Zarándok eső a tenger

(Halmai Tamás Rezervátum című kötetéről)

 

 

 „…ha egyszer az élet a vízből keletkezik, akkor az újjászületés is a vízen keresztül történik, ugyanúgy, mint az előző születés esetében. Az újjászületést azonban nem csak e világi értelemben szokták a vízzel társítani, hanem szellemi értelemben is, amikor az ember meghal a létezés egy szintjén, világi személyiségében, és újjászületik egy magasabb szinten, a szellemi dimenzióban, mint szellemi ember.”

(PRESSING Lajos, Az élet vize: Szellemi tanítások a magyar népmesékben II.)

 

 

S megérkezünk egy aprócska kapu elé, A/5 ív terjedelemben, lábmagasságban elhelyezett felirat: Rezervátum. Egy a környezetből kiszelt, elzárt, nyers és vad térre gondolunk, már csak a „belépni tilos” táblát keressük, gondolkodunk, jelenlétünk itt minden bizonnyal csak kárt tehet. De vajon mi ellen az elkerítés? A hely sajátos funkciójáról azonban jobbára megfeledkezünk. Mint ahogy ennek a kapunak, a szó szemantikájának is kár hátat fordítani: a latin reservatio (’fenntartás, megőrzés’) címke egy talált kulcson, e héjon belül kerülve pedig hallanunk kell a kagylóűr tengerét; vatum… A vátesz latin többese: látnokok, a látnoki képességekkel rendelkezőket idézi meg vagy invitálja maga köré, de melyiknek is érezzük magunkat hirtelen? Már itt belebotlunk látens identitászavarunkba. Zavarunk mindenképp jó jel, hiszen felhívja a figyelmet, talán arra, hogy figyeljünk…

Mágikus öt ciklus, hetven vers, kilencvenkilenc oldalon… Halmai Tamás ez évben megjelent, bizalmas, mély, benső szellemi kalandra invitáló kötete út a magas rezgésszámok felé.

A kompozíciójában is dicséretet érdemlő könyv Halmai transzcendens szinteken mozgó létfilozófiájába enged betekintést. A kötetkompozíció teljesség-orientáltsága engedheti, hogy a ciklusok címjelzetét a rezervátumi látogatás útfelein előforduló jelzőtábláknak tekintsük; egymás mellé helyezve e sorokat szimbolikus vázlattérképet nyerhetünk. Sorai versszereplők, összeköttetésben lévén a ciklusok benső tartalmi köreivel tehát, összeolvasva így hangzanak:

…ha megszállja az éjszaka a testet

…ők vezetnek a naposabb homályba

…fehér angyal lépdel a fákon

…fölsírnak a hamuból lettek

…összeforrnak a hasadt ábrák

Halmai Tamás metafizikus, objektív költészete fényáteresztő. A körülölelő világhoz útmutatóként szolgáló tudat- és szívtágító, szemfelnyitó, a tanmesék és bölcseletek jellegzetes vonásaival átszőtt, a keleti spiritualitás, szellemiség és az ebből fakadó tiszta energiaáram közvetítője, híd és hívójel az anyagból a szellembe, valódi, felemelő, lelki-szellemi gyógypedagógia.

A ciklusokat bevezető, Baricco Tengeróceánjából kölcsönzött mottó sajátos módon ad jelt magának a versköltésnek az értelméről. A kötetben kiemelten fontos motívum: rengeteg vers-fogalommal találkozunk, melyek felidézhetik számunkra a távol-keleti haikuköltészet mondhatni legmagasabb szintjét, mely szerint a legszebb haiku maga a haiku (és/vagy témája annak művészetéről szól). Ez a metapoétikus visszhangzás ad ütemet a kötetben megbújó halk, barátságos, didaktikus morajlásnak; az átszellemülést segítő lelki kapunyitók lesznek egy magasabb frekvenciájú szellemi térbe. Versben a vers az egyik legelemibb tükör, mely önmagán keresztül ér el a felismerésig, a mostanság egyre nehezebben megélhető valóságtapasztalásig…

 

„s mielőtt mindenek okát

a Mozgató felfedné

a világ végén a világ

visszaváltozik verssé”

                /A szeretet kalandja/

 

A valóság megtapasztalása e kötetben furcsa ellentmondás lehet, hiszen részben egy kortárs kísérletről van szó: a popkultúrán belül manapság kollektíve favorizált oly népszerű animációs filmeket, a „közös” olvasmányokat; a fantáziavilág mára állandó toposzait és szereplőgárdáját olvasztja egybe a vallásosság, a keleti spiritualitás, az ezotéria, az ősi mítoszok, tan- és népmesék mágikus erejével.

A hitet ébresztgeti; újra élővé és megfoghatóvá próbálja tenni azt, amit a nyugat minden emberi értéket felégető kultúrája már csak fehér zászlóként lenget: hogy a jó ember világosságra lel, elindul útján és felismer, integrál, és hős lesz, hogy a világ jobbá tételére törekedhessen a maga megváltásán keresztül. Összhangot keres a ma felszínen őrjöngő képzelet kelte, illúziókba kergető lelki menedékhelyek és túlszínezett, túljátszott hősi világ, és az eldugott, eltakart szellemi értékek szinte már titokszámba menő szférája között. Remek analógiát találva, könnyed, fesztelen stílusban, tudatos eltökéltséggel, bölcs rálátással fest valósághű rajzot egy járható útról e két dimenzió egymáshoz közelítésével. Hogy az üzenet mindenkit elérhessen… Az Olvasóhoz című, bevezető vers is ennek szócsöve, mindenkit megszólít, akit saját képzelete valaha rabul ejtett, legyen ő akár apacs törzsfőnök, szamuráj, csillagflotta-parancsnok, gyilkos, vámpír vagy unikornis, és így tovább, bárki…

A mesevilág mára jól bejáratott karakterisztikus elemeinek használatától függetlenül a kötet szemernyit sem komolytalan. Nyelviségét a monumentalitás jellemzi; a mikro- és makrokozmosz aktív egyensúlya jelenik meg az első ciklus verseiben. Beavatás-jellegénél fogva tematikájában az asztrofizikán, az ontológián és kozmogónián keresztül haladunk a titkot megsejteni.

 

„látni arányaikból

s ahogy napra forognak

kozmikus aranykorból

törmelékek a holdak

 

szíved körül kerengő

tárgyak nehézkedése

emlékeztet az eredendő

és bűnös fénytörésre”

                        /Kozmogónia /

 

„de hány lehunyt szem látja a világon

hogy a világ csak szemhunyásnyi álom”

                                               /Őslobbanás/

 

Érdekes rendre hívást figyelhetünk meg; feltétlenül és a legparányibb erőszakosságtól is távol tartva magát építi fel Halmai a maga módján ezt a nyitásra, feloldásra, oldódásra lehetőséget nyújtó, végig is járható utat, melyről könyve szól.

 

„tündöklő szemmel

éneklő szájjal

élni az ember

holtan se átall

visz éber mámor

aranyaránya

árnyékirányból

istenirányba”

                /Éber mámor/

 

Versei nyitásra hívó lelki gyakorlatok tehát, hogy az elkövetkező ciklusokban mélységeinkbe merülhessünk. Az ezen átvezető árnyék és fény motívumok lesznek különösen érzékletesek, fénymívesek és árnyékszobrászok, és egyéb különös fantázialények, mint pl. a létszerészek vagy a szélmesterek világából merítünk részt tanulságul.

