Címke: irodalom

Paul Celan: Jég

Ahol a jég elég, jut hideg kettőnek.
Kettőnek: azért hagytalak jönni.
Egy lehelet – mintha tűzből – vett körül téged,
jöttél a rózsa felől.

Megkérdeztem: Hogy hívtak ott?
Te megneveztél nekem egy nevet:
csillám – mintha hamuból – rakódott rá,
a rózsa felől jöttél.

Ahol a jég elég, jut hideg kettőnek:
adtam neked egy kettős nevet.
Felnyitottad a szemedet alatta –
ragyogás feküdt a léken.

Most becsukom, mondtam, az enyémet –:
vedd ezt a szót – az én szemem beszéli a tiédnek.
Vedd, és mondd utánam,
mondd utánam, mondd lassan,
mondd lassan, tétovázd ki,
és a szemed – tartsd még sokáig nyitva.

 

András Orsolya fordítása

 

 

Yaw-oh: A révész feleségének siráma

Szürke fűzfák, kik folyó mentén hajlongtok,
üde zöld nádasok, kik a kavicsos parttal suttogtok,
nem fogtok könnyeket hullatni érte?

 

Fuvallat, ki napról napra átfújsz a bereken,
folyó, ki a tengernek folyik oly sebesen,
nem hallottátok síró hangját?

 

Túl a réten, tarka nőszirmoktól derűsen
hamar útnak indul, de mindennek hiába, már elkésett.
Nem könnyeztek érte, kék virágok?

 

Nagypál István fordítása

Illusztráció: Dong folyó (Korea)

Csak úgy a fák sehol (I.)

 

A FÁK SEHOL

három dolgot szerettem
volna elrejteni közöttük:
interferenciát, koincidenciát,
valamint expozíciót. és bár
nem látom már őket, vagyis
az erdőt, de úgy érzem,
hogy mégis
sikerült.

KÖRZŐ

kijelölöm az új erdő területét.
körzőt formálok a testemből,
csak egy széles terpesz kell
hozzá. ezen a kopár mezőn
az origóba ültetem majd a
nagy tölgyet. miért nem
adtam időben egy kis
paraszolvenciát a sok
beteg fáért? erre
gonodolok
közben.

TEMETŐ

és így lett az erdőből temető.
minden rönk egy magányos,
jelöletlen sír, szörnyű ez a
természeti holocaust. hisz
ők csak nem költözhettek
el maguktól. leülök az egyik
eres csonkra. talán ez volt
maga silverstein adakozó
fája. valaha. rágyújtok.

KONZERV

még nincs dél. zsibbad
a bal karom. lehet, hogy
ma vége. talán az utolsó
kattintások most ezek.
gyenge a jel, az internet
is haldoklik. én sem
vagyok jól. a felhőket
nem találom az égen.
kinn a fák helyén
konzervdobozok
bűzölögnek a
rönkökön.

FAVÁGÓ

addig nyújtózom ameddig az erdő.
az a néhai, ledózerolt erdő, addig.
hosszában a fákkal. csillagleplekkel
takaróztam. most remeg a libabőrös
testem, eső kopog rajta. ne haragudj,
de nem ismerkedem. a kockás inged,
a gumicsizmád… annyira zavarnak.
nekem te túlságosan is gyanús vagy.
én inkább csak forgolódnék tovább.

PENTHOUSE

pont annyi erdőt irtottak ki, amennyit
elért az új hullám. most a penthouseok
légkondícionált árnyékában ejtőzünk.
minden darab pattogatott kukorica
szétrágásakor érzem egy múltban
kidőlt fa esését, a dőlés gyorsasága
felzárkózik a rágáséval. és arra
gondolok, hogy érted-e, miközben
nyomogatod a távirányítót, hogy
hobbiból vagy-e bikiniben, ha már
tél van egy szűrt erdő tömegsírjában.

HÁNYÁS

színésznek már megdolgozhatatlan
anyag vagyok. semmit sem látok
a kivágott fák egykor összeérő
lombjaiban. a csapatnyi jimi
hendrixet, ahogy egymáshoz
bújnak a fagyban. csak a vonatokat
látom, ahogy száguldanak a hófödte
dombok között. abba a hóba temettünk
el azon a reggel. sejtem, hol nyugszol.
de már nem bírok keresztet vetni, ha
elhaladok a hányásod mellett. nincs
bennem részvét, csak kiábrándulás,
most a nyelvtanát szabályozom. de
szóltam előre. vigyázz hát magadra,
én már nem tudok többé. alszom.

SZOLNOK

már szolnokon vagyunk, amikor hirtelen
eszembe jut: vonatkóma. de ezt nem lehet
leírni, a tökéletes kifejezést arra, hogy
a melegben képtelenség jól aludni. ilyenek
az egyszerű, banális képtelenségek, csak
hajladozások, a gravitáció gyötrése. de ott
van a kómám, látom. a fegyveres biztonsági
őrség tarkójának egyetlen ráncában bújt el.

