Ha felületesen sorra vesszük, mely témák fordulnak elő leggyakrabban az aktuális közbeszédben, s azt is hozzáadjuk, milyen természetűek az ezekre érkezett reakciók (legalábbis egy aggasztóan nagy részük), kirekesztéssel, elutasítással, mi több, megvetéssel találkozunk. A jelen írásnak nem célja ezeknek a kérdéseknek a megtárgyalása, mindemellett olyasvalamiről szeretne szólni, amelyet a magyar társadalomban és közgondolkodásban továbbra is elhallgatás, tartózkodás, elzárkózás övez: élettapasztalatokról egy fogyatékkal élő, azon belül is mozgáskorlátozott szemszögéből.

Születésem – 1989 februárja – óta mozgáskorlátozott vagyok, valószínűsíthetően egy orvosi műhiba, illetve a koraszülöttség komplikációinak következtében alakult így az életem. Az okokról, a miértekről elegendő is ennyi; nem a fizikai állapotomról szeretnék elsődlegesen beszámolni. Meg kell azonban jegyeznem, hogy csupán az elmúlt egy-két esztendőben érkeztem el odáig, hogy nyíltsággal, természetességgel, sőt, a figyelemfelhívás szándékával legyek képes beszélni a saját helyzetemről. Mindezt pedig azért, mert mint minden vitás kérdésben, hiszem, hogy ebben a témában is a jelenlét, illetve a párbeszéd vezethet a legtöbb eredményre; felismervén, hogy talán nekem is jut valamiféle szerep abban a súlyos helyzetben, amely ma Magyarországon (sajnos továbbra is) a fogyatékkal élők és az ép társadalom között fennáll. Mégis, miféle ez a szituáció?
Nem ok nélkül emlegettem a felvezetésben, hogy számos vonatkozásban elutasítás és agresszió az általános reakció egyes társadalmi kérdésekben – hogy-hogy nem, ez a feszült légkör rendszerint a kisebbségeket övezi. Azokat a csoportokat, amelyek eltérnek az uralkodó normától: legyen szó az LMBTQIA+ közösség tagjairól, színesbőrűekről, vagy éppen esetemben, esetünkben fogyatékkal élőkről. Természetesen a megszokottól eltérőre bizonyos mértékig teljesen érthető, ha valaki idegenkedéssel vagy távolságtartással válaszol – ez alapvetően abból fakad, hogy az illető világának nem része ez a fajta másság, tehát időre és tapasztalatokra van szüksége ahhoz, hogy felszámolja az idegen és a saját közötti távolságot. Ami engem illet, szinte az összes közeli barátomról utólag kiderült, hogy ismeretségünk kezdetén szintén óvatossággal, fenntartással közeledtek hozzám, ami tehát egész egyszerűen abból fakadt, hogy egészen addig nem volt az életük része, ami az én személyemmel mintegy jár, ahhoz hozzátartozik. Ki hosszabb, ki rövidebb (szerencsére az utóbbi volt a jellemző) idő alatt, de akaratlanul is felszámolta a távolságtartását – itt benső távolságtartásra gondoljunk -, s a későbbiekben könnyedséggel kezelte a felmerülő fizikai akadályokat, felfigyelt az engem esetlegesen érintő hátrányokra, más, hozzám hasonló állapotú emberek felé is nagyobb figyelemmel és empátiával fordult. Ez egyszerűnek hangzik, és higgyék el, az is: az emberek többsége nem önszántából elutasító vagy óvatos, mindez rendszerint a tapasztalatok hiányából adódik. Szerencsére olyanokkal is összehozott az élet, akik személyes érintettség vagy előzmények hiányában is, kezdettől fogva végtelen empátiával és készséggel fogadták el az állapotomat, nyújtottak segítséget. De mi ebben a nehézség? Mert bizony abból van több.