 

„körbeállják a körből jöttek

a jók s a jóság küldte rosszak

mert üres kézzel nem jöhettek

gyönyörű üres kezet hoztak

 

s áll a torony tajtékfehéren

tenger lakja és sűrű sodrás

elvegyül a sötét a fényben

üres ködben az árnyékszobrász”

                                                /Tajték/

 

Ám a kötetben legkiemelkedőbb fikciós alak az angyal. A tisztaság, a legfinomabb anyagú szubsztancia, az asztrális szférából származó, hozzánk legközelebb álló lény, Halmai pedig a legmélyebb szeretettel viszonyul hozzá, s törekszik a vele való lehető legteljesebb azonosság megélésére és annak felmutatására. Másféle látásmódot kínál: a hozzájuk való közeledést, észrevételüket, megismerésüket gyakorlatnak, folyamatnak tekinti. Hogy a valóság látásához felszabadíthassuk energiáinkat, feloldhassuk gátjainkat, meg kell változzunk: az angyali létsíkot megérteni aktus, újrarendezés. A kötetben a legfőbb közvetítőnek minősül, s megérthetjük miféle objektivitás szükséges ahhoz, hogy a megfelelő irányba fordulhassunk. Szimbolikus angyal-leírásai páratlanok.

 

Áll a platán aranytalárban

tudása szétterül a tájban

az eszmélés az eredetre

angyal vetette mag az elme

vonakodó talajában

                        /Aranytalárban/

 

Az egész kötet fő mondanivalója a köztes én, az árnyékszemélyiség befolyásoltsága alól való szellemi felszabadulást hirdeti.  Többek között a Szilencium helyett záró soraiból is bölcs rámutatást nyerünk arra a kérdésre, miért is szenvedünk, önmagunktól:

 

„s ne hagyd hogy gonoszul legyőzzem

szabadítsd meg

a gonoszt tőlem”

 

A Miatyánk parafrázisaként értelmezhető fentebb idézett sorok, és a keresztény szellemmel átitatott vers a kötet egy másik fő motivikus elemét, a biblikus hagyományozódás korunkban is ható aktív jelenlétét erősíti meg. A szolidan, néhol előforduló nyugati, keresztény vallásosság józan megnyilvánulása az istenközeliség, az istenélmények egy lehetséges megjelenítési módja, a kötetben megbújó isten-fogalmakból is ez tükröződik. Az írásban ez az erősen vallásos érzület így inkább a szakralitás felé vezető út egy mértékadó pontja, mint vallásos közösségbe invitáló propaganda. A többi, fantasztikumból kiragadott karakter és mesebeli alak felsorakoztatása mellett az angyal egy magas szintű szakrális lény, s emiatt szemantikája és szimbolikája nem korlátozódhat a biblikus, mitikus történetekre. A kevésbé szakrálisnak tűnő kreatúrák azonban valahol felemelkednek az angyalhoz, egyenrangúvá válnak vele, mely megerősíti, hogy bármilyen lény lehet magasabb szellemi szférákba hívó létező, s ez valóban csak hit kérdése. (Ennek persze semmi köze az avantgarde művésziséghez.)

Jobbára utólag lep csak meg, mennyire pozitív kicsengésű a kötet. Szeretettel átitatott sorokkal ülünk szemközt, és alig vesszük észre, hogyan bomlik le lassan bennünk a pesszimista, zord világszemlélet, és hogy szűnik meg a háttérben az emberek szívéből kiérzett rosszindulat és a bizalmatlanság. Mély, impresszív, felemelő hatást gyakorol az oldásra és megnyugvásra vágyó lélekre.

A „…fehér angyal lépdel a fákon” ciklus egy érdekes kérdéskörnek foglalata: a mesékké lett múlt valóságáé. A történelmet, melyet egykor elhittünk, mert úgy mesélték, megtanultuk, mert úgy kellett, azért, hogy végül valódi mesévé lehessen? S most egyre érdeklődve figyeljük, mik is vagyunk mi. De tévedünk, mert a jelenünk is mesévé vált, és minden tárgy és állat előhívása csupán képzeletbelinek, régvoltnak, hal(l)ottnak tűnik. Miért lesz mese a valóság? Miért is menekülünk át, hisszük talán, hogy ott örökké megmaradunk? Talán… A kötet címadó verse Kosztolányi egyik legszebb költeményének vázára épül, nem véletlenül, hiszen úgy tűnik folytatása, amolyan második rész. Ebben a versben kulcsot ad a címhez, „ha megtalálsz a szerelem / a legutolsó rezervátum / kelj át velem”, de a megfelelő kérdés is elhangzik előtte, melyet pár sorral följebb tesz fel a költő: „megtalálsz-e, ha megtalállak”.

A szeretet-szerelem a kötetben tág értelmezésű életelem, isteni rezgés, Isten halmazállapota (Szeretők), szimbóluma a teljes odaadásnak, a hídnak, a kapcsolatnak, a világteremtés egy magasabb létszintje.

A megőrzés képlete itt teljesedik ki; hol maradsz meg, az emlékezetben leginkább, ember? Kérdezhetnénk. Ha nem a szeretetben, akkor úgy látszik, sehol. A test emlékei elvesznek: „a világ végül elszivárog”, ahogy írja Halmai a második ciklust záró versében, a Vizesárokban. A szerelem emlékszik; a szóban szójátékkal benne él a szó töve. Úgy érezhető, a szerző gyerekek nyelvén beszél hozzánk, de miért csak így értünk a szóból? Talán akkor tanultunk meg szeretni, amikor minden mese valóság volt, mégis minden mesévé vált azóta…

A kötet szövegszerkezetében folyékony; a versek központozás nélküliek. Ez a likviditás kegyelmet ad, lehetőséget, engedélyt arra, hogy elhagyjuk ezt a jogok és törvények által mára cafatokra szaggatott világot. A természeti energiák erejükben teljesen kifordítottan jelennek meg, benső, esszenciális rétegeikben találunk támogatásra. Ugyanígy nagy hangsúly helyeződik a nyelvre, a beszédre és a hallgatásra, mindennek problematikáját foglalja össze a kötet egyik leggyönyörűbb verse: A hófehér mágus.

 

Esőnek hívjuk a zarándok tengert

a láthatatlan lovasokat szélnek

sivatag mondjuk pedig jelmezes kert

s örökbe fogadott halál az élet

 

de eljön majd ki virradatra

a dolgok nevét visszaadja

 

kezünk ügyébe szebb kezet

nyelvünk alá csöndet varázsol

megolvas mint a szenteket

s minden szót ért a hallgatásból

 

A nyelv átvezető, transzgresszív jellegének, a hangzás misztikus, transzcendens, tudatban végbemenő tér- és állapot-transzformációjának folyamata talán a Tengerkerülő című költeményben figyelhető meg leginkább. A tenger-motívum Halmai kötetében mély és igen leleményes szimbolikát rejt; uralomban lévő támogató természeti energia a víz bölcsessége.

 

„hosszan nézett tengerszemekbe

és a tengerből szemek nézték”

                                   /Álommenüett/

 

A kötet alapvető transzcendens irányultságát azonban leginkább a zenei motívumok erősítik. Minthogy a legközelebbi érintkezés a szó és a zene között a vers, nem meglepő, hogy e szellemi magasrezgésben fogant könyv a zenei skálán is oly híven játszik.  A blues, a jazz és a klasszikus zenei hullámokon keresztül tükröződik a rezervátumi világ hangulata, a Tengerkerülőben mindezekbe bepillantást is nyerhetünk:

 

„tudni a tudás mit jelent

és mit a mennyek körei

és hány szólamban szól a csend

amely a zenét követi

és megérkezni sehova

és ott maradni semmikor

fényszerzet-fülben zenbona

elvarázs-szívben esz-minor

 

mindegy miféle gondolat

beszél benned a nyelv helyett

hogy kereszteled orkodat

vagy marasztalod elfedet

közel az üdvök távlata

forró az Isten hűlt helye

hozzá magadban általa

vele igyekszel nélküle”

 

A legmagasabb nyelvi szintet az angyali beszédben találjuk, ezt az Angyalok nyelvén láttatja igazán, melyet mindamellett lágyan, de határozottan szintetizál a vers, mint olyan lényegiségével.

