent tud.
Kelemen Áron ötvenöt éve tanít az egyetemen. Immár nyugdíjasként. Az a legenda járja, hogy könyvről még senki nem tudott olyat kérdezni tőle, amit ne tudott volna hihetetlen pontossággal, már-már szó szerint felidézni. Pedig nagyon sokan próbálkoztak, sokan szerették volna a „na én olyat kérdeztem Kelemen Árontól, amire nem tudta a választ” címet.
Hatalmas tudását irdatlan méretű könyvtárából szerezte, és félelmetes memóriájának köszönhette. Nyolcvanévesen is elolvasott naponta egy könyvet, és amit egyszer elolvasott, azt sosem felejtette el, a legapróbb részletet sem.
Kelemen Áronnak volt egy titka. Hogy miből ered ez a hatalmas tudásvágy. Kelemen Áron ugyanis történeteket írt. Hatvanöt éve is megvan már annak, hogy elkezdte a történeteit írni. Három-négynaponta születtek az újabbak, jobbnál jobbak. Azonban ma már egy sincs meg. Egyetlenegy sem. Mert mihelyt a papírján vagy akárcsak a fejében összeállt egy történet, szaladt a könyvtárba, akkoriban még nem telt rá, hogy saját könyvtára legyen, hogy megnézze, biztos legyen benne: soha senkinek még csak hasonló történet sem jutott az eszébe. Nem volt ritka az olyan nap, hogy négy, öt könyvön rágta át magát. Addig olvasott, míg nem talált egy övéhez hasonlót. Bizony a legkisebb hasonlóság is elég volt ahhoz, hogy a Kelemen Áron-féle történet a szemétkosárba kerüljön. Ő ugyanis abszolút eredetit akart írni. Ezért nincs ma egyetlen Kelemen Áron történet sem. Ezért nem ismeri senki a műveit.
Régen hetente születtek a történetei, az utóbbi években azonban már jó, ha évente egy összeáll. Ezeknek már több idejük van az íróasztalon heverészni, mert hol vannak már a napi négy-öt könyvet faló évek? Bizony, Kelemen Áron ideje is pereg a homokórán. De végül mindegyik történet a szemétkosárban végzi. Menthetetlenül.
Egyik nap Kelemen Áronnak eszébe jutott valami. Egy tündéri, megható történet. Borzasztó gyorsan dolgozott, az egész könyv ott volt a fejében, mintha már réges-régen ott lett volna, és most kibújik, életre kel. Fehér lapokra írta a fejéből olvasott történetet. A könyv egy hét alatt elkészült. És csodálatos lett.
Kelemen Áron egészsége pár hónapja igencsak megromlott. Rák. Az orvosok néhány hetet adtak neki. Nem is kellett több idő, csak a könyvet fejezhesse be, az abszolút eredetit, amelynek minden apró rezdülését ő maga találta ki.
Mondják, hogy egyes emberek pontosan megérzik, ha jön a halál. És Kelemen Áron megérezte. Amint az utolsó sor végére tette a pontot, tudta, hogy még aznap este távozik. Boldog volt. Éppen be tudta fejezni. Gondosan elrendezte íróasztalán a mű lapjait, aztán az első lapra, a cím alá írt pár sort a fiának. Csak annyit, hogy nyugodt szívvel hal meg, most már, mert olyan könyvet írt, amely a legjobb írók történeteivel is versenyre kelhet, akár még az ő könyvtárában is helyet kaphatna – mosolyodott el Kelemen Áron.
A fiának írt sorokban Kelemen Áron nagyon pongyolán fogalmazott, pedig annakelőtte soha nem fogalmazott pongyolán. De most ott volt a mű, úgyis az beszél. És milyen szépen beszél!
Kelemen Áron boldogan feküdt le halálos ágyára. Nyugodtan szuszogott és várt. Nem kellett sokáig várnia. Az utolsó percében oldalra, az ágya melletti szekrény felé fordította a fejét, búcsúpillantást vetett szeretett könyveire.
Ott, az a piros fedelű könyv! Melyik is az? Mi a címe? Ki is írta? Nem emlékezett. Pedig biztos, hogy olvasta. Csak egyszer. De neki elég volt egyszer elolvasni, azután emlékezett minden szóra, örökké.
…de az a könyv, az a piros… furcsa… miről is szólhat?… a főhős… mi is a neve?… igen! valamilyen Gábor… olyan parasztgyerek-féle… a… milyen háborúba is ment?… ahol… ahol majdnem odaveszett… de… de… csodálatos módon megmenekült… hogy aztán… hogy aztán egész életét…
Kelemen Áron szeme előtt lassan összeálltak a szavak, a mondatok. A piros fedelű könyv mondatai. Most már emlékezett, már mindenre emlékezett. Hogyan is felejthette el? Azt a könyvet. Azt a szörnyű könyvet.
Ott a polcon, abban a piros fedelű könyvben minden pontosan úgy történt, akárcsak az ő könyvében. Minden, oldalról oldalra, szóról szóra, betűről betűre. Minden.
Kelemen Áron már sosem vette le a szemét arról a szörnyű könyvről.