Számomra mindig is természetes volt az integráció, nem tettem határozott különbséget az épek és a fogyatékkal élők társadalma között, mert nem is tudtam volna megtenni. Édesanyám és szűk családom nevelése, energiabefektetései és támogatása révén gyerekkoromtól kezdve célunk volt az integráció, egy-egy speciális bölcsödében és óvodában eltöltött év után egy teljesen hagyományos általános iskolában kezdhettem meg a tanulmányaimat, a többi gyermekhez hasonlóan hatéves koromban. Így sosem volt kérdés, vita tárgya, hogy amennyire csak lehetséges, ugyanazt az utat járom végig, ugyanazokban az intézményekben, amelyekben ép társaim is tanulhattak, ahová tartoztak. Rémisztően és elszomorítóan sok fogyatékkal élőnek azonban nem adatik meg ez a szemléletmód: általában anyagi megfontolásból vagy a stigmatizációtól való félelem okán. Azt gondolom ugyanis, továbbra is abban a katasztrofális helyzetben van közösségünk, hogy a fogyatékkal élők szülei, gondviselői még mindig előnyben a szegregált nevelést és oktatást, sok esetben azért, mert (jogosan!) rettegnek attól, hogy gyermeküket elutasítja, mintegy kiveti magából a többségi társadalom. Természetesen a speciális intézmények mellett óriási érv, hogy sokan csak ott képesek megkapni a szükséges figyelmet és személyre szabott nevelést, egy kellően progresszív társadalomban azonban az integráció mellett is kivitelezhető lenne mindez (biztosítva mindenki számára a neki szükséges feltételeket, mindazonáltal kiküszöbölve az elkülönítést). Tegyük hozzá, hogy az elutasítás nem a kicsik részéről érkezik. A gyermekek előítéletei, idegenkedése szerzett, tanult viselkedésforma. A gyermek sokkal hamarabb képes túllendülni társa normától eltérő tulajdonságain, még abban az esetben is, ha nem feltétlenül tudja értelmezni azokat, mint bármelyik felnőtt. S míg az anyagi feltételek (így sajnos a lehető legjobb integrált nevelés) legtöbbször a mindenkori államapparátustól és támogatóktól függenek, az elutasítás, a megbélyegzés az egyén szintjén jön létre és formálódik. (Igen, még abban az esetben is, ha a közgondolkodást „felülről” igyekeznek negatív mederbe terelni.) Tovább szeretném hangsúlyozni sorsom szerencsés alakulását: sem gyerekként, sem később nem éreztem soha, hogy bármelyik közösség kiközösített volna, hogy ne fogadott volna be kérdés nélkül – eltekintve egy-két apróbb incidenstől, de ezek is sokkalta inkább az adott egyén korlátoltságának, érzéketlenségének voltak betudhatóak.
A kezdettől fogva alkalmazott integratív szemléletmód esetemben nem csak azt eredményezte, hogy úgymond kényelmesen, kelletlenség nélkül mozogtam az épek világában – azért is volt rettentően fontos, mert gyerekkoromtól fogva úgy éreztem, semmivel sem vagyok „kevesebb”, mint a társaim. Így a tanulás sem volt soha teher, hanem élvezet és lehetőség, hiszen örültem, örülök, hogy amit eddig abban elértem, az az enyém. Nem éreztem, hogy velem lenne valami „baj”, hogy én ne lehetnék ugyanolyan értékes tagja az adott közösségnek, mint a többi, fogyatékkal nem élő társam. Sosem volt rossz érzésem, gátlásom, bántalmam abból, hogy én nem tudok járni, miközben a körülöttem lévő tíz, húsz, száz, ezer ember igen. (Most, felnőttként talán több lelki nehézségem adódik ebből, de igyekszem ezeket leküzdeni.) Többen gondolják azonban az ellenkezőjét, mint az bevallható lenne.
