Epilógus

Soha sem láttam viszont, s nem sokkal ezután magam is odébb álltam egy… alma materrel. Aztán ismét elsuhant egy esztendő, melynek végén újfent szerződés, azaz kenyér nélkül maradtam. Hacsak a Czinka Pannán… Tényleg! – ütöttem a fejemre. Nem elit iskola, de ha nincsen ló, a szamár is megteszi.

– Czinka Panna? Hol van az már! – ingatta meg a fejét a vezér helyettese, egy egérképű tanfelügyelő. – Most mindenki egy iskolában tanul: román, magyar, cigány, elvégre nincs közöttük különbség, ugye?
– Jogilag nincs, amúgy ön is nagyon jól tudja…
– Tudom, de mint szeretett elnökünk, Ceauaşescu elvtárs kiemelte…
– A cigányságot fel kell emelni.
– Erről van szó. Katedra pedig nincs, úgyhogy ha megbocsát…

Nem foglalkozott többé velem, mintha ott sem lettem volna. Tett-vett, intézkedett, mert egy tanfelügyelő roppant elfoglalt hivatalnok ám.

Szóval Czinka Panna nincs többé. Azért hadd lássuk, jelenleg hogy néz ki! – baktattam el egykori Canossa járásom színhelyére. Szó se róla, szépen letarolták: gizgaz, rom, szemét itt-ott egy két kalibával, amit nyilván később tákolhattak oda nosztalgiából.

– Jó napot, tanító úr! – rezzentett fel emlékeimből egy nagy hasú extelepes.
– Nini, a Czinka Panna-i cigány vajda!
– Nem is olyan rég, még itt volt az otthonunk – merengett el a vajda is. – Nem szebb, mint az új, azért csak ez volt az igazi. Tudja, én itt születtem – tette hozzá magyarázóan. – Hanem maga, tanító úr, szépen cserbenhagyta a romákat.
– Én? Mikor?
– Hát a tavaly, amikor hiába vártuk, hogy visszajöjjön.
– Tanítani? Ne vicceljen! ‘Sze nem szívelnek maguk engem, Rostás úr.
– Dehogynem! – nézett nagyot az elöljáró. – Még most is, egy év múltán is a legjobb tanítóként emlegetik a negyedben. Maga, igen, maga volt nekünk a legjobb barátunk. Az egyetlen tanító, aki együtt bokázott a purdékkal! Most hol tanít? Remélem, maga sem felejtett még el bennünket.

Meghatódtam. Nem is sejtettem, hogy ilyen jó szívvel emlékeznek rám a cigányok.

– Egyelőre nyaralok. Nincs munka, katedra, ahogy a tanítok szokták mondani.
– De hisz ez nagyszerű! – örvendett meg a hírnek a jó vajda. – Akkor legyen újra a mi tanítónk.
– Kár a gőzért! Sajnos nem lehet, ha egyszer tényleg nincs munka.

A vajda elgondolkozott.

– Mindent lehet, ha akarjuk, ezért ismét megkérdezem: visszajönne hozzánk, tanár úr? – nézett a szemembe komolyan.
– A Czinka Panna-i tanítók…?
– Ugyanazok, ha erre kíváncsi.
– És a direktor? Még mindig ő igazgatja az iskolát?
– Nem, leváltották. Most egy asszony a nagyfőnök.
– Ebben az esetben… Igen, visszamennék, ha… lehetne.
– Köszönöm! Ezt akartam hallani. Viszontlátásra! – fogott kezet velem boldogan. – Adja be a kérvényét, a többit meg bízza Rostás vajdára.

Egy teljes napig haboztam, kilincseljek-e ismét a vezérnél. Végül úgy döntöttem, lesz, ami lesz, utoljára mégis megpróbálom, aztán… Aztán nincs kizárva, hogy örökre hátat fordítok ennek a pályának, merthogy elutasít, az szinte száz százalék.

Tévedtem, hála Rostás vajdának, aki kerek perec kijelentette: fogadjanak vissza, különben egyetlen rajkót sem küldenek a suliba.