 

„Sziklák között gazdátlan sóhaj

szél fú tétova és törékeny

imára kulcsolt mondatokkal

áll a vers a világ tövében

 

a madarak nyakában súlyok

zuhan az égbolt szakadatlan

de angyalnyelven suttog

akiben szeretet van”

 

Beenged, hogy nyugodt szívvel elengedjünk és észrevegyük, miért is járt itt az ember a Földön egyszer… Az Álomkelte ennek ad hangot, egészében olyan, mint egy ébresztőt mesélő édesanya, aki megnyugtat afelől, hogy az álom a valóság része.

 

„Ez az idő az álomkelte

most kel útra a tárgyak lelke

most vándorol a föld az égbe

készül kései vendégségbe

 

(…)

 

azt hiszed hogy a képzelet?

úgy képzeled a hit?

s minden elmés történetet

az elme alakít?

lények sereglenek

a falból

– tartsd nyitva a szemed

ha alszol

 

(…)

 

áldott poklokra alászálló

merész élő az ember

horgony vagy hal vagy halászháló

és néha tenger

fanatizmusa csak fantázia

csak fikció és aranykori virtus

az életéből kitalálnia

ki kell találnia egy labirintust”

 

A harmadik ciklus szimbolikájában a mese és a fantáziavilág határán mozog. A két megelőző ciklus rávezet a megértésre, hogy ne csak mosolyogjunk ezeken a könnyű, magával ragadó, fenséges, mesebeli költeményeken.

Az emberben rejlő hőst, az álmai túlélőjét hívja életre: az ember jobbik felét, játékosan, hihetetlen költői kreativitással. Halmai jó mesélő, hogy a vers csodaszerével képes gyerekké kápráztatni újra: erről tanúskodik a kötet.

Furcsa kémiát visz végbe az elmében. A harmadik ciklus meséi olvasás közben szabályosan tapasztalásélménnyé válnak. A rejtett üzenet, mely a hitre és szeretetre ébreszt, beleül a szívébe annak, aki figyel. De ezek a versek nem gyerekeknek íródtak. A felnőtt pedig rájön végül, hogy sosem volt felnőtt, csak a világ hitette el vele, hogy az. A szív- és érszűkülés gyógyírja ez a költészet.

A mesék átélhetősége, a szeretetben és a jóságban, korunk cserépdarabjai között lépdelve, ahol sebek sebeken taposnak, és talán, mert rámutat, talán mert egyszerűen említi, de talán mert, a vers az, ami, képesek vagyunk behegedni, bizalmat gerjeszteni, újra kinyílni és újra harmóniára lelni a folyton ostorozó diszharmonikusságban. Halmai szó- és képhasználata igazi költői lelemény, mely képes a szívben súlyokat arrébb lökni, és helyet teremteni annak, amit oly régen elvesztettünk, s úgy hittük, már nem lesz meg többé.

A negyedik ciklus bölcseletek ciklusa, egyben a legrövidebb. Részben animista szemléletű, minden létezőt mozgásba hívó, teljességet megcélzó versek. Az út ambivalenciájáról, a támogató erők öntörvényű, alakváltó, felismerhetetlen, de bölcs rálátással megismerhető ellentmondásosságairól ad költői definíciót, többek között kóanszerű tanmesékben. Az út, a sors, Isten, a teremtés és a nyelv analóg rendszerét tárja fel. A krisztusi tanítás ebben a szakaszban jelenik meg és teljesedik ki a következő, záró ciklusban.

Az anyaghoz való leereszkedést és az abból való felemelkedést jó tanító módjára mint feladatot, utat mutatja, ennek összegzése és konklúziója tudatosan és kiemelten az Éneklő tenger című gyönyörű költemény, alfástul-omegástul.

 

„nem az ördög kér erődből

te adsz erőt az ördögödnek

maradj gyönge s mindent legyőzöl

indulj s egy világ jön mögötted

 

(…)

 

mintha a semmin meditálva

néznél végig a teremtésen

végül fekszel így érsz a révbe

ahol a tenger vet keresztet

ha meggyógyít az lesz a vége

ha meggyógyulsz az lesz a kezdet”

 

Egyhegyűségre összpontosító világi tudat; a semmivel rendelkezve minden rendelkezésre áll – beszéli el a Földközi-ember fiktív párbeszédében:

 

»Gyönyörű hajót építettél

gyorsabbat minden régieknél

de kivonszolni a fejedből hogy fogod?«

 

»A tenger is bennem csobog«

 

S, hol volt, hol nem volt, nem egy képzeletszülte mesevilágról beszélünk, hanem magáról az életről, melyből fáradhatatlan munkálkodással kicsempésszük hosszú, de oly rövid egzisztálásunk során azt a varázst, melyet egyszerűen kifejezve hitnek hívunk. De a hit nem valami szemfényvesztmény, nem a képzelet szüleménye, egy egész világ jár vele és mögötte, melyet karon fogva kell hagynunk, hogy vezessen. Erre kínál bensőséges gyakorlatot a Rezervátum, Halmai tiszta és bizalmas költői hangján. Olyan szferikus tartományban való léthez mutat utat, melyben magának a teremtésnek lehetünk átélői. A szavak rendjében ennek ilyen szintű, didaktikus felmutatása igazán elismerésre méltó teljesítmény.

 

 

(Illusztráció: Pastel hour, Toshio Ebine)

Az a véleményem, hogy nincs véleményem. Amíg engem nem bántanak, nincs velük semmi bajom – mondja a nő az 1-es villamoson, miközben a hazafelé vett macskakaját próbálja fél szemmel számba venni a szakadozó Nagy Zöld táskájában.
És akkor meg is indul az a bizonyos kérdésözön, ami egy erőszakosan gondolkodásra nevelt  – mert ne adjanak el fiam…– fiatal lány fejében döcögősen megindul egy diákmunka-interjú és egy szolfézs óra között.
Tennünk kell-e valamit a nagy közösségért, amiben már rég elvesztünk? Van-e valós beleszólásunk? Kiskörnyezetünkben tegyük meg, ami jó, vagy ott se? Mik az alapvető értékek, amiket egyáltalán védeni akarunk? A véleménytelenség felment-e a felelősség alól? Annak van bátorsága véleményt alkotni, aki nem evez mélyre? Egy helyben nem lehet állni, mert akkor belénk jönnek? Ha igen, merre kell indulni? Hogyan védje magát az ember az idegen ellen? Kell-e védenie magát? Hol az ember helye? Van-e helye? Van-e ember? Van-e? Van? V? ?
Vagy megtűrt alak a gondolatok szögesdróttal határolt lenyomatai között? (Cikornyás kérdések, miközben a villamos kanyarodik egyet és a fent említett hölgy elveszti az egyensúlyát, Nagy Zöld táskájával egyetemben).
Hát én nem tudom.
Azt tudom, hogy éhesnek lenni nem szeretek; fázni nem szeretek; kialvatlannak lenni nem szeretek (kivéve néhány ereszdelahajad este után).
Szóval az embernek jó a kényelem. Nem azt mondom, hogy végcélszerűen szereti, mert nem elégíti ki. Inkább csak feltétel. Ezért jó.
Feltétel a gondolkodáshoz. (Feltétel a szeretethez???)
Mért vágynak ezek az emberek a kényelemre?
Csak azért tudok ezen gondolkodni, mert nem sokára egy esőtől védett szobában ülök, kávét iszom és hallgatom az új kedvenc albumomat.
Ja igen, a menekültek.
Ahogyan nekik nincs átjárásuk az én kényelmembe, nekem sincs az ő kényelmetlenségükbe. Ha választanám a kényelmetlenséget nem lenne ugyanaz, mintha rákényszerülnék. De ezen persze még mindig csak gondolkodom. Tett-e a gondolkodás? Van-e bármi haszna? Nem feltétlenül. De akkor hogy szabaduljon tőle az ember?
Talán, ha valamivel útját szegi. Teszem azt a lelkesedéssel. (Az ész meg a szív ütközete… na, ez már tényleg nagy közhely.)-