Azok az esetek, amelyekben például megaláznak, megsértenek egy fogyatékkal élőt – akár verbálisan -, természetesen szélsőségek, de sajnos egyáltalán nem példa nélküliek, én magam is számtalanszor éltem át hasonlót. Lehetséges, hogy már megtanultam kezelni, figyelmen kívül hagyni, fájó viszont belegondolni, hogy egy-egy bekiabálás, gúnyos összenézés, hátat fordítás mennyi fájdalmat okozhat a többi társamnak. A sérelmek ugyanis nem ott kezdődnek, amikor hangosan nevetnek rajtunk, vagy kigúnyolják az eszközeinket; sokkal kisebb, sokkal mindennapibb szinteken, amelyeket szinte már észre sem veszünk, s így az a veszély fenyeget, hogy az ép többség nem is sérelemként regisztrálja. Mire gondolok? A fogyatékkal élőknek fenntartott ülőhelyek, mosdók, egyéb speciális adottságok épek általi rendszeres használatára, a szemkontaktus kerülésére, a folyamatos elfordulásra, erőltetett ignorálásra, a segítségnyújtás teljes hiányára… Mondhatni, elég rosszul állunk, ha a fogyatékkal élők igényeinek és életvitelének tiszteletben tartásáról van szó. Nem szándékoztam kiemelni, mert sajnos annyira evidens, de mégis kénytelen vagyok: a fővárosban is kisebbségben vannak azok a helyek, nyilvános terek, amelyek akadálymentes megközelíthetősége és bejárhatósága, valamint az egyéb szükséges feltételek biztosítottak; szinte borzalmas elképzelni, hogy Budapestet elhagyva milyen lehet a helyzet. A szomorú, hogy sok esetben az üzemeltetők-tulajdonosok (nem ritkán épp a magyar állam!) csak akkor képesek változtatásokat eszközölni, ha valahová hirtelen érkezik vagy bekerül egy fogyatékkal élő, így az ő EGYÉNI érdekében történik mindez, intézményi szinten akár azért, mert utána több normatívát kaphatnak, tehát „a megléte” jár egyfajta anyagi haszonnal is. Ez igen nagy probléma, eddig csak partikuláris esetekkel, igényekkel és lépésekkel találkoztam, azzal aligha, ha valaki, valakik egyénfüggetlenül a fogyatékosok érdekében szeretett volna valamit megváltoztatni, helyrehozatni, átépíttetni. A legtöbb modern épületben is csupán azért adottak a feltételek, mert többnyire multinacionális vállalatokhoz tartozó építményekről beszélünk, ezek pedig kötelesek megfelelni egy univerzális szabványnak.
Nemcsak a negatívumokról, a negatív megnyilatkozásokról szükséges beszélnünk: saját tapasztalataimból tudom, hogy olykor a pozitív megnyilvánulások is lehetnek problematikusak. Miről is beszélek?
Személyes emlékek: nem egy, nem két alkalommal fordult elő velem, hogy vadidegenek szólítottak meg a budapesti éjszakában-estében (igaz, kedvesen és lelkesen), mégpedig azzal az apropóval, hogy „örülnek, hogy itt vagyok”, „ne adjam fel”, „csodálatos ember vagyok” – a sor folytatható. Az első reakciónk valószínűleg (mint ahogy nekem is az volt) a meghatottság és a viszonylagos hála – ha azonban belegondolunk abba, hogy olyan emberek ölelgettek a keblükre (szó szerint, nem viccelek, nem a hatás kedvéért írom le mindezt), sőt időnként még arcon is csókoltak(!), talán változik a megítélésünk. Hogy teljesen őszinte legyek, sokáig úgy éreztem, nincs ebben semmi kivetnivaló, mégiscsak kedvességet és figyelmet kaptam más, velem együtt szórakozó emberektől. Idővel egyre kevésbé hagytak nyugodni ezek a tapasztalatok: szomorú tény, hogy az intim szférám megsértése, az erőszakos közelség a kisebb aggályaim közé tartozott. Miért kéne ugyanis bármely fogyatékkal élő személyt méltatni azért, ami mindenki más számára természetes, adott? Miért számít különlegesnek, hovatovább szenzációnak a fogyatékkal élők megjelenése a szórakozóhelyeken, a táncparketten, olyan helyeken, ahol az ő jelenlétük továbbra sem normatív? Ha belegondolunk, az ilyesfajta gesztusok továbbra is azt deklarálják, hogy a fogyatékkal élők jelenléte az épek által uralt környezetben nem szokványos, rendkívüli, s hogy egy-egy ilyen „területfoglalás” ünneplésre ad okot. Az ilyesfajta gesztusok továbbra is a fogyatékkal élők elkülönítését erősítik az integráció helyett, súlyosbítva azzal, hogy egyfajta inherens „különlegesség”, különbözőség társul hozzájuk az épek konnotációjában. Hadd fogalmazzak egyszerűbben: higgyék el nekem, a fogyatékkal élők (bár nem beszélhetek egy teljes közösség nevében, de azt hiszem, ebben a többi társam is egyetért velem) semmit sem szeretnének jobban, mint hogy ne tartsák őket másként, furcsaként, különlegesként, bátorként számon, pontosabban: tetteik és érdemeik alapján társítsák hozzájuk ezeket a fogalmakat, tulajdonságokat, s nem pusztán azért, mert állapotuk eltér a normatívtól. Nem tartom bátornak magam, amiért ellátogatok a kedvenc zenekaraim fellépéseire. Mint ahogy egy járni tudó ember sem tartja magát bátornak pusztán emiatt. Szeretnék úgy szórakozni, tanulni, dolgozni, utazni, szeretni, mint mindenki más – ezt talán megértik, ugye?
