Mert a könyvek nem tudnak megfelelni minden nehéz kérdésre.
Pedig I. Bandemag ĺrországból hozatott könyvtára bővelkedett tudós etimológiákban, regényes életrajzokban, verseskötetekben, létező és nem létező népekről, lehetséges és megvalósult világokról szóló beszámolókban.
No de melyik tudós és jelentékeny férfiú vesződne a gyerekszülés, a csecsemőgondozás, a szomorúság vagy az öregség titkaival?
I. Bandemag könyveiben a férfiak mindig valahova bátran elindultak, ott kikötöttek, hogy haladéktalanul meghódítsanak, elfoglaljanak, felfedezzenek, megismerjenek valamit… Vagy magányosan üldögéltek a szobájukban, és csodás találmányokon törték a fejüket. Egymással versengve igázták le a tüzet, a szelet, a távolságot, a szörnyeket, az ismeretlent, a számokat, a villámokat vagy csak a nőket… Mert hiszen még ezekben a nagy dolgokban is örökösen perlekedtek, Riolda szinte hallotta, ahogy a feje fölött feleselnek.
Ő maga persze soha nem vetemedett volna arra, hogy a dolgok summáját elkészítse, hogy hetvenhét könyvből írjon egy hetvennyolcadikat, és mint valami kincseskamrába, egy külön kódexbe összegyűjtse a legcsodásabb találmányokat, a legelmésebb ötleteket, a legjobb történeteket.
A kérdéseit csak a kódexek margójára jegyezte fel, apró gyöngybetűkkel, olvashatóan – egy olyan szigeten, ahol a betűket kinevették, és ahol a nevelt fián, Shiobianon kívül senki sem tudott olvasni.
De ha a mások válaszait nem ismeri az ember, talán nem is lennének kérdései.
Meglehet, Riolda abban bízott, hogy a kihalt palota labirintusaiban bujkáló ősök egyszer majd felelnek neki.

A nevek tényleg megkötözik az embereket? Örökre meghatározzák a jellemünket és a tetteinket? Ha az ő neve, a Riolda nem jelentene királynőt, akkor várandós anyaként visszatérhetett volna-e a szigetére?

Ha a szavak csak véletlenül jelentik, amit jelentenek, akkor hogy képesek fullánkokká változni? Embereket tönkretenni és megbélyegezni? A nevek, a jelzők, a határozók lennének a mi élősködőink?

Vajon a költők mindig igazat beszélnek? Ha nem, akkor miért élvezzük a verseket? És ha a zene a legcsodásabb, a legártatlanabb igazság, akkor hogy gyönyörködhetnek benne a velejéig romlott emberek?

Igaz-e, hogy hajdanán mind a tengerben éltünk, és egy szavak nélküli nyelvet beszéltünk? Láttuk vagy inkább a zsigereinkben éreztük egymás gondolatait. És nem voltunk-e boldogabbak tévedések és félreértések nélkül?

Miért alszunk egyáltalán? Mi értelme a napjaink egyharmadát kábult kiszolgáltatottságban tölteni? És ha mi, izgő-mozgó lények nem élhetünk pihenés nélkül, akkor a tenger hogy-hogy nem fárad ki az örökös hullámzástól?

Ha minden változik, a föld, a tenger, a nyelv, a törvények, akkor mi értelme hűségesnek lenni? Miért ragaszkodunk egy szigethez, egy öregedő férjhez, egy kisgyerekhez, ha már jól elboldogulunk nélküle is?

Riolda nemcsak az unalmasan körben forgó vagy lomhán elterpeszkedő időt, a mindennapok szörnyűséges ritmusát akarta az olvasással megszakítani. I. Bandemag kódexeiben a búskomorság, a letargia, vagyis Sjön betegségének ellenszerét kereste. Egy jó harcos mindig tudja, hogy melyek a halálpontjaink, hogy a torok, a váll, a fej mely részét kell megütni, hogy az ellenség holtan essen össze. De mik lehetnek az életpontjaink? Azok a szavak, szertartások, szokások vagy tettek, amik meggyógyítják a beteg szíveket?