A lelkesedés szóban ott lüktet a lélek. Abból fakad.
Van, aki a hazájáért lelkesedik, van, aki a worldpeace-ért, van, aki a vallásában látja az egyedüli utat, van, aki egy sztárocskát majmol stb. (Van-e véleménytelenség? A véleménytelenségért lehet-e lelkesedni?)
Aki lelkes valamiért, az lelkes valami ellen. Ha az általa vélelmezett hazaképet imádja, akkor nem szereti azt, aki abba belerondít. Ha a vallását emeli piedesztára, az ateizmust, esetleg más vallásokat méreget komor tekintettel stb.
Azt hiszem, azok az emberek mernek lépni bármiben is, akik lelkesednek valamiért. Ennek vannak fokozatai persze. Akadnak olyanok, akik annyira lelkesek, hogy az már szerelembe csap át. Olyan szerelembe, amit a holly woodi filmek istenítenek. Mindenre képesek szerelmük tárgyáért, védik a hazát, a vallást, a személyt, a kispandát, a gumikacsa víztaszító felületét minden ellen, ami azt csak sértheti. (De látják-e a fától az erdőt? Látja-e egyáltalán valaki az erdőt?)
Talán a világ úgy megy előre (közhely n+1), ahogy a különböző lelkesedések összecsapnak, és létrejön a lélekháború, avagy az élet. Persze csak azoknak, akik hisznek a lélekfo(r)galomban. Aki ez ellen lelkesedik, attól elnézést kérek.
Vajon a lelkesedőemberek –legyenek bármi iránt lelkesek –elfogadják-e a bocsánatkérést?
– Bocsánat–mondja szepegve az Újpest drukkere, miközben átsomfordál a Fradi béközepén.

De hogy is keveredtünk ide? Ja, igen. A negyvenes nő a villamoson azt mondta, hogy neki nincs véleménye, meg hogy amíg nem bántják, neki semmi baja senkivel. Egy szemfüles közalkalmazott a kettővel arrébb csüngő foszladozó bőrkapaszkodót nyilván a kelleténél jobban megszorongatja ebben a pillanatban, merthogy ugyebár milyen szembehúnyó népség, addig el is kell jutni, hogy valaki már tettlegesen bántson! Nem is segít, amikor a nőnek leesik a macskakonzervekkel teli szatyra. Pedig, ha tudná, hogy azért bajlódik ennyire, mert -magának se bevallva- kétszer annyi konzervet vett, mint szokott, lehet, hogy másképp állna az ügyhöz. A szomszéd mindig azt hajtogatja, itt lázadás lesz, háború. És a nő szereti annyira a macskáját, hogy ha igaza lenne a szomszédnak -amit hisz is, meg nem is- ne kelljen végignézni a cica halálát. De ezt a -talán nem alaptalanul- zsörtölődő közalkalmazott nem tudja. Így nincs is rá hatással. A szatyor megbillen, az a nagy zöld – s pont úgy csörömpöl a sok fémdoboz a hamarosan nyugdíjba menő villamos padlóján mint, ahogy fémoszlop dől a földre, teszem azt mikor leszaggatják róla a szögesdrótot.-
De mit tegyen az 1-es villamos utazóközönsége a menekültekkel? A cikkek olvasása / hírhallgatás már unalmas. A töke tele van az embernek, mikor bedöglik a betonkeverő reggel hétkor és a rádióban megint csak erről pofáznak. Hogy lesz kész így az új stadion előtti lépcső harmadik fokának szegélye?
Én nem tudom. Se eleje se hossza nincs ennek. Se a villamosútnak, mert baleset van a Népligetnél, se a kérdéseknek, se az írásnak.
Lehet, hogy én sem teszek mást csak pofázok – sőt szinte biztos.
Mindenesetre, majd leszállok valahogy az anyázó tömegből, hazajutok, berakom az albumom, megfőzöm a kávém, és kijavítom a stilisztikai hibáimat – amennyire tőlem telik.
S ha valakinek elmesélem mindezt, azt mondja majd, nekem sincs igazából véleményem, vagy, ha igen, nem merem felvállalni. A fellegekben járok, miközben tettekre lenne szükség. Én meg megadóan lenézek a csinos új őszi cipőmre és a nadrágra, amiben szép a lábam, és annyit mondok megadóan: Igazad van.
A fellegeket amúgy is szeretem. Főleg ha rám terítik a szárnyukat. A virrasztót. Az éjit.

Egy kerítés bizonyára nem old meg semmit. Ám amilyen ellentmondásos érzelmeket kiváltó  – sokak számára megnyugtató, mások szerint felháborító – módszer is, meglehetősen látványosnak bizonyul.  Ami – sokak szerint talán – megint nem utolsó szempont abban az Európában, mely csöndben vagy üdvrivalgással fogadja, terelgeti, engedi területére minden feltétel nélkül a menekülteket. A hónapok (egészen pontos kronológia szerint: évek) óta tulajdonképpen csendben zajló események és azok összefüggései mostanában kezdenek kézzelfoghatóvá, felismerhetővé válni mindenkinek. A kerítés, mint a Tanár úr kérem-ben a térképre rajzolt tus elgondolkodni késztet mindenkit: beleléphetünk-e a még nedves festékbe vagy kivárjuk, amíg megszárad a lapon?
A kerítés ugyanis nem a menekült áradatot tartóztatja fel, hanem saját, nyugodt és jól berendezett, kényelmes és pontosan szervezett életünk folyását állítja meg.
Európa, mi európaiak – ha ez nem túl patetikus összefoglalása ellentmondásokkal teli valóságunknak – felismerjük, vagy felismerni véljük, hogy az erőforrások elosztása korántsem egyenlően történik, jobban élünk, mint azok, akik rovására így élhetünk. Módunk van belátni, hogy a Föld tartalékai végesek, működő rendszereit igenis befolyásolják tevékenységeink, s bár valódi hatással nem vagyunk sem a gazdasági, sem a politikai folyamatokra, a Sartre-i nagyvonalúsággal („Az alsóbbrendűekkel úgy bánok, mint velem egyenlőkkel; kegyes csalás ez, hogy boldoggá tegyem őket, s úgy illik, hogy felüljenek nekem, legalább bizonyos határig.”) nagy kedvvel áldozunk „feleslegeinkből” (szintén Sartre meghatározása), különösen megváltó, lelkesítő történelmi pillanatokban. („Az elkényeztetett gyerek nem szomorú; csak unatkozik, mint egy király. Mint egy kutya.”) Ilyenkor úgy találjuk: vagyunk. S végre nem muszáj arra gondolni, hogy milynek voltunk, s hogy leszünk-e egyáltalán. Mások, és talán megbocsátható ez az összevetés, akkor élik át ezt az üdítő, önmaguk létezésére bizonyítékot mutató, rácsodálkozással és eufóriával vegyes érzést, ha mozgósítást rendelhetnek el, ha hadban állhatnak valamivel, valakivel. A kerítés két habitus – nem földrajzi értelemben vett – határán áll. S ne legyenek kételyeink, ez a két „világnézet” sokkal több vonásban hasonló egymáshoz, mint amennyiben különbözik, ahogy a kerítés csak kettejük részhalmazában mutatkozik igazán jól láthatóan. (Azaz egy kerítés egyszerre egzisztencialista monumentum, erődemonstráció és nihilista, ha tetszik, multikulturális díszlet is. Utóbbi azért, mert végső soron azt a „felesleget” védi, amiből adakozni lehet.)
Egy kerítés (a röszkei határon vagy Calais-nél), ellentétben mondjuk a kínai Nagy Fallal valójában nem a „mi” és az „ők” világának elválasztását szolgálja, ahhoz gyenge is volna, valójában csak kiemel, mint egy aláhúzás a szöveg egy fontos mondatát. Kiemeli törékenységünk, s aláhúzza hedonista individualizmusunk. Rávilágít cselekvőképtelenségünkre, a megfáradt, kiutat, a „fenntartható fejlődés” módjait kereső nyomorult emberi valóságra. S mint ilyen nyilván nagypolitikai (európai és erőfitogtató és keleti erőpróbálgató) és kispolitikai (mondjuk szavazatszerző) játékok része is. Hangsúlyos dikció. S mint ilyen, természetesen veszélyes is. (Nem is beszélve a kerítés megvédelmezése okán elkövethető egyéb és egymásból következő életveszélyes karhatalmi és diplomáciai cselekedetekről.) Ahogy korántsem veszélytelen a menekültek áradata sem, a problémát kávéházi nagyvonalúsággal megoldó, Sartre-i feleslegükből boldogan adakozók (kvótákban és statisztikákban hívők) „gesztusa” sem. Lehet énekelni ugyanis, hogy „erre csörög a dió, arra meg a mogyoró”, a baj csak az, hogy bekötött szemmel táncol ma mindenki. Az emberfeletti munkát végző rendőr, az adományokat fáradhatatlanul gyűjtő és szétosztó civil szervezetek, de tán még a tiszteletre méltó európai kormányok is. A menekültek (migránsok? bevándorlók? honfoglalók?) nem különben. Milliónyi emberélet, s mind egyszerre mondja a maga strófáját, s tapogatva kutatja a másikat… (S ha kvóták rendszere megvalósul, a kerítés hiánya keríti majd el az összes európai államot.)
De most, ebben az ördögi játékban, ebben a kiszámíthatatlan kimenetelű körtáncban úgy tűnik, a kerítés az egyetlen, amibe bárki belekapaszkodhat, aki gyűlöli, aki még lőne is mögüle, aki lebontaná, aki magasabbra építené. A kerítéseket minden nézetkülönbség ellenére mindenki rázhatja Európa szerte. Mintha a kerítés lenne, ami összeköt. Mintha gőgünkben ez volna az egyetlen, amiről és ami mentén érdemes volna újrakezdeni jövőnkről szóló beszélgetéseink. (Melyek, nekem egyre inkább úgy tűnik legalábbis, nyugat-európai vezető tisztségviselők esetében is egy átlagosan informált közösségi oldal felhasználó nívóján zajlanak, ha nem rekednek meg a néha egészen meglepő tónusú „kommentháború” színvonalán.)
Sartre-nak könnyű dolga volt. Egyszerűen őszinte volt és okos. Lemetszette kijelentéseiről az érzelgőssé aszalt mondatokat, az álmorált. Egy pökhendien „jótékony” valóság fölé épített logikát.
Most talán az volna a feladat, hogy mi is őszinték és okosak legyünk. (Mielőtt, mert ennek jelei egyre erősebben megtapasztalhatók, radikalizálódnának mindazok – legyenek menekültek vagy európaiak -, akiknek életét úgy tűnik, éppen a cselekvőképtelenség, a cinikus lojalitás, az őszintétlenség, a jósággal álcázott taktika fogja meghatározni majd.
De mindeközben, és ez volna most az igazán fontos, valahol az őrület tombol. Sem falak, sem kerítések nincsenek.  Már mindet kidöntötték, a házak udvarán kilőtt páncélos áll. És a gyerekek romok között túlélést játszanak.