Egy igen nehezen feloldható circulus vitiosusszal állunk tehát szemben, amely szerint az elzárkózás feloldásához elengedhetetlen a kisebbségi réteg, a fogyatékkal élők jelenléte és szerepvállalása, ez azonban nagymértékben akadályozott anyagi, fizikai és emocionális tényezők által. Leegyszerűsítve: megfelelő anyagi támogatásra, akadálymentesítésre és elfogadásra, együttérzésre, részt vállalásra van szükség, amelyet azonban feltétlenül az ép társadalomnak avagy az ő képviselőiknek kell megoldaniuk. Az egyelőre normatív gondolkodás, mely szerint a – testi, szellemi – fogyatékkal élő sérült, hibás, kevesebbre képes, mint bárki más (vagy ép az ellenkezője: egy különleges, már-már misztikus lény) eltörléséhez szükség van arra, hogy minél többször elmondjuk az ellenkezőjét: nincs különbség ép és fogyatékkal élő emberi értéke, potenciális tehetsége, jogai, boldogságának érvénye között.

Se szeri, se száma a kesergéseknek arról, hogy az iskolások nem olvasnak eleget. Nos, én nem tudom mi volna az elég, vagy kihez képest nem olvasnak eleget, mivel úgy látom, az egész társadalom nem olvas. A gyerekek csupán abból a szempontból kirívóak, hogy számukra több lehetőség áll rendelkezésre, hogy mást csináljanak az olvasás helyett, mint a digitális bevándorlással küszködő középkorú népességnek. De nem elég, hogy nem olvasnak, még csak nem is szeretnek olvasni. Valamiért az olvasás ténye önmagában még akkor sem elég, ha a tanulók netán megerőltetnék magukat, az elvárás az, hogy élvezzék is. Ez a gondolatmenet mélyen gyökeredzik az irodalomoktatásról való közgondolkodásban. Valójában soha nem tesszük fel a kérdést, hogy pontosan miért kellene szeretnie a gyerekeknek az olvasást. Nem nézünk szembe vele, hogy az olvasás önmagában nem pihentet, sőt meglehetősen fárasztó tud lenni és minél izgalmasabb annál fárasztóbb. Lelki szemeink előtt a századelő térdnadrágos kisfiúi kipirult arccal izgulnak végig többszáz oldalas kalandregényeket, aminek remélhetően nem az egyetlen oka, hogy nem volt még internet.

Ha elfogadjuk, hogy az olvasás nehéz, esetenként igen fárasztó elfoglaltság, akkor beláthatjuk, csak úgy válhat vonzó foglalatossággá az újabb generáció szemében, ha egyben szenvedélyükké is válik. Az olvasás öröme, amit Roland Barthes találóan a rejtvényfejtés öröméhez hasonlít, nem születik velünk. Meg kell tanulnunk azokat a kódokat, amiknek nyomán a szöveg képes szólni hozzánk, pontosabban fogalmazva, amik képessé tesznek minket, hogy hozzászóljunk a szöveghez. Persze sokan vannak, akik ezt a kódrendszert többé-kevésbé kidolgozzák saját olvasmányélményeik alapján és szövegről-szövegre tágítják, egyre több műre kivetítve azt. Ugyanakkor a gyakorlat azt mutatja, hogy mindig is létezett egy csoport, majd az utóbbi időben vészjósló méreteket öltött, melynek tagjai önként nem végzik el ezt a munkát. Nekik segítségre van szükségük, hogy hozzáférhessenek a szöveghez. Hogy pontosan miért van ez így, az szinte mindegy is. Ha nem olvastak nekik mesét elalváskor, ha apunak és anyunak nem volt ideje beszélgetni velük, ha tényleg a háromdimenziós mozi és a multiplayer játékok állnak a háttérben, vagy ha csak bezárták őket a pincébe, nehogy tönkretegyenek valamit, az eredmény sokféle módon hasonló lehet.
