J.T.-nak szeretettel

Miért, hogy ütnek, kínoznak, szóval és kézzel, furfangos kegyetlenségeket találnak ki, néha nem is gondolkoznak ezen, csak úgy jön, ösztönből, indulatból, néha a kettő elegyéből, s mi várjuk, mégis megriadunk, összerezzenünk, fejünket leszegjük, szégyenkezünk a soha el nem követett miatt, nem ütünk vissza, legfeljebb csak gondolatban, ölelnénk őket, de nem merjük, megint megaláznak újra, megint hozzájuk bújnánk, elmondanánk, hogy bizony rosszak voltunk, de nem akartunk azok lenni, ellenállásunk lanyhul, nem lehet, nem hisszük, hogy ütés jön, ez valami tévedés, mondanánk, de torkunk elszorul, rájuk sem merünk nézni, tekintetünk a hámlott vakolatot pásztázza, kedves szavakat képzelünk, nem azok jönnek, csak az átkozott ordítás, nem merjük megkérdezni, mivel haragítottuk sokadszor magunkra az imádott anyut, aput, ringatásra vágyunk, kedves becéző szavakra, nem lehet hogy ők tényleg rosszak, mi vagyunk azok, az ő keserveik okozója, hogy minek szültelek halljuk sokadszor, hogy minek ver engem az isten veled, gonosztevővel, nem hisszük soha hogy ők a gonoszok, nem is értjük, csak érezzük keserűségüket, békítenénk, úgy szeretnénk ha megbocsátanának nekünk, miközben sejtjük ez sohasem következik be, mert a megbocsátáshoz az kellene, hogy szeressék magukat, szeressék a szeretetüket, szeressék a gyereket, aki az övék, de ez lehetetlen, mert csak úgy érezhetik létezésük értelmét, hogy bennünket ütnek, aztán átölelnek, gyere ide, nehogy megérints, mintha a forró fürdőből egy fagyasztóba raknának át, biztosan tanulták ezt valahol, lassan nem a reményt, hanem a szeretet iránti bizalmat veszítjük el, anélkül kiürített tál vagyunk, mindenkibe kapaszkodnunk kell, egyszer majd csak valaki átölel bennünket, s azt mondja, maradjunk így, nem kell félnünk a szeretettől, nem bánt az, nem fáj az, nem veszíthetjük el soha, akit szeretünk, illetve dehogynem, de ez nem olyan veszteség mint anyut-aput elveszíteni, akiket soha nem mertünk megkérdezni, miért a fájdalom okozása az ő nyelvük, miért nem tudtak nekünk szavalni, énekelni, miért, hogy imáikban is a vád kushadt, miért, hogy ajándékaink nevetésünk csak saját tehetetlenségükre emlékezteti őket, miért, hogy ők félnek tőlünk, holott mi hisszük a fordítottját, rettegünk hogy egyszer kimondja valamelyikőjük, nem szeretlek, sohasem szerettelek, nem értem mit keresel te itt mellettem, hogy hozhattam világra egy ilyen borzalmas lényt, akkor felsejlik, hogy senki életét nem lehet megbocsátani, de az is, hogy mindenkiét, nem érvényes az élet élni akar, pedig milyen jó is lenne, elllenkezőleg, nem akarunk élni, mert nem szeret bennünket az, akitől születésünk óta csak ezt várjuk, jó tanulók leszünk, ötösöket, dícséreteket hozunk az iskolából, ez sem segít, mi segítene vajon, talán egy igazi bizonyíték, másoktól próbálunk segítséget, igazolást szerezni, az csak növeli a dühüket, miért, hogy árulónak tartanak bennünket, akik életük megkeserítői, kudarcaik bizonyítékai, miért, hogy az illatukat a kipárolgásukat is elviselhetetlenül hiányoljuk, miért, hogy vitázunk velük, holott eufórikusan szeretnénk őket megnyugtatni, miért, hogy őket szeretjük míg élünk, pedig sohasem voltak képesek elfogadni bennünket, ahogy önmagukat sem.
Így válik a szeretet bennünk rettegéssé, a visszautasítás rémévé.
Tartozni akarunk, hiszen, akihez legjobban szerettünk volna, az…

Illusztráció: Homage to Edward Hopper – Haelyn Y

Jól tudom, hogy a kedves olvasók is legalább annyira várták ezt a beszélgetést, mint én. Enyhe gyomorgörcsöm is volt, de amikor megpillantottam a kávézó teraszán integetni egy pohár vörösbor mellett, akkor elszállt a rosszullét és már csak a feszült izgalom maradt. A már említett kávézói kis kerek asztalánál került sor végül a beszélgetésre, melynek az elején meg is kérdezte nem baj, ha pöfékel majd az interjú közben. Egy pohár cappuccino mellett összeszedve a bátorságomat fel is tettem az első kérdést.

– Hogy szolgál az egészsége?

– Kedveském, ezért a kérdésért utazott ilyen messzire? Jól megvagyok, tudja, ma már kicsit nehézkesebb a mozgás, de még mindig odavagyok Sperlonga utcáiért, imádok rajtuk végig döcögni. Illetve, igazából egész Olaszországért még a mai napig odavagyok.