A zen-buddhizmusnak létezik egy igen hatékony technikája, gyanítom, Önök közül sokan hallottak róla már.
Szatori a módszer neve, s lényege, hogy a hirtelen megvilágosodáshoz valamely váratlan, irreális felvetésre adott illogikus reakció vezet.
Saját életemből példaként – noha a képtelenséget illetően (megengedően) fölhozhatnám annak túlnyomó egészét –
annyi fizikai, szellemi, lelki hangsúlyú irrealitásból a számomra egyik legjelentéktelenebb („legreálisabb”?) esetet szeretném most Önökkel megosztani.
Jó pár éve már, hogy egy kedves barátom felhívott, hogy egy régi épületkomplexum egyik sokemeletes szárnyából elköltözött az ottani könyvtár. S ahogy az már ilyenkor szokás, kimazsolázták az arra érdemes köteteket, viszont több százezer, ilyen-olyan nyelvű, szakterületű, világlátású (többnyire dialektikus materialista) átguberálható könyv a helyszínen maradt. Egyúttal közölte, reám számítana e nemes föladat elvégzésében, s „jussom” egy karitatív könyvadomány gerincét képezné majd.
Rábólintottam. A munka napról napra szépen haladt, hálás, zavartalan csöndben, egyedül, jóllehet, nem épp a legergonómikusabb körülmények között: képzeljenek el egy sztalkeri beton-vas-üveg épületet, irritáló neonvilágításban, szintenként vagy 6-10 kongó, vigasztalan szellemteremmel, amelyeknek padlóin elsőre riasztó nagyságú hegyekben állnak a kaotikus könyvhalmok. Rajtuk, bennük, a falakon, a belsőgépészeti kütyükön, beleken a felvert, majd leülepedett több évtizedes városi, kormos fekete por. (Aligha csodálhatóan, az utóbbi liturgiai következményei a harsány tüsszögések, a tízpercenként telifújt zsebkendők, s a napvégi megtisztító öröm: a feketevizes, kis Bencés tusoló-szertartások voltak.)
Ámde történt egyik pénteki hajnalon, ahogy épp szokásom szerint gondolataimba mélyedve a legfelső emeletre tartottam: valahol a félúton nagy kattanással elment az áram, vészjóslón nyekkent a lift. A könyvtárra még csendesebb csöndesség, szürkületi félhomály borult. Csak az utcáról beszüremlő messzi-messzi járműhangok, s a résnyi üvegablakon keresztül érkező vaksi, tompa fénynyaláb törte meg a doboznyi tér süket sötétségét. (Mellékes érdekességként említeném meg, olykor éneklő természetem dacára igencsak jóban vagyok a csönddel, ahogy naprajongásom ellenére a puha, nyári éjszakával, ámde annál inkább irritál a gépmoraj, s a farkasvak félhomály.)
Ám ha már így esett, türelemmel vártam a következő történést.
Az első óra a vu vej-várakozással, s a lehetőségek felmérésével telt. A központi portán nyilván nem tudják, valaki itt tartózkodik, energiakímélés miatt kapcsolták ki az áramot. De majd csak rádöbbennek, ahogy minden nap, ma is itt vagyok. Amennyiben mégsem, ugyan miképpen szabadulhatnék ki ideiglenes börtönömből? A vészjelző nem működik. Ám van egy szütyőm. Ha kenyér és víz nincs is benne, de egy mobil, egy bicska, és egy könyv igen. Zweigtől a Küzdelem a démonnal. Jó kis könyv, többször forgattam; olvashatnám.
Ha látnám a betűket.
Még aztán: valakit fölhívhatnék. Ha lenne rajta hívási egység (ami általában nincs, ez esetemben fényűzésnek számítana). Vészhívási, visszahívási funkcióról meg nemigen tudtam, úgy emlékszem, mintha nem is lett volna akkoriban.
Maradt a bicska.
A következő órában mobilfénynél azzal kezdtem meg a mozgó alkatrészek kibontását. Idővel be kellett lássam, nem jutok velük sokra, csak pár borítólemez hajlik, s a villamossági vezetékek belei ugranak ki kasztnijaikból, csüngnek olajos fürtjeikben reménytelen.
Jöjjön hát az egykedvű, de célrairányítva összpontosított, kitartó erő. Apró szünetekkel mintegy két órán át. Ököllel valami tate-tsuki féleség. Ha úgy hívják. Lábbal valami yoko-gueri. Átmeneti lakhelyem egyre cifrábban kezdett festeni. Elérkezett az ordítási szakasz: hátha meghallja az utcáról valaki. Falak mögül, városi forgalomban –
hamar felhagytam vele. Majd csak rádöbbennek, itt vagyok, s ha nem megyek haza, úgyis felhívnak. Ha addig nem merül le a telefon (már csak két vonalegységet látni). Na most mi legyen?
Az, ami mindig. Darabig elmélkedések a világi kontra lelki történésekről. No nem olyanokról, mint a modernizmus életprotézise, feltételes, hedonista lazasága, hogy egy dugó kihúzása és a nagy handabandának, a futószalagos bestialitás reklám-érzelgősségének annyi. Szókratész barlangja (egynemű szürkületben aligha lehet árnyjátékkal mulatni), az orfikusok börtöne (szóma-széma) önmagában szintúgy nem kielégítő. Kafka agyréménél meg mi se állhatna távolabb.
De akkor miről is?
Talán bizonyos rádöbbenésekről a lét eleven, örökfényű természetéről. Még inkább: magunk független, önfeledt átéltségéről.
A következő hét órán át hát szokás szerint dalokat és verseket írtam. Előbbieket hangosan, utóbbiakat némán, belül. Nagy-nagy örömmel születtek… egyből elengedtem őket. Nem rögzítettem később se közülük semmit. Kinek, minek.
Ha kell, amúgy is történik. Ha így, ha úgy, mindig volt, mindig lesz. Ha épp nem itt, az se baj. Sőt, megtisztelő. Változatlanul bensőséges, szabad. Kijjebb majd más, legközelebb.
Belül úgyis mindig szól.
Csak pillanatokra kellett abbahagynom. Délután négy-öt között, amikor megcsörrent a telefon. Kislányom szólt feleségemnek, hívjuk már föl apát! Még két telefon, egy barátomtól, egy a helyszínre siető műszerészektől. Aztán a csipcsip masina lemerült.
Valamikor este hét után egy remegő, rettenetesen izguló férfihang hasított a csendbe:
Attila, jól vagy?! Szólj hozzám! Mindjárt kiszabadítunk!!!
Meghatóan kedves, szeretnivaló –
de mire föl ez a nagy izgalom.
Amúgy nem ment könnyen. Jóféle szocreál páncélliftből, vasalt, áteresz zárszerkezetek mögül.
A segítő arc sápadtsága azonban megejtő volt. Először a kibújásnál, majd amikor meglátta a szétberhelt berendezést.
Ezek után pedig fütyörészve hazaballagtam, és letusoltam megint.
Kedves barátaim, mi lenne mindebből a tanulság?
Nos, az szemernyi sincs. A könyvekből nem lett adomány, csak újabb elraktározás, újabb feladat. A nap eltelt, abszolút ugyanúgy, mint a többi. A liftet vagy megjavították, vagy jól fizető hulladék lett belőle.
Az, aki benne volt, se változott. Ugyanabban a csöndben lakik.
Vannak, akik keresik, vannak, akiket ő keres.
Az utakon ugyanúgy zakatolnak a kocsik, fontoskodik a város,
idehaza ugyanúgy illatozik a kert, kövéredik a hold.
Ragyognak a csillagok; elválasztva a világosságot a sötétségtől.
„És látá Isten, hogy jó.”