Az olvasás szenvedélyét a kódok átadása nélkül elvárni nagyfokú naivitás. Mégis gyakran tűnik úgy, hogy az iskola abból az alapállásból viszonyul az olvasástanításhoz, mintha a gyerek eleve szeretne olvasni. Elvár tehát egy készséget, amit nem alakított ki és nem hajlandó tudomásul venni, hogy a mediális platformok küzdelmében éppen az ő feladata lenne a könyv oldalán vívott harc. Ehelyett megsértődik és büntet.

Alapvető szemléletbeli hiba, hogy gyakran összekeverjük az olvasás képességét, vagyis a betűk, szavak felismerését, az értő olvasással. A gyakorlatban ugyanis csak hatodik osztályig zajlik a tudatos szövegértés fejlesztés, a továbbiakban az iskola evidensnek veszi a készség meglétét. Ha ezt összevetjük azzal a becsült adattal, hogy az érettségizettek 25%-a funkcionális analfabéta akkor világos, hogy minimum minden negyedik tanuló esetében hatodik osztályig nem zajlott le a kompetencia megfelelő kialakítása. Még lesújtóbb a kép, ha figyelembe vesszük a felméréseknek azt az eredményét, hogy a magyarázó vagy dokumentum jellegű szövegekkel a legtöbb tanuló jobban bánik, mint az elbeszélő típusúakkal. Ez az adat ugyanis arra is rávilágít, hogy az irodalomtanítás, bár nyilvánvalóan központi feladata lenne, a többi tantárgyhoz képest sem teljesít megfelelően a szövegértés terén. Egyéb szaktanárok részéről is gyakran elhangzó kritika, hogy a gyerekek nem képesek értelmezni például szöveges matematikafeladatokat, hogy nem csak a tantárgy szakkifejezései késztetik őket megtorpanásra a szövegben, hogy mindezek miatt az érintett tanórákon olyan fejlesztési feladatokkal megy el az idő, ami nem az adott tárgy dolga lenne.
Mindezen érveket csupán azért szedtem csokorba, hogy világossá váljon az irodalomoktatás komoly felelőssége. Ezeket a problémákat nem kezelhetjük elszigetelt kérdésekként, az oktatás egészének a sikeressége múlhat az értő olvasás kialakításának sikerén vagy kudarcán.

Merre a jó irány?
Vaktában indult el – és részegen, hogy tényszerűek legyünk – , s ahogy felkelt a nap, és megcsapta a hőség, mindent elfelejtett. Csak az járt a fejében, hogy haza kell jutnia.
Vonat, vonat, kattog az agyában, ahogy bőröndjét cipelve elindul az egyik utcán, vasút, jegy, három órányi tétlen, felelősség mentes zötykölődés, és már otthon is lesz, otthon meg minden rendben van, erre gondol csak, meg arra, hogy mért csesződik el mindig minden azzal, hogy az előadás, az ivászat és a világmegváltás után az embernek még haza is kell találnia.
Haza. Rohadt messze a vasútállomás… Mert akármelyik istenverte városban is van éppen, vasútállomása biztosan van ennek is.
Fogalma sincs ugyanis, hogy hol jár. Összekeverednek benne az emlékek (fájdalmak, örömök, sértettségek), az egyik pillanatban azt hiszi, Fehérváron gyalogol éppen a Magyar Király felé, a másikban meg azt, hogy a győri Czuczor Gergelyen vonszolja magát a színészházhoz, hogy bedőljön végre az egyik lakatlan ágyba.
Csak később rakja össze, másnap a Bródyban, a Rádió előtt szédelegve, hogy mi történt vele. Ja, hogy színház!
Felolvasásuk volt az egyik offos, gemütlich helyszínen, szállást is kaptak, de nem élt vele, inkább pár pécsi baráttal elindult a fesztiválközpontok felé, be-betérve az útba eső kocsmák valamelyikébe. A pontosság kedvéért: mindegyikébe, ami nyitva volt. Az egész fesztiváléletből neki csak annyi jutott, hogy két ismert ismerősre ráköszönt, amint – vélhetően – a színház irányába baktattak valami macskaköves utcán hajnali egy felé. Nem is figyelte, merre járnak, ment a bőröndjével a többiek után.  A tájékozódás lényege a módszeres ivás. Ha felírta volna, hogy mit ittak, akkor könnyebb lett volna reggel visszatalálnia. Egy Unicum után jobbra, két bor egyenesen, aztán a Nádornál egy vodka, majd balra merőlegesen. Francba, valahol ittak egy sört is, de már nem emlékezett, melyik forduló előtt.