IMPOTENCIA

a fák nem sírnak. a lombhullás öntisztulás,
a hulló levelek a vedlést jelzik, minden
évben eljön ez a lassú, rothasztó időszak.
egy fa kivágásakor nem szabadul fel
semmilyen energia, nem szöknek ki
szellemek a meghasadt törzsből, csak
a széllökésnyi sóhajtással megcsorbul
egy család, egy hatalmas generáció. a
fáknak nincs tudománya, nincs irodalma,
nincs művészete. ezért értetlenül állunk
előttük, elveszettek vagyunk az erdőben,
erőlködünk, hogy magunkra találjunk,
hogy figyeljük a megszámlálhatatlan
sóhajtásokban a saját lassú, cinkos
légzésünket. semmit sem tehetünk.
eszköztelenek, impotensek vagyunk
fa téren, ezért kivágjuk őket, mindet.
az erdő nem más, mint az emberi
bukás sixtusi kápolnája, egy alapábra.

 

(Illusztráció: Toni Demuro: Tree 136)

Rózsát enni

A fiúra néz. Már egy ideje az esküvőjükről beszél. Ő kérdezte, még érdekli is. Nagyon drága a ceremóniamester, az eskü (eskünek hívják, amit a menyasszony elmond a vőlegénynek és fordítva is?) végén kötelezően el kell hangozzon a „Jó étvágyat kívánok!”.

A lány elneveti magát és elmondja, ő azt tanulta, az emelkedett szerelem ellentéte az evés. Ha egy író profánná akar tenni egy szerelmet vagy a konkrét aktust, csak beleír valami ételről szólót a részbe: említést tesz róla, vagy étkezés idejére helyezi a jelenetet, a nő testrészeit ételekhez hasonlítja, vagy egyszerűen ételeket kever a mozdulatok és szavak közé.

A fiú nem érti, talán sértésnek vette. A lány pedig megérzi a szakadékot maguk között.

Sokszor érzi ezt. Egyszer egyként tekint magukra, a humoruk, a tekintetük találkozásakor érzi az egy ritmust a gondolatok mögött, aztán a fiú megáll, mintha abbahagyná a gondolatdobolást és kilöki őt. Erősen (érzi a lendületét, mintha mellbe vágná és ő hátrafelé esik), messzire, onnan kell visszamásszon. Nagyon munkás, a lány kezd fáradni tőle. Dühös is, amiért hagyja a fiúnak, hogy dobálózzon vele, mégis mindig visszamászik.

Talán tényleg sértésnek szánta. Talán mégsem beszéltek el egymás mellett.

Jobbat akar a fiúnak. Többet. Szebbet. Igazibbat.

Annyiszor érzi, hogy hasonlóak. Szinte majdnem ugyanazok. Ha a fiúnak kell kimondani, hogy „Jó étvágyat kívánok!” az majdnem olyan, mintha neki kéne kimondania.

Fulladjon bele az összes vendég az első kanál húslevesbe!

Még az is lehet, hogy a házasság intézményétől fél, attól viszolyog és a fiúnak (kollégája) semmi köze az egészhez, csak jó projekciós felület, rajta keresztül saját magát sajnálja. Irigy is rá, a fiúnak van bátorsága meglépni a nagy dolgokat. Nem is érzi kihívásnak, nem is tudja, neki mennyire nehéz lenne. Lány, persze neki csak egy igent kéne mondania a lánykéréskor, de… Olyan kiszolgáltatott. Utálja magát, amiért kezdeményezni nem merne (a társadalmi szabályok amúgy se nagyon engedik, de ez nem nyugtatja meg), igent mondani meg olyan, mint bárd alá hajtani a fejedet, hogy aztán azt mondassák veled az esküd végén az esküvődön, hogy „Jó étvágyat kívánok!”.

Ha lehetne, soha többé nem enne, csak rózsaszirmokat meg gardéniát, mint Florentino Ariza, a Szerelem a kolera idejénben, hogy megtudja, milyen a szerelem íze.

A magyar szerelemnek biztos másabb, mint a kolumbiainak. Biztos, hogy semmi köze a jó magyar húsleveshez.

Vagy talán pont olyan, és ő tévedett?

A szakadék megint tágul közöttük.

Vajon a fiú most belöki oda?

A lány minden alkalommal attól fél, hogy most tényleg beleesik.

És a legszomorúbb a félelmében ráadásul nem is az, hogy ki tudja meddig, de zuhanni fog, hanem hogy valójában attól fél, lehet sosem fog tudni visszamászni, hogy beszélgethessen vele.

A kapcsolatuk olyan, mint egy rózsa.

És ő attól fél, hogy a fiú megeszi.

 

Illusztráció

Tinilány, télen: őzike

 

Mintha lövés érte volna, pedig csak csípőficama van és néha utálja magát, mert a fiúk észre sem veszik, hogy mégis kontyba tűzve viseli a haját. Párás buszablak mögül figyelem, milyen elszántan biceg a gyémántfoltosra taposott ösvényen, löki lassan előre magát a buszról lezúduló kamaszok között, meglökik

megtorpan

felhőszürke kabátot feszít a viharos erejű szélnek, halad, dobog tovább, felszegett fejjel az elcsendesedő, szikrázó, havas úton és őzike

szeme — rebbenő / láng — szaggatott vonal a / térben — sebzett hang

 

(Illusztráció: Xingye Jin: Protecting)