Itt nyugszanak az őseim, a Felvidéken, Délvidéken, ez a hazám.

Ha ennek a szónak értelme megkopott is (áttetszővé vált?), s talán csak akkor derül ki pontosan, hogy mit jelent, ha már nem létezik, ma még van, megtartja még a nyelv, a történelem (ha számos elemében vitatott is), a kultúra (ma vagy csak művészetet értenek alatta, vagy pusztán hagyományt, de semmiképpen nem az ember mai, mindennapi meghatározó viszonyát az élettel, s minden élővel vagy emberfelettivel), ez a haza még van, lázas és hidegrázós egyszerre, kicsit védtelen, törődött, és közben elég ingerlékeny is, mint minden beteg. De sem a hazát, sem a világot, sem a kultúrát nem fogja megmenteni vagy „rendbe tenni”, jobbá (értsd: élhetőbbé) tenni semmilyen őrsereg, demokratikus vagy központilag vezérelt intézmény, ősiség, felzárkózás, de még a pozsonyi csatában hősi halált halt Árpád bátorsága sem.

A szellem szabadsága nekünk már megadatott, de a szabadság szellemiségéről még mindig (vagy már megint) nincsenek kialakult gondolataink. Épp most került megint elém egy 1924-es újság híroldala, melyben a József Attila elleni, istenkáromlás miatt folytatott bírósági ügyről tudósítanak. Szerencsére ma már nem történhet ilyen. (Nem? Sehol? Semmikor? Soha?) De szerencsétlenségünkre nem valami bölcs, belátó Isten rendezte így, még csak nem is a műveltség elterjedése, kiterjedése hozta el a látszólagos béke korát.

Az elmúlt hosszú évek alatt vajon annyival „okosabbak”, olvasottabbak, kiműveltebbek, tehát lehetőségeinket jobban, bölcsebben megvalósító emberek lettünk-e, mint amennyi „szabadságot” adtak nekünk? S ha képzettek vagyunk is valamelyest, valamely területen, ez a „tudás” kellő biztonságérzetet is ad a megnövekedett, interkulturálissá táguló térben? S vannak-e még valódi kapaszkodók a sorsban, vagy csak úszunk bójáról bójára?

A korábban egy egész (kulturális) közösségre nehezedő s rajta elterülő felelősség (és az együtt megválaszolandó kérdések tömkelege: emberség, féltés, hazaszeretet, morál a kultúrában „feloldott” s így közérthető és elfogadott alapvetései) most egyénenként mindenkire teljes súlyával szakad.

Mindenki cselekedni is akar. Hosszú évek csendes meditációjából kitörve mindenkit elönt megint a tettvágy.

S gyakran, ahogy az lenni szokott ilyen végletes helyzetekben, nem egy probléma megoldásáért, hanem egymás ellen vetélkednek a cselekvő kedvek és indulatok. És, hát na… Épp úgy individuum az is – s individualistaként is –, aki az individualizmus ellenségének mondja magát. S vegytiszta „magyari” virtussal köpködi vissza a multikulturalizmust védő az azt támadót.

Én pedig nem hiszem, hogy ne lehetne egyidejűleg humanistának lenni és megtenni mindent, hogy ne váljunk áldozatokká, ha egyáltalán.

Végtelenül félrevezető a migrációban megjelenő problémára (veszélyre?) figyelmeztető mondatokat általánosan demokráciaellenesnek és embertelennek tartani, ahogy rettentő veszélyes a humánus, segítőszándékú megnyilvánulásokat felelőtlenségnek, hovatovább hazaárulásnak minősíteni. A leegyszerűsített világképek ugyanis minden látszólagos különbségük ellenére is több dologban hasonlítanak, abban mindenképpen, hogy mindenen (összefüggéseken, erkölcsi alapvetéseken, gyakran magán a kultúrán is) kívül helyezik magukat, s kizárólagos verdikteket hirdetnek mindenkinek.

S ha ezen túl indokaikat, jelszavaikat, ideológiájukat és egész tevékenységüket kizárólag a napi politika működésének paradigmája alá vonják, nemcsak egyoldalúak, haszontalanok, a megoldások tekintetében hiábavalók, de saját céljaik tekintetében hazugok is.

Pontosan olyan ostobaság, mint azt mondani, hogy Magyarország jobban teljesít.

Nem tudom megállni, hogy ne említsem, a matematikában is csak bizonyos szabályok között, bizonyos mértékig lehet egyszerűsíteni egy egyenletet, utána, sajnos muszáj megoldani.

Vagy nem. De az más számtanfüzetre tartozik.

Éppen ezért én nem a tolerancia végtelen egyszerűségében hiszek. (Ami nem azt jelenti, hogy az ember ne lehetne toleráns.) Ha a tolerancia mindenkire nézve „kötelező”, az a circulus vitiosus állapota. De hiszek a tiszteletben, nem a tekintélyelvűségben, hanem mindenkinek kijáró emberi „eljárásban”, fogadtatásban, köszöntésben, viselkedésben.

