Nevem Kocsis Ferenc. Ma töltöttem be 70. életévemet, és ugyancsak ma fejezem be azt a naplót, melynek írásába 2009. január 1-jén nekifogtam.
De hadd kezdjem ab origine, az elejéről! Értelmiségi családból származom. Apám röntgenológus, anyám altatóorvos volt egy jó nevű klinikán. Öt gyermekük közül én voltam a legfiatalabb. És, jaj, a legtehetségtelenebb is egyúttal! Mindegyik bátyám kitűnt valamiben. Albert a matematikában, Zoltán a zenében, mesterien zongorázott, Flórián a fociban, Gyurka a technika területén: órák, zárak, számítógép… Mindenhez konyított egy kicsit. Én semmihez, és bizony szellemileg sem igen jeleskedtem, mi több, kifejezetten gyagya voltam. Lobogó hajú fizikatanárom szerint legalábbis. Ezt addig mondta, mondogatta, amíg… Magam is elhittem? Ellenkezőleg! Bebizonyítom neki, hogy tévedett – fogadtam meg egy napon fogcsikorgatva. Lehetetlen, hogy bennem semmi se pislogjon. Az ám, de mi, a kutyafáját! A matekot, fizikát nem értem, tehát Alberttel nem kelhetek versenyre. És zongorázni sem tudok, hogy úgy sziporkázzak, mint Zolika. Meg akartam ugyan tanulni, de a bátyám folyton ledorongolt.

– Nem való az neked, öregfiú. Oda fül kell, ami neked nincs, ugyebár? Hiszen még a himnuszt sem tudod elfújni.

– Hát aztán! Beethovennek volt, amikor megírta a IX. szimfóniát?

– Az más. Ő Beethoven volt. De még ő sem boldogul, ha nem tanul meg zongorázni, kottát írni-olvasni… Mondjam tovább, öregfiú?
Ugyanígy vélekedett apám is, ezért mi tehettem egyebet, nekigyürkőztem egyedül a tanulásnak. Bevágtam néhány dalocskát, mint: Hallod-e te körösi lány, Túl az Óperencián, Boci, boci tarka. Többnyire az utóbbit pötyögtettem napestig:

Boci, boci tarka, Se füle, se farka, Mégis olyan tarka, Mint a macska farka.

– Elég, elég! Mindjárt megőrülök! – vesztette el türelmét anyám is egy idő után. – Ha nem frissíted fel a menüdet, kulcsra zárom ezt az átkozott pianínót.

Ekkor mást gondoltam. Ha a zongoratanulás nem megy – mert nem ment, bármiképp is erőlködtem –, gitározni tanulok. Hogy miért éppen gitározni? Mert olyan … romantikus, ugyanakkor könnyebb is.
– Könnyebb, de nem könnyű, és ezzel az erővel akár jó tanuló is lehetnél – figyelmeztetett édesapám. – Matekból bukdácsolsz, fizikából nulla vagy, énekből… Erről ne is beszéljünk, éppen ezért nem értem, mit akarsz te a gitártól.
Erre most mit mondjak? Hogy bennem is mocorog valami? Igaz, nem tudom, mi, de mocorog, és itt a legfőbb ideje, hogy megmutassam, mit érek.
– Ugyan, ne kukacoskodj! – jött segítségemre édesanyám váratlanul.
– Ha szereti, csinálja. Legalább addig sem klimpíroz, mellesleg tényleg ki tudja, hátha „benne is mocorog valami”.

Boldog mocorgások! A kísérletek, felfedezések korszaka! Milyen kár, hogy elmúlt, és nem kezdhetek semmit sem elölről, mert akkor sok mindent másképp csinálnék. Például többször hallgattam volna az apámra, aki nemcsak jó fej volt, de jó ember is egyúttal.

Visszatérve a gitárra, beiratkoztam egy tanfolyamra, s viszonylag hamar sikerült elkápráztatnom a bátyáim.
– Brávó! – gratulált Albika lelkesen. – Tüneményesen gitározol. Még egy-két hét és felléphetsz a Városi Művelődési Házban.
– A fenét, a Zeneakadémián! Egy ilyen nagy művésznek ott a helye, gyerekek. – froclizott ezzel szemben Zolika. – Mester, kérhetek egy autogramot?
– Köszönöm az elismerést. Tőled nem is vártam egyebet – foszlottak szét az illúzióim.

Ha más mondja, legyintek, vagy a szemébe kacagok, de Zolika profi volt, akinek a véleményére nem árt odafigyelni.

– Ne szívd mellre, csak tréfáltam – helyesbített gyorsan Zolika; bizonyára megsajnált, olyan arcot vághattam. – Kérlek, ne búsulj! – vigasztalt meg, miután napokig nem tértem magamhoz. – Azért a gitározás is művészet, ha… magas szinten művelik. Te… izé… elég jól játszol, és ha tovább gyakorolsz, maholnap együtt koncertezünk a zeneakadémián.
– Hagyd, ne erőlködj! Gitár, zongora…? Egyik sem az esetem, egyszóval neked volt igazad: balkezes vagyok és botfülű – adtam fel a reménytelen küzdelmet.
Pedig az a bizonyos belső hang belőlem sem hiányzott, és ha Beethovennek sikerült, én sem vallok kudarcot – bizakodtam kezdetben. Eredmény? Amint a mellékelt ábra mutatja: még gitározni sem tudok rendesen. Gitározni tényleg nem, de miért ne komponálhatnék például? – gyulladtak ki arcomon az izgalom rózsái. Ez még a zongorázásnál is nagyobb kunszt. Naponkénti gyakorlás, szolfézs és hasonlók nélkül is. Csak eldúdolok néhány dalt, és népszerűbb leszek a köztársasági elnöknél. A gondolatot tett követte, s már futottam is a zongorához.
– Hát ebbe mi ütött? – bámult utánam Zolika.

