Géza bácsi már kilenc éve nem tanított. A nevelés persze nem olyan mint a villanyszerelés, az embernek a vérévé válik. Küldetés ez. Étosz a javából.
Egy magányos, nyugdíjas tanár persze ritkán találkozik gyerekekkel. Géza bácsi leginkább csak a társasházban lakó gyerekes anyukáknak szokott tanácsokat osztogatni. Melyek a gyereknevelés aktuális trendjei. Melyek a tanulási zavar biztos jelei? Hogy kéne… mikor, meddig, mennyire,. Ám ezek a nők nem voltak hálásak. Géza bácsi megpróbálkozott apróhirdetéssel: nyugdíjas tanár délutáni korrepetálást vállal. De kinek kell egy nyugdíjas földrajztanár, aki nem beszél angolul, és nem tudja, hogy mi a különbség a paralelogramma, a paradeltopipoid és a deltoid között? A szülők kinevették. Maradtak hát a buszon utazgató vagy a játszótér szélén őgyelgő anyukák. Géza bácsi nekik is tanácsot adott: mikor kell logopédushoz vinni a gyerekeket, pontosan hány óra testmozgás egészséges. De hogy játszótéren őgyelgő mamákkal szóba elegyedhessen, neki magának is őgyelegnie kellett – és ki lehet gyanúsabb, mint egy, a játszótér sarkában a gyerekeket bámuló sovány öregember?
Mi Japán fővárosa, tudod-e?, kérdezgette egyszer egy magányosan ácsorgó kislánytól. És ki volt az a hajós, aki először megkerülte a földet? Erre a padon ülő anyukák előkapták a mobiljukat, és rendőrt hívtak rá.
Ezek után Géza bácsi többnyire céltalanul rótta az utcákat vagy a konyhaablakából figyelte a társasház lakóit. Ki hánykor indul, mikor érkezik. De ha legalább lenne egy kutyája! A téren hány fontos, jó és megszívlelendő tanácsot osztogathatna! De sajnos egy ósdi rendelkezés miatt tilos volt kutyát tartani a társasházukban. Géza bácsinak időtlen idők óta csak aranyhalai voltak.
A „kutyás szabályt” egyébként még az ő édesanyja fogadtatta el a ház lakóival. Emmi néni ugyanis nem bírta az ugatást, a piszkot, a kutyákkal való rajcsúrt, a felfordulást. A macskákat is utálta, de még a tengeri malacokat és a hörcsögöket is. Példás rendet tartott, három-négy évente kifestette a szobákat, minden évben átnézette a konvektorokat és a vezetékeket, feltakaríttatta a pincét, mert rögeszméje volt, hogy a patkányok beleköltöznek a csövekbe. Hogyan költözhetnének, anyuka, hiszen bele se férnek. De Emmi nénit, az anyukát ez nem érdekelte.
Hét éve aztán rászakadt Géza bácsira a szabadság. Ő már nem tologatta hetente a bútorokat, nem hajkurászott patkányokat a pincében. A pókok elfoglalták a sarkokat, hangyák szaladgáltak a konyhaszekrényben, és mintha a függönyök is életre keltek volna: szürkésen-sárgásan lengedeztek az örökös dohányfüstben. De honnan volt anyukának annyi pénze tisztítószerekre? Hogy volt képes mindent megjavíttatni és időben befizetni? Géza bácsi annyira elmaradt a számlákkal, hogy kénytelen volt nyaranta táboroztatást vállalni. Csakhogy volt ezzel egy kis bökkenő: Géza bácsi a kerület több iskolájában tanított, és a volt kollégái nem akarták őt maguk mellé felügyelő tanárnak. Pedig aligha volt Géza bácsinál képzettebb földrajztanár.
Tudod, melyik a föld leghatalmasabb folyója? Tudod, hogy ki mászta meg a Mount Everestet először? A gyerekek nem tudták.
A háta mögött Gizi bácsinak csúfolták.
De a legrémesebbek mégis a gyerektelen őszi és tavaszi napok voltak. Amikor semmiféle táborra nem nyílt kilátás. Géza bácsi otthon bámulta a lengedező függönyöket, és azon töprengett, milyen lenne, ha az unokájával élhetne. Példásan, mások tiszteletétől és irigységétől övezve.
A konyhaablakból figyelte a szomszéd házban lakó Hajniékat! Micsoda család! Szerencsétlenek örökbe fogadnak egy kisfiút, és lám, nem tudnak mit kezdeni vele. Hiába, pancserek. Nem értenek a gyerekekhez.