Persze, ez mindenkor mindenképpen naivitásnak tűnhet, s a nemzethalált vagy Európa végét sejtők, és az elesettségtől, üldöztetéstől elriadók most egyszerre mondhatják, hogy demagóg, vagy jobb esetben hülye vagyok. Akkor is úgy gondolom, hogy legitim és illegitim, toleráns és tolerancia ellenes, hazaáruló és nemzetvédő mind véges inerciák. Jobbára csak egymáshoz viszonyítva mérhetők. (Uram bocsá’, még a hazaszeretet sem evidens kifejezés; Széchenyi, Kossuth vagy Görgey szerette-e jobban a hont? Nehezen eldönthető.) Meglátni, hogy mit kíván humanizmus, mit a nemzet érdeke, mit diktál erkölcs és mit a morál, hogy mit követelnek több ezer éves alapértékeink s mit az ezekből felépülő – remélhetőleg helyes – érdekeink rendszere: ez maga a gondolkodás. A gondolkodás munkáját pedig el kell végezni. Addig, amíg a tisztelet sokkal kiterjedtebb jelentésű és értelmű fogalma még értelmezhető marad, mert tudom, van az a határ, amin túl az is eliminál. Mert vannak az emberek (lelkek, egyének) és vannak az általuk létrehozott és megélt folyamatok. De amíg embernek lehet maradni nem szabad semmilyen elemi folyamat sodródó részecskéiként létezni.

Jó volna tudnom, hogy Magyarországot félteni nem kínos magyarkodás, de magyarnak lenni nem azt jelenti: gyűlölni, félni bárki mást.

Itt nyugszanak az őseim, a Felvidéken, Délvidéken, ez a hazám. Ha úgy alakulna meg kéne védenem a szeretteimet. Ha elbuknék, menekülnöm volna muszáj.

De jó volna tudnom, hogy ha eljön az ideje, ebben a földben nyugszom majd, és ha lehet, „jó lelkiismerettel” minden értelemben, ahogy, bízom benne, mindannyian.

És lesz, aki még el tudja olvasni majd mai mondatainkat, s ha megértő mosollyal is, de azért gondol néha ránk.

Ha felületesen sorra vesszük, mely témák fordulnak elő leggyakrabban az aktuális közbeszédben, s azt is hozzáadjuk, milyen természetűek az ezekre érkezett reakciók (legalábbis egy aggasztóan nagy részük), kirekesztéssel, elutasítással, mi több, megvetéssel találkozunk. A jelen írásnak nem célja ezeknek a kérdéseknek a megtárgyalása, mindemellett olyasvalamiről szeretne szólni, amelyet a magyar társadalomban és közgondolkodásban továbbra is elhallgatás, tartózkodás, elzárkózás övez: élettapasztalatokról egy fogyatékkal élő, azon belül is mozgáskorlátozott szemszögéből.