– Éljenek a Czinka Panna-i tanítók! – rikkantotta el magát a tanévnyitón szorongó szülők közt. – Na, mit mondtam? Ugye, hogy mindent lehet, ha nagyon akarjuk – súgta később a fülembe, azzal átnyújtott egy csokor gerberát.

Igazad volt, kedves, nagy hasú barátom. És ezt most, húsz év múltán sem látom másképpen.

Csak a cigány asszony köpete ne égne még mindig az arcomon.

 

(Illusztráció: Abstract Gerbera Daisy  by Terry Davis )

Felmérjük a telepet

A következő tanévben megkezdődtek a telep felszámolásával kapcsolatos előkészületek. Ennek legelső lépéseként fel kellett mérni valamennyi lakhelyet, hogy majd ennek arányában kapjanak lakást a roma elvtársak. Koordinátor: a polgármesteri hivatal. Végrehajtó szerv: a váradi 1. számú iskola, pontosabban a Czinka Pannai-tanítók.
A telep lelkesen ünnepelt. Csupán néhány dádé ragaszkodott a házához. Ezek be sem engedtük bennünket. Égre-földre esküdtek, ha lerombolják a viskóját, a tanács elé vonulnak, és felgyújtják magukat benzinnel. 

– Éljen Nicolae Ceauşescu, a cigányok barátja! – torkolták le a fiatalabbak, férfiak, asszonyok, mindenki Ceauşescut magasztalta, dicsérte, amiért húst, kenyeret, és íme, még lakást is ad a romáknak.
– Tyúkeszű népség! – biggyesztette le ajkát Márton Erzsike. – Tudják ezek, kit éltetnek?
– Naná, hogy tudják! – biccentett Gizike egy idegen felé úgy 50 méterre a romák közt.

Egy csavargónak álcázott, bajuszos ember volt, amúgy szekus besúgó, aki nem egy romát juttatott már dutyiba. Az egyik házban félrehúzott a családfő.

– Hány helyiséget számolt fel, édes tanító úr? – kacsintott rám cinkosan.
– Amennyi van: két szobát és egy konyhácskát.
– Nem kevés ez egy ekkora családnak? ‘Sze tízen vagyunk rá, kezit csókolom.
– Gratulálok! Szépen kitett magáért!
– Mi így építjük a szocializmust – vigyorgott Czinka Panna utódja. – De ami kevés, kevés. Két szoba! Pfuj, hogy férjünk mi el ennyiben?
– Jó kérdés! Majd szólok, ha kitaláltam.
– Én máris kitaláltam: sehogy. De ha két szoba helyett hármat-négyet ír abba a füzetbe, örökké hálás leszek magának – nyomott a kezembe néhány gyűrött bankjegyet.

Nem volt sok, ezért megtoldottam én is egy bankóval.

– Vegyen rajta húst a kölyköknek!

A gazda mérgesen vágta zsebre a visszautasított kenőpénzt.

– Tünde! Gyere ide az apádhoz! – kiáltott oda egy csenevész, kb. 17 éves leánynak. – Tetszik? – kérdezte tőlem mogorván.

Nem tetszett. Túl kicsi volt, pattanásos arcú és nagy orrú.

– Hogyne! Egész helyes csajszika!
– Vedd le az inged, galambom!
– Rendben van, hagyd abba! Beírok még egy szobát a füzetbe – hazudtam, csakhogy megszabaduljak a családtól.

A lakterületek összeírása után hirtelen megváltozott a tanítók iránti hangulat. A telep érezhetően barátságosabbá vált. Még köszöntek is, ha megláttak, és ráparancsoltak a purdékra, járjanak rendesen iskolába ezentúl.

– Ha másért nem, ezért megérte felmérni a viskókat – mosolyogta el magát a filigrán termetű, többnyire mélabús Gizike.

Alig pihentem ki az összeírással járó izgalmat, újabb feladatot kaptam a diritől. Mivel elköltözött egy tanuló a telepről, kézbesítenem kellett a szülőknek egy hivatalos levelet.

– Nekem?
– Magának, utána sürgősen kérje vissza a könyveit, amiket az iskola év elején kölcsönzött a gyereknek.
– Igenis! Cím? – forgattam jobbra-balra a borítékot. – Nem látok rajta címet, igazgató úr.
– Nézze, az az igazság, hogy nem tudjuk, hova költözött – simogatta meg az állát az igazgató. – De majd… hm… maga kinyomozza. Ajánlom, menjen ki a telepre, és kérdezzen meg egy-két szomszédot, mert a könyvekre mindenképp szükségünk van.

Nem ellenkeztem, kimentem. Takarító már voltam, mellette kertész, levélhordó, nép- és állatszámláló… Miért ne lehetnék hát nyomozó is, ha ettől függ, jövőre munkanélküli leszek vagy tanító.
A szomszédok semmit sem tudtak a családról. Talán a Veréb utcába költöztek. Elslattyogtam a Veréb utcába.

– Varga? Nem ismerjük – rázták meg sorban a Veréb utcaiak a fejüket. – De ott van a sarkon túl a Corvin köz, ahol lakik néhány üstfoltozó. Nincs kizárva, hogy ők ismerik.

Ráhibáztak, ismerték, meg is mondták ízibe, hol keressük őkelmét: a Cszinka Panna-i telepen. Na, helyben vagyunk: ugyanoda küldenek, ahonnan elindítottam a nyomozást.

– Én tudom, hol lakik – sajnált meg végül Gianni, a híres énekesről elnevezett tanulóm.
– Hol?
– Avram Iancu 60.
– Rendes csávó vagy! – nyomtam fejére egy barackot. – Miért nem mondtad hamarabb?
– Ő a barátom.
– Értem, és… köszönöm. Ne félj, nem fogom bántani.
– De maga a tanítóm – tette hozzá csöndesen –, ezért, ha a tanító bácsi rám hallgat, inkább elfelejti azokat a könyveket.
– Miért, eladták?
– Mert…

Nem folytatta, csak vállat vont, és otthagyott. 

A füles helyes volt: végre megtaláltam a madárkát! Épp az udvaron focizott, amikor észrevett.

– Daj, daj! Gyere ki! Itt a tanító úr! 

A házból, mint egy nyíl suhant ki egy mezítlábas, csapzott hajú anyuka.

– Maga az? Mit akar a fiamtól?
– Tőle semmit! Hoztam az iskolától egy levelet.
– Már semmi közünk magukhoz. Elköltöztünk, nem látja?
– De, látom. Azért csak vegye el, és írja alá, hogy átvette!
– Írja alá maga! Nem tudok én írni, mit képzel!
– Akkor talán a Varga úr.
– Nincs itthon. Nyaral, ha éppen tudni akarja.

Más szóval becsukták – a Csinka Pannai-a zsargonban. Aláírtam én, aztán kértem a könyveket. Persze hiába, állítólag elkallódtak valahol.

– Hát keressék meg! Segítsek? – indultam volna befelé.
– Hé! Álljon már meg, a szentségít! – emelte fel a hangját az anyuka. – Mégis mit gondol, megengedtem magának, hogy bemenjen?
– Mit kiabál maga ezzel a szegény asszonnyal? – bukkant elő hirtelen egy összeszabdalt arcú atyafi.
– Én kiabálok? Már bocsánat, de…
– Verd ki a fogait! Ki akar bennünket rabolni – köpött az asszony gyűlölködve az arcomba.
– Ne bántsátok! – állt eléjük váratlanul a kis Varga. – Nem csinált semmit a tanító úr!
– Kedves emberek! – töröltem le az undorító váladékot. – Tanulhatsz tőlük, kis Varga.
– Mi? – meredt rám a sebhelyes arcú. – Na, tűnés, még mielőtt kiheréllek!

Alkonyodott. Az égen fekete felhők gomolyogtak.

– Alá’ szolgája! Örülök, hogy találkoztunk.

Hirtelen megdördült az ég, s a következő pillanatban hatalmas eső zúdult a városra.

– Gennyláda! – lökött búcsúzásul egy tócsába, s behúzott vállal inalt fedél alá.

Utána a kölyök meg a csapzott hajú anyuka. Sziszegve, ruhámat tisztogatva kecmeregtem ki a tócsából, s amint felnéztem, ismét a Varga-gyerek állt előttem.

– Itt vannak a tankönyvek! Üdvözlöm Giannit és a tanító néniket.

 

(Illusztráció: )