Vasárnap éjszaka egy árny jelent meg a lakás ablakában. A szobában sötét volt, ám látszódott, ahogyan a fehér függöny mögül előbújik egy fekete alak – Dániel volt a neve. Az utcát nézte, és az utcáról hét másik nézett vissza. Vajon valóban őt nézték? Valószínűleg nem. Valószínűleg ott sem voltak, és Dániel álmatlan állapotában csak látni vélte őket. Mégis, számára valós volt mind a hét – különösen a hetedik.

Már legalább tíz perc eltelt, ám Dániel még mindig álmatlan volt, és az alakok még mindig csak figyelték. Úgy érezte, mintha ismerné őket valahonnan. Pontosabban: mintha az a hét ismerné őt. Neveket adott nekik sorra, hogy ne érezze magát olyan kényelmetlenül. Primitius, Secundus, Tertius, Quartus, Quintus, Sextus – mondogatta magában, ahogy az árnyakra mutatott. A hetediknél megállt, és halkabban mondta: Septimus. Nem tudta, mi is az, ami megállította, de valamiért Septimustól kirázta őt a hideg. Dániel egy időre elgondolkozott az életén, és meg is feledkezett a hét démonról az ablaka alatt. Mindenki jó embernek ismerte őt: szerették a nők, és tisztelték a férfiak. Csak a gyerekek féltek tőle, amíg meg nem szokták a közelségét. Micsoda jóhiszeműség! – gondolta Dániel – A keblükre ölelik az ördögöt is ezek a kisvárosi népek, ha elég szépen tud beszélni.

Bizony, igaza volt. Jó pár éve élt már a Nagy Teherrel. A múlt bűnei keselyűként keringtek a feje felett. Tetemmé tették Dánielt az elkövetett szörnyűségek, mert ahol minden nap egy vezeklés, ott eleven a pokol. Tudta, mit tesz, és tudta, hogy nem helyes. Csak ne lett volna olyan édes a tett.

Ismét lenézett az utcára, és nem látta többé a hét alakot. Nagyot dobbant a szíve. Mély levegőket vett, és hátrafordult az ágya felé. Ijedtségében elkiáltotta magát. Ott álltak félkörben mind a heten a szoba közepén. Septimus a kezét nyújtotta, és Dániel fejében visszhangzott a parancs: Gyere velünk, Octavius!