Nem jegyzett meg semmit, beszélgettek, és magától értetődő természetességgel követte a többieket.
Aztán egyszer csak megérkeztek.
Utólag olyasmi kép él benne, mintha egy aluljáróba jutottak volna, de sokat sejtetően vibrál az emlékei közt egy művészbejáró felirat is, ami alapján egyértelműen a színházként lehet azonosítani a helyet, még ha bizarr is a jelenet, ahogy a műkő lépcsőn aláereszkednek a sörpadokkal telerakott, felaszfaltozott átjáróba.
Szó, ami szó, fogalma sem volt, hogyan kerültek oda. És szent meggyőződése volt az is, hogy az egész szakmának se volt halványkék dunsztja arról, miképp jutottak ide. Vagyis hát, éppen így, ki-ki ment a maga barátja után, aki járatosnak mutatta magát a helyen. Aztán már együtt is voltak, akkor meg nem akar az ember menni sehová, azért jött, hogy ott legyen, nem azért, hogy kitaláljon onnan valahova máshová. Ami lényeges, azt tudjuk. Két becher után jobbra a társalgó, egy hp, aztán balra az igazgatói titkárság, mindjárt a fröccsök után. Volt is ott minden, zongora, Cseh Tamás, várj, míg felkel majd a nap, a sírásók már mind hazamentek, szóba sem állnak egyszerű kubikossal, csak a hamletek maradnak reggelig, meg a díszítők és a műanyagpoharak.
Csak az a kurva reggel ne volna!
Amikor is, meglehetősen felületesen ítélve meg helyismeretét, egyszerűen a rossz irányba indult haza. Összekeverte az itallapot. Nem figyelt. Jól érezte magát. A sör után balra, aztán a vodka… fenébe, volt valahol egy whisky is, dupla, de arra már nem emlékezett, hogy utána balra vagy jobbra kell-e kanyarodnia.
Kilép a napra.
Megcsapja a hirtelen hőség, fogalma sincs, merre jár, merre az arra, merre a vasútállomás, magában halkan káromkodik, és húzza, cipeli a bőröndjét, amit ki sem nyitott, pedig még váltás ruhát is hajtogatott bele igen akkurátusan, megy a sövényen át, üvöltve évődik egy buszsofőrrel, aki a büdös életbe se akarja megérteni, hogy nem Villányba megy, egyre elkeseredettebb, egyre izzadtabb, áldozatnak érzi magát, vagy bűnbaknak, dühös, amiért ez a város, melynek neve se jut eszébe a hirtelen traumák miatt, így kibaszott vele, hogy minden máshol van, mint ahol kéne lennie.
Az emberek meg nézik, ahogy fehér ingében trappol és magában beszél, nagyon heroikus, gondolják a járókelők, egyrészt van benne valami szabadságharcosi pátosz, ugyanakkor rettentő alpári és kimondottan ijesztő is, ahogy azt kiabálja, ajókurvaanyjátneki! Küzdi előre magát, átvág a kocsik között, bokrok között, ráncigálja a motyóját, ökölbe szorul a keze, haza kell találnia, ha kell tűzzel-vassal, erőből, izomból, ha muszáj.
Viszi a teletömött bőröndöt, szenved, és nem jön rá, hogy izomból nem lehet…
Nemhogy hazajutni, de tájékozódni se.

a „miskolci ügy” nem színházszakmai kérdései

Úgy érzem, elégedettek lehetnénk, ha a Kiss Csaba felállításával végződött történetben csak azokra a kérdésekre kellene válaszolnunk, hogy kinek, miben volt igaza, kinek, miben nem…
Az egy könnyű kilovaglás volna így április elején. De nem.