Születésem – 1989 februárja – óta mozgáskorlátozott vagyok, valószínűsíthetően egy orvosi műhiba, illetve a koraszülöttség komplikációinak következtében alakult így az életem. Az okokról, a miértekről elegendő is ennyi; nem a fizikai állapotomról szeretnék elsődlegesen beszámolni. Meg kell azonban jegyeznem, hogy csupán az elmúlt egy-két esztendőben érkeztem el odáig, hogy nyíltsággal, természetességgel, sőt, a figyelemfelhívás szándékával legyek képes beszélni a saját helyzetemről. Mindezt pedig azért, mert mint minden vitás kérdésben, hiszem, hogy ebben a témában is a jelenlét, illetve a párbeszéd vezethet a legtöbb eredményre; felismervén, hogy talán nekem is jut valamiféle szerep abban a súlyos helyzetben, amely ma Magyarországon (sajnos továbbra is) a fogyatékkal élők és az ép társadalom között fennáll. Mégis, miféle ez a szituáció?
Nem ok nélkül emlegettem a felvezetésben, hogy számos vonatkozásban elutasítás és agresszió az általános reakció egyes társadalmi kérdésekben – hogy-hogy nem, ez a feszült légkör rendszerint a kisebbségeket övezi. Azokat a csoportokat, amelyek eltérnek az uralkodó normától: legyen szó az LMBTQIA+ közösség tagjairól, színesbőrűekről, vagy éppen esetemben, esetünkben fogyatékkal élőkről. Természetesen a megszokottól eltérőre bizonyos mértékig teljesen érthető, ha valaki idegenkedéssel vagy távolságtartással válaszol – ez alapvetően abból fakad, hogy az illető világának nem része ez a fajta másság, tehát időre és tapasztalatokra van szüksége ahhoz, hogy felszámolja az idegen és a saját közötti távolságot. Ami engem illet, szinte az összes közeli barátomról utólag kiderült, hogy ismeretségünk kezdetén szintén óvatossággal, fenntartással közeledtek hozzám, ami tehát egész egyszerűen abból fakadt, hogy egészen addig nem volt az életük része, ami az én személyemmel mintegy jár, ahhoz hozzátartozik. Ki hosszabb, ki rövidebb (szerencsére az utóbbi volt a jellemző) idő alatt, de akaratlanul is felszámolta a távolságtartását – itt benső távolságtartásra gondoljunk -, s a későbbiekben könnyedséggel kezelte a felmerülő fizikai akadályokat, felfigyelt az engem esetlegesen érintő hátrányokra, más, hozzám hasonló állapotú emberek felé is nagyobb figyelemmel és empátiával fordult. Ez egyszerűnek hangzik, és higgyék el, az is: az emberek többsége nem önszántából elutasító vagy óvatos, mindez rendszerint a tapasztalatok hiányából adódik. Szerencsére olyanokkal is összehozott az élet, akik személyes érintettség vagy előzmények hiányában is, kezdettől fogva végtelen empátiával és készséggel fogadták el az állapotomat, nyújtottak segítséget. De mi ebben a nehézség? Mert bizony abból van több.
Számomra mindig is természetes volt az integráció, nem tettem határozott különbséget az épek és a fogyatékkal élők társadalma között, mert nem is tudtam volna megtenni. Édesanyám és szűk családom nevelése, energiabefektetései és támogatása révén gyerekkoromtól kezdve célunk volt az integráció, egy-egy speciális bölcsödében és óvodában eltöltött év után egy teljesen hagyományos általános iskolában kezdhettem meg a tanulmányaimat, a többi gyermekhez hasonlóan hatéves koromban. Így sosem volt kérdés, vita tárgya, hogy amennyire csak lehetséges, ugyanazt az utat járom végig, ugyanazokban az intézményekben, amelyekben ép társaim is tanulhattak, ahová tartoztak. Rémisztően és elszomorítóan sok fogyatékkal élőnek azonban nem adatik meg ez a szemléletmód: általában anyagi megfontolásból vagy a stigmatizációtól való félelem okán. Azt gondolom ugyanis, továbbra is abban a katasztrofális helyzetben van közösségünk, hogy a fogyatékkal élők szülei, gondviselői még mindig előnyben a szegregált nevelést és oktatást, sok esetben azért, mert (jogosan!) rettegnek attól, hogy gyermeküket elutasítja, mintegy kiveti magából a többségi társadalom. Természetesen a speciális intézmények mellett óriási érv, hogy sokan csak ott képesek megkapni a szükséges figyelmet és személyre szabott nevelést, egy kellően progresszív társadalomban azonban az integráció mellett is kivitelezhető lenne mindez (biztosítva mindenki számára a neki szükséges feltételeket, mindazonáltal kiküszöbölve az elkülönítést). Tegyük hozzá, hogy az elutasítás nem a kicsik részéről érkezik. A gyermekek előítéletei, idegenkedése szerzett, tanult viselkedésforma. A gyermek sokkal hamarabb képes túllendülni társa normától eltérő tulajdonságain, még abban az esetben is, ha nem feltétlenül tudja értelmezni azokat, mint bármelyik felnőtt. S míg az anyagi feltételek (így sajnos a lehető legjobb integrált nevelés) legtöbbször a mindenkori államapparátustól és támogatóktól függenek, az elutasítás, a megbélyegzés az egyén szintjén jön létre és formálódik. (Igen, még abban az esetben is, ha a közgondolkodást „felülről” igyekeznek negatív mederbe terelni.) Tovább szeretném hangsúlyozni sorsom szerencsés alakulását: sem gyerekként, sem később nem éreztem soha, hogy bármelyik közösség kiközösített volna, hogy ne fogadott volna be kérdés nélkül – eltekintve egy-két apróbb incidenstől, de ezek is sokkalta inkább az adott egyén korlátoltságának, érzéketlenségének voltak betudhatóak.
A kezdettől fogva alkalmazott integratív szemléletmód esetemben nem csak azt eredményezte, hogy úgymond kényelmesen, kelletlenség nélkül mozogtam az épek világában – azért is volt rettentően fontos, mert gyerekkoromtól fogva úgy éreztem, semmivel sem vagyok „kevesebb”, mint a társaim. Így a tanulás sem volt soha teher, hanem élvezet és lehetőség, hiszen örültem, örülök, hogy amit eddig abban elértem, az az enyém. Nem éreztem, hogy velem lenne valami „baj”, hogy én ne lehetnék ugyanolyan értékes tagja az adott közösségnek, mint a többi, fogyatékkal nem élő társam. Sosem volt rossz érzésem, gátlásom, bántalmam abból, hogy én nem tudok járni, miközben a körülöttem lévő tíz, húsz, száz, ezer ember igen. (Most, felnőttként talán több lelki nehézségem adódik ebből, de igyekszem ezeket leküzdeni.) Többen gondolják azonban az ellenkezőjét, mint az bevallható lenne.
Azok az esetek, amelyekben például megaláznak, megsértenek egy fogyatékkal élőt – akár verbálisan -, természetesen szélsőségek, de sajnos egyáltalán nem példa nélküliek, én magam is számtalanszor éltem át hasonlót. Lehetséges, hogy már megtanultam kezelni, figyelmen kívül hagyni, fájó viszont belegondolni, hogy egy-egy bekiabálás, gúnyos összenézés, hátat fordítás mennyi fájdalmat okozhat a többi társamnak. A sérelmek ugyanis nem ott kezdődnek, amikor hangosan nevetnek rajtunk, vagy kigúnyolják az eszközeinket; sokkal kisebb, sokkal mindennapibb szinteken, amelyeket szinte már észre sem veszünk, s így az a veszély fenyeget, hogy az ép többség nem is sérelemként regisztrálja. Mire gondolok? A fogyatékkal élőknek fenntartott ülőhelyek, mosdók, egyéb speciális adottságok épek általi rendszeres használatára, a szemkontaktus kerülésére, a folyamatos elfordulásra, erőltetett ignorálásra, a segítségnyújtás teljes hiányára… Mondhatni, elég rosszul állunk, ha a fogyatékkal élők igényeinek és életvitelének tiszteletben tartásáról van szó. Nem szándékoztam kiemelni, mert sajnos annyira evidens, de mégis kénytelen vagyok: a fővárosban is kisebbségben vannak azok a helyek, nyilvános terek, amelyek akadálymentes megközelíthetősége és bejárhatósága, valamint az egyéb szükséges feltételek biztosítottak; szinte borzalmas elképzelni, hogy Budapestet elhagyva milyen lehet a helyzet. A szomorú, hogy sok esetben az üzemeltetők-tulajdonosok (nem ritkán épp a magyar állam!) csak akkor képesek változtatásokat eszközölni, ha valahová hirtelen érkezik vagy bekerül egy fogyatékkal élő, így az ő EGYÉNI érdekében történik mindez, intézményi szinten akár azért, mert utána több normatívát kaphatnak, tehát „a megléte” jár egyfajta anyagi haszonnal is. Ez igen nagy probléma, eddig csak partikuláris esetekkel, igényekkel és lépésekkel találkoztam, azzal aligha, ha valaki, valakik egyénfüggetlenül a fogyatékosok érdekében szeretett volna valamit megváltoztatni, helyrehozatni, átépíttetni. A legtöbb modern épületben is csupán azért adottak a feltételek, mert többnyire multinacionális vállalatokhoz tartozó építményekről beszélünk, ezek pedig kötelesek megfelelni egy univerzális szabványnak.
Nemcsak a negatívumokról, a negatív megnyilatkozásokról szükséges beszélnünk: saját tapasztalataimból tudom, hogy olykor a pozitív megnyilvánulások is lehetnek problematikusak. Miről is beszélek?
Személyes emlékek: nem egy, nem két alkalommal fordult elő velem, hogy vadidegenek szólítottak meg a budapesti éjszakában-estében (igaz, kedvesen és lelkesen), mégpedig azzal az apropóval, hogy „örülnek, hogy itt vagyok”, „ne adjam fel”, „csodálatos ember vagyok” – a sor folytatható. Az első reakciónk valószínűleg (mint ahogy nekem is az volt) a meghatottság és a viszonylagos hála – ha azonban belegondolunk abba, hogy olyan emberek ölelgettek a keblükre (szó szerint, nem viccelek, nem a hatás kedvéért írom le mindezt), sőt időnként még arcon is csókoltak(!), talán változik a megítélésünk. Hogy teljesen őszinte legyek, sokáig úgy éreztem, nincs ebben semmi kivetnivaló, mégiscsak kedvességet és figyelmet kaptam más, velem együtt szórakozó emberektől. Idővel egyre kevésbé hagytak nyugodni ezek a tapasztalatok: szomorú tény, hogy az intim szférám megsértése, az erőszakos közelség a kisebb aggályaim közé tartozott. Miért kéne ugyanis bármely fogyatékkal élő személyt méltatni azért, ami mindenki más számára természetes, adott? Miért számít különlegesnek, hovatovább szenzációnak a fogyatékkal élők megjelenése a szórakozóhelyeken, a táncparketten, olyan helyeken, ahol az ő jelenlétük továbbra sem normatív? Ha belegondolunk, az ilyesfajta gesztusok továbbra is azt deklarálják, hogy a fogyatékkal élők jelenléte az épek által uralt környezetben nem szokványos, rendkívüli, s hogy egy-egy ilyen „területfoglalás” ünneplésre ad okot. Az ilyesfajta gesztusok továbbra is a fogyatékkal élők elkülönítését erősítik az integráció helyett, súlyosbítva azzal, hogy egyfajta inherens „különlegesség”, különbözőség társul hozzájuk az épek konnotációjában. Hadd fogalmazzak egyszerűbben: higgyék el nekem, a fogyatékkal élők (bár nem beszélhetek egy teljes közösség nevében, de azt hiszem, ebben a többi társam is egyetért velem) semmit sem szeretnének jobban, mint hogy ne tartsák őket másként, furcsaként, különlegesként, bátorként számon, pontosabban: tetteik és érdemeik alapján társítsák hozzájuk ezeket a fogalmakat, tulajdonságokat, s nem pusztán azért, mert állapotuk eltér a normatívtól. Nem tartom bátornak magam, amiért ellátogatok a kedvenc zenekaraim fellépéseire. Mint ahogy egy járni tudó ember sem tartja magát bátornak pusztán emiatt. Szeretnék úgy szórakozni, tanulni, dolgozni, utazni, szeretni, mint mindenki más – ezt talán megértik, ugye?
Egy igen nehezen feloldható circulus vitiosusszal állunk tehát szemben, amely szerint az elzárkózás feloldásához elengedhetetlen a kisebbségi réteg, a fogyatékkal élők jelenléte és szerepvállalása, ez azonban nagymértékben akadályozott anyagi, fizikai és emocionális tényezők által. Leegyszerűsítve: megfelelő anyagi támogatásra, akadálymentesítésre és elfogadásra, együttérzésre, részt vállalásra van szükség, amelyet azonban feltétlenül az ép társadalomnak avagy az ő képviselőiknek kell megoldaniuk. Az egyelőre normatív gondolkodás, mely szerint a – testi, szellemi – fogyatékkal élő sérült, hibás, kevesebbre képes, mint bárki más (vagy ép az ellenkezője: egy különleges, már-már misztikus lény) eltörléséhez szükség van arra, hogy minél többször elmondjuk az ellenkezőjét: nincs különbség ép és fogyatékkal élő emberi értéke, potenciális tehetsége, jogai, boldogságának érvénye között.