Illusztráció: Yue Minjun – Free and Leisure-10

Ádám mester reggel hat órakor rácsöngetett az asszonyra.
– Már itt van? – hunyorgott a mérnöknő a napfényben.
Nem szerette, ha ilyen korán zavarják. Mivel igen meleg volt, még slafrokot[1] sem kapott magára, így félig pucéran, alig tenyérnyi fürdőruhában nyitott ajtót a festőnek.
– Ígéret szép szó, megtartva úgy jó.
– Úgy, úgy, azért jöhetett volna később is, hiszen ilyenkor még a tyúkok is alszanak. Na, jöjjön! – simította el szeméről a haját. – Kicsit kócos vagyok – szabadkozott zavartan. – Reggelizett?
– Hogyne.
– Akkor lásson munkához!
– Kinyitná, kérem, a kaput?
– Máris!
Ádám mester komótosan zötyögött járgányával a tágas, szépen karbantartott udvarra. Kicipelte a vödröket az ütött-kopott autóból, a létrát és egyéb, szobafestéshez szükséges szerszámot.
A mérnöknő tekintete megakadt a férfin. De jókötésű pasas! Szinte hihetetlen, hogy észre sem vette eddig. A mester karjain csak úgy dagadoztak az izmok, s félig kigombolt inge alól kikandikált domború, szőrös melle. Vajon milyen lehet egy ilyen majommal hemperegni az ágyban?
– Elfogyasztana egy csésze cappuccinót velem?
Nocsak! – nézett nagyot a festő. Tulajdonképp gyermekkorától ismerte Katát, aki azonban mindig átnézett rajta. Ádám Ferkót részben mulattatta a dolog, miután a kiscsaj csöppet sem tartozott a csini babák közé: sovány volt és alacsony, arca pattanásos, orra horgas. De ami mulattatta, el is gondolkoztatta a fiút: akkor miért nem tudott így sem imponálni a kicsinek?
– Nos, megiszik?
– Miért ne!
Szótlanul ballagtak az elegáns, antik bútorokkal zsúfolt szalonba.
– Foglaljon helyet, mester!
– Ebben a meszes, olajos nadrágban?
– Hát… vegye le! – villant rá a mérnöknő szeme. – Látja, én is bikiniben vagyok. Ez a hőség… – törölte meg verejtéktől gyöngyöző homlokát. – Úgy tűnik, évről évre melegebbek az évszakok. Maga hogy bírja?
– Nehezen – matatott nadrágján a festő. – Azért gatyában mégsem ülhetek asztalhoz.
– És fürdőruhában? Várjon, hozok magának is egyet – térült-fordult a mérnöknő. – Voila[2]: kávé, konyak meg ez az izé – mutatott egy fürdőnadrágra. – A férjemé… volt, még abból az időből, amikor belefért egy normális dresszbe.
– Most hol van a doktor úr? Alszik?
– Házon kívül, mester, valahol Pesten „értekezik”, ha… igaz.
Szóval szalma – dobbant meg a szobafestő szíve, de már a következő pillanatban kinevette magát. Csak nem akar kikezdeni egy ilyen csontkollekcióval! Sem fara, sem melle, annál nagyobb szemölcs virul az orrán. Hm, a konyakot azért megízleli.
– Maga sportol? – gyönyörködött a szobafestőben az asszony.
– Én? Franckarikát, melós vagyok én, kérem, mikor sportolhatnék? Hajnalban kelek, és estig gyűröm az ipart. Azonkívül… Mit mondjak, öreg vagyok én már ehhez.
– Öreeeg? Megengedi? – tapogatta meg a férfit. – Hű, micsoda békák! Szereti a konyakot?
– Maga nem?
– Dehogynem! – töltötte tele a poharukat. – Proszit!
– Egészségére, mérnöknő!
– Kata – suttogta, közel hajolt a férfihez, és mélyen a szemébe nézett.
Szűzanyám, ha most látná az ura! Á, mit, nyilván ő is ugyanígy tesz Pesten – nyugtatta meg lelkiismeretét az asszony. Ma ezzel, holnap azzal csalja, ergo[3] épp itt az ideje, hogy visszafizesse a kölcsönt.
– Köszi a kávét, italt – fintorgott a festő –, de most már azt hiszem…
– Nyugi, mester, nyugi, messze még az este. Ej, csak egy pohárkával, utána nem bánom, tovább gyűrheted az ipart – tartóztatta Kata. Egy pillanatig habozott, aztán hirtelen elhatározással szájon csókolta a férfit.
– De mérnöknő!
– Parancsolsz?
– Bocsáss meg, de én ezt sehogy sem értem.
– Mit nem értesz?
– Hogy mi ez a 360 fokos fordulat, hiszen évek óta ismerlek, anélkül, hogy egyszer is érdeklődtél volna irántam – csusszant ki a festőből a hajdani sérelem.
– Pszt! Hallod? – húzta szívére a mérnöknő Ádám mester kezét.
– Látod, ez az! – húzódott el komoran a férfi. – Miért nem jutottam eszedbe máskor is, hercegnő?
– Például?
– Gyermekkorunkban – vágta oda zordan. – Amikor a kertetekben ástunk, szedtük az almát, vagy úri barátaiddal hetyegtél?
– Hát az biz’ elég régen volt – merengett el az asszony. – Nem beszélhetnénk inkább a jelenről, ha már mindenképp… csevegni szeretnél?