Elöljáróban fontosnak tartom elmondani, hogy idióta és lehetetlen helyzetnek tartom, hogy egy színházigazgató komoly üzemeltetési, művészeti, költségvetési problémák hiányában is meneszthető mandátuma lejárta előtt (különös tekintettel arra, hogy a legalkalmatlanabb – horribile dictu hülye, alkalmatlan, kapzsi – parlamenti képviselő sem visszahívható), lévén ez a módszer éppen nem a szakma, a közönség, a kultúra érdekeit szolgálja, csupán szimpla személyzeti, kellemkedő hozzáértéssel: humánpolitikai kérdéssé redukálja egy nagy költségvetésű, jelenleg ugyan nem stratégiai fontosságú, de mindenképpen jelentős intézmény, a színház vezetését, vezethetőségét.  De úri hiábavalóság volna azon berzenkednünk, hogy hogyan lett ebből is már-már gyakorlat az elmúlt hosszú-hosszú évek alatt, s azon sem érdemes tovább keseregnünk, hogy a „valódi színházi műhelyek, társulatok” oly fájóan hiányzanak, s vajon miért…
Ki építene itt társulatot? Talán egy polgármester?
Persze, könnyű belátni, hogy az egész közigazgatást, a nemzeti parkok rendszerét is könnyebb átalakítani, mint egy ember jellemét. Morog is a jellemes ember mindig, hogy túl nagy az állami befolyás, a kormány – mikor milyen, liberális, polgári, nemzeti, jobb vagy baloldali, az embernek mindegy – s a hivatal mindenbe beleszól, mindenre ráteszi a kezét. Eistandolnak ezek mindent! Beleugatnak, nem hagyják a hozzáértőekre!
Hát nem is.
Miskolcon pár tehetséges, rátermett ember elkezdett valamit. Egy nem új, de itthon mindenképpen szokatlan, ha tetszik, ismeretlen formában vezetett színház ajánlatával érkeztek, s be is váltották ígéretüket, irigylésre méltó szakmai munkával lettek sikeresek. Mindnyájuk érdeme, az egész társulaté. De úgy van az, hogy ha pár tehetséges, rátermett ember összejön, akkor előbb utóbb valaki csak megmutatja, hogy ő az igazi Overdose a többi remek versenyző között. És jól van ez így, erős, tehetséges emberek már csak ilyenek, egy következő életben egy következő művészeti tanács majd pontosabban leírja jogok és kötelességek, feladatok és szavazati jogok arányát, némi előrelátással felkészülnek arra az esetre, ha a négy, öt, hat hadvezér más fegyvernemmel akar egészen más felé támadni. Nincsen ezzel semmi baj.
A baj azzal van, hogy vita esetén valaki folyton felmegy valahová…
Művészemberek úgy járnak be az Önkormányzati Hivatalba, mint valami klubba biliárdozni két előadás között? A Hivatal emberei pedig úgy döntenek egy intézmény vezetéséről, ahogy egy Krúdy- hős a várható havazás okán azonnal megtartott hajnali párbajról, valami szerelmi afférról terjengő pletyka miatt?
(Istenem, micsoda darab ez megint…!)
Kódolva van az – általam egyébként mélyen tisztelt – ősi társadalom szerkezetéből (a hagyományos család – nagycsalád – törzs felépítményből ) egyfajta ügyintézési modell, de nem kell ahhoz a szubszidiaritás szót a saját homlokára tetováló, vérgőzös, alternatív értelmiséginek lenni, hogy az ember belássa, meg kéne próbálni a probléma szintjén megoldani a felmerült gondokat.
Olyan ez, hogy mindenki óhajt és követel magának egy igen szabad világot, melyben töretlenül és szabadon kiteljesedhet, lehet primadonna, bonviván, tűzoltó vagy búsuló juhász, eped a függetlenségért, ám amint valami feszültséget érez bármi ügyben, valami nehézséget, akkor ereje megfogy, elgyöngül, repülősót rendel, s rögvest igényelne egy magasabb hatóságot, mely mindent elintéz helyette, megnyugtatja, elringatja és begyógyszerezi.
Apuci jön is, és ahelyett, hogy meghívná az Avas aljába egy borra a gyerekeket, és elmondaná nekik, hogy számos dolga van éppen az úthálózattal, a csatornázással, a közmunkaprogrammal meg azzal, hogy ne dőljön be a költségvetés, s atyaian hátba veregetve őket azt indítványozná nekik, hogy mivel a szülői apanázst igen felnőttesen átveszik, méltóztassanak felnőtt módjára elintézni egymást közt mindazt, amire leszerződtek, mindezek helyett példát statuál, rendet tesz, sarokba állít és megvonja a vacsorát.