– Igaz, nem ezért a kérdésért utaztam ide, de úgy hiszem az olvasókat is ugyanúgy érdekli az egészsége, mint engem. Az egyik telefonos egyeztetésünk alkalmával említette is az ország iránti szerelmét. Viszont most akkor szeretném megkérni arra, hogy meséljen a kiképzéséről.

– Rendben, mindjárt csak még valami eszembe jutott. Ha már a hazám szeretetéről volt szó! Tudja én úgy vagyok vele, hogy a mi gasztronómiánk az identitásunk, Olaszország tájai és ételei együtt az én haza szeretetem. Például nem messze innen van egy kis fehér-vörös parti étterem, ha ott calzonét eszem vagy esetleg osztrigát egy kis vörösborral társítva, akkor érzem, hogy megtölt boldogsággal, szeretettel. Ezt eddig csak itthon éreztem, utaztam már sokfelé, de még ha ugyanazt ettem se éreztem ugyanazt. Egyetlen egyszer volt az, hogy nem éreztem Olaszország ízét, szeretetét. Az pedig Mussolini fasizmusa idején volt. Amikor besoroztak, nem éreztem egy cseppet sem a hazám szeretetéből, akkor csak emlékeztem rá milyen is… Szóval a kiképzésem, gondolom itt a speciális kiképzésre gondol. Nos, az Németországban zajlott. Az alapkiképzéshez képest maga volt a halál. Egy fakó germán, tudja, árja volt, mint a többi tiszt… Szóval nehéz volt, a nácik sokkal nagyobbak voltak hozzánk képest, jól megtermett hadi ökrök, szinte vágyták a háborút. Csak tudnám, mit lehet abban annyira vágyni? Na mindegy is. Szóval a németekhez képest kistermetűek voltunk, nehezen is bírtuk az ő kiképzésük. Az a germán meg nagyon ki volt hegyezve arra, hogy minket egzecíroztasson. Például, ha nem volt teljesen tele töltve a tank indulás előtt, akkor dupla távot kellett menni, és néha még a térképet is elvették büntetésből, hogy úgy találjunk oda a célhoz. Nagyon nem szerettük. Bár az ellátmány az elején nem volt olyan rossz, azért a speciális kiképzés résztvevőire aránylag figyeltek, hogy mit kapnak, de azért szerettek az éjszaka közepén felriasztani és hadgyakorlatra küldeni. Repülőbe be, a célpontot bemérni, onnan ejtőernyővel ki, majd a tankelhárító felszerelést is vinni kellett, és kilőni a célpontot. Emlékezetes kiképzés volt.

– Mai napig megtudná csinálni?

– Ma már lehet kicsit ijesztő lenne kiugrani egy repülőből menet közben, felszerelésben, de nem tudhatjuk, amíg ki nem próbáltuk. (Nevette el magát pöfékelés közben.) Bár már nem menne olyan olajozottan a dolog mint akkor, az biztos. Cseppet öregecske vagyok, ha nem is látszik, mivel jól karban vagyok tartva. (Újra felnevetett.)

– Mivel tölti az idejét egy ilyen igazi veterán, mint maga?

– Azt leszámítva, hogy túléltem, nem nevezném magam annak, inkább szerencsésnek, hogy átvészeltem. Láthatja, nem vagyok valami nagy darab, ezért még fiatalon is nehéz volt cipelni a löveget, meg megtartani… Bocsásson meg, megint elkalandozok, tessék ilyenkor rám szólni kérem, össze-vissza furikázok a gondolataim közt, emiatt sokat kell majd kihúznia. Szóval, most már egy idősek otthonában élek, egész szabadon ahhoz képest, hiszen mostanában is el döcögök azért erre arra. Egy kis bagett és bor társaságában ellátogatok régi kedvenc helyekre, aztán most már nem haza, hanem oda az otthonba megyek. Tudja, már nincsenek sokan a régi barátaim közül, ezért is költöztem oda saját bogaras öregedő korosztályomhoz.

– Hogy fogadták, hogy egy ilyen volt katona költözik oda?

– Jól, többnyire jól fogadták. Tulajdonképp ők tartanak karban (felnevet), ne haragudjon csak annyira szeretem ezt a kifejezést. De bocsásson meg, úgy néz ki lejárt az időnk, az egyik ápoló épp most jön. Remélem minden kérdésére választ tudtam adni.

– Igen és igen megtisztelő volt, hogy tudtam önnel találkozni. Már az egy öröm, hogy az olvasók felé tolmácsolhatom, hogy jól van.

Majd az öregek otthonának ápolója mikor oda ért felpattant rá, és elhajtott vele. Kedves olvasók, köszönöm, hogy velem tartottak az egyik utolsó tankelhárító harci Vespa-val készült interjúmra.

Interjúalanyom, ahogy szerényen oldalra néz, miközben azt mondja: „Ez csak a tankelhárító lövegem.”

(Illusztráció: Sperlonga beach – Vikrant Shitole)