– Lehet, hogy túl snassznak[4] találtál? – folytatta Ádám mester. – Vagy a füleim nem tetszettek? Tudom, hogy túl nagyok, meg el is állnak kissé, de hát attól még leereszkedhettél volna hozzám. Mindenesetre mi ketten nem sokat csevegtünk: szia, szervusz, azzal pász, számodra nem léteztem többé. Pedig milyen jól esett volna, ha te is megkérdezed olykor: hát az apád hogy van? Vagy: éhes vagy Ferkó, várj, hozok egy üveg befőttet a kamrából – szorult ökölbe a keze.
Eszébe jutott szerencsétlen bicebóca apja, akivel ketten „besegítettek” néha Herczeg Kata apjának: fát vágtak, felásták a kertjét, és megmetszették a rózsáit. Jóformán ingyért, miközben otthon hét napból ötször krumplilevest ettek.
– Szegény – simogatta meg Kata. – Ha tudtam volna, hogy ilyen… éhes vagy…
– Mindegy, ami volt, elmúlt. Hála istennek, ma már mindenünk megvan: ház, autó, szóval minden.
– Család?
– Egy leány meg egy kisfiú.
– Gratulálok! – lombozódott le az asszony. – Szép feleséged van? Elnézést, butaságokat kérdezek.
– Szép – nyúlt hátra a kényelmes fotelben a férfi, s az alkoholtól, melegtől bágyadtan hunyta le a szemét.
– Te… te alszol? – szisszent fel a mérnöknő, miután a festő percek múltán sem szólalt meg.
Hogy nem bomolnak érte, hagyján, talán untatja is a fickót, de azt kikéri magának, hogy csak úgy elbóbiskoljanak itt mellette.
– Tessék? Nem, bocs – mentegetőzött a festő – csak a meleg…, és… Hát igen, fáradt is vagyok egy kicsit.
– Bunkó!
– Idefigyelj, hercegnő! – lobbant fel benne ismét a harag. – Igaz, hogy apám, anyám proli volt, és belőlem sem lett főmérnök, azért még nem kell mindjárt lebunkózni valakit. Egyébként mi a zűr, megsértettelek vagy egyszerűen ilyen a stílusod?
– Semmi, felejtsd el! – vonta meg a vállát lemondóan a mérnöknő. – Felőlem aludj, menj haza vagy…
– Kérdezhetek tőled valamit?
– Nem.
Hallgattak.
– Hát akkor… isten áldjon! – vette föl a nadrágját. – Örülök, hogy legalább egyszer jól… kicsevegtük magunkat – szúrta oda gúnyosan. – Kezit csókolom! – biccentett az elhunyt mérnök arcképe felé. – Remélem, jól érzi magát odaát.
– Állj! – rivallt rá az asszony. – Most én akarok valamit kérdezni.
– Majd… legközelebb, ha ugyan még találkozunk valaha.
– Kiböknéd végre, mi bajod van velünk?
– Veled… semmi, legalábbis kevés – torpant meg a markos piktor [5]. – Hanem az apáddal…
– Az apámmal? – értetlenkedett a mérnöknő. – Ő is megbántott? Persze, a pénz… Elég skótul fizetett, mi?
– Kedves, hogy beismered – mormogta a festő. – De arra emlékszel-e, hogyan halt meg a tata?
Herczeg Kata agyában felvillantak az emlékek. Valamelyik reggel átüzentek az öreghez, megérett az alma, nem segít leszedni?
– Gyerünk! – pattintott az öreg Ferkónak, jóllehet éppen aznap gyöngélkedett kissé, fájt a gyomra, szédült, így tántorgott a mérnökhöz.
– Pájinkás jó reggelt! – hunyorított rá tréfásan a gazda.
Azt hitték, becsiccsent, haza is küldték tüstént. Hanem az öreg kötötte ám az ebet a karóhoz.
– Kérem, mérnök úr, nem ittam én egy kortyot sem – erősködött, azzal felkúszott a fára, és fütyörészni kezdett.
Úgy öt percig trillázott, aztán csak hallják, hogy potyog valami a magasból. Rosszul lett a szomszéd, fogta a hasát, és öklendezte magából a früstököt.
– Várjon, mindjárt segítek – rohant a segítségére Herczeg Kata apja. – Ölelje át a fát, különben leesik.
– Sajnálatos baleset, de azt te is tudod, ha édesapád ránk hallgat, elkerülhettük volna ezt a malőrt[6]. Miért nem ment haza, amikor annyira kértük, vagy el sem jön, és annyi, végül is rajta múlt a dolog.
Ádám mester nem felelt, de a szívébe újból és újból beleszúrt a bánat. Szemet szemért, fogat fogért – fogadkozott valaha, egyszer ő is felnő, és akkor isten irgalmazzon neki. Nos, felnőni ugyan felnőtt, közben az öreg is meghalt, anélkül, hogy bárkinek benyújtotta volna a számlát. Nyicsevo [7], ami késik, nem múlik. Úgy tűnik, itt az ideje, hogy legalább a nagyságát megleckéztesse kissé.
– Feltennél egy CD-t nekem? Valami vidámat, amire csörögni is lehet.
– Csörögni? – képedt el az asszony.
– Ja – huppant vissza a fotelbe hidegvérűen a festő. – Hogyha már csevegtünk, táncoljunk is, nem igaz? Ennyivel még tartozunk egymásnak, utána nem bánom, hajíts ki, ha úgy tetszik.
– Keringő, tangó, rock, pop… ? – sorolta a nő tétován, s el sem tudta képzelni, mi ütött a férfiba, hiszen az előbb még epét, szikrát hányt magából, most meg, mirnix dirnix[8], csörögni szeretne.
– Csárdást, hercegnő, ez való a magyarnak.