De mi mást tenne? Úgy tűnik, ezt várja el tőle a világ. Ezt várjuk el elöljáróinktól. Tégy igazságot nekem, ó nagyúr!
Fenntartóként joga van ehhez. Bizonyos esetekben kötelessége is. De vajon ez most az az eset volt? Valóban szükség volt polgármesteri beavatkozásra? Tényleg elment mindenki a falig?
Többeket ismerek, szeretek és őszintén tisztelek a történet szereplői közül, nem akarnám megbántani egyiküket sem, elhiszem azt is, voltak gondok, viták, bajok… De ez az írás nem is csupán róluk szólna, hanem mindnyájunkról, akik persze mind makulátlan, tökös kis forradalmárok vagyunk, az igazság bajnokai, ide-oda ugyan bekötött, de értékes értelmiségiek, akiknek néha dönteni kell a magunk szabadsága és mások igazsága között. (Mert mondjuk, hiába jár be az aneszteziológus meg a főnővér a Hivatalba, hogy meghibbant a korház igazgató, annak feltehetőleg semmi következménye nem lehet, amiből tisztán látszik az is, hogy a csepűrágásnál az orvoslás komolyabb dolog, meg az is, hogy a bohóckodáshoz mindenki ért, ha ért, ha nem.) Dönthetünk hülyén, rosszul, meggondolatlanul. Dönthetünk úgy, hogy beleállunk a helyzetbe, küzdünk azért, amire vállalkoztunk, legfeljebb nemcsak hobbiból iszunk, hanem muszájból is. Dönthetünk úgy is, hogy elmegyünk. Kalap, kabát, büfészámla, fizesse, aki akarja! De az a „feljárás”, „bejárás” olyan snassz. Mert amit mi magunk nem tudunk megoldani, mert nincs hozzá erőnk, kedvünk, eszközünk, azt más se fogja tudja elparentálni helyettünk, legfeljebb ad acta teszi az ügyet. Holnap, holnapután megismétlődik majd ugyanez, s azt hihetjük, hogy ismét jól cselekedtünk, igazunk volt, a hivatal pedig éber volt, bölcs, megalapozott., s végső soron, felhatalmazásunktól is igen jogszerű. Csak azt nem vesszük észre, hogy ismét azt gondolhatják rólunk, hogy:
alkalmatlanok vagyunk a közös munkára, az együttgondolkodásra, a vitára, a kompromisszumra, a tiszteletre,
képtelenek vagyunk magunk tenni magunkért valamit,
behisztizünk,
mószerolunk,
besértődünk,
ez az egész művészeti, kulturális mizéria valóban csak egy flitteres marhaság,
primadonnák vagyunk,
igenis szükségünk van apucira, aki megmondja, mit és hogyan, aki elkergeti a szomszéd gyereket, akinek otépéje meg cascoja van…
Valóban, igény mutatkozna egy színházi, társulati feszültséget (írói zorkót etc.) koordináló kormányhivatalra is, nehogy már mindennel a polgármesternek kelljen foglalkoznia. (S ha akar, se tudjon…)
Valóban szükségünk van arra, hogy díjakért lobbizzunk, aztán felkapjuk az orrunk azon, hogy a díjakért más is lobbizik? Hogy senkivel ne értsünk egyet soha, de alapjognak gondoljuk, hogy mások velünk mindig egyetértsenek? Hogy mi magunk kérjük magunkra a központosítást, amely folyamattól annyira ódzkodunk? Hogy mindig a hatalommal kelljen kialkudni a művészeti, alkotói, kutatói munka működési feltételeit, szabályait, s ne egymás közt kelljen végre dűlőre jutni?
Tudjátok, barátaim, értékalapúan, politikamentesen. Azaz kihagyva a szolgálati utat, a politikai üzemmenetet, ha már tényleg szigorúan szakmai ügyekről volna szó.
Gondolom, ez utóbbi nehéz, nehezebb feladat. ám ha haraggal is, de legalább őszintén nézhetnénk egymás szemébe.
Sok szempontból mellékes, de máshonnan nézve mégis idetartozó és nagyon tanulságos, jelen helyzetünknél és állapotunknál mindenképpen faszább kis eset volt, amikor állítólag a Fészekben Koncz Gábor pofán vágta a Latinovitsot.