 A bölcs az az ember, aki tudja, hogy mi fölött kell átsiklania. 

(W. James)

*

A pereskedés sok időt és energiát vesz el az embertől, próbára teszi mind pszichésen, mind fizikailag, de az élet mégsem áll meg, a Föld továbbra is forog, a feladatokat továbbra is el kell végezni. A perben álló irodalmár újságírói minőségében vett részt egy, a Hild Villában megrendezett, eseményen, ahová, stílszerűen, Hilda nevű párjával érkezett. A Magyar Művészeti Akadémia kutatóintézetének helyt adó patinás épületben L. P. Gabriella, a kishaza egyik ismert költője, tartott előadást, Túlélés Kárpátalján címmel. Tulajdonképpen, a Kárpátalján művelt magyar irodalom történetét vázolta fel röviden a hallgatóság számára. Itt meg kell jegyeznem, hogy a közelmúltban jelent meg a költő legújabb verses kötete. Na, szóval, újságírónk, aki alaposan túlvállalta magát, mintha az írással, író-terápiával szeretett volna megszabadulni a lelkét mardosó feszültségtől. Fél tucat lapnak[1] írt cikkeket, humoros írásait gyűjtötte egybe, egyik rapénekes barátjának kéziratán dolgozott, na, és közben ezt a könyvet is írta egyidőben.[2]

Na, persze, máris mosakodik, megpróbálja megmagyarázni a megmagyarázhatatlant. Olyan ez, mint szerecsent mosdatni kőolajban, ez már nem jön le, komám! Kíváncsi leszek, mivel fogja megindokolni ezt az óriási malőrt – szólt közbe az író háta mögött settenkedő Mitracsek úr. Korábban is voltak már elírásai, tárgyi tévedései, de most egy vezető irodalmárt keresztelt át a balga. Úgy vélem, ezzel itt végleg elvágta magát, többé nem adnak neki Hitelt.

A terv nem mindig teljesül, ahogy most sem. Az irodalmi estről beszámolót írt a kishaza legkedveltebb internetes újságjának, ami a Kárpátalja.ma nevet viseli, de hatalmas hibát vétett, legendás szórakozottságának köszönhetően, nemes egyszerűséggel átkeresztelte az est házigazdáját, így lett Falusi Mártonból Kalász Márton. Talán, mondanom, azaz írnom sem kell, az olvasó önmagától is érzékeli, hogy ez mekkora melléfogás és mekkora tiszteletlenség Falusi Mártonnal szemben. Nem igazán van rá magyarázat, nem igazán van rá mentség. De csak most jött az igazi feketeleves, Mitracsekék nem thököltek kihasználni a váratlan lehetőséget. Az eset, természetesen, nem kerülhette el a figyelmüket, hiszen pontosan ilyen lehetőségre vártak, s most az író tárcán, azaz tálcán kínálta fel nekik.[3] Azonnal lecsaptak a szerencsétlen zsurnalisztára.[4] Az egyik bértollnok máris pocskondiázó pamfletet tett közé a hírhálón. Mitracsek egy talk-showban vesézte ki a történteket. Kihangsúlyozta, hogy ez nem egyszeri eset, az illető, már korábban is, több hibát vétett újságírói tevékenysége során. Nem most fordult elő először, hogy valaki nevét rosszul írja le. Itt át is adom a szót, bár megjegyzem, nem szívesen, Mitracseknek.