Beszélgetni próbált szegény Hajnikával, ajánlott neki szakirodalmat, de a kosztümös liba eleresztette a füle mellett. Olykor megpróbált csatlakozni a kutyáját sétáltató Bercikéhez: mesélt arról, milyen romvárosok lapulnak még a latin-amerikai őserdők mélyén. hogy hogy fedezték fel az amerikaiak Machu Picchut.
Bercikét ez egy cseppet sem érdekelte.
Pedig célozgatott rá, hogy milyen mélyen együtt érez Bercike problémáival, az ő beilleszkedési nehézségeivel. Az egész problémahalmazzal, mondta fontoskodva. Hiszen pontosan tudja, hogy milyen nehéz dolga van egy örökbe fogadott kisfiúnak. De szívesen segít a matekban, kikérdezi a Himnuszt, és elkíséri Bercikét a Természettudományi múzeumba…
– Kopj le már, te vén pedofil – rivallt rá a játszótér szélén Berci.
Géza bácsi halálosan megsértődött. Való igaz, hogy a nőkkel nem volt szerencséje… de, hogy ő! Soha.
Még álmában sem.
Úgyhogy nem is kopogott rá Bercire, mikor anyukáját, azt a nagyképű libát elvitték a mentők koronavírussal. Ő nem akaszkodik senkire! Csak tévézze magát hülyére az a hálátlan kis patkány! No de hogy patkány! Géza bácsi egy pillanatra elszörnyedt magától. Egy pedagógus… ejnye-ejnye! Elszégyellte magát, de közben egyre nagyobb gyűlölettel figyelte az utcákon ténfergő Bercit.
Patkány, patkány, patkány. Talán már bele se férne a csövekbe, olyan kövér, gondolta elégedetten. Hogy meghízott pár nap alatt! Az a sok csipsz, csoki, kóla! És elképzelte, hogy a magányos Berci beszorul egy nap a bejárati ajtóba, és a tűzoltóknak kell kiszabadítani.
Pár nap múlva Berci egy négy-öt éves gyereket vonszolt magával az utcán. Rabolt magának egy kis társat, gondolta komor elégtétellel Géza. Egy ilyen gyerektől minden kitelik. A szemét a mocskos konyhaablakra szegezve most valami nagy drámát várt: visító anyukát, visító apukát, fel-alá rohangáló szomszédokat, rendőröket, de nem történt semmi.
Ki lehet ez a kisfiú?, töprengett Géza bácsi.
Hogy lehet, hogy senkinek nem hiányzik?
Ám mint pedagógus nem engedhette, hogy egy ártatlan gyermek áldozatul essen ennek az elhízott, hálátlan Bercinek.
Pontosan tudta, hogy kell a gyerekeket – különösen a rossz tanulókat – megfélemlíteni.
Becsöngetett Hajniék lakásába, és egy dossziét szorongatva elkezdett a gyámhatóságról, az emberi jogokról, az államtitkárokról, a gyerekvédelmi ombudsmanról fecsegni.
Ombudsman? Emberi jogok? Államtitkárok?
Berci a felét se értette, de nagyon megszeppent. Úgyhogy a kisujját sem mozdította, mikor Géza bácsi a dossziéját szorongatva bemasírozott a nappaliba.
Micsoda rendetlenség! Géza bácsi majdnem elcsúszott egy kóla-tócsában. Talán nagyobb itt a kupi, mint az ő lakásában.
– Hol az a szegény kiskorú? – kérdezte egy családlátogatásra induló osztályfőnök hangján.
Ám az ütődött Berci csak meglapult a folyosón.
A kisfiú összekuporodva ült a nappali szőnyegén, és kifelé bámult az ablakon.
Talán valami baj van a fülével?
– Hogy hívnak, gyermekem?
A kisfiú lustán felé fordította a fejét.
Mint valami halacska az akváriumban, akinek megkocogtatták az üvegét. Géza bácsi rámosolygott, és könnyedén felemelte.
– Tiszta idióta ez a gyerek – fakadt ki Berci a folyosón. – Nincs ki a négy kereke. És talán nincs is neve.
Géza bácsi megcsóválta a fejét.
Hiszen mindenkinek van neve. A kutyáknak, az aranyhalaknak is. Talán azoknak a szigeteknek is, amiket nem fedezett fel senki.
De ő most a hatóságokat, a törvényt, az emberi jogokat képviselte.
– Csak van anyja valahol! Beviszem szegényt a rendőrsége.
De ahogy a gyerekkel a karján kilépett az utcára, egészen más járt a fejében.
Előzmények: http://ujnautilus.info/a-gyerek-a-gyerek
A gyerek II.
Drága, drága! (A gyerek III.)
A gyerek IV.