Egy pillanatig mereven néztem magam elé, majd, mint egy vércse csaptam a billentyűkre.
– Tetszett az improvizációm?
– Madonna mia, hívom a mentőket.
– Megtennél nekem valamit?
– Neked mindent. Rá kell hagyni, hiányzik egy kereke – grimaszolt Zolika.
– Le tudnád kottázni, amit az előbb játszottam?
– Ezt a kakofóniát?
– Ezt a… Igen vagy nem?
– Na, szia! Este találkozunk.

– Van egy meglepetésem – jelentettem be este ünnepélyesen.
– Jaj, ne! – rémüldözött édesanyám.
– Halljuk! – heherészett Gyurika. – Megírtad a X. szimfóniát?
– Azt éppen nem, de talán ez sem akármi. Opus1: zongoravariációk egy tételben – kattintottam be büszkén a magnómat, amire felvettem az egész etűdöt.

A család elképedve hallgatta.

– Na, hogy tetszett?

Zolika kirohant a szobából.

– Úgy látom, elfelejtetted, mit proponáltam nemrégen – dörmögte apám kedvetlenül.
– Nem felejtettem el, de attól még komponálhatók, ha jólesik.
– Ezt nevezed te komponálásnak?
– Nekem tetszett – vett védelmébe inkább szolidaritásból, mint meggyőződésből Albika.
– Szóval jólesik. Nem a bátyáid előtt akarsz véletlenül felvágni?

Éreztem, hogy elpirulok. Van benne valami, de mégsem ezért elsősorban.

– Még véletlenül sem. Csak próbálgatom a szárnyaimat, mielőtt végképp eldöntöm, honnan, hova repüljek.
– Költői válasz! Hát csak próbálkozz, próbálkozz, de ha rám hallgatsz, maradsz a fűrésznél, gyalunál. Jövőre végzel, és egy jó asztalos, biztosítalak, nemcsak többet ér, de többet is keres egy elfuserált művésznél.

Így maradtam a kaptafánál, pardon, gyalunál. Egyelőre, mert a szakmunkásképző elvégzése után nem sokkal megint megkísértett a művészet. Csak most, a változatosság kedvéért, költőnek képzeltem magamat. Első versem, melyet még egy elektronikus újságnak is beküldtem, így hangzott:

Az én városom Irgum-burgum, bekaplak, zsebre váglak, felkenlek. Te vagy az én emberem, mindent megkapsz, ha kiszolgálsz. Ember, hazudhatsz, de csak úgy, hogy elhiggyék. Lám, a politikus is hazudik, és milyen szépen boldogul. Azért te ne így hazudj, hanem úgy, hogy nem hazudsz. Érted? Nem érted? Sajnálom, nem tehetek róla, hogy hülye vagy. Tegnap bankot rabolt két símaszkos aranyifjú. Szükségből? Virtusból. Unatkoztak szegények, s mivel visszaadtak minden dollárt, eurót, még meg is dicsérték őket az újságban. Az utcákon szeméthegyek bűzlenek, és hajléktalanok serege kujtorog. A sarkokon kurvák integetnek, s lépten-nyomon kutyaszarban gázolunk, de még ez sem baj, mert szerencsét hoz, így mondják. Folytathatnám, de mi célból? Ez a város, ahol születtem, de biztosan nem az, ahol meghalok.

Versemet nem véleményezték, viszont megjelent, amitől egyből visszakaptam az önbizalmamat. Testvéreim gratuláltak. Többet nem is akartam elérni. Egyedül apám hümmögött.

– Neked nem tetszik?
– Kezdetnek nem rossz. Komolyan, de… Tudod, valamikor én is verseltem, amíg rá nem jöttem, hogy a témáim lerágott csontok, melyekről már semmit sem lehet lerágni, mert… Tudod, miért? Mert nemcsak a történelem, az irodalom is megismétli magát időnként – érvelt rezignáltan, józanul.
– Akkor… akkor többé ne írjak?
– Én nem írnék. Csak, ha jobban, szebben írnék másoknál. Aztán az sem mellékes, hány költő adja egymásnak a szerkesztőségekben a kilincset, amit, bevallom, nem is értek igazán – simogatta meg az állát tűnődve.
– Remélem, én jobb vagyok az átlagnál.
– Az emberek egyre kevesebbet olvasnak. Hogy miért? Látod, ezen még nem is gondolkoztam. Mindenesetre ez a szomorú valóság, amiből legfőképp a verseket száműzik, így az lenne logikus, ha kevesebben is írnának. Hiszen olvasókból lesznek az írók, költők is. Erre mi történik: maholnap több lesz a költő, mint az olvasó – folytatta érvelését a jó öreg. – Mit mondtál? Kicsit elkalandoztam. Elnézést!

– Remélem, én jobb vagyok az átlagnál.

– Majd elválik, fiatalember, majd elválik. Viszont adok egy tanácsot: küld be a verseid valamelyik nyomtatott újságba, ahol rosta, műbírálat is létezik. Ott, ne félj, egyből lemérik, hány kilót nyomsz, barátom.

Még szép, erre apám nélkül is rájöttem, ezért kizárólag nyomtatott lapokat vettem célba ezután. Én őket, ők engem, amíg annyira összevissza szurkáltak, hogy lassanként nemcsak nem írtam, de nem is olvastam többé verseket.

Illusztráció: Education to empower