Vagy tizenkét éve is megvan már, amikor egy tudósítás során, az irodalmi estnek helyt adó, Szentháromság tér helyett Szentlélek teret írt. Nem is olyan régen interjút készített az egyik fiatal, kárpátaljai tehetséggel, igaz, akkor az interjú szövegében még helyesen írta le alanya nevét, de a népszerű közösségi oldalon, az interjút ajánlva, kihagyta az y-t Csornyij Dávid nevéből. Egy másik beszámolójában viszont a kishaza egyik ismert, a beregi líceumban oktató tanárnak nevébe csempészte be a Dávidtól elorozott y-t. De ez még mind semmi. Amikor a második interjús-kötetének anyagát állította össze, helytelenül írta le a híres szittya filozófus, Kekeczky nevét. Ám, ekkor még volt némi mentsége, hiszen Zsolt, szintén híres, édesapja családnevében i betűt használ, méltán hihette, hogy fia is követi e hagyományt. Bár, ezen esetekben is sok bosszúságot okozott több ember számára, viszont arra már semmilyen mentsége nem lehet, hogy két ismert, anyaországi irodalmárt egyszerűen összekever. Hát ez hallatlan és felháborító. Ugyanakkor nevetséges is. Ezzel kérem, önmagát minősítette az újságíró, híven alátámasztotta korábbi állításaimat. Teljes mértékben egyetértek Kekeczky Zsolttal, aki éleslátásának köszönhetően, nyomban felfedezte a szarvashibát az ominózus cikkben, és az „arc-könyvön’’ ennek hangot is adott. (Taps!!! Heves. Megyek, lenyugtatom. Magam.)

Eközben a vétkes még csak észre sem vette a névcserét. Csak akkor tudatosult benne, amikor a műveiből állított össze anyagot, amit el kívánt küldeni a Hitel szerkesztőjének. Azonnal tudta, hogy az ő hitele ezzel nyomban füstté vált. A dolog megtörtént, nem volt mit tenni. Mert már megtette. Addigi elnevezései közé felvette a Tamás nevet, és elvonult elméje legeldugottabb zugába, vezekelni. Számára ez volt a vezekényi csata, ahol hitelességének és szakmaiságának egy újabb darabkája veszett oda. Hitel, világ, statárium!

Mitracsek nyomban elnevezte Átkeresztelő Jánosnak. Ez annyira megtetszett neki, hogy elméjének e szüleményét lépten-nyomon elsütötte, és utána nagyokat nevetett. Vagyis önmagán, mások előtt. Még akkor sem vette észre, milyen közönséges, miután körülnézett. Azon örvendett, hogy bebizonyította, nem csak az író adhat nevet hősének, immáron ez fordítva is igaz.

Lengyeli Jánosík

___________________________________________________

[1] Itt külön kiemelem az Újnautilusz irodalmi és kulturális internetes folyóirat nevét, abbéli reményben, hogy még a kötet megjelenése előtt leközlik ezt a részletet.

[2] A szót a word pirossal aláhúzta és helyette az egyidősen kifejezést ajánlja, ami tulajdonképpen szintén helyes, mert ugyanabban az időben ugyannyi éves az író. Sőt az is, aki e sorokat írja, és az is, aki a fentebbi szöveget, ami nagyvalószínűséggel az Ünnepi Könyvhétre már kötetbe szedve kerül majd a Vörösmarty térre, s a Gerbaud mellett, az Oroszlános kútnál megtalálható lesz Kárpátaljai Kiadók pavilonjának kínálatában.

[3] Itt teljesen felesleges a nekik szó, hiszen az előző mondatból világosan kiderül, kik akarnak hasznot húzni az újságíró tévedéséből ——- szólt közbe a korrektor. — Igazad van, meggyőztél, húzzuk ki! —– válaszoltam.

[4] Úgy kell neki, megérdemelte. Miért nem figyelt jobban? Én sem venném jónéven, ha helytelenül írná le a nevem —- szólt közbe Tarasz Bulba (is).  —- Hogyan? Netalán Paraszt Bujbe? — írta egy troll Zuckenberg rabbi internetes könyv-plakátján, de szerencsére a kontyos kozák ezt nem értette.

(Illusztráció: Hannah Höch: Die Journalisten, 1925)