Semmi

Megszáradt morzsák
Hideg tálban
Kiszáradt kút
A pusztaságban

Csend, s homály
Borúja leng
Fűben kaszák
Életlenek

Felhők lomhán
Ücsörögnek
Dermedtséget
Szürcsölgetnek

Kiált a csend
A homály megköt
Közel s távol
Leült a köd

Fagyott a táj
Lopózik az est
S minden semmit
Sötétre fest

Jobban

Csak az tud halni, ami él
Csak az tud szeretni… Ki tud?
Vannak, akik a kirakatot bámulják folyton
Sóvárgó kisgyermekek a szürkeség ködén
Van, aki a csoportmunkát is kussban megússza,
Beéri a fűtetlen lakással,
Ő úgyis kibírja!
Én jól akarok szeretni, jobban…
Hogy érezzem, belehalok, és majd ne
Mondhassam…
Szóval hazudni fogok.

Vagy nekem…

A 90%-os leárazás
Mellette még a habos kávé
S az újraaszfaltozott út
A sikeres felvételi
A deszka, mi megtart
Jöttél, fogod kezemet
A múltam immár
Felszáradt vízcsepp

(Illusztráció: Amy Corbett: Dry The Rain)

Szóhoz jut a nyelv

A megértendő dolog útja

Lám, az önazonosság se mozdulatlan.
Az identitás nem hőkezelt.
Mert az igazi tudás megíratlan.[1]
A zsigerekben van a nyelv.
Bár a kavicsok dobódnak.
Még mindig a törvény a csónak.
Beszivárog a réseken a kegyelem.
A tárgy, a motívum s az élmény.
Mint látványt a szem, hintáztatja
Az esőcsepp a fényt, a pillanatot.
Már nem az apám ó-embere vagyok.
Hanem az új, átírt természet.
Akit épp a gondolat miatt nem ér el
Az enyészet. Mert ott a szellemem.
Ama vér. Ami egy mindenséggel felér.

Az örök eredete

Miként lehetséges, hogy ered, ami mindig volt

Érzéki látszás. Átadjuk a szövegnek magunk.
S legyen a papíron print. Ige.
A világok termelője. Rezgés és zúgás.
Reggelbe csomagolt mondatok.
Szó-zsemlemorzsa. Anyag a nyelv.
Élővé tett dikció és fikció. Pocakos manzárd.
Lefogyott szekrények.
Megannyi könyv a befőttek között.
Néhány kép a falakon, Salvador Dali,
Szétfolyó idő. Chagall. Piros-kék kecskék.
Picasso szellemei. Kerubok, szeráfok.
Paul Klee hangyái a varrógépen.
A befejezett mű. Illúzió és harmat.
Ágak. Kéz. Gyanta és méz.
Szőlőszemek a gitárdoboz alján.
S elkiáltja magát a hárfa. Zengj, Isten
Szép álma. A felszínről kitörölte
Az emberiség, de a mélyből újraírják
A spórák az angyalnyelvet.
Jézus bűnösöket legeltet.

Páfrányfenyő

Szférák, kaptafa, kalucsni

Pálinkás étcsokoládét ettünk este.
A Kálvin térre emlékeztetett,
Debrecenben, a vilmoskörte íze.
Okos karkötőt kaptál édesanyádtól.
Abban napoztál a Petra
Nevű kősziklán. Bárányok jöttek
A tengerpartra. Ritka látvány. Mondtad.
Édességgel kínáltad a juhokat.
Gyík futott el a szalmakalap alól.
Rímet kerestem és segített a Hold.
Ősi eszközök akadtak a kezembe
A nyaralóház kamrájában. Szamovár. Gereblye.
Kalucsni. A suszter kaptafa.
Egy sperhakni. Álkulcs, ahogy apám mondta.
Mindig vágytam olyan valamire.
Ami kinyit mindent. Megold, helyreállít.
„A szférák fölött hullámzó kompetencia.”
Megkapjuk, amit akartunk, csak másként.

[1] Kovács András Ferenc: Ars memoriae.

(Illusztráció: Emily Balivet: Feather Goddess)

zajcsend

tekintélyes burleszk
fényes arcok tánca
hitetlen tekintetek
lecsendesült nappalok arca
fáradt szemek küzdelme
az éjjelt kiáltja a fáradtság
nem nyeli el a fájdalmat
csak visszaköhögi azt
bolyongás következik
keressük együtt a zajt
minden neszt felveszünk
bágyadt küzdelem ez
a váratlan védelemért
nem éli meg azt a harcot
a sokáig elbújt önigazolás
elhagyjuk magunk után
mintha velünk lihegne
valami biztató előjel
hogy van remény
a csendmentes létünkre.
beszélj te, én hallgatlak
jó kezdet ez a végtelen
párbeszédig magunkkal.

jelmezben

a hegyekre kiáltok,
a szembesülés kivár,
a szavak nyikorognak
a szélben, eltart egy darabig,
hogy észleljem a hiányt.
de tart, és tartani is fog,
amíg nem rendezek egy
fikciós jelmezbált.
emlékek gyülekezőhelye.
együtt építjük a valósnak
hitt ernyedt múltat.
tovább és tovább.
nagy levegő és vége.
elakadt a jel,
a múltidézés kifogott
rajtunk.

tájiszony

Rászállt az idő a tájra,
de az angyalok
elhagyták szárnyaikat,
fél lábbal lebegnek
a kitaszított térben,
mint felhőbe zárt ígéretek.
lezáratlan üresség,
felesleges part, ahol élnek.
hipotetikus tudat issza
a fáradt csendek vízét.

(Illusztráció: René Magritte: Treasure Island)

Gyorsvonat

A pályaudvar széle, hossza
új macskakővel volt lefedve,
a pad miért várt félbeosztva,
magam se tudtam, és veled se.

Csak ültünk rajta kéz a kézben,
vonat sikongott, füstje morgott,
pár vén csavargó gyűrűjében
daloltunk közben country-rockot.

A csillagok, mint fémforintok
pörögtek érces ritmusára,
hogy nem retúrjegyet szorítok
begyűrve táskám kis zugába,
te nem sejtetted ott, a gyorsnál,
tőlem már akkor messze voltál.

Palackposta

Konok szemekkel, már a csendbe bújva,
nagy álmodásban élek itt a földön.
Porrá s kaviccsá bont a szél le újra,
kitelt időmet szűk palackba töltöm,

s a végtelen vizekre rábocsátom,
amíg szitálva hull az ég ezüstje;
túl annyi éven, gáton és mocsáron,
a mély dacos hullámait leküzdve,

most fénylik át a véges messzeségen,
majd semmivé folyik, vagy túlra csobban;
talán kifogja egy halász az éjben,
s feltámadok, – ha olvas – új dalokban.

Fényt szitál a lomb

Mennyi szín, ezernyi érzelem pezseg,
lombok álma, hűse, óceánja
zúg bomolva, árnya rám vigyáz ma,
mint betegre gondos, ápoló kezek.

Fényt szitál a lomb, a mérhetetlen űr
forradásait fehérbe vonja,
kínjain lazít, betéve gyolcsba
ring a múlt szilánkja tépte seb belül.

Csillanó puhán simítja homlokom
zönge dallamok korál imája,
visszazeng fülembe tűfok ormokon

gyönge léptem, egy se volt hiába;
adj erőt, ha majd a véggel osztozom,
hittel érjek át egy új világba.

(Illusztráció: Lana Guise: Talking to the Sun)