– Szabad? – hajolt meg a mester Herczeg Kata előtt, és válaszra sem várva magához rántotta a doktornét.
A csárdást andalító tangó követte. Ekkor közelebb simultak egymáshoz.
– Te… te bestia! – csókolt Kata nyakába, leteperte a földre, és erőt véve magán végigszántott a testén, lassan, technikásan, hadd jusson el a csúcsra, mert csak az eshet nagyot, aki magasról zuhan a mélybe.
A nő ujjongva pihegett. Teste felizzott, és viszonozta a csókokat, lehunyt szemmel, melegen, ahogy a férjével csókolózott valaha. Csupán a lelke nem tudott felmelegedni sehogy sem. A férfi csókjaiban hidegséget érzett, amitől maga is fokozatosan lecsihadt. Eltolta a férfit, visszaült az asztalhoz, és rágyújtott egy cigire.
– Most mi bajod? – pislogott a festő. – Ezt akartad, nem? Vagy… rosszul csináltam valamit?
– Mondd meg, de őszintén: valóban érdekellek én téged?
– És én? – kérdezett vissza gyanakvóan.
– Tudod, hogy te voltál apuska példaképe a családban?
– Ez most hogy jön ide? Hopp! – állt meg egy pillanatra benne a lélegzet. – Elismételnéd, mit mondtál?
– Groteszk, mi? Miközben te ki nem álltad apuskát, ő folyton téged magasztalt: a Ferkó így, a Ferkó úgy, bezzeg ő… Én voltam a lánya, de te a szíve csücske.
– A kiskésit! – szelídült meg egyszerre. – Aztán mivel érdemeltem ki? Föltéve, hogy tényleg… kedvelt?
– Egyszerű: te hordtad a nadrágot, és apusnak csakis ez imponált.
– Te most ugratsz engem?
– Miért? Vannak ilyen emberek, és apuska éppen ilyen volt – nyílt meg a férfinak önkénytelenül a mérnöknő.
– Szóval ezért… gyűlöltél – gyúlt világosság Ádám mester fejében.
– Tévedsz: nem gyűlöltem én senkit sem. Zavarni persze zavart, de végül is beletörődtem a dologba. Anyuska kedvéért franciául tanultam. Apuska élt-halt a gépekért, és ugyanezt várta tőlem is. Így lett belőlem mérnöknő, nadrágba bújtam és eltűrtem, hogy időnként Karcsikának szólítson.
– Kinek? – robbant ki belőle a nevetés.
– Karcsikának – nézett rá görbén az asszony. – Na, hagyjuk! Igazából magam sem értem, miért mesélek itt ezekről, de abban biztos lehetsz, hogy én emiatt senkit sem kacagnék ám ki.

Megvagy, hercegnő, most megfogtalak! – ujjongott magában a férfi, és még hangosabban nevetett.
Az öregedő asszony kezébe temette arcát, és hallgatott.
– Csak nem sírsz, báránykám? – lágyult el a szobafestő, kicsit habozott, majd elhatározta, hogy csak azért is vérig sérti az asszonyt. – Gondolj arra, milyen jót dugtunk az előbb. Igaz, sikerülhetett volna jobban is, ha… Na ja, ha a ha nem lenne. De egyet se búsulj! Legközelebb megcsináltatod a fogaid, és akkor kívánatosabb leszel. Ami a dudáidat és ráncaidat illeti, hát istenem, mire valók az orvosok? Kis szilikon ide, néhány öltés oda, és esküszöm, még az uradnak is feláll – ütött rajta utoljára még egy nagyot.

Csend. A közeli templomban harangozni kezdtek.

– Kifelé! – emelte fel a fejét lassan a porig alázott kis nő. – Remélem, a jövőben messze elkerüli a házunkat – tért át a tegezésről ismét a magázásra.
– Örömmel – vett kezébe Ádám mester egy értékes porcelánbabát. – Milyen szép baba! – nézte, forgatta a nippet, azzal, zsupsz, kiejtette a kezéből; hadd törjön össze ez is csak úgy búcsúzásképpen, mint az apja, amikor leesett a fáról. – Bocsi, de restellem, ugye, nem volt túl drága? – mosolygott csúfondárosan.

Herczeg Kata az ajkába harapott, és… keresztülnézett a férfin.

– Ez az arc, pillantás…! Mintha már láttam volna valahol! – ütötte szíven valami ezúttal Ádám mestert. – Hát persze, gyermekkoromban, valahányszor levegőnek nézett a kisasszony. Hogy az istenfáját tudtam egy percig is szeretni ezt a szukát! – Oké, hercegnő, látom, keményfából faragtak. Azért egyet jól jegyezz meg: ha még egyszer egymásba botlanánk, úgy összetörlek, mint ezt a babát itt a szőnyegen – kapott a nő téglavörös hajába.
Herczeg Kata ijedten hőkölt hátra, és a haja Ádám kezében maradt.
– Nini, paróka!
A nő feje csupaszon fehérlett. Nem nőtt azon már egy árva hajszál sem. Fejbőre száraz, rajta szürke foltok, valamilyen gomba- vagy egyéb betegség nyomai.
A férfi megzavarodva pillogott. Hirtelen elfogta a szégyen és a szánalom. Még mondani szeretett volna valamit, végül csak legyintett. Belenézett egy babába, hogy ízzé-porrá törje.
De már összetört baba volt.

[1] Pongyolát. (fr.)

[2] Íme, tessék! (fr.)

[3] Tehát. (lat.)

[4] Kopottas, elhanyagolt külsejű. (ném.)

[5] Festő.

[6] Baleset, szerencsétlenség. (fr.)

[7] Oda se neki, nem baj! (or.)

[8] Hirtelen, váratlanul. (ném.)

Illusztráció: Mona Hatoum – Performance Still