Lehetetlen klónozás

Istenem, egy olyan világra hoztál, amelyik az imádság új módozatait találja ki
hogy elérjen téged. A normatíva-rendszer, az előírások, a szigorú reggeli zabkása tejjel,
és a jól teljesítő talponállós ételek átalakították lelkivilágunkat, rothadt,
puha kopoltyúkkal lélegzünk. Én nem kértem tőled műanyag dobozokat
vagy sztaniolt, a vízen úszó vendéglőket, a felfüggesztést, a felúszás másodpercétől
én egy módszeres elmét kértem, amelyik képes olyanra mint mondjuk a paranormális szövetek, gobelinek
és az édes borok, szerető emberekkel és a csend.
Istenem, ezért vigyél el Bandi bácsi kocsmájához és felejts ott
amíg már összetéveszthető leszek a hellyel, ott van a Bergenbier sátorlap és a cement, hogy higgyen nekem
városra férjhez ment lánya, akinek már gyereke van, és nem engedik be a szülői házba.
Így lehet ez azok után a napok után, amikor lehetnék a felesége, nézd csak milyen nagy lettem, és nem tudok
szinte semmit sem a testi fájdalmakról.  Ökölnyi bogot akarok növeszteni a koponyámban
miután évek múltán jobb kezemet a fejem alatt tartottam és a a balt meg köröttem.
Istenem, ebből az életből csak az örömöt tudom megtanulni, és attól félek ez nem elég.
Úgyhogy változtass át, ne takard el az arcomat, lehetek egy ingázó bakancsa által széttaposott zuzmó.
Fentebb ezt magyaráztam, hogy megelégedek a vidéki élettel. Vagy változtass egy magas üveg-tömbházzá
amelyet a titkárnők körömágyukkal fényeznek, vagy egy dísznövénnyé, amit senki sem vesz észre,
egy magányos hegyi kastély párás kovácsoltvas szerkezeteivé, vagy valami bőrének egy darabkájává
Istenem, vagy mindent vagy semmit, mert fáradozok. Csak itt ne hagyj, ahol mindenki
különböző nyelveken imádkozik, különböző egyházmegyékben más-más kiáltások és biztatások – mert én itt
tudok csak örülni, és ez sohasem elég.

Gyógyír egyszerű embereknek

el akarom hinni neked, amikor azt mondod,
egyetlen csupor levendulatea
ellazítja az izmokat, és lassan elaltat.
ma már tudom
hogy örökre elveszítettem az állásomat,
az elköteleződés és az öröm nem elég, hogy fenntartsa
az elmét, amely elszántan foglalkozik
a nagysággal.

aki vár rám, aki vadászik rám,
az lássa el a szívet vérrel és a lábat vízzel,
karmaimtól kapjon el a szárazon,
hasznavehetőségem csöpögjön minden testnyíláson,
aztán egy ököl ragadjon meg.

el akarom hinni neked, ha azt mondod,
hogy nincsen vége napjainknak,
és ha még nem jött el az éjszaka
íme a bölcsődalom.
szerveim ragyognak a sötétben,
a holddal, félholddal, és a csillagokkal
egy újszülött szobájának falán.

hosszú ujjak
hívnak, és megmutatják
az ágyat, amelyben nap mint nap
fáradt nők sarkukat érintik,
együtt szépítkeznek és elszárad virágokkal,
érintik arcukat,
gyönge fény mellett teát forralnak,
nedves zsebkendővel ápolják a párjukat
kikerülve a betegség gödreit.

a város melletti erdőben jártunk,
a tüzek megnyugtatták a gyökerekben levő emlékeket.

Ifjúkori végrendelet

A fiatalon elhunyt költők életrajza
egy sor lehetőségről beszél a pályájukkal kapcsolatban.
Ha a családtörténet mellettem szól,
pár évet könnyen meg lehet menteni,
és lemondások meg viszályok között vígan hajtok előre.

Anyám felől marad egy bejelentett öngyilkosság bátorsága,
a maga szomorú kegyességével, szemüveg és kopaszság,
amit sosem magyarázott meg senki, úgyhogy
egyedül kapargatom össze a történetet, ahogy román falvakon kelek át autóban ülve,
az utcákon iskoláslányok és nénik járnak, és nem tudnál különbséget tenni közöttük,
és temetők az oldalban – egy olyan kartográfiai struktúra,
egy földi út- és hídszerkezet, amely alatt
műanyag szegfűkoszorúk a tisztaság és erényesség illatát árasztják.
Főként ott van ez, ahol egy igazhívők által kitöltött lista az örökkévalóság
bizonyságát ígéri, ami pedig a többieket illeti, szánhatjuk szegényeket.

Apám felől kapom az egyke vidámságát,
és számos lehetőséget az életben, ami halhatatlanná tehet egy férfit.
És a szerelmet, amelyik nem létezett mielőtt fel nem találta volna –
ő az a lélekkel telt agyagmadár, amelyiken keresztül a gyerekek megérthették Jézust,
de ugyanakkor egy pokoli és prófétai kürt, amelyik őrzi nyugtalanságomat nap nap után.
Az ő rendszereiben nem hallani halálról,
az iskolában arra neveli a gyerekeket, hogy hasonlóan viselkedjenek mint ő,
a gyerekek meg csak felfognak valamit boldogan bólogatva.

De ha eljön a halál, részvételésekről és előzményekről kérdezi őket
végtagjaikat simogatva. A gyerekek a nyelvükkel vetnek keresztet,
és újjal mutogatnak az apára.

Az életet kaphatjuk is, és mehet így nagyapától és nagyanyától.
Ott, lám, egy römitábla, szélüknél megsárgult figurákkal –
csak a temetési terítők maradtak fehérek.
Ezeket minden hónapban előveszik és ismét összefogják, hogy ne lepje be a por. Egy csendes szertatás,
csiklandozza, forgatja, kimossa a gyomrom ezt, és minden héten
egy újabb, ráncos, fekete foltos nehézséget vállra emelhetek.
Papírtasakba csomagolva, ezek a történetek, amiket elmeséltek,
avasodó terhekké válnak, menedéket találok bennük mint egy kápolnácskában,
kétségbeesve keresve a forrásokat.

Száva Csanád fordításai

Ioana Tătărușanu jelenleg egyetemi hallgató a Bukaresti Egyetem filológia szakán. Korábban az Alecart irodalmi folyóirat főszerkesztője, több jelentős költészeti fesztiválon vett részt, mint például: Poets is Transylvania, Poezia e la Bistrița. Jelenleg a Poesis International folyóirat és a Poetic Stand online folyóirat